Constance elindul az ajtó felé, én pedig odadobtam neki a kabátját, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel aztán nem oszlatom el a kételyeket. Előítéltes, pedig fordítva tehetném azt, hogy nem bízok az ösztöneiben. Én képes vagyok szétválasztani, hogy végül kit vadászok le, de ha benne feléled a fenevad, még azt is lemészárolja, akit szeret. Mégis ő az, aki nem bízik bennem. Nem kárhoztathatom, az átkáról nem tehet,
- Nem, tényleg nem, menj csak. – Bólintok, és majd magamban elrendezem, hogy ebből akár lehetett is volna valami, ha nem sietem el a dolgot, de akkor még inkább átverésnek érezte volna, ha később derül ki. Ha nem tudom már az elején lefektetni a bizalmi szabályokat, akkor ha egyszer kiábrándul belőlem, már tehetek bármit, nem tudom visszacsinálni. Ha így, az elején elfogadja, hogy van köztünk nem is komolytalan ellentét, talán képes lehet arra, hogy azt félretegye. Talán.
- Mindegy, én nem foglak bántani. Fel tudom ismerni, hogy ki vérengző, és ki az átok áldozata. – Fonom karba a kezemet, nincsen is szükség arra, hogy magyarázkodjon. Majd átgondolja, és most már tudja, hogy hol lakom. A farkas énje pedig nem olyan tudatos, hogy teliholdkor állati alakban törjön be hozzám, hogy a véremet vegye, mert már tudom a titkát.
- Senki olyan, aki már nem lett volna halott előtte is. – Vonom meg a vállamat, a vámpírok ténylegesen a vér rabjai, ha valaki ebbe beleőrül, akkor már nincsen helye az emberek világában. Párral kivételezek, azokkal, akik ismerik a saját korlátaikat. Miután zavarja az érintésem, sőt még a puszim is, így bólintok, hogy nem zaklatom tovább, engedem, hogy hátralépjen.
- Aha. Jól van. Tudod, hogy hol találsz. – Utalok arra, hogy látta mit iszom, a grillben biztosan rámlelne, ha nagyon akarja, és persze a címemet is tudja. Mégis meglepődöm rajta, amikor kapok egy puszit, azért annyira nem lehetett csalódott. Finom vigyort érzek magamon, amit gyorsan eltűntetek, és bemegyek a házba.

Csak annyi volt a lényeg, hogy felderítsem, hogy mi is ő valójában. A farkasokkal tényleg jobban vagyok kibékülve, hiszen a némi agresszió levezetésén túl nem kell semmi sokkolót tenniük, hogy fenntartsák a mindennapi életüket. Holdtöltekor némi kikötözés, de azt hiszem annyi belefér, én sokkal zaklatottabb életet élek. A házam egy védelmi rendszer, de ez csak elővigyázatosság, nem pedig fenyegetés. Aki érdeklődőként lép be hozzám, csak annyit láthat rólam, hogy műértő történész vagyok, a falon kiaggatott fegyverek bizonyára korhű másolatok. Constance elllenben teljesen be van tojva már az első perctől kezdve. Figyeli a kijáratot, és mintha a kezdeti szimpátia, ami köztünk kialakult, teljesen szétesőben van. Most már biztos, hogy farkas, még bele sem kell vágnom egy ezüsttőrt, hogy egyértelmű legyen, és most magyarázkodhatok. Talán túl gyors voltam, de amikor bármikor kitörheti a nyakamat egy vámpír, nem igazán szeretem pocsékolni az életemet. Megtettem Isobel mellett, és akkor úgy vittem, szép az élet. Most már inkább a mának élek, legyen szó italról, vagy éppen arról, hogy végre egy kicsit jól érezzem magam valakivel. Ha csak a percnek szól a dolog, hát annak.
 - Én nem az a típus vagyok. Akinek meg kell halnia, azt nem tartóztatom. – Felelem csendesen, belülről kicsit kitapasztom számat a nyelvemmel, ahogy vontatottan lépek közelebb. Fél tőlem, pedig még emberi alakban is kettét tudna tépni, vagy csak földhöz vágni, hogy többet ne keljek fel. A kezét elhúzza, immár egyértelmű, hogy kettőnk között mindennek vége, amely még el sem kezdődött. Ritkán próbálkozom, akkor is sikertelenül, már megszoktam. Hátrálok egyet, kicsit beleütközve a fotelbe, aztán bágyadtan intek, kicsit elment a kedvem, de ez nem az ő gondja.
 - El. Nem akarok tőled... semmi... – Keresem a szavakat. Nehéz úgy győzködni, hogy közben nem tudok szabadulni a pillantásától. Nem vámpír, hogy megigézzen, megtette a határottságával. Tudja hogy mit akar, mégis olyan törékeny. Egy farkas, aki mellett mégis más lehet az alfa... Csábító kihívás. – semmi ártót. Nézd... vámpírvadászok vannak, nem vérfarkasvadászok. Nincsen is olyan szó. – Felkapom a kabátját, és odadobom neki. Intek neki, hogy lépjen ki a küszöbön, végül én magam is megteszem, utána megyek, viszont így már bárki láthat, talán ettől megnyugszik.  – Kettőt találhatsz. – Ingatom hamiskásan a fejemet, jelezve, hogy nem karmolás, vagy harapás, de mégiscsak harcban szereztem. Végül átfogom a két vállát, finoman, anélkül, hogy meg akarnám riasztani, aztán lenézek rá. – Connie... egyenes ember vagyok, nem akartam, hogy később tisztázzuk ezt. Csak most ismertelek meg, de érdekelsz. Félre tudod tenni a félelmeidet? – Odahajolok, és szimplán egy puszit adok az arcára. Nem várok tőle semmi egetrengető döntést.

Talán az ilyen különleges esetekre szakosodtam, hiszen Isobel sosem volt átlagos ember, aztán itt van még Elena, Damon, Jeremy, egyikük sem az a hétvégi családozós tipus, akivel egy rántotthús mellett meg lehet beszélni a politikát, vagy a legújabb sorozatot. Mintha én az lennék... Pont az sodor a természetfeletti felé, hogy olthatatlan tudásszomjam sosem engedte, hogy beérjem a tényekkel, mindig is vonzott valami, ami többet jelenthet. Nem kellenek nekem úri kisasszonyok, még talán Jenna állt ehhez legközelebb, de vele sem nagyon működött. Gyorsan elmegyek rendben tenni magamat, amíg ő nézelődik, és italt tölt. Persze az alkoholban verbéna van, így hogy ivott belőle, és nincsen rosszul, biztosan nem vámpír, de még csak nem is hibrid, leszűkített a természeti lények körét a farkasra. Jobb is így, velük mindig más volt a helyzet. Öregszenek, emberibbek.
- Semmi baj, megöregedni nem olyan vészes. Legalább több eszem van, mint a tiniknek, nemigaz? – koccintom oda a poharamat az övéhez. Egy pillanatig méregetjük egymást, ő már nagyon gyanakszik, ahogyan figyeli a fegyvereket, és én beavatom őt. Magam sem tudom, hogy miért így, viszont én nem vagyok Isobel, nem tudok hazugságban élni. Cselhez néha folyamodom, azokkal szemben, akiknek ártani akarok, gyilkosok ellen, de egy ártatlan lány miért érdemelne megvezetést. A tekintete a riadtból lassan a rettegőre vált, nem ez volt a célom, de számoltam vele. Kissé furcsa, hogy én, a halandó rémisztem meg a fenevadat. A szépség és a szörnyeteg, csak ezúttal én előbbi vagyok, nagyon írónikus. Pedig én benne látom azt, szörnyetegnek pedig nem képzelem magam. Egyből menekülni akar, és csak riadtan kapkod. Felemelem a kezemet, és nagyot sóhajtva próbálom lenyugtatni.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni... Ha rád vadásznék, akkor már minimum halott lenne az egyikünk. – Nem mondom ki, hogy ő, hiszen soha senkit nem becsülök le.  Nem akarok közelebb lépni, csak körbefordulok, hogy nincsen nálam fegyver, minden a dzsekimben van. Próbálok barátságosan bólintani, és folytatni a megkezdett mondatot.
- Csak felfigyeltem rád, mert... aranyosnak tűnsz. A körülmények pedig nekem nem kizáró ok.. Ha úgy véled, hogy menned kell, menj, nem szokásom senkit erőszakkal itt tartani. Nincsenek csontvázak a szekrényben. – Lépek picit közelebb, ha engedi, megnyugtató módon próbálok a kezéért nyúlni. – Sss... nyugalom...

Tökéletesen átlagos volt a saját gyerekkorom, a keserűség vagy a cinizmus nem onnan fakad, hogy másokra irigykedtem, egészen prózaibb. Olyanok vertek át, akikről ezt nem gondoltam volna, és hiába ismerem jól a történelmet, a világunk csupán egy csalóka illúzió, és semmi sem az, aminek látszik. Egyértelműen érződik rajta, hogy hiába tesz úgy, nagyon is érdekli, hogy mennyire lekezelt státuszban van. Én pedig olyan ember vagyok, aki igyekszik mások érzéseivel törődni, amíg azok rászolgálnak, és legalább minimálisan viszonozzák. Na nem szerelmi szinten, törődni barátilag is lehet.
 - Azt hiszem pont az ilyen kivételekért érdemes élni.  – Bókolok egy aprót, mindig a különlegességekre figyeltem fel. Isobel is ilyen volt, esetében végül kiderült, hogy csakis rossz értelemben. A szép emlékek már eltűntek, csak a rosszra tudok gondolni vele kapcsolatban.
 - Ez esetben pedig egész közel jártál. Harmincegy múltam. Már így is öregnek érzem magam a diákokhoz képest, akiknek a zsivalyától hangos a város. – Ő viszont igen fiatalos, mégsem kérdezek vissza a korára. Lerí róla, hogy érett, magabiztos személyiség, de a végén még kiderül, hogy valami tizenhat körül Jeanne D’Arc, úgyhogy igyekszem tartani a távolságot. Pincérnősdit végülis diákmunkában is lehet végezni. Ő leül a kanapéra, miután megjöttem a kötéscseréből, ő is valamilyen szinten bizalmatlan még velem szemben, ami nem is csoda, egy ilyen misztikummal teli városban nem látunk a másik maszkja mögé. Majd ha úgy alakul, akkor talán bizalmat formálhatunk, de még nincsen alapja. Ellenben a kérdése nagyon is lényegretörő, nekem pedig afféle modernkori Galadrielnek, el kell döntenem, hogy mit lépek. Azt hiszem másoktól is megtudná, de lehet, hogy már későn, talán nem árt, ha én magam avatom be.
 - Vámpírokra. Kár lenne feltételeznem, hogy nem tudsz róluk, amennyire átlátom, a helyén van az eszed. Nem mondom, hogy minden vámpír vérengző gyilkos, de azok nyomában vagyok. Ezek mellett már nem tudtam felelősségteljesen folytatni a tanítást, mert ha folyamatosan zúdósokkal jelenek meg, magyarázkodnom kell. És hát őszintén, ez a vadászat inkább éjszakai tevékenység, a srácok kihasználták, hogy kómás vagyok, és olyan puskázásokat rendeztek...  – Nevetem el magamat finomat, azt hiszem most cseppet kitárulkoztam, most várom a reakciókat, egyenlőre még az italomat kortyolgatva.

Dehogy akarom én megmondani neki, hogy mivel vezesse le a feszültséget, azt pedig végképp nem, hogy mire költse a pénzét. Egyszerűen próbálok segítőkész lenni, de olyan belső tűz ég benne, hogy ez a nő vagy egy latin díva, vagy vérfarkas. Mindkettő esetben résen kell lennem.
- Tudom hát. Nincsen jelentősége, hogy változik a kor, az alapítók szemében mindenki más csak poórnépnek számít. Rá se ránts. – Nem akar ugyan közéjük tartozni, de mégis mélységesen bántja, hogy ennyire kívülállóként kezelik. Irigység, vagy nem is tudom, engem ennyire sosem foglalkoztatott, hogy ki mit gondol rólam, ő pedig nem tud elvonatkoztatni. Amolyan modernkori királykisasszonyt látok benne, aki bár bajban van, ő maga csavarja le a sárkány fejét. Talán Fionának kéne becéznem? A végén még én is az ajtófélfa sorsára jutnék.
- Igen, mindig is mondták mások, hogy egy hülye vagyok. Egyszerűen nem érdekelnek a sablonok.   - Emelgetem a szemöldököm vidáman, és örülök, hogy nem tekint tolakodónak. Nincs olyan nagy korkülönbség közünk, és így felnőtt korban már ez sem számít. Különben pedig nem baj, ha egy nő fiatalabb, hiszen mentalitásban sokszor még így is lepipál minket. A mosolya rabul ejtő, ezért is gondolom ki végül a kis csínyemet, ő pedig talán örül az érdeklődésnek, no meg, hogy megmentem a banya főnökasszonytól. Már ha nő egyátalán.
- Tanár voltam, de nem itt, hanem a középiskolában. Csak túl sokan ismernek a városban, és talán kegyeletből meghívnak. Fiatalnak gondol?   – Kérdezem jóleső vigyorral, legalább nem valami vén trottyot lát bennem. Átmegyünk tegeződésbe, így lényegesen egyszerűbb lesz, elhagyjuk a nagyon hivatalos légkört. Most már nálam van, és pár perc után már átöltözve, meg sebügyileg tisztán térek hozzá vissza. Átveszem tőle az egyik poharat, és leteszem magam a kanapéra, amíg ő járkál, nézelődik. A házam piciny, de barátságos. A pénzem alapján nem telik olyan családi házakra, mint amilyen Damonéknek van, de egyedül élek, nincsen szükségem nagyobb fényűzésre.
- Remélem nem mindegyik.   – Hagyom, hadd nézelődjön, ha körülnéz, a sok antik bútoron felül rengeteg fegyvert találhat a falakon, amik sima vadászathoz is jók lehetnek, de főleg vámpírok ellen hatásosak. Igenis rettenjen el az olyan teremtmény, akit egyszer behívtam a házamba, de ellenem fordul egyszer.
- Vadászként.
– Jegyzem meg cinkos mosollyal, ezzel nem árultam el, hogy vámpírok is lehetnek terítéken, talán tényleg egyszerű erdei vadász lehetek. Ellenben azt akarom, hogy ő mondja ki, de ha nem teszi, nem erőltetem.

Ha tudnám, hogy fegyverforgatásban jeleskedik, biztosan azt sugalnám neki, hogy nyisson valami magániskolát, elég felemelelő érzés mentornak lenni, átadni a tudásunkat, hogy aztán büszke tanítványaink öregbítsék a hírnevünket. Én még maga se nagyon tudom, hogy mihez kéne kezdenem az életemmel, pedig bőven elmúltam már harminc, és egy olyanra építeni, mint a vámpírvadászat... elég negatív dolog. Abban reménykedni, hogy nem lesz semmi baj, viszont akkor meghalok az unalomtól. Így azt kell mondanom, látatlanban hasonló cipőben evezünk.
- Azért vannak olcsóbb feszültséglevezető dolgok is. Thai-chi meg ilyenek. Azt ingyen a parkban is tudja. – Vonom meg a vállamat nevetve, igyekezvén, hogy a sebem ne szakadjon fel még jobban a nagy vidámságban. Egészen fesztelenül el tudunk társalogni, ami talán abból adódhat, hogy mindkettőnkben van egy nagy adag cinizmus az életünkkel kapcsolatban. A sok keserűség összehozza az embereket. Illetve az embereket, és a vérfarkasokat. Ez utóbbi előttem még titok, de ha meg is tudnám, azt hiszem ez egy kezelhetőbb rész, mint a vámpírizmus. Damon és Elena esetében megbarátkoztam a dologgal, Isobel tekintetében nem tudtam megbocsájtani, remélem ott rohad meg az a ribanc, ahol van. Ellenben a sok pesztrálás, és megmentés közepette hol is vagyok én? Hol van a saját életem? Mintha csak egy kiegészítő eleme lennék a nagyvilágnak, az évek pedig felettem elszállnak, hiszen még örök életű sem vagyok. Kínos.
- Észrevettem. Belépünk egy új évszázadba, de az alapvető nézetek ugyanott tartanak, mint régen. Csak most annyi, hogy a földesurak BMV-t vezetnek, és mobiltelefonba rikácsolnak. – Felelem mosolyva, zöldes szemmel az ő csokibarnájába bámulok bele, olyan vad szenvedélyt látok, ami fogva tart. Ami érdekel. Isobel túlságosan csapongó volt nekem, tele hazugsággal, itt viszont egy ösztönlényt látok, mély igazságérzettel. Talán korai, hiszen most látom először, de hát van ilyen, nem? Végül lehet, hogy tévedek majd, de határozottan azt érzem, hogy bűn lenne úgy elválnunk, hogy nem akarom őt megismerni, hiszen talán soha többé nem látom. Ezért is játszom el a nagy halált, még lopni akarok magamnak indokoltan pár percet.
- Nem az ő trükkjeik, most bűn, hogy csak meg akartam ismerni? Szimpatikus... vagy mifene... – Válaszolok szintén apró mosollyal, nem vagyok én rossz ember, vagy az utóbbi hónapokban rohadtul egyedül, most már tényleg valami üdítő társaságra vágyom. Ha ezt egy pincérnőben találom meg, miért lenne az gond? Nem kell engem kisegíteni, azért ennyire még megy a dolog, főleg, hogy az út alatt szépen hátradőltem, és valamennyit pihentem is. Kiszállok, nem is olyan vészes már a fájdalom, mégis át fogom cserélni a kötést a bizonság kedvéért. Még legalább egy hét kell, hogy biztosabban tudjak mozogni.
- Nem tegeződünk? Ez így olyan fura... – Kérdezem, miközben befelé indulunk. Hiába, hogy én vagyok a házigazda, gálásan előreengedem őt, amikor átsétálunk az udvaron. A kulcsomt előhalászom, és betessékelem a nappaliba, ami nem túl tágas, de hát egyedül lakom itt. Minden rendezett és tiszta, na mert kilancoltam a kérőt az elmúlt napokban, mert a sok fekvésnek, és piálásnak köszönhetően már furán nézett ki a hely.
- Fáradj be. Megtalálod a bárszekrényt? – Kicsit hátrasandítok, hogy már előbb át tudta-e lépni a küszöböt, mint hogy beinvitáltam. Aztán elsietek megcsinálni az újrakötözést. Pár percen belül már új ingben, fittebben térek vissza, és átveszem tőle, bármit is töltött, az otthoniak közül mindent szeretek.
- Mit tudsz a város történelméről? Hol lehet sebeket szerezni? – Kérdezem lehuppanva az egyik fotelbe, nem kínálom hellyel, ne feszengjünk, érezze csak otthon magát.