- Valahogy mindig kiderül, hogy a robotok rosszak. És nagyon rossz azt látni, hogy mindenki szerint megvan az esély arra, hogy egy leigázott népség legyünk. – Nem értettem, miért nincs valaki, aki egy fényesebb utópiát varázsolna elénk. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen történetek mindig arra emlékeztek, hogy egyébként már most sem vagyunk egyedül… a természetfelettiek köztünk éltek és ugyan sokan nem tudtak róluk, de kezdtem azt hinni, hogy sokkal veszélyesebbek, mint azt eleinte gondoltam.
- Elég sokan vagyunk ezzel így a családban. – Vigyorogva megvontam a vállamat. Vannak családok, amelyek arról híresek, hogy strukturáltak, mindenkinek megvan a maga, kis körülhatárolt helye és mindenki tudja a dolgát, de a miénk távolról sem ilyen volt. Akár szeleburdinak is nevezhettem volna magunkat, nem is hinném, hogy ezzel bármi baj lenne… sokkal jobban éreztem magam egy pezsgő közegben, mintha egy olyanban éltem volna, ahol azért is engedélyt kellene kérni, ha arrébb akarom rakni az asztali vázát.
- A nutellás példából teljesen érthetővé vált. – Sóhajtottam egyet. Annyira szomorú volt, hogy az én pici unokahúgomnak át kellett élnie egy ekkora tragédiát, méghozzá ennyire fiatalon. Elveszíteni a legjobb barátunkat felér azzal a fájdalommal, mintha a karunkat vágnák le… sőt. A lelki fájdalom szavakkal kifejezhetetlen és ugyan hatalmas volt bennem a késztetés, hogy beszéltessem Clara-t, megpróbáltam magamat visszafogni. Talán tényleg jobb lesz neki, ha még kicsit érleli magában a dolgot, aztán majd megnyílik. Én itt voltam mellette, elég kicsi volt ez a campus ahhoz, hogy rajta tarthassam a szemem. Akkor is így lenne, ha a szülei nem kértek volna meg arra, hogy vigyázzak rá… a család számomra szent volt és magától értetődő, hogy védem a rokonaimat.
- Á, a diákjaim tudják, hogy jófej vagyok. – Legyintettem egyet. Egyáltalán nem volt rám húzható a hétköznapi tanár-jelző, igyekeztem megtalálni az arany középutat köztük és köztem. Nem volt nehéz dolgom, tekintve, hogy kevés volt közöttünk a korkülönbség. – És ne aggódj, ha így folytatod, megkapod a díjadat. – Ravasz egy nőszemély volt ez a lány, de inkább ilyen legyen, mint hogy ne legyen benne kurázsi és kreativitás.
- Jól van, drága. – Paskoltam meg a kezét, aztán az ujjaimmal képletesen becipzáraztam a számat. – Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. – Csak az ő érdekében hátráltam meg. Ha rajtam múlott volna, biztosan nem engedem el a témát, hanem addig csűröm-csavarom, míg ki nem nyög valamit, viszont most fontosabb volt a viszonylagos lelki békéje.
- Tanársegédnek állnál? – Clara okos lány volt, a tesztek javítása pedig amúgy sem volt nagy feladat. Csak hát, sok volt belőlük. – Nem bánom, segíthetsz. Felőlem akár itt is kijavíthatjuk őket.