Egészen érdekes személyiségnek tartom magamat. Ez nem egoizmus, ugyan! Csupán realizmus, ami valljuk be, a mai világban nagyon is ránk fér. De ássunk akkor mélyebbre, hiszen erre vagy kíváncsi...
Emberként tipikus, növekvő férfinak számítottam. Volt egy családom, anya, apa, testvérek... mellettük csak azt kellett megtanulnom, hogyan irányítsam majd azt, amit rám hagynak. Anyám szigorúsága mondhatni, rám is átragadt, és azóta is úgy szemlélem a világot, ahogyan szükséges: komoly ábrázattal, rezzenéstelen arccal, kemény kritikával, de mindezt nem azért teszem, mert annyira jólesik. Csupán jót akarok másoknak, vagy ez talán megdöbbentő egy vámpírról? Kérlek... nem lehetünk mindannyian őrült pszichopaták. Ám nekem is van olyan tulajdonságom, mely a vámpírok sorába emel engem: rögeszmés vagyok. Mégpedig Ariel megtalálása miatt. Keresem őt, őt látom mindenhol... ez már az őrület első jele lenne? Nem hiszem... színtiszta... szerelem... mely már szinte rögeszmébe csapott át...
A külsőm alapján viszont már nem vagyok olyan átlagos. Eléggé kitűnök a tömegből, ha éppenséggel úgy akarom, hiszen a külsőm meglehetősen vonzó. Hajam eléggé rövid, sötétbarnás árnyalatú, de a napfény néha világos fényt kölcsönöz neki. A szemeimet nehéz megítélni. Hallottál már arról a ritka "betegségről", mikor az embernek befolyásolás nélkül is változik a szeme színe néhány árnyalatnyit? Lehet, hogy egyszer égkék a szemem... aztán már tengerkék. Talán ezért is nehéz engem kiismerni. Hiszen a szem a lélek tükre. De ha nálam már ez is meghazudtolja önmagát...
Egy tetoválás húzódik meg a gerincem vonalánál, már-már a csípőmnél. Madarakat ábrázol, nagyon apró, szám szerint hat kis állatot. Még a múlt században voltam egy tetoválómester majdnem első áldozata.
Öltözetem szintúgy szokványos. Egy farmer... egy póló. Elegáns öltözékről ne is álmodj, még mit nem!

1990-es évek, Brooklyn

Micsoda egy sötét nap! - Egyedül ez jutott eszembe. Július 4-e van. A születésnapom. És az amerikai állam megszületésének napja. Hát igen... hibáztathatok valakit azért, hogy ilyenkor rólam mindenki megfeledkezik? Hiszen ha azt nézzük, egy idős vagyok az USA-val. 1925. október 11-én láttam meg a napvilágot, Kaliforniában, valami vidéki kis helyen. Utálok nosztalgiázni, a hideg ráz tőle.
- Kérek egy egész üveg tequilát - ültem le a pulthoz, és úgy néztem a pincér szemébe, hogy valamit éreznie kellett: ha nem adja ide, nem félek jelenetet rendezni. Ami csak a látszat persze. Minimum egy nyakkitörés várná odakinn a sikátorban, ami a bár mögött húzódik. - Kösz! - biccentettem oda, és egy sóhaj kíséretében kortyoltam bele a keserű folyadékba. Végigmarta a torkomat, közben lehunytam szemeimet. - Boldog születésnapot - súgtam csak ennyit magamnak. Senki nem tette ezt meg velem ma. De mit is várok már? Senki nem tudja, mikor születtem. Senki nem ismer! Iyen körülmények között nem várok el olyasmit, ami nem teljesíthető. De persze jólesett volna, ha tudom, valaki gondol rám. Például a szüleim... a testvéreim... Ariel... de róluk ne is álmodozzam, hiszen nincsenek már az élők között.
- Kit látnak szemeim? - szólalt meg egy hang a hátam mögött, és úgy kaptam oda a tekintetemet, mintha legalább egy gyilkos merénylő érkezett volna meg. Ez most egy rossz rémálom, ugye?
- Mit akarsz, Tenner? - kérdeztem tőle, miután visszafordultam a pult felé, és felkönyököltem, miközben arcomat a tenyereim közé temettem. Reménytelen... senki elől nem tudok elbújni. Pedig annak már majdnem két évtizede...
- Gondoltam, boldog szülinapot kívánok, barátom - duruzsolta a fülembe, valami negédes vigyorral a képén, amitől hánynom kellett. Egyet nem árult el nekem soha. Vajon miért változtatott engem vámpírrá? Miért tett ilyen szörnnyé? Miért nem engedte, hogy megöregedjek, és családom legyen? Igaz, miután Ariel eltűnt, már élni sem volt sok kedvem... Ariel volt számomra a legfontosabb személy. Miután ő nem volt... én sem akartam lenni. Mégis kihúztam valahogy évekig nélküle, miután jött ez a szemét, aki minden indok nélkül vért itatott velem, és kitörte a nyakamat. Azóta vagyok ilyen nyomorult.
- Hol hagytad a tortámat a sok gyertyával? - fintorodtam el, ahogy újra ránéztem, de azt a vigyort nem tudtam mivel magyarázni. Csak vigyorgott... mint a vadalma. - Neked mi bajod van? Mondani is akarsz valamit, vagy csak jöttél engem szekálni? Megvagyok nélküled is, kösz - legyintettem.
Ekkor nyúlt a zsebébe, és vett elő egy borítékot... a hideg kirázott a mozdulat láttán, de el kellett ismernem, hogy olyan volt, mint maga a Halál hírnöke.
- Engedd meg, hogy ezzel kívánjak még sok-sok évet számodra - mondta, majd el is tűnt. Otthagyott nekem egy borítékot. Remélem nem pénzt hozott, azzal mire megyek? Megszerzem én akkor is, amikor kedvem tartja.
Belenyúltam a borítékba, de csak fényképeket találtam benne... egy csomó fényképet. És ahogy megfordítottam őket... olyasmi történt, amire nem számítottam... mert már nem élt bennem a remény...
A képek szélén mindig évek szerepeltek... egészen az 1960-as évek elejétől. És a képeken Ő volt... Ariel... a szerelmem még életben van...