Kérdés, hogy mi a fontosabb? Az, amilyennek mások látnak minket vagy az, amilyennek önmagunkat hisszük? Kinek mi. Sokáig nap, mint nap azon törtem magam, hogy mindenkinek megfeleljek, tökéletes legyek, egyensúlyt tudjak tartani a jó és rossz tulajdonságaim között, ne csússzon ki a számon olyan szó, amellyel megbánthatok másokat, de jó ideje kontrollálom magamban a kényszeresen mintapéldánnyá válás igényét, mivel megtanultam, hogy mindig lesz valaki, akinek nem tetszik, amit csinálok. Fontosabbá vált a saját véleményem, de nem estem át a ló túloldalára. Nem vagyok flegma, nemtörődöm és szemtelen, sokkal inkább egy magabiztos, pozitív hozzáállással megfűszerezett, türelmes, ám aggodalmaskodó és törődő nővé nőttem ki magam. Soha nem voltam nagyképű, pedig lett volna lehetőségem elszállni magamtól, amikor hosszas tanulás után megtanultam használni az erőmet, mégsem akartam különlegesebbnek érezni magam amiatt, ami vagyok. A boszorkányranglétrán való felfelé mászás helyett inkább a segítségnyújtás és mások tanítása mellett döntöttem, normális ember akartam maradni és mióta tudomásomra jutott a városban uralkodó puskaporos hordó létezése, a béke mellett harcolok. Gyűlölöm a konfliktusokat, a felesleges vérontást, de nem vagyok bolond, pontosan tudom, hogy a vámpírokból, vérfarkasokból és boszorkányokból álló természetfeletti csoport szívesen látna a tagjaként. Makacsságomat alátámasztja, hogy ellenállok mindenféle megkeresésnek és ajánlatnak, engem ugyanis nem lehet megvenni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek meg a sajátos módszereim annak érdekében, hogy információkat szerezzek a közelgő háborúról: megszilárdult személyiségemtől eltérően képes vagyok teljesen kivetkőzni magamból, éjszakánként bekopogni egy-egy házba, amelyről tudom, hogy sáros személyek lakják és eltöltök ott egy számomra kellemes, a lakó számára félelmetes fél órát. Mondhatni, hogy az erőmet ezekre az alkalmakra tartogatom, ilyenkor nem spórolok a varázslatokkal és nem számít, mit kell megtennem néhány kicsikart szó érdekében. Kettétört végtagok, megátkozott életek… egyeseknek talán furcsállhatják, hogy a békéről beszélve teszek ilyeneket, de úgy vélem, hogy a háború elkerülhető, ha fű alatt elkezd intézkedni valaki. És az a valaki én vagyok. Viszont ami engem is megrémiszt, hogy míg nappal próbálok emberien viselkedni és mosolyom teljesen őszinte, addig éjszaka és az azutáni reggeleken egy cseppnyi bűntudatot sem érzek tetteim és amiatt, hogy én számíthatnék az egyik legnagyobb szörnyetegnek a városban. Emiatt lennék állítólag olyan értékes a természetfeletti oldalnak?
Külsőmet tekintve átlagosnak tartom magamat, arcomat hosszú, barna haj keresztezi, zöldeskék szemeim, a mosolytól megjelenő almácskáim és kivillanó hófehér fogsorom szerethetővé és kedvességtől sugárzóvá varázsolnak. Magasságom szintén átlagos, öltözködésem annak függvényében változik, hogy hová készülök. Szeretem a nőies, csinos holmikat, általában magassarkút hordok és diszkréten kiemelem arcom természetes szépségét.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Néha elgondolkozom azon, mi alakítja a jellemünket, életstílusunkat, mi vezet arra, hogy egy bizonyos utat válasszunk? A család? Egy trauma? Egy megfelelő időben megfelelő pillanat elkapása? Abban biztos voltam, hogy a saját sorsunk kovácsi vagyunk, de a kezdetek mindenkinek homályosak… honnan tudjuk tehát, hogy mit miért választunk?
Nem hiszem, hogy a megfelelő időpontot választottam ki ehhez a gondolatmenethez.
Egy négyemeletes, belvárosi, de a betondzsungelből finomságával és régies stílusával kitűnő épület lépcsője előtt ácsorogtam. Bőrkabátomba belekapott a hirtelen feltámadó hűvös szellő, felborzolt hajamba beletúrva zaboláztam meg rakoncátlanná vált tincseimet és egyfajta megérzésre támaszkodva lépdeltem fel a lépcsőn, hogy kinyissam a nehéz faajtót és a lépcsőházba belépve megcsapjon az a szag, amelytől kirázott a hideg és mérhetetlen utálatot keltett bennem: az ármánykodás illata.
Ebből tudtam, hogy jó helyen járok. Nem találomra jöttem ide, megvolt a pontos cím és hogy kivel érdemes megejtenem a mostanában szokásossá vált éjszakai fogadóórámat. Nem hagyhattam, hogy néhány elvetemült, uralkodni kívánó bolond hatalmat szerezzen egy olyan város felett, mint Seattle és ha egyedül vagyok ezzel, akkor egy szál magamban fogom megpróbálni megváltani a természetfeletti világ agytekervényeinek csavarosságát. Feldühítettek azzal, hogy nap mint nap az emberek ellen akarnak fordítani és minden áron el akarják érni, hogy csatlakozzam hozzájuk „egy jobb ügy érdekében”. Tisztában vagyok azzal, hogy lehetetlenség hátat fordítanom a fajtársaimnak, de mindenkinek érdeke kellene legyen a béke, nem? Úgy látszik, nem.
Mély levegőt vettem, amikor megálltam a 303-as lakás előtt. Ujjaimat a kilincsre fontam, nehézségek nélkül jutottam be az előszobába, oldalra fordítva a fejem pedig beláttam a nappaliba, ahol a férfi éppen egy pohár bort töltött ki magának. Készségesen becsuktam magam mögött az ajtót, elfordítottam a zárban lévő kulcsot és anélkül, hogy a csizmám sarka zajt csapott volna végigsétáltam a szőnyeggel borított szobán, összefontam a mellkasom előtt a karjaimat és a boltívnek támasztottam a csípőmet. Pár másodperc múlva a férfi felém fordult, mosolyra húztam az ajkaimat és magam mellé engedve a kezeimet léptem közelebb hozzá.
- Helló, Luke. - Köszöntem udvariasan, mintha egy egyszerű baráti csevejre ugrottam volna be, Ismertem őt, az egyetlen olyan vérfarkas volt, akivel megtaláltam a közös hangot, amelyet nagyon úgy tűnik, elveszíteni sokkal könnyebb, mint megszerezni. - Mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit?

***

Pár percig eltartott, míg a zsebemben kotorászva megtaláltam a lakáskulcsomat. A folyosó világítása készült megadni magát, de a jelenség már megszokottá vált számomra. Akárhányszor az éjszakai tevékenységemet folytatva jöttem haza a sötétben kellett tapogatóznom a belőlem felszabaduló energiák miatt, amelyek az elektromosságon vezetődtek le. Most is csak a lakásba belépve és villanyt kapcsolva vettem észre, hogy az ujjaim vöröslenek a rájuk tapadt vértől, ami a körmeim alá is befészkelte magát. A villanykapcsoló szintén színt váltott, de nem éreztem magam kellemetlenül. Egy normális embernek azonnal megnövekedne a pulzusszáma, szaporábban venné a levegőt, én mégsem kezdtem el pánikolni. Saját magam mocskoltam be a kezem és nem sajnáltam. Egy cseppet sem.
Egy alapos tusolás után kinéztem a hálószobám ablakán. A kivilágított város mintha békét hordozott volna magában, nyoma sem volt annak, hogy mi történik a háttérben, hogy minden percben sorsok változhatnak meg és emberek fordulhatnak ki önmagukból azért, hogy megvédjék vagy megkaparintsák azt, ami fontos számukra. Én védelmezni akartam. Harcolni azért, hogy nem kelljen harcolnunk. Ezzel a szöveggel akár fel is menthetném magam, de mielőtt behúztam a sötétítőt csupán annyira futotta, hogy megkérdezzem magamtól: melyik az igazi arcom? A segítőkész szomszéd lány vagy a démoni éjjeljáró? Tudtam, hogy egyszer döntenem kell és muszáj lesz szembenéznem a tetteim következményével. Ám addig is... muszáj aludnom egyet.