Csak egy aprót bólintottam, hogy értem, vagy valami ilyesmit jelenthetett a gesztus tőlem, amikor arról beszélt, hogy ha nem így tenne, akkor lehet már rég bedilizett volna. Fogalmam sincs, hogy milyen lehetett neki 7 év után belecsöppenni a világba. Főleg, hogy olyan őrült tempóval változik a világ is és a tudomány, meg úgy minden. Néha egy év alatt is csomó minden megváltozott. De szerintem egészen jól helytállt, így nincs miért aggódni, mert menni fog ez.
- Tudod, azért téged nem könnyű zavarba hozni, meg lehet fel se fog tűnni, mert én is abban leszek. – ahh, mikor nem vagyok mostanában abban? Néha kicsit olyan érzésem van, hogy direkt csinálja úgy a dolgokat, vagy éppen célozgat úgy, hogy előbb vagy utóbb de tuti elpirosodjak, zavarba jöjjek. Mintha csak imádná azt, amikor a fejem pipacsok eltéveszthetetlen színét ölti magára. Viszont ha mind a ketten amatőrök vagyunk, úgy legalább nem kell amiatt aggódni, hogy hasonlítgatni fog másokhoz, hogy azzal és amazzal mennyivel jobb volt. Azért a tisztalapnak is megvan az előnye.
- Egyébként erről jut eszembe, hogy lehet nem ártana majd felhívni őt. Biztosan aggódik. – ha jól rémlik, akkor amióta itt vagyunk egyszer beszéltünk vele, hogy megérkeztünk és nem zuhant le velünk a gép. Bár egy ilyen reggel után lehet, hogy egy-két napot nem ártana várni. Még a végén a nagy zavarba esetleg valamelyikünk olyat mondana el, amit amúgy sose akarnánk elmesélni.
- Nem tudom, igazából az se rémlik, hogy miként is keveredtünk ide. Meg az számít, hogy boldogok vagyunk, nem pedig mások véleménye. – ohh, ha azt számított volna, akkor lehet nem lettem volna ott ébredéskor. Fura volt látni, hogy egyesek értetlenkedtek, míg mások inkább lelket próbáltak belém önteni, amikor úgy éreztem, hogy nem fogom tudni tovább bírni. De akkor is inkább csak arra gondoltam, amit mélyen legbelül éreztem és egy pillanatát se bántam meg annak, hogy 7 hosszú éven át kitartottam és türelmesen vártam, hogy a királyfi magához térjen. Igaz, a mesékben általában fordítva szokott lenni a szereposztás.
Csöppet se könnyű róla beszélnem, de ha akarnám se tudnék annyit hallgatni. Tuti nem hagyná, ha már felnőttek vagyunk elméletileg, akkor itt az ideje annak, hogy úgy viselkedjünk. Félek attól, ami ott várhat minket, ezért is merül fel bennem inkább a habozás és toljuk el dolog. Pedig tudom, hogy mi lehet a következménye, ha igen…
Úgy pislogok rá a bogyós téma kapcsán, mint aki éppen most nézi hülyének a másikat, vagyis inkább ő engem. Vagy nem is tudom mi lenne a jó kifejezés erre. – Szerinted tudom? Mintha oly sokszor kellett volna ilyet szereznem, mert éppen annyira felelőtlen életet éltem. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében és inkább lassan kifújtam a levegőt. Nem fogom megenni, mert egyre inkább kezdek megint feszültebb lenni az idegesség miatt. – És nem erre gondoltam, de mindegy, mert talán lényegtelen is. – mondtam sietve, mert nem akartam inkább arra gondolni ismét, ami az előbb fordult meg a fejemben.
- Jóóó, értetteeeeeeeeeeeemmmm!! – nyújtottam el direkt ezt a két szót, csak inkább ne mondjon semmi mást ezzel kapcsolatban és ebből talán rájött arra is, hogy akkor most megyünk, vagy legalább az öltözködésből, ami most legalább háromszor annyi ideig tartott, mint eddig. Aztán pedig ha nem volt muszáj, akkor szinte némaságban tettem meg az utat, mert nagyon is féltem, de persze a kezét se engedtem volna el, ha engedte, hogy megfogjam. Legalább egy biztos pont dolog/személy volt ebben a káoszban is. Aztán pedig nem volt más hátra, mint a vizsgálat, vagy mit tudom én mit fognak csinálni. Amikor elértünk oda, akkor nem kizárt, hogy kicsit noszogatni kellett, hogy bemenjek, de hát nahh…

|| folyt. doki után vagy pár nappal később? :3

>> folytatás itt!

- Hát, így hirtelen nem tudom, hogyan lehetne az ilyesmit tanítani, de mást nem kitalálunk valamit. – vakargatom meg a tarkómat töprengve, mielőtt vállat vonnék – Most erre mondjam, hogy muszáj? Vagy hogy túlélési ösztön? Szerintem ellenkező esetben már rég bediliztem volna a kómával járó minden mellékhatással meg következménnyel egyetemben. – lehet, hogy régen sem voltam túlzottan karót nyelt típus, de talán ennyire könnyen se vettem a dolgokat. Most viszont, jobb híján... minek idegesítsem magam olyasmin, amin úgy sem tudok változtatni? Pláne, hogy akadnak olyan gondok is dögivel, ami ellen meg tudok tenni, akkor meg inkább azokba fektetem a fölös energiáimat.
- Ó, ne aggódj, szerintem azt már előre borítékolhatod! – legyintek nevetve a szavaira, szerintem akarni sem kell, simán zavarban leszek én is annyira, hogy bénázzak össze-vissza. Mint ha azt hinnék, hogy csak a lányoknak fontos az első, vagy csak ők paráznak miatta, cöhh! Nem mondom, hogy egyszerűbb lenne, ha legalább az egyikünk tudná majd, hogy mit is csinál, bár így, hogy mindketten totál amatőrök vagyunk a témában, legalább nem kell attól tartanom, hogy nem ütöm meg a mércét a korábbi pasijait tekintve.
- Na látod, azért szóltam. – felelem komolytalanul, képzelem, hogy majd pont jóanyámnak szeretne ilyesmiről büszkélkedni. Én is mélyen hallgatok róla, mint a sír, az egyszer biztos, még jó, hogy bőven akad más mesélni való is, ha majd hazamegyünk. Milyen volt a város, meg társai, ugyebár...
- Tekintve, hogy veled töltöttem az időm nagy részét, és nem velük... gondolom igen? Amúgy meg nem tudom mit izélünk azon, hogy mások mit szóltak hozzánk, pláne, hogy most sem az határozza meg a mindennapjainkat. – egyikünk sem volt soha olyan elborult agyú divatmajom, hogy lépést tartson ilyen szinten az aktuális trendekkel, vagy azon stresszelnénk, hogy megszólnak, ha kilógunk a sorból... Hála az égnek, el sem bírom képzelni, hogyan képesek egyesek így élni.
Jöhet az újabb kényes téma, én sem egyszerűen veszem rá magam, hogy beszéljünk róla, de ha már tegnap nem igazán sikerült felnőttesen viselkednünk, akkor legalább most legyünk észnél, és próbáljuk menteni, ami menthető. Mert a fejemet-a-homokba-dugom struccpolitika talán még kínosabb jelen helyzetben, mint az előző este képszakadása.
- Mármint, mit lennél képtelen? Egy szem gyógyszert bevenni? Vagy már kivonták a forgalomból ezeket az esemény utáni bogyókat? – fordulok felé értetlenül, mert rémlik még valami ilyesmi a sulis ultraciki felvilágosítós órákról, de legyünk őszinték, azok se tegnap voltak, meg túlzottan mi sem figyeltünk oda anno... Ki a fene gondolta volna, hogy egyszer még szükség lesz ilyesmire?
- Hát, nem tudom... Ha az is ütközik az elveiddel, akkor igazából dokihoz menni sem sürgős különösebben... De ha meg most heteken keresztül ebben a bizonytalanságban rágjuk a kefét, hogy akkor mi is van, akkor meg nekem fog garantáltan kihullani az összes hajam az idegeskedéstől. – fordultam Suzie felé tanácstalanul, döntsön ő, vagy találjuk ki együtt, hogy akkor mi, vagy hogy legyen?

- Majd maximum megtanítasz arra, hogy miként legyek bizonyos helyzetekben lazább. Főleg, mert neked nagyon megy. – játékosan kicsit meglöktem őt, ahogyan ott üldögéltünk a földön. Nem mondanám azt, hogy teljesen megnyugodtam, de igyekszem azon lenni és nem ismét felhúzni magam a dolgokon. Változtatni már nem lehet rajtuk, így tényleg igaza van, hogy kicsit lazábbra kellene vennem a figurát.
- Igen, ebben igazad van, de azért remélem, hogy te is fogsz hülyeségeket csinálni és nem csak rajtam fogunk nevetni. – sandítottam egyet irányába mosollyal az arcomon, hiszen tényleg reménykedtem abban, hogy legalább együtt leszünk bénák, vagy néha én, néha meg ő. Úgy az igazi és legalább nem minden sztori rólam szólna később.
Elmosolyodok, amikor puszit nyom a homlokomra, ahogyan a szavaira is. Még ha nem is mondta ki azt a bűvös szót, attól még tudom, hogy tényleg úgy gondolja, ahogyan mondta. És csak ez számít.
- Pedig ez volt a szándékom, hogy mindjárt felhívom őt, hogy elmeséljem azt, hogy miként is rontottuk meg egymást. – bököm homlokon őt, hogy ezt ő se gondolhatta komolyan. Ha ennyire zavarba jöttem és kikeltem magamból reggel, akkor nem éppen mással akarnám megvitatni a dolgokat. Elég ciki volt már így is szerintem. Na, meg mit szólna anyuja annak, hogy itt van két felnőtt ember és még soha se tettek ilyet korábban. Oké, neki ott van mentségére a 7 év kóma, de nekem? Hahh, inkább hagyjuk, mert a végén tényleg el akarok majd süllyedni.
Csak hümmögök egy sort az érvelésére, mert igaza van. Ilyen téren mind a ketten elszalasztottuk a korábbi lehetőségeket, de valahogy annyira nem is érdekelt már ez. Kicsit ciki, de visszareppeni se fogok tudni az időben és valószínűleg ugyanúgy történnének a dolgok, ahogyan most is történtek idáig, ha újra kómában lenne. – Legalább méltattak a figyelmükkel. Jól csináltam, nem? – nevettem el magam, mert igen, emlékszem azon pillantásokra, amik néha igazán idegesítőek tudtak lenni. De talán így a jelent nézve talán nem csoda, hogy sokan azt hitték, hogy több van köztünk, mint barátság.
Lassan állok fel, viszont a szavaira ismét lefagyok és egy aprót sóhajtok, mert tény, hogy nem szeretnék, de ha esetleg mégis megtörtént vagy akármi, akkor szerintem arra se lennék képes, amire egyes nők képesek. – Ha… ha mégis igen, akkor …. – dadogtam kicsit, mert megrémített a gondolata. Ő is állandóan azt mondja, hogy milyen gyerekes tudok lenni, akkor miként lehetnék jó anya. – akkor én képtelen lennék megtenni azt… - feleltem kisebb habozás és hebegés közepette. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy érti mire gondolok.
- Ez még nem túl korai? Nem lehet, hogy jobb lenne várni pár napot? – toporgok egy helyben, hiszen félek. Az igazság, ami ott várhat minket ijesztőbbnek tűnt, mint ez a tétlenség, amibe reggel csöppentünk. Alsó ajkamat pedig idegesen harapdálom, de ha minden áron ma kell mennünk, akkor a lehető leglassabban készülődtem el, hogy utána betévedjünk a kórházba és kiderüljön az igazság. Bár én azért pár napot tuti inkább a „boldog” tudatlanságban éltem volna, mint szembe kelljen nézni a valósággal ilyen téren. Tudom, gyerekes ez a fejemet a homokba dugom szitu.

- Na látod, megy ez! Csak lazán. – nevetek csendesen a vállvonásán, hiányzik a búbánatnak, hogy most meg majd ezen stresszeljen folyton, így is többet idegeskedik a kelleténél, szerintem. Vagy csak én veszek minden túlságosan is könnyen...? Vagy csak azért veszek mindent ilyen könnyen, hogy kompenzáljam az ő stressz-szintjét.
- Ne félj, nem fogsz. Vagy ha mégis, max. nevetünk rajta együtt. Vagy gondolj arra, hogy mindenki volt ilyen helyzetben, mégis túlélték valahogy. – vonok vállat, miközben megpróbáltam kicsit eloszlatni az aggályait, aztán vagy sikerült, vagy nem. Akárhogy is, a kis vallomása azért mosolyt csal az arcomra, ismét, a kis szégyenlős pironkodását is csak aranyosnak találom mellé, pláne annak fényében, hogy nem sokkal ezelőtt még milyen morcosan követelt válaszokat tőlem!
- Én is téged. – nyomok egy puszit a homlokára, mielőtt elpárologna itt nagy lányos zavarában, csak aztán reagálok a többi megjegyzésére.
- Passz, lehet. Mondjuk ha lehet, anyumnak ne említsd, szerintem ő is kiakadna. Elviszed csöpp fiát nyaralni, erre tessék! Leitatod, megrontod... Egy világ omlana össze benne. – kezdem el cukkolni, bár tekintve, hogy fiús anyáról van szó, lehet a szeme se rebbenne az egész hallatán, csak letudná annyival, hogy már ideje volt. Mindenesetre azért nem szeretnék kísérletezni azzal, hogyan reagál?
- Jó, nekem a középsuliban lett volna lehetőségem, te meg nem feküdtél éveken át kómában. – legyintettem, amikor meg a lányokkal jön, csak a szemem forgatom feleletképp – A féltékeny pillantásokat, hogy miért veled lógok ahelyett, hogy velük tölteném az időt? – nem volt elég látni, még drága bátyámtól is hallgathattam eleget, aki bezzeg nem volt rest kihasználni az ő hasonló helyzetét, meg cseszegetni, hogy miért nem élek a lehetőséggel, ha már tálcán kínálják? Hát, erre mondják, hogy nem vagyunk egyformák.
- Támogatom az ötletet. – igazítottam meg a hajamat, ha már Suzie volt oly figyelmes és egy szempillantás alatt változtatta madárfészekké, lehet, hogy nem ártana hamarosan vágatni belőle, mert kezd megint idegesítően hosszú lenni, fésülködni meg sohasem szerettem különösebben.
- Viszont... tudom, én mondtam az előbb, hogy nyugodtan vegyük úgy, hogy előző este nem történt semmi... ellenben ha nem szeretnél rövid úton anyuka lenni, lehet a nagy pihenés előtt nem ártana egy dokit keríteni. – és tekintve, hogy a korábbi megjegyzésemért kis híján a fejemet is leharapta, nem úgy tűnt, hogy annyira túltengnének benne jelenleg az anyai ösztönök. Mást nem, hátha kiderül itt az igazság a tegnap kapcsán?
- Na gyere, essünk túl rajta. Vagyis te, én csak elkísérlek, utána addig henyélhetsz, amíg csak szeretnél, ígérem. – meg úgy se tudok két szót se olaszul, szóval... mást nem csendesen szurkolok a háttérből.

Nem nyugszom meg teljesen arra, amit felel, de legalább ugyanarra gondoltunk. Bár attól még remélem, hogy sose fognak annyira félre siklani a dolgok, hogy odáig jussunk, hogy egyszer búcsút intünk a másiknak. Nem is akarok erre gondolni, mert csak még szarabb lesz a kedvem. Kár olyanon rágódni, amiről úgyse lehet tudni, hogy meg fog-e történni vagy nem. De jelenleg viszont az is sokat elárult, hogy inkább itt ült velem a hideg kövön, mintsem világgá ment volna a hisztim miatt, vagy kiborulásom miatt. Mindegy is, hogy miként nevezzük, mert a lényegen nem változtat.
Mosolyát nem látom, hiszen még mindig hozzábújva kuporgok a földön vele egyetemben. Mintha csak a közelsége képes lenne a legnagyobb viharokat is lecsillapítani. Ahogyan annak is örültem, hogy nem próbált meg a képességével belém látni, hanem inkább megvárta, hogy megszólaljak, ami nem volt mindig könnyű, de legalább ki tudtam mondani és kicsit talán ezáltal nekem is könnyebb lett a lelkem és az egész helyzet.
- Igen, majd eldől, hogy mi lesz… - rántom meg a vállaimat kicsit, így nem kizárt, hogy a vállammal kicsit az oldalát is megmasszírozom, de tényleg felesleges erről több szót ejteni. Majd jön spontán a dolog, gondolom én.
- Passz, nekem az egész túlzottan új. Sose került még senki se ilyen közel hozzám. Kicsit talán félek attól is, hogy hülyeséget csinálok, a megérzéseim cserben hagynak és hasonló dolgok. – pillantottam fel rá, miközben kicsit megdörzsöltem a fitos kis nozimat. A fiúknak gondolom ez könnyebb, de azért a lányok másképpen működnek, vagy csak én komplikálom túl még ezt is? Nem tudom és egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajkaimat. – Csak azt tudom, hogy szeretlek… - csúszik ki ajkaimon, mire zavaromban sietve kapom el a pillantásomat, mert ha már azt hittem, hogy nem tudok még nagyobbat alkotni és még inkább azt kívánni, hogy ellássam magam, akkor azt hiszem nagyon tévedtem. Mintha csak a mezítelen ujjaim mozgatása is érdekfeszítőbb lenne, mint ezek után ránézzek.
- Lehet, nem tudom, nem kizárt, hogy azért buktam ki ennyire, mert velem még sose esett meg korábban. – tanácstalan fejet vágok. Igazából mindegy is, nem lehet visszaforgatni a dolgokat és ha ideg is a kő, attól még valamilyen szinten egészen jó itt kuporogni vele, mert még inkább tudom, hogy történhet szinte bármi, akkor is mellettem fog állni, legalábbis jelenleg tuti.
Még szép, hogy a megnyugtató szavaira lecsapok, mint egy keselyű. Végre nem én vagyok a középpontban és sejtem, hogy nem örül annyira, hogy ráharaptam, mint a cápa a csalira, vagy valami ilyesmi…
- Jóó, de neked bőven lett volna lehetőséged. Én közép suliban nem éppen voltam a fiúk kedvence. Míg te annál inkább a lányoké. Láttam ám azokat a pillantásokat és… - cukkoltam tovább, majd játékosan  végül összekócoltam a haját és nyomtam egy puszit a homlokára, mintha csak azt akarnám kifejezni, hogy megkegyelmezek neki. – Köszönöm, de talán lehet jobb lenne, ha valami melegebb helyet keresnék, mert a végén tényleg kidőlünk… - utaltam itt a hűvös kőre. Akár jöhet a reggeli, vagy elviselnék még egy kis alvást. Igaz az ágy egyik része tiszta víz, de hát sok jó ember kis helyen is elfér…  

Csak szótlanul bólintok a kérését hallva, és meg sem fordul a fejemben, hogy a korábbi jelenetre, veszekedésre gondol alatta, nem pedig az előző este homályos, sötét foltjaira. Így vagy úgy, betudom annak a dolgot, hogy túlságosan is zaklatott ahhoz, hogy most akár egy pillanatig is gondolni akarjon rá, nem is hozakodok elő vele...
- Ne aggódj, én is úgy gondoltam. – felelem csendesen, miközben tovább simogatom a hátát, néha-néha szórakozottan mintákat rajzolva rá az ujjammal. Nyilván, ha úgy alakulnának a dolgok, hogy kiderül, még sem működik kettőnknek ez az egész, hülyeség lenne erőltetni, vagy csak azért kitartani, sejtem, ő is valahogy így értette a dolgot. És természetesen fordítva is igaz a történet, ha úgy esne, hogy más oldalán találja meg a boldogságot, én sem akarnám szánt szándékkal magam mellett tartani, megakadályozva benne... Bár annyira azért ne szaladjunk előre, azt hiszem, az is kellően beszédes részemről, hogy itt ücsörgök mellette a földön, és nem döglök tovább az ágyban, ha már végre abbamaradt a vita... vagy húztam el a városba valahova.
Csak csendben mosolygok a szavain, azt hiszem, erre mondtják, hogy minden rosszban van valami jó, nem igaz? Legalább az már világos, hogy nem velem volt baja, hanem inkább a körülményekkel, és tekintve, milyen rövid idő alatt állt megint minden a feje tetejére, azt hiszem, már ez is valami.
- Majd lesz ahogy lesz, nem igaz? Meg amikor... – azt hiszem, ha valami, hát ez is tipikusan olyan dolog, amit felesleges túlszervezni, mert csak megöli a hangulatot.
- Miért változna? – kérdezek vissza némileg meglepetten, legalábbis ha az én viselkedésemtől tartott, akkor nem igazán tudtam hová rakni a dolgot, lévén, most sem én csináltam elefántot a bolhából, hanem ő... az igazat megvallva a kis kirohanását látva ha aggódtam is ilyesmi miatt, az inkább attól, hogy ő riad meg túlságosan az egésztől, vagy nem tud mit kezdeni vele...
- Suzie... az elmúlt életem nagy része egy merő nagy emlékezetkiesés... Jó, tudom, sok mindent nem csináltam amíg kómában feküdtem, de valahol mégis... hasonló érzés egy kicsit. Talán csak azért viselem könnyebben ezt a tegnapit. – ha már egy napon így kiakadnék, akkor csoda, hogy a 7 évnyi tudatba nem diliztem teljesen be...
- Most mi az? – pislogok rá értetlenül, mert na, valahogy nem ilyen reakciót vártam volna tőle, azonban kár folytatnia, mert ha így folytatja, akkor még a végén én leszek az, aki zavarba jön. Pedig neki jobban áll.
- Most erre mit mondjak? – kérdeztem vissza sután, mert nehogy már nekiálljak magyarázkodni, hogy miért nem... – Nem kapkodta el különösebben egyikünk sem. A zsák meg a foltja. – vontam vállat, remélve, hogy ennyivel megúszom a témát, és nem kell az én nemlétező szerelmi életemen sztorizgatnunk.

Zsebkendő híján megtette a vécépapír is, hiszen sose kellett félteni, hogy feltaláljam magam. Még ha ilyen apróságról is van szó. Na, meg abba is lehet fújni orrot, ha nincs más. Még mindig jobb volt az, mint esetleg szipogni minden egyes másodpercben és azon lenni, hogy nehogy egyszer ne jöjjön össze. Nem gondoltam volna azt se, hogy ennyire hamar utánam fog jönni. Még talán az is megfordult a fejemben, hogy hamarosan inkább a bejárati ajtó fog csapódni a hisztim miatt, de szerencsére nem így lett.
- Ha nem gond, akkor inkább én kihagynám ezt a visszaemlékezést. – motyogtam az orrom alatt, hiszen nem éppen olyan monológot tartottam, amit ismét át akarnék élni, vagy éppen felhozni majd, mint valami remek történet. Inkább elsüllyednék, mintsem ismét átéljem. Szerintem egyedül azért nem vörösödtem a lábujjamtól a fejem búbjáig, mert ideges voltam és hirtelen fel se tűnt, hogy mit mondok, vagy valami ilyesmi.
Miközben pedig apáról, kit ezer éve sose hívtam így egészen idáig, akkor meg se szólalok. Csak hallgatom őt, miközben szorosan hozzábújok, mintha csak attól tartanék, hogy egyszer csak köddé válik, vagy kiderül, hogy csak álmodom az egészet. Nem akarom, hogy ez álom legyen, vagy bármi, ami eddig történt. Még akkor se, ha nem mindig éppen rózsás a helyzet. – Köszönöm, de csak akkor maradj, ha tényleg mindig maradni szeretnél. – suttogtam óvatosan, mert nem akartam, hogy félreértse, de remélhetőleg kiérezte belőle, hogy mire is gondolok. Nem akarom, hogy akkor is mellettem maradjon, amikor már nem akar. Azt szeretném, ha boldog lenne és azért lenne mellettem, mert szeretne. Legyen szó viharról, vagy éppen napsütéses boldog pillanatokról.
Következő szavaival egyszerre lepett meg és egyszerre kívántam azt, hogy nyíljon meg alattam a föld, amiért ennyire kényes szituációt teremtettem. Nehezen tudnám elhinni azt, hogy neki annyira egyszerű volt erről beszélni, legalábbis nekem nem volt az. Pár pillanat erejéig haboztam is, miközben alsó ajkamba haraptam. – Talán részben az, de részben azt hiszem nem. Ha meg is történt, akkor legalább olyannal történt meg, akire régóta vártam. – feleltem kicsit félénken és kár lenne tagadni, hogy nem jöttem zavarba, mert nagyon is abban voltam. – Köszönöm, viszont néha a képzeletünkben lévő dolgok fel se érnek azzal, amilyen a valóságban lehet, így talán… - csak ábrándozni se kellene róla. Majd ha eljön a pillanat, akkor úgyis eldől, hogy mennyire lesz varázslatos és tényleg ostobaság volt ennyire kiakadni, vagyis valamennyire. – Meg féltem attól, ha megtörtént, akkor miként fog változni ez az egész közöttünk, hiszen nem olyan régen kezdett helyre billenni az egyensúly. – tettem még hozzá félszegen, miközben a pulcsijával szórakoztam, majd óvatosan felpillantottam rá. Amit viszont még ezek után mondott arra kikerekedett a szemem. Nem akartam hirtelen elhinni.
- Miii? – bukott ki belőlem eléggé meglepetten. – Ezt nem hiszem el, hiszen odáig voltak érted régen is a lányok! – közben kibújtam az öleléséből, hogy szembe tudjak kerülni, viszont ha tényleg így van, akkor… akkor lehet, hogy jobb ha nem is emlékszünk arra, ha megtörtént, mert biztosan bénázhattunk…

- Hm, igazad van. Ilyen könnyen tényleg nem menne. – húzom el a szám, mert tény, hogy furdalja az oldalam a kíváncsiság, mégis mivel rukkolna elő, ha ő kérné meg az én kezem, de jah... ha már őt úgy nevelték, hogy a férfi dolga az ilyesmi, akkor engem még inkább, és amúgy se akarnám életem végéig azt hallgatni minden rokontól meg leszármazottól, hogy milyen papucs voltam, hogy még ennyit se bírtam megtenni...
Nos, az igazat megvallva tudnék a következő kis kirohanására is mit szólni, de elég árulkodó a tekintete, ha szemmel ölni lehetne, én már alulról szagolnám az ibolyát, úgyhogy van annyi eszem, hogy inkább meg se szólaljak. Újabb poénkodással meg pláne ne próbáljam meg oldani a hangulatot, ha már az előző is inkább olaj volt a tűzre. Olaj? Benzines kanna!
Ahogy elrobog, én meg magamra maradok, egy dolgot már most megfogadok magamban – ha lesz is még alkalom ezek után, hogy itatni próbáljuk a másikat, nem fogom hagyni sem neki, sem magam... Miért nem bírtam tegnap este is csak egyszerűen nemet mondani? Jah megvan, mert meguntam Suzie unszolását, hogy ne legyek ünneprontó, meg jó volt látni, hogy végre ő is teljesen ellazul, és nem idegeskedik minden vackon. Hát, most idegeskedhetünk utólag, de addig is, amíg nem rendeződnek a dolgok, először is mentem, hogy megkeressem, meg némi életkedvet csiholjak neki, mielőtt ilyen letargiában töltenék a nyaralás hátralevő részét egy botlás miatt.
Arra már én is rájöttem utólag, hogy a nadrág mellé nem ártott volna zsepit is hozni, de hát no, utólag könnyű okosnak lenni, s már épp felajánlanám neki, hogy ha nem szeretne, nem kell beszélnie róla... esetünkben létezik más opció is, ha inkább szeretné „megmutatni” a gondjait. De idő közben csak elkezdett beszélni, nekem pedig eszem ágában sincs itt hagyni, így csak hallgatom szótlanul, még ha nem is néz rám, hanem olyan, mint ha a lábujjának címezné a szavakat.
- Ne is törődj vele. Lehet, hogy most nem túl rózsás a helyzet, de fogadok, hogy hónapok, vagy évek múltán már csak nevetni fogunk rajta, ha eszünkbe jut. – legyintettem arra, hogy elszúrta volna a nyaralást, helyette inkább csak magamhoz öleltem, miután kényelmesen odavackolta magát mellém.
- Tudom, hogy apud lelépett... az enyém is, igaz, az okot egyikük esetében sem ismerem, hogy miért... – volt valami komolyabb előzményük is, vagy csak szimplán férfiúi szeszélyből? – Nem azt akarom mondani ezzel, hogy idővel én is beállok a sorba, hanem hogy én is át tudom érezni a helyzetet. Másrészt meg itt vagy te, akit apud elhagyott, itt van a saját anyám, és látom, hogy vele is milyen rosszatt tett ez azz egész, és... ha rajtam múlik, akkor nem kell amiatt aggódnod, hogy elveszítesz. – persze, nyilván változhatnak a dolgok, történhetnek balesetek, mint ahogy történt majd’ tíz éve is, nem is lehet mindenre felkészülni, de legalább azt megígérhetem, hogy szánt szándékkal nem lépek le azért, hogy aztán kész idegroncsot csináljak belőle. Igaz, azt már megígértem korábban is.
- Ami meg a tegnap estét illeti, akármi is volt, miután igazából egyikünk sem emlékszik semmi konkrétra belőle, felőlem nyugodtan vehetjük akár úgy, mint ha meg sem történt. Vagy a „nulladik” volt. És akkor az első még sikerülhet jól, lehetsz teljesen önmagad közben, lehet olyan amlyennek szeretnéd. Ha ilyen sokat jelent, nem kell, hogy a tegnap miatt ez legyen életed nagy szégyenfoltja, vagy bármi kényszert érezz miatta. – igaz, kitörölni, vagy megváltoztatni úgy sem tudjuk a tegnap estét, de arra sincs semmi szükség, hogy magát eméssze miatta, hozzáállás kérdése az egész.
- És... nem tudom, dob-e bármit a maradék önbecsüléseden, de ha tegnap mégis megtörtént, akkor együtt estünk át a tűzkeresztségen. – abba meg bele sem akarok gondolni, hogy ha igen, akkor mennyit bénázhattunk... lehet jobb is, ha nem emlékszünk?

- Nem lettem még időjós, hogy tudjam… - rántom meg a vállaimat, mert ennyire nem néztem utána, de szerintem minél délebbre utazik az ember, annál kisebb az esélye, hogy fagyokkal találja magát szemben. Persze ez csak tipp volt, mert sose volt erősségem a földrajz.
- Komoly? Ennyi és máris sutba vágnád a férfiasságot ilyen téri megnyilvánulását? – kérdeztem kihívóan, de ha ennyire nem lenne mersze, vagy ki tudja mi történne, akkor lehet idővel megtenném. Akár ciki, akár nem. Persze nem holnap után, ahogyan nem is egy év után. Azért van akkora tartásom, meg úgyis neveltek, hogy egy férfi tegye meg ezt a gesztus és ne pedig egy nő, így bármekkora is badarság, de ilyen téren régimódi vagyok.
A következő kijelentésére viszont totálisan lesápadok és ha még közelben volt, akkor biztos lehetett abban, hogy most már tényleg tűzet vetettek az íriszeim, mint akik most akarnák kicsinálni. – Szerinted ez vicces? Örülök, hogy te ennyire könnyedén vennéd, ha hirtelen apa válna belőled. Igazán felnőttes. – pufogtam még egy sort, mielőtt aztán még inkább kifakadtam volna, hogy utána gyerekesen elviharozzak onnan és magára hagyjam. Még mindig jobb volt ez a megoldás, mint az, hogy tovább égetem magam, vagy még inkább megeszem őt reggelire, amikor nem is ő tehet róla. Annyira vagyok ludas, mint ő. Mind a ketten többet ittunk annál, mint illett volna.
Ahogyan az se kizárt, hogy a reakcióim nem voltak jogosak, hiszen mindenki másképpen reagál a dolgokra. És talán ő tette jól, hogy lazábban vette a dolgot, míg én nem kizárt, hogy túlzottan is túlreagáltam a dolgot. Szóval igazából mindegy is. Nem akartam még inkább továbbrágódni ezen az egészen, de még se tudtam szabadulni tőle és csak egyre szarabbul éreztem magam. Miként is rontsunk el egy nyaralást. Szerintem elég csak engem meghívni rá és megtörténik. Eddig minden olyan jól alakult, erre ma…
Egy részem örült annak, hogy itt van a közelemben és nem üldöztem el őt a korábbi kirohanásommal, szavaimmal. Mégis mennyire találhat defektesnek, hogy ennyi idősen én még sose. Tudom, vannak későn érők is, de akkor is. Bölcsebb lett volna hallgatni, bár ha még se történt semmi se, akkor lehet, hogy később derült volna ki, így mindegy is, hogy mikor néz még furábbnak. Legalább már ezen is túlesünk.
Megrántottam alig láthatóan a vállaimat és sietve töröltem le azt a pár könnycseppet az arcomról, ami még korábban a „veszekedés” közben tört utat magának. A lábaimat továbbra is átöleltem, de nem feleltem egyből. – Nem tehetsz róla, hiszen legtöbben ilyenkor már… - szerintem nem szorult magyarázatra és még az is megfordult a fejemben, hogy egykoron már ő is túlesett ezen az egészen, de nem lett volna bátorságom megkérdezni. Jobb, ha nem tudom. - Tudod, voltak olyanok, akiknek a figyelmét felkeltettem, adtam esélyt is, mert unszoltak, hogy menjek és szórakozzak, de még se volt az igazi. Mintha egy részem mindig is foglalt lett volna és vártam volna valakire, vagy éppen azt a személyt kerestem volna mindenkiben. – motyogtam az orrom alatt, miközben a pizsamanacim anyagával szórakoztam és sejthette, hogy rá gondolok. Persze akkor még nem tudtam, csak később tudatosult bennem, amikor mi is kezdtünk közeledni egymás felé. – Azt mondják, hogy a nők életében ez fontos lépés, részben talán emiatt borultam ki, hogy nem voltam teljesen önmagam, ha megtörtént... Másrészt meg igen, azt hiszem félek picit. Apa is elhagyta anyát, ahogyan előtte más családot is. Tudom, hogy te nem vagy apa, de kicsit talán mindig is félni fogok attól, hogy majd találsz egy jobbat és elveszítelek. Pedig nem akarlak elveszíteni, még ha emiatt önző is vagyok. – és éreztem, hogy a könnyeimet nem sokáig fogom tudni visszatartani, és ha már úgyis a hátamat simogatta, akkor én meg odafúrtam hozzá magamat, mintha csak egy kiscica lennék, aki hamarosan sírni dorombolni kezd. – Sajnálom, hogy elszúrtam a nyaralást, vagy legalábbis egy részét. – dünnyögtem a mellkasának,oldalának félig, ahogyan hozzábújtam és arcomat odafúrtam akár volt rajta felső, akár nem.

- Jó, hideg, hideg... mégis, milyen legyen a tél kellős közepén? Örülj, hogy nem volt befagyva. Bár azt se tudom, Velencében szoktak-e fagyok lenni... – teszem hozzá bizonytalanul, bár ha lennének, valószínűleg a medencében sem lett volna víz, szóval... passzolom. Biztos enyhe a tél? Másrészt meg, ha a legnagyobb augusztusi kánikulában dobom bele, valószínűleg akkor is kifogásolta volna a hőfokot.
- Szóval te szeretnéd megkérni az én kezem? Hát jó, te tudod, kíváncsi vagyok rá, mit találsz ki. – vakargattam meg a tarkómat töprengve, emlékeztem a filmre, pláne, hogy az egyik szereplőt is ugyanúgy hívták benne, mint engem. Egynek aranyos volt, de belegondolva, hogy esetleg tényleg így alakuljon az én életemben is? Érdekes, az biztos. Nem mint ha a Suzie-val való élet ne lenne az.
- Próbálkozok, de nem megy! Mit vársz, mégis mit mondjak? Legrosszabb esetben kilenc hónap múlva megtudjuk az igazat? Vagy várj, annyit se kell várni... – javítom ki magam, és amint belegondolok abba, hogy a kis könnyednek szánt velencei kiruccanásunk egyik következménye az, hogy szülők leszünk... jézusmáriaszentjózsef! Hát én menten lesápadok!
Ahogy elnézem, Suzanne sem épp ura a helyzetnek meg az érzéseinek, legalábbis a kis kirohanását követően csak erre tudok gondolni... És akármennyire is szeretnék segíteni rajta, ha meggebedek, dem fogom tudni felidézni, hogy mi is volt pontosan. Ha a kómából eltöltött hét év is totál kiesett...
Hogy amiatt viselem könnyebben az egész helyzetet, hisz már megszoktam, hogy a múltam nagy része olyan fekete űr, amiről semmi emlékem, vagy csak mert szimplán pasi vagyok és másképp állunk az ilyesmihez, azt magam sem tudom, de mindettől függetlenül nem szárnyalt a kedvem az egekben, pláne, miután Suzanne-t ennyire maga alá gyűrték  a történtek. Szerettem volna segíteni neki, csak éppen elképzelésem sem volt, hogy hogyan, így jobb híján csak egy pizsialsót vittem neki, amikor csatlakoztam a fürdőben. A pólóm meg úgy is maradhat...
- Semmi baj, nem kell bocsánatot kérned. – szólaltam meg miután úgy tűnt, nem csak elakadt a mondandójában, de arról is letett, hogy folytassa – Én... nem tudtam, hogy te még sose... vagyis érted, hogy ennyi idősen még nem... Miért? Mármint... van valami oka, hogy ennyire képtelen vagy bárkit közel engedni? Miért félsz tőle? Most is ezért borultál így ki...? – mert esetleg közelkerültünk egymáshoz fizikai értelemben? Úgy, hogy nem volt teljesen tudatában? Próbálom kitalálni, hogy pontosan mi is állhat az egész mögött, már ha mond valamit, és nem burkolózik néma hallgatásba, mert akkor úgy is mindegy... Így vagy úgy, azért a hátát óvatosan simogatni kezdem közben, hátha segít lenyugodnia valamennyire, még ha beszélgetni nincs is kedve.

- Tudod, kicsire nem adok, ha már ilyen fergeteges esténk volt. – feleltem csípőből, de valójában nem éreztem magam ennyire lazának. Zavarban voltam és ijedt is kicsit, mert kár lenne tagadni, hogy olyan remek érzés a sötétben tapogatózni. Nem is értem azokat, akik majdnem mindenhétvégén ilyet tesznek, azok miért is teszik. Mi jó abban, ha alig emlékszünk valamire, vagy majdnem teljes a képszakadás?
- Ezt nem mondtam, csak talán a víz túl hideg. – szólaltam meg egy kisebb gondolkodás után, mert hát nem vagyok beteg egyelőre még, így annyira nem olthatta ki a tűzet se víz. Jesszusom, már megint badarságokat beszélek. Lehet, hogy még mindig aznapos vagyok és kicsit még ittas? Uhh, ha így van és ez egyáltalán lehetséges, akkor tuti, hogy sokat ittunk.
Könnyedén rántom meg a vállaimat, hogy nem emlékszem már erre, de mindegy is, mert most nem ez a lényeg. Ha férjezetten ébrednék fel, akkor úgyis az lenne a lényeg, hogy miként és hogyan, de most nem a saját ruhámban, alulöltözve tértem magamhoz és amennyire lazán indultam el először az ágyból, most annyira nem érzem magam annak és kezdek egyre inkább ideges lenni, amit igyekszem leplezni is, mielőtt ráhozom a frászt.
- Aztán majd játszunk olyat, mint abban a filmben volt… Mi is volt a címe... Ahh megvan, Szökőév… - időnyerés, idegességpalástolás egészen jól megy még jelenleg. Azt hiszem, hogy ő is látta ezt a filmet. Együtt néztük meg, ha jól rémlik, de jelenleg igazából már semmiben se vagyok biztos. Mintha csak az elmém csúftréfát űzne és direkt kinevetne azért, hogy nem rémlenek hirtelen a dolgok.
Hamarosan viszont nincs menekülés, nem bírom tovább anélkül, hogy tudjam az igazat, ha egyáltalán azt ki lehet deríteni, de Declan reakcióiból ítélve hirtelen úgy érzem, hogy talán jobb lett volna tudatlannak maradni és esetleg a kefét rágni némán. Hiszen nem csak amiatt voltam ki, hanem amiatt is, mert ha tényleg megtörtént, akkor azt se tudtam, hogy miként is fogunk egymáshoz viszonyulni utána. – Próbálkozz jobban! – bököm meg a homlokát, mert tényleg választ kéne kapnom, de végül lemondóan megrázom a fejemet, hogy inkább hagyja. Nem fogom ezt megtudni és szemmel láthatóan őt nem is zavarja az egész. Ha nem ismerném, akkor talán őt is annyival bélyegezném meg, hogy az illető húzhat egy újabb strigulát a láthatatlan falán, de tudtam, hogy ő nem olyan, de akkor is rosszul esett, hogy csak egy vállrándítással le tudta az egészet, mintha csak egy kis pihét akarna lesöpörni a válláról. A vallomásom utána és az egész után pedig nem csoda, hogy inkább menekülök és a fürdőben keresek menedéket. Fejemet a csempének döntöm és hirtelen újra úgy érzem, hogy hiányzik anya. Ő most biztosan tudná, hogy miként nyugtasson meg és lehet, ha velem lett volna az elmúlt években, akkor nem is lennék ilyen kis nyomi ilyen téren.
Amikor meghallom a kérdését, akkor habozok, mire kinyílik az ajtó, akkor óvatosan pillantok fel rá, majd bólintok alig láthatóan. Jöjjön, ha szeretne, de szerintem jobb lenne, ha elnyelne a föld. Akkor nem kellene elviselni se. Amikor a pizsamanacimat odanyújtja, akkor sietve veszem el, hogy utána magamra tornázzam. – Köszönöm. - majd ismét összekuporodok és a fejemet a térdemre hajtom. – Sajnálom, hogy ennyire gyerekes voltam, vagyok… én… - kezdek bele, de aztán inkább hallgatok, mert már szerintem a remek este helyett rémálom reggel következett a számára a kirohanásomnak köszönhetően. Ha hallgatok, akkor legalább nem ronthatok még inkább a helyzeten..

A visszavágását már válaszra sem méltatom, csak nemes egyszerűséggel nyelvet öltök rá, mielőtt átfordultam volna a másik oldalamra. Legalábbis addig, amíg le nem esik, hogy éppen az én pólómban flangál...
- Hogy... csak az? Ez komoly? – ó, miért nem ezzel kezdte? mondjuk így már érthető, miért próbálja eltakarni a szemem elől a kilátást – Kikérem magamnak, nem vagyok magamutogató. Ha mondjuk van rajtam zokni, az már pont eggyel több ruhadarab, mint ami rajtad van, szóval... – nem, amennyire érzem, zokni az pont nincs, más se nagyon, de lévén úgy is a takaró alatt henyélek... inkább nem is mondom Suzie-nak, mert a végén ettől is zavarba jönne.
- Szóval téged nem fűt eléggé? Szépen vagyunk. – csóváltam a fejem durcásan, bár ahogy így elnézem, nem úgy néz ki, mint aki nagyon lebetegedett volna... Megszáradni is megszáradt azóta, úgyhogy ha nem emlékeznék rá, akkor sem valószínű, hogy erre rájöttem volna magamtól.
- Épp kérdezni akartam, hogy mit énekeltem? De akkor majd a netről visszanézem. – legyintettem rá, ha zavarba akart hozni, akkor nem nyert, nem hiszem, hogy olyan nagy nézettségre tennék szert vele a neten, itt meg? Pár nap és úgy is megyünk haza, a kutya se fog emlékezni Suzie-n kívül az egészre.
- A francba, ilyen az én formám. – csapok a combomra-takaróra, amikor közli, hogy talán igent mondott volna – Mást nem maradok agglegény életem végéig. Így jártam. – poénkodom el a dolgot, nem mint ha ilyen ambícióim lennének, de... valószínűleg annyira tudnám értékelni ezt is, mint ha Suzie becsípve mondott volna igent a nagy kérdésre. Ha már egyszer felteszem neki, az a minimum, hogy tudatunknál legyünk mindketten, szerintem.
Sok mindent nem igazán érzékelek Suzie zavarából, pláne, mert tőle is csak úgy repkednek a komolytalan megjegyzések és poénok... azt meg a fene se gondolta volna, hogy pont, hogy az idegességét próbálja palástolni vele! Ám amikor bébirinocérosz módjára sikeresen belekönyököl a vesémbe, meg kényelembe helyezi magát rajtam, ha akarnék, se tudnék nem rá figyelni.
- Igyekszem, de... – mégis, mit mondjak, ha totál homály az egész éjszaka? Nem éppen az a szituáció, amit egy jótékony füllentéssel el lehetne simítani, pláne, ha kiderül, hogy tényleg megtörtént, kilenc hónap múlva meg becsönget a gólya, hogy csomagot hozott...
- Hát tényleg nem.– vallom be, mert nem igazán tudom hová tenni, hogy mire fel ez a páni rémület részéről, vagy miért vág olyan képet, mint aki menten elbőgi magát... Értem én, hogy nem így képzelte el, én sem, de... tényleg akkora tragédia lenne, ha megtörtént? Mindketten felnőttek vagyunk, szeretjük egymást, nem vagyunk mással házasok, nem vagyunk se betegek, se rokonok, se semmi olyanról nem tudok, ami ilyen kiakadást okozna normális esetben...
Csak hallgattam, amit mond, és már épp visszakérdeztem volna valamit, amikor se szó, se beszéd, csak úgy kiviharzott a szobából, én meg már pattantam is ki az ágyból, hogy induljak utána, de elég volt pár lépést megtennem ahhoz, hogy rájöjjek, talán nem ártana felöltözni előbb... Így hát annyira nem siettem el a dolgot, és miközben ruhát kerestem, magamnak, meg Suzie-nak is, fel ne fázzon itt a földön ücsörgéstől, volt némi időm a szavait emésztgetni is...
- Suzie, bejöhetek? – álltam meg végül a fürdőszoba ajtaja előtt, és hacsak nem jelentette ki kerek perec, hogy nem, akkor óvatosan benyitottam , akkor is, ha hallgatott. Előbbi esetben maradtam az ajtó előtt szobrozva, utóbbi esetben azonban szótlanul helyet foglaltam én is a földön mellette, miközben némán átnyújtottam neki a pizsialsóját, ha igényt tartott rá.

- Tudod, ha csak reméled, akkor megérdemelnéd, hogy megtegyem. – feleltem minden szemrebbenés nélkül, mielőtt még igazán elindultam volna a pánikhullámvasúton. A franc se gondolta volna, hogy egy kis szórakozás után ilyen lehet a reggel. Máskor is voltam szórakozni, igaz, akkor több részletre emlékeztem, mint most. Na meg akkor egyedül tértem magamhoz és a saját ruháimban, nem pedig máséban.
- És mi van akkor, ha csak ez van rajtam? Na, meg nem lehet mindenki olyan magamutogató, mint őkelme. – és hogy értse mire is gondolok kicsit megböködtem a meztelen felsőtestét, ha elértem. Még hogy nincs mit takargatni. Talán egy rossz mozdulat és kivillan a fenekem benne. Talán először egy fehérneműt kellene halásznom, már azzal is jobban érezném magam, mint így, de hát erre esélyem sincs, mert az események magával rántanak, ahogyan a pánik is.
- Hmm fogalmam sincs, de mindegy is… - hessegetem el a dolgot, mert ezzel már elkéstünk és úgyse tudjuk meg, hogy mi lett volna vagy éppen mi nem lett volna. A gondolataim már teljesen máshol jártak, miközben kezdtem úgy érezni, hogy talán a talaj kicsúszott a lábaim alól. Most van elég más gond, amin lehet idegeskedni. Nem pesztrált, ez már tuti, így mind a ketten csinálhattunk hatalmas nagy baromságokat, már csak emlékezni kellene arra, hogy mégis miféléket.
- Hiába fűtött, mert arra határozottan emlékszem, hogy fáztam. – feleltem kisebb habozás után, mert ez tényleg derengett, hogy vacogtam, nem is kicsit, de ez most a legkisebb gond. Még nem köhögök, nem is folyik az orrom, így ráérek később aggodalmaskodni. – Szerintem mivel nem csak mi voltunk ott, így lehet, hogy te lettél az új sztár a neten. – feleltem egy kisebb vállrándítás keretébe, hiszen azt se tudom merre vannak a telefonok, meg még ez is kisebb gond a nagyobbal szemben. Legalábbis számomra. Amikor viszont a kezemre téved a tekintete, akkor csak megforgatom a szememet. – Pedig lehet most mondtam volna igent. – húzom kicsit őt, hiszen legalább addig se gondolok arra, hogy megtörtén-e az a bizonyos dolog, vagy nem. Ez annyira ciki… Más nők tuti sokkal lazábban veszik ezt, én meg úgy teszek, mint egy kispisis… talán tényleg fel kellene nőnöm, de most még se megy, csak azt érzem, hogy mindjárt hányni fogok a félelemnek és az idegességnek köszönhetően.
Nem érdekel, hogy a nagy törtetésemből, mire újra indul a hardver, mennyire szeretgetem meg őt a kezemmel, a könyökeimmel, vagy éppen a térdemmel. Muszáj ezt tisztázni… Tudnom kell, mert mennyire ciki már, ha az ember nem emlékszik pont egy ilyen fontos dologra. Legalábbis számomra több ok miatt is az lett volna… Tudom, én vagyok a kis hülye emiatt.
Nem érdekel a kérdése, inkább csak magam felé fordítom az arcát, hogy aludjon később. Ez most élet-halál kérdése, így figyeljen rám és erőltesse meg magát. Már éppen reagálnék a fürdős kérdésre, amikor kiderül, hogy ő is kezd emlékezni. A pillantásom pedig elárulja, hogy gyerünk, folytassa a mondandót, tudnom kell. – Ez most vicc? Erőltesd meg magad, kérlek… - könyörgöm szinte, amikor moccanna, akkor se igazán mozdulok meg. Addig nem, amíg választ nem kapok.
Szavai sokkolnak, de a kaput a vállrándítása teszi be. Tényleg? Komolyan ennyire félvállról venné a dolgokat? Ez nem lehet igaz, ilyen tuti nincs… Érzem, ahogyan a torkomat ezernyi dolog szorongatja, mire sietve próbálok lemászni róla.
- Igen, te ezt nem értheted… - felleltem elcsukló hangon és ha hagyta, akkor lemásztam az ágyról is és a pólóját még lejjebb ráncigáltam magamon, mintha csak azt akarnám, hogy teljesen tüntesen el.
- Én… én még sose tettem olyat… - a kezemmel is hadonásztam közben. - Hiába voltam randin vagy bármin, egyszerűen csak képtelen voltam megtenni, közel engedni bárkit is, így bármennyire is hülyeség számodra, nekem nem az… Nem tudom egy vállrándítással elintézni…. - feleltem alig hallhatóan, majd mielőtt vörössé válok teljesen a kínos helyzetben, vagy elsírom magam, hogy ennyire szerencsétlen is csak én lehetek kiviharoztam a szobából, hogy utána a fürdőbe bújjak el. Nem érdekelt most még kulcs se, ami nem volt az ajtóban, hiszen ilyen bénázás után szerintem inkább örül, hogy nem kell a közelemben lennie. Én pedig csak összekuporodtam a földön, miközben a lábamra húztam Declan felsőjét. Még az se érdekelt, hogy így még jobban ki fogom nyújtani.

- Megbillent, persze. – majd pont elhiszem. Nem mint ha alapból nem néznék ki belőle ilyesmi bénázást, de a tegnap esti szökőkutas incidens után képzelem, mennyire köszönhető a véletlennek, hogy pont rajtam loccsant az a pohár víz. Két felvonásban is. Mindenesetre az eredménye megvolt, felébresztett egy szempillantás alatt, az tuti.
- Remélem, hogy nem. – feleltem óvatosan, bár miután én itt voltam, más meg nem, azt hiszem, annyira talán nem vészes a helyzet. Az mi kínos lenne, ha valami más pasi lakásán ébredt volna, nem pedig itt. Vagy tényleg mást hozott volna haza... te jó ég!
- Ne már, most mi takargatni való van azon, hogy az én pólóm van rajtad? Ha még egy szál fehérneműben mászkálnál, megérteném, hogy rád jön a szégyellősködés, de ebben? – igyekeztem arrébb tolni a kezét, mert most komolyan... ha kezeslábast húzna, maximum az takarna belőle többet, az meg nagy hirtelen meg sem fordul a fejemben, hogy mi az egész valódi oka, hogy esetleg az az egy ruhadarab minden, ami rajta van.
- Jó, hát tudod, csak az ökör iszik magában, hogy nézett volna ki, ha te iszol, én meg nem? – na ugye, csak a jó hírnevét mentettem azzal, hogy beáldoztam magam, másrészt meg... a franc akart idegeskedni egész este azon, hogy becsípve milyen őrültségeket művel, szerintem a hajam is kihullott volna mire hazaérünk, ha csak bébiszitterkedek mellette. Így legalább jól szórakoztunk mindketten... azt hiszem.
- Naná. Ha nem fűtene, szerinted kaptál volna szerenádot? Jesszus, szerenád... komolyan énekeltem? Még jó, hogy nem a kezed kértem meg, ciki lett volna, ha másodszor is lekoppintasz. Nadd nézzem a kezed! – biztos ami biztos, azért vetettem egy pillantást a kacsóira, nem-e került rá gyűrű tegnap óta, de hála az égnek úgy tűnik, ennyire sokat azért nem ittunk. Mondjuk ha ittunk is volna, gyűrűt nem hoztam magammal, szóval...
Az igazat megvallva Suzanne lefagyását sem igazán realizálom, pláne, hogy én is valahogy mostanra jutok el odáig, hogy vizes lepedő ide vagy oda, én biza alszok tovább... vagy legalábbis lustizok, más sincs hátra, csak hogy kényelmesen bevackoljam magam. Kár, hogy ettől tovább nemigen jutok, mert Suzie támadásba lendül, mire pedig kettőt pislognék, már ott trónol a hasamon, ezer meg egy kérdést zúdítva rám.
- Mi hogyan...? – nézek rá értetlenül, ahogy az ujjait megérzem az arcomon, mint ha csak ezzel is kényszeríteni akarna, hogy rá nézzek, figyeljek, koncentráljak, és ne másra – én pedig csak nézek, figyelek, koncentrálok, és meg se merek mukkanni, miközben idegesen mondja a magáét.
- Csók? Szórakoztunk a fürdőben? – pislogtam rá nagyokat, mikozben próbáltam felidézni az említett dolgokat, és igen, valami mint ha tényleg derengene halványan – Fürdő... tényleg, most, hogy mondod, rémlik valami. Amúgy egy szóval nem mondtam, hogy én mindenre emlékszem. – feleltem óvatosan, miközben megpróbáltam feltornázni magamat ülő helyzetben – vagy ha az nem ment, mert rajtam trónolt, legalább felkönyököltem.
- Őszintén, Suzie? Nem emlékszem. Körbenézve a szobában, meg végignézve magunkon... lehetséges. – vallottam be egy vállvonás kíséretében, akár ciki akár nem, a múlton változtatni már úgy se tudunk, minek is stresszeljünk miatta? Jó, nyilván én sem így képzeltem, terveztem az elsőt, de...
- De ennyire zavar téged a tudat, hogy esetleg igen...?

Csak széttártam a karomat a kérdésére, de ne csodálkozzon azon, ha esetleg inkább majd őt kell látogatni a börtönben.  Bár kötve hiszem, hogy hirtelen valami öldöklős pasiba akarna átmenni. Nem olyanak ismertem meg és ezt nem is bánom. És ezzel igazából el is engedem a témát, mert szerencsére nem vagyunk testvérek, így kár is olyanba belegondolni, amibe szerintem egyikünk se akar.

- Bocsi, megbillent a kezem. – feleltem tündéri hangon, de szerintem még ő se hinné el azt, hogy véletlen locsoltam meg másodjára. Megérdemelte, meg inkább ébredjen, mert ha visszaalszik, akkor tuti, hogy a kefét fogom rágni amíg fel nem ébred és ezernyi gondolattól az én fejem is még inkább szét fog robbanni.
- Olyannak ismersz, aki egy ilyen jóképű pasas helyett mással akarna hazatérni? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen ha ő ennyire poénkodni tud, akkor olyan gáz nem lehet és nem történhetett semmi olyan se este, nemde? Vagy csak azért ilyen laza, mert pasi és lehet a komája előtt már volt valakivel, így számára nem is lett volna olyan nagy szám, mint számomra.
- Hééé, neeee…. – játékosan még a kezemmel takargatni is próbálom a szemét, miközben a másikkal a felsőjét igyekszem lejjebb húzni, mielőtt túlzottan belendülne és ismét elvörösödnék zavaromban. Másrészt meg remekül esett a „bókja”, de egyre inkább kezdtem pánikba esni, mert mi van ha mégis és amiatt, vagyis az után keveredett rám a felsője? Nem, az nem lehet, hiszen felelősségteljes felnőttek vagyunk, így ostobaságot tuti nem tennénk, ha eddig is egészen jól elkerültük Azt a dolgot…
- Ohhh, ha annyira nem akartál volna inni, akkor nem ittál volna, hiszen még se tudtam volna beléd tömni… - kezdek bele, majd pedig továbbra is erősen kezdek gondolkozni, mintha valami még derengene ott a szökőkutas dologgal kapcsolatban. Miközben ő ismét megszólal, én még mindig a gondolataimba merülök és most kezdem érezni én is kicsit a fejfáját, de valahogy a többi „gond” mellett még ez is eltörpül. – Fűt a szerelem mi? Nem is tudom, hogy kitérdelt le a tér közepén és adott egy szerenádot. – ha már végre valami érdemleges bevillant, akkor megosztom vele is, de ez hogy ő se emlékszik annyira, mint szeretném és én se… Na jó, talán tényleg nem kellene annyira izgulnom, de mi van, ha igen?
Pont nem érdekelt a gyógyszer kérdés, mert biztosan van aspirin nálam, de a fejfájásomat most az se segítene, csak az igazság. Mi a franc történt? És miért van ez a képszakadás is? Mintha csak az elmém meg akarna védeni, de mielőtt legalább friss levegőre juthatnék, helyette inkább részben az ágyban kötök ki. Ohhh, már csak ez kellett.
A feleletire viszont én fagyok le, és hirtelen azt se tudom, hogy mit kéne kezdenem ezzel. Pár percig ha beszél hozzám, akkor se reagálok, majd mint egy kis elefánt a porcelánboltban elkezdek mozgolódni egészen addig, amíg végül felé nem keveredek. Szerencsére a takaró közöttünk van, de még így is kilátszik a meztelen felső teste, de nem érdekel. Egyszerűen helyet foglalok a hasán idegesen és az ujjaim közé fogom az arcát. – Hogyan? És miért csak te emlékszel? – kérdeztem egyre inkább pánikszerű hangot megütve. – Emlékszem a csókra, arra ahogyan szórakoztunk a fürdőben, de mégis hogyan történt? Mi tényleg…? – és arcomra is tuti kiült a kétségbeesés, miközben szőke fürtjeimet kisöpörtem idegesen az arcomból. Igazából azt se tudom, hogy az rémisztett meg leginkább, hogy megtettük, de nem emlékszem rá, vagy inkább az, hogy megtettük, de ehhez arra volt szükség, hogy leigyuk magunkat. És mi van akkor, ha még részegen előadtam azt is, hogy én még sose és ő az első? Naah, ez volt az a gondolat amibe egyszerre vörösödbe bele és sápadtam is le….

Naná, hogy behúzom a nyakam, mertném én nem komolyan venni Suzanne-t? Még ha csak viccnek is szánja a taslit, és ténylegesen nem kapom meg, hála az égnek. De ha azt hiszi, hogy ennyivel eléri, hogy hallgassak, nos... akkor ki kell ábrándítanom, nem nyert.
- Értettem, akkor ezennel, mint kamubáty, fel vagyok hatalmazva, hogy bárki más hímnemű akár egy pillantást is vet rád, kitekerhetem a nyakát? – kérdezek vissza, persze, nagyjából annyira komolyan véve az egészet, mint ő... az kéne még cska, hogy tényleg testvérek legyünk. Odáig oké, hogy anyum Suzie-t is a saját lányaként szereti, de... na. Én nem a fogadott húgomként szeretnék gondolni rá...


- Hé, hééé! Ne már! - ráztam meg a fejemet, miután a maradék víz is a fejemen kötött ki, megpróbáltam kitörölni a szememből, ami bele ment, de áhh... érdekel is, hogy az ágy mennyire lesz vizes, már így is jutott abba is bőven. Esélyesen meg úgy sem fogja hagyni kedven szőke zsarnokom, hogy tovább henyéljek, legyen akármilyen súlyos is a másnaposságom.
- Annyira csak nem rúgtunkb be, hogy azt is hazahozzunk. Én legalábbis biztosan. – csak kérdő tekintettel néztem rá, de áh, nem tartom valószínűnek, a saját pólómat csak megismerem, pláne, hogy nincs olyan hú-de-nagy ruhatáram.
- Amúgy jól áll. – vigyorodtam el szemtelenül, ahogy végigmértem, igaz, az én pólóm neki hálóingnek is simán elmenne, de itthon vagyunk, úgy sem lát senki. Ha kedve tartja, felélem egész nap flangálhat ebben.
- Miattam, ugyan már... te akartál táncolni. Meg te erősködtél, hogy igyunk... arról meg nem tehetek, hogy nem bírom az alkoholt, akkor jó ötletnek tűnt. Sőt, ha jól rémlik, te is nevettél... – igaz, hogy először meglepettségében épp hogy nem ordította le a maradék hajamat, de miután végigkergetett az egész téren, meg hiába próbált engem is belelökni, csak belátta, hogy kár erőlködnie.
- Kiment a fejemből, hogy tél van. Tudod, mediterrán térség, az alkohol meg a szerelem is fűt... – vonok vállat vigyorogva, amikor pedig visszakérdez a fejfájásomra, csak bólintok.
- Ezek szerint akkor nincs... – hát ez nagyszerű, életem első durva másnapossága, lehet, fel se kelek egész nap, csak szenvedek látványosan... Legalábbis hiszem én, mert amint, hogy visszadőlök a vizes párnámra, Suzie is hozza a formáját, és tudja a franc miben botlik el, hogy mellettem köt ki. Csak végtelenül lassan nyitom ki a szememet, mint ha már ez az apró mozdulat is fájna, hogy az íriszeit keressem, és próbáljam kitalálni, hogy mégis, mi az istennyilát dadog itt nekem össze?
- Mi...? – kérdeztem vissza - Azt hiszem... – feleltem válasz gyanánt arra, hogy sejtem, mire gondol, de fel sem tűnt a nagy haldoklásom közepette, hogy akár úgy tűnhet, magát a kérdést válaszoltam meg – Miért, nem emlékszel a történtekre? – kérdeztem vissza végül óvatosan a hátamra gördülve, nr mát abban a víztócsában lustálkodjak, amit ő löttyintett ide az előbb.

- Csak hajrá, de aztán ne lepődj meg, ha taslit kapsz vagy egy üres lakást. – feleltem neki tetetett durcasággal, hiszen abban már egészen jó voltam. Főleg az elmúlt percekben. A szemléltetés kedvéért pedig a kezemet felemeltem, mintha taslit akarnék adni neki, de szó se volt erről. Ha legalább behúzta a nyakát, akkor jót derültem rajta, amennyiben nem, akkor is csak visszaejtettem a kezemet magam mellé.
- Ohhh, inkább hallgatnál… - forgattam meg a szemeimet kissé bosszúsan, miközben azon voltam, hogy ne legyek már ennyire vörös. Tényleg, miért kell ennyire könnyedén zavarba jönnöm? Csak egy hangyányit lenne jobb a dolog, akkor is ki lennék már segítve. Ő meg élvezi, hogy állandóan vörös színben pompázom.
Mielőtt igazán reagálhattam volna a számítógépes hasonlatára, azelőtt ismét megszólalt, mire csak összeszőkült a szemem és pontosan úgy néztem rá, ha nem fogja be, akkor majd én be fogom neki. Persze az már más kérdés, hogy miként is tenném. Sok variáció lenne rá, de hát az már legyen az én kis titkom, hogy jelenleg mit is tennék vele.
- Húgomként és öcsémként nem mutathatlak be, mégis csak én vagyok a dögösebbik fél, aki még ráadásul fiatal is. – szemtelenkedtem egy sort, mert miért ne? Nem csak ő teheti meg, legalább néha nekem is vannak jó pillanataim ilyen téren. A kezeimet is kicsit széttártam, hogy sajnálom, de ez van. Én nyertem a fiatalka dögös szerepet és nem ő.
Amikor magához húz és szorosan tart, akkor könnyedén nevetem el magam, hiszen tudom, hogy bolondozik, majd végül nyomok arcára egy puszit, mintha csak ezzel akarnám kiváltani a szabadságomat, hogy utána sietve vegyem magamhoz, ami még kelhet estére, hogy utána könnyedén induljunk útra és fedezzük fel legalább a közvetlen környezetben található dolgokat.



Gondoltam, ha már kezdett kicsit unalmassá válni a sok templom, akkor ideje az ördög útjára is lépnünk és jól érezni magunkat. Lehet, hogy nem voltunk extrán kicsípve, mint a többség, akik eleve idekészültek, de azért minket se kellett félteni. Könnyedén tűntünk el mi is a tömegben, legalább megérte egykoron annyit vesződni a tánccal is, mert így legalább nem úgy néztünk ki, mint akit az áram ráz, vagy éppen haldoklik, mert olyan bénán táncolnánk.
Én se vagyok az, aki eszméletlenül jól bírná az italt, de azt Declan se képzelhette, hogy majd innen úgy megyünk el, hogy nem ittunk semmit se. Persze az egy-két pohárnyi italomból kicsit talán túl sok lett, de hát akkor nem bántam, most meg… utólag mindig bölcsebb az ember, sajnos. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy ő több mindenre emlékszik, mint én. Mert mégis csak jobb valahogyan megtudni, hogy mi történt, mintha egyikünk se tud semmit se. Nem, ő biztosan tud, hiszen mégis csak ő a felnőttebb közölünk.
- Igen, viszont akkor még itt van ez is. – feleltem sietve és a pohárban maradt mennyiséget is még a fejére öntöttem most már direkt. Legalább így már tudtam, hogy miért vizesek a földön heverő ruháim és miért dobáltam le annyira gyorsan magamról, amikor hazaértünk. A cipő elázása is csak részben volt meg, de most már legalább konkrétan meg volt a momentum.
- Öhmm, igen, hacsak nem lett időközben egy olasz pasi is a lakótársunk… - mert én ilyet tuti nem hordanék, de még mindig nem mozdultam meg, inkább csak megpróbáltam még lejjebb húzni, ahogyan nézett engem. Pedig így is combközépig legalább ért. – Ohh, szerintem ez volt a legkevesebb azok után, hogy majdnem megfagytam miattad. – feleltem neki, de ekkor bevillant egy újabb kép, ahogyan a zuhanyzó felé rángat, hogy forró fürdőt vegyek, mielőtt odafagytam volna az előszobába. Hát ez egyre inkább….
- Tényleg a fejed a legnagyobb bajod? – pillantottam rá kérdőn, majd kisebb sóhaj közepette fordultam volna meg, hogy átvágjam magam a szétdobált kacatok között, amikor sikerült valamire rálépnem, aminek köszönhetően pedig megbotlottam, majd szerencsésen az ágyon kötöttem ki. Kíváncsian pillantottam fel/le rá, miközben nagyot nyeltem, mert ez egyre inkább… Fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb szó. – Declan…? Mi? – kérdeztem óvatosan, majd szőke tincseimbe túrtam idegesen. – Mármint tudod… - na jó, ennél bénábban meg se fogalmazhattam volna. Miért kell ennyire kis szerencsétlennek lennem? Bár miért is történt volna meg? De aztán bevillant egy hevesebb csók a zuhanyzóban is, mire valószínűleg sikerült fülig pirulnom.

- Vaságyas negyvenes... Még harminc se vagy, nem hogy negyven. – értettem szándékosan félre, a korára célozva a súlya helyett, ha már így fogalmazott – Amúgy meg nehogy azt hidd! Majd azt mondom, hogy lelki terrorizálsz, annál úgy sem a súly számít. – cukkoltam tovább, mert annyiban kénytelen vagyok igazat adni neki, tényleg elég röhejesen festene, ha a kis pehelysúlya ellenére ő verne engem... még elképzelni is komikus az egész kép.
- És? Úgy is azt mondják mindig, hogy az olaszok fittyet hánynak a közlekedési szabályokra, ha meg a táblák meg felfestések nem érdeklik őket, akkor gondolom a lámpákkal sem törődnek különösebben. – vonok vállat, ergo veheti úgy, hogy eszem ágában sincs abbahagyni, pláne, hogy olyan jól szórakozok a zavarán. Szerintem titkon ő is, csak fél bevallani.
- Passz, az is lehet. Tudod, hogy van ez, amint kinyitja az ember a szemét, törlődik minden. Mint a... RAM a számítógépeknél, az is csak addig tárolja az adatot, amíg ki nem kapcsolod a gépet. Ha jól rémlik... rég volt már informatika órám. – tettem hozzá bizonytalanul, mióta meg felébredtem, valahogy nem éreztem szükségét, hogy jobban kiismerjem a működésüket, pláne, mert azok a gépek amiken középsulisként tanultam, meg azok, amiket manapság használnak az emberek... nos, ég és föld, és akkor még finoman fejeztem ki magam.
- Háh, tudtam! Most lebuktál! – vigyorgok rá, amikor arrébb hessegeti a kezem, még csak a gondolataiban sem kell olvasni ahhoz, hogy tudjam, telibe trafáltam. Nem is mondok semmit, csak élvezem a frissen aratott győzelmet, amíg össze nem kapja magát annyira, hogy újból szóhoz jusson.
- A bátyádként? Persze, képzelem. – csóváltam a fejem, bár mondhatnám azt is, hogy lévén nálunk én voltam a fiatalabb, nem tudom, milyen lehet bátynak lenni – max. öccsnek. Abban legalább van tapasztalatom...
A teraszon nézelődve aztán csak egy mosollyal viszonzom a szavait, miközben tovább nézelődünk a városi látképben, egészen addig, amíg úgy nem döntünk, ideje valami harapnivaló után nézni.
- Vénség, én? Csak kapjalak el, majd adok én neked olyan vénséget... – öleltem szorosabban magamhoz. Mondhatni, elkaptam, de lássa, kivel van dolga, csak egy kis csikizést kapott a szemtelenkedéséért, aztán el is engedtem,  menjen csak készülődni...


Igaza volt Suzie-nak amikor azt mondta, hogy rengeteg a látnivaló a városban. Mondhatni, jó úticélt választott, mert hogy unatkozni egy percig se unatkoztunk, az biztos – igaz, amikor már a huszadik templomot néztük végig, kezdett kissé monotonná válni a téma, szóvá is tettem neki, s mire észbe kaphattam volna, már valami táncos buli helyszínére rángatott befelé... Hát, legalább nem megy kárba az a rengeteg óra, amire annak idején rábeszélt.
Másnap reggel mint aki tűbe ült, úgy ültem fel az ágyban, amikor Suzie megörvendeztetett a hideg vizes ébresztőjével, pár pillanatig pedig még azt se tudtam, hogy mi is van... A hol vagyunk kérdésre sikerült betájolnom magam, de hogy hogyan jutottunk haza tegnap, vagy mikor... azt aztán teljes mértékben passzolom.
- Ezt azért kapom, mert tegnap beledobtalak a szökőkútba? Neked is jó reggelt... – kérdezem álmosan rekedtes hangon, miközben megpróbálom az álom maradékát kidörzsölni a szememből, azt a keveset, amit a víz nem mosott el, amikor észreveszem, hogy milyen ruhadarab is van Suzie-n.
- Az... rajtad. Az én pólóm? – kérdezem óvatosan, miközben jobban szemügyre veszem, de igen, határozottan az enyém, arra még emlékszem – Akkor ezek szerint nem csak álmodtam azt, ahogy lerángatod rólam az előszobában. – jegyeztem meg óvatosan, majd körbenézve a szobán látva, hogy itt-ott, szanaszét hevernek a ruháink, igyekeztem összerakni darabjaiból a tegnap estét... vagy inkább kikövetkeztetni, de az igazat megvallva, nem volt egyszerű.
- Basszus... majd szét megy a fejem. Nincs valami gyógyszered? Szerintem egész életemben összesen nem ittam annyit, mint tegnap este. – én próbáltam finoman jelezni Suzie-nak, hogy nem bírom az alkoholt, de ő erősködött annyira, hogy alig van az italokban... Azt a kérdést meg, ami ott lebegett a levegőben kimondatlanul, egyelőre én sem mertem feltenni, mert elég gáz, hogy annyit ittam, hogy kiesett majdnem az egész este, így csak abban reménykedtem, hogy Suzie okosabb ezt illetően, és felvilágosít, mit is műveltünk...?

- Ohh, kérlek, majd mutass be annak a doktornak, aki elhiszi, hogy egy vaságyas negyvenes nő családi erőszakban részesít téged. – és mellé még kapott egy grimaszt is. Szerintem egyik doktor se nagyon venné be, hogy terrorban tartom Declant. Lehet, hogy még nyerte vissza teljesen az erejét, de attól még szerintem simán le tudna fogni, ha arról van szó, de inkább nem akarnám kipróbálni, hogy mennyire is van igazam. Reméljük sose fog túlzottan felhúzni, hogy egyszer tényleg neki menjek, mint valami felszarvazott bika.
- Fejezd be, kérleeeek. Tuti mindenki minket bámul, mert azt hiszik, hogy a fejem valamiféle piros lámpa. – mondtam neki kicsit duzzogva, mert én annyira utáltam ezt, hogy ennyire könnyedén képes volt zavarba hozni. Abba meg bele se gondoltam, hogy esetleg még több lecsapható labdát adok a kezébe a szavaimmal.
- Ki tudja, lehet, hogy amíg aludtál, addig is ilyenekről fantáziáltál, csak letagadod… - kezdenék bele nagy lendülettel, de amikor meghallom a kérdését, akkor földbe gyökerezik a lábam és megtorpanok. Most ez komoly? Miért kell ezt neki. Legszívesebben eltűnnék, de félő, hogy vissza se találnék, és valahogy nem volt kedvem csövezni egy ismeretlen városban. – Ne közelíts… - hessegettem el az ujjait. Már csak az kellene, hogy lássa, hogy néha mi fordult meg a fejemben. De alig, hogy erre gondolok újra vörössé válik a fejem, mire csak kapkodom a levegőt is. Miért kell ilyen kis szerencsétlennek lennem ilyen téren? Szerintem szavak helyett eléggé beszédes az ábrázatom is, csak míg ő lehet más nőkről, addig én róla és néha talán egy-két dögös színészről, ahogyan minden nő tenné, de ahhh… Inkább hagyjuk, mert lassan már a lábujjam hegyéig is vörös leszek.
- Ez most komoly? Csak aztán nehogy egyszer véletlen a bátyámként mutassalak be, akitől meg kell szabadítani, mert túl komolyan veszi azt a szerepet, amit anyu rábízott. – cukkolom kicsit, de a mosolyomból láthatja, hogy sose tennék ilyet. Miért is tennék? Inkább aranyos, ha nem esik túlzásba. Már csak az kellene, de biztos vagyok abban is, hogy csak bolondozásnak szánta és nem másnak.
A füllentéses dologra végül csak egy aprót bólintottam és egy félszeg mosolyt villantottam rá, hogy rendben van. Azért kicsit megnyugodtam, hogy nem teljesen gondolta komolyan, de azért teljesen elűzni se tudtam. Csak remélni tudtam, hogy idővel elfelejtem ezt, mert nem akartam azt se, hogy emiatt illanjon tova a jókedv.
A szemöldököm könnyedén szalad feljebb, ahogyan belekezd a dologba és már játékosan bele is csípnék az oldalába, hogy héé a piszkos fantáziájától kíméljen meg, amikor pontosít, hogy mire is gondol. – Legalább megérte várni rá és megérte tartogatni is. – mosolyodtam el, de ebből valószínűleg ő se láthatott semmit se, mert kényelmesen trónoltam a vállának dőlve, egészen addig, amíg ő noszogatni nem kezdett.
- Ahhoz előbb el is kellene kapnod vénség. – szívtam kicsit még a vérét, miközben angyalian fürkésztem őt. Sose ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, így hangosan ki se mondtam volna a fegyverszünetet, majd eldől mi lesz.
Csak sóhajtottam egyet, amikor elkezdte sorolni a dolgokat és ha közelben volt, akkor játékosan a fenekére sóztam egyet, mintha csak egy rossz kisgyerek lenne, majd bólintottam a kajás ötletére, hogy nekem teljesen megfelel, meg utána sétálhatunk is kicsit.



[Pár nappal később]

Sokáig a városban maradtunk, de még pár nap leforgása alatt se láttunk mindent. Még mindig rengetek látni való akadt, de tegnap valahogy belekeveredtünk valami buliba is. Egészen jól szórakoztunk és a helyiek is teljesen befogadóak voltak, így szerintem okunk nem lehet a panaszra, legalábbis eddig remekül éreztem magam és szerintem ő is. Igaz, tegnap a cipőm kicsit megjárta a hazafelé vezető utat hála Tekergőnek, aki megismertette vele a helyi vizet. Most meg valahol szárad, azt hiszem. A fejem kicsit hasogatott, de nem volt vészes, miközben próbáltam megszokni a beszűrődő reggeli fényeket, majd mosolyogva pillantottam a mellettem horkoló Declanra. Pár percig csak őt figyeltem, majd sietve indultam el a konyhába egy kis vízért, hogy hozzak magamnak. Amint megittam a pohártartalmának a felét újra töltöttem és elindultam vele befelé, de persze a földön széthagyott cuccainkban sikeresen megbotlottam a hidegvíz meg egyenesen ráomlott… Szerintem ha akartam volna ilyen galádságot, akkor se jött volna össze, ahogyan még azt se igazán sikerült realizálnom, hogy az ő felsőjében aludtam és semmi más nincs rajtam… - Öhmm, jó reggelt… - duruzsoltam kócosan és álmosan is, miközben szép lassan rájöttem arra, hogy mit is viselek és egyből egy kisebb pánik is elfogott, hogy ugye mi nem?! Annyira csak nem ihattuk le magunkat, vagy mégis?