Továbbra is őriztem a mosolyom, habár kezdtem úgy érezni magam, mint egy szembesítő show-ban, amikor szembesítenek azzal, hogy akit eddig fontos lénynek tartottál az életedben, közel sem olyan ártatlan, s javában többet tud, mint azt bárki gondolná. Mint én gondolnám.. a vámpírság és ez az egész őrület volt az, amelytől mindig is óvni akartam, hiszen már akkor is tisztában voltam ezekkel a lényekkel, mikor idekerültem tanulni. De őt óvni akartam.. az élete túl értékes volt ahhoz, hogy bárki a vérét ontsa. - Végül is... - vontam meg a vállam. - Ez a Chupacabra sztori még meg is állná a helyét, ha úgy viszonyítunk hozzá, hogy meg akarjuk győzni a sajtót. - vágtam hasonlóképpen komoly pofát, majd ahogy elnevette magát, nekem is hasonlóképpen kellett cselekednem, de nem jókedvemben. Közel álltam a lebukáshoz, ahhoz hogy kiderüljön, mit is művelek én valójában ebben az iskolában. S ha ő megtudja, hogy én milyen szörnyeteg vagyok, s mit művelek a vámpírokkal, fogalmam sincs, hogy mi történhet. - Nos, a megérzések néha csalnak - billent oldalra a fejem, majd belekortyoltam a kávéba. Már bánom, hogy nem egy jó erős koktélt rendeltem, habár azt itt nyilván nem lehet kapni. Ez egy kávézó. De ezt ép ésszal, tiszta elmével nem lehet bírni. - Miért jöttél? Tanítani? Vagy tudni akarsz valamit, amihez semmi közöd? - vontam fel aztán a szemöldököm. Elvesztettem a türelmemet. Ha azért jött, hogy bajba keverje magát, már mehet is. Nem fogom hagyni, hogy baja legyen.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Azt hiszem, kicsit túlzásba estem az imént és olyanokat mondtam, amit jobb lett volna inkább magamban tartani. Én és az a nagy szám.. mindigis ilyen voltam. Ha valami zavart, nem tudtam csöndben maradni. Így volt ez most is. Látva, ahogyan leperegnek róla a szavaim.. még biztosabb lettem abban, hogy tud valamit. Na ne! Miért pont róla kell kiderüljön, hogy végig hazudott? - Igazam van, ugye? - szisszenek fel, mint aki hatalmasat csalódott benne. - Legyek őszinte? Rendben. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tudsz vagy hogy tudsz-e egyáltalán valamit, de azzal ahogy reagáltál, rájöttem, hogy tudsz Róluk.. És amúgy, nem ezért jöttem Whitmore-ra. Képzeld, nem csak belőled áll a világ! - Felelem szenvtelenül, mereven, gondolkodás nélkül. Ez kegyetlen volt, de megérdemelte. - Plusz, nem kell eszesnek lenned ahhoz, hogy rá gyere dolgokra, ugyanis az egyetem tele van velük. - Tettem még hozzá ezt a mondatot, piszkosul dühösen. Nem áltam még készen ahhoz, hogy a kódolt beszédet konkrétabbra cseréljem.
Csodaszámba megy bizony, hogyha akad néhány szabad percem a kórházi ügyek és a magánéleti káosz mellett arra, hogy csendesen szusszanjak egyet, vagy éppen találkozzam a családom megmaradt parányi részével. Azt is ennek kontójára írom, hogy közel 20 év után testvéreimmel egymásra találtunk, s habár a viszony köztünk hagy némi kívánnivalót maga után, mit várhatnék mást? Nem hiszek a véletlenekben, hisz világ életemben minden tényekre alapozva, racionális alapokra építve kísért végig.. Nem fog ez már megváltozni.. A kapcsolatunkat viszont még tudjuk alakítgatni, terelgetni abba az irányba, vissza abba a mederbe, amiben haladnia kellett volna ezidő alatt is. Korán érkeztem talán, de az időmet nem én osztom be, így mikor szabadulok és túllendülhetek kis időre minden máson akkor iktatom be a szünetemet, talán ezért is jelentett kisebb akadályt összehozni egy találkozót. De az ellenünk dolgozó idő nem hiszem, hogy gátolhat minket bármiben is. Kényelmesen elhelyezkedem, felfedezem, hogy néhány egyetemista is itt téblábol, de nem zavartatom magam, inkább a táskámban matatok egy kicsit, megnézem, hogy a csipogóm nálam van-e. Bár nagyon remélem, hogy az elkövetkező pár percben nem alakul ki sehol tömegbaleset, amiért berángathatnának.. - Áhh.. Olivia.. - nézek fel rá, mikor megáll az asztalom mellett és meglepetten látom, hogy egyedül van. Azt hittem, Lucas is vele tart.. De nem firtatom szavakkal, csupán kérdő pillantást vetek rá.
Nem mondhatnám, hogy annyira örömteli volt az újra találkozás a nővéremmel. Mármint neki köszönhetem az életemet. Csak miatta vagyok életben, mert amikor Kai megpróbált megölni minket ő volt az, aki megmentett. De eleve miatta voltunk és vagyunk is abban a helyzetben, hogy meg kell mentenünk magunkat. Ha ő elég erős lenne ahhoz, hogy biztosan le tudja győzni Kai-t, akkor most nem lennénk itt. Neki kellene megküzdenie. Nem neki. Én igazából teszek magasról arra, hogy mégis ki vezető, vagy ki nem. Bár nem hiszem, hogy Kai szívesen hagyna engem is életben. Vagy úgy igazából bárkit. Hiszen mindannyian ellene fordultunk. Bár nem sokat tehettünk mi ketten Luke-al az egészről, mert még nagyon fiatalok voltunk. Csak két megrémült gyermek. Az idősebbek hozták meg azt a döntést, hogy bezárják valahová, ami talán csak még rosszabb hatással volt rá, mint kellett volna. A hosszú évek egyedülléte biztos vagyok benne, hogy az őrületbe kergette. Nem szívesen találkoznék vele. De mostanra Jo felkészülhetett volna. Sokkal erősebb lehetne.. Legyőzhetné. De nem. Ez a feladat továbbra is ránk hárul. – Elnézést, ha csalódást okozok azzal, hogy csak egyedül érkeztem, de Luke-nak dolga akadt én pedig nem tudtam előállni egy jó kifogással, szóval itt vagyok. – Nem fogom tetetni, hogy tetszik, hogy a saját felelősségét egyenesen ránk, rám hárítja. Mikor ezt neki kellett volna megtennie annyi évvel ezelőtt. Ha megküzdöttek volna, akár még nyerhetett is volna. De most ez az egész miatt vagyunk olyan helyzetben, amilyenben.
Nem várok én szívélyes fogadtatást, és igazat is adok a húgomnak, amiért már az arckifejezéséből ítélve is engem hibáztat mindazért, ami történt. Ha erre van szüksége, akkor tegye, ha bűnbak kell, annak teljesen jó vagyok én. Nem hibáztatom én őt semmiért, csupán meglep, hogy ennél többre nem méltatja a köztünk lévő testvéri köteléket. Luke pedig ezek szerint még ennél is kevesebbre becsül engem. Amolyan tékozló lányféle lennék, azzal a kivétellel, hogy én nem tértem haza, hanem felépítettem itt magamnak egy egész becses kis világot, ahol nem eshet bajom. Azzal igazán senki sem számolt, hogy Kai majd fogja magát és szépen visszatér a világunkba, ha lehet olyat, sokkal elmebetegebben, mint mikor bezártuk. - Örülök, hogy itt vagy.. - válaszolom annak ellenére, hogy hangjából süt a neheztelés és a kedvtelenség. Nyugodtan megtehette volna azt is, hogy nem jön el a találkozóra, de valami folytán mégis rávette magát, aminek csak örülni tudok. - Túl sok mindenről maradtam le így is, nem igaz? - bátorkodom rámosolyogni, hátha egy csipetnyi rokonszenvet kiváltok belőle. - Megértem én, hogy nem vagyok a szíved csücske, de akkor is a nővéred vagyok.. Szeretnék is úgy viselkedni.. - mondom teljesen őszintén. Évekkel ezelőtt önző módon csak magamra gondolva hagytam ott őket, hogy túl tudjak lépni a Kai okozta megpróbáltatásokon. Most, hogy tudom, ez nem jött össze, igazság szerint mindennél nagyobb szükségünk lenne arra, hogy összetartsunk.
Hallottam a hangjában valamit, amelyet azt hiszem, soha nem akartam eddig hallani. Fájdalmas volt-e? Igen, az. Még nekem is, egy nagy és hatalmas professzornak, akinek az lenne a dolga, hogy minél előbb eltakarítsa innen ezt a nőt. Veszélyben van, ez az iskola már régóta nem arról szól, amiért ő idejött. Tanítani? Bizonyára van valami más, amiért szeretné érvényesíteni magár, ráadásul pont itt. Nem hiszem el, hogy csakis miattam jött ide, az túlontúl egyszerű magyarázat lenne, és valljuk be, a nők mindennel vádolhatóak, de azzal nem, hogy egyszerűek lennének. Ki kellene nyitnom a szemem. Sőt, amikor először láttam, be kellett volna csuknom, hogy soha ne figyeljek fel rá igazán. Ennek köszönhetően féltem most baromira. Nem tudok figyelni úgy, ha tudom, hogy ezeket a folyosókat járja, és közben veszély leselkedik rá. Tele van az iskola olyanokkal, akik cseppet sem mondhatóak veszélyesnek, de olyanokkal is, akik harapásukkal képsek lennének megölni. - Évek óta tanítok itt. Az apám is itt tanított, s az ő apja is. Mit gondoltál, hogy pont én nem fogom tudni, hogy mi folyik itt, ebben az iskolában? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd előre dőltem, és a tekintetébe mélyesztettem saját pillantásomat. Hangom kegyetlenül csengett, de nem azért mert őt akartam bántani. Bár nem lenne probléma, ha fogná magát, és lelépne. Eggyel kevesebb okom lenne az aggodalomra. - Miért nem mondod ki? Mondd ki, hogy tele van vámpírokkal! - bukott ki belőlem hevesen, és nem ügyeltem arra, hogy elég csendes legyek. De miért lettem volna? Alig van itt valaki.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem tetszett az a hangszín, melyen kommunikáltunk egymással. Soha nem szerettem vele veszekedni, de most mégis meg kellett tennem. Meg kellett tudnom, hogy annak idején végig hazudok nekem.. mert az is egyfajta hazugság, ha elhallgatnak dolgokat. Sőt, az a legrosszabb.. Hogy mit gondoltam? Nem tudom, de azért reménykedtem benne, hogy nem tud semmit. Sokkal jobb lett volna, ha nem tud a vámpírokról, veszélyes lehet a számára ez a tudás. Akármit is titkol, egy biztos, ha rá támadna egy vérszívó, nem tudná megvédeni magát velük szemben. - Nem gondoltam semmit. Csak reménykedtem benne, hogy nem tudsz semmit.. mert úgy nem derült volna ki, hogy annak idején hazudtál nekem - feleltem szenvtelenül, mereven állva a tekintetét. Tessék, kinyögtem. Lássuk, mit kezdesz majd ezzel az információval! Meglepett a kirohanása, ahogy kimondta a vámpírok nevét. Vajon ez azt jelenti, hogy CSAK róluk tud? Az sok mindent megmagyarázna, azaz néhány dolgot biztosan. - Én igazából a természetfeletti szót használtam volna, de a vámpír is megteszi - mondtam teljesen higgadtan, vele ellentétben aki teljesen kikelt magából. - Mi lenne, ha nyílt lapokkal játszanánk? Legalább most. Ha te megnyílsz, én is megteszem - ajánlottam fel neki, remélvén, hogy furdalni fogja a kíváncsiság az én mondanivalómat illetően annyira, hogy belemenjen az ötletembe.
Nem mondanám, hogy örülök annak, hogy itt kell lennem. Magam sem tudom, hogy miért jöttem el. Talán azért, mert látni akartam benne valamit, ami miatt egy kicsit rosszul érezhetem magam, hogy ennyire gyűlölöm annak ellenére, hogy nélküle nem élnénk. De az is lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha akkor meghalunk és Kai-nak nem lett volna vetélytársa semmilyen módon. Mert most a teher, ami a vállunkra rakódik Luke-al egyszerűen csak túl nehéz. Lehet, hogy ő nem aggódik annyira, mert szerintem mélyen ő maga is tudja, ha megküzdünk, akkor ő fog győzni, de lehet, hogy az élete megmenekül és túléli ezt az egészet. Egyet viszont soha nem tud majd elfelejteni. A győzelme abba került, hogy engem megölt, hogy elveszített engem. Nem nekünk kellene ezzel szembenéznünk. Mi egyáltalán nem kértük ezt. – Ha annyira szeretnél a nővéremként, a nővérünkként viselkedni, akkor megtehetnél annyit, hogy összeszeded magad és megküzdesz Kai-al. Annyi év eltelt.. Győzhetnél ellene, ha nem hanyagolod az erődet. De nem. Neked így a kényelmesebb, hogy ezt rám és Luke-ra bízod. Talán félsz, hogy Kai felülkerekedik rajtad és ő lesz a vezetőnk te pedig meghalsz? Szerinted én, hogy érzem magam? Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom túlélni. Luke nyer én pedig meghalok. Mindezt azért, mert te képtelen voltál hinni abban, hogy le tudsz győzni egy pszichopatát. – Azt hiszem már tudom, hogy miért jöttem el. Nem csak azért, mert meg akartam látni benne a jót és egy kicsit talán önmagamat is, hanem mert ezt ki kellett adnom magamból. Muszáj volt szembesítenem a tetteinek a következményeivel. Tudom, hogy csak azért születtünk meg, hogy kiszűrhessék, hogy Kai még véletlenül is nyerjen. De én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Képes voltam elfogadni, hogy a sorsom nem megmásítható, és újra szembe kell néznem azzal, amit elkerülni nem, csak elhalasztani tudtam. Az erőmet visszavettem, így már teljesen biztos lehetek abban, hogy Kai vagy így, vagy úgy, de elrendezi a dolgokat és eléri, hogy megmérkőzzem vele. Innen pedig két irányba haladhat a történet tovább. Az első opció, hogy legyőz engem és megölvén átveszi a hatalmat az egész koven felett. Nem túl kecsegtető ez senki számára. A második variáció szerint nekem kell megölnöm őt azért, hogy mindenkit megvédjek tőle. Nekem, aki arra tettem esküt, hogy tehetségemhez és tudásomhoz mérten teszek az emberiség javára. Azonban arról szó sem volt, hogy meg kell ölnöm a testvéremet a nagyobb jó érdekében, akármilyen pszichopata is. A gyilkosság nem bocsánatos bűn, és még véletlenül sem olyan, amit az én lelkem ne sínylene meg. De a tény, hogy miattam Olivia és Lucas kényszerülne abba a helyzetbe, hogy egymás ellen küzdjenek, még ennél is elfogadhatatlanabb. Be kell látnom, hogy ők nem olyanok, mint Kai és én. Ha egyikük meghalna, a másik egy része is vele halna. Míg nálunk ez nem egészen így van. A lényegen viszont nem változtat. Nem veszíthetem el egyiküket se, hogy aztán hátat fordítva éljem tovább az életemet. Nem menne... Nekem nem. Hagyom, hogy végigmondja, ami a lelkét nyomja. Attól neki csak jobb lesz, és én is tudni fogom legalább, hogy miből kell építkeznem.. - Nem.. - rázom meg a fejem, miközben felkészülök arra, hogy tisztázzam a helyzetet. - Egyikőtök sem fog meghalni. - jelentem ki teljesen egyértelműen, aztán még mielőtt beleköthetne, folytatom is. - Amint eljön az ideje, Kai-al összemérjük az erőnket, ahogy annak 18 évvel ezelőtt történnie kellett volna.. - próbálom röviden felvázolni a menetrendet, hátha javít valamit a viszonyunkon. - Ezért akartam találkozni veletek.. Segítségre van szükségem. - halkul el a hangom. Borzalmas érzés beismerni, hogy voltaképp nem áll túl jól a szénám, már csak azt figyelembe véve, hogy majd két évtizedig nem gyakoroltam a mágiámat, míg Kai vele született "tehetségét" úgy ismeri, akár a tenyerét. Ha azon múlna, két pillanat alatt elszívná az erőmet, még mielőtt bármit is csinálhatnék. Így hát, ha tényleg bízik benne, hogy van esélyem legyőzni őt, akkor nem lesz ellenére egy kis gyakorlás. Már persze miután feleszmélt az első sokkból, hogy mégsem vagyok olyan önző és gyáva alak, amilyen véleményt ő alkotott rólam.
Nevetséges, hogyha Kai nem lenne olyan, amilyen talán meg sem születünk és eleve hálásnak kellene lennünk, amiért életben lehetünk és megadatott a lehetőség arra, hogy ténylegesen éljünk, hogy lehetőségünk legyen egy normális életre. De csak úgy, mint Csipkerózsikánál nálunk is kong egy bizonyos időpontban a harang. Ugyanakkor nem csak a varázslat veszti erejét, hanem egyszerűen az életünk. Egyikünknek fel kell áldoznia magát a másikért. Ezt pedig mind miért? Mert a nővérünk nem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze a pszichopata ikertestvérét, ami eléggé sajnálatos. Miatta történik ez az egész. Vagy lehet jobb lenne Kai-t okolnom, amiért mondhatni szörnyetegnek született? Bár mégis mit tehet arról, hogy szegényt nem kellett fejre ejteni ahhoz, hogy valami tönkremenjen odabenn? Ha már okolni kell valakit miért nem okoljuk a szüleinket, vagy az egész átkozott rendszert, hogy voltak ennyire elmebetegek, hogy kitaláltak egy ilyen jó mókának tűni kis valamit. Nem hiszem el, hogy van olyan ember, aki ezt ténylegesen élvezi, hogy megmutathatja, hogy jobb az ikertestvérénél. Luke és én mindig is összetartottunk. A saját életemnél is jobban szeretem, de az, hogy meghalok.. Egyikünkön sem segítene. Hacsak fele annyira érdekli az állapotom, mint engem az övé, akkor egyértelműen nem fogja átvészelni. Mégis, hogyan tudna mindezzel megbirkózni? Én sem akarok még csak belegondolni sem, hogy mi lenne azután.. Képes lenne akár egyikünk is talpra állni? Bármelyikünk nyerne az egy totális lelki roncs lenne. Azok után még a nyakába varrnának valamelyikünknek egy vezetői pozíciót? Hát köszönöm szépen én nem kérek belőle. – Szóval most arra kérsz minket, hogy készítsünk fel téged? Ez nem egy szépségverseny. Erre nem csak annyit kell csinálnod, hogy megtanulsz magas sarkúban végigmenni a kifutón.. Főleg, akkor nem ha hosszú évekig tettél az egészre és időközben a tűt nem a szénakazalban keresik, hanem a fenekedben. Kai nem fogja hagyni, hogy hosszú ideig húzd.. Nincs mi megállítsa. Nincs ki megállítsa. Mégis miből gondolod, hogy kedvesen megvárja, míg felkészülsz? Míg felkészítünk? Kétlem, hogy nagyon a kedvére tenne, ha tanárodnak állnék. Lehet, hogy Kai eltűnt az életedből, de ez még nem azt jelenti, hogy mindent magad mögött kellett volna hagynod. Hacsak egy csipetnyit is érdekelt volna az erőd, vagy gondoltál volna ránk, akkor foglalkoztál volna az erőddel, mert féltél volna attól, hogy előbb vagy utóbb Kai megtalálja a módját, hogy visszatér. Hol volt benned az a védelmező szellem, aki azon az éjszakán ott volt benned és nem hagyott minket meghalni? – Mindenki azt hitte, hogy Kai-t soha többé nem fogjuk látni, hogy nem árthat többé nekünk, de nem szabadott volna ilyen erőteljesen ringatni ezt az álmot, mert tudhattuk volna, hogy előbb vagy utóbb, de darabokra törik. Bár egy részem örül annak, hogy itt van Kai így nem nekünk kell megejtenünk ezt a versenyt, de annak nem örülnék, ha egy őrült kerülne ki ebből győztesként.
Természetes, hogy rajtam köszörüli a nyelvét. Természetes, hogy én vagyok számára az első számú közellenség, hát persze. Nem várok tőle dicséretet, amiért képes voltam eddig halogatni, még akkor sem, ha pontosan tudja, hogy ez nekem ugyanolyan kényszer, mint nekik lenne. Én sem választottam magamnak, sem Kait, sem az elsőszülöttséget, azt meg pláne nem, hogy ebben a családban lássam meg a napvilágot. De ezeken én már réges-rég túl vagyok. Abban viszont téved, hogy ha azt hiszi, hogy én ezt nem éltem meg. Sokkal több mindenen mentem akkor keresztül, mint azt elképzeli. Ott volt a nyakamba varrt felelősség, hogy muszáj legyőznöm Kait.. Ott volt a késztetés, hogy meg kell védenem tőle a testvéreimet.. És ott volt bennem az élni akarás, ami nem arról szólt, hogy az egész koven ügyes-bajos dolgai rám hárulnak. Csak egy hétköznapi életet akartam, amit végül meg is kaptam. Na de milyen áron? - Ha van jobb módszered, akkor gyerünk.. Minden figyelmem a tiéd, hallgatlak.. Ha viszont nem, én nem látom akadályát annak, hogy ebben a segítségemre legyél. Luke-ra valószínűleg pont ugyanennyire számíthatnék, hisz nem kíváncsi rám. Nem okolom, szíve joga elfordulni tőlem, én is megtettem veletek. A különbség csak annyi, hogy akkor biztonságban volt a család. Kai akkor senkire sem jelentett veszélyt. Most viszont itt van, és ha túl akarjuk élni, akkor nem csak egy lehetőség az, hogy összefogunk, hanem A lehetőség. De Liv, te is csak dobálózol a szavakkal.. Ha igazán hinnél abban, hogy bármit is tehetek Kai-al szemben, akkor meg sem fordulna a fejedben, hogy mit gondolna ő erről az egészről. És ez itt a gond. Nem hiszel bennem, de elvárod, hogy kiálljak ellene tudva, hogy meghalhatok. Én néztem már farkasszemet a halállal, értetek megteszem még egyszer, ha ez szükséges… - fakadok ki, csak azért, hogy visszaverjem az engem ért támadást. Nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz a meggyőzőképességemre, hogy egyáltalán ilyen helyzetbe kerülök a bejelentésem után, de ez is bizonyítja, hogy mennyire nem ismerem a húgomat. - Elkövettem azt a hibát, hogy hamis biztonságérzetbe ringattam magam, és viselem a következményét. Nincs sok időm felkészülni, de a holdtöltéig Kai nem tehet semmit ellenem. Nem ölhet meg, nem léphet közbe.. Annál azért okosabb és egoistább is. Azt hiszi, hogy nyert ügye van, minek tenne bármi mást? Segíthetnél.. Testvérként viselkedhetnél.. Mert akkor éjjel hiába tudtalak megmenteni titeket, nem voltam elég gyors és alapos. Nem emlékszel Joey-ra, ugye? Vagy a többiekre? – kérdezem és elmerengek azon az ékszakán. Ha hamarabb veszem észre a szándékot Kaiban, akkor ez alakulhatott volna másképp is. De nem így történt és most azzal kell gazdálkodnom, amim van. Nem sok minden. Az erőm, amit visszakaptam, de nem igazán tudom kihasználni, mert nem érzem magaménak, a húgom, aki ódzkodik attól, hogy a segítségemre legyen, és az öcsém, aki kutyába se vesz. Meg pár napom. Szép kilátások. - Ha nem segítesz nekem, azzal neki segítesz.. Ugye tudod? – próbálom felnyitni a szemét, hogy nem csak én függök az ő döntésétől. Az elhatározás már megszületett bennem, most már csak a kivitelezésen kellene csiszolni. Van mit.
Elegem van az egész helyzetből, ha tehetném akkor már elszöktem volna a világ végére magam mögött hagyva ezt az ez egész őrültséget, csak az a baj, hogy nincs hova menekülni. Mégis, hova menekülhetnék a családom elől, akik bárhol megtalálhatnának? Kezdem megtalálni az életemnek az értelmét végre összeáll a fejemben, hogy mit is akarok kezdeni magammal és pontosan ekkor fosztanak meg attól, hogy egyáltalán legyen jövőm. Mert, ha megmérkőzöm Luke-al én meghalok. Ez biztos ügy még, ha ő fel sem fogta ezt az egészet. Lehet egy részem vele marad örökre, de az már soha nem lesz a régi. Vigasztalhatja majd az, hogy ott lesz a lelkem egy darabja vele. Vigasztalhatom én magam, hiszen ott leszek vele és a kötelék, ami kettőnk között van soha nem szakad meg, de akkor is túlságosan soknak érzem azt, hogy most ez elé állítanak minket. Nem akarom megcsinálni ezt az egészet. Egyáltalán melyik épeszű az, aki akarja ezt akár egy pillanatra is? Milyen elvetemült ötlet volt ez? Bárki is találta ki, akkor fejbe kellett volna lőni, vagy fel kellett volna akasztani, amikor kitalálta. Végighallgatom őt és tudom jól, hogy ő is volt ebben a helyzetben, de mi egyszerű tartalék tervek voltunk és miatta kerültünk az éles helyzetbe és nem is tudom, hogy képes lenne-e legyőzni Kai-t. Akkor még talán képes lett volna rá. Erősebb lehetett volna nála, de így? Nem tudom. Őszintén nem tudom. Elhanyagolta az erejét ennyi ideig talán nem is képes irányítani.. Soha nem lesz az. Nemhogy még egy hónap apró töredéke alatt kellene őt rendbe hozni. Mégis, hogyan lehetne őt rendbe hozni? Ez az egész helyzet annyira nevetséges, hogy az már fáj. - Ha azt szeretnéd, hogy segítsek.. Rendben, segítek. De lehetetlen, hogy egy hónap alatt megtanulj újra mindent, amit ennyi évig magad mögött hagytál. Ki kell találnunk valamit, amivel több időt nyerhetsz magadnak, mint egy apró hónap, vagy kettő. Nem tudom hogyan, de el kell érnünk, hogy Kai ne akarjon még megküzdeni. Bár már lefogadom, hogy tűkön ülve várja. Elhiheted, hogy nem akarom, hogy meghalj. De én sem akarok meghalni. Ha én is Luke megküzdünk.. Ő nyer. Én pedig meghalok. Szóval segítek neked, hogy ezt elkerülhessem. De háromszáz százalékot bele kell adnod minimum. - Túl kevés időnk van és túl sokat kell tanulnia. Bár még azt sem tudom, hogy mennyire kezeli jól az erejét, vagy sem. De nem fűzök hozzá túl sok reményt, hogy annyira tökéletesen bánna vele. - Esetleg meg tudnád mondani, hogy mégis miből kellene kiindulni? Vagy mutatni? - Azért jó lenne tudni a kiindulási pontot. Abból megállapítható lenne, hogy mennyire veszett az ügy.
Azt tenném, amit mindenki elvárt tőlem, ennél többet nem adhatok sem most, sem máskor. Mégis mit vár tőlem? Önként hajlandó vagyok megmérkőzni az ikremmel és be kell látnunk, hogy valószínűleg a vakszerencsén múlik majd minden. Nem kérte.. Én se kértem, hogy az elsőszülött ikerpár egyik fele legyek, hogy aztán kihasználva a születési előjogot éljek vagy haljak. Kai mellett inkább a második opció az életképes... A nevem talán más, de Jo Laughlin vagy Jo Parker.. A lényeg nem változott, az élet ugyanolyan szívás maradt. Nagyon is jól tudom, hogy végződött apánk mérkőzése, mikor legyőzte az ikertestvérét. Nem volt benne bűntudat, hisz elköteleződött a koven mellett, vezető lett belőle. De köztünk szólva, a mi esetünkben ezt aligha tudnám elképzelni. Kai egyértelműen nem lehet vezető, nem összpontosulhat az ő kezében az irányítás.. Én pedig? Pocsék lennék, és... Az én leendő gyerekeimre is ugyanez a sors várna.. Nem.. Én még az egység és a létfenntartás érdekében sem cselekednék úgy, ahogy elvárható lenne. Nem küldeném vágóhídra egyik gyerekemet sem. Mégsem vagyok vérbeli Parker. - Nem lesz több időnk. Ez nem fog változni, ebből Kai sem enged. Ha kell, hát halomra mészárolja az ártatlanokat a városban. És nagyon jól tudja, hogy azt nem viselné el a lelkiismeretem... - sóhajtok nagyot. Őszintén szólva meglep, hogy beleegyezett, vagy legalábbis az, hogy ilyen gyorsan. Ámbár kelletlenül. Talán naiv vagyok, egy kissé könnyelmű. Kai is ellenem fordította a gyengeségemet, és most ezt teszi a húgom is. Nem azért segít, mert látja bennem a lehetőséget, hanem mert így egyiküknek sem kell meghalnia. De végső soron én is ezért teszem, nem? Meg azért, hogy Kai végül megkapja azt, ami jár neki, azután a sok gyilkosság után, ami miatt feketelistára került. Ha csak belegondolok, hogy vett rá arra, hogy újra magamhoz vegyem az erőmet, még mindig nem változott és nem riad vissza semmitől.. És mi az orvosok legnagyobb gyengesége? Hát az, hogy nem tud segíteni az embereken... - Mielőtt bármit tennél, Olivia.. Ugye tudod, hogy ha elárulsz, és bármit kiadsz Kainak, azzal nem csak engem sodorsz veszélybe, hanem az egész hátralevő életeteket? Tudom, hogy félsz, azt is, hogy ti vagytok az egyetlen ikerpár, akik életben vannak rajtunk kívül. De ennek nem lesz jelentősége. - Igyekszem utolsó alkalommal is feltérképezni, vajon tényleg ad-e nekem egy esélyt.. Egy esélyt, hogy azzal az előnnyel induljak, Kai nem fog sejteni semmit arról, hogy mekkora erőm van.. Vagy nincs.. Éppenséggel.. Liv talán nem is emlékszik már arra, milyen is Kai valójában. Az, hogy hallott róla, még nem egyenlő a tapasztalattal. - Nos, rendben.. - adom be végül a derekamat. Ha azt hiszi, hogy nem fogom belefektetni minden erőmet a felkészülésbe, akkor nem ismer. Voltaképp ez így igaz is, mert köddé válva eltűntem az életükből. Sajátot kezdtem, és nem akarom feladni. Először is próbálom felidézni a régmúlt rutint és akárki akármit mond, 18 év távlatában mérve ez nem is olyan egyszerű.. Nem gondolkozok túl nagy varázslatban egyelőre. Nem az a célom, hogy lenyűgözzem, hanem hogy valós képet kapjon arról, hányadán is állok magammal és az erőmmel. Körülnézek az utcán, ahová tökéletes rálátásunk nyílik és meg is látom a kínálkozó lehetőséget. Halkan, hogy ne legyen túl feltűnő, mormolni kezdek az ősi nyelven, de egy biztos, a szemmel verés művészetét nem nekem találták ki. Első próbálkozásra nem történik semmi. Ha nem lennék biztos abban, hogy visszavettem az erőmet, akkor nyugtalanítana a helyzet, így "csak" elkeserít. Második nekifutásra több energiát áldozok a feladatra, nem koncentrálok másra, csak arra, hogy a jelöltem összeessen. Láss csodát, be is következik. A férfi, akin próbálgattam az erőmet, a járdára hanyatlik és jó 10 másodpercig nem is mozdul onnan. Utána viszont ébredezni kezd, egy embergyűrű közepén. Az agyát egyszerűbb volt újraindítani, mint tartani az állapotot. De talán nincs veszve minden... Még van egy kis időm.
Talán, ha Kai akkoriban nem akart volna minket megölni, ami talán az első gyerekkori emlékemnek mondható. Vagyis inkább az első olyannak, ami igazán megragadt bennem és soha nem felejtek el. Akkor nem ragaszkodnék ennyire az életemhez és talán képes lennék arra, hogy véghez vigyem azt, amit megkövetel tőlünk a családunk. Hogy meg kell mérkőznünk, mert csak egyikünk lehet a vezetője a családunknak.. Tudom jól, hogy ez nem lehet más kettőnk közül, mint Luke. Szeretnék abban a hitben élni, hogy erősebb vagyok nála és le tudnám győzni, de azt hiszem én és Jo ugyanabban a helyzetben vagyunk. Meg kell próbálnom megérteni őt, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy Kai ellen elég kevés esélye van. Nem hiába zárták be. Nem kockáztathattak, hogy esetleg ő lesz az új vezető, de ezzel csak még inkább rányomták a bélyeget arra, hogy mi leszünk azok, akiknek meg kell küzdenünk egymással és mondanom sem kell, hogy bármit megteszek annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Nem állok készen arra, hogy feláldozzam az életemet, vagy feláldozzam Luke-t. - Azt hiszem mindnyájan tudjuk, hogy pontosan mire is képes Kai nem kell bemutatni. - Ha már minket képes lett volna megölni a saját családját, akkor egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ártatlanokat is teljes nyugodtsággal végezne ki, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Nem tudom hogy mit csináltak a szüleink, de valamit rohadtul elcsesztek vele. Vagy csak a szülésnél fejre ejtették. Tudja a fene, de szerintem az őrültségének már előbb is megmutatkoztak a jelei, meg mi azért születtünk, mert nem akarták, hogy ő legyen a vezető, akkor miért nem gondoskodtak róla, mielőtt túl késő lett volna? Miért hagyták, hogy kis híján kiirtsa a családunkat? Egyszerűen nem tudom épp ésszel felfogni ezt az egészet és nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. - Elköteleztem magam a Team Jo mellett és nem fogok átpártolni. Főleg, mivel egyértelműen jobb lenne, ha te lennél a vezető. Kettőnk között marad ez az egész, mert a te győzelmed részben a mi győzelmünk is. - Azt hiszem a legegyszerűbb az lett volna, ha Kai-t valahogy inkább az elméjének a fogságába ejtik, ahol azt hiszi, hogy ő lett a vezető és, hogy minden tökéletes. Na, meg persze a kedvére játszadozhatna. Mert minden a fejébe történne, akár csak egy álom. Szerintem neki a párnacsata is inkább emberi végtagokkal történik. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire elvont.. Ennyire beteg. Az is lehet, hogy a szüleink hagytak rajta egy nyomott azzal, hogy szörnyetegként tekintettek rá, amiért nincs ereje természetes módon. Nem is érdekel. Ha meg akarnám érteni pszichológusnak mentem volna. Követem, hogy merre irányul a tekintete és várok, hogy mégis mire akar kilyukadni. Mikor nem történik semmi a szemem sarkából rápillantok, mert nem akarom az idegességét növelni, mert akkor biztosan nem fog sikerülni ez az egész. A második próbálkozásra összejön, de ez még inkább azt mutatja nekem, hogy sok mindent kell még tanulnia. - Akkor talán egyszerűbb lenne, ha gyorsan átszáguldanánk az alapokon és utána lépnénk a komolyabb lépcsőfokokra. - Nem akarok annyi időt pazarolni a kezdetekre, mint első esetben, de nem árt egy kis ismétlés, ahogy elnézem.
Vissza kellett volna fognom heves szavaimat, de már kibukott mindegyik. Egytől egyig. Beismerő vallomásnak is vehette ezt részemről, de nem éreztem magam velejéig bűnösnek, hisz bármely szempontból néztem, őt akartam védeni a titkokkal, nem pedig... magamat. Engem már nincs mitől védelmezni, én magam vagyok a halál ezen a kampuszon, a vámpírok számára legalábbis. Nem hagyhattam eddig sem, hogy bűntetlenül öljenek vagy kínozzanak embereket. - Érdekesen fogod fel. Én védeni akartalak téged, nem hazudni neked. - dőltem előre, és mélyen belenéztem azokba a ragyogó szemekbe, amelyek most némi csalódottságot sugalltak felém. - Megtehettem volna, hogy elárulom.. és elmondom ezzel együtt, hogy mire szolgál a pincében az a rengeteg cellahelyiség, és mire szolgál valójában az a rendkívül felszerelt labor, amelynek ajtaján az én nevem díszeleg. De túl fontos volt az életed. És az, hogy minél előbb eltűnj innét, mielőtt valakinek feltűnt volna hogy fontos vagy nekem. - nyeltem. Kibújt a szög a zsákból. De nem akartam még így sem.. elárulni mindent. Nyílt lapok? Hogy tényleg veszélybe kerüljön? Ő higgadt, míg én ordítani tudnék. Pedig azt hittem, ez fordítva fog történni. Nem mintha annyira el akartam volna árulni. - Mégis, mit akarsz még tudni:? És mi az, amit én nem tudok? Felvilágosítanál? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Kezdett érdekessé válni az egész beszélgetés. Eddig csak örültem, hogy bámulhatom. Most már értelme is lett az egész csevejnek. Inkább bámulnám szó nélkül.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Szavai szöget ütöttek a fejemben. Nem tagadom, meglepődtem az elhangzottak hallatán. Hah, persze, védeni próbált. Miért jön mindenki ugyanezzel a válasszal, mikor az igazság elhangzásának az oka kerül felhozatalra? - Az elhallgatás is egyfajta hazugság - bukott ki belőlem, miközben ő előre dőlt és a pillantásomat kereste. Aztán a vallomása hallatán kis híján tátva felejtettem a számat. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy visszafogjam azt a fene nagy késztetést. Azt, hogy melyik részen akadtam ki a legjobban, nem tudnám eldönteni. Esetleg azon, hogy egy titkos cellahelyiséget működtetnek Whitmore alatt, melyek direkt a vámpírok fogjul ejtésére szolgálnak? Vagy azon, hogy külön kínzókamrája van e célból? Igazából nem lehettem teljesen biztos abban, hogy azok a cellák a vérszívóknak vannak fent tartva, azonban a következtetéséből határozottan ezt a konklúziót tudtam levonni. Hogy visszatérjek az előző gondolatomhoz.. nem az előbbiek akasztottak ki a legjobban. "Túl fontos volt az életed... fontos vagy nekem. " Szavai újra és újra felcsendültek a fejemben. Először múlt időt használt, majd jelent. Ez nem volt véletlen. Azonban nem értettem, miért mondja el mindezt.. pont most. Mi a célja? Végre rájött, hogy a hazugságainak semmi értelme nem volt? Kötve hiszem. De nem érdekelt. Legszívesebben úgy mosolyogtam volna mint egy kislány, azonban erős kellett maradnom. Nem árulhatom el az érzéseimet neki. Nem, annak semmi értelme nem volna. - Miért, mi történt volna, ha valaki rájön, hogy .. van egy gyenge pontod? - Kérdezem kíváncsian, közben rendkívül jól megválogatva a szavaimat. - Csak nem attól féltél, hogy esetleg elrabolnak engem? - Emelem meg a szemöldökeimet meglepetten. Aggódott értem. Aranyos. Jó tudni, hogy nem volt egyirányú a kapcsolatunk.. - Szóval, levonva a következtetést.. azért nem kerestél, miután elmentem, mert féltél. - Persze ez semmit nem változtat a tényeken, de muszáj volt kimondanom. Hosszú ideig azt hittem, hogy az érzelmei irántam nem voltak annyira komolyak, mint hittem. Na mindegy, ez nem változat semmin. Immár mindketten felnőttek vagyunk és úgy is kell viselkednünk. Vajon menni fog az nekem? - Például azt szeretném még tudni, hogy mióta ... tudsz a pincében zajló vámpír kínzásokról, mert gondolom nincs részük room service-ben. - Aztán vettem egy mély levegőt és kimondtam a következőket. - Akár hiszed, akár nem, a próbálkozásod ellenére is sikerült tudomást szereznem a természetfeletti létezéséről, sőt elég közvetett módon került sor erre.
Igazából jó ideje már csak reménykedem. Először abban, hogy Kai soha nem tér vissza.. Aztán, hogy nem akar megmérkőzni, most abban, hogy az ikrek a segítségemre lesznek, nem árulnak el és döfnek hátba.. Az Kai módszere. És persze abban is, hogy van bennem elég erő ahhoz, hogy legyőzzem azt a mocsok ikremet... Túl sok mindent alapoztam csupán arra, hogy pozitívan állok a dolgokhoz. Nem múlhat minden a szerencsén, sőt... Itt már szinte semmi sem múlik azon. Éppen ezért van szükségem a segítségre, jobban mint eddig bármikor. Persze.. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy kivel állunk szemben, és valószínűleg nálam nem tart tőle senki jobban, hiszen nemes egyszerűséggel kivágta a lépemet, mintha egy nyamvadt kis boncolásra váró béka lennék.. Azzal a különbséggel, hogy én akkor majdnem elvéreztem... Voltaképp megértem, hogy dühös rám, hiszen ennek nem itt és nem most kéne megtörténnie.. Ez az én saram, mindent magamnak köszönhetek, de nem érzem magam bűnösnek. Csak időt akartam magamnak arra, hogy éljek, és mikor Kai eltűnt, elbíztam magam. Soha nem számítottam arra, hogy egyszercsak besétál a kórházba, ugyanazzal az énjével, akit legutoljára láttam és erősebb, mint valaha... Olyan voltam 18 évvel ezelőtt, mint most Liv. Most pedig erős, határozott és független nő vagyok, aki alig tud bánni az erejével.. Biztató. - Én nem akarok vezető lenni.. - szögezem le azonnal. Ha valami csoda folytán mégis én nyerném meg a megmérettetést, akkor is minden ugyanúgy folytatódna tovább, mint Kai előtt. Én nem hagynám ott a kórházat és nem is akarnám, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy klán irányítójára. De az biztos, hogy lezárnám ezt az egészet... Ha kell azzal, hogy sosem lesz gyerekem. Nem tudom, apámék,hogyan képesek ezt végignézni, de nekem nem lenne gyomrom ahhoz, hogy végigasszisztáljam, ahogy az egyik gyerekem végez a másikkal a hatalomért. - De inkább én leszek, minthogy Kai önkényesen átvegye a hatalmat. Túl sok mindent tehet tönkre. És nincs biztosíték arra, hogy titeket életben hagy. Az ikrek mindig is veszélyt jelentettek az elképzeléseire. - sóhajtok nagyot. Nem akarom hiábavalóan feláldozni az életemet, mert hiába gondolkodom pozitívan, az is benne van a pakliban, hogy én leszek az, aki nem éli túl. Az erőmet megkapná Kai, és utána a húgom tényleg esélytelenül szállna vele harcba az életéért. Az öcsém is. Csak mi maradtunk meg egymásnak. Luka azt jelenti Livnek, amit Kai sosem jelentett nekem.. A másik felét. Nem hagyom, hogy elveszítse holmi hülye hagyomány miatt. Azt hiszem nem sikerült olyan fényesen a műsor, mint ahogy azt terveztem, és a húgom nincs túlzottan elragadtatva látva a hiányosságaimat. De ő az, aki külső szemmel látja, min érdemes dolgozni és hol érdemes kezdeni, én pedig nem fogok akadékoskodni. Mindent akkor és úgy teszek majd, ahogy javasolja, annak érdekében, hogy.... A csipogóm halkan jelzi, hogy szükség lenne rám a kórházban. A hivatásom pedig megköveteli, hogy azonnal eleget is tegyek a kötelezettségeimnek. - Jó, rendben. Ne haragudj, de rohannom kell, az egyik betegem.. - nézek rá bocsánatkérően. - Akkor mit szólnál mondjuk.. Este? Nálam? Parker-vér.. Megtalálsz.. - hagyom annyiban, nehogy illetéktelen fülek is tanúi legyenek a beszélgetésünknek. Egyik lábam itt, a másik már ott, de még mindig azon agyalok, hogy mégiscsak a húgom.. Visszalépek hát hozzá, csókot lehelek a feje búbjára, mint mikor kicsi volt, aztán már sietek is a dolgomra.
Felvontam a szemöldököm. Meg kellett gondolnom minden egyes szót, amelyet készültem kimondani, átrágni az értelmüket és jelentésüket, hogy biztosan ne mondhassak olyat, ami esetleg újabb utakat indítana a fejében, s olyasmikre spekulálna, amelyről amúgy szó sincs. Számtalan dolog történt ennek az intézménynek a falain belül, történik folyamatosan is, ám azt nem mondhattam el senkinek. Ez vérfüggő, s apám után én voltam a következő, aki követhette ezt, ráléphetett erre az útra. Örömmel tettem, miután az anyámat egy vámpír boncolta fel a szemeim előtt. Olyan örömmel, amely már emlékeztetett a beteges rögeszmére, de mindig képes voltam visszafogni magamat, ha tudtam, hogy mások előtt messzire megyek. CSak olyanok előtt védekeztem, akikről tudtam, hogy a hatalmukkal esetlegesen áthúzhatják a számításaimat. S erre nem voltam felkészülve, ahhoz pedig pláne nem volt hangulatom soha, hogy valaki belebeszéljen az ügyeimbe. - Semmit nem érthetsz ebből, Crystal. Te nem tartozol ide. - nyeltem újabbat, s próbáltam élethűen adni egy olyan szerepet, amely sosem állt hozzám túl közel, mégis megkövetelt volt, ha erről a lányról esett szó. Most már nő inkább, mintsem lány, esetleg akkor számított annak amikor még mindketten az iskolapadot koptattuk. Felnőtt ő is, s én is, másképpen kellene megoldanom ezt az ügyet, mert így nem fog menni. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy miért is vagyunk most itt. Ez már régen nem arról szólt, hogy én mit éreztem és érzek jelen helyzetünkben, hanem hogy tudott valamiről, és egész pontosan nem osztja meg velem, hogy mit is tud. De annyi biztos, hogy nagy pácban vagyok. Ezt már akkor éreztem, mikor megemlítette a pincét. - Még most menj el, mielőtt olyan vizekre evezel, ahonnan nem tudsz kiúszni. - maradtam végül csendben, de nem pislogtam. Megfagyott az egész arcom. És tudtam, hogy nem adja fel. Ő sosem adja fel.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem hiszem el. Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit mondott. Egyik percben beismeri, hogy fontos vagyok neki, míg a következőben már elküld a fenébe. Most akkor mi az igazság? Miért kell megjátszania magát, mi értelme van a színjátéknak? Úgyis tudom, hogy érez még valamit irántam. Az előbb nyíltan az értésemre hozta.. Aztán, amint kimondta a lehető legkegyetlenebb szavakat, melyeket kiejthetett az ajkain, nem bírtam türtőztetni magam, a tenyerem önkéntelenül is megindult az arca irányába és egy istenes nagy pofont osztott ki neki. Piszkosul dühös voltam. Rá. Mert neki mindig, mindent tönkre kell tennie! - Mégis mit képzelsz magadról, hogy ilyen nyíltan kivülállónak nevezel engem, mikor voltaképpen az ég világon semmit nem tudsz rólam! - Emelkedtem meg egy kissé az ülő helyemről. Alig bírtam visszatartani, hogy ne üvöltözzek vele.. de végül rájöttem, annak semmi értelme nem volt. - Mert ez az igazság, Wes Maxfield. Az a kislány, akit anno te megismertél már rég felnőtt és megváltozott. Erősebbé vált, annyire erőssé, hogy senki nem tudná őt eltiporni a föld színéről, akár hiszed akár nem. - Folytattam. Annyira ingerült lettem, hogy arra sem igazán figyeltem, ami közben elhagyta az ajkaimat. - Még te magad sem. - Mutattam rá irónikusan, mintha elképzelni sem tudnám annak a gondolatát. - És eszem ágában sincs távozni. Különben, csak hogy tudd, már egy jó ideje olyan vizeken evezem, ahonnan nincs kiút. Ezzel nem tudsz elijeszteni. - Ültem vissza a helyemre, közben lábaimat keresztbe téve az asztal alatt. - Tehát jobb, ha inkább elkezdesz beszélni, mert addig nem hagylak békén. Ha nem éltél az információ csere lehetőségével, annyi baj legyen. De ne vágd a képembe azt, amiről tudom, hogy nem igaz. Pocsékul hazudsz. - Hogy pontosan mi miatt is akadtam ki ennyire, azt nem tudnám igazából meghatározni. Talán azon a mondatán, hogy én nem tartozom ide.. pedig az ég világán semmit nem tudott rólam. Nem tudhatta, hogy immár egy erős boszorkánnyá váltam, aki bármelyik percben egyetlen kéz lendítéssel eltörhetné a karját, ha akarná.
Felsóhajtottam. Távol álltam attól, hogy bármit is mondjak, vagy netán hogy részemről is kibukjon egy istenes kifakadás. Régóta labulgat már bennem a felgyülemlő érzések sokasága, s az ő betoppanása volt a megkoronázás. Azt hittem, ez az év már nem tartogathat számomra meglepetést, de nem sejtettem még azt, hogy Crystalt - bár igencsak ismertem már - viszont látom ilyen korán. Az ő jelenléte rám mindig is pozitív hatással volt, valamiért nem tudtam előtte felsülni, de való igaz, akkor még tanoncok voltunk. Most már mindketten értjük a dolgunkat, s ha azt kellett volna mondanom nei, hogy semmi keresnivalója itt, valószínűleg elszégyellem magam. Mégis kimondtam. De csupán azért hogy védjem a számomra túl értékes életét. Veszíteni? Őt? Nem akartam átélni, megtapasztalni hogy milyen az élet nélküle. Még ha hossú évek után most is láttam először. Tudtam hogy jól van és él valahol a világban. De ha pont itt esik majd bántódása, nem tudtam, kit fogok kifilézni. - Csak nyugodj meg. - csimítottam. Semmi szükség egy kellemetlen jelenetre, ám ő valószínűleg a női mivolta végett értett ahhoz, hogyan kell minden érdeklőtő szemét magára vonnia. Ez a téma azonban nem tartozott másra, csakis kettőnkre. És arra a millió meg egy lényre, akire vadásztam mióta csak apámat elragadták magukkal a szörnyetegek. Mindenkinek azt mondták, hogy egy szökevéyn állat volt apám gyilkosa, de én tudtam, hogy mi volt a háttérben. - Nem szándékoztam hazudni. De ha lehiggadsz, és nem csinálsz toporzékoló jelenetet, esetleg... rátérhetünk arra, mi után is kutatsz igazán. Mert hogy nem tanítani jöttél, arra az életemet is rátenném. - mondtam neki világosan, szemrebbenés nélkül. Hogy mik lehetnek a céljai? Ezt csak is ő tudta.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Lehet, hogy kicsit túlzásba estem az iménti viselkedésemmel, ugyanakkor megérdemelte. Minden egyen általam kimondott szó igaz volt. Nem hazudtam és ideje volt, hogy ezt ő is végre belássa. Remélem belátta.. mert azt a pofont újra és újra megismételhetem, ha nem. Áh, nem is tagadom, iszonyúan jól esett kiadni magamból a haragomat. Már-már megkönnyebbültem. - Mostmár nyugodt vagyok - helyezkedem el kényelmesen a széken, közben lábaimat keresztbe téve. - Kiadtam magamból. Remélem megérte és leszűrted belőle a lényeget. - Folytattam, itt most nem a pofonra célozva, hanem az imént kimondott szavaimra.. - Drágam, miért vagy ennyire biztos a dolgodban? Mi másért jöhettem volna Whitmore-ra? Oszd meg velem a tippjeidet, mert nekem fogalmam sincs, mire gondolhatsz! - Kérdezem meglepettséget színlelve, olyan élethűen adva elő a színjátékot, mintha való igaz lenne. - Nem értem, miért olyan nehéz elhinned, hogy az utazgatás után valami értelmeset is akartam kezdeni az életemmel. Na jó, azt elismerem, hogy okkal jöttem pont ide valamelyik másik egyetem helyett. Hiányzott a légkör, a diákseregből csiszolódott tanári kar és persze a büfés kosztot is vétek lenne lehagynom a listáról - sorolom egyszerüen az okaimat, annyira természetesen, mintha az időjárásról beszélnék. A büfés kaja említésénél azonban nem bírtam ki anélkül, hogy el ne mosolyogjam magam. Na jó, talán az volt az egyetlen, ami kicsit sem hiányzott..
Halk nevetést engedek meg magamnak, mikor a szomjúságot említi. Képes vagyok sokat beszélni, jártatni a számat, de a vele történő eszmefuttatások sosem szegték kedvemet. Éppen ellenkezőleg, visszahozták a hitemet valamivel kapcsolatban, amelyről már azt hittem, régen elveszett. Egy bizonyos varázs ez, ami közte és köztem lebeg évszázadok óta. Nem tudom megunni, újra és újra vágyom arra, hogy velem legyen, s ez az igazi önzőség. - Talán mindkettőnek felfoghatjuk. - mosolyodom el szélesebben. Meg akarom őt hívni inni, szívesen töltök még időt a társaságában, de a szövegelésem mellett tényleg előfordulhat, hogy megszomjazik. Egy kis ébresztő folyadék pedig egyetlen beszélgetést sem rontott még el, hacsak nem a fejemre szándékozik borítani. Arra még sosem volt példa. A városról ejtett szavakról nem itt akarok beszélgetni vele. Megannyi érdekes kutatásnak vetettem már alá a várost, találkoztam olyanokkal, akik szerint ezek nem csak legendák, hanem valódi történések, csupán úgy élnek itt az emberek emlékezetében és tudatában, mintha kinyitottak volna egy mesekönyvet, és abból szedtek volna pár mesés elemet. Én hiszek ezekben. Nem véletlenül, boszorkány vagyok. - Én pedig szívesen osztoznék végre valakivel ezen a tömérdek érdekes információn. - Nem akarom őt kellemetlen szituációba hozni. Nem tudom, jelenleg mik a határok, amiket felállított, de Christopher hírei alapján cseppet sem élt könnyű életet ebben az évszázadban. A történetek alapján csodáltam, hogy a szíve nem szakadt még meg. S ez még közel sem volt a vég. Ha tényleg, a teljes igazat tudná, én lennék az oka, hogy további darabokra hullik az élete. - Akkor adja fel. Éljen. Ne gondolkozzon, az néha többet árt, mint használ. - bátorítom őt, habár sosem lehetek teljesen biztos abban, hogy miről beszél. Ezt a pillanatot azonban örömmel vésem fel életem kedvenc pillanatai közé. Ahogy minden egyes olyan momentumot, amelyet az ő társaságában töltöttem. Imádkoztam azért, hogy megbocsásson majd, ha fény derül minden titkomra előtte. Mindig is azok a nők okozták a nagyobb örömet, akik képesek a pillanatnak élni, mosolyogni, elfeledni a múlt fájdalmait és fáradalmait. Egy mosoly, és meggyógyítják a világot. - Azok, akik nem kíváncsiak a gondolataira, csupán nem érettek még meg arra, hogy megértsék őket. - felelem könnyedén. Egy percig sem hazudom, mostantól a tiszta lapok híve vagyok, és inkább emésztem magam ezer éven át, mint hogy őt még egyszer átverjem, és egy vad játszmába hajszoljam. A könyvet a hátam mögé emelem, hogy ne zavarjon a későbbiekben, majd mikor megértem az utasításokat, elindultam a kávézó felé. Még számomra is rémlett, hogy elhaladtam mellette az épületek előtt, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem képzelődöm. - Remélem, élvezni fogja a történeteimet. Habár egyesek szerint unalmas előadó vagyok. Megérettem arra, hogy tanár legyek, a rossz nyelvek szerint. - Ismét nevetés bukik ki belőlem, s a külső asztalokhoz érve húzom ki neki az egyik széket. A friss levegő túl üde, kellemes, nem akarom megfosztani tőle sem őt, sem magamat. A kiszolgáló már elénk is sietet, s felvéve a rendelésünket, újra eltűnik, hogy rövid időn belül teljesítse azt. A nő ízlése elegáns, kifinomult. Nem csalódom benne. - Mióta él a közelben? - kérdezem. Nem akarom lerohanni. Nem azért vagyok itt,hogy magamról beszéljek. Róla akarok hallani, miközben zavartalanul nézhetem szájának kecses ívét, beszédes tekintetét, kinyíló lelkét.
- Vagy talán pont, hogy ön szomjazna meg, ha sokat beszél. - teszem még hozzá mosolyogva, de azt hiszem az már egyértelmű, hogy szívesen innék meg vele valamit. Üdítő és lelkesítő is egyben olyan valakivel találkozni, aki olyannyira szeret olvasni, mint én, akinek annyira kedvesek a könyvek mint nekem és akit még a történelem is érdekel. Nem mondom, hogy a történelmet az irodalomrajongásom elé helyezem, de azért hasonló szinten állnak, hiszen mindig is érdekelt a régmúlt, legalábbis az olyan korok, amik nem olyanok voltak, mint az, amiben most élünk. Azt hiszem ez akkor is így lenne, ha nem én magam is talán a múltból ragadtam volna itt, néha legalábbis tényleg így érzem és amikor a történelemről beszélünk, vagy ő fog most nekem, akkor egy kicsit úgy érezhetem magamat, mintha tényleg nem most élnék. - Akkor ezt a közös iszogatást mindenképpen meg kell ejtenünk, igazán felcsigázott. - oh hát persze, szívesen hallgatnám még őt. Egyébként is valahogy látszik rajta, hogy jó mesélő lehet. A hangja tónusa, a beszéde lágysága, valahogy olyan, mit egyszerűen csak szívesen elhallgatnék még sokáig. Mintha ismerős lenne, mint amikor gyerekkorodban sokat hallgatod édesanyád hangját mesélni és később ha csak rá gondolsz, vagy hasonló hangot hallasz az is nyugtatólag hat rád. Valahogy én is így vagyok most vele, van benne valami varázs, amit nem tudok megmagyarázni, de mégis magával ragad. Ha akarnék se tudnék ellenkezni, de igazság szerint nem is igen akarok. - Ha ez ilyen egyszerű lenne! Jó lenne, nem is tudom... elmenni és nem gondolni semmire, de nem tehetem meg, mert ki tudja, hogy milyen következményei lennének, talán sokkal rosszabbak, mint ami most van. - a mosolyom lágyabbá válik, gondterheltebbé, de ez nem neki szól. Az, amit mond jól esik, ahogyan mondja, a lelkesedése. Tényleg szép lenne csak úgy hagyni mindent, de közben vannak terveim, céljaim, amik valahogy mindig egyre távolabbinak és elérhetetlennek tűnnek, pedig szép lenne, ha egyszer megvalósíthatnám őket. Szívesen járok a főiskolára is tanulni, de vajon lesz esélyem befejezni egyáltalán? Nem akarok örökre pincérnő maradni, de ha azt nézem, hogy ennél rosszabb is lehetne... Nehéz és bonyolult. - Ön most vagy nagyon pozitív lélek, vagy csupán ez a könyv nem a véletlen folytán volt önnél, hanem ez valami jól irányzott becserkésző hadművelet. - mosolyodom el újra a megjegyzését hallva, de inkább csak csipkelődöm, mint hogy komolyan gondoljam a dolgot. Végtére is biztosan nem tudhatta, hogy most pont itt vagyok, hogy szándékosan hozzon magával olyan könyvet, ami felkelti az érdeklődésemet, és egyébként is a gondolkodásmódján nem tudna csak azért változtatni, hogy ezzel hasson rám. Vélhetően ilyen ember és nekem pont a miatt szimpatikus, ahogyan gondolkodik múltról, jelenről és láthatóan a jövőről is. Milyen szép is lenne, ha én is így tudnék róla gondolkodni, eldobnék mindent és eltűnnék kicsit, de... sajnos nem tehetem. - Én eddig egyetlen szavát sem éreztem unalmasnak, nem hiszem, hogy ez változna. Csak azok gondolhatják így, akik nem érdeklődnek a történelem iránt, mint én. - a mosolyom nem csökken, főleg ahogyan nevet. Valahogy már a nevetése is önmagában felpezsdíti a szívemet. Nem tudom, hogyan csinálja, de tényleg lehetetlennek vélem, hogy valaki ne adj isten ne élvezze a történeteit. Ezek után még a széket is előzékenyen kihúzza nekem, igazi úriember a modora és a szavai alapján is. - Köszönöm! - szépen helyet foglalok, a pincérnő pedig pillanatok múlva már elénk is lép, hogy rendelhessünk. Én egy mandulás cappuchinora voksolok, mandulaforgáccsal a tetején és egy kis fahéjjal. Itt szinte mindig így iszom, fenségesen készítik. Megvárom amíg a pincérnő távozik és még sem a történelem lesz az első, hanem a kérdése rólam. Élek a gyanúperrel, hogy talán mégsem csak azért lépett oda elém a parkban, hogy könyvekről csevegjünk, de nem teszem szóvá és ha így is van, hát nem is bánom. - Még csak az év eleje óta. Mystic fallsban éltem eredetileg, vagyis élek, bár ez megint csak... bonyolult, de azóta, hogy úgy döntöttem tanulok, hát gondoltam jobb, mint ha ingázni kellene. Bár furcsán érzem magamat az én koromban egy kollégiumban, de végül is megszokható. - tudom-tudom volt már róla szó, hogy nem lógok ki feltétlenül a fiatalok közül, de eben én valahogy még mindig nem vagyok egészen biztos. Vagy ha nem is a miatt lógok ki, hát akkor a miatt, ami vagyok, de ez nem olyan téma, amit egy könnyen bárkinek is az orrára kötnék ugyebár.
Engedtem a csábításnak, és hagytam, hogy meghívjon egy kávéra. Végig azon gondolkodtam, hogy mi lesz majd, hiszen olyan rég randiztam, és nem akartam ezt. Vagy is őt igen, de a randikat utáltam. Szépen kell viselkedni, még nem adhatom ki magam teljesen, és ezek megrémisztenek. ÉN a kapcsolatot fél év egy év után imádom, amikor ki ismered a másikat, amikor oda adod magad teljesen valakinek, akiben megbízol, akire számíthatsz és tudod, hogy ő az ő az, aki mellett lenned kell, aki életed végéig elkísér, aki támogat, és aki után mennél a halálba öregségedben. - Szerintem itt csodás lesz. - Mutatom a helyet, amit én kigondoltam. Galéria is tartozik hozzá, és szerintem ez remek. Most jól fog esni egy finom habos kávé, sok tanulás után nem érzem magam a toppon, főleg, hogy most jönnek a zh-k. - Nos, Drystan mindent tudni akarok. - Mosolygok édesen a férfira, és mélyedek bele izzó szemeibe. Mindent tudni akarok a férfiről, aki lassan lassan ellopja a szívem.
Elgondolkodom, miközben szavait némán, csendben hallgatom. Volt már szerencsém nem egy eszmefuttatását végighallgatni, az idő múltával sem változott a filozófia, amely szerint élte az életét, annak ellenére, hogy már jó pár év állt mögötte. Nem tudta, hogy mennyi is az a bizonyos évtized, amelynek mára erősítenie kellene, semmint elvennie tőle. Christopher kegyetlen büntetésének levét ő issza azóta is, pedig a hibát nem ő vétette elsőkézről. - És mi történne, ha azt mondanám, ne foglalkozzon a következményekkel? - kérdezem. Nem vagyok jártas filozófiában, sose foglalkoztatott a tény, mely azt sújkolná belém, hogy Isten létezik, ez saját hitvallás és vallásosság kérdése, s sose engedtem, hogy valaki önös nézetekkel befolyásolja saját álláspontomat. A következmény már egy olyan téma életem fejezetei között, amivel nem foglalkoztam, teszem mindezt azért, hogy ne növeljen a lelkiismeretemre nehezedő súlyos tömeget. - Még annyira fiatal. Az élet alig kezdődött el, itt az ideje azzal foglalkoznia, amit el akar érni. - Hazugságnak titulálom saját szavaimat, ennek ellenére ő csask most került tisztába azzal, mi is történt vele a múltban. Mondhatjuk, az élete tényleg csak most kezdődik igazán, így akkora hazugságnak mégsem fogható fel a prédikációm. Inkább minimális füllentésnek. Szavaira elmosolyodom, de nem úgy, hogy abból ő le tudja szűrni, hogy lebuktatott. Tényleg beszélgetési témát akartam garantálni magunknak, s ezt ezzel a könyvvel tudtam elérni leginkább. Nem vagyok rest ilyen eszközökhöz folyamodni, ha ennek látom szükségességét, és még mindig az vallom, hogy amiről a másik nem tud, nem zavarhatja. - Talán mindkettő. Pozitív és cseles is. - kacsintok rá. Nem áll szándékomban tovább vakítani, esetleg hülyíteni, több évszázadom is megadatott rá, belefáradtam Christopher játékaiba, le akarom zárni a múlt ezen részét. Ezt a nőt akarom már, mióta a józan eszemre ráleltem, s arra az értékre is, amit magában hordoz. Nem akarom többé bántani, elvakítani üres emlékekkel. Lehajtom fejemet. A történelem túl közeli téma volt, bár nem annyira, mint a kutatási területem. Azt nem láttam, nem éreztem, pedig akartam. Mindent tudni akartam az akkori világról, és arról, hogyan működött akkoriban az élet ezen a területen. De sokat láttam, megannyi háború indítékán nevettem, mikor kikiáltottam, hogy ekkora ostobaságot ember még nem látott. Fájdalmas volt látni a sok küzdelmet, a könnyeket, mikor halottakat temetettek a pusztítás után. Erre a mifélénk nem állnak készen, sosem fognak. - Nem szeretem a parasztvakítást. Márpedig számtalan történelemkönyv erre alapozza az egészet. Mondhatni, a háborút mindig a győztesek írják. - mosolyodom el újra, némi keserűséggel vegyítve a gesztust, majd felsóhajtok, és az itallapról lelesve rendelek egy egyszerű kávét cukor és minden jó nélkül. Tőlem nem is várhatna mást senki, nem szokásom habos mázakat iszogatni, ám nem zavar, ha mások ilyet fogyasztanak, ez ízlés kérdése. - Pedig még fiatal. Vagy úgy gondolja, hogy a szokásos korosztályhoz képest idősebb? - kérdezem, némi szemtelenség üti fel fejét a hangomban, majd megrázom a fejem. - Mármint a kollégium kapcsán jutott eszembe. - fűzöm még hozzá, majd újabb levegővételt követően elgondolkodva jövök rá, hogy arról kell beszélnem, amiről eredeitleg akartam, míg rá nem jön, hogy olcsó hadművelet eredményeként ült le velem egy asztalhoz. - Ami a kutatásokat illeti, egészen jól haladok. Sok történetet hallottam már az itteni mitológiáról. Tudja, vámpírok és vérfarkasok örökös harca. - vigyorodom el. Tudom hogy ez mind valóság és tudja ő is. Hát miért is adom az ostobát?
Kezdőlap
▷ 
▷ 
