Egyszerű, hétköznapi külsőm van. Barna haj, barna szem, izmos testalkat, átlagmagasság. Nincs különösebb ismertetőjelem, maximum ironizáló humorom. Nem vagyok rideg vámpír, egész emberi vagyok, ha jó passzban találsz. Ha találsz. Egy pincébe zárva azonban nem épp a kapcsolataimról vagyok híres. Bosszúálló típus vagyok, ebből adódva nem hiszem, hogy a haragosaim közé akarsz tartozni. Tipikus csendes pszichopata gyilkos.
Nem rajongok a hazugságokért, ugyanakkor lételemem, hisz vámpír vagyok. Egyenes embernek ismersz meg, de ne győződj meg róla, hogy az is vagyok. A helyzet alakítja, hogy mit és hogy teszek. Évtizedek óta rohadok bezárva, a kiszámíthatatlanság jó cimborám lett, noha épp kiszámíthatósággal csapom be a fogva tartóim. Mindig is ezt tettem. De hát, ilyen ez a tápláléklánc.
Szeretem élvezni az adandó társaságot, ahogy igyekszem ki is használni, és ilyenkor a figyelem középpontjába kerülni így, vagy úgy. Félre ne értsd tisztelem a nőket, de nem mondtam, hogy felszentelt pap vagyok, hát nem is e szerint cselekedtem régen.
Vonj le egy következtetést, majd oszd el kettővel, mert nem tudhatod, ha végre kiszabadulok, milyen is leszek. Mert túl sok időt tartottak már rabláncon ahhoz, hogy épelméjű, kedves kis vérszívó legyek. Én a helyedben félnék egy kicsit!

Sajnos nem válogathatod meg az életed pillanatait. Megszületsz egy családba, egy országba, majd ennek keresztjét hordod egész életedben. Én is így éreztem. Négy testvéremmel éltünk egy közepesen jómódú spanyol család gyermekeiként, de nem élvezhettem ezt túl sokáig. A korban dúló járványok tettek róla, hogy egyedül maradjak, s így gyorsan rá kellett jönnöm, az élet fele annyira se fenékig tejfel, mint azt az ember elsőre hihetné.
Árvaházba zártak, ahonnan több szökési kísérlet után csak tizenhat évesen szabadulhattam ki. Ekkor elmenekültem a szülőhazámból, és hol koldulásból, hol lopásból, hol pedig alkalmi munkákból kerestem meg a napi betevőm. Az élet iróniája, hogy épp ez az idő tett azzá, aki lettem. Soha nem vártam sajnálatot, ellenben sok lenéző pillantást az utcán. De egyszer mindenek vége szakadt.
Egy nap összeismerkedtem egy gyönyörű nővel, Sarah Lestwick-el. Nem voltam éppen abban a helyzetben, hogy kihasználjam azt, aki vagyok, csak egy szolga lettem a sok közül. Ez viszont épp elég volt ahhoz, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Kapva kaptam az adott lehetőségen, és kihasználva az elém táruló kiskapukat, becserkésztem. De az alkalmi románc a polgárháborúk beköszöntével véget ért.
Bevonultam, de tudtam napjaim meg vannak számlálva a fronton. Mégsem érdekelt. Mert így legalább szabad lehettem, a halál pedig felszabadíthatott volna minden bűnöm alól, amit életem során elkövettem. Alig telhetett el egy hónap, amikor osztagunk nagyobb ellenállással találta szemben magát. Parancsnokom figyelmeztetésére nem hallgatván, egyenest a golyózáporba vetettem magam, ami kész öngyilkos lépés volt. Talán valóban az volt. Egy, a szemközti fa tövében lapuló katonát a homloka közepén találtam el, de ezzel egy időben éreztem, ahogy először lábon találnak, majd gyomromon is keresztül szökik a golyó. Téveszmém támadt, hittem, hogy egy jobb helye kerülhetek. De ez a pillanat nem jött el. Csakhogy ezt akkor nem tudhattam.
A puskaropogástól hangos mezőről, egy sötét helyre, majd egy csendes tisztásra kerültem. Tudtam, nem élhettem túl, mégis éreztem arcomon, ahogy a szél lengedezve szeli ketté az erdőt. Lassan felülve körbepillantottam, de nem találtam magam körül semmit. Egy éles, szúró érzés lett úrrá zúgó fejemen, egy nőről, aki a vérével itatott, majd mélyen szemembe nézett, és eltűnt. Ugyan ez az arc villant fel egy másodperccel később, amint mellettem térdel, és engem szólongat. Oly valóságos kép volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy valójában egyedül vagyok egy tisztáson, megszólaltam volna. Ujjamon egy hűvös fém érintését véltem felfedezni, és ahogy a magasba emeltem, ezüstös fénnyel csillogó, sötét színű kőfoglalatot láttam. Lehúzva a gyűrűt az ujjamon, égetve sercegni kezdett bőröm, s elfojtva ugyan, de felnyögtem, és visszacsúsztattam az ujjamra. Ekkor újabb kép ugrott be a nőről, amint azt magyarázza, hogy a gyűrű mire való, és mi vagyok én. Aztán újabb fekete folt. Feltápászkodva indultam el, véres ruhámban, és keresni kezdtem. Lábaim vittek a frontvonal felé, ugyanakkor orrom furcsamód egy dolgot érzett. A vér jellegzetes vas szagát...

...Sok év elteltével egy föld alatt végeztem. Túléltem a világháborúkat, és most egy ember uralkodik felettem. Szántam érte, amiért ily kicsinyes mód próbált meg hatni rám. Próbálta elhitetni, hogy vámpírként egy senki vagy, hogy csak egy szám az adatbázisában, a kísérletei között. 12144. Ez voltam én.
Éveket töltöttem itt. Whitmore az Augustine doktorok, vagy inkább pszichopaták szülővárosa volt. De itt volt Maggie, az egyetlen nő, egy ember, aki nem bírta nézni, ahogy kínoznak. Lopva a megfelelő pillanatokat életben tartott, nem hagyta, hogy elszakadjak a külvilágtól, de őt is elüldözték mellőlem. Sokan haltak meg körülöttem, de mintha az én cellám bérelt maradt volna. Napokat töltöttem egyedül a sötétben, másokat ágyhoz bilincselve kivéreztetve, végtagok nélkül, vérbe fagyva. De túléltem, mert hajtott a bosszúm.
Damon Salvatore megjelenése talán némi reményt adott. De tudtam, magamon kívül senkire sem számíthatok. Öt év. Eddig ő tartotta a cellatársaim rekordját. Ez idő alatt mintha én csak egy fogoly lettem volna, semmi más, hallgattam, ahogy őt nyúzzák, s próbálnak rájönni létünk apró, de hasznos jellemzőire. Kiterveltük, hogy megszökünk, s ennyi idő alatt volt szerencsém barátomnak nevezni. De becsapott, és ezt nem feledem. Hagyta, hogy a tűzben égjek. Legalábbis azt hitte, hogy ott fogok égni, és meghalni.  
A sors fintora, hogy épp az mentett meg, aki mindennap megkínzott, egy Augustine. Persze nem önzetlenségből tette...

...És minő váratlan fordulat, még mindig itt vagyok. Ebben az istenverte földi pokolba, csövekre kötve, ágyhoz láncolva, de beletörődve a ténybe, hogy a bosszúmra lehetőségem van. Mindent megbosszulhatok, csak jól kell játszanom. Mert már közel se vagyok, az az ágról szakadt spanyol, aki egykor voltam.