Nem akartam elsietni, ha ő sem akarta, de nem láttam akadályát a dolognak. Viszont valami azt súgta, hogy semmi sem lesz ezzel még tökéletes. Bár tény, örültem, hogy ő boldog lehet. Bárcsaládra vágytam mindig is, az öcsém nem tartozott azok közé, akik jól ismertek, hisz úgy igazából senki nem ismert. De valami azt súgta, ha nem ragadok meg minden lehetőséget, hogy a családtagjaként gondolhasson rám, még mielőtt igazán megismerném, már el is fogom veszteni. És sajnos ez a veszély fenyegette ezt a kapcsolatot is. Csak egy óvatlan lépés tőlem, és kész a baj. -Nem hiszem, hogy kiadnák ezt a szobát, amíg fizetünk érte.-vonok vállat, hisz én is jobbnak látom fenntartani, amolyan B opcióként. Figyelem, ahogy pakolni kezd, majd csatlakozom hozzá, és azon pár ruhát, amit nemrég a fürdőben hagytam száradni, összepakolom egy táskába. A papírkupacot az asztalról a táska tetejére teszem, majd kezembe kapom a kocsikulcsot, és mikor ő is kész, kinyitom az ajtót. -Csak ön után.-csukom majd be az ajtót, miután ő is kilép rajta, a kulcsokat a zsebembe csúsztatom, és kikapom kezéből táskáját. -Nem hagyom, hogy cipekedj.-érek le előtte a lépcsőn, amikor furcsa érzésem támad. De egyenlőre nem tudom megmondani miért. A kocsihoz érve bepakolok, és már indulunk is újdonsült otthonunk felé. Gyors döntés volt ez, gyors változás.
'Cause I got nowhere, no one, without you boy I'm done ♫
Nyakában kapaszkodom, amíg ő körbe fordul velem, még halkan fel is nevetek. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer bárkinek is a felesége leszek... De azt főleg nem gondoltam, hogy majd az övé. Azt hittem már elveszítettem, ráadásul a vámpírok nem igazán házasodnak. De mi mégis! És örülök, hogy megtapasztalhatom ezt az örömöt. Csókját lelkesen viszonzom, és csak utána engedem el nyakát, hogy letehessen. - Ócska kanapé? - Pillantok fel rá egy huncut mosollyal, aztán már el is fordulok, hogy én is összeszedjem egy bőröndbe, mindazt amire szükségem lehet. - Vissza tudunk még ide jönni, ha valami kellene innen, ugye? - Valahogy kétlem, hogy nem fog eszembe jutni semmi, ha meglátom az új házat, és elkezdem a berendezését. Ez pedig most igencsak hirtelen jött, ahhoz, hogy gondolkodni tudjak azon, hogy mit tudok majd felhasználni. - Azt hiszem én kész vagyok. - Mondom egy kisebb vállrántás kíséretében. Nem hiszem, hogy ruhákon kívül, bármire is szükségem lehet egyenlőre, bár nem tudni.
Gondolataim helyén mintha semmi sem létezett volna, csak viruló arcára kellett néznem, és elfelejtettem mindent, ami megkeserítette jövőképünk vagy a múltam. Most valahogy nem akartam illyes fajta dolgokkal húzni az időt, inkább élvezni a pillanatot. -Hívjuk annak.-vonok vállat egyszerűen, s míg ő szinte felemelkedik a fellegekbe örömétől, az én arcom a szokásos mód, csak néha villant felé egy egy féloldalas mosolyt, ami már lassan engem is idegesít. Örülök én, bár érdekesen nézni ki ugrálva és hüledezve. Felemelve megpörgetem a levegőben, és mikor válaszom hallatán hirtelen felindulva a boldogságtól, újabb biztató reakcióban részesít, közelebb hajolva hozzá először homlokát, majd arcát, s csak legvégül ajkait csókolom meg. -Ebben az esetben jobb ha nekiállsz itt összepakolni, mert erre a szobára többé nem lesz szükségünk. A leírás alapján valami ócska kanapé is van benne, az áram, víz viszont a teljes házban üzemképes. A többi meg csak rajtunk múlik. Bár azt hiszem a lakberendezést meghagyom neked.-engedem el, viszem a két poharat a mosogatóhoz és nyitom ki a sporttáskát, ami a földön hever és azon kevés ruha lapul benne, amit nemrég vettem magamnak, ugyancsak a bevásárlókörutam során. Másra nem is igen volt eddig szükségem, s a szoba berendezésének egy részéhez sem volt közöm, maximum a poharakhoz és evőeszközökhöz. A falon lógó festmények pedig már-már unalmasnak tűnő másolatokká váltak, bár első ránézésre mindenkinek kellemes hangulatú szobának tűnhetett. Kissé szűkös lett, tudván mekkora a ház, ami immár a miénk. Furcsa lesz végre igazán szabadnak érezni magam úgy, ahogy soha nem volt lehetőségem. De hát ideje új életet kezdeni, nem igaz?
'Cause I got nowhere, no one, without you boy I'm done ♫
Egyszerűen nem tudom elrejteni hatalmas mosolyom, ami annyira szembetűnően terül szét arcomon. Hiába próbálok ajkamba harapni, most még annak sem sikerül elrejtenie... Az öröm, a boldogság, és a mérhetetlen szerelem, most mind kiül arcomra. Végül hamar fel is hagyok ennek elrejtésével, inkább csak lassan megrázom fejem. Nem tudok észhez térni a meglepettségtől, bár azt gondoltam, hogy kihasználta a vámpírság előnyeit. Azok nélkül aligha hozhatta volna ezt az egészet össze... Legalábbis ilyen gyorsan. Vagy mégis? - Meggyőzőkészség, mi? - Nevetek fel, miközben vetek mégegy pillantást a gyűrűre. Lélegzetelállító. Legszívesebben sírva fakadnék örömömben. Hogy tudott így meglepni? Miután a két pohár egymáshoz ér, egy egyszerű mozdulattal meghúzom a tartalmát, majd az én poharam is az övé mellett landol. Kétségkívül, sokkal jobb választás mint a pezsgő. De mielőtt még teljesen kivesézhetném ezt a választást is, már karjaiban is találom magam. Azt hittem ennél szélesebb már nem is lehetne a mosolyom. Hát tévedtem. - A boldogságomat, neked köszönhetem. - Nézek szemeibe, miközben átkarolom nyakát, és úgy kapaszkodom belé. - Hát... Ha bármikor, akkor talán indulhatunk is. Kíváncsi vagyok, hogy milyen előben. - Csodálom, hogy még nem görcsölt be az arcom, a folyamatos vigyorgástól. Kezdem komolyan bolondnak érezni magam. De ez jó!
Jó volt látni boldog arcát, még jobb volt hallani hangján, hogy nem csak a látszat teszi ezt. Valamiért volt bennem egy visszafoghatatlan kényszer arra, hogy elérjem a megbocsájtást, mely leginkább ezért szükséges tőle, mert nem csak az életét veszélyeztetem, de fel kellett adni igazi ember voltát, noha vámpírként csak még erősebb lett, mint amilyen annak előtte volt. Mosolya már-már emlékeztet gyermekkoromból anyáméra, ahogy minden nap örült, hogy ha ébredésem pillanatában mellettem lehetett. Pontosan ugyan az a csillogás ült Maggie szemében is. -Tudod, van az a dolog, amit úgy hívnak... Ja nem is, ez egy állapot. Vámpír vagyok, és sok mindent el tudok intézni, csak megfelelő meggyőzőkészség kell hozzá.-mutatok egyenesen szemembe, mert valószínű anélkül nem spóroltam volna még annyi időt se, hogy előtte érkezzem meg. -Amikor csak a hölgy óhajtja. A hintó indulásra kész vár, már csak itt kell összepakolni.-nézek az immár túl kicsinek tűnő szobára, ami immár csak egy kellemes emlékeket őrző hely lesz. Bár a biztonság kedvéért megtartanám ennek a kulcsait is, soha nem lehet tudni alapon. -Kettőnkre.-emelem meg én is a poharat, és kortyolok bele, te tekintetemmel Maggiet fürkészem, mert valami azt súgja most van itt annak az ideje, hogy beteljek ezzel a pillanattal, s a jövőben erre emlékezzek mindig. -Örülök, hogy boldog vagy.-simítok végig arcán ujjaimmal, s tűrök egy hajtincset füle mögé.-Tehát ha kész vagy hátrahagyni ezt a zsúfolt kis szobát, akár már most indulhatunk.-teszem le végül az üres poharat az asztalra és kapom ölbe, mintha csak egy tollpihe lenne.-Bármikor indulhatunk, mikor te kész vagy.-nézek továbbra is szemébe, s nyomok egy apró puszit homlokára, de továbbra sem teszem le.
'Cause I got nowhere, no one, without you boy I'm done ♫
Felnevetek, ahogy felkap és megpörget. Felszabadító érzés a mögöttünk levő sok év után újra együtt lenni, és csak ilyen egyszerűen, boldogan, szinte emberien. - Giccsesnek? - hitetlenkedve ingatom a fejemet. - Ez a gyűrű gyönyörű. Imádom - mosolygok rá. Megpróbálhatnám elnyomni ezt a gyermeki örömöt, lelkesedést és rajongást, de nem akarom. A kezemet nézem, és a csillogó ékszer fényében gyönyörködöm, de a figyelmemet azonnal ismét magáénak tudhatja, amikor felveszi az asztalról a kulcsokat. - Hogy volt időd ennyi mindent elintézni egy délelőtt alatt? - kérdezem vigyorogva, és újra a szerződéshez lépek. - Mikor nézhetjük meg élőben is? - emelem fel a képet. Tetszetős, de szívesebben nézegetném már az igazit. Már most tele vagyok ötletekkel a berendezését illetően. - Kettőnkre - mondom fülig érő szájjal, és vámpírmódra vérrel koccintunk a jövőnkre. Még mindig alig hiszem el, talán majd lassan, időközben sikerül felfognom.
Meglepődött, de jó volt látni őszinte és önfeledt mosolyát. Hiába a sok idő, melyet elvesztegettünk, úgy gondoltam, nem éri meg tovább húzni az időt. Hát fél térdre ereszkedve teszem fel a kérdést, s ahogy a gyűrűt az ujjára csúsztatom, úgy állok fel, és nézek csillogó szemeibe. Válaszán nem lepődtem meg, egy részem inkább megnyugodott, elengedve kezeit karjai nyakamra csúsznak, s kissé lehajolva hozzá csókolom meg, majd kapom fel és pörgetem meg a szoba közepén. -Remélem nem találod túl giccsesnek.-nézek az ékszerre, mely hasonló csillogásban ragyogott előttem, mint szeme. Kezeim derekára siklottak, de ahhoz, hogy elhalmozhassam őt ma a meglepetésekkel, egyik kezemmel el kellett engednem. A lakás kulcsát kezembe véve zörgettem meg elmosolyodva.-Gondolom sejted, hogy ezek mihez tartoznak.-pillantok le a kulcsra, majd a papírokra, melyeken ott lapul egy kép a házról. Telefonom megrezeg zsebemben, mire kénytelen kelletlen engedem el, és pillantok a kijelzőre. Dex küldött pár képet valami helyről, melyről úgy sejtem minden bizonnyal a lakása lenne. Bár ahogy elnézem elég legénylakás típusa van, semmi fakszni, és még kevésbé a nagy takarításra kitalált lakás. Egy pillanatra tereltem el figyelmem, és küldtem neki egy választ, azzal az üzenettel, hogy "Kicsit üres. Ezzel egyenlőre nem sokkolnám a sógornőd." teszek megjegyzés, bár ha van egy csepp esze, amiben még rám üthetett, leesik neki, hogy ennek az üzenetnek nem a lakáshoz, mindinkább a személyhez van köze. -Itt az ideje a koccintásnak.-emelem fel végül a két poharat, s adom kezébe egyiket, melyben pezsgő és egyéb italok helyet vér van, miután a telefonom az asztalon landolt.-Neked köszönhetem az életem, és remélem ezt még meg tudom neked hálálni valahogy.-nézek szemeibe, jellegzetes féloldalas mosolyommal arcomon.
'Cause I got nowhere, no one, without you boy I'm done ♫
Amint fél térdre ereszkedik, már biztos vagyok benne, hogy ez épp az, aminek látszik: lánykérés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg vele. Ha valamire, erre biztosan nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem, hisz vámpírok vagyunk. A mi fajtánk nem házasodik, persze vannak kivételek. De azt is biztosan tudom, hogy ő az egyetlen olyan személy az életemben, aki mellett el tudom képzelni az örökkévalóságot. Hetven éve szeretem kitartóan, és ezen az sem tudott változtatni, hogy halottnak hittem. A szerelmünk hosszú ideig csak emlékekből táplálkozott, mégsem halványult el, még mindig ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, ez az érzés csak erősödött, nem gyengült. Az, hogy Enzo megkéri a kezem, azt bizonyítja, hogy ő is így érez ezzel kapcsolatban, és ez az, ami miatt most annyira boldog vagyok, mint kevésszer eddigi életemben. - Igen. Igen, hozzád megyek - jön a határozott, egyértelmű válaszom, tekintetem oda-vissza jár közte és a gyűrű között, arcomon el nem halványuló mosoly ül, szemeim az örömtől csillognak. A következő pillanatban már fel is húzza a gyűrűt az ujjamra, és ott áll előttem. Amint elengedi a kezemet, karjaimat a nyaka köré fonom, és felhajolok, hogy végre megcsókolhassam. - Alaposan megleptél, de nagyon boldog vagyok - suttogom aztán az ajkai előtt, és nehezemre esne most elengedni.
Tudtam, hogy az autó nem épp visszafogott, és sokak tekintete rá fog szegeződni, mégsem voltam az a típus, aki holmi "családi púpossal" beéri. Élni akartam a szabad életem, ehhez hozzá tartozott az autó, amire túl sok időt vártam. -Visszagondolva nem is nézett ki olyan rosszul...-vonok vállat, bár egyértelmű számomra is, hogy a meredekségnek is van határa. Jobb ez így, egyszerűbb, valamivel láthatatlanabb az emberek szemében. Sok időm volt kitanulni a tettetés mesterségét, így teljesen nyugodt arccal tűrtem ama hosszú időt, míg végtére tekintete végigfutott az asztalon is, noha én a konyhában kiöntöttem a poharakba a vért. Majd arcát fürkészve visszatértem a nappaliba, és bár elsőre sokkolt a látványa. Boldogságról és zavarodottságról egyaránt tanúskodott arca, ugyanakkor tudtam, hogy jó értelemben lepődött meg, mert ha nem így lenne, nem kezdett volna el így kivirulni. Elé lépek, a két poharat az asztalra helyezve, majd kiveszem kezei alól a dobozt, s belőle a gyűrűt. Gyengeség lenne beismerni, hogy jómagam is megleptem ezzel a lépéssel? Elmosolyodva ereszkedek fél térdre, bár feleslegesnek érzem az ilyen formaságokat, mégis megteszem a kedvéért, mert tudom, hogy megérdemli. -Sok mindenen keresztül mentünk az elmúlt évek és évtizedek alatt, és bár tudom, hogy nem vágysz nagy dolgokra, mégis megérdemled a boldogságot, a szerelmet, amit remélem én az elvárásaidnak megfelelő mértékben tudok számodra biztosítani. Persze tudjuk jól mind a ketten, hogy jelen pillanatban tökéletes béke és biztonság híján vagyunk, de...-nézek csillogó szemébe, majd megrázom fejem, mert nem kenyerem órákig szónokolni-Minek húzom az időd, hisz tudod jól, mire akarok kilyukadni...Megtisztelnél vele, ha hozzám jönnél.-egyszerűsítem végül le felállva, a gyűrűt ujjára húzva, mely tökéletesen passzol hozzá. A ház témát ráérünk ezek után megvitatni, már ha persze lesz ezek után, és nem tartja olyan sietségnek ezt az egészet, hogy elmeneküljön újabb hét hosszú évtizedre. Bár talán nem túl önelégült kijelentés az, ha azt mondanám, nem úgy néz ki a helyzet, mintha menekülni akarna előlem. Arcán és tetteiben legalábbis nem erről ad számot felém.
Ezt a sejtelmes hallgatást vehetem igennek, ugye? Annyira tudtam, hogy az övé a kocsi, csak mosolygok magamban, ahogy besétálok, szembe fordulva ismét vele. Közelebb húz, én pedig élvezem a rövid időt, amit a karjában tölthetek, de aztán már megy is a hűtő felé, ezért én is beljebb lépkedek. - Piros ülések? Már így is elég feltűnő látvány... - kuncogok, közben leteszem a kabátomat a karomról az egyik szék támlájára. Aztán megakad a pillantásom megakad az asztalon. Papírok, szerződésnek tűnnek, csak futólag nézek rajtuk végig, a tekintetemet jobban vonza a kis dobozka, és annak tartalma, amit nem nehéz észrevenni így, hogy nyitva áll. - Enzo? Enzo... ez... ez...? - hebegem kissé elképedve és összezavarodva. Kíváncsiság, izgatottság és egy halom pozitív érzelem kavarog bennem, ami a szemeimből is egyértelműen tükröződik, de egyelőre nem teljesen értem, hogy mi ez az egész. Mutatóujjamat végighúzom a papírokon. - Ház...? - Csak egy-két szó ragad meg bennem, ahogy felületesen végigfutok a szövegen, aztán az ujjam megakad a dobozkánál. Óvatosan érintem, mintha attól félnék, hogy eltűnik. Jaj, de gyönyörű ez a gyűrű! Végül felnézek Enzora, talán hozzáfűzne valamit.
Az autóvásárlás és az öcsémmel való találkozó után még sok időm maradt, de mire újra a lakáshoz értem, már délután volt. Éhségem csillapítása érdekében vásároltam még ezt azt, de kétség kívül feltűnő lett a hotel előtt parkoló vadonatúj autó. A szobába érve kipakoltam az asztalra, mindent úgy, hogy jól látható helyen legyen. Bár eltökélt célom volt, hogy a ház témát kicsit jegelem, a kulcsokat mégis a többi papírra tettem, mert valamiért úgy éreztem, teljesen felesleges halogatni a dolgokat, amik így is nyilvánvalóak. Nem telt sok időbe és közeledő léptek zaja csapta meg fülem, így az ajtóhoz lépve kinyitottam azt, még mielőtt Ő megtehette volna. Egy mély levegőt vettem, s ragyogó arca láttán halványan elmosolyodtam. Örültem, hogy épségben tért vissza, de azért kissé végigmérem, hogy biztos legyek a dolgomban. Na nem mintha egy késszúrás idővel nem tűnne el testéről nyomtalanul. Makulátlan volt, se egy vérfolt semmi, még csak a kórház jellegzetes szaga sem áradt belőle, amiért hálás voltam a magasságosnak. Lábujjhegyre állva halom hozzám közelebb, s viszonozva csókját figyelem, ahogy beljebb lép, majd becsukom az ajtót. -Mit gondolsz?-kérdezem magamhoz vonva , kezem derekára csúsztatva csókolom meg újra, majd elengedem és az asztalra pillantok egy jellegzetes nézéssel, ami egyfajta csendes utasítás arra, hogy én a helyében körülnéznék még egy kicsit. -Eredetileg piros ülés volt benne, de mire jó a képességünk?-teszek fel ironizáló kérdést egyszerűen vállat vonva, s két pohárért indulok a konyhába.-Egyébként milyen volt a napod?-érdeklődöm, mintha mi sem történt volna, és fogalmam sincs arról mit tettem még az asztalra. A hűtőbe tett vértasakot foggal feltépve töltöm ki a két pohárba, a zacskót pedig többi mellé teszem, még mielőtt gyanút keltene bárkiben a vártasakok látványa a szemetesben. Majd kezembe véve a két poharat újra a nappaliba sétálok, immáron arcát fürkészve. Csak remélni merem, hogy a választásaim megfelelnek az ő elvárásainak, és ha kinyitja a kis bársonydobozt, újra láthatom szemében azt a jellegzetes ragyogást. Óvni akartam, bár tudtam, hogy kitartása és lelki erőssége még az enyémet is felül múlja, mégis úgy éreztem, én tartozok neki hálával és nem pedig fordítva. Mert mindig is ő tartott életben, és ezt tudatni akartam vele is.
Érdekes nap volt, sokkal eredményesebb, mint vártam. Nem csak, hogy már az első munkanapomon sikerült felfedeznem, hogy hol tartják a régi feljegyzéseket, dokumentumokat, de ráadásnak még engedélyt is kaptam rá, hogy a közeljövőben besétáljak oda, és végigrágjam magam az ott porosodó dobozokon takarítás meg leltározás címszó alatt. Biztos vagyok benne, hogy borzasztóan unalmas és hosszadalmas munka lesz, amíg sorba szedek mindent, és Meredith is ott lesz, de mindettől azt is tudom, érzem, hogy ott végre megtalálhatjuk azt, amit keresünk. Dr. Gilbert kutatásainak eredményeit, a feljegyzéseit, amelyek remélhetőleg közelebb visznek majd bennünket ahhoz, amiket az Augustine-ok kikísérleteztek. A hotelhez közeledve megakad a szemem az épület előtt álló '69-es Chevrolet Impalán, és széles mosoly terül szét az arcomon. Lehet véletlen egybeesés is, de ez a jármű tegnap még nem volt itt, szinte biztos vagyok benne, hogy ez lesz Enzo új szerzeménye, de hát majd odabent kiderül hamarosan. Mindenesetre egy ilyet nagyon is el tudnék képzelni neki. Vetek még rá egy pillantást, aztán felsétálok. Útközben a kulcsaim után kutatok a táskámban, és már csak akkor akadnak a kezembe, amikor felérek a szobánk elé. Azonban mielőtt beilleszthetném őket a zárba, az ajtó magától feltárul előttem. Illetve Enzotól. - Szia - ragyog fel az arcomon egy mosoly már csak attól is, hogy újra látom. Felhajolok, hogy egy csókkal is üdvözölhessem, aztán besétálok mellette a szobába. - Látom, nem csak nekem volt eredményes napom. A tiéd az a Chevy az épület előtte, igaz? - fordulok újra szembe vele jókedvű kíváncsisággal.
Az autókereskedésből a belvárosig ezer meg egy gondolatom lett. Többek között az, hogy mikor vezettem utoljára. Az ingatlaniroda tetszetős kínálata ellenére sem éreztem úgy, hogy a lakónegyedben épített házak között lenne olyan, ami kellőképp elnyeri tetszésem. Végül a szó a kertváros felé terelődött, melyben már inkább megláttam a fantáziát. Az ingatlanos hölgy, kifejezetten kedves volt, igézés nélkül is megértette mit keresek, így nem tartott sokba, hogy kiválasszam a tökéletes házat. Végül mégis kénytelen voltam vele elhitetni, hogy láttam már a lakást, a papírok is alá vannak írva, s nem mellékesen ki is fizettem a kért összeget. Na ez az a rész, ami sántított, mert még csak alá se írtam semmit. A kulcsok átvétele után elkértem a képet a házról, majd a papírköteget is a kezembe vettem és az autóba ülve folytattam utam egészen a hotelig. A portást szinte semmibe véve mentem a szobánk felé, ahol először a zárt nyitottam ki, majd aztán hallgatóztam, de az ajtó túl feléről csend "zaja" szűrődött ki. Töklétes. A legnagyobb nyugodtsággal tettem le a kocsikulcsot az asztalra, ami a nappali vagyis az egy szem szoba közepén álldogált, mellé a papírköteget a ház képével, amin a lakács kulcs is megpihent. Aztán egy pohárba némi töményet töltöttem és az ablakhoz sétáltam. Már mániákus cselekedet volt ez tőlem. Kibámulva az utcára újra és újra emlékeztettem magam arra, ami a múltamban történt, játszódott le millió meg egyszer a fogdaévek szörnyű emléke előttem, s bár ez volt életem legönzőbb cselekedete, most nem gondoltam arra, mi történik Damon-nal. Csak remélni tudtam, hogy minden a tervek szerint halad, de kellett, hogy az én, a Mi életünk is a tervek felé haladjon tovább. A terveink szerint, amiket csupán pár órája tisztáztunk, de a megegyezés számomra nagy úr volt, és rég nem éreztem úgy, hogy bárkinek kompromisszumokkal tartoznék, vagy felelősséggel azért, amit tenni fogok, és amit teszek a jelenben. Zsebembe nyúlva a kis bársonydobozt is előhúztam, s míg elkortyoltam a pohár tartalmát és visszasétáltam az asztalhoz kinyitottam azt. A benne lévő apró tárgyat ugyan nem éreztem szükségesnek, ahogy a hozzá járó papírokat sem, tudtam tartozok ennyivel Maggie-nek, hogy boldoggá tegyem. így hát a dobozt is az asztalra tettem, amely most már az "elintézett dolgok listájaként" ácsorgott a négy székkel körülfonva. Léptek közeledtét hallok, s mintha mi sem történt volna úgy nyitom ki az ajtót, de előtte az immár üres poharat a mosogatóba teszem.
A harmadik fánkomba kezdtem bele, de a második falatig sem jutottam. Sőt, még az elsőt se nyeltem le, mikor Maggie hirtelen gyorsasággal pattant ki az ágyból, vette ki kezemből, s tűnt el a szemem elől. Követtem sebességem használva, de az ajtó az orrom előtt csapódott be, a kulcs pedig jellegzetes hanggal fordult el a zárban. Felmordultam, de további erőfeszítésekbe nem kezdtem, pedig könnyed mozdulattal téphettem volna ki a zárat a helyéről, ebben már volt némi gyakorlatom. Helyette inkább elfordultam, visszamentem a konyhába és elmosogattam az edényt. Közben egyre másra járt az agyam, hol erről, hol arról. hol Dex öcsém meredek lépésein, és azon, hogy mibe avassam be, hol azon, hogy Damon vajon mit kezd magával abban a cellában. Aztán mikor kész lettem, megtöröltem kezem, s ekkor már ruhában libbent elém Maggie. Arcán látszott elégedett mosolya, ami arról árulkodott, hogy már csak azért is megmutatja, milyen jól áll neki az a fekete ruha, amit viselt. Még ha nehezemre is esett, tekintetem az újságra vándorolt, amit időközben felvettem az asztalról, megráztam fejem, de arcomra gyermeki mosoly ült. Ha ő így, hát én úgy. A játék ezen része igencsak kedvemre való volt. Közelebb hajolt, gyors csókot váltottunk, s még mielőtt szólhattam volna egy szót is, eltűnt a szemem elől. Aztán elgondolkodva tettem le az újságot. Mit kezdjek ma magammal. A kérdésre adott válasz ott volt az elmúlt óra párbeszédében, mégis nehezemre esett egyenlőre azokra a dolgokra gondolni. Helyette felkaptam a kabátom és a kulcsot, és már a lépcsőket szeltem egyenesen az utca felé, a mai napra valami hobbit találni. Lehetőségek szerint nem egy kocsmában kezdeni a napot. aztán ki tudja.
Bevallom, kicsit meglep, hogy Enzo elutasít, aztán csalódottságot érzek, és enyhe sértettséget is. Nem vagyok én valami kislány, akit meg kell nevelni, függetlenül attól, hogy fele annyi idős vagyok, mint ő. A megbántottság azonban csak pár pillanatig tükröződik a szemeimben, aztán lesütöm a pillantásomat, és mire újra felemelem a fejem, már a dac csillog benne. Kibújok az ágyból, és szótlanul, határozott léptekkel megindulok a fürdő felé, de félúton megtorpanok. Vámpírsebesen visszasuhanok Enzohoz, kikapom kezéből a fánkot, mielőtt a másodikat is beleharaphatná, egy gyors puszit nyomok az arcára, aztán már el is tűnök a fürdő ajtaja mögött, és ráfordítom a zárat. Elégedett mosoly ül az arcomon, miközben a péksüteményt majszolva nekikezdek a készülődésnek. Lehet, hogy gyerekes volt tőlem ilyen módon visszavágni, de ha gyerekként kezel, akkor ne lepődjön meg ezen. Azonban ahogy hamarosan visszatérek a helyiségbe, az már cseppet sem kislányos, sokkal inkább nőies. Elegáns sötét ruha simul az alakomra, amit hamarosan fehér köpeny fog borítani, de attól még lehetek csinos. Szemeimre és ajkaimra halvány, természetes árnyalatú smink került, már csak a cipőimet kell felvennem. Hagyok pár pillanatot Enzonak, hogy megcsodálhasson. Igen, ez is a bosszú része, hogy megmutassam, mi az, amit egyelőre nem kaphat meg. De igazából ez csak játék, incselkedés, egymás tűrőképességének feszegetése, amit egyre jobban élvezek. - Hamarosan találkozunk - lépek hozzá egy rövid csókra, aztán elhagyom a szobánkat és a hotelt is.
Semmi kedvem nem volt elengedni a munkájába, már-már betegesen ragaszkodtam közelségéhez, jelenlétéhez, ahhoz, hogy magam mellett tudjam. Meg is tettem ezért mindent, mikor nem figyelt felé is kerekedtem, mit sem törődve azzal, hogy számára most a munka van a napirend első helyén. Viszont nem szerettem volna unatkozni, kezdésnek az is megtette, ha kicsit élvezhetem még a jelenlétét. Sötét pillantással nézek rá, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy könnyen megkapja azt, amire ő is vágyik. Sőt, nézem, ahogy arca kipirul, akár egy gyenge emberé, holott ő egy erős nő volt, egy nő akit szerettem. S ezt szerettem benne a legjobban. Ezt, mikor ily gyengének tűnik a közelemben, mikor megadja magát, mikor képtelen józanul gondolkodni és bármit eldobna. Kicsit ezt még ki is élveztem. -Látni akarod, de nem fogod. Még nem. Amimért nem kelsz fel magadtól, meg is kapod a büntetést. És ez egész nap kísérteni fog, míg a doktorok körül sertepertélsz.-mosolyodom el ismét sötéten, ahogy meglátom összeszűkülő pupilláját, s hallom szíve vad kalapálását.-Majd gondoskodom róla, hogy elég tanulságos legyen, és többé ilyen ne fordulhasson elő.-hajolok hozzá közelebb, s nehezen, de megállom, hogy ne csókoljam meg ajkait, hogy ne érintsem meg. Amikor már azt hihetné, hogy a csók valóban megtörténik egy gyors mozdulattal állok fel, felkapva a tálcát és a már befalt két fánk után még egy harmadikba is belekezdek. -Én a helyedben sietnék, már bőven elmúlt kilenc.-pillantok az órára, s cukkolom tovább, ahogy kócos s még kissé gyűrött arcára nézek. A kis játék, amibe belekezdtünk számomra élvezhető volt, neki viszont a legkevésbé sem volt az. De láthatta rajtam, hogy jót szórakozom rajta, hisz arcomra kiülő mosolyom nem épp a komolyságról, mindinkább gyermekies gondolkodásomról tanúskodott.
Nem csalódok magamban, tényleg jól ismerem már Enzot és az ízlését. Legalábbis most ezen a téren. Valóban egy klasszikus, régebbi típusú járművet választana, és most, hogy jobban belegondolom, már el is tudom képzelni őt egy ilyenben. És azt is tudom, hogy szeretni fogja, élvezni a száguldást, ahogy régen. Kicsit mesélt róla, még a cellában, hogy mennyire szereti a jó kocsikat. Apró mosolyra szalad a szám, és örülök, hogy sikerült valamennyire elterelni a figyelmét a kényesebb témák felől, amelyek láthatóan nyomasztják. Nem szeretném, hogy szomorú legyen, se most, se máskor. Soha az életben. Így is túl sokat szenvedett már. De azt is tudom, hogy mindez nem törte meg, csak erősebbé tette. Remélem, ki fog tartani aközben is, amíg a kis akciónkat véghez visszük, és nem fognak rajta felülkerekedni az aggodalmai. Amíg én a gondolataimba süllyedek, figyelmetlenné válok, ő pedig ezt ügyesen kihasználva lecsap rám. Félig fölém magasodik, karjai két oldalt elzárják a menekülési lehetőségeket. Nem mintha el akarnék szaladni. Szívesen vagyok a rabja, akármeddig. Mindenesetre a szívem egyre hevesebben ver, és nem kell várnunk a kórházi számonkérésig ahhoz, hogy elpiruljak, mert máris azt teszem a gúnyolódására. Lényegében igaza van, készülődnöm kellene már, hogy ne késsek el, de a hatása alá kerültem, és nem is akarok kijutni belőle. - Tévedsz. Akarom. Meg akarom tudni, milyen az, amikor elpattan nálad a cérna, és csak magaddal törődsz - suttogom az ő szavait ismételve, és bár a hangom bizonytalan, a tekintetem határozottságról árulkodik. Alsó ajkamba harapok, és kicsit felkönyökölök, hogy közelebb kerüljek az arcához. - A főnököm biztosan tud várni. Megoldom - szűkül össze a pupillám, pont mint amikor egy igézéssel fogva tartom az áldozatom tekintetét. Néha nagyon hasznos vámpírnak lenni.
Kicsit meghűlt a hangulat, bár hangom nem erről tanúskodott, inkább az arcom. Kissé mérges lettem, de nem rá, inkább a helyzetre, amiben voltunk. Még egy percet sem tölthetünk nyugalmasan, mindenféle problémák nélkül, csak élni, gondolkodás nélkül. ez az, ami nekünk nem adatott meg. Pedig harcolunk vele, mégsem sikerül. -Tudom jól.-zárom rövidre, megeresztve felé egy egykedvű mosolyt, ami inkább a csalódottságomról ad bizonyságot, mintsem a tervekről, amiket eltervezhettünk volna, s nem valósulhatnak meg. Mégis úgy éreztem, tartozok magamnak annyival, hogy felépítsek egy életet, felépítsek egy közös életet vele, amiből igyekszünk kizárni a világ borzalmait. Eddig a már felépített emeletek sorra omlottak le, minden beszélgetés alkalmával, nem csak téglák, de konkrét falak omlottak le. Hiába közelsége, inkább jobban veszélyez, hogy emlékeztet rá, mit nem adhatok meg neki. így felállok és elterelve gondolataim a mai világ formaságairól kezdek el eszmefuttatást végezni. Kérdésére vállat vonok, majd kipillantok az ablakon. -Ami megtetszik. Bár nem hiszem, hogy egy túl modern autót választanék, amin már pedál meg sebváltó helyett műszerfali gombok vannak, és az ajtóba ütöm a fejem, ha ki akarok szállni.-vázolom fel aggályaim a modern kori autók ellen, jobb szeretem a régi hagyományos típusokat, amik a katonaságom alatti időben is már léteztek. Ez kimerül a kormány a pedálok és a váltó, valamint egy kényelmesebb ülésben. Na meg persze némi tetőben, hisz nem rajongok érte, ha esőben agyon ázva kell belépnem valahová, ha már van egy közlekedésre alkalmas jármű a tulajdonomban. Lekapom róla a takarót, egy könnyed mozdulattal. Azt hittem az lesz a minimum, hogy kiugrik az ágyból, vagy hangosan elhord valaminek, ehelyett halkan suttog, és akár egy kisgyermek húzza vissza magára a takart. Gonosz vigyor szökik arcomra, s még mielőtt bármit tehetne, egy gyors mozdulattal döntöm el az ágyon, kezeimmel válla két oldalán megtámasztva magam, ajkaihoz közel hajolva, mélyen szemébe nézve. -Nem akarod megtudni milyen az, amikor elpattan nálam a cérna, és nem érdekel más, csak az, amit én akarok.-hangom egyszerre kedves és iróniával fűtött, szemem viszont vonásaimmal karöltve sötét és gonosz némi vágyakozással fűtve.-Ha elkésel, nem fogsz jó magyarázatot találni, csak elpirulsz, és máris mindenki tudja, miről van szó.-érem el, hogy a húr pattanásig feszüljön nála, kíváncsian várom reakcióját, hisz ha nem ismerne azt hinné ezt sértésnek szántam. ez azonban sokkal inkább egy felhívás volt keringőre, ami elől már nem táncolhat vissza, azt a pillanatot már elmulasztotta.
A hangulat egyik pillanatról a másikra süllyed fagypont alá, csak mert megemlítem a terveinket. Engem is rossz kedvvel tölt el a dolog, már csak maga a tény is, hogy az Augustine-ok miatt érzett keserűség ilyen mélyen belé ivódott. Persze meg lehet érteni. Ilyenkor kicsit mégis eluralkodik rajtam az aggodalom, hogy mi van, ha egyszer csak irántam is így fog érezni, hisz én is nekik dolgoztam egykor. Mégha tudatlanul is, de így volt. - Sajnálom. Nem akartam elrontani a kedved - szólalok meg bűnbánóan lesütve a szemem. - De ezt a dolgot is be kell venni a napirendbe, te is tudod. Sajnos addig hiába ringatjuk magunkat ezekbe a hiú ábrándokba, és szövögetjük a terveinket a jövőről, amíg ennek véget nem vetünk - húzom el a számat. Szerintem ő is tudja, hogy igazam van. Nem tudunk továbblépni addig, amíg a múltat le nem zártuk. Mindig kísérteni fog, amíg fennáll a veszélye annak, hogy a doktorok ránk találnak, és esetleg beadják nekünk azt a vírust. - De igazad van. Túl korán van még ilyen problémákhoz. Nem kell még ezzel foglalkoznunk... - Halvány mosoly jelenik meg újra az arcomon. Falatozok párat a tálcáról, majd félreteszem azt, amint jól laktam, és közelebb húzódom Enzohoz. Tapadok rá, mintha nem is akarnám sosem elengedni. Vajon mikor lesz belőlem elege? - Tetszenek az ötleteid. Valami sportkocsit vegyél... az illene hozzád - mondom most már vigyorogva, kicsit tréfálkozva, de őszintén. El tudnám képzelni őt valami olyanban. - Vagy esetleg valami klasszikus? - bizonytalanodom el aztán. Enzo modora néha még kicsit olyan... régies, pedig én sem mostanában születtem már, de ez szintén egy dolog, amit szeretek benne. - Héé! - szólok rá szinte suttogva, mert csak ennyire telik tőlem. A szívem azonnal hevesebben ver már csak attól, amit mond, és ahogyan mondja, illetve ahogy rám pillant. Visszahúzom a takarót, fel az arcomig, és az alatt kuncogok.
Új nap volt ez, s mosolya arcán sehogy sem hervadt le, még éles humorom miatt sem. Bár ezt ő már megszokhatta. Képtelen voltam nem kihasználni azon angolos akcentusom és humorérzékem, amivel megáldott az ég, bár az is biztos, hogy ez inkább az évek alatt ragadt rám, nem pedig családi örökség. Egyszer volt egy angol cellatársam is. Bár ő rövid ideig élt, és igencsak szófukar volt a hasába döfött kés miatt, amitől nyökögések közepette fuldokolt, amíg a hentesbárdokkal fel nem szabdalták. De most még engem sem hangolt le ez az emlék, sőt. Némiképp megmosolyogtatott. Kicsit morbid a humorom, ez van. Suttogó szava hallatán csak féloldalas mosolyt húzok arcomra, s bár nem mondom ki a varázsszót, amit a nők úgy szeretnek hallani, tudja ő nagyon jól, hogy mit is érzek. És igyekszem ezt minél többször tudtára adni. Valahogy éreztem, hogy eljön az a pillanat, amikor gondolatai újra forogni kezdenek a dolgok körül, s a pillanat varázsa ha lassan is, de szétfoszlani látszik. Hangulatromboló annyi szent. -Te aztán tudod, hogy rombold le az illúzióim halvány lehetőségeit is.-vágok gyermekiesen durcás fejet, miközben elhúzódok tőle és a kávémért nyúlok, majd egy fánkért. A forró koffein íze valóságos mámorba taszít, hisz legutoljára azt sem tudom, mikor volt szerencsém élvezni eme forró ital ízét. A fánk pedig puhán omlik el számban, a csokoládéval karöltve biztosra veszem, hogy a cukrom ha ember lennék az eget verdesné. Még szerencse, hogy nem vagyok. -Míg te munkába mész, én elütöm az időm, keresek valami hasznos elfoglaltságot. Mondjuk keresek egy ingatlanügynökséget vagy valami hasonlót.-kapom fel az újságot s lapozgatni kezdem, hátha találok benne valami érdekes hírt. Az első meg is volt. Két agyonégett holtestre találtak a helyi vasútállomáson. A cikket bújva kissé sötét mosoly kúszik számra, majd összehajtva a lapot felállok az ágyból. -Azt hiszem veszek egy autót is. Vagy legalábbis szerzek egyet. A papírjaimra is szükség lenne, ha már ebben az országban kötelezőek az ilyen formaságok.-tömöm be az utolsó falatot is, gyermekies vigyorra húzva szám, s leöblítem a maradék kávéval is, majd egy könnyed mozdulattal rántom le a még mindig lustálkodó asszonykámról a takarót. -Ha rajtad múlik, ilyen tempóval még a fürdőig sem jutsz el, és biztosítalak, ha így haladsz, teszek róla, hogy ez a nap is csak rólunk szóljon.-kacsintok gonosz vigyoromat újra arcomra varázsolva, s az üres poharat a kukába dobom.
Halkan kuncogok a tréfálkozására. Ez az egyik, amit szeretek benne, hogy hajlamos mindenből kicsit viccet csinálni. És teljesen jó értelemben, mármint szerintem ez igenis lehet egy jó tulajdonság. Valaki, akinek olyan sors neki, nagyon is jó, ha van humorérzéke, és nem csak a rossz oldalát látja a dolgoknak, hanem a vicceset is. Szerintem ez az egyik olyan képessége, ami segített neki túlélni az elmúlt hetven, borzalmas évet a boncasztalon. A brit fekete humorra támaszkodva. Ez is olyan apróság, amit csodálok benne, és egyszerűen csak szeretem, amikor tréfálkozik, még akkor is, ha az én káromra. - Szeretlek - suttogom, megajándékozva őt egy újabb tündöklő mosollyal, ha már ez az, ami őt boldoggá teszi. Nekem pedig nem esik nehezemre, azzal nagyobb gondom lenne, ha le kellene törölni az arcomról. És még mindig kicsit meg vagyok hatva, ezért is kellett kiejtenem ezt az aprócska szót, hogy tudja, mennyire értékelem a kedvességét. A rózsát félreteszem, és helyette az eperből harapok, amit elém tesz, majd a többit is magam elé húzom a tálcával együtt. - De ugye tudod, hogy ma nem lehet a kettőnké az egész nap? - Bármilyen jó is lenne. Ezzel a csalódott megjegyzéssel azonban csak magamban toldom meg az elhangzottakat. - Ma lesz az első napom a kórházban. Ha minden jól megy, akkor pár óra múlva azt is kideríthetem, hogy hol találjuk meg Dr. Gilbert feljegyzéseit. Kívánj szerencsét! - mosolygok rá kicsivel talán halványabban, de reménykedve. Szerintem a tervünk tényleg bevállhat. Kiderítjük az igazat, elpusztítjük azt a rémes vírust, és vele együtt az egész Augustine vonalat is.
Egy nyugodt reggel. Ennyivel tartoztam magamnak is és neki is. De főleg neki. A kis ügyeskedés megtette a hatását, szeme csillogott, arca pedig még a reggeli álomkór ellenére is mosolygós volt, aminek őszintén örültem. Kérdésére elmosolyodtam, és a tálca felé biccentettem, így is segítve a válasz meglelésének folyamatát. -Nem, gondoltam meglepem magam.-nevetek fel, ujjaim óvatosan cirógatják végig kezét, s hagyom, hogy álmélkodjon egy sort. Vállat vonva figyeltem, ahogy a rózsát leveszi a tálcáról és megszagolja. El sem hittem, hogy ezt megélem vele, sőt egyáltalán, hogy valaha az életben bárkinek reggelit fogok vinni az ágyba. Mozdulatsora váratlanul ért, de nem ellenkeztem, ujjaim tarkójára siklottak, szorosan tartottam és forrón csókoltam. Lassan húzódok el tőle, annyival távolabb, hogy érezhessem bőrének illatát. -A szakácskodás kimaradt az életemből, de a jelen kor egy tökéletes találmánya, hogy mindenhez csak pénz kell, és még azt is megkaphatod, amit ötven éve csak álmodban képzelhettél el. -emelem közelebb a tálcát és egy epret elvéve róla szája elé tartom azt, hogy beleharaphasson a negédes piros gyümölcsbe. -Mindent megadnék azért, hogy minden nap ezt a mosolyt lássam az arcodon.-simítom meg arcát, mélyen szemébe nézve, melynek ragyogása most még erőteljesebbnek tűnt. Oly távolinak tűnt ez az egész. Éreztem, hogy itt van, de kételkedtem benne, hogy egyáltalán létezik e a valóságban is.
Magához von, hogy aludjunk, nekem pedig már eszembe sem jutna ellenkezni. Tényleg ideje eltennünk magunkat holnapra, és nem is esik nehezemre. Az álom könnyen jön a szememre, talán mert annyira megnyugtató Enzo közelsége, ahogy a karjaiba zár. Biztonságban érzem magam. Mélyen alszok, és sokat, talán még sosem ilyen nyugodtan, de legalábbis jó régen nem. Nem is tippelném meg, hogy mennyi ideig, de mire nehézkesen felemelgetem a szemhéjaimat, azokon már a koradélelőtti fény szűrődik be. Az első amit megérzek, Enzo kellemes, férfias illata, ahogy egész közel hajol, és apró csókokat hint el rajtam. - Hmm... - mosolyodok el lustán, és az arcomra egyértelműen kiül a tetszésem. Még nem vagyok teljesen ébren, de az elég, hogy itt érzem őt, és viszonozhatom apró csókját. - Jó reggelt! - ülök fel végül egy kisebb nyújtózkodással, és széles mosoly terül szét az arcomon. - Honnan jönnek ezek a finom illa... tok? - tekintetem hamar megtalálja a forrást, és leesik az állam. - Ez... ez mind nekem? - csillogó szemekkel, és kissé meghatódva pillantok újra Enzora. - Én még soha nem kaptam ilyet - árulom el. Kilencven éves vagyok már, de még senkitől nem kaptam ilyen figyelmességet. Ha akarnám, se tudnám eltüntetni a mosolyt az arcomról. Az első, amit kézbe fogok, a rózsa. Az orrom elé is emelem a virágát, nagyon kellemes. - Köszönöm - fogom meg Enzo felsőjét, és magamhoz húzom egy hosszabb csókra.
Összességében nem a múltammal volt bajom, hanem azzal, hogy ő milyennek lát, és ezzel szemben én milyen vagyok. Mellette nyugodt és viszonylag kedves, de nélküle mintha tudatalattim szándékosan meríteni ki a "pszichopata" szót. Kicsit, mint egy skizofrén. Leszámítva, hogy én tisztában vagyok ezzel a két énemmel. Csakhogy a sötétebbik énem sokkal jobban taszítaná, mint hinné. S bár örültem Dex létezésének pont attól tartottam, hogy makacs és önfejű, mint én, és soha nem tenne úgy, ahogy célszerű, inkább úgy, ahogy az esze diktálja, s meredek lépésekhez folyamodna. Ahogy azt tette is. -Sokkoló? Aligha. Inkább megdöbbentő. De ezzel a szóval is inkább azt a részét jellemezhetném, hogy vámpír.-nézem továbbra is mereven a plafont, mintha a festék apró redőibe lenne beleírva legalább a jövő, s még azt is csak visszhangozva hallom meg, hogy nyugtázza a barátom és a felesége is még életben van. Halványan bólintok hát, a mozdulat lassú és szinte olyan, mintha csak megigazítanám egyik kezemen nyugvó fejem, hogy kényelmesebb legyen. Keze érintésére tekintetem arcára emelem, s újra neki szentelem figyelmem, bár hangja csupán halk moraj a szoba és az esti csendes utca nem létező zaja mellett. -Bár ilyen egyszerű lenne.-húzom magamhoz közelebb, homlokára csókot nyomva, fejem alól kivéve másik kezem, mellkasomhoz húzom, és haját cirógatva merülök el újra gondolataimban. -Ideje lenne aludni, holnap sok a dolgunk.-oltom le a villanyt, ami az én oldalamon égett, s figyelem, ahogy a szobát csak a kintről beszűrődő fények világítják be, így sejtelmesen vetődnek az árnyékok a falra. Az álom azonban várat magára.
***
Viszonylag korán ébredek, felpislogva nyugtázom, hogy Maggie a maga gyermeki álmát alussza még, hát lassan felülök, de mozgásom óvatos és hangtalan. Felkapom a nadrágom, és a kabátom, s kisurranok az ajtón. Lépteim gyorsak, a közeli kávézóba érve veszek két tejes kávét és pár fánkot, majd egy csokor rózsát és egy doboz epret is magamhoz veszek. Újra a szobába lépek, halkan indulok a kis konyhaszerű helység felé, ahol többek között a hűtő is található. A kávét kiöntöm két csészébe, a fánkokat egy tálra rendezem, mellé pedig egy másikba a friss gyümölcsöt. A rózsák közül egy szál a tálcán végzi, míg többinek szirmával körbeszórom a tányérokat és a csészéket. Lassan, egyensúlyozva lépek az ágy mellé, s teszem le a álcát az ágy közepére, óvatosan közelebb hajolva egy hajtincset eltűrök nyakáról és apró csókokkal ébresztem. -Én a helyedben nem lustálkodnék sokáig.-suttogom fülébe, majd ujjaim végigszaladnak karján, s vissza nyaka vonalához.-Bár, ha jobban belegondolok, veled bármikor lustálkodnék egy kicsit.-mosolyodom el, mikor kinyitja végre szemét, s annyira felém fordul, hogy ajkaira is csókot lehelhessek. Új nap új esélyek, ideje pozitívnak lenni, előre haladni és élni az életet. Kezdésnek ez épp megteszi.
Figyelmesen hallgatom őt, és egyre inkább az az érzésem támad, hogy nem szívesen beszél erről. Mármint nem arról a tényről, hogy derült égből villámcsapásként egyszer csak lett egy öccse. Hanem a múltjáról. Nem vagyok benne biztos, hogy miért van ez. Vajon előttem szégyell valamit, vagy csak nem szívesen emlékezik rá? Ha az előbbiről lenne szó, szeretném, ha tudná, hogy nem mondhat olyat, ami egy kicsit is elborzasztana tőle. Mindannyiunknak van sötét oldala, mindannyian tettünk rossz dolgokat, ettől még nem lesz kevesebb a szememben... vagy a szívemben. - Gondolom kicsit sokkoló lehetett, így megtudni, hogy van egy testvéred. És most mit akarsz tenni? Találkozol még vele, ugye? - teszem félre a kiürült poharamat. Most már én sem vagyok éhes. Ebben a pillanatban jelez zizegve a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Hamar elolvasom, aztán félre is teszem. - Elena írt, hogy minden a terv szerint halad - továbbítom a hírt, mert Enzot is érdekelheti a dolog. Majd teljesen közel kúszok hozzá, és két tenyerembe zárom az egyik kezét. - Én megértem, hogy ha nem akarsz beszélni a múltadról, és nem is fogom soha erőltetni a témát, de tudd, hogy bármit mondanál, nem fogja befolyásolni azt, amit iránta érzek - nézek komolyan a szemeibe, miután elárulta, hogy szerinte nem tetszene nekem az, amit mesélne. Remélem, elhiszi, hogy így van. Nem gondolom, hogy téveszméim lennének róla. Tudom, hogy nem egy tipikus angyal, már akkor tudtam, amikor megismertem, amikor először a rácsok között megláttam. De én így fogadtam el őt, sőt, így szerettem bele. És hát magam is a háborúk idején születtem és nőttem fel, láttam már, milyen borzalmakat rejt a világ, később vámpír lettem, és bár mindig igyekeztem a jó oldalon maradni, én sem vagyok szent.
Kezdőlap
