Az egyetem évei alatt találtam rá leginkább saját magamra. Próbáltam küzdeni... a saját démonjaim ellen. S mások démonjai ellen. A jó pszichológus szem előtt tartja a betegei jövőjét, s nem pénzért hajlandó leülni velük szemben... nem azért hallgatja órákon keresztül páciense panaszait, hogy a csekk átnyújtásakor elégedetten nevessen, hogy megfejt még egyet.
Magam jó terapeutának vallom... nem egoizmus áll a háttérben, csupán egészséges magabiztosság. Egyetlen betegem sem lett még öngyilkos, nem próbáltak még meg kiugrani az ablakon, vagy pengékkel megmutatni számunkra a csuklójából kiözönlő vért. Jó ideig vallottam, hogy nincs lehetetlen. Míg be nem sétált az irodámba Ő...

~*~

- Küldje be kérem a következőt! - szóltam az asszisztensemnek, majd letettem a telefonkagylót. A mai nap forgalmas, és csupán tizenkét órát töltök benn, de mégis zsúfolt a menetrend. Már meghallgattam öt férfit, és egy nőt... és most egy fiatal lány következik. Mindig is érdekelt, vajon mi zajlik egy kamasz fejében. Bár ő nem kamasz már, de a problémái nyilván abból a korból merítenek erőt. Vagy sem? A válasz egyszerű még saját magam számára is: az, ami a tiédben is zajlott, mikor apád 15 éves korodban elhagyott, anyád pedig vadul inni kezdett. Meghatározta az életed. És ilyen gondjai bárkinek lehetnek... könnyű megérteni egy olyan kamaszt olyannak, aki szintúgy nem álomvilágban cseperedett fel.
- Szóval... - emeltem fel a papírost, mikor a szőke hajú lány helyet foglalt velem szemben, és a szemüvegemen keresztül lestem meg a nevét. - Lydia, igaz? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd felsóhajtottam, és hátrébb toltam magam a gurulós székkel. - A nevem Anthony Whale. Dr. Whale, ha ez Önnek netán jobban tetszene. Bár ne feledje, itt magunk között vagyunk. Úgy hív, ahogy Önnek egyszerűbb. - mosolyodtam el barátságosan, majd felállva odasétáltam mellé, és míg Ő ült, én magam megtámaszkodtam mellette hátsó részemmel az asztalon.
- Az asszisztensemmel tárgyaltak a szülei. A hírek szerint... állítólag olyan erők birtokában vagy, amelyet nem tudsz kezelni. És a szüleid... nos, őrültnek hisznek. - forgattam meg a szemem, de nem túl látványosan. - De remélem, nem hittél nekik. - tettem aztán hozzá ismt mosolyogva, majd ismét sóhajjal jeleztem, hogy át fogok térni egy másik gondolatra.
- Szeretném, ha mutatnál valamit ezekből a különleges és ijesztő képességekből. Csak rajta!

***

Hajszálnyi kétségem sem fért hozzá, miután Lydia távozott... hogy Ő egy boszorkány. Olyan, mint én vagyok. De fel sem tudtam fogni, hogy mégis miért lepődtek meg a szülei. Ez öröklődik. De talán ők nem voltak annyira nemesvérűek, hogy eme különleges képességet birtokba vehessék. S ez le is rí arról, ahogyan gyermeküket nevelték...

Hetek teltek el. Lydia szépen lassan beletörődött abba, hogy kicsoda és micsoda... ugyan továbbra is terápiára járt hozzám, de nemcsak beszélgettünk. Szó esett különböző képességekről, és arról, hogyan kezelheti ezt a csodálatos képességet. Végül pedig már bízott bennem... én pedig... valami elmagyarázhatatlan érzelmet kezdtem táplálni irányába... melyről tudtam, hogy nem lenne szabad...