- Tudom, de nekem figyelnem kell az útra és... magára is. - mert nem lenne hasznos, ha vezetés közben támadna rám, annak beláthatatlan következményei lennének, rám, rá és... akár még a környezetünkben lévők részére is. Fogok majd neki részletesen is mesélni, de ennek nem most van itt az ideje. Először egyáltalán át kell vészelnie ezt, az átváltozást, aztán majd szépen megszokhatja az egészet, ha ezt az életet választotta, hiszen innentől már a döntés az ő kezében van teljes mértékben. Ha élni akar az biztos, hogy nem lesz egyszerű, főleg ha a megszokott életéhez akar visszatérni, az egyáltalán nem lesz egyszerű. - Igen vérfarkasok. - nem foglalkozom a cinizmusával, most ez érthető. Az is kész csoda, hogy kezelni tudja a helyzetet, nem kell egyből mindent evidensnek is vennie, én nem várom el tőle. - Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok... vadászok, de ez mondhatni csak a jéghegy csúcsa. Lesz mit megtanulnia a világról, amit azt hitte, hogy ismer. - nem kevés új információt kap majd, ha tényleg meg akar mindent tudni, de akkor jár jobban. Ha hiányos információkkal szakad ki a világba ebben az állapotban, akkor jó eséllyel hamar eléri majd a vég. Fel kell készülnie arra is, hogy vannak akik majd végezni akarnak vele és nem is csak feltétlenül a vadászok
ilyenek. Akármennyire is orvos akar maradni, nem tehet úgy, mintha ennek a világnak nem lenne a része egyáltalán. - Megteheti, hogy nem megy szabadságra, akkor majd feldolgozhatja azt, hogy másokkal végzett. - lazán megrántom a vállamat, pedig azt hiszem tisztában lehet azzal, hogy ezt én úgy sem hagynám csak úgy annyiban. Nem végezhet másokkal... ha ezt az életet választja, ha vámpír lesz, akkor ezzel kell együtt élnie, nincs választási lehetőség. Ha azt látom, hogy nem tudja kezelni, hogy veszélyes az emberekre, akkor nem fogom engedni neki, hogy tovább létezzen, hiszen ha én szabadítom a világra, mégis csak felelősséggel tartozom érte és a tetteiért. Amikor pedig megpróbál megtámadni könyörtelenül verem vissza és szorongatom meg az elméjét is, hogy tudja, hogy mi az, amit megtehet és mi az, amit nem. Erősebb vagyok nála ezt jobb, ha még most az elején tisztázza magában, még ha az alapvető ösztönöknek ettől függetlenül nem is tud jobban parancsolni, de legalább a jövőben tudja, hogy mire készülhet. Csak aztán adom neki a csuklómat, amikor már látom, hogy rendben van és képes visszafogni saját magát. Meglep, amikor aztán közelebb ül és hozzám bújik. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, kissé érezni is rajtam, hogy van bennem némi tartás az egész miatt. - Az első pillanatban nem kellemes, fájdalmasnak is mondhatom, később... tudsz tenni róla, hogy kellemesebb legyen. - most még nem, ahhoz még túlságosan friss vámpír és még nem elég erős, hogy az érzést, ami vele jár jóvá tudja tenni. Most még az ösztön és az éhség irányítja, de már ennél csak jobb lesz ez, csupán azt kell megtanulnia, hogy kordában tartsa a vér utáni sóvárgást. Ezt lesz a legnehezebb feladat, főleg akkor, ha orvosként tovább akar működni majd.
Igazán pocsék érzés, hogy oda süllyedtem, hogy szarkasztikus vagyok, fogjuk rá, hogy a halálom miatt érzett gyász mondatja velem. Soha többé nem fogok tudni így segíteni, mint ezelőtt. Vámpírként mégis kinek segíthetnék, és hogyan? Még nem is tudom a nő nevét, de jól mondja, a munkámnak annyi, tényleg úgy kell kezelnem mindezt, hogy az életem véget ért, onnantól kezdve ami velem történik az már egy teljesen másik fejezet. Meglehet a jellemem is változni fog, változnia kell, már nem tudom úgy élni az egészet, mintha még ember lennék. Ha a mesék igazak, a vámpírok örökké élnek, amíg vért ihatnak. Vajon ez nálam is így lesz? Nem tudom, annyi mindent nem tudok még, és ráadásul olyan szenvedős állapotban vagyok, hogy ahogyan döglődök a hátsó ülésen, jobb dolgom nincs is, mint kérdezősködni. Iszom magamba az információkat, mint egy kisgyerek, most minden új. Az érzékeim pattanásig feszülve, fáj a fülem a sok hangtól, az orromba nyomakodó sok új illat megőrjít, a nyelvem azonban halálosan kiszáradva, csak az éltető vérért sóvárog. - Nem. Igaza van. Hogyan tehetném, hogy vérrel dolgozom, amikor arra sóvárgok? Vége... más kérdés, hogy pokolian fog hiányozni a gyógyítás. Szerettem másokat talpra állítani. – Ismerem be, még könnyek is gyűlnek a szemembe, annyira túlárad most bennem minden érzelem, magamat gyászolom ezúttal. Mintha a saját temetésemen ücsörögnék. A nő ha ennyire cinikus, vélhetően ezen is majd forgatja a szemét, de nem tudok mit kezdeni vele. Szipogok egy sort, aztán behunyom a szememet, és erőt veszek magamon, hogy elengedjem a gondolatot, lesz még időm sajnálni magamat. Kisegít a kocsiból, hogy engem támogatva jussunk el az ajtómig, amely szerencsére kertes ház, egy panelben biztosan belefutnánk kiváncsi szomszédokba, de mivel ez a kertváros, ilyenkor mindenki dolgozik, szerencsésen elkerüljük őket. Nem tehetek róla, hogy a haját tépném, ez valami új ösztön lehet, korábban nem voltam vadállat, nőket meg pláne nem bántottam. Valahogy most ez így jön, ragadozónak érzem magam, igaz, ahhoz képest baromira gyengének, az áldozatom lazán eltapos. Végül mégis legyűrjük a feszültséget, és megkóstolhatom a csuklóját, amit teljesen könnyedén ütök át, és a vér sem olyan ízű, mint korábban. Teljesen megváltozik minden. Miután lenyugodtam, ösztönösen karolom át, mintha valami anyafigura lenne, angyal, megmentő, mentor. Hogy miért? Szintén nincsenek válaszok, most ez kell nekem, s az sem érdekel, milyen reakciót váltok ki. Majd később biztosan máshogy lesz minden. Most viszont egyszerre két érzés kavarog bennem. Végtelenül fáradt vagyok, mintha aludnom kéne, hogy valami újként keljek fel. Egy másik végletben pedig hihetetlenül erősnek érzem magam, a régi térdsérülésem sajgásának nyoma sincsen, teljesen elmúlt. Csak a szememet bántja még mindig a fény, pedig most nem is süt annyira a nap. Sokat kell még minderről tudnom. - Remélem... nem vagyok az a típus, aki szeret fájdalmat okozni. És most... hogyan tovább? Most már hogy ittam, teljes értékű vámpír vagyok? Mehet az éjjeli vadászat, meg minden ami ezzel jár? – Kérdezem, és közben majd leragad a szemem az ólmos fáradtságtól, lassan beszunnyadok a karjaiban, már a válaszát sem biztos, hogy hallani fogom.
Lehetnék együtt érzőbb én is tudom, hiszen mégis csak most omlott össze teljesen az élete és ezt nem egyszerű kezelni, vagy feldolgozni, de mégsem gondolom, hogy egy felnőtt férfit minden áron pátyolgatnom kellene, mert attól nem lesz neki könnyebb. Ha megkapja a rendes válaszokat, ha azok kemények és nehezek is, akkor legalább tudja, hogy pontosan mire készüljön fel. Ha köntösbe bújtatom, attól még semmi sem lesz jobb, a rózsaszín burok elveszi a problémák élét, de attól még a problémák maguk ugyanúgy megmaradnak, csak azt hisszük róluk, hogy könnyebben túl leszünk rajtuk. Aztán amikor kiderül, hogy még sem, jön a teljes összeomlás. Semmi értelme sincs, akkor már inkább egyszer kapja meg az ember a rendes fekete levest, küzdjön meg vele, dolgozza fel, és ha megy, akkor lépjen tovább. Ha pedig nem, akkor legalább nem kell elhúzni a dolgot, hogy aztán később ébredjen rá, hogy nem megy neki. - Nem biztos, hogy vége. Ha elég erős, ha elég önben az akarat, akkor csinálhatja tovább... idővel. - biztos, hogy nem
azonnal és biztos, hogy nem mostanában lesz ez majd jobb, de egyszer tényleg sikerülhet. Ideje az aztán bőven van, hogy megszokja a vér utáni sóvárgást. Nem tudom, hogy ez pontosan milyen, én még soha sem éltem át, de attól még ő lehet, hogy van annyira erős, hogy képes legyen kezelni ezt. Ki fog derülni majd, ha már a kezdeteken túl van. A nélkül nem is igazán működhet az élet, hogy az ember ne próbálkozna legalább. Az lesz itt a nagyobb kérdés, hogy miután döntött, hogy miután megtapasztalta a vér ízét, hogyan tovább, hiszen kénytelen lesz átértékelni az életét és sok minden fog megváltozni majd rövid idő alatt, ezt pedig kezelnie kell majd valahogy... ahogyan tudja. No meg persze nekem is lesz dolgom vele. Valamilyen szinten mégis csak felelősséggel tartozom iránta, én segítettem neki ezt megérteni, én adtam neki a véremből, hogy végbe menjen az átváltozás, az én dolgom az, hogy megakadályozzam, hogy bármit is tegyen, amit nem akarna. Az innentől már nem lenne hasznos, ha összeomlana, mert megöl valakit, vagy kiölné magából az érzelmeket. Az én felelősségem, hogy ne kerüljön a világra egy újabb hasonló pusztító, mint Oliver. Ez még egyszer nem történhet meg! - A te döntésed hogyan éled az életedet. Vannak, akik állati véren is eltengődnek és olyanok is, akik a kórházi vérkészletet csapolják meg. Nem kötelező vadásznod, és az elején azt is csak felügyelettel teheted, hogy ne tegyél olyat, amit nem akarsz. De első körben pihenned kell, aztán kell neked a védelem a napsütés elől. - és persze szék fokozatosan meg kell ismernie a világot, amiben él. Vadászok... vámpírok és vérfarkasok. Ha erről nem tud eleget, akkor máris elveszett és esélye sincsen.
Napok óta olyan érzésem van, hogy nem vagyok egyedül, mintha mindig lenne velem valaki. Az árnyékokban meghúzódva figyelne, de akárhányszor nézek körben, akárhányszor szeretnék az érzékszerveimre hagyatkozni mindig elbukok és inkább kiverem a gondolatot a fejemből. Épp elég zűrös volt az életem, hiszen egyszer már elraboltak nem akarom még egyszer megtapasztalni. Most főleg nem, hogy fel is fognám, hogy mi történik. Akkor még nem is fogtam fel, hogy az élet, amit élek annak ott vége szakad és egy másik kezdődik el. Nagyon haloványan emlékszem arra, hogy mégis milyen is volt, mielőtt véget ért volna, de mindez már csak a múlté, hiszen örökre elveszett. Ahogy az utolsó reményem is a családommal kapcsolatban, hiszen mire sikerült lenyomoznom a testvéremet addigra már csak egy sírkőt tudtam meglátogatni. Habár nem emlékszem rá, ha nem is tudom, hogy igazából mit veszítettem el a gyász valahogy mégis belopta magát a szívembe. Most pedig, hogy az egyik kávézóban állok sorban már megint elfog azaz érzés, hogy valaki figyel engem, de most már nem forgolódok körbe-körbe, hogy most akkor hol is van az a titokzatos valaki meg, hogy merre is hajtanak az antennáim. Békésen álldogálok a sorban és, amit megkapom a kávémat olyan gyorsan süvítek ki onnan, hogy észre sem veszem, hogy valaki pont jön velem szembe és a kávé tartalma körülbelül fele-fele arányban landol rajta és rajtam. – Ó, egek ez forró. – Legyezgetem magam, de rájövök, hogy ez egyáltalán nem nyújt semmiféle megoldást, sőt a legjobb az lenne, ha levenném a felsőm, de azért ilyet nyilvánosan nem csinálnék. Olyan, mintha lángra kaptam volna és próbálom elhúzni a felsőmet a bőrömtől, de a forró kávé már megtámadta a bőröm felső rétegét és önmagam sajnálata közben, teljesen megfeledkezem arról, hogy mást is érintett ez a kis incidens. – Annyira sajnálom. – Nyögöm, ki miközben felpillantok az áldozatomra, akinek az arcán közel sem látszik az a fájdalom, ami valószínűleg az enyémről tükröződik.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából öt évvel ezelőtt Freddie Mallory megkeresett engem azzal a fura ötlettel, hogy alapítsunk céget. Persze elsőre nevetségesnek tűnt, és ha más mondott volna nekem ilyet, valószínűleg képen röhögöm. Jól kereső „hivatásom” van, minek akartam volna mást csinálni? De Freddie nem egy jöttment, sosem volt az a számomra. Egy egykori barátom fia, aki ráadásul sokat segített nekem már korábban is. Igazi technikai zseni a kölyök - valójában már lassan harminc éves, de számomra még mindig csak „a kölyök” - és valahányszor le akartam nyomozni valakit, infókat gyűjteni, és a többi, Fred néhány kattintással szívességet tett nekem, és szinte bármit kiderített, amire csak szükségem volt. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, kamatoztatni akarja a tudását, és alapít egy számítástechnikai céget, de ehhez persze szüksége volt tőkére, és én voltam az egyetlen, aki ezt biztosíthatta neki. A vámpír ugyebár nem egy igényes „állatfaj”. Az egyetlen, amire szükségünk van a túléléshez, az a vér, azt pedig nem pénzen vásároljuk, hanem elvesszük. Ennél fogva bármi, amire mégis költünk, már luxuscikknek számít. Én pedig annak idején elég szerény körülmények között éltem, vastag pénztárcával. Valljuk be, nem azért vállalom a küldetéseket, hogy jól éljek, egyedül csak a munka élvezete miatt, és mert eltereli a figyelmemet az egyéb dolgokról. Így hát belefektetni valami hasznosba a vagyonomat végül nem is tűnt olyan rossz ötletnek. És legalább egyel több elfoglaltságom akad, hogy biztos ne maradjanak felesleges szabad perceim, ráadásul az én szakmámban nagyon is jól jön ha van egy állandó alibim. Vámpír vagyok vagy sem, kellemetlen tud lenni, ha egy állami szerv rád száll, és szaglászni kezdenek utánad. A tisztes, dolgozó, adót fizető állampolgár látszata még kapóra jöhet. Először úgy indult a dolog, hogy csak egy csendes társ leszek, aki a háttérből figyeli a dolgokat, időnként egy-egy újabb projekt esetén újabb tőkét vagy befektetőket biztosít. De hamar kiderült, hogy amilyen zseni Freddie a gépei mögött meg a tech-laborjában, annyira nem megy neki az üzletkötés. Szóval végül én lettem a cég állandó üzletkötője, aki a legtöbb tárgyalást lefolytatja. Nem mintha az a típus lennék, aki lyukat tud beszélni az ügyfelek hasába. Ellenkezőleg. Amit mondok, az rövid, tömör, lényegre törő, és mindenek felett meglehetősen meggyőző, vagy legalábbis többnyire már elsőre sikerül gyökeret vernie az illető fejében.
Ma is egy ilyen megbeszélésre készülök, bár az csak három óra múlva lesz. Addig azonban még van egyéb elintéznivalóm is, hiszen a másik munkámról sem feledkezhetek meg. Két hetet kaptam, hogy megszerezzem Miss Caine-től azt a vírust. Nem túl sok idő, és ráadásul először némi kutatómunkát is kell végeznem, hogy tudjam, kivel és mivel állok szemben, hogy eldönthessem, hogyan közelítsem meg. Freddiet meg is kértem, hogy ha jut rá ideje, nézzen utána a nő munkásságának, bármi hasznos lehet, bár ezt a részét ő érti jobban. Én pedig egyelőre maradtam a megfigyelésnél, bár kétségtelenül nem ez a megbízásaim legizgalmasabb része. Követni őt a mosodába, bevásárlásra, kávézóba és egyéb teendői intézésére csak annyival visz közelebb az ügyemhez, hogy kiismerem a szokásait. Valójában már kezd kikristályosodni a tervem, már csak azt kellene eldöntenem, hogyan lépjek vele kapcsolatba először. Némi előnyt hagyva neki, belépek utána a kávézóba, de szerencsétlenségemre éppen abban a pillanatban, amikor ő megfordulva kifelé igyekszik. Így a tűzforró kávé, amit a kezében tart, nagy arányban kettőnkön landol. Ami engem illet, engem nem igazán zavar, az ingemet leszámítva. Muszáj lesz még átöltöznöm, mielőtt beugranék a céghez is. De a fekete ital forrósága nem sokat árthat nekem, és nem csak azért, mert vámpír vagyok, hanem mert hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz. Violet azonban láthatóan kevésbé mondható szerencsésnek. - Gyorsan le kellene valamivel hűtenie, mielőtt maradandó égési nyomai lesznek – felelem higgadtan, szinte lerázva magamról a bocsánatkérést, és tekintetem körbesöpörve a helyiségen valami olyan után kutat, ami elég hideg ahhoz, hogy megfeleljen a célnak. Aztán lekapom a közeli asztalról a pohár jeges limonádét, és az egészet a nőre löttyintem. - Hatásosabb, mint fújni, vagy az átázott felsőt legyezni – vonok vállat. - Bár így most duplán elázott – állapítom meg, majd az általában leginkább szoborszerű arcomra apró, bocsánatkérő mosoly kerül. Hát mit mondjak, komikus a helyzet. Éppen azon tűnődtem, hogyan szólítsam le, erre ez történik. Ilyenfajta véletlenek ritkán esnek meg az életemben. - Na, jöjjön! - karolom át a vállát, és fordítom kifelé az ajtón, hiszen a fél kávézó már minket bámul. Egyenesen az épület előtt parkoló kocsimhoz lépek, és a csomagtartót felnyitva egy sporttáskában kezdek keresgélni. A magamfajtának, aki egyik bajt keresi a másik után, muszáj mindig mindenre felkészültnek lenni, úgyhogy szerencsére akad nálam egy-két váltás ruha. És egyéb dolgok is alatta a beépített kisebb csomagtérben, de a rejtett fegyvereimnek, ugyebár, most nem igen venném hasznát. Kikotrok magamnak egy tiszta, fehér inget, ami bár nem olyan szép vasalt, mint az előző, de azért megteszi. - Van magánál valami váltás? - végigpillantok rajta, de a kis retikülje nem úgy néz ki, mint amibe ilyesmi belefér. Újra a táskám fölé hajolok, és elővarázsolok belőle egy pólót is, amit aztán a nő kezébe nyomok. - Tessék, vegye ezt fel! - Szólok rá kissé parancsoló hangon, de hát én így tudok kedves és figyelmes lenni. Legalább nem kell átázott, foltos felsőben mászkálnia.
A paranoiám már kezdett egy kicsit betegessé átalakulni. Nem tudom, hogy miért hiszem azt, hogy minden sarokban a veszély leselkedik rám. Mikor itt valószínűleg senki nem tudja, hogy ki vagyok. De azt hiszem ez a paranoia valami olyasmi, amit nem tudok egyszerűen lerázni. Főleg, ha már egyszer kiderült az igazság, hogy az életem egy nagy halom hazugság. Miért kellene csodálkoznom, hogy talán most is robotként élek egy olyan életet, ami nem is igazán az enyém? De talán az a legidegesítőbb az egészben, hogy annyira el vagyok foglalva az üldözési mániámmal, hogy már oda sem figyelek, mikor kifelé indulok a kávézóból. Igazából mindenre figyelek csak arra nem, amerre éppen tartok, mert szemtől-szembe csak nem találkoznék azzal, aki el van foglalva azzal, hogy megfigyeljen, vagy mégis? Már nem tudom, hogy mit gondoljak, de a legjobb lenne elengedni ezt az ostoba gondolatot. Nincs olyan dolog, ami miatt bárki a nyakamban liheghetne. Legalábbis most nem tudnék mondani egyet sem. Már hosszú évek óta nem tettem semmi olyat, ami miatt valaki keresztbe akarna tenni nekem. Az, hogy elraboltak nem az én hibám. Meg, ha ezért cserébe büntetni akart valaki, akkor a testvéremtől való megfosztás tökéletes büntetés volt a számomra és többet nem kérek. Bár, ha tényleg erről lenne szó úgy sem én mondanám meg, hogy mikor volt elég a büntetésből. Míg én azzal próbálom menteni a helyzetet, hogy a lehető legtávolabb húzom a felsőmet a bőrömtől, habár az ujjam sem örül ennek a forróságnak az, akivel összeütköztem egy pohár jeges limonádét önt a pólómra. Nem mondom azt, hogy nem lélegeztem fel abban a pillanatban, ahogyan hozzáért a bőrömhöz, de így most már tényleg búcsút inthetek a felsőmnek. Hát nem tudom, hogy fogok ilyen foltosan végigmászni az utcán. Főleg, hogy most már szeretnék valami állandó állást találni magamnak így úgy gondoltam, hogy ma azzal töltöm az időmet, hogy keresek valami elfogadhatót, de nagyon úgy tűnik, hogy ez nekem most nem fog összejönni. Keresztbe húzta a számításaimat a reggeli kávé. Legtöbb esetben elhúzódnék tőle, hiszen idegen emberről van szó és az előbb futtattam végig a fejemen a lehetséges elrablási lehetőségeket és talán az idegességem nem is volt annyira felesleges, de remélem, hogy képes vagyok vigyázni magamra. A legfurcsább a számomra az, hogy ő egyáltalán meg sem rezdült, amikor a kávé ráborult és még most is úgy csinál, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Azt hiszem eléggé meg van edződve, ha elvisel ilyeneket. Vagy én vagyok túlságosan is puhány. A kérdésére megrázom a fejemet és halkan megköszönöm a felsőt, amit óvatosan veszek fel elfordulva tőle és a kíváncsiskodó pillantások elől is. – Köszönöm még egyszer és tényleg sajnálom. Nem szoktam ennyire ügyetlen lenni. – Általában ennél sokkal többet fecsegek, de most valahogy nem akartak kijönni a szavak a számon, mintha megnémultam volna. Egy részem azt sugallta, hogy menekülj, mégsem tettem egy lépést sem. Mintha ideragadtam volna a földhöz. Olyan komor és távolságtartó volt mégis hajlandó volt adni nekem egy felsőt ahelyett, hogy leordította volna a fejemet, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok. Valahogy ez jobban illett volna a stílusához. Furcsa volt. Én pedig nem tudom megállni, hogy ne dugjam bele az orromat olyan dolgokba, ami nem az én dolgom. Főleg, hogy most ez egy személyhez kapcsolódott. – Esetleg kárpótolhatom valahogy? Vagy később visszajuttathatom a pólót? – Valószínűleg most egy hülye libának néz.. Pedig egyáltalán nem AZ a célom.. Egyszerűen csak érdekel ő maga. Rá akarok jönni a furcsaság nyitjára. Bár az is lehet, hogy a képzeletem szüleménye az egész. Mostanában abból úgy is éppen elég van.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Egy szóval sem tiltakozik, csak átveszi tőlem a pólót, majd fel is veszi azt, amint megszabadult a sajátjától. És is követem a példáját, hamar kigombolom az ingemet, majd átcserélem azt a tisztára. Az utca nem túl forgalmas, így szerencsére nincs közönségünk, de ami engem illet, annyira nem is zavarna. Violet azonban kicsit elvonul tőlem, és hátat fordít nekem. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy figyelemmel kísérjem a ruhaváltást. És nem... nem érzem magam ettől udvariatlannak, hiszen semmi lényegeset nem láthatok, valahogy mégis eleget ahhoz, hogy többet akarjak. De minden erre irányuló gondolatot gyorsan ki is verek a fejemből. Küldetésem van.
- A pólót nyugodtan tartsa meg. Viszont mivel a kávéja kiborult, nekem pedig esélyem sem volt eljutni a pultig, mit szólna, ha meghívnám egy újabb feketére, amit ezúttal meg is ihat velem? - kérdés végén még igazi, sármos mosolyt is sikerül az arcomra varázsolnom, nem törődve vele, milyen szokatlan munkát is jelent ez az arcizmaim számára. De hát valahogy le kell vennem a lábáról a lányt, el kell érnem, hogy bízzon bennem. Legalábbis ez lenne az A terv. Ha nem válik be, jöhet a B majd, ami minden bizonnyal egyikünk számára sem lesz kellemes. Akkor inkább az udvarlás, bár ezer éve nem csináltam ilyet, nem beszélve a randizásról. Nincs is benne nagy gyakorlatom. Nem azért, mert nem lett volna soha dolgom nőkkel, de egész életemben kétféle nővel volt dolgom: olyannal, akiket könnyen megkaptam, és nem igazán kellett értük küzdenem, és olyannal, akit az élet mellém sodort, majd évekig maradtunk együtt. Az utóbbi kategóriába tartozott a feleségem és az átváltoztatóm. Egyiküket sem én választottam. Érdekből házasodtam, aztán azért lettem vámpír, hogy ne legyek igazi hulla ott, a csatatéren. Annie halála óta azonban eszemben sem volt egyszer sem, hogy egy éjszakánál több időt szánjak egy nőre. Most mégis erre kényszerülök, és nahát, milyen meglepő, ismét nem olyasvalakinek szándékozok bókolni, akit én választottam magamnak. Nem igazán várom meg, hogy Violet elfogadja a meghívásomat, hiszen eleve ő volt az, aki kárpótolni akart. Csak ismét a hátára helyezem a tenyeremet, és visszaterelem az épületbe, egyenesen a legközelebbi szabad asztalhoz. Ki is húzom neki az egyik széket, magamnak pedig azt a helyet választom, amelyről egyaránt szemmel tarthatom a kávézó belsejét és az utcáit is. Én azonban még nem foglalok helyet, először lesz egy utam a pulthoz is. - Milyen kávét is hozhatok? - kérdezek rá, mielőtt megindulnék, majd viszonylag gyorsan vissza is térek a gőzölgő italokkal. - Egyébként Wyatt vagyok. Wyatt Reyner – mutatkozom be, hisz ennek is ideje volt már.
Ha más helyzetben kellene átvennem a felsőt valaki előtt, akkor valószínűleg vonakodnék, vagy tiltakoznék, de jelen pillanatban eszem ágában sincs ebben a ragacsos felsőben maradni egy perccel is tovább ezért elveszem tőle olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak telik tőlem. Aztán őszintén mondhatom, hogy igazi megkönnyebbülés a számomra az, hogy másik felső lehet rajtam. Talán azért, mert nagy és egyáltalán nem érzem azt, hogy állandóan a hasamnak akar tapadni, vagy a mellkasomnak, mert jelen pillanatban mindkét helyen eléggé irritált még a bőr, és azt hiszem, hogy ez nem fog olyan könnyedén eltűnni, mint az szeretném. De legalább ez is megtanított ma valamire. Mindig figyeljek oda, amit csinálok, mert ha nem elég kellemetlen dolgok sülhetnek ki belőle. Bár egy kicsit nyápicnak érzem magam látván, hogy neki szinte meg sem rezdült az arca. De azt hiszem ez azért van, mert férfiból van és tartania kell magát. - Köszönöm, de ez ténylegesen nem szükséges, hiszen én voltam, aki önre borította a kávét.. – Tényleg úgy éreztem, hogy inkább nekem kellene meghívnom őt, de ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy itt most nincs helye az én tiltakozásomnak. A paranoiám, valahogy köddé vált pusztán a mosolya láttára. Sosem voltam az a lány, aki szinte teljesen elolvad egy srác mosolyától és nem most akarom elkezdeni, hogy ilyen legyek. Mert az ilyesmi egyáltalán nem nekem való. Végül azonban nem ellenkezem, hogy meghívjon így hamar visszaérünk a kávézóba, ahol kihúzza nekem a széket. Igazi úriember! Mosolyogva megköszönöm, majd pedig helyet foglalok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a férfiak ilyenek legyenek. Azt hiszem eddig csak a rosszabbik „fajtával” volt szerencsém találkozni. – Egy erős feketét, tej nélkül, három cukorral. – Adom le úgymond a rendelésem neki egy halovány mosollyal az arcomon. Vagyis igazából ez már koránt sem olyan halvány, mint én szeretném, hogy legyen. Mondhatni teljesen ráragadt az arcomra és nem tudom eltüntetni. Mikor visszaér az italokkal a kezeim közé veszem, de még nem iszom belőle egyszerűen csak hagyom, hogy a kellemes melegség így járja át a testem, habár még mindig emlékeztet egy picit arra, hogy milyen érzés is, amikor mindez a bőrödön landol. – Violet, Violet Caine. Bár többnyire mostanában Rosie-nak hívnak, de ez bonyolult. – Már koránt sem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, hogy úgy szólítsanak, ami a nevem volt mielőtt elraboltak. Hiszen az csak arra emlékeztetne, hogy volt egy testvérem, aki nincs többé.. Ez pedig rengeteg sebet tépne fel bennem. – Átutazóban van a városban, vagy itt él? – Nem vagyok annyi ideje itt, hogy meg tudjam mondani ki a régi arc és ki az új. De azért vele még nem találkoztam. Ha találkoztam volna, arra szerintem határozottan emlékeznék.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Milyen úriember lennék, ha hagynám, hogy ő fizessen, akár kiborította az előző kávét, akár nem? Bár lehet, hogy ilyen téren kissé régimódi vagyok, nem mindig értem a modern világot, annak ellenére, hogy benne élek. Nem mintha bármi kifogásom lenne a női egyenjogúság ellen, nem erről van szó. Csupán bizonyos dolgokban még nem zárkóztam fel, vagy ha úgy tetszik, vannak bizonyos régi berögződéseim, melyeket nem törölt el az idő, sem a tény, hogy a világ rohamosan változik. A tulajdonságok, melyek emberként rám ragadtak ahelyett, hogy azóta elkoptak volna, többnyire csak felerősödtek. Így a katonás precizitásom is. Egy erős fekete, tej nélkül, cukorral. Nem nehéz megjegyezni, én is hasonlóan iszom. Kivéve a cukrot. Nem vagyok éppen édesszájú, a vért leszámítva. Abból inkább a nőit szeretem, az általában édesebb, míg a férfiaké inkább sósabb. Ízlések és pofonok. De most kávéról van szó, tehát maradok a keserűnél. Egy-két perc, és már helyet is foglalok a lánnyal szemben, közelebb húzva magamhoz a saját poharamat. Még forró.
- Mint egy csokor virág. - Ibolya, rózsa, szépen csokorba szedték, de nem gúnyolódok, távol álljon tőlem. Egyszerűen csak megjegyeztem. - Violet – ejtem ki a nevét egy kisebb biccentéssel, ezzel hangosan is elhatározva magam az egyik megnevezésnél. - Gyönyörű név. Akárcsak a tulajdonosa. - Jegyzem meg komolyan, csak egy halvány mosollyal a szám szegletében. Hiába, a nő vidámsága valamilyen szinten ragadós. A bonyolult témára inkább nem kérdezek rá, hogy fejtse ki, hisz akármire is utalt vele, a hangsúlyából ítélve csak elrontanánk a hangulatot, plusz nem hiszem, hogy egy idegennek szeretné részletezni a témát. - Átutazóban. Olyasmi. Illetve nem egészen... - Egy levegővételnyi szünet alatt összeszedem a gondolataimat, aztán folytatom. - Van egy számítástechnikai cégem New Orleansban. A társammal úgy döntöttünk, hogy ideje lenne terjeszkednünk, de a befektetési kockázatokat tekintve jobb lenne egyelőre csak egy kisebb projekttel. - Ez a része még igaz is annak, amit mondok. Az okosok egyébként is azt vallják, hogy ha hazudni akarunk, építsük valamilyen igazság alapjaira, hogy hihetőbb legyen. - Ez hozott Mystic Fallsba. - Fejezem be a gondolatot egy hazugsággal. Valójában ez a kis település még szóba sem került, bár ha jobban belegondolok, lenne benne lehetőség, plusz két legyet üthetnénk egy csapásra. Sőt, ha elég ügyes vagyok, akár hármat is. Egész jól megy nekem ez az improvizálás, úgy tűnik. - Nem egy eldugott hely, plusz közel van a Whitmore egyetem, és van még néhány hasonló előnye. De egyelőre csak felmérem a piacot, tudja, én vagyok felelős a cég üzleti részéért, emellett lehetséges munkaerő után kutatok... Tényleg, nem ismer véletlenül friss diplomásokat a szakmában? - Dobom be a csalimat a kérdéssel, és könnyedén elnevetem magam, mint aki csak véletlenszerűen kérdezett rá. Tökéletes lehetőség, nem hiába merültem így bele a témába. Két hét nagyon kevés idő ahhoz, hogy elég közel kerüljünk egymáshoz. Nem fog bennem eléggé megbízni ahhoz, hogy megossza velem a titkát. Ám ha munkakapcsolatba kerülnénk, arra már építhetünk. Vagy talán annyi is elég, ha ezzel a beszélgetéssel előkerül a közös érdeklődési kör, ami szintén előre lendítheti az ügyemet. - Ah, ne haragudjon! Nem akartam itt máris a munkám részleteivel untatni – vágom rá hamar az előbbi szavaimra, mint aki észbe kapott, és kínos zavart mímelek mellé. - Úgy hangozhatok, mint egy munkamniás. Meséljen inkább magáról valamit. Itt lakik a környéken? - adom át neki a szót. A nők szeretik hallatni a saját hangjukat. Legalább addig sem kell nekem beszélnem. Az üzleti tárgyalásokon kívül soha nem szoktam ennyit járatni a számat.
Igyekeztem nem teljesen eldobni a józan eszemet pusztán azért, mert a mosoly legszívesebben ezt hozta ki belőlem. Nem tudom, hogyan csinálja, de egy részem nem is igazán akarja tudni, mert ha túlságosan elmerülnék az egészbe, akkor már nem tudnék kimászni olyan mélyről. Már a nevemnél is túlságosan sok dolgot még olyat is, amire valószínűleg nem is kíváncsi, hiszen egyszerűen csak be kellett volna mutatkoznom én meg már most feleslegesen csevegek ezért, hogy egy kicsit elhallgatassam magam belekortyolok a kávémba, hogy még véletlenül se hagyhassa el valami ostobaság az ajkaimat, de rájövök, hogy a kávé még egy kicsit meleg az ízlésemnek. Sikeresen megégette a nyelvemet, ami talán a segítségemre lesz ahhoz, hogy ne beszéljek teljesen feleslegesen. Nem tudom leplezni, hogy fülig vörösödök, amikor bókolni kezd. Nem mondhatnám, hogy túlságosan hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Többnyire igyekszem elengedni a fülem mellett és úgy tenni, mintha egyáltalán nem bóknak szánták volna, amit mondtak, de ebben az esetben nem tudtam olyan könnyedén elsuhanni felette. – Köszönöm. – Kicsit lehajtom a fejem, hogy egy picit eltűnjön az arcomról a pír és egy apró tincset tűzök a fülem mögé és jó darabig a kávémat bámulom, miközben mély levegőket veszek annak érdekében, hogy a pír eltűnjön az arcomról. Azonban, mikor válaszolt a kérdésemre és megemlítette a számítástechnikai céget minden figyelmem az övé volt már. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az egyik szenvedélyem és, mivel ez egy olyan ág, ami mindig megújul a tudásvágyam mindig megkapja a maga adagját, hiszen mindig van valami új, amit megtanulhatok. Szinte csillogó szemekkel nézek rá, ahogyan beszél. Iszom minden egyes szavát, már szinte levegőt is elfelejtek venni, mikor a végére ér, de én ezt egészen addig észre sem veszem, míg elnézést nem kér, hogy ennyit beszélt a munkájáról. Megrázom a fejem, mert én még mindig ott voltam, hogy mondani fogja tovább és részben igényeltem is, hogy tovább beszéljen erről, mert ténylegesen érdekelt. Elég ritkán fordul elő velem, hogy nem találom a szavakat, de most egy perc kellett ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Egyáltalán nem tűnik munkamániásnak. Úgy értem, ha valaki azzal foglalkozik, amit szeret, akkor felfoghatjuk azt hobbinak is. A munka sokkal inkább hangzik valami terhes dolognak, mintsem annak, amit az ember igazán élvezni tud. Igazából én a Whitmore-n tanítok. Legalábbis néhány előadást megtartok és meg kell mondanom, hogy rengeteg tehetséges fiatal ül még a padokban pedig már most is megállnák a helyüket a nagyvilágban, de ugye az a darab papír nagyon sokat számít. – Hiába van meg az embernek a tudása hozzá, ha nem tudja alátámasztani mindezt egy darab papírral, akkor az egész nem ér egy fabatkát sem. – Igazából nem rég költöztem ide, de azt hiszem hajlandó lennék itt úgymond letelepedni. Ha nem is az életem végéig, egy jó darabig határozottan. – Már nem is tudom, hogy milyen az, amikor előre tervez az ember. Annyira feleslegesnek tartom, hogy eltervezem mit fogok csinálni, hol leszek öt év múlva. Elképzelhetem, álmodozhatok, de elég kicsi az esély arra, hogy mindaz, amit megálmodok magamnak az valóra is válik. Legalábbis eddig még egyszer sem sikerült eljutnom oda, ahová akartam. Persze ez nem azért van, mert feladtam volna.. Egyszerűen csak túl nagyokat álmodtam.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Az alapján, hogy milyen szerényen és fülig vörösödve fogadja ezt az egyszerű bókot, eltűnődöm, hogy talán mégsem lesz vele olyan nehéz dolgom. A zavarodottsága alapján nincs gyakran dolga férfiakkal, ezt azért nem hittem volna. Hiszen a szavaim, bár valóban azt a célt szolgálják, hogy levegyem a lábáról, mégis őszinték. Tényleg szép nő, valami megfoghatatlan bájjal és egyszerűséggel, abszolút jó értelemben. Tűnődve figyelem őt, szinte minden mozdulatát és lélegzetvételét magamban elemezve, miközben lehajtja a fejét, majd hamarosan összeszedi magát, és ismét felém pillant.
Azzal foglalkozni, amit szeretek... Egyet kell értenem vele, bár sejtése sincs, milyen sokrétű, és elsősorban egyedi is az érdeklődési köröm. Persze ez nem is tartozik ide, hiszen nem elijeszteni akarom. - Az egyetemen tanít? Ez nagyszerű! És mi a szakterülete? - kérdezek rá, majd egy pillanatnyi szünet után folytatom is. - Valamikor körbevezethetne ott, bemutathatna néhány ígéretes diáknak, mit szól? Ha tényleg kiterjesztjük a céget Mystic Falls környékére is, nagy szükségünk lenne tehetséges munkatársakra, akik jól feltalálják magukat a számítógépek világában – szövöm tovább a saját kis hálómat a lány köré, mint egy igazi pók. - Persze nem csak friss diplomásokat szeretnénk alkalmazni, de tény, hogy a számítástechnika folytonosan fejlődő világában a fiatalok találják fel magukat a legjobban. Néha már én is túl idősnek érzem magam ehhez – mosolyodom el. De még mennyire, hogy idősnek. Okostelefonok, laptopok, digitális határidőnaplók, táblagépek és egyebek... Freddie előtt néha még egy-egy ilyen eszköz bekapcsolása is nehézséget jelentett a számomra. - És mondja, mi fogta meg ebben a városban? Tudja, én még szinte teljesen új vagyok, így számomra minden újdoságnak számít, és nem igazán tudom, mire érdemes egyáltalán odafigyelnem – dőlök hátra a székemen, és kézbe veszem a poharam, amely érintés alapján már megfelelő hőmérsékletűre hűlt, szóval bátorkodom belekortyolni is.
Azt hiszem pontosan azzal, hogy igyekeztem elrejteni a zavarodottságaim jeleit, tettem egyértelművé, hogy mennyire sikerült elérnie azt, hogy zavarba jöjjek egyetlen, apró bókjától. Pedig nem szoktam ennyire elvörösödni, vagy zavarba jönni. Azt hiszem ez az ő személyes hatása. Na, meg persze azt sem mondhatom el, hogy minden nap egy másik férfi felsőjében ülök be kávézni, szóval a zavaromhoz még talán ez is hozzájárult, hogy nem voltam teljesen a természetes környezetemben. – Mérnökinformatikát tanultam, de a programozás minden ága érdekel így leginkább ezzel foglalkozom. – Nem mondom azt, hogy olyan egyszerű lenne a programozás, de nem is olyan nehéz. Ha valaki ráérez az ízére és tényleg úgy van vele, hogy foglalkozni is szeretne ezzel, akkor képes bármire és ténylegesen kijelenthetem, hogy határ a csillagos ég. Az internet már annyi dologgal televan, hogy egyedül is meg lehet tanulni programozni, de vannak, akik úgy születnek, hogy már teljes mértékben ráéreznek erre és én úgy érzem, hogy pontosan ilyen vagyok. De lehet csak azért, mert már nagyon fiatal koromban kezdtem el érdeklődni a számítógép iránt. Nem csak úgy átlagos felhasználói szinten, hanem minden érdekelt vele kapcsolatban. – Nagyon szívesen megejteném, hiszen tényleg rengeteg olyan diák van, aki már túlszárnyalja a jelenlegi informatikával foglalkozó generáció egyes egyedeit. – Tudom, hogy húsz év múlva már én is kiöregedettnek fogok számítani, hiszen mindig érkeznek az újabb, fényesebb elmék, bár a világ romlásával a fiatalság is romlik, de ettől függetlenül, akinek jó esze van azt senkitől nem vehetik el. Maximum egyszerűen nem használja ki. Annyira lelkes vagyok ezzel kapcsolatban, hogy szinte el is engedem a fülem mellett a burkolt megjegyzését, amivel nem is akarok foglalkozni. Mármint olyan, mintha munkát ajánlott volna a számomra, de nem akarok túlságosan lelkesnek tűnni és.. Ez pontosan olyan, mint mások bókjai. Jobb, ha elengedem a fülem mellett. – Hát ezzel az a baj, hogy ilyen téren gyakran érezzük ezt azt hiszem.. Hiszen míg nekünk meg kellett tanulni pár dolgot, hozzá kellett szoknunk, az már a következő generációnak teljesen természetes. De persze ezzel nem mondom, hogy öreg lenne mármint.. Nagyon jól néz ki és… Öhmm.. – Ráharaptam a nyelvemre, mert a legjobb lesz, ha itt és most befejezem ezt az egészet, mielőtt még mélyebbre ásom a gödröt magam előtt. – A varázsa! Úgy értem.. Ha ide beteszi valaki a lábát nem azt sugározza, hogy annyira unatkozni fog. – Az előző kis nyelvbotlásom után a lehető leggyorsabban próbáltam összeszedni magam, hogy a lehető leghamarabb a múltba tuszkolhassuk, és teljesen a feledésbe merüljön.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Azt hiszem, be kell ismernem valamit. Annak ellenére, hogy a találkozásunk és a beszélgetésünk egy része megtervezett, valahogy az egész természetesnek hat még a számomra is. Napokat töltöttem azzal, hogy megfigyeljem a szokásait, és kiötöljek valamit arra vonatkozóan, hogy hogyan és miként is mutatkozzak be, majd kerüljek vele kapcsolatba. Aztán a véletlen közbeszólt, mert a kávés összeütközéssel minden addigi kalkulációmat kidobhattam. És most itt ülünk, kávézgatunk, és bár az első percekben úgy hittem, úgy éreztem, hogy színlelnem kell vele a könnyed csevegést, hiszen ez nem én vagyok, általában nem. Valamiért mégsem érzem ezt olyan megerőltetőnek vele, mint például egy üzleti megbeszélésnél szoktam. Nem vagyok egy beszédes típus, ráadásul a figyelmem általában többfelé irányul, mindig mindent szemmel akarok tartani, illetve kézben tartani. De most valamiért Violet érdekel annyira, hogy az övé legyen szinte a teljes figyelmem, és tényleg leköt, tényleg érdekel, amit mond. Bármit mond. Azt hiszem, a személyisége teszi. Van benne egyféle ártatlanság és könnyedség, ami tőlem nagyon távol áll. Fényévek távolságáról beszélünk. És mégis vonz valamiképpen. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez nekem vajon jó vagy rossz. Azt hiszem, az a lényeg, hogy ne feledkezzek meg a feladatomról, hogy ne tévesszem szem elől a célomat, és akkor nem lehet gond.
Hmm... érdekes módon folyamatosan figyelmen kívül hagyja a burkolt ajánlataimat. Nem kapok sem egyértelmű nemet, sem az érdeklődés valódi jeleit. Ez két dolgot jelenthet: vagy a konkrét felkérésre vár, vagy olyannyira odavan a mostani állásáért, hogy eszébe sem jutna másfelé tekingetni, ennél fogva nem is veszi a célzásaimat. Kétlem, hogy az utóbbiról lenne szó. Kinyomoztam az egyetemi és egyéb eredményeit, és nem csak arról a vírusról van szó, amit meg kell szereznem, egyszerűen van ehhez tehetsége. És valaki az ő eszével képtelenség, hogy beérje hosszútávon egy tanári állással, hiszen ebben a szakmában még rengeteget elérhet, a fizetésről nem is beszélve. - Programozás – bólintok, mint aki már sejtette. - Valami ilyenre tippeltem volna. A témát érintő érdeklődése és lelkesedése elárulta. Ami egyébként nagyon szimpatikus – teszem hozzá egy elismerő mosollyal. - És nem gondolkozott még azon, hogy máshol kamatoztassa a tudását? Vagy úgy véli, hogy egy irodában, gépek mögött unalmasabb lenne, mint a diákok között? Mert persze ezt is megérteném, de az is lehet, hogy okkal ütközött belém éppen ma, szinte közvetlenül az első, fontosabb megbeszéléseim előtt. - Ez a beszéd is a befűzését szolgálja, természetesen, ugyanakkor legalább annyira lehet igaz is. Talán valóban nem véletlen, hogy így esett meg az első hivatalos találkozásunk. - Talán gondolkozzon el ezen, akár egy-két napot is, és ha úgy döntene, szívesen elolvasnám az önéletrajzát. - A mondat végére előhalászok egy névjegykártyát, és elé csúsztatom az asztalon. Egy telefonszám és e-mail cím szerepel rajta közvetlenül a nevem alatt. Létezik valahol egy ehhez hasonló, de mégis más jellegű kártyám is, amelyre másik szám és mellé egy kódnév íródott a más jellegű munkám segítéséhez. De Violet természetesen nem abból kap egy példányt. Remélem, ezzel az elővezetéssel, és megadva a teljes szabadságot, hogy elgondolkozzon az ajánlatomon, sikerül őt meggyőznöm, és nem számítok túl rámenősnek. Ha szeretné, higgye csak azt nyugodtan, hogy a közöttünk kialakult szimpátia miatt ragaszkodom ennyire, hogy újra láthassam őt, akár a munkát érintve is. Hiszen elméletileg csak most találkoztunk, és még fogalmam sem lehet, hogy mennyire jó a számítástechnika terén. De egyrészt ez egy kisváros, nem egy zsúfolt metropolisz sok friss diplomással, másrészt manapság nincs abban semmi meglepő, ha a munkaadó, főleg ha férfi az illető, elvárásait és mércéjét illetően részben az efféle... összhang az irányadó.
Néha úgy érzem, hogy a túlságos izgatottságom az informatika terén az, ami miatt taszítom magamtól az emberek többségét. Mások a művészetről beszélnek olyan nagy szenvedéllyel, mint ahogyan én erről a tudományágról. Az emberek különbözőek és mindenki másban találja meg a szenvedélyét, de vele valahogy pontosan az a helyzet, hogy nem elrémisztem ezzel, hanem behálózom. Vagyis inkább azt érem el ezzel, hogy ő akarjon engem behálózni, hiszen egy informatikai cégnél mindig szükség van a fiatalabb szemléletre, hiszen minden egyes generáció egy előrehaladottabb technológiával rendelkező világba születik bele, mint az előző. Szóval igazából ők már természetesnek veszik mindazt, amihez nekünk hozzá kellett szoknunk, vagy amit mi magunk fejlesztettünk. Mégsem merek úgy ráharapni az ajánlatára, mintha tényleges lenne. Elég sokszor beszélek félreérthetően és zavarosan. Ebből adódóan néha pedig képes vagyok másokat is félreérteni, mert a gondolkodásmódon nem ugyanaz, mint az övéké. De persze utána kis idővel az agyam korrigálja, hogy mégis miért mondana ilyet valaki, nem lehet inkább erről van szó? Egyfajta lehetőséget ad a javításra egy kis felugró buborékként a fejemben, de van hogy nem jön elég hamar is kinyitom a számat aztán pedig ki is szalad rajta valami, amit ha tehetném visszaszívnék olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Mintha ki sem mondtam volna. De sajnos nem törölhetjük ki a másik ember fejéből azt, amit egyszer hangosan kimondtunk. Oké, most kivételesen nem értettem félre és ténylegesen egy állásajánlattál szolgált nekem, amire hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék, de nem akartam teljesen kuka lenni ezért még azelőtt, hogy végiggondolhattam volna, mit is mondanék belekezdtem. - Rendkívül lehetőségnek tartanám, ha én is részese lehetnék egy projektnek, valaminek ami több, mint a tudás átadása, de ugyanakkor az is boldoggá tesz, hogy képes vagyok továbbadni mindazt az embereknek, amit én magam is tudok, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy sosem kellett különösebben tanulnom, hogy érdekelni kezdjen a téma.. Már velem született volt. Mondhatni már az anyaméhben is számítógépeket vizsgálgattam. Bár ez egy kicsit furcsán hangzik, de tényleg így van. Persze nem volt ténylegesen egy számítógép ott velem, de.. - Ráharapok a nyelvemre, mielőtt valami ökörséget mondanék és megpróbálnám megmagyarázni az egyértelműt. Még szép, hogy nem volt az anyaméhben számítógép. De mégis mennyire király lenne már, ha minden egyes gyerekről lehetne tudni, hogy milyen érdeklődéssel fog rendelkezni és arra felkészíteni a szülőket, vagy pontosan tudják, hogy miképpen támogassák, habár ez inkább biológiai vizsgálatot igényelne, de ez nem jelentené azt, hogy nem lenne szükség programokra, amik segítenének a találgatásokat, határozott dolgokká irányítani. Bár rengeteg kísérletet kellene végezni ahhoz, hogy egyáltalán valami normát ki lehessen alakítani is az alapján továbbgondolni. Ez pedig egyáltalán nem két napos kísérlet lenne. - Az önéletrajzom? Ó, persze.. Hogyne.. Nagyon köszönöm, hogy.. A lehetőséget. Köszönöm a lehetőséget. - Semmit sem tettem le az asztalra a lelkesedésemen kívül. Bár ez már jelent valamit, nem? Mondjuk az is lehetséges, hogy valaki nagyon lelkes egy téma iránt, de mégsem tud róla semmit sem. Szeretne egyszerűen csak üres marad az agya bármennyire is igyekszik. Bár akkor inkább el kell gondolkodnia, hogy tényleg ez az-e, amit szeretne csinálni, mert ha tényleg akarunk valamit nem számítanak az akadályok. - Mikorra kell mennie erre a bizonyos megbeszélésre? - Nem ugranék ki a bőrömből, ha most kiderülne, hogy nemsokára el kell váljanak az útjaink, mert rendkívül kellemes érzéssel tölt el a társasága és az üldözési mániám is köddé vált pusztán azzal, hogy felbukkant.
All great work is preparing yourself for the accident to happen.
Igazán érdekes, és valahol szórakoztató is, hogy mennyire bele tudja élni magát abba, amiről beszél, hogy a végén se vége, se hossza a fecsegésének. Főleg mert annak ellenére, hogy néha kissé követhetetlen az a tempó, amit diktál – egyik pillanatban még arról beszél, milyen izgalmaznak találja a lehetőséget, hogy részt vegyen a projekt tető alá hozásában, aztán meg már anyaméhben töltött időről magyaráz – és mégis magára vonzza és el nem engedi az ember figyelmét. Talán mert legalább annyira érdekel az, ahogyan beszél, mint maga a téma. Megmosolyogtat. Az elmúlt fél órán belül már nem először. De nem azért vagyok itt, hogy bájologjak vele. Felajánlottam neki a munkát, a névjegykártyám már gazdát cserélt, a következő lépés már az övé lesz. Meg kell adnom neki az esélyt, hogy maga hozza meg ezt a döntést, és nem lehetek túl rámenős, mert azzal csak elijeszteném. Persze még mindig megvan annak a lehetősége, hogy végül nemet mond, de akkor majd más módszerekhez folyamodok.
- Én köszönöm, hogy elgondolkodik rajta. Persze azt is megértem, ha inkább a diákjai mellett marad. Ez a maga döntése. Tudja, én csak igyekszem nyitott szemmel járni, és megragadni a kínálkozó lehetőségeket – mosolygok barátságosan a lányra, majd hátradőlve a székemen megiszom a kávém maradékát. - Csak ne gondolkodjon túl sokáig, mert hétfőn állítom össze a jelöltek listáját. – A saját határidőm miatt is muszáj korlátokat állítanom neki és magamnak is. Egy-két napot még várhatok, aztán muszáj újra akcióba lendülnöm, hiszen még másfél hét, és a megbízóim a nyakamban fognak lihegni. - Áh, igen, a megbeszélés – pillanatok a karórámra, és ingatni kezdem a fejemet. – Fél óra múlva ott kell lennem, úgyhogy sajnos most nem élvezhetem tovább a társaságát. – Állok is fel azonnal, majd eligazgatva magamon a drága öltönyt, és begombolom a zakóm gombját, ahogy illik. - De remélem, hogy hamarosan hallok még maga felől, Miss Caine, és hogy nem most találkoztunk utoljára. De ha mégis, hát örülök, hogy megismerhettem. – Egy utolsó, udvarias mosollyal elköszönök, majd el is hagyom a kávézót. Valójában még van két órám a találkozóig, és nem is arról van szó, hogy máris meguntam volna a lány társaságát. Éppen ellenkezőleg. Az a félő, hogy ő un rám, ha tovább lebzselek itt. Ha meg akarom győzni arról, hogy nekem dolgozzon, jobb ha egy kicsit rejtélyes maradok a számára, egy kicsit elérhetetlen, és hagyok benne némi csalódást a távozásommal. Talán ez elég lesz ahhoz, hogy ő maga akarjon megkeresni engem. Ehhez persze bíznom kell a természetes vonzerőmben is. Reméljük, sikerült vele megfelelő hatást gyakorolnom Violetre. Egyelőre úgy tűnt, hogy jó úton haladok, de nem akarom nagyon elbízni magam.
▲ Köszönöm a játékot! Szerintem már tervezhetjük is a következőt :3 ▲ music ▲ xxx ▲ made by ▲
Kezdőlap
