- Jogos kérdés. Vajon mit kerestem annál a nőnél, akivel együtt töltöttem a bizonyos incidens előtti napokat? Remek kérdés! Azt hiszem, ki tudnád találni, ha kicsit megerőlteted a fantáziádat. - jegyeztem meg, a hangom pedig ugyan kedves volt, de lényegében mégis képes lettem volna megölni vele. Hogy miért? Csak úgy jóindulatból. Vagy azért, mert ő is megtette velem. Már magam sem tudom. Nem igazán értette,. milyen pokolról beszélek. Nem meglepő. Ha nem én kezdem el ott élni az életem nemrégiben, én sem hittem volna el, hogy létezik. De hát... kár fecsérelni rá a szavakat! - Hm. Tudod, ez egy igazán érdekes kérdés. Most mondhatnám, hogy ne félj, nem fogok szólni senkinek, de lehet, hogy alvajáró vagyok, és a kezem csak úgy felemelkedik az éjszaka közepén, és felhívom azt, akitől annyira félsz. - nevettem el magam, miközben szemeibe néztem, és láttam megcsillanni a félelmet. Nyilván nem erre számított, mikor ide érkezett. De kit érdekel, hogy mire számított? Őt se érdekelte, hogy megmentsen. Vagy kicsit is megerőltesse magát, hogy megmenthessen. Nem. - Milyen kár, hogy... ellenségek vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy még mindig kedvünket lelnénk egymás társaságában. De én nem úgy állok bosszút rajtad, ahogyan te bántottál engem. Nem. Én ki fogom élvezni a bosszú minden egyes pillanatát... - ragadtam meg ujjait, és közelebb húztam magamhoz. Tekintete talán két centire volt az enyémtől. - Lassan, de biztosan foglak az őrületbe kergetni. Ha elmész, én követlek. Többé nem vagy biztonságban...
– Miért pont akkor kellett besétálnod az ajtón? Ha vársz egy icipicit apám besétált volna őt lövöm le és nem téged most pedig mind a ketten boldogan élnénk mindenféle gond nélkül. Bár te is élsz, amit még mindig nem értek, hogy lehetséges, de inkább örülj ennek és ne azon nyafogj, hogy megöltelek, mert nekem nagyon is élőnek tűnsz. – Körbenéztem a kávézóban és senki nem nézett rám furcsán. Legalábbis nem olyan értelemben, hogy ez a nő őrült. Több nő pedig Hayden alakját figyelte. Megnyugodtam, hogy nem képzelődöm. Tényleg itt van. Érdekes lett volna, ha ez az egész beszélgetés csak a fejemben zajlott volna és kényszerzubbonyban elcipeltek volna innen, hogy megőrültem. – Ekkora patkány még te sem vagy. – Próbálok úgy beszélni, hogy a hangom ne remegjen meg a bennem növekvő félelemtől. Nem hiszem, hogy megtenné. Kétlem. Nem állok készen arra, hogy újra találkozzak az apámmal. Ezt csak akkor tenném meg, ha lehetőségem lenne arra, hogy megöljem. Másképpen látni sem akarom azt a rohadékot. Holtan. Rothadó holtestét akarom látni. Ennyi. Egyenlőre ez csak álmaimban jelenik meg. Méghozzá nagyon ritkán, mert többnyire rémálmok kergetnek. – Ó, Hayden. Te az apámhoz képest semmi vagy. Egyszer már megöltelek, nemde? Könnyem megtehetem újra. Szóval, akinek félnie kell az te vagy és nem én. Tudod miért? Kétlem, hogy ennyi ember előtt ölnél meg. Pedig itt volt az egyetlen esélyed.. Lehet, hogy vadásznak rám, de képes vagyok ugyanolyan könnyedséggel rád vadászni. – Miközben felnőttem láttam, hogy apám milyen szörnyűségekre képes. Pontosan ezért nem rémít meg engem Hayden. Ő hozzá képes semmi. Bár lehet, hogy egyáltalán nem ismerem őt sem és még nagyon, de nagyon meg fogom bánni ezt a kijelentésemet.
Sok mindent megéltem már, illetve sok fajta emberrel és lénnyel találkoztam már. Minden egyes ember kicsit másabb, másképpen reagál a dolgokra, de ő még nekem is fura volt. Talán a fura se a legjobb szó rá, hiszen annyira ridegnek és elutasítónak tűnt és volt is, hogy csak na. Nem értettem, hogy miért ilyen, hiszen semmi rosszat nem tettem. Nem akartam semmit se tőle. Talán esetleg barátságot, de ezek után még ebben se voltam biztos. Annyira másabb volt, mint a többi ember. Próbáltam megfejteni, hogy mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést, de nem tudtam rá magyarázatot. Egyszerűen semmi se jutott az eszembe, pedig lépnem kellett volna. Nem szoktak mások utálni egyből, hiszen mindig próbálok kedves és segítőkész lenni, de természetesen nekem is vannak rosszabb napjaim. Próbáltam továbbra is a nyugodt, kedves, illetve bájos Shanna maradni. Szerintem semmit se kényszerítettem rád, csak egy tényt állapítottam meg. - mondom neki minden érzelem nélkül, majd pedig egy kisebb szünet után folytatom.- Nem értem, hogy mit vétettem ellened, mert amióta találkoztunk szinte leharapod a fejemet. - mondom neki még mindig higgadtan, majd pedig a sorba rakott papírokat lerakom elé. Minden lapja sorba van helyezve, így amilyen kárt okoztam még azt is helyre hoztam. Tényleg nem értem, hogy miért ennyire ellenszenves velem. Figyelem őt és egy pillanatra le nem veszem róla a tekintetemet. Komolyan annyira bonyolultnak látszik, de lehetséges, hogy valami "trauma" érte őt korábban és amiatt viselkedik így, talán mindenkivel ilyen. - Ez készen van és bocsánat érte még egyszer. - mondom neki egy apró mosoly kíséretében. Talán ez segít a helyzeten, de valószínűleg egy jégcsapot is könnyebben tudnék megolvasztani, mint belőle valami kedvességet kicsikarni. Lassan kortyoltam az innivalómból. Szóval már le is nézel? -kérdeztem egy kicsit gúnyos hangnemben. Nem bírtam már tovább nyugodt és csendes maradni. Van egy pillanat, amikor az embernek kicsit sok lesz a másik ember stílusa. Sok jót tettem már, talán pontosan emiatt nem értem, hogy miért viselkedik így velem. - Ennyire azért nem vagyok buta. - egy hamiskás mosolyt villantottam rá. - de a régóta élő embereknek általában van naplója és pontosan tudom, hogy egy-egy ilyen napló kincset ér mások számára. Egy szóval sok lehetőség rejlik ebben is, de gondolom neked ez túl nagy falat lenne, hogy ilyen személyekkel beszélgess. - mondom neki mosolyogva, majd pedig kényelmesen hátra dőltem a székemben és élveztem a nap sugarait, amint a bőrömet simogatják.
Előzmény Nem boncolgatom jobban ezt a rokon témát, nem hiszem, hogy van rá szükség, és láthatóan nem is beszél róla szívesen, úgyhogy szimplán tovább lépek, amúgy is vannak itt érdekesebb kérdések, mint az, hogy mit keresett vajon a kórházban, ha vámpír, mint kiderült, mert az már elég egyértelművé kezd válni, hogy nem ott dolgozott, mint ahogy azt nekem előadta. - Legalább megpróbálta helyrehozni, az más kérdés, hogy aztán mégis közbeszólt a balszerencse. - na igen, nem feltétlenül hibáztatom én azt az ismeretlent, főleg azóta, hogy én is tudom milyen kínzóan gyötrő tud lenni a vérszomj. Az is valami, hogy legalább miután majdnem megölt rájött, hogy talán még sem kéne. Ezek után a kocsi már... olyasmi, amivel sajnos nem számolhatott senki sem. Csendben érek el szépen a célig, azaz a kávézóba. Tényleg jól fog most esni egy meleg ital, ehhez kétség sem fér, főleg miután még azt is meghallom, ami kicsúszik a száján. - Remek... - ennyit sikerül első körben kibökni a szavai hallatán. Igen, tényleg jó hír, annak ellenére, hogy már így is sejtettem, hogy erről van szó, hogy azért járt oda, hogy vért szerezzen. Mondhatnánk, hogy még mindig ez a jobb megoldás, mint embereket megtámadni, de hát őszintén szóval ez sem az igazi, mert mi van, ha csapolgatják a készleteket, aztán amikor meg szükség lenne rá, akkor nincs. - És gondolom figyelembe vetted, hogy legalább a gyakori vércsoportokból szemezgess... - nem, nem hiszem, hogy így volt. Az a baj, hogy hiába vagyok én is az, ami attól még nem kezelem jól a vámpír kérdést. Nem tetszik, hogy emberekből isznak, de az sem, hogy a kórház készleteit ritkítják meg, egyik megoldás sem valami jó, sőt... nagyon nem. Végül mégis leülök, amikor kihúzza a széket. - Kiskapuk, amik szintén nem tökéletes megoldások. Semmi sem az. - vonom meg a vállam, miközben felpillantok az érkező pincérnőre. A szavaira koncentrálok, mert muszáj. Tudom én, hogy igaza van, hogy máshogy is meg lehet oldani, de nekem az sem az igazi. Fél év alatt már igazán rendezhettem volna az életem, lehet... de jelen állapotomban olyan, mintha csak pár hete történt volna az egész. - Én nem akartam ilyen lenni... nem akartam ilyen maradni, így nehezebb alkalmazkodni. - mély önsajnálat és önutálat, ez a nagy helyzet. Ha nincs az anyám, már nem lennék, ez pedig szimpla tény.
Elmosolyodok a megjegyzésein, aztán helyet foglalok vele szembe. Az érkező pincérnő előtt kiderül a komoly dilemma miértje. - Két kávét kérünk. Én tejszínnel, és két cukorral. Szavaimat neki intézem, utána várok, mert Juliette rendelését is felveszi. Aztán majd távozik. Ezeket a pillanatokat kivárom, csak akkor folytatom az előbbi témánkat, amikor már a hátát látom a pincérnek. - Nem, semmi sem tökéletes. Foghatod magad diétára, de nem ajánlom. Semmi sem veszélyesebb a környezetére, mint egy kiéhezett vámpír. Koránt sem a leendő áldozataiért aggódom. Kit érdekelnek. - Most már az vagy ami vagy. Tanulj meg uralkodni a vérszomjad felett, ez az egyetlen járható út. Hátra dőlök a széken és egy ideig a pultnál mászkáló felszolgálókat nézem. Össze kell szednem a gondolataimat, valóban segíteni szeretnék a vámpír Juliette-nek. No nem vagyok jótét lélek, de semmi okom bántani vagy keresztbe tenni neki. - Amúgy meg a kiskapuk sokszor szórakoztatóak...emellett hasznosak is. A pincérnő éppen megfordult a pultnál, kezében a mi rendelésünk és elindul hozzánk vele. Csak félszemmel látom, közben Juliette-re vigyorgok. Kíváncsi vagyok leüti-e a neki dobott labdát, vagy csak kifakad és elküld a búsba?
Sok mindenen keresztül mentem az életemben és a legtöbb embertől nem kaptam jót sokkal inkább csak rosszat és épp ezért sokszor sokkal visszahúzódóbbnak és távolságtartóbbnak tűnök, mint amilyen igazából vagyok, de az igazság az, hogy még én sem értem miért viselkedem a lánnyal, így ahogy hisz igazából semmit nem vétett ellenem csak összekeverte egy kissé a papírjaimat, ami plusz munka lett volna, de segített rendbe rakni. Nem is tudom talán az váltotta ki, hogy még én sem vagyok megbékélve azzal, amivé váltam, és pont ezért nem nagyon szimpatizálok a többi természetfeletti lénnyel és hát rossz helyen volt rossz időben. Mostanság a vámpírokból talán még kicsit jobban elegem van, mint a többi lényből hisz az utóbbi időben többe botlottam bele, mint azt megelőző 19-20 év alatt ráadásul nem is egy olyan ember, akit korábban ismertem és embernek gondoltam. Ráadásul a vámpír énemből fakadó vérszomjam sem segít abban, hogy jobban megszeressem őket ami kombinálva a vérfarkas oldalam fékezhetetlen vadságával megteremti a totális, mások számára halálos káoszt bennem. - Egy szóval sem említettem, hogy bármit rám kényszerítettél. - felelek színtelen hangon. - megállapítottál egy tényt én pedig rád hagytam. - teszem hozzá. Tény, hogy a stílusom túlságosan is nyers sokszor és most tényleg lehet, hogy jobban jártam volna, ha anno szépen fogja magát a lány és lapos kúszásban elsomfordál ahelyett, hogy most ezt az igen kellemetlen beszélgetést folytatjuk. - A saját fajtámmal sem vagyok kibékülve. Miért várod, hogy a vámpírokat jobban kedveljem náluk? - szegezem neki a feleletet felhúzott szemöldökkel, de ugyanazon a színtelen, érzelemmentes hangon, amin eddig is beszéltem. Lehet, hogy a feleletem bántólag hatott rá, de ez az igazság és kész. Miért hazudnék, neki hisz elvileg úgyis megérezné. - Semmi gond és köszönöm. - felelem és egy nagyon apró fél-mosolyt erőltetek az arcomra a béke jeleként. Magam sem tudom, hogy miért töröm magamat ennyire. Az hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem szokott érdekelni mások véleménye, mert ez nem igaz, de egy vámpíréval tényleg igazán nem kellene foglalkoznom... - Nem szokásom bárkit is lenézni. Nem az én stílusom. - ahogy a szavak elhagyják az ajkaimat Shanna gúnyos hangnemére hajaznak. Az emberek néha túlreagálnak dolgokat a vámpírokra pedig ez fokozottan igaz. Hogy Ő miből hozta ki azt, hogy lenézem, nem tudom, de az ilyennel tényleg fel lehet húzni engem is. - Örömmel hallom bár ezt amúgy sem feltételeztem. - reagálok egy finom mosollyal. - Igen az írott forrás tényleg nagy kincs. - felelek egy félmosollyal. - Csak el kell tudni vonatkoztatni. Két ember ritkán ír le valamit ugyanúgy még akkor is ha ugyanazt gondolják a mi szintén elég ritka. Megint más kérdés, hogy valaki ott volt csak hallomásból hallott valamit és írta le. - teszem hozzá egy rövid szünet után. - Ki vagyok én apró porszem, hogy ellentmondhassak egy olyan vélhetőleg nagy élettapasztalattal rendelkező személynek, mint Te? Ha te így gondolod, akkor biztosan így van. - fejeztem be a válaszomat szintén egy mosollyal, bár amit mondtam azt inkább a büszkeségem és az önérzetem mondatta, mint a jobb meggyőződésem. A naplója minden bizonnyal egy valóságos kincs lenne számomra, de van, amikor sajnos a büszkeségem nem képes alámenni egy bizonyos szintnek, ami egyáltalán nem válik előnyömre.
- Nekem is tökéletes lesz ugyanúgy. - pillantok futólag a pincérnőre, de aztán újra Danielre emelem a tekintem. Nem tehetek róla, nehéz azért elfogadnom még most is a tényt, hogy mi derült ki róla, hogy még csak nem is sejtettem, hogy a kórház vérkészleteit dézsmálgatja. Tisztában vagyok azzal is, amit elmond, hiszen én is tudom, hogy milyen a hatása annak, hogy mondjuk úgy... koplalok, csak épp nem egyszerű erre rávenni magam. Úgy érzem magam, mint egy vámpír, aki konkrétan nem bírja a vért. Persze nem erről van szó technikailag, csak a tudatalattim így intézi azt, hogy irtózom attól, ami vagyok, így aztán attól is, hogy valakiből még ki is szívjam. - Tisztában vagyok vele Daniel, majd... valahogy megoldom, ha nem tudom, akkor nem tudom. - vonom meg végül a vállam. Anya meggyőzött arról, hogy életben maradjak, de ez még nem jelenti azt, hogy ez örökké így is marad. Ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor... nem megy és nem fogom erőltetni, már rég eldöntöttem. Ha nincs miért, ha nem tudom rendesen végezni a munkámat, akkor nem szenvedek feleslegesen. - Ezzel nem értünk egyet. - mosolyodom el. Nem ez az egyetlen várható út, én nem így látom. Tudom, hogy kell próbálnom, de ha nem megy, hát nem megy, nem minden vámpír képes rá, ha így lenne, akkor nem lennének olyanok, akikkel végezni kell. - Ha most arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz... akkor inkább ne is gondolj rá. - nagyon remélem, hogy nem az jár a fejében, hogy milyen szórakoztató lenne a pincérnőtől a kávéba még pár csepp vért is kérni... nem díjaznám.
Figyeltem őt és nem szólaltam meg egy darabig. Sok esetben már réges-régen felálltam volna, de talán azért nem tettem, mert kicsikét úgy éreztem, hogy hasonlít rám. Olyan, mint én régen. Én se tudtam elfogadni sokáig azt, ami lett belőlem, főleg azt nem, amiket tettem. Én se voltam mindig szelíd és kedves vámpír, de talán pontosan ezért szoktam segíteni vámpíroknak is és nem csak embereknek. Nem szoktam felkutatni minden kezdő lényt, de sokan megtalálnak és örömmel segítek, ha tudok. Természetesen most már sokkal óvatosabb lettem ilyen téren, hiszen van egy kislányom, aki ember. Sokat fejlődtem, nagy lett az önuralmam, de pontosan tudom azt is, hogy elég egyetlen hiba és soha többé nem bocsájtanék meg magamnak. Félig meddig te is vámpír vagy, így nem értem, hogy miért sorolsz engem annyira távol attól, ami vagy. - mondtam neki komolyan, majd kiszedtem az arcomba szállt hajamat. Egy pillanatra elgondolkoztam és folytattam tovább a beszédet. - Tudom, hogy nem egyszerű megbirkózni ezzel az egésszel, mert nekem se volt az, de talán, ha nem szörnynek látnál minden olyan személyt, aki nem sima halandó ember, akkor lehet neked is könnyebben menne. Próbáld megtalálni az előnyeit a dolognak, s ne csak arra gondolj, hogy mi ment tönkre annak köszönhetően amivé váltál. Nem kötelező ez a dolog és nem is szeretnélek kioktatni, csak egyszerűen én így gondolom. - az utolsó szavak közben egy kicsit meg is rándítom a vállamat. Soha nem voltam az a személy, aki erőltetni fogja a dolgokat és nem is akarom neki megszabni azt, hogy mit tegyen és mit ne, de talán azzal nem ártok semmit se, ha elmondom a véleményemet. Egy pillanatra meglepődtem azon, amikor legalább már egy fél mosoly megjelent az arcán. Nem számítottam még ennyi mosolyra se tőle, de örülök annak, hogy legalább kicsit mosolyog, így már sokkal barátságosabbnak tűnik. Lassan a kezembe vettem az innivalómat és elkezdtem iszogatni. Hátra dőltem a székben és úgy figyeltem őt. Nem akartam félbe szakítani, de eléggé érdekes volt hallgatni az ő véleményét is erről. Minden éremnek két oldala van és szerettem meghallgatni a másik véleményt is, hiszen nem érthet egyet mindenben minden ember. Még talán pár pillanatra még el is gondolkoztam azon amit mondott, majd az utolsó mondatán egy kicsit elnevettem magamat. - Lehet régóta élek, de én se vagyok minden tudó, s ha te porszem vagy, akkor én is az vagyok. Attól még, hogy én régebb óta élek nem vagyok se jobb, se rosszabb nálad. Mindenki ugyan olyan, legfeljebb több minden befolyásolta azt, hogy milyenné váltam. - mondtam neki komolyan és közben alig-alig pillantottam rá. Végül újra megszólaltam. - Visszatérve a naplókra. Abban igazad van, de talán pont ez teszi érdekessé, hogy mindenki másképpen éli meg a dolgokat és nem csak egy bizonyos szemszögből adsz betekintést eme történelmi eseménybe. S mielőtt megkérdeznéd nekem nincs ilyen feljegyzésem, mert akkoriban még a közelében se éltem annak a helynek. - mondtam neki sietve. - De szívesen segítek találni neked ilyen dolgokat, ha szeretnéd. - mosolyogva pillantottam rá. Szívesen segítek másoknak, de nem akartam túlzottan a nyakán se lógni.
Egyre világosabb minden, tekintve Juliette válaszát, bár ő nem tudja mire is gondolt. - Pontosan ezért mondtam, amit mondtam. Válaszolja egykedvűen és érdeklődve figyeli a pincérnő jöttét. Mikor az asztalhoz ér mosolyogva figyeli, csendben kivárja a felszolgálás végét, majd a távozását. Most már maximum a számlával fogja zavarni őket. - A kávé is egy kiskapu, vagy ha emberi étket eszel, vagy ha unalmadban leülsz kávézni valakivel... Sejtelmesen elhallgat, ugyan is ezzel arra célzott hogy Juliette is kiskapu volt neki, amikor baromira magányosan rótta a városokat. Felemeli a kávés csészét és belekortyol. - Szerintem mi vámpírok képesek vagyunk olyasmitől is szenvedni, ami az embereknek semmi. Ugyanakkor ők törékenyek, mi meg nem. Minden csak nézőpont kérdése. Jelenti ki amikor újra lerakja a poharat az asztalra. - Most azt hiszed te vagy a szörnyeteg, de ha a létezésed miatt vagy szörnyeteg, akkor az emberek is szörnyetegek. Én csak segíteni akarok neked. Ha elfogadod az új éned, elfogadod a vele járó rosszat és megtanulsz uralkodni rajta. Ha nem, akkor előbb utóbb felemészt, de nem csak téged, hanem mindenkit a környezetedből, mert így tényleg azt fogod tenni, amitől annyira tartasz. Ó maga is elcsodálkozik milyen szépen visszhangzanak Jack szavai. De valójában is egyetért vele. Talán Juliette-hez is úgy ment át, ahogy szerette volna. ~mi lehet rosszabb neki?~ - Már ha attól tartasz, amiről gondolom hogy tartasz. Nem tudom mi történt veled abban a fél évben, de nem lehetett olyan rossz, mint amilyen nekem volt miután vámpírrá váltam. Szerintem közülünk keveseknek adatik meg ez a kegy. Fintorogva tekint le a poharára, majd vissza Juliette-re.
Nem szoktam bunkó lenni más emberekkel, de még így is megesik, hogy másoknak nehéz megemészteni a stílusomat, főleg amikor egy-egy rosszabb napomon kapnak el, mint amilyen például ez a mai is. A vámpír lányt se értem, hogy miért van még mindig itt hisz én a helyébe szerintem már felálltam volna és faképnél hagytam volna magamat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nehéz lenne most így megmondani, hogy mégis mi tartja vissza attól, hogy ezt tegye. A papírjaimat, amiket levert segített összeszedni és sorba rakni szóval azt a minimális kárt, amit okozott azt helyrehozta amit én a magam módján ha kicsit mogorván is, de megköszöntem. A beszélgetésünk nem indult felhőtlenül és a téma sem éppen a legkedvesebb a számomra. Persze ebbe beleszámít az is, hogy bár nem szeretem anélkül megítélni az embereket, hogy ismerném őket, de a vámpírok irányába viseltetek néminemű ellenszenvvel pontosan azért, amit saját magamon is tapasztalok mind a viselkedésemben, mind fizikai értelemben amióta részben én is vámpírrá változtam és sajnos Shanna is pontosan ebbe az előítéletembe szaladt bele. - Nem sorollak máshova. Egyszerűen még saját magamban sem szeretem a vámpír énemet bár félreértés ne essék vérfarkas sem szerettem lenni. Ebbe az egészbe csakis azért mentem bele, mert azt hittem ezzel orvosolom a vérfarkas problémát. De ehelyett, csak megkétszereztem a gondjaimat. - felelek a lány szavaira ugyanazon a színtelen hangon, ami eddig is beszéltem. - Ez nem a több vámpírról vagy vérfarkasról szól, mert mindkettőből van jó is rossz is. Saját magamban nem bírom azt, ami lettem. Mellesleg az én életemben már nem nagyon volt semmi, ami elromolhatott volna. - teszem hozzá egy kesernyés mosollyal. - Van előnye is a dolognak, de egyenlőre nem érzem annyira a pozitív hatást, mint a hátrányok negatív hatásait. Majd talán idővel változik a dolog. - fejezem be a mondókámat mielőtt kortyolnék a teából. Az övé is egy nézőpont és minden bizonnyal igaz is hisz nem tudom, mennyi idős lehet, de már biztos elég régóta vámpír, ha így beszél a dologról. Én is szoktam gondolkodni azon, hogy miben jártam jobban illetve m lett rosszabb mióta hibrid lettem, de sajnos eddig mindig a negatívumok oldalára billent a mérleg. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy képes vagyok mosolyogni látva a meglepődését, de tény, hogy nem sűrűn szoktam és akkor se viszem túlzásba a dolgot. Olyan még ritkábban van, hogy nevetnék. Az ilyen kb. piros betűs ünnep, ahogy Bori mondani szokta. Én egyszerűen ilyen vagyok és kész ezzel nincs mit csinálni. Csendben, figyelmesen hallgat végig miközben beszélek és ez már egy jó pont. Nem szeretem, ha félbeszakítanak mivel ez nekem se szokásom. - Tény. Az életünkben minden hatással van ránk, kicsit változtat rajtunk, de hogy jó vagy rossz irányba haladunk az már csak rajtunk múlik. - reagálok a szavaira miután meghallgatom az Ő véleményét is. - Igen. Mind tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, úgyhogy sose árt, ha az ember esetleg látja más szemszögből is az eseményeket. Az ilyen feljegyzések, könyvek segítenek egy kicsit árnyaltabb képet adni a történelem, különböző eseményeiről. - felek kicsit elgondolkozva és tény, hogy a lánynak ebben igaza volt. - Semmi probléma. - felelem egy félmosollyal. - És köszönöm a felajánlást, de ehhez most éppen van elég forrásom köszönöm. Majd talán máskor szavadon foglak. - teszem hozzá. - Honnan jöttél amúgy? - kérdezem tőle. Ha már itt ül, ennyi még belefér az időmbe.
- Kiskapu, de nem megoldás mindenre, nem igaz? - kiskapu, időhúzás inkább, de attól még az éhség érdemben nem fog csökkenni, ezt ő is tudja, én is tudom, és nem tudok most kezdeni vele, mint ahogy ő sem. Pont e miatt rossz ez az egész, pont e miatt annyira kiborító, pont e miatt annyira... elviselhetetlen ez a létezés, ez az állapot, de egyelőre nem tehetek mást, mint küzdök és próbálom elviselni. Ha pedig túllépek egy határt... tudni fogom, hogy mikor mondjam azt, hogy vége, hogy nem megy. - Nem hiszem, hogy ezt képes lennék jóként értékelni. Inkább lennék gyenge fizikailag, mint hogy minden érzés... gondolat ennyire megterheljen. - eddig sem volt könnyű, eddig is fájdalmas volt minden pillanat, amikor nem tehettem eleget, amikor a kezeim között vérzett el valaki, amikor előttem halt meg több órás műtét után valaki, vagy épp közben, de így most... sokkal rosszabb, és ha valaki eljutnék oda, hogy magam vegyem valaki életét, azt képtelen lennék feldolgozni. Az orvos nem válhat gyilkossá! - Tudom, hogy mit kéne tennem, de attól még nem annyira egyszerű meg is tenni. - mosolyodom el finoman. Na igen, ez a nagy helyzet. Igaza van, ha folyton rettegek attól, ami vagyok, akkor nem lesz jobb, ugyanúgy nem tudom kezelni, sőt a félelem fog végül oda juttatni, hogy valami számomra megbocsáthatatlant tegyek, de attól még nem tudok változtatni rajta, még nem, maximum próbálkozom. - Miért veled mi történt? - csúszik ki a számon a kérdés valahogy automatikusan, aztán le is esik, hogy talán semmi közöm hozzá és talán nem is kellett volna megkérdeznem. - Sajnálom... nincs közöm hozzá. - és hogy nekem mi a rossz? Többször megtámadtam az anyámat, és mindannyiszor elviselte és nem küldött el, és a mai napig is attól rettegek, hogy mi lesz, ha nem bírom, ha valakit megölök, de nem akarom elhagyni a kórházat, nem akarom feladni a munkámat, képtelen lennék rá.
- Nem, valóban nem. Érdeklődve figyeli a másikat, aki már-már bosszantóan a végleteket nézi. Nehéz így elmagyarázni bármit is, hiszen mindenről van egy sajátos szemlélete, mint a fanatikusoknak. - Inkább csak segítenek, hogy ne őrülj meg. Bővíti ki aztán ezt a választ ennyivel. Végül is ő nem Jack, nem is Juliette. Nem szereti ezeket a témákat túlzottan boncolgatni. Amikor kicsúszik Juliette kérdése hangosan felnevet. - Hogyne. Beszélhetünk rólam és a problémáimról, de ettől a tieid még nem fognak megoldódni. ~ahogy az enyémek sem~ Kinyújtja a kezét az asztal lapján, a tekintete is lefelé esik. Kis ideig a kávés kanállal babrál, eszébe jutott Gabriel, és ettől gyilkos gondolatok jutnak az eszébe, meg a kedélye is hamar változna, ha nem próbálná meg elnyomni ezeket az emlékeket. Míg Juliette szabadkozik, addig sikerül is, talán csak a tekintete lehet még hátborzongató. - Mit kell tenned? Teszi fel aztán az egyszerű kérdést, ha már a másik olyan egyszerűen kijelentette hogy tudja mit kell tennie. Elvégre az élete romokban, nem táncolhat vissza csak úgy azzal a szöveggel hogy: megjöttem, de igazából el sem mentem. Ha jól emlékszik volt valami vőlegénye, barátai, ismerősök, ezeket mind elfelejtheti egy életre. Ha az anyja tudja is mi ő, tőle is búcsút vehet majd pár év múlva, aztán teljesen egyedül marad. Nagyon is fontos kérdés ez.
Sokszor lehetünk kedvesek, segítőkészek, de mindig is lesznek olyan emberek, akikről mindezek lepattannak, ahogyan vannak olyanok is, akik falat emelnek maguk köré. Talán félnek attól, hogy újra valaki meg fogja bántani őket, vagy esetleg csak nem tudják még saját magukat se elfogadni és úgy gondolják, hogy mások se lennének képesek szeretni azt, amilyenek. Vámpírnak is néha nehéz lenni, s pontosan tudom azt is, hogy milyen érzés úgy élni, hogy félsz attól, hogy esetleg akit közel engedsz magadhoz azt elveszítheted. Lehet egy barát, egy kis kedvenc vagy akár a párod, gyermeked, de mindegyik elvesztése ugyanakkor fájdalommal jár. Ezeket a sebeket soha semmi nem tudja beforrasztani, egyszerűen csak megtanulunk velük élni, ahogyan azzal is, ha természetfeletti lénnyé válunk. Nem tudtam azt, hogy mire vállalkoztam, amikor eldöntöttem ezt az egész dolgot és talán a mai napig nem tudom elfogadni, hiszen képes vagyok még most is magamat meglepni néha azzal, hogy mennyire képes átvenni a vámpír énem az irányítást a józan eszem fölött. De én kaptam segítséget az élettől és remélem, hogy egyszer minden ilyen elveszett lélek kapni fog egy társat, vagy egy olyan személyt az életében, aki ezekben a dolgokban segíteni tud. Fura volt azt hallani, hogy nem tudta azt, hogy mi lehet belőle annak következtében, de ezen annyira meg se lepődök. Klaus nem mondaná el neki, hogy mit is csinál. Miért tenné, ha ezzel egy újabb olyan egyedet hozhat létre, akiből úgymond az ő szolgálja lesz. Soha nem szerettem az ilyen embereket, akik kihasználták mások segítség kérését, de persze nem segítettek rajtuk. Egyszerűen csak kihasználták őket egy gyenge pillanatban. Egy pillanatra még el is szörnyedek, majd pedig bólintok arra, amit mond. - Ha nem túl tolakodó a kérdésem, meg kérdezhetem, hogy mennyi ideje vagy farkas, illetve hibrid? - kicsit halkabban ejtem ki az utolsó párszót, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja, de kíváncsi vagyok arra, hogy mennyi ideje is él természetfeletti lényként. Gondolom a farkas dolog is tud átok lenni egy ember életében, de az, hogy még mellette vérszomja is legyen. Nos, az már tényleg eléggé szívás, de azon talán lehet tudnék segíteni, hiszen már én is egészen jól kezelem és pontosan tudom, hogy az mennyire is nehéz. - Igen az előnyök inkább idővel szoktak megjelenni. Először meg kell ismerni azt, hogy mire is vagy képes és talán utána egyszerűbb észrevenni azokat a dolgokat, legalábbis nekem így ment. - mondtam neki még mindig barátságos hangon és talán egy pici részvét is megjelent a hangomban. Hallgatom a véleményét és közben néha bológatok. Jó érzés olyan személlyel beszélni, aki talán ugyanannyira, ha nem jobban rajong a történelemért, mint én. Sok mindent megéltem, sok mindennek láttam a következményét, de nem tudtam én se ott lenni mindig mindenhol és talán néha még érdekesebb az, hogy a mai emberek miként is vélekednek a múlt eseményeiről. Ahány ember, annyi vélemény van és én szeretem őket meghallgatni. Mosolyogva pillantok rá, majd a kérdését hallva egy pillanatra megdöbbenek. Nem szoktam beszélni a múltamról és ez a dolog is ahhoz tartozik. Egy kisebb hezitálás után végül megszólalok. - Velencében születtem és ott is éltem egy darabig. - figyeltem az arcát, a vonásait, hiszen nem tudtam, hogy mire számított és talán jobb, ha nem is tudja, hogy mennyi ideje már annak. - És te honnét jöttél? - kérdeztem tőle kíváncsian és türelmesen vártam a válaszát.
Nem vagyok az a típus, aki a múltjában él. Ha így lenne, már eléggé el kellett volna ásnom az imázsomat, márpedig anélkül tényleg egy senki vagyok, ezzel nem lehet túlontúl sokat vitatkozni. Figyelmen kívül kellett volna hagynom viszont azt, amit Dorothea csinált?! Nem! Ha megteszem, olyan, mintha valaki bűntelenül megúszna valamit, ami életet oltott ki. Bár meglehet, hogy ha tényleg az apját öli meg, rohadtul nem érdekelne, hogy vér tapad a kezéhez. De itt az én életemről van szó. S aki azt mondja, hogy a haragom nem jogos, nos... inkább nem is kívánok gondolni erre az eshetőségre. Mindenki jobban jár. - Élek. Mert szerencsére van pár olyan ismerősöm, aki képes volt kiszabadítani onnan, ahová te juttattál engem a kis lövésed által. - forgattam meg a szemem. Nem tudtam meggyógyulni. Mindig arra vágytam, hogy vámpír legyek. De a boszorkány, aki visszaadta ezt követően a boszorkány képességeimet, gondoskodott arról, hogy ne minden vámpír tulajdonság legyen az enyém. Nem vagyok halhatatlan például. Értem ezt mindúgy, hogy nemcsak a karó vagy a tűz képes elpusztítani. Egy sima golyó is, mint az eset mutatja. Arra, hogy mekkora patkány vagyok, nem reagáltam. Nem, mert magam is tisztában vagyok ezzel. Ezt követően azonban eléggé érdekes szavak hagyták el a száját, és erre el kellett mosolyodnom, de alig bírtam visszafogni a nevetésemet. - Szóval most fenyegetsz. Igazán bájos. Nyilván azt hiszed, hogy nem tettem meg minden óvintézkedést a kis hülyeséged után... - vontam fel aztán a szemöldökömet. Egyszerű hazugság, hiszen továbbra sincs védőburok körülöttem, ugyanúgy sebezhető vagyok. De neki erről ismételten nem kell tudnia.
Rémálmaim vannak amiatt, hogy megöltem őt, de most, hogy újra szemben ültem vele egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármi miatt is rosszul kellene éreznem magam. Sőt! Szívességet tettem a világnak azzal, hogy egy kis időre kiiktattam. Még mindig nem értem teljesen, hogyan is történhetett ez az egész, de nem fogom kivesézni. Megtörtént és kész. Nem kell túlságosan sokat agyalni a dolgokon. Ryan óta tudtam, hogy valami nem stimmel a világgal. Vagyis inkább, hogy van egy másik oldala is, amit soha nem érthetek meg igazán. Mégis most meglepődtem, hogy újra az élők sorában láthatom, mert azt hittem, hogy ez nem lehetséges. Maximum egy zombi apokalipszis esetén. De akkor is csak egyetlen egy gondolattal térhetne vissza.. Megeszlek. De semmi ilyesmi. Egyszerűen csak tönkre akar tenni azért, mert megöltem. Hát próbálkozni mindig lehet azt nem mondom, hogy valamit el is fog érni, de soha senkit nem akadályoznék meg semmiben. Az, hogy apámat emlegeti feldühít és megrémít. Nem akarok a kezei közé kerülni. Akkor már inkább kínozzon halálra ő, minthogy újra találkoznom kelljen az apámmal. Mert tudom ő sokkal rosszabb dolgokra is képes lenne. – Hát akkor inkább ünnepelj és hagyj engem békén. Mindkettőnknek jobb lesz, ha elkerüljük egymást. – Nem szeretnék feleslegesen itt ücsörögni addig, míg valaki észre nem vesz. Nem szeretnék Hayden miatt lebukni. Megint. Miatta kell menekülnöm és miatta nem sikerült az egész kis öljük meg az apámat akcióm. – Ne hidd azt, hogy még mindig ugyanaz a kislány vagyok, mint akkor. Ha el akarlak tenni láb alól előbb vagy utóbb megtalálom a módját, de ne akarj felkerülni a listámra, mert kezdek belejönni. – Mosoly kúszott az arcomra, amibe bele is fájdult a fejem, mert mindenem sajgott, de egyáltalán nem érdekelt. Nem fogok félni tőle. Épp elég egy férfi az életemben, akitől retteghetek. Őt is ki fogom iktatni valahogy. Nem engedem, hogy uralja az életemet még most is, mikor ennyire távol vagyok tőle.
Végletes vagyok talán, talán csak tényleg rendkívül nehezen kezelem azt, ami történt. Számomra ez nem egyszerű, az élet védelmére esküdtem fel és jelenleg saját magamtól kellene megvédeni másokat. Akármennyire is máshogy kéne ehhez hozzáállnom, nem egyszerű minden reggel tükörbe nézni és rendbe jönni önmagammal. Az pedig még nehezebb, hogy az életemet hogyan fogadjam el és alakítsam újra olyanná, mint volt, vagy legalább nagyjából hasonlóvá. - De akkor legalább tudom, hogy neked is vannak és nem csak én kezelem ilyen rosszul ezt az egészet. - jegyzem meg csendesen. Na igen, hiszen most úgy fest neki minden oké, esetében minden egyszerű és gond nélkül elfogadta azt, ami történt, de nálam ez sajnos nem így megy. Az én életem... bonyolultabb, nem tudok csak úgy hirtelen rendet tenni benne, akármennyire is szeretnék. Igenis megnyugtató tudni, hogy nem csak én vagyok, aki nehezen kezeli ezt, hanem esetleg más is. Nem ismerem tonnaszámra vámpírokat, akikkel hasonló problémáink lennének, így azért elég nehéz. Az anyám segít, de azért ő még sem értheti meg azt, amit még nem élt át sosem. - Elfogadni azt, aki vagyok, vagy... hagyni a fenébe az egészet. - vonom meg a vállam. Csak mindig az a gond, hogy kimondani valamit sokkal egyszerűbb, mint megtenni. tisztában vagyok, hogy mit kell tennem, de azt nem tudom, hogyan tegyem meg, hiszen az érzéseimet nem tudok változtatni, azok pedig nem valami derűsek és boldogak mostanság. - Majd lesz valahogy. -teszem még hozzá végül. Nem hiszem, hogy mást tudna mondani azon kívül, amikkel az anyám próbált meggyőzni, hogy életben tartson... már ha ezt életnek lehet nevezni, hiszen összességében meghaltam. Zavaros... természetellenes, csoda, ha egy boszorkánynak még nehezebb feldolgozni, mint egy átlag embernek?
Megint iszik a kávéjából, aztán lerakja ismét, és halkan suttogja. - Nem, Julie. A válasza olyan volt, mintha csak Tackery válaszolt volna neki a maga gondtalan, "mindegy mi lesz" hozzá állásával. Meg kell hagyni kedveli a kölyköt pont emiatt, csak hogy a gondok nem oldódnak meg maguktól. Nem jön semmilyen tündér kereszt mami suhintani egyet a pálcájával. És ez az ami kihozza belőle az iróniát. - Te és én...nagyon különbözünk...ó ha tudnád mennyire. Kis ideig a kávés csészét bámulja, előtör belőle az a mélyről jövő nevetése, amitől az embereknek a hátán futkározik a hideg. - Nekem nincs rend az életemben és soha nem is lesz. Kihangsúlyozza a végét miközben komoly tekintettel mered a másikra. Nemrég mondta neki mióta vámpír, nem lesz nehéz kitalálnia mire akarja rávezetni ezzel. Ha észreveszi Juliette arc kifejezésén amikor rájön, igennel bólint. Aztán újra felemeli a kávét, és megissza a maradékot. Ha van ami a vámpírok rendelkezésére áll, az az idő. De ezt az időt nem állják ki a szeretteik, akik mulandóak, akár a nyárfa levele. Halkan koppan a csésze alja az asztal lapján, miközben csendben figyeli egy ideig Juliette-t, majd egyet gondolva tollat vesz elő és papírost. - Jó darabig itt maradok, az Aston birtokon megtalálsz. Számokat ír a papírra és amikor végez vele, odatolja elé. - Nem vagyok jó a tanács adásban, sem mások megsegítésében és gyűlölöm az érzelmi problémákat ezért inkább nem is foglalkozom velük...jah és utálok mindent és mindenkit... Igazából a legutolsó mondat a legtalálóbb, és mégsem. Egyenlőre Juliette pont az ő segítségére nincs rászorulva ez most már tiszta. Legalább is még nem, ezért írta fel a mobil elérhetőségét. Közben feláll, pénzt rak le az asztalra, és csak megerősítően bólogat a szavaihoz, majd amikor mosolyogva Juliettere tekint még befejezi. - ...de azért ha még is segítségre lesz szükséged, rám számíthatsz. Azt már csak magában teszi hozzá, hogy ez egy érdekes dolog lesz, pedig őszintén mondta amit mondott. Egykedvűen a helyére tolja a széket, aztán megfordul. - Utálok búcsúzkodni is...legyen szép napod! Elindul kifelé a kávézóból, viszi magával a cuccait, Tackery füzeteit, hátra sem néz már többször, kezd félni attól milyen badarságot mondana még Juliette-nek. Így élből elejét veszi ennek a problémának, gond letudva egy időre, mert hát Juliette tudja mit akar csinálni, és hogy annak mik lesznek a következményei azzal ráér akkor foglalkozni, ha egy napon felhívja. Utálni fogja azt is, ez már fix. Fütyörészve kinyitja az ajtót és kimegy rajta, aztán egyik percről a másikra elvegyül a sétálók közt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 24, 2014 11:54 am
Abban nem kételkedünk, hogy különbözünk, hiszen azért lássuk be, hogy én soha nem jártam volna be egy kórházba, hogy a vérkészleteket dézsmáljam, bár talán ez a jobb, mintha vadászna, de nem tudok róla sokat és őszintén szólva... nem lepne meg, ha bőven száradna vér a kezén. Nem tudhatom, hogy milyen ember, de időnként olyan sötét pillantást kapok el tőle, amitől futkos a hideg a hátamon. - Izgalmas, hogy mégis te próbálsz tanácsot adni. - halványan elmosolyodom. Na igen ironikus helyzet, ha egyszer ennyire mások vagyunk és az ő élete sem kifejezetten kellemes és nyugodt, ennek ellenére mégis ő próbál nekem segíteni, tanácsot adni, ami lássuk be ennek fényében azért egy kicsit furcsa. Nem is tudom, hogy mégis mit lehetne azon kívül tanácsolni, hogy fogadjam el azt, ami van és lépjek tovább. Az a baj, hogy tényleg nem tehetek mást, ez van... tényleg csak ennyi az, ami most a dolgom, csak épp sajnos nem megy túlságosan könnyen. - Remek kilátások! - nem bírom ki, hogy ne nevessek fel, legalább röviden. Az a legszebb, hogy érzem, hogy komolyan beszél. Nem jó tanács adó, nem bírja az érzelmi gondokat, ha jól sejtem semmit és senkit nem visel el, talán ezért meglepő, hogy mégis ide hívott meginni egy kávét és próbált valamit tenni, mondani, amitől jobb lesz, de mindezt így kijelenteni... hát nem kifejezetten csábító egy újabb találkozásra, de nem tudhatom, hogy valamikor nem hozza-e úgy a sors, hogy mégis inkább egy olyan valakire lesz szükségem, akit még alig ismerek és nem pedig valakire, aki közelebb áll hozzám. Vannak helyzetek, amikor könnyebb kibeszélni magadból a gondokat, ha annak teszed, akit alig ismersz. - Neked is Daniel! - azért egy halvány mosolyt még elővarázsolok. Egyébként is komolyan szórakoztató volt ez, amit most itt a végén alakított, még ha talán nem is kellene rajta igazából mosolyognom, mert talán szomorú is. Én nem akarok ilyenné válni, de fogalmam sincs, hogy mi lesz belem. Pár évtized és egyedül maradok, mint az ujjam, Rachel sem fog tudni folyton figyelni rám, muszáj addig amíg az anyám él rendbe tenni az életemet, hogy képes legyek... élni.
- Egészen gyorsan változik a véleményed. - jegyeztem meg teljesen mellékesen. Hát igen, nyilvánvalóan már ő is rájött arra, hogy nem teljesen azt kapják az ellenségeim, amit a barátaim. Pontosabban, amit kapnak azok a nők, akikkel eléggé sok mindenen osztozom. De hát mégis ki olvashatná a szememre mindezt? Vagy ki várta el tőlem, hogy majd rögtön ölbe kapom őt, és megköszönöm, hogy megölt? Igaz, talán megköszönhetném neki, hogy ezáltal megtudtam, képes vagyok meghalni. Ha nem így történik, talán úgy élem az életem tovább, hogy azt hiszem, a vámpírságom kiterjed ezekre. De nem, személy szerint vagyok megbélyegezve. Egy olyan átok ez, amelyet Trish sem volt képes megtörni. Egy olyan erős boszorkány varázslatát, ki... egy Bennett volt. És most szívhatok a következmények miatt. De nem tudok mit tenni. Erre szokás mondani, hogy így jártál. Végignéztem rajta, miután ismét egy fenyegető mondat hagyta el ajkait, és felsóhajtottam. - Igencsak sajnálatos, hogy az ellenségeim közé kell sorolnom. Azt kell hogy mondjam, igencsak nőies lettél az elmúlt években. Azelőtt sem voltál semmi, de... - füttyentettem egyet, majd elvigyorodtam. Hogy direkt csináltam-e? Direkt húztam-e az agyát? Hát igen. Valószínűleg. De abból, hogy ismerem őt, még bármi kisülhet. Ki tudja, talán egyszer az lesz a szerepem - bár isten ne adja -, hogy az ő oldalán kell állnom. - Mondd csak, hol is van a drága édesapád? - kérdeztem aztán érdeklődve. Ekkor viszont már nem volt fenyegetés a hangomban egyáltalán.
– Van olyan dolog, a mai világban, ami nem változik rettenetesen gyorsan? Már-már vészjóslóan? – Kérdeztem, miközben egy picit oldalra billentettem a fejemet. Elég sok dolog változhat egyetlen egy másodperc töredéke alatt. Egykoron még nem kellett menekülnöm apám elől egyszerűen csak lenyelnem a hülye óvintézkedéseit, amik komolyan mondom nevetségesek voltak. Bár volt olyan része, ami rendkívül tetszett. Például az a bizonyos Mr. Buzolic. Valahogy sosem tudtam kiszedni belőle a keresztnevét. Talán a titokzatossága volt, ami egy kicsit rabul ejtett. De annyira távol állt tőlem mindig is, hogy soha nem volt lehetőségünk elmélyülni abban, amit mindketten akartunk. Ezért is jött a képbe Hayden és Ryan is. Mindketten a múlt. Az elsőt természetesen kevésbé sajnálom, mint a másodikat. De lehet, hogy egyiket sem fogom, ha találkozom majd Ryan-nel is. Az idő könnyedén bunkót képes faragni egy férfiból. Nem lennék meglepődve, ha Ryan is a hatalmas egójának köszönhetően totálisan elszállt volna mostanra. Bár akkoriban még azt szerettem benne. Most már nem tudom.. Megváltoztam. Az idő és a sok menekülés hatása. – Köszönöm a bókot. – Mondtam, majd megforgattam a szemeimet és összefontam a karomat a mellkasom előtt. –Nem tudom, hogy hol van és nem is érdekel. Az emberei mindig loholnak utánam, szóval most sem kellene túlságosan sokáig itt időznöm. Nem mellesleg pedig remélhetőleg hamarosan a pokolban fog rohadni az apám. Én pedig örömtáncot lejtek, majd a sírján. – Ó, de még mennyire várom ezt a pillanatot. Miért nem jön már el? Pedig mennyivel könnyebb lenne az életem, ha nem kellene aggódnom, hogy mikor fog valaki elkapni a következő sarkon és magával ráncigálni egyenesen az apámhoz.. Valószínűleg soha.
Azzal a nézettel, miszerint a világban minden hihetetlenül gyorsan változik, senki nem vitatkozhat. Igaz, az emberek véleménye egészen más tészta. Azt gondolnánk, hogy amit egyszer elítéltünk és egvetettünk, azt nem szerethetjük többé.. és lám, mégis. Teljesen furcsa és groteszk ez az egész, de ennek ellenére így van. Nem érzek sajnálatot Dorothea iránt, hisz ő a gyilkosom. Megölt engem, s most még mintha neki állna feljebb, s meg kellene köszönnöm, hogy eltett láb alól. Miközben nem engem kellett volna eltennie.. de ez már mind részletkérdés! - Hm, szóval mindig a nyomodban vannak.. igencsak érdekes ez a történet. - gondolkodtam el hirtelenjében, és hátradőlva összefontam karjaimat a mellkasomon, így bámultam az arcába. - És igencsak érdekes lehet az életed ezáltal. Mindjárt megsajnállak. - hagyta el ez az ironikus mondat a számat, miközben félrebillentett fejjel méricskéltem arcát. - Félsz? - bukott ki végül belőlem a kérdés. Most nem voltam gúnyos. Hangomban vegyült minden, de gúny nem..
Furcsa, hogy egykoron ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem, hogy megcsókoljam. Most pedig maximum felképelni szeretném a felsőbbrendű, nagyképű megszólalásai miatt. A levegő ugyanúgy izzik körülöttünk, de nem azért, mint régen. Olyan, mintha több ezer éve lenne már, hogy kettőnknek köze volt egymáshoz. Mintha egy másik életben hittem volna azt, hogy szeretem őt.. Ez az egész nevetséges. Még a gondolataim is, hiszen most úgy kell rá tekintenem, mint az ellenségemre nem másképpen. Ilyen egyszerű ez az egész. Mégis.. Jól esik néha a múlt tengerében úszkálni, mert akkor sokkal kevesebb bajom volt. Maximum annyi, hogy egy börtönben éltem. Most pedig állandóan menekülök. Ez sem sokkal jobb. – Az érdekes embereket mindig követi valaki. – Vigyor ül ki a képemre annak ellenére, hogy nem olyan régen még megerőszakolt az egyik rohadék. De legalább eltettem láb alól. Azt hiszem egész jó gyilkos lenne belőlem. Talán meg is találtam az új hivatásomat. A kérdésére felkaptam a fejemet. – Ha félnék is nem hiszem, hogy pont neked számolnék be róla. – Persze, hogy kihasználhassa. Hát nem a pszichológusom és semmi ehhez hasonló, hogy megosszam vele az érzéseimet és a gondolataimat. Szép is lenne. Azok után, hogy megöltem neki önteném ki a lelkemet. Meg még mit nem.
Folytak a percek, a kitudja milyen mély vödörbe. Unalomtól túltelítődve, és kevesebb vendékkel. Hétköznap délután nincs igény kávézgatásra, vagy egy jó beszélgetésre. A kávéház alapzatát a reggel betérő álmatag emberi lelkek rakják le. Nekem pedig, egyetlen, jelentőséges dolgom, hogy őket kiszolgáljam. Mindösszesen öt ember tér be. Ők az esti műszakot lerakó munkásokkal szemben jobb életet élhetnek. Ezért is pazarolják hencegésre ezt a maradék kis időmet. - Hozhatok valamit? - jelenek meg előttük, rám erőltetett kis kosztümömben. Ám az illedelmes közlés helyett, gúnyos megjegyzést kapok. - Hozz magadnak egy kis önbecsülést! - a kijelentés felrúgja békés természetem, de természetesen, a leírtak alapján ezt nem mutathatom a vendégeknek. Bájos mosolygás, és mély egyetértés. Én írtam alá aznap azt a szerződést. Az én károm. Bőszen fordulok sarkon, miután elkönyveltem a kis cetlimen, hogy nem kér semmit a úri előkelőség. Egy másik vendéghez térek, csak már nem olyan vendégszerető üdvözlésben. - Remélem maga italt kér és nem valami megfoghatatlant! - miután kieresztem szám közül az átgondolatlan betűket, azonnal elfog a szégyenérzet és ütemesen hajolgatva bocsánatot kérek előtte. - Bocsásson meg...nem akartam.
A munkám ide hozott, ebbe a furcsa légkörű városba, és bár nem szerettem előre ítélkezni, tudtam jól, hogy jobb helyem lenne a megszokott környezetemben. Ezen felül emelkedve mentem el a kórházig, elhozva onnan a régii kórlapokat, amikért jöttem, de mielőtt elindultam vissza a "megszokott környezetbe", betértem egy kellemes külsejű kávézóba. Nem tolonganak az emberek, de ez nekem csak jó, így helyet is foglalok egy asztalnál, ahonnan a komor idő ellenére is kellemes kilátás nyílik a belvárosi részre. Elgondolkodva pillantok végig az elsétáló embereken, majd mikor megjelenik mellettem a felszolgáló lány, először nagyot ugrok a széken, pillanatnyi ijedségemben, majd felfogom, hogy mit és hogyan is mondott. Először felemelném a hangom, majd hajlongását és bocsánatkérését látva inkább a nevetést is visszafojtom. -Először is, el van felejtve, másodszor ezt ne csináld.-mutatok rá, egyik szemöldököm felvonva, arcomra furcsa grimaszt ragasztva. -Az első, de ha jól sejtem, nem az utolsó napom itt. Csak egy feketét kérek, mindenféle extra nélkül. Ez elég megfogható?-vonom fel végül szemöldököm, barátságos mosolyt villantva arcomra, majd a háta mögé pillantok, azon kevés vendégre, aki még így is képes hangzavart okozni. Néha nem értem az embereket, de úgy érzem, meg sem akarom őket igazán érteni. A kórházban nap, mint nap megfordulnak olyanok, akik azt hiszik, hogy ők tesznek nekem szívességet azzal, hogy befáradnak, holott én még csak egy rossz szót sem szólok. Jellemző... -Első nap?-érdeklődöm végül a lánytól, miközben becsukom magam előtt a vaskos kartont, és arcára pillantok. Bekapcsol bennem a kétkedő, s szinte magamra kell parancsolnom, hogy ne kezdjek beteges bámulásba, ahogy mostanság szokásommá lett, ha rá akarok jönni, hogy ember e a velem szemben ülő.
- Nem akad ki? - hasonlóan vonom fel szemöldökömet én is, kijelentése alatt. A röpke döbbenet kicsapódott az arcomon. Majd némi másodpercbe is beletelhetett, míg visszatértem eredeti szerepembe. - Az első? Bár az lenne. - felelem a vendéknek, kit cseppet sem izgatott igazán az érzelmi kivonulásom. Mintha értette volna, miért toldottam azokat a szavakat. Felvéve a rendelését, továbbra is azon merengtem, hogy a többi vendékkel szemben ő miért kezeli "mitsemtörténtnek" az előbbi incidensemet. Ha a kávézó tulajdonosa szemtanúja lett volna, már a kis munkaruhámban kerültem volna az utcára. Mindenesetre, ha nem is láthatóan, de a szemem mosolygott, hogy egy érzelmes emberre akadtam ebben a nyüzsgő, faragatlan forgatagban. - Még valamit esetleg hozhatok? - nem vagyok gyenge-elméjű, hiszen kitűnően hallottam az "elég megfogható" kijelentését. Mégis munkámat megkövetelte, hogy mindenki előtt hitetlenül segítőkész legyek. Sokszor jártam itt föl alá, a reggeli forgalmat számításba véve, ahhoz hogy tudjam, egy idegen személyét tisztelhetem itt Mystic Fallsban. A szakterületem mégsem tér ki annyira, hogy számot adjak rendkívül jó arcfelismerésemről. Most jelenleg, az legyen a leglényegesebb, hogy vendégemet tökéletes kiszolgálásban részesítsem. Habár az üdvözlés, tízes skálán mínusszal indult. Nálam viszont az idegen szimpátiája tízből húszasról kezdett.
Kezdőlap
