Ezek szerint pontosan érzi, hogy nincsen itt rá szükség. Akinek volt egy kis esze, már régen továbblépett. Amennyire tudtam, én is, de akkor vajon miért folytom még mindig italba a bánatomat? Hát nem miatta, az biztos, a saját lelkemmel nem vagyok kibékülve. Azt, hogy megszálltak, és alatta gyilkoltam, egyátalán nem olyan könnyű megemészteni. Minden, ami valaha Isobel volt számomra, már oly távolinak, ködösnek tűnik. A nő nem változott semmit. Ugyanolyan, nekem pedig csak mélyültek a ráncaim. Ő mindig ilyen marad, pedig még Elena, sőt még Damon is érett az évek során. De nem, Isobel mindig az a hideg teremtés marad, aki akkor halt meg számomra igazán, amikor a képembe vágta, hogy minden, amit róla hitte, álszent hazuzság. És hát hogyan is lehetnék boldog családi körben? Ahhoz olyat kéne találnom, aki birkatürelemmel viseltet irányomban, vagy hasonlóan sebzett, ezért össze tarthatunk. Nem tudhatom, hogy a nő, akivel most szembe kell néznem, mit akar, mennyi maradt meg belőle abból, akit egykor szerettem, és milyen hideg, számító tervei vannak velem ismét. Most itt van az udvaromon, mintegy bűnbánó kifejezéssel az arcán, mégsem tud annyira izgatni, hogy komolyan vegyem. Elenához viszont nem akarom küldené, még felzaklatná szegényt lányt, aki úgy tűnik hogy minden aggódásom ellenére is a legkeményebb akarattal rendelkezik a városban. Fel sem merül bennem, hogy azért jött vissza, hogy ismét az övé legyek. Szimplán csak azon tűnödöm, hogy most vajon mit talált ki sokak bosszantására. A bemutatkozó mondatára már végképp elmosolyodom, megcsóválom a fejemet. - A lányod... akinek soha nem voltál az anyja... És engem? Mintha még érdekelnél... – Matatok a kulcsaim után, és erősen téved, ha azt hiszi, azért vagyok még itt, hogy faggasson. Egyszerűen csak jobb ember vagyok annál, hogy elküldjem a jó francba. Pedig megérdemelné. Egy lélek nélküli vérszívó, aki már emberként is átvert, és hideg józansággal tervezte meg a lépéseit, mint valami gép. -Ittam.. Hát van még bármi más, ami boldoggá tehet? Te annak látsz? – Kérdezem karbafonva a kezemet, most már úgy döntök, csakazért is maradok, hogy lássa, megvagyok nélküle, de lényegében nyomorba taszított a léte. A külön útjai immár nem rám tartoznak. Végül csak megvonom a vállamat, és hátat fordítok neki, mégsem indulok el befelé. - Menj el Isobel, senki nem kíváncsi már rád.
- Mi az ördögöt keresek itt? – emeltem ki az „ördög” szót, amikor Alaric csodálkozva nézte, hogy még is miért vagyok itt. Mivel Mystic Falls utamba esett, így beugrottam meglátogatni őket. Katherine Piercet keresem, hogy bosszút álljak. Már körülbelül egy hete vagyok itt, hiszen nemrég találkoztam Jeremyvel, aki hasonlóképen döngölte a képembe, hogy még is minek vagyok itt. Jó újra látni Alaricot. Mit sem változott az elmúlt években. Talán, már biztos, hogy van családja, szép gyermekei, és egy gyönyörű felesége. Valóban féltékeny lennék, hogy ha tényleg így lenne, de akit szeretünk, azt hagyjuk menni. És én még mindig ugyanúgy szeretem Alaricot. Nem önszántamból hagytam el. Sok fájdalmas dolgokon estem át, hogy visszatérjek ide tiszta elmével. Mivel Klaus megigézett, csomó mindent kitörölt az emlékeimből, s azt, hogy érezzek, így kénytelen voltam elmenni egy boszorkányhoz, hogy ezt oldja fel. Valahol a tudatomnál voltam, de még sem. A boszorkány ugyan nem volt az, aki kicsit óvatosan csinálja a dolgokat. Alig léptem be az ajtón, de már ordítoztam a fájdalomtól, hiszen az emlékek, az érzelmek, ezeket mind megszenvedtem. Olyan volt, mintha szénné égtem volna belülről. Nem bírtam azt a fájdalmat elviselni. De bőven megérte. A volt férjemért, és a lányomért tettem mindezt. A lányomat szeretném visszakapni, de… Alaricot is. Tudom, aki elment az nem jön vissza többé. Ezért is félek attól, hogy a lányomat is teljesen elveszítettem. Persze, tisztába vagyok vele, hogy teljesen, és a volt férjemet is elveszítettem, de talán az nem bűn, hogy ha látni akarom őket. Ha kell, az életemet is feláldozom értük, azért hogy boldogok legyenek. - Téged, és a lányomat jöttem meglátogatni.– Mondtam ki halkan, s arcomat lehajtottam a földnek. Csodálom, hogy Alaric még szóba állt velem. Pedig, hiába mondom, hogy nem önszántamból hagytam el, úgy sem fogja elhinni. De nem is kérem. Azt akarom, hogy neki jobb legyen. És remélem is, hogy jobb. - Te hogy vagy? Jobb életed lett? – Kérdeztem végül felemelve fejemet, s egy mosoly keletkezett az arcomon, de abban semmi öröm sem telt. Amikor most, megláttam Alaricot, úgy éreztem magam, mint valami összegyűrt papír, amit hirtelen lapítottak ki. Megkönnyebbültem, hogy végül életben látom. - Te ittál? – kérdeztem rá, amikor megéreztem rajt az alkoholnak a szagát. Alaric arca amúgy sem volt valami épelméjű, talán egy kicsit hatott rá az alkohol. – Régen nem láttalak egyszer sem ilyennek.- Beszéltem mindig a múltról. Hiányzik. Mindennél jobban hiányzik. Alaric… mi lett velünk? A szívem belesajog a gondolatba, hogy külön utakra tértünk. Fáj.
ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS:
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Ápr. 10, 2014 9:08 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Isobel & Alaric
Bloody night again
Nem sokat ittam, de a beszélgetés Meredith Fell-el sokkal érdekesebb lett végül, mint amilyennek az estémet elterveztem. Ha tudnám, hogy még nincsen vége, akkor komolyan meg lennék lepve. Kiszállok a kocsiból, majd némi beriasztózás után már a telefonomat nézegetem. Figyelemmel kisérem a híreket, a rendőrségi jelentéseket, nem árt tisztában lenni, hogy mire készüljön az ember. Az, amiről beszélgettem a fiatal doktornővel, arról győzött meg, hogy tényleg fel kell keresnem Elenát, hogy kicsit helyrerakjuk a dolgokat. A szülei meghaltak, Isobel szerencsére sehol, így csak Jennára, vagy rám számíthat. Kérdés, hogy nem-e elég felnőtt már ahhoz, hogy a kezét fogjuk. Ha tudnám, hogy volt feleségem miket gondol rólam, bizonyára kijavítanám, hiszen nem nemrég lettem vámpírvadász, már akkor azzá váltam, amikor ő először eltűnt. Onnantól kezdve másra sem tudtam gondolni, hogyan bánhatnék el a vérszívókkal. Az elején rengeteget kellett utánaolvasom, gyakorolnom, és főleg a kezdőbb, nemrégen átváltozott vámpírokkal tudtam elbánni. Csoda, hogy nem akadtam össze valami tapasztalttal, aki gyorsan kitörte volna a nyakamat. Most már itt vagyok, erősebben, tapasztaltabban, felkészülve arra, amivel az éjszaka sötétjében kell szembenéznem. Nem sokat tudok az ideérkező eredeti vámpírokról, akkor már teljesen elvesztettem a fonalat, számomra olyan az egész mint az újszülötteknek az első vicc. Átbotorkálok az udvaron, amikor egy árnyalakot fedezek fel a sötétben. Meresztem a szememet, a kapu előtt vár valaki, akit elsőként észre sem vettem. Az ital eltompítja az érzékeimet. Visszafordulok, hogy megnézzem ki az, és nem várt ismerős szemeibe bámulok. - Isobel. – Mormolom reszelősen. Keresem még a hangomat. Nem tárom ki a kaput, csak a rácsokon át meredek rá, még fel kell fognom, hogy itt van ismét. – Mi az ördögöt keresel itt..? – Kérdezem leplezetlen tartózkodással. Inkább a kulcsaim után matatok a zsebemben.
Szeretném meglátogatni Alaricot. Szeretném tudni, hogy biztonságban van –e. Habár, a fülembe jutott hogy nemrég vámpírvadász lett. És hát én bizonyára vámpír vagyok, és szerintem a világon engem gyűlöl a legjobban. Pedig túl sok oka nincs rá. Elhagytam, de nem azért mert nem szerettem őt. Az a baj, hogy Klaus megigézett, hogy hagyjam el, és hát az emlékeimet kitörölte erről, mikor megigézett. Az a baj hogy ezzel tönkretett egy életet. És attól félek, hogy efelől nincs visszaút, ráadásul Alaric egy szajhának tart. És ez fáj. Elena is utál, mindenki utál. Felmérhetetlenül. De szeretnék ezen változtatni! Ha kell, én akárkiért odaadnám az életemet, csak azért, hogy Alaric, vagy Elena megbocsásson nekem. Nem kérem vissza a múltat, hisz mindketten új életet kezdtek, csak legalább hadd tudjam azt, megbocsátanak nekem. Elenának van oka gyűlölni, tudom. És az sem mentség, hogy minden nap érdeklődtem utána, tudom. De Alaric… soha nem fogja nekem elhinni, hogy Klaus volt az, aki megigézett, hogy hagyjam el. Klaus tudta, hogy Katherine Pierce kapcsolatba fog lépni velem, így őt csapdába csalhattam. Klaus pedig elkapta, engem pedig mindenki megutált. Szörnyű érzés. Megalázó. Fáj. De még ha gyűlöl engem mindenki, szeretném tudni, hogy jól vannak –e. Hogy alakul az életük. Talán ők boldogabbak –e nálam. Biztosan. Remélem. Alaric háza előtt jelentem meg. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, s az a földet verte végül. Nem akartam könnyezni. Szemeimet behunytam, de hosszú, dús szempilláimon keresztül átszivárgott még egy könnycsepp. Az egyik a lányomért, a másik pedig a volt férjemért. Az életem tönkrement, és soha nem fogom ezt jóvátenni. Soha… Szememet újból kinyitottam, s a kapu elé tettem egy lépést, és a kapunak a nyitott ajtaját érintettem meg, amely a rendezett, ápolt udvarba vezetett volna. Nem akartam beljebb menni. Akkor csak még jobban megfájdult volna a szívem. Az érzéseimet végül sikerült akkor visszahoznom, nagy nehezen. Nem tudom még én magam sem, hogy hogyan. De az biztos, hogy minden fájdalmat érzek. Beleőrülök. Alaricot vártam a kapuban, talán megjelenik. Engem még az sem, zavarna, hogy ha kitépné a szívemet, mint ahogy én őt neki lelkileg, megigézve. Sajnálom. És hát, az a baj, hogy még emberkorban élek, nem vagyok idős vámpír. De, a fülembe jutott, hogy Katherine Pierce ember. Törékeny. És biztosan majd még hallok felőle. Akkor esküszöm, nagyon meg fogom keseríteni az életét! A bosszú az nagyúr.
Kezdőlap
ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: 