Fogalmam sem volt róla, hogy amiért itt vagyok, azt miért is vállaltam el, de nem akartam sem a kórházban ücsörögni, sem otthon, legfőképp az utolsó dominált a döntésemben. A kávézó kellemes légköre megszűnt létezni, ahogy szinte felpattantam a székből, és a kellemes fogadtatás helyett furcsán hangzó, cseppet sem kedves kérdéssel kellett szembetalálnom magam. -Kórházban dolgozom, és nem ebben a városban. A jelek szerint ez a szerencsém. Bár bevallom az sem épp a legjobb hely, ha kedvességet akarok keresni.-reagálok kérdésére zavart tekintettel, vállat vonva, mert nem tudom, hogy erre a kérdésre mégis milyen válasz lenne a jó. kiakadni nem az én stílusom, de erősen szoktam rajta gondolkodni, hogy az előtörni készülő szavakat valóban le akarjam nyelni. Felsóhajtva fogadom a válaszát, és kérdésén egy pillanatra elgondolkodom. Végre nem érzem, hogy figyelnének. Egész meglepő, de kellemes érzés. -Meghívlak téged is, válassz, amit még nem untál meg a munkanapok alatt. Amúgy sincsenek sokan, mondhatni alig.-ajánlom fel, s bár elég rosszul indított, látszott rajta, hogy nem volt szándékos, én pedig mivel nem ítélkezem, most is igyekeztem a jót meglátni benne, és ebben az egész helyzetben, ami kialakulni látszott. -Bocs, szabadnapos vagyok, és nem a szülővárosomban lenni egyenesen furcsa, pláne, hogy senkit nem ismertem eddig. De örülök, hogy találkoztunk...őőő-nézek a mellkasára tűzött névjegytáblára, és leolvasva nevét, befejezem a mondatot.-Michelle.-mosolygok rá barátságosan, remélve, hogy nem veszi tolakodásnak a hirtelen tett, s nem éppen tőlem megszokott kijelentést. Semmi kedvem nem volt egyedül ücsörögni, és a legkevésbé éreztem értelmét annak, hogy egyedül kávézgassak egy teljesen idegen helyen. Ha pedig ennyire érdekesen kezdődő társalgásban ekkorát lehet csalódni, pozitív értelemben, hát miért ne folytassuk.
Kései partnernek invitált magához, ami nem csak meglepettséget hozott magával, hanem szintén ugyanannyi kételyt. Gyanús szemmel mértem ezt a mérhetetlen, szívből jövő kedvességet. Olyan délibábnak tűnt, amit feszélyezetten fogadnék el. Bármennyire is jól esne. - A barátaimnak csak Mish. - ennyire előre ugrottunk volna a közös szimpátiában? Nem tudom miért, de már szám közül kicsúszott a barátság szó. Valószínűleg nem is gondoltam komolyan. Kedves idegennek azért mégsem szólíthattam. - Nem hinném, hogy helyénvaló ötlet lenne. - teszem mellé, rövid kis, értelmetlen bemutatkozásom után, miután az ezüst színű tálcámat a felső karom hajlatába vezetem. Lehet, a megrögzött félelem motoszkált bennem, hogy mi van ha a tulajdonos pont most térbe, meglátva hogy egy vendéggel úgymond "enyelgek". Pedig most, egy hosszú, kétlábas talpalás után, igazán jól esne egy társalgós est. - De ha már az nevemet tudja, megmondaná a magáét? Nem szoktam ám így viselkedni a vendégeim előtt...de maga itt újnak tűnik nekem, doktor nő. - fűztem hozzá, nagyra becsült foglalkozását a mondanivalómban.
Értettem én. Én voltam itt a különc, és valljuk be őszintén, az voltam tényleg. Senki nem hív meg egy felszolgálót akármire, aki ott dolgozik, ahol meghívják. Elég furcsa és nem csodálkoztam volna, ha visszautasítja. Ez meg is történ, miután megtudtam a nevét. -Igazad van, lehetséges, hogy ez nem az.-adok neki igazat, bár nem igen tudom eldönteni, hogy kudarcnak ítélem meg, avagy a józan eszem által elismert meredek húzásnak. Minden esetre közelednek az ünnepek, egy próbát minden kedvessé megér. -Ha nem magázol le, akkor igen. Nem vagyok olyan idős.-forgatom meg szemeim, és kezemmel körbefonom a csészét, amiben gőzölög a kávém. Nem is értem, hogy miért épp itt kötöttem ki, minden esetre megjegyzem magamnak ezt a helyet. Jobb tudni, merre van az arra, mint semmit nem ismerni errefelé. -Ridley vagyok. És remélem, nem veszed rossz néven, ha azt mondom, nem tervezek sűrűn erre járni, de nem igen ez az én környezetem városom.-nyúlok a karkötőmhöz, megforgatva azt, ezzel is igyekszem felmérni a reakcióját, viszont az igazság az, hogy a figyelő szempár követő érzése itt, mintha megszűnt volna, soha nem létezne körülöttem. De egyedül vagyok egy ismeretlen városban, ez pedig szimplán nem tetszik. De ki tudja, mi sül még ki ebből a kávézásból... Nem szeretem az ördögöt a falra festeni, de kifejezetten frusztráló volt a hangulat, ami az itteni kórházban körülvett hirtelen, levezetésnek ez a hely megtette. Azt viszont nem tudtam, hogy a lány, ki velem szemben ácsorog, önmagában véve ilyen, amilyen, agy kételkednem kellene? Nem szerettem a bizonytalanságot, a gyanakvást, de ha egy valamit megtanultam az az, hogy semmi sem biztos és a szemnek sosem szabad hinni elsőre, de néha sokadjára sem. Ahogy a kimondott szavak is rejthetnek csapdákat. Ellenséget nem keresnék, de az óvatosság nem árt.
Nem szakítottam el a pillantásomat tőle. Nem azért, mert még mindig annyira lenyűgözött.. bár tény, hogy még mindig gyönyörű volt, olyan nő, aki pont passzol az igényeimnek.. nem véletlenül buktam rá egykoron. Ha nem teszem, akkor nem egy rohadt vámpírboszorkányként élném az életemet. Igaz, boszorkánynak sem szerettem lenni. De ez már egészen más. Férfi boszorkányok? Olyan nevetséges. De tényleg. - Egészen jó hallgatóság vagyok. - dőltem hátra, de a tekintetét továbbra sem engedtem. Az előbb még fenyegetem, most pedig.. meg akarom tudni, hogy fél-e? És hogy mennyire? Ez eléggé groteszk, már-már morbid. De úgy tűnik, hogy az ember holtáig tanul. - De felőlem le is léphetek. Lehet, hogy már közel sem vagyok olyan felemelő társaság, mint régebben voltam számodra. - grimaszoltam, és belekortolytam a kávémba. Lassan talán tényleg megyek, hiszen elfogyott a kávém. De talán rendelek még egyet. Az elég jól lenne. De tőle függ hogy mit fogok tenni.
Nem tudom, hogy mégis miért kellene bármit is mondanom neki. Az előbb még ő az, aki az életemmel fenyeget most pedig úgy akar velem társalogni, mintha régi barátok lennénk? A kapcsolatunk soha nem a lelki mélységről szólt. Sokkal inkább egymás testének szerettünk örömet okozni és nem igazán léptük át ezt a határt. Azonban bántam is meg nem is, hogy őt lőttem le azon a napon. Természetesen megsirattam, mert a barátom volt és a magam módján szerettem is, de nem voltam belé szerelmes. Annyira naiv kislány nem voltam soha. Viszont ennek az apró eseménynek köszönhetően kimutatta a foga fehérjét és kaput nyitott egy olyan világra, amiről azt sem gondoltam volna soha, hogy egyáltalán létezhet. – Mit akarsz hallani? Az ábrázatomból nem esik le, hogy miért félek? Hogy utánam küld még egy rohadékot, aki esetleg nem elégszik meg azzal, hogy egyszer megerőszakol, hanem még egy párszor játszadozik velem? Vagy, hogy mi lesz, ha újra szembe kell vele néznem? Milyen módon fog megbüntetni azért, amit tettem? Annyi dolog miatt félhetek, hogy okot nem is igazán kell mögé tennem. Egyszerűen csak tömör félelem lakozik a lelkemben, ami erőt ad ahhoz, hogy egyik napról a másikra haladjak. – Őszinte válasz volt a részemről és ezzel nem hiszem, hogy mondtam bármi újat is, hiszen mondhatni minden rám volt írva. Egyszerűen csak olvasni kell a jelekben.
Tekintete megtelt félelemmel. Nem tudtam hová tenni a gondolatokat, melyek megfordultak a fejemben. Ez a lány, pontosabban, mára már nő, felelős azért, hogy meghaltam. Amiért mindenről le kellett mondanom, s amiért csakis egy boszorkány miatt vagyok életben jelenleg. Akinek mellesleg örökké hálával fogok tartozni. Szóval mit is köszönhetek neki? Egy nagy tartozást egy boszorkánynak, két kihagyott évet, egy csomó elszalasztott lehetőséget.. mégis, a szívemben ma először sajnálat és szánalom gyúlt fel, méghozzá iránta. Sosem gondoltam volna, hogy ha újra látom őt, ezt fogom gondolni, sőt mi több, hogy érzéseim is lesznek. A haragon kívül. Sosem voltam egy megbocsájtó jellem, sosem bocsájtottam meg apámnak, hogy hiába élt velünk, sosem tartózkodott otthon, és mikor elváltak a szüleim, akkor az ott töltött idő alatt csupán azt láttam, hogy nőket cipel magával. Filozófiája meghatározta az enyémet is. Olyan vagyok, mint az apám, csak fiatalabb és élőbb csomagolásban. Sajnálatos ezt tudni magamról, hiszen nem egy nagy pozitív tapasztalat olyannak lenni, mint amilyen apám volt. - Megerőszakoltak? - tört fel belőlem a kérdés. Nem tudom, mi játszott az arcomon, talán közömbösség, hisz ezt próbáltam meg elhitetni vele. De ma már annyi mindent próbáltam, s annyi minden nem sikerült.. meg akartam még ölni tizenöt perccel ezelőtt. Most pedig azt hallgatom, hogy van egy ellenség, amely nálam is nagyobb az életében. Isten óvja attól a féregtől. Egyszer láttam az apját, félelmetes ember. - Mit követtél el az apád ellen? Azon kívül, hogy... mikor engem megöltél, valójában őt akartad. Úgy értem.. azóta menekülsz? - sorjáztam a kérdésekkel. Belőlem szövetséges lehet? Ezt kötve hiszem. De az ellensége sem leszek, ha beavat.
Olyan ostobának éreztem magam a kirohanásom miatt. Nem kellett volna mindenbe beavatnom, hiszen semmi köze az életemhez. Főleg, hogy az egész az én problémám nem az övé. Nekem kell minden nap szembe néznem a félelmemmel és azon rágódnom, hogy vajon eljött-e már az ideje annak, hogy tovább álljak, ha pedig igen, akkor mégis hova kellene mennem. Nincs túl sok pénzem sem pedig lehetőségem, hogy elhagyjam ezt az egész földrészt és mondjuk Ausztráliába utazzak magam mögött hagyva ezt az egész rémálmot. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezt egyszerűen megtehetném. Boldogan hagynám magam mögött az életemet és próbálnám más megvilágításba helyezni. Végre lehetne saját akaratom. Talán az apám nem találna rám többé. Már őszintén kezdek belefáradni ebbe a helyzetbe. Úgy érzem, hogy ennek soha nem lesz vége és soha nem fogom tudni azt mondani, hogy igazán szabad vagyok. Mert mindig a nyomomban lesz. Ameddig él nekem nem lehet nyugtom bármennyire is szeretném. Kérdésére csak még élénkebbé válik a fejemben a kép arról, hogy mégis mi is zajlott le azon a bizonyos napon. Az arcomon végigfolyik egy könnycsepp, de mielőtt túlságosan feltűnővé válhatna letörlöm az arcomról. Bár valószínűleg észrevette, azonban az én lelkemet egy picit megnyugtatja ez az apró mozdulat. – Nem úgy tűnt, hogy ez is benne volt a munkaköri leírásában. Egyszerűen csak úgy gondolta, hogyha már megadatott neki a lehetőség, akkor miért ne? Végül is..– Mondom egy erőltetett mosollyal az arcomon, majd nagyot nyelek és kerülni kezdem a szemkontaktust. Erről egyáltalán nem szívesen beszélek. Főleg nem vele. Túl sok keserűséget tartalmaz. Túl sok fájdalmat és az, hogy most felelevenítettem nem segített egy cseppet sem.
Az agyam mindjárt szétrobban, úgy fáj a fejem. Soha nem kértem még kimenőt, felmentést a munka alól, még szerencse, hogy mindent rá tudtam bízni a helyetteseimre, a betegellátást pedig a nővérekre. Pontosan tudják, hogy kiválóan végzem a munkámat, nem kérnék ilyet, ha nem lenne nagy zűr. Furcsálkodva, mégis megértően mértek végig, esélyes volt, hogy több év megfeszített munka után előbb utóbb az agyamra megy a dolog. Chrissy elvesztése után már semmi nem volt az igazi, csak akkor tudtam önmagam lenni, amikor műtősmaszk volt rajtam. Ápolt és eltakart, mintha valami szuperhős lennék, akinek nem kell felvállalni a saját démonait. Mások életetét éltem a sajátomé helyett, és ha sikerült valakit lábra állítanom, akkor volt minden teljes. Hálapénzt, ajándékot sosem fogadtam el, ha igen, akkor is csupán udvariasságból, hogy a kórházra fordítsam, vagy a kezébe nyomjam egy várandós anyukának az intézetben. És hogy ezzel hősnek tartanám magam? Aligha. Az nem hősiesség, ha nincsen más utam, csak ez, kényszerből, mert addig sem látok butaságokat. Most is úgy vélem, hogy ez történt. Rémes éjszakám volt, arra emlékszem, hogy dobáltam magam, fogak, és vér, a harminchat órás ügyelet ára. Már ébren is érdekes dolgokat látok, úgy tűnik ez már átterjedt a rem-fázisba is. Azóta, hogy felkeltem, nem tudok koncentrálni. Bántja a szememet a fény, és olyan migrénem van, mint még soha, remeg a kezem. Félmaroknyi fájdalomcsillapító után leküldtem még három nyugtatót is, de semmi hatás. Ha így kéne beállnom műteni, azzal két ember is kárát látná; a beteg, és én sem praktizálnék többet, az biztos. A kávézóban ücsörgök, és iszom a feketémet, de úgy kavarog tőle a gyomrom, mintha rögtön fel akarna jönni valami. Éhes vagyok, végtelenül éhes, de ha egy kávét sem tudok ledönteni, hogyan tudnék most enni. Már attól elpattan az ér a haléntékomon, hogy csilingelve nyílik az ajtó, és belép valaki. Délelőtt van, süt a nap, én pedig nem tudom, hogyan fogom kibírni a hátralévő órákat, vissza kéne mennem, folytatnom a munkámat, de így... esélytelen. Fel akarok tápászkodni, a könyökömmel kidöntöm a maradék kávét, persze észre sem veszem, csak a fura fémes ízt érzem a számban. - Elnézést... hölgyem... nincsen véletlenül egy zsepkendője? – Kérdezek oldalra a szomszéd asztalnál helyet foglaló szőke fiatal nőhöz fordulva. Nem látom magam kívülről, de az arcom elváltozik, szemeim vérben úsznak, és különös, fekete erezet jelenik meg alatta...
Előbb érkezem, ez alapvető, hiszen akkor tudom elég jól elmérni a terepet és egyelőre még nem tudom, hogy kivel is fogok találkozni, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy eljön, csak nagyon körvonalakban az alapján, amit telefonban mesélt el, de már ott is rendkívül bizonytalan volt a hangja. Segítség kellene neki, nekem pedig igazából mostanában nincs dolgom azon kívül, mint hogy borsot törjek Oliver orra alá, de azt gyakran és megállás nélkül természetesen. Maximum néha fér bele egy kis szünet, az is csak azért, hogy esetleg kicsit időnként lankadjon a figyelme és azt higgye minden rendben van, hogy... idővel feladom. A jó fenéket fogom feladni! Évszázadok alatt nem tettem ezt, innentől sincs semmi esély rá. Azok után pedig, amit a hídon mondott csak még inkább biztos vagyok benne, hogy minden okom meg van rá. Igazából könyörülnöm sem kellene rajta, ezzel is tisztában vagyok, az talán mindent megoldana, de... az a baj, hogy sajnos a megölése nem opció. Talán még pár évtized és az is menni fog, de egyelőre még nem tudom rávenni magam. Maradt egy kevés a lelkiismeretemből és ez... felettébb szomorú, de idővel remélhetőleg végképp elveszítem majd a maradékot is és akkor már biztos, hogy nem állíthat meg semmi sem. - Egy habos cappuchino lesz, nem túl forrón. - pillantok fel a pincérre, aki megérkezik közben és nekem sikerül végre
kiszakadnom a gondolataim közül. Ideje már, hiszen most nem ezzel kell foglalkoznom és főleg nem Oliveren kell, hogy járjon az eszem, ennél sokkal fontosabb dolgaim is vannak jelenleg. Ha nem tennék néha másokért, ha nem foglalkoznék időnként mások ügyeivel... azt hiszem semmi értelme sem lenne ennek az egésznek, bár... most sincs, de így legalább valami van, amivel még le tudom foglalni magam. A ujjam finoman jár körbe-körbe a pohár peremén, miután megérkezett miközben a bejáratot fürkészem. Pontosan még nem tudom, hogy a fiatalember mit is szeretne, és még csak azt sem tudom, hogy vajon micsoda... de arra majd hamar rájövök, jó eséllyel az első kézfogásnál. Meglátjuk, hogy akarok-e segíteni neki, hogy van-e egyáltalán indokom rá, majd... meglátjuk. A nagy megfigyelésből az ismeretlen fickó szavai szakítanak ki. Oldalra pillantok, szomorú tekintet, vagy talán inkább kissé zavarodott? Nem is tudom, talán az utóbbi jellemzőbbnek tűnik rá. - Hát persze, csak tessék. - keresgélek azért a táskámban egy ideig, majd közelebb csúszom az asztalom széléhez, hogy áthajolva a maradék távolság felett a kezébe nyomhassam. Épp elég ez arra, hogy egy pillanatra összeérjen a kezünk... vámpír, de... mégis mintha lenne valami furcsa benne, még... nem olyan erős az érzés. Összeszűkítem a szemeimet, de aztán visszahúzódom a saját helyemre persze addig a pillanatig, amíg meg nem látom az elváltozást a szemén... Innentől már nincs kérdés, egy cseppnyi sem. Egészen hirtelen pattanok fel és ragadom meg a fickó karját, hogy őt is felrángassam. Meglepő erővel rendelkezem ahhoz képest, hogy csak egy gyenge nőnek tűnik, de hát a mágia meg az a röpke hétszáz év megedzi az embert. - Kimegyünk szépen levegőzni... most azonnal... elég rosszul fest. - az értetlen tekintet azt mutatja, hogy sejtelme sincs, hogy mi történik... ez pedig nem jó jel. A végén még itt bent kezd el átmenni vérengzőbe, ha azt se tudja, mi történik.
A fájdalom szinte elviselhetetlen. Minden hang fel van erősödve, esélyes, hogy valami komoly agyhártyagyulladásom van, netán a halucinációk okozzák, hogy a fény szinte kiégeti a szememet. Mindjárt felrobban a fejem, annyira hasogat. Talán ki kéne mennem a mosdóba, megmosnom az arcomat, halántékomat, tarkómat, hátha a hideg víz enyhít ezen valamennyit. Nem tudom, szinte esélytelen, hogy ma ezzel visszamenjek dolgozni. Csend kell, ágynyugalom, besötítetett szoba. És persze valami vödör, amibe a gyomrom tartalmát ürítem, ha ez a gyomorforgató érzés mélyül. Azt érzem, hogy éhes vagyok, fel tudnék falni egy lovat is, ám ha az ételre gondolok, már attól öklendezni kezdek. Minden alkalommal, amikor belép valaki, a vakító napsütés áthatol még a lezárt szemhéjamon is, a nyikorgó hangról nem is beszélve. Muszáj indulnom, mert nem volt a legjobb ötlet, hogy a kávézóba térjek be, de honnan tudhattam volna, hogy ez lesz. Szusszanok még pár percet, ám amikor úgy érzem, hogy közel vagyok ahhoz, hogy elájuljak, vagy kiadjam a gyomrom tartalmát, muszáj indulnom. Erőt veszek, hogy legalább egy zsepkendőt kérjek, a kiömlő kávé teljesen elkerüli a figyelmemet. Ellenben ahogyan a fiatal nő felém néz, hirtelen elönt az a különös érzés, hogy nem is az arcát figyelem, hanem a nyakát. Nem mintha ebben a percben nyilvánvaló szexualitása érdekelne, a hófehér nyak vajon miért került a látóterembe? Zavartan emelem feljebb a tekintemet, hogy elhangozzon felőlem a kérdés. Magamat nem látom kívülről, arcom elváltozásával sem vagyok tisztában, ám amikor közelebb húzódik, hogy átnyújtsa a zsebkendőt, összeérünk. Érzem, hogy forróság száguld végig minden porcikámon. Olyan, mint amikor elborul az agyam, artikulálatlanul üvöltök. Mintha ilyen lennék... Rendszerint mindenkivel megtalálom a hangot, ez az ismeretlen nő viszont mintha minden szempontból olyan lenne, akinek nincsen helye a világomban, pusztuljon el róla... Aztán elköhögöm magam, szám elé tartom a zsebkendőt. Szerencsére nem jön fel semmi, ám az érintés hiányában ismét zavart érzek. Ez nem migrén, de semmi orvosi magyarázata nincsen. Agydaganat? Túl sokáig nem vizsgáltattam ki magam? Behunyom egy pillanatra a szememet. Amikor ismét hozzámér, az előbbi érzésnek nincsen nyoma, csupán tompaság lesz rajtam urrá, hogy kikapcsolok mindent, és eldőlök, mint egy zsák. Észre sem veszem, hogy rángat, megyek vele, és amikor feleszmélek, már kint találom magam a hátsó kisutcában. A felismerést valami más is követi. A térdemre támasztom a tenyereimet, és immár végképp kiadom a gyomrom tartalmát. Rengeteg alvadt vér borítja a csinos kis halmot, még arra sincs erőm, hogy megtöröljem a számat. Háttal a falnak leroskadok, és próbálok ébrenmaradni. - Hölgyem... el tudna vinni a kórházba? Orvos vagyok...
Magam se tudnám eldönteni, hogy kívánok-e neki rosszat, habár az iménti kis fenyegetésem nem fog köddé válni. Megölt, az életemet ójszerével tönkretette egyetlen pisztolygolyóval, s most én éppen mit is csinálok? Nagyon úgy tűnik, hogy megpróbálom megvédeni attól, aki üldözi. Vagyis, ez csak fejben fogalmazódott meg eddig, de nem mondtam ki, hogy ilyen szándékaim lennének. Lehet, előtte megizzasztom egy kicsit, nem mintha ennél jobban képes lenne félni. Vannak olyan dolgok az életben amelyek előrejelzés nélkül jönnek, s az ő megjelenése úgy jött. Egyáltalán nem készültem fel arra, hogy meg kell fenyegetnem. Igaz, mint minden normális ember, én is elgondolkodtam már azon, vaon milyen lenne őt egyszerűen csak kinyírni. Eddig is ez volt a szándékom... kivéve míg ki nem nyílt a beszélőkéje. Elkezdtem megsajnálni. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire, még ha arcommal nem is formáltam érzelmeket. Megköszörültem a torkom, mikor letörölt egy könnycseppet, és elfojtottam a vágyat, hogy én tegyem ezt meg. Semmi érzés nem kötött hozzá, egyszerű szimpátia, hisz az apáinkkal való kapcsolatot egyikünk sem nevezheti fényesnek. Annyi különbséggel, hogy az enyém már a sírban fekszik, az övé.. nos, valahol a közelben van. - Csak egyet tudok ajánlani. - nyúltam a zsebembe, és előhúztam egy névjegyet. Általában olyan ügyfeleknek adtam, akiknek kinézett egy szép per, de lehet, hogy Dorothea ügyét nem a tárgyalóteremben fogja elrendezni, azért még szüksége lehet az eszemre. Ami valljuk be, eléggé hasznos lehetne neki. Csak rajta múlt, hogyan dönt. - Fogadd el, és ha úgy alakul, hívj fel. Nem tartozom ugyan neked semmivel, de valószínűleg.. megértettem, hogy mit miért tettél. És hajlandó vagyok eltekinteni a személyes bosszúmtól. - néztem bele őszintén a szemeimbe.
Nehéz úgy leélni az embernek az életét, hogy minden egyes sarkon a veszélyt látja. Mert bármennyire is szeretném azt hinni, hogy egyszerűen paranoiás vagyok ez egyáltalán nem így van. Mindig van valami, ami keresztbe tesz nekem bármennyire is szeretném rendbe tenni a dolgaim. A golyó, ami elhagyta évekkel ezelőtt a pisztolyomat nem abba az emberbe vagyis inkább személybe fúródott bele, akinek őszintén szántam. Az egész nem volt több egyszerű véletlennél. Nem vártam meg, hogy esélye legyen kimagyarázni magát a helyzetből, vagy esetleg előnyt kovácsolni abból, hogy nő vagyok. Nem vártam meg, hogy a fény megvilágítsa az arcát egyszerűen csak lelőttem. Nem őt akartam. Soha nem akartam Hayden-nek ártani legalábbis nem szándékosan. De nem hibáztatom a bosszúért. Én is bosszút akarok állni az apámon, amiért olyan nyomorúságossá tette az életemet. De ő azért sóvárog, mert meghalt most mégis itt van. Visszakapta az életét. De én soha nem kezdtem el úgy igazán élni a sajátomat. Pedig nem vágyom semmi többre csak arra, hogy a kezemben legyen az irányítás. Hogy erős lehessek. A kezemben forgatom a kártyáját, majd belesüllyesztem a zsebembe, majd a másikból előkotorászom a pénzt és az asztalra teszem. – Köszönöm. – Őszintén hálás vagyok azért, hogy felajánlotta a segítségét. Bár nem tudom, hogy okos döntés lenne-e megfogadni. Felállok az asztaltól és kifelé menet megállok mellette és egy gyengéd puszit nyomok az arcára, majd végigsimítok a vállán és már el is tűnök. Nincs többé szükség itt rám. Meg amúgy sem maradhatok túlságosan sokáig egy nyilvános helyen. Előbb vagy utóbb valakinek felkeltené a figyelmét a zúzódásokkal borított nőszemély.
Persze először csak azt hinném, hogy nincs jól, egy normál ember is azt hinné, hogy csak nincs jól, de én... nem vagyok az. Én egy egyszerű érintésből is tudom, hogy nem erről van szó. Nincs baja... nem olyan baja van, amire ő gondol, vagy bárki más, mert láthatóan fogalma sincs, hogy mi történik. Frissen haraphatták meg, frissen halt meg... és ki tudja, hogy pontosan mikor és mióta nem evett, hogy átváltozzon. Elég pocsékul fest, ha most nem lennék itt... ha ezt más látja meg, ha netán beviszik a kórházba... annak súlyos következményei lennének. Hát ezért nem szabad packázni a természettel! Egy ilyen fiatal vámpír durva pusztítást végezhet bárhol, ahol jár és ez mind azért van, mert egyszer régen valaki képtelen volt elfogadni a természet rendjét. Annak, akinek meg kell halni, annak meg kell halni és kész! Nem kellene életben lenniük, nem kéne vámpíroknak élni a földön. Olyanoknak... mint Oliver, akik élvezetet lelnek abban, ha másoknak árthatnak, ha másokat verhetnek át. Ez a világ... egyszerűen hibás és amíg valaki nem változtatja meg gyökeresen, addig pont ilyen hibás is marad. De nem, nem én leszek az a valaki. Én inkább véget akarok vetni a saját földi létemnek végre, mert túlságosan fárasztó, mert túlságosan fájdalmas és túl sokat vesz ki belőlem. Nem erőt... nem életet... a lelkemet facsarja minden áldott nap a létezés, amibe ő kényszerített bele. Vagyis... a nagymamám, aki életében egyszer tévedett, de olyan nagyot, hogy azzal az én életemet tökéletesen tönkre tette. A fickót, ha nem engedné, akkor is kirángatnám, maximum hatnék rá úgy, hogy ne legyen választása, de nincs is, amíg rajtam múlik. Ne maradhat bent, ahol egy csomó ember van, friss vérrel, akiknek ártani tud... és akiknek ártana is, ha rajta múlna, ez nem is lehet kérdés. Megállok odakint, megvárom, amíg megpróbálja összeszedni magát, bár
ez nem fog annyira menni, ez biztos. A fejemet sem fordítom el, amikor kiadja a gyomra nem létező tartalmát, csak csendben figyelek fél lépés távolságból. Nem mehetek messzebb... nem tehetem, mert ki tudja, hogy mit lépne akkor. Vámpír, még nem alakult át, de attól még elég egy kis figyelmetlenség és komoly baj lehet. - Nem, nem vihetem el a kórházba, az nem ad megoldást, csak ártana másoknak. - halkan sóhajtok egyet. Fogalma sincs, hogy mi történik, ez már egyértelmű és láthatóan őszintén beszél, tehát tényleg nem tudja, hogy mégis mi ez az egész, ami épp rajlik benne. - Felesleges lenne körülírni... vámpírrá fog változni. Meghalt... a közelmúltban, vámpír vér volt a szervezetében, és ön azzá válik, ha emberi vért iszik. - tudom-tudom, lehetnék egy kicsit együtt érzőbb, lehetnék egy kicsit kedvesebb, de ez már évtizedekkel ezelőtt elkezdett kiveszni belőlem. Sajnos az élet nem pont olyan, hogy ezt lehetővé tegye. Nem tudok mindenkire figyelni, mindenkivel együtt érezni és néha jobb valamit úgy közölni, mint amikor letéped a ragtapaszt. Gyorsan és fájdalommentesen... jelen esetben inkább csak gyorsan. Úgyis szinte biztos, hogy először nem fogja elhinni, amit mondok, főleg ha orvos. Túlságosan racionális elme, aki számára képtelenség lesz az, hogy léteznek vámpír és természetfeletti és hogy ő is egy lesz közülük... ha nem dönt máshogy. De idővel a tényeknek kénytelen lesz hinni majd és a tények megmutatják neki, hogy milyen az arca, hogy a szemfogai kibújnak majd, hogy elviselhetetlen vágyat érez a vér iránt. Jó eséllyel az én nyaki ütőeremre is már siklott a tekintete nem is egyszer. Csak épp én meg tudom védeni magamat tőle, de egy egyszerű halandó nem tudná, ő pedig jó eséllyel végezne is vele, kontroll nélkül.
A fájdalom egyre elviselhetetlenebb, a kávé bőven nem oldja meg, pedig azt hittem, hogy egy olyan heves migrén, amellyel még nem volt eddig dolgom. Sosem hagytam abba a munkámat rosszullét miatt, még akkor sem, ha műtét közben halucináltam. Ez mintha valami őrjítően fájdalmas lenne. Sehol egy vízió, mintha az egész lenne egy látomás, ezek szerint már végképp elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, a saját testem foglya vagyok. Vajon hogyan szabadulhatnék ki belőle, hogy csökkenjen ez a gyötrelem? A kávézó szinte összezsugorodik, az ablakon behatoló napfény úgy éget, mintha valami elállított szoláriumban lennék, ez már biztos az agydaganat végjátéka... A gyomrom nem is bírja a forró italt, pár kortynál több most nem is megy le, még ennyi is visszakívánkozik. Most csak a zsepkendőt kérném el a szőke nőtől, akinek furcsálkodó pillantását észre se sikerült vennem, csak úgy megtörténik, hogy végigmér, nem tudom, hogy ebből még következtetéseket is sikerül levonnia. Sokkal régebben meg kell volna vizsgáltatnom magamat, de mindig úgy voltam vele, hogy bírom, amíg bírom, megmentek akit még tudok, számomra úgysincsen esély. A hugom öt éve tűnt el, nélküle egyébként is fél életet élek, annyira együtt voltunk ikrekként, hogy már nem fog előkerülni, így végtére is mindegy. Itt, ebben a kávéházban fogok úgy elájulni, hogy abból már nem fogok tudni felkelni. Kóma, agyhalál, klinikai halál. És vége mindennek. A nő segítőkésznek tűnik, talán a mosdóba akar kikísérni, vagy bánom is én, hogy hova, megyek vele, próbálok tántorogva az asztalokba kapaszkodni, mert azt úgyse venné jó néven, ha a vállára markolnék rá. Nem is nézem, hogy hol vagyunk, a hátsó kisutca látképéből csak valami közeli kukát látok, addig nem sikerül eljutni, mert máris feljön a gyomrom tartalma, nem kevés vérrel. Kissé azért meglepődöm, hogy ennyire rezzenéstelenül nézi, mintha minimum valami viking harcosnő lenne, akinek egy mindannapos, átlagszámba menő dolog. Valaki éppen haldoklik, véreset köhög fel... Érdekes nő, az biztos. - Ártanék... honnan tudja, hogy haluci...? – Kérdeznék bele, de olyan gyorsan továbbszövi a leleplező ténysorozatot, hogy még lélegezni is elfelejtek. Térdemre támaszkodva, györnyedek, úgy emelkedek fel, és hitetlenkedve ráncolom a homlokomat. – Nem... arra azért emlékeznék, ha meghalok. A pulzusom működik, ne beszéljen badarságokat... – Ezt már tényleg hitetlenekedve fogadom. Egészen addig, amíg a vérrel kölcsönhatásba lépő fogaim közül a két szemfog valami hihetetlen módon fájni kezd, jobban mint az előbb a fejem. Majd kilyuggatja a nyelvemet, az ínyemet, na és persze az alsó ajkamat, ahogyan kitürelmedik a számból, amit szét kell nyitnom. A földre esek, már üvöltök a fájdalomtól, ahogyan a haléntákomra szorítom az ujjaimat, elviselhetetlen, nincsen rá más szó. Nem létezik, hogy van, amit ő mond. Nem vagyok, halott, ugye tényleg nem? - Mi történik velem? – Most már csak elhallóan suttogom, itt a kuka árnyékában egy fokkal jobb. A fogaim csak próbálgatták magukat, a sötétebb részen a fejem sem fáj annyira. Csak eldőlök, majdnem magzati pózba, ám a testem remegését nem tudom lelassítani. Amenyire fel volt kavarodva a gyomrom, annyira éhes vagyok. Butaság lenne, ha valóban vért kéne ennem. Innom. Észre sem veszem, hogy a nő még mindig engem néz. - Vissza kéne mennem... dolgozni...
Nem vagyok egy visszafogott alkat és nem is hiszem, hogy most az lenne a célravezető, hogy lassan és óvatosan magyarázok neki, mert nem hinné el, vagy nem értené meg, netán elkezdene magyarázkodni, ami megint csak nem ér semmit. Ebben a helyzetben csak az a célravezető, ha belemondom a képébe azt, hogy mi a helyzet, aztán megpróbálja feldolgozni. Ha lassú vagyok a végén még képtelen lesz uralni magát és akkor netán drasztikusabb módon kellene megpróbálnom megfogalmazni a dolgot és az nem lenne hasznos egyikünk számára sem. Nem jó az, ha neki kell esnem, megmutatni, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megállítsam... neki lenne rosszabb, én pedig nem akarok szegénynek ártani. Láthatóan így is van épp elég baja, ha egyszer úgy fest orvos és még csak fogalma sincs arról, hogy mi történt vele. Szegény pára... nem lehet valami kellemes arra ébredni, hogy nem élsz, főleg ha nem is vetted észre, hogy mi történt veled. - Csak nem emlékszik rá, talán a sokk miatt. Nem ájult el valamikor? Nem... gondolja, hogy elájult? Na akkor az nem ájulás volt. - próbálom én könnyedén elmagyarázni neki a dolgot, hátha majd szép lassan felfogja a lényeget, mert kénytelen lesz. Ha nem teszi... hát nagyon megjárja, mert nem fogom engedni, hogy elmenjen innen, az biztos. A fogai viszont megmutatják, hogy mi a helyzet. Megtudná ezt másképp is, amikor épp rátámad valakire, de az rosszabb lenne, főleg ha életeket ment és aztán szembesülnie kell
azzal, hogy megölt valakit, mert ebben az állapotban biztos, hogy az lenne a vége, ezt pedig nem hagyhatom... nem is akarnám hagyni, annyi biztos. - Elkezdődött az átváltozása, és most két út van. Ha nem iszik vért, akkor kiszárad, tényleg meghal... talán csak pár órán belül. Ha viszont igen, akkor átváltozik, vámpír lesz véglegesen. Egyik se jobb a másiknál, bár talán a halál kellemesebb út. - színtelen hangon magyarázok továbbra is, csak akkor sóhajtok egyet, amikor már összegömbölyödik a földön. Nem lehet kellemes ezzel az egésszel szembesülni és főleg nem lehet kellemes tudni, hogy talán csak pár órája van hátra. A szavaira csak újra sóhajtok és kicsit közelebb lépek hozzá. Leguggolok mellé, de még mindig tisztes távolságból, tartok úgy egy métert. Nekem eshet bármikor, és ezt azért nem szeretném megkockáztatni. Le tudom szerelni, de ha csak egy kortyot is iszik, akkor eldőlt és az a jó, ha a saját döntéséből jön rá, hogy mit akar. - Biztos, hogy nem mehet vissza dolgozni, végezne az első útjába eső emberrel, akinek lüktet a nyaki ütőere. El... el kell döntenie, hogy mit akar. - nem lehet ez most egyszerű neki, de más választása nem igazán van. Ha élni akar... így, hát éljen, ha nem, akkor haljon meg, de azt jó eséllyel végig kell néznem, mert hogy itt nem hagyom egyedül az is biztos. Bármikor jöhet valaki, aki segíteni akar neki, aztán jó eséllyel egy pillanat alatt ki is oltaná az életét. - Jöjjön, segítek valahogy túlesni ezen, csak nem kéne itt maradnunk. - a kezemet nyújtom felé. Talán már elhiszi, hogy mi történik, ha pedig nem, hát könnyedén meg tudom mutatni neki. Még biztos, hogy nem működnek a képességei, nem gyógyul olyan gyorsan, ellenben nekem meg van a varázserőm és ha a fickó racionális orvos, akkor jó eséllyel nem hisz abban sem, hogy léteznek boszorkányok. Én ellenben az vagyok és meg is tudom ezt mutatni neki.
Azon túl, hogy mindenem majd szét szakad, a szememet meg bántja a fény, a nő olyan keményen magyaráz, mintha egyszemélyben lenne a bíró és a hóhér. Fel sem fogom először a szavai jelentőségét, csak a komolyságuk tart fogva. Vérről beszél, és halálról, amelyek számomra sem távoli fogalmak, csak ezúttal én volnék a középpontban. Miután annyi embert sikerült megmentenem, most engem ér utól a vég... meghaltam, de még van esélyem mégis élni? Miféle undorítóan kifacsart megoldás ez? Vámpírok csak a mesében léteznek, ha valami, hát biztosan nem az történik velem. A nő is már csak az agydaganat végstádiumának halucinációja, másról nem lehet szó. Biztosan a kórház folyosóján fekszem, többen körbeállnak, és azon vitatkoznak, hogy van e még értelme gépre kapcsolni. - Elájultam, de... az nem meglepő. Szoktam dolgokat látni, régebben is. És akkor sem haltam meg. – Rázom a fejemet, hihetetlennek tűnik, amit mond, de már a mozdulattól úgy vibrál a halántékom, hogy rögtön szétrobban. A fogaim pedig már majdnem kiugranak az ínyemből. A szemem szinte lángol, még jó, hogy nem látom az arcomat, de minden erőmmel küzdök az ellen, ami most a szervezetemben végbemegy. Nem is értem, hogy a nő miért ilyen segítőkész, én nem ezt szoktam meg. Én szoktam másoknak, most meg mintha némi aggodalmat vennék észre az arcán. - Meghalok, vagy szörnyeteg leszek... – Próbálok bólintani, ő maga is a halált hozta fel megváltásnak. Igen, már sokat éltem értelmetlenül, az ikrem már biztosan halott, sosem fogunk többet találkozni. Nem sírok, de nyöszörgök, ahogyan összekulcsolom a térdem felett a lábamat, és ringatom magam. Nem számít már, mennyire szánalmasan nézhetek, jőjjön már a megváltó halál. A kávézóból is hihetetlen mód hallom a hangokat, szinte zsibong a fejem, olyannyira ki vannak élesedve az érzékeim. Éhes vagyok, de már nem kavarog annyira a gyomrom, ennek kéne valamit. A nő vérről beszélt... Élni akarásom ennyire erős lenne? Képes lennék így élni. Végül abbahagyom a nyöszörgést, és még mindig fájdalmas fejjel, de felnézek rá. - Nekem az volt a munkám... mihez kezdenék... ez így túl... – Nem tudom megfogalmazni, most szörnyegetegként kezdjek új életetet. Abban igaza van, hogy ha megteszem, és ez a vér-éhség állandóan urrá lesz rajtam, akkor hogyan lehetnék sebész? Ott mindennapos a vér látványa. Az, amelyre oly éhes vagyok most, és elborzaszt, hogy ez az érzés jár át. Egyszerre érzem gyengének és erősnek magam, igaz ez utóbbi inkább mintha valami elérhető cél lenne, ha beteljesíteném azt, amit a nő is opcióként jelölt meg. Akkor talán a fájdalom is alábbhagyna. Kérdés, hogy mi a helyzet a halucinációkkal. Amióta felébredtem, nem láttam semmi furcsát, ha nem számítjuk ezt a vámpírdolgot. Lehet, hogy a halállal kigyógyultam a betegségemből is? - Nem tudom most eldönteni... hihetetlennek tűnik, és én mint valami... halott... – Megrázom a fejemet, de mégis megemberelem magam, elfogadom a kezét, ahogyan felhúz. Érzem a belőle áradó forró pulzálást, és valóban igaza lehet, máris odavonzza a tekintetemet a nyaki verőere. Ez nem lesz egyszerű. Várakozóan tekintek rá, talán most, hogy döntöttem, a fejfájás is csillapodik kissé, de hogy vért igyak... atyaég, azt hogy fogom megtenni? Egyátalán honnan szerzünk?
Tény és való, hogy nem vagyok valami kedves és főleg nem vagyok valami visszafogott, de ez már csak így megy, ha az ember annyi mindent élt meg, mint én. Nem igazán vagyok híve az óvatos közlésnek. Egyszerűen csak nincs rá idő, főleg ebben a helyzetben, amikor bármikor beüthet nála a krach és akkor tuti, hogy nekiugrik a következő szembejövőnek, és azt... nem akarjuk kivárni igaz? Ő sem, csak még ezzel nincs tisztában. E miatt nincs időm lassan adagolni az infokat és egyébként is felnőtt ember dolgozza fel... vagy ilyesmi. - Ez most nem pont ugyanaz nekem elhiheti. Nem hallucináció és én biztos vagyok benne, hogy meghalt. - nem akarom neki drasztikus módon megmutatni, pedig bele is állíthatnék valamit a karjába. Még nem gyógyulna be gyorsan a seb, hiszen nem történt meg az átalakulás, de nem halna bele, maximum mégy gyengébb lenne és még inkább kívánná a vért, mint most, ha jól sejtem. Szóval ez biztos, hogy nem lenne valami jó ötlet, mert akkor csak plusz gondom lenne vele, hogy megpróbáljam visszafogni. A lényeg az, hogy nem akarjuk kipróbálni, hogy mikor és hogyan darálna be valakit igaz? Főleg ha egyelőre még abban sem biztos, hogy akarja-e az átváltozást, mert még nem sikerült megértenie, hogy mi is a helyzet pontosan. - Nagyjából igen, bár sokak szerint nem teljesen mondható szörnyetegnek minden vámpír. Akad, aki tudja kezelni. - akad aki még élvezi is, ilyet is ismerek. Én elítélem az egészet, persze csak Oliver miatt. Más volt régen, akkor meg akartam menteni, mert ő is csak egy bajbajutott volt, akinek érdemesnek tűnt segíteni, aztán persze kiderült, hogy mekkorát tévedtem, mekkorát tévedtünk, amikor megmentettük az életét. Balga tett volt, de ez a fickó más. Néha meg kell tenni, csak... persze akkor, ha biztos vagy
benne, hogy van értelme. Elég tapasztalt vagyok már, hogy el tudjam dönteni és csak ritkán hibázok szerencsére. Hallgatom a szavait, látszik, hogy szenved meg tudom végülis érteni. Halkan sóhajtok végül egyet. Nem nekem kell döntenem, ezt neki kell megoldani magában, ehhez kétség sem fér, még ha nehéz is, pedig biztos, hogy nehéz. - Megértem... nem egyszerű, de tudja majd jobb lesz, ha már tudja mit akar. Ha életben marad, akkor sok ideje lesz ezt megszokni. - és persze kezelni is. Majd idővel menni fog neki, ha pedig nem, még mindig dönthet úgy, hogy feladja nem igaz? Csak most kell kitalálnia, hogy ebben a percben mit is akar, és sok ideje nincs eldönteni, mert ha netán a halált választja, akkor... ha már megtörtént végképp nincs visszaút. - Pedig sok ideje nincs rá, hogy eldöntse, utólag már nincs visszaút és egyre erősebb lesz az éhség, főleg ha emberek közé menne. Kénytelen lesz minél előbb kitalálni, hogy mi legyen. Hol lakik? - talán közel és akkor elmehetünk oda, mert itt se jó, ha vagyunk. Ki tudja, hogy ki jön ki még az utcára kicsit levegőzni, vagy szellőztetni magát, netán dohányozni. Nem lenne jó, ha most valaki meglepne minket, szóval el kéne tűnni innen és keresni valami más helyet, ahol biztosan kordában tudom tartani a fickót, akkor is, ha esély van rá, hogy baj lesz, mert... végül baj lesz. A vér pedig már megoldható... nem fogunk egy ártatlant keresni hozzá, az biztos, nem tehetjük, mert akkor csak lebukna és annyira még nem erős, hogy emlékeket is tudjon törölni, ez biztos.
Nem csak az ér sokként, hogy milyen fájdalmat érzek a fejemben, a szememben, a fogaimban, amelytől elsőre agydaganatra saccoltam, aztán a nő tetézi azzal, hogy meghaltam, és valami szörnyetegként éledtem ujjá, amelyről csak a filmekben hallottam. Mondhatnám azt, hogy ez egy eszement hülyeség, de ahogyan érzem azt, amit mond, hogy nőnek a fogaim, és a vérre való szomjúság szétárad bennem, ez teljesen más, mint a halucinációk. Racionális agyam lassan kénytelen elfogadni, hogy ez nem tudományos tény, sokkal inkább a természetfeletti megnyilvánulása, amelynek létezését eddig figyelembe sem vettem. Tanultam ember vagyok, csak azt látom, ami tényleg ott van, erre valami teljesen más útra terelnek. Agyrém, de tényleg... - Értem... – Törölgetem a számat, mintha folyamatosan nedvesnek érezném, pedig csak én próbálom meg nyállal megnedvesíteni. A nő aztán nem cicóz, egyből a képembe tolja, mint amikor nem sikerült egy fontos munkám, és a főorvosom minden érzelgősség nélkül a képembe tolta az eredményt. Ezzel a nővel akár egy alomból is származhattak volna, ez a száraz stílus... semmi empátia, csak a tények rideg közlése. Én sosem volt ilyen, mindenkit meg próbáltam nyugtatni, de talán ezen a pontot mindez már nem számít. Ha meghaltam, már nem kell lelkiismeretfurdalást éreznie. Csak egy kérdés: ő honnan tudja, hogy mi történt velem? Talán a téma szakértője? - Kezelni... hogy lehet azt kezelni, ha vért akarok? Ez... undorító. – Rázom meg a fejemet, nem is tudom, hogy lennék képes gyilkolni a vérért, mint a filmekben, de a nő azt mondta, ha nem iszom villámgyorsan, meg fogok halni, végleg. A munkámat pedig akár el is felejthetem, hiszen folyamatosan vérző sebek felett dolgozom, de akkor mit csináljak mostantól? A munkám az életem, hogy másoknak segítsek... innentől akár fel is adhatom. Semmi értelme annak, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha ezt a féléletet akarnám élni. Ha a hugom meghalt, talán itt az ideje, hogy én is kövessem, és a választás igazából csak elméleti jellegű. Végül a nő is felsóhajt, bármilyen száraznak tűnik, mégis karon ragadott, és nem csak az én, mások biztonsága érdekében is kihozott, próbál a lelkemre beszélni. Kicsit drasztikus a közlési módja, de mégis, a szándék a fontos. A fejfájás tompul itt az árnyékban, de folyamatosan érzem az utcán elhaladók szívdobogását, de ami még rosszabb, az övét is, és itt van pár centire tőlem. Mégsem fél attól, hogy ártanék neki. Pontosan tudja, hogy mivel áll szemben. Vagy kivel. Ez némi bizalmat ébreszt bennem, bár ez a szánakozó tekintet ismét visszahozza a búskomorságomat, hogy aligha van értelme élni. - A kertvárosban van egy házam. A kórház előtt parkoltam, de így... nem tudnék vezetni. – Ezzel nem is nagyon kell takaróznom, láthatja az állapotomból, hogy csak eldőlnék, és aludni akarok, de olyan erőteljesen zubog bennem a tennivágyás, hogy nem is tudom, hogy mit kéne most tennem. A tárcám után matatok, végül rálelek az egyik belső zsebben. Miután nincsen vesztenivalóm, nem számít már, ha mondjuk kirabol, és itt hagy. De valahogy nem ezt nézem ki belőle. - Ha az életet választom, akkor... lehet vért szerezni is? – Kérdezek rá, mert ha nem kell frissnek lennie, hátha van rá megoldás, hogy senki ne sérüljön meg. Vagy naív lennék? A nő biztosan ezt is jobban tudja. Már csak ahhoz nincsen bátorságom, hogy megkérdezzem ki ő? Mintha a halál angyala lenne, aki ilyen pokoli választásokat kínál.
Próbálhatnék óvatosabb lenni vele, visszafoghatnám magamat jobban igen, de... még sem megy ez olyan könnyen. Annyi mindent láttam már és én is olyan sok mindenen menetem keresztül, hogy nem tudom csak kedves pátyolgatással kezelni őt, egyszerűen nem megy. Persze nem akarom szándékosan kiborítani sem, egyszerűen csak meg kell tudnia, hogy miről van szó és ezt így tudja meg, sajnos ez a nagy helyzet. Ha finoman és óvatosan közölném akkor se lenne neki sokkal könnyebb, sőt akkor elkezdene győzködni, nem értené, nem hinné el... nem hiszem, hogy ezzel túlságosan sok mindent érnénk el nem igaz? - Az ember sok mindent képes kezelni, azt is, amiről azt hiszi, hogy nem, maximum azt lassabban. - próbálok én nem annyira tárgyilagos menni, de ennyire megy csak. Kénytelen lesz ezt elfogadni valahogy és feldolgozni. Még nem tudom hogyan, de sok választása nincs. Egyetértek abban, hogy undorító lehet a vér kérdés, de igazából ez nem is csak az egyetlen gond ezzel. A hosszú élet... minden szempontból rossz, teljesen mindegy, hogy mihez köthető igazából, vérhez, vagy mágiához. Egyáltalán nem számít és erre majd idővel ő is rá fog jönni, persze akkor, ha úgy dönt, hogy életben akar maradni és nem adja fel inkább, mert az is egy opció. - Akkor majd én vezetek és majd mutatja az utat, navigál. - odafigyelve persze arra, hogy közben ne akarjon nekem esni, az nem lenne hasznos egyikünknek sem a biztonságos hazajutása szempontjából. Megvárom, amíg keresgél. Nem akarom én kirabolni, nincs rá okom és hasznom sem származik igazából belőle. Várok, amíg elkészül. Igazából nekem csak a slusszkulcs kell, semmi más, nem érdekel a pénze, vagy az iratai. Esetleg a neve, de még az sem feltétlenül fontos. Nem kell jó barátoknak lennünk és nem
vagyunk közeli ismerősök sem hirtelen a miatt, hogy segíteni próbálok neki. Valakinek muszáj ezt megtenni, mert különben nekiállna embereket gyilkolni a vér iránti olthatatlan vágy miatt, azt pedig nem szívesen nézném végig, akkor valami drasztikusabb lépésre kéne elszánnom magamat és az egyikünknek sem lenne jó igaz? - Ihat a kórházi készletekből is, de most nem hiszem, hogy okos döntés lenne betennie a lábát egy forgalmas helyre, ahol sok vér és sérültek vannak. Majd... megoldjuk máshogy, ha úgy dönt. Vagy már döntött? - még nem tudom, hogy mit is akar, de végső soron én is itt vagyok. A vérem tökéletes a célra és én le tudom állítani. Az átváltozáshoz amúgy sem kell sok, csak az első pár korty, aztán már meg lehet próbálni megszerezni a kórházban tárolt vérkészlet egy kis részét, mert sokat abból sem dézsmálhat meg, az feltűnő lenne. Aztán ott van az az apró gond is, hogy jelenleg nem mehet ki csak úgy a napra, ahhoz gyűrűre is szüksége lesz, vagy egyéb ékszerre, ami megvédi a fénytől. Talán ebben is segíthetek neki, ha úgy érzem, hogy érdemes. Orvos... megijedt, de hogy milyen a jelleme az majd akkor derül ki igazán, ha jobban lesz és megnyugodott. Majd akkor eldöntöm, hogy tényleg másban is érdemes-e segítenem neki.
Talán erre van most szükségem. Hogy ne hitessenek. Elég pocsék érzés szembesülni vele, hogy meghaltam, és sosem lesz már bármi is olyan, mint korábban volt, de legalább nem hiteget vele. Csak az lehet a legjobb, hogy valaki tudja kezelni, és nem válik szörnyeteggé. Ha élni akarok, akkor csakis erről lehet szó, ilyen módon kell megközelítenem a dolgot. Nem tudom, hogyan fogok tudni majd másokért tenni, hiszen azt semmiképpen nem adnám fel, de csak van rá valami megoldás. Úgy akarok tovább élni, hogy ha bármi is változik, az alapok megmaradnak. Vérhez való viszonyom felülírja az eszközt, de nem lehet hatással az útra. - És ön... honnan tud ennyit... a vérről, meg a szörnyetegekről? – Kérdezem még mindig hitetlenkedve. Az egész olyannak tűnik, mintha mindez tökéletesen természetes lenne. A nő olyan egyszerűen pattant fel, amikor meglátott, semmi félelem, meglepődés nem volt az arcán, mintha mindez a világunk része lenne. Ha tényleg az, hogyan lehettünk ennyire vakok? Kisgyerekek vagyunk a felnőttek játékában? Most már én is látni fogom, hogy mennyire más a világ, mint hittem? Elborzasztó, és ostobának érzem magam. - Az igazolványomban ott a címem. Eldőlök majd hátul. – Nyomom a kezébe a tárcámat, nem fogom tudni navigálni, van egy olyan érzésem, hogy ha még kocsival is megyünk, annyira bántja a szememet a fény, minden összefolyik, jobb lesz, ha behunyom, ahogyan majd otthon is kénytelen leszek aludni, vagy ezt a vér kérdést mielőbb megoldani, hiszen már a mostani éjszakám is elég zaklatott volt. A gyomrom szüntelenül kavarog, éhes vagyok, mégsem ételt kívánok. A nőnek igaza volt, most már más az, amely eleségként szolgál, még ha még undorítónak is tartom a dolgot, a filmbeli vámpírok jutnak eszembe, akik élvezettel szürcsölgették az emberi vért. Én is ilyen leszek...? Végül felállok, és igyekszem megállni a lábamon, hogy ne kelljen támogatni. Nem tudom, hogy a kocsija merre áll, de megyek vele, lesütve a szememet, hogy ne kelljen másokra néznem közben, ki tudja, hogy milyen gondolatok indulnak meg bennem, amelyen aztán majd nem tudok uralkodni. Aztán mégis a slusszkulcsot várja, ezek szerint nem kocsival jött. A kezébe nyomom azt is, majd a kórházhoz vezetem vissza, imádkozva, hogy ne akadjak össze kollégákkal. Szerencsére ebben a pár percben senki nem jön ki kávézni. Ha kinyitotta a riasztót, akkor a bmw hátsó ülésére kúszom be, és magam után húzom. Nem hiszem, hogy ártani akarna nekem, már eddig is megtehette volna. Csak egy meglepődött mentős int bizonytalanul, neki bólintok, ettől még talán nem kezd gyanakodni. - Döntöttem. Élni akarok, bármilyen élet is ez. De meg akarom tanulni, hogyan uraljam, mert ettől még másoknak szenteltem, és ezen nem akarok változtatni. Ha nem orvosként, akkor máshogyan... – Behunyom a szemem, reszketek mint a nyárfalevél, mintha fáznék, és igyekszem nem nézni a nő hófehér nyakát, aki elvileg majd elém ül be. Nem is ülök fel középre, hogy a két ülésre támasszam a kezem, mert még bevadulok, vagy nem tudom. Egyenlőre jobb, ha ő mutat megoldást. Csak érjünk már haza, valahogy otthon biztonságban érezném magam. Hátha van a telefonján gps amely alapján odatalál.
Azt hiszem, ha nem erre lenne szükség akkor se menne nekem túlságosan az, hogy ne hitegessem, hogy óvatosan beszéljek vele finoman, hogy ne bántsam meg szegény kicsi lelkét... Az az igazság, hogy ez nem az én stílusom és nem is igazán gondolom hatásosnak. A lelkekre nem lehet mindig vigyázni, főleg ilyen esetben. Most amúgy sincs sok ideje, hogy elfogadja ezt az egészet, mert úgyis vége lesz idővel és kész, ha nem dönti el mit akar. Vagy akkor kárhozik el a lelke, ha megöl valakit, vagy szimplán meghal és kész. Túl sok választási lehetősége nincs. - Boszorkány vagyok, elég régen élek már ahhoz, hogy sok mindent tudjak erről az egészről. - nem kell most azonnal mindent a képébe vágnom. Orvos, ennyi már kiderült. Ha most azt mondom neki, hogy csekély hétszáz éve rontom már a levegőt a földön a végén még hitetlenkedve nézne rám és onnantól azt hinné, hogy az egész, amit mondtam neki nem igaz és csak szórakoztam vele. Bár talán eddig már nem jutna el, hiszen érezheti nagyon jól, hogy milyen hatással van rá a vér iránti vágy, hogy az ínyét mennyire kínozzák a fogai, legalábbis gondolom. Ezt én nem tapasztaltam meg sosem, csak hallomásból tudom, hogyan működik, no meg arra volt példa, hogy láttam ilyesmit. - Rendben van, pihenjen addig, amíg odaérünk. - nem szeretem a modern technikát, de van telefonom és van is rajta GPS,
hogy odataláljak. Nem lesz gond. A kocsiig pedig, ha kell, akkor eltámogatom. Persze félszemmel úgyis figyelni fogok rá, az érzékeim élesek most, hogy minden mozdulatát szemmel tarthassam, hiszen ki tudja, hogy mikor próbál meg netán nekem esni tehetetlenségében, vagy mondjuk csak, mert már nem bírja visszafogni az éhséget. Elég nagy gond lenne, főleg rám nézve, ha vezetés közben okozna ezzel balesetet. Annak ellenére is, hogy én sem halhatok meg, csak én nem olyan okból, mint ő, de attól még nem kellemes, ha megsérülök, időbe telik mire rendbe jövök és nem is valami kellemes érzés. Az útra figyelek, amikor elindulunk, csak fél füllel hallom a hangját a hátam mögött. Lassan bólintok, miközben a visszapillantó tükörben vetek egy pillantást rá hátra. - Rendben van, én is erre számítottam. Az ember ritkán akarja csak úgy eldobni magától az életet, még ha az az élet... ilyen is. Megmutatom, hogy mit tehetsz és segít... kezelni. De nem lesz olyan az életed, mint volt, ezt el kell fogadnod. - vagy legalábbis még nagyon sokáig. Lehet, hogy idővel igen, alkalmazkodni tud majd ahhoz, ami történik vele, elviseli majd azt, hogy éhezik a vérre, de közben nem támadhatja meg azt, akit segít. Ez már azon múlik, hogy elég nagy-e az akaratereje. Úgy tudom az orvosok elég kitartóak, rengeteg éjszakai műszakot húznak le, kevés alvással... ha elég benne az eltökéltség, akkor képes lesz véghez vinni, amit akar, de csak idővel... viszont ideje az pont elég van. Lassan elérjük a házat, a telefonom jelez, leállítom a motort és neki is kinyitom az ajtót. - Jöjjön... most már jöhet a lakáskulcs. - kétlem, hogy reszkető kézzel ki tudná nyitni az ajtót. Segítek neki, ha kell eljutni az épületig, aztán nyitni az ajtót. Nem vagyok rossz ember, csak... céltalan, és néha rossz célokat találok magamnak, de ezúttal talán nem.
Ahogyan próbál támogatni az autóm felé, ismét további furcsa adalékát kapom meg ennek a szörnyű, halálon túli létnek; mágia. Mintha nem volna az bőven elegendő, hogy meghaltam, és vért kell innom a fennmaradáshoz, most kiderül, hogy még varázslat is szövi körbe ezt az egészet? Komolyan, ostoba gyermeknek hiszen magam, csak pont fordítva, mint a racionális világban, ahol meggyőzzük a kicsiket, hogy nincsenek szörnyek, itt engem kell felnőttként meggyőzni, hogy de bizony vannak. Racionális orvos agyam képtelen befogadni mindezt, mégis a saját szemmemel látom, és érzem, ebben nincsen hazugság. Képtelen, mégis valóságos. - Elég régóta? Mennyire régóta? Én hogyan tudok meghalni, ha már most halott vagyok? – Már megint a logikáját nézem, mintha lenne. Meglehet, van benne valami rendszer csak még nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mi a felépítése. Ahogyan beszállok a kocsiba, és elnyúlok a hátsó ülésen, számba veszem a lehetségeket. Vért kell innom, lehetőség szerint frisset, és akkor megtanulható, kezelhető az egész... Vámpirizmus, amelyről eddig csak a filmekből értesültem, most a saját bőrömön csapódik le, és a nagyon is száraz stílusú szőke nő úgy közli, mintha mindez az élet rendje, természetes dolog, amelyet vagy lenyelek, vagy akár tényleg meg is halhatok. Furcsa... Igyekszem nem belegondolni, hogy ő mitől ilyen. Abban magamra ismerek benne, hogy segítőkész. Különös kettősség. Száraz, passzív akar maradni, mégsem hagyja szó nékül ami velem történik, másokat is megmentene tőle. Szétrobban a fejem, nem értem. Most csak aludnom kéne. Vagy meginni azt a vért, amelyet kínál. Úgyis kijön majd a gyomromból, nem normális dolog vért inni. Bár... ebben mi a normális dolog? Ebben az egészben, amellyel most küzdök. Ha odaérünk, majd meglátjuk, hogy reagálok. Addig eldőlök a hátsó ülésen, viszont mégis kinyitom a szemem, amikor a nő hátraszól. Száműzöm a gondolataimból, hogy neki milyen lehet a vére, hiszen olyan közel van hozzám, nehéz másra gondolni. Mintha kicsit össze lenne ő is zavarodva, mert pár mondat erejéig tegezésre vált, amely jelen helyzetben a legkevésbé zavar. - Ha módomban áll máshogyan segíteni másoknak, akkor van értelme. Ha már a testvéremen nem tudtam, nem akarom feladni. – Ismerem be, s kénytelen vagyok igazat adni, belenyugodni, hogy a munkámnak, karrieremnek. Ha valósághűen festi le a jövőmet, többé nem foghatok szikét a kezeim közé, hiszen vérengző szörnyeteggé válnék. Körbenézek, ez már ismerős terep. A nő kezét kapom el, és kimászok, mellé lépek. Ismét bánt a napfény, végtelenül gyengének érzem magam... Az ujjai közé tolom a lakáskulcsot, majd mögötte belépek. Alig tudok rajta uralkodni, még ha számít is rám, egyenlőre csak a haját markolom meg. - Ne haragudjon, küzdök ellene... Az éhség... elviselhetetlen... – Motyogom, és ismét elesek. Mardosó fájdalom jár át, érzem, hogy a szemeim már szinte lángolnak. Most még nyöszörgök, de ha nem segít rögtön, akkor el fog borulni az agyam, úgy látom már nem vagyok messze attól a ponttól, hogy feladjam. A fogaim már tűként tépik át az ínyemet... Görcsbe ránduló ujjakkal nyúlok feléje...
Tudom, nem vagyok a legkedvesebb ember... boszorkány, az ő lelki világára sem figyelek oda különösebben, de őszintén szólva nem is gondolom úgy, hogy kellene. Nem az én dolgom ápolni őt, vagy istápolni. Én csak azzal foglalkozom, hogy ne ártson másoknak, hogy ne öljön embert, mert képtelen kontrollálni a vérszomjat, mert az jönne hamarosan, főleg hogy semmiről sem volt fogalma és képes volt simán bemenni egy tömött kávézóba, aztán még visszament volna a kórházba. Az kellett volna csak! - Biztos, hogy mindenre most akar választ kapni azonnal? - nem elég még neki azt feldolgozni, amit megkapott? Azt, hogy vámpír lett és még ez is elég rendesen sokkolta, nem igaz? Akkor nem kell még a képébe vágnom azt is, hogy több száz év van mögöttem már. - Legyen elég annyi, hogy sokkal több vagyok annál, mint aminek látszom. Meghalni pedig úgy tud, ha valaki karót döf a szívébe, fa karót, de szív kitépése is hatásos lehet, vagy a vérfarkas harapás, ami lassan emésztené el. És persze a napfény. - na igen ez utóbbi lesz számára a legnagyobb gond. Persze többire is figyelni kell, főleg ha életben akar maradni, hiszen tudnia kell majd róla, hogy vannak vadászok, vannak olyanok, akik majd végezni akarnak vele csak azért, ami és nem azért, mert tett volna bármi rosszat is, csak azért, mert még a jövőben tehet. De nem kell mindent azonnal rázúdítanom, ennyire még... bármilyen hihetetlen, de én is képes vagyok az együttérzésre. A vezetés alatt amúgy is inkább az útra és rá akarok figyelni, nem pedig még arra is,
hogy mikről kellene beszámolnom neki. Nem lenne jó, ha most érne minket baleset és persze az sem, ha megtalálna támadni, mert már képtelen visszafogni magát. De végül mégis sikerül épségben megérkezni szerencsére. - Ezt még én sem tudhatom előre, attól függ, hogy mennyi az akaratereje, de az biztos, hogy hasznos, ha hosszabb szabadságot vesz ki. - nem fog tudni azonnal visszamenni dolgozni. A kórház nem neki való hely, legalábbis jelenleg semmiképpen sem. Nem szabad oda mennie, amíg nem tudja magát teljesen kontrollálni, és nem is csak azért, mert megtámadhat valakit. Az is benne van, hogy nem bukhat le, mert elég pár apró jel, pár apró kis jelecske, amiből észreveheti bármilyen hozzáértő vadász, hogy micsoda és akkor már esélye sincs rá, hogy csak úgy meneküljön, főleg hogy még fiatal vámpír. A mikor hajamba kap szinte azonnal reagálok, a földön már érezheti azt, hogy az elméjébe maró fájdalom hatol. Tudok rá koncentrálni, hogy ez meg is maradjon, amíg a kulccsal foglalkozom. - Csak ne üvöltsön... - vannak szomszédai, de tudom, hogy már nem igazán ura önmagának. Az ajtó végre nyílik, én pedig újra a karja alá nyúlok. Na igen, jó is lenne egy kis plusz erő, hogy könnyebben menjen a bejuttatása, mert elég rendesen küzdök tőle, miközben ő szenved, hogy ne tudjon nekem esni. Nekem kell gyakorolnom felette a kontrollt, ha neki nem megy. Az ajtót csak lábbal rúgom be és közvetlenül utána el is engedem őt. Leguggolok elé és a csuklómat nyújtom felé. - Engedem, hogy igyon és átváltozzon, de ha túlzásba viszi... Tudni fogja, mikor elég. - elég pár korty, aztán majd kitalálunk valami mást. Én nem veszíthetem el az erőmet, ez az egy biztos, ha túlzásba vinné, akkor le fogom állítani.
- A válaszok ráérnek, csak éppen... most éppen nincsen jobb dolgom. – Mordulok fel a hátsó ülésen kinyitva a szememet. Tényleg úgy érzem magam mint egy újszülött, akinek minden információ igazi forrás a szomjúságban. Igaz, tényleg szomjas vagyok, vagy éhes, nem is tudom, hogyan lehetne ezt aposztrófálni. Orvos vagyok, számomra fontos, hogy mindenről tökéletes látképem legyen. – Vérfarkasok? Hát persze... mi más? – Ragadom ki az egyik lényeges momentumot elég cinikus felhanggal, amiben nem ismerek magamra, sosem ironizálok, nem érzem szükségét. Ennél biztos, hogy jobb vagyok. A nő azért meglehetősen türelmes, úgy segít nekem, ahogyan én szoktam másoknak, és ezt az indokot nem is értem, talán benne is él egyfajta megmentési kényszer, mint bennem, nem tudhatom. Mint ahogyan azt sem, hogy hány éves, miket élt meg. Bármennyi is legyen, valami ezt tette vele, ahogyan rosszindulatúnak sem születik az ember. - Szabadság. Hát jó, bár az én szakmámban ez meglepő lesz, hosszútávon számítanak a munkámra. – Bólintok, nem mintha látná vezetés közben, igaz, ha boszorkány akkor nem lepődnék meg, ha a tarkóján is lenne szeme. Még azt tudom elképzelni, hogy afféle őrangyal, aki járkál a városban, és ha olyan szerencsétlenekbe botlik, akik elárvultak, vagy veszélyesek, ott terem, és segít. Sintér, és megmentő egyben. Mindennél jobban hálás vagyok, nem csak a segítségért, azért még inkább, hogy nem engedte, hogy másokat támadjak meg. Úgy nem akartam volna tovább élni. Bejutunk nagy nehezen, holott már alig tudok ellenállni, hogy nem tépjem meg alaposan. Mintha olyan ösztönök vezetnének, amelyek eddig nem éltek bennem. Az érintését forrónak érzem, mintha szexuális vágy támadna bennem iránta, ám a fogaim nem húzódnak vissza, ez valami más, mégis azt a fülledt erotikát érzem, hogy minden pórusát, illatát be tudom szívni, csak éppen nem a bőrét érzem, hanem a száguldó vérét. Fenséges zsákmánynak, nem pedig aktusba vezethető nőnek gondolom. A fájdalom ekkor söpör végig rajtam, szinte üvöltenék, ezt őt tette vele, szinte érzem, hogy az elméje korbácsként csattan végig rajtam. Vádlón pillantok fel, holott nem enged el. A földre zuhanok, immár otthon. Nem hengeredek arrébb, csak felnézek, érzem, hogy csillapodik ismét a kín, a szemeibe fúrom az enyémet, mintha kész lennék... hatni rá, most legalábbis így érzem, ám nem próbálok meg. Bólintva veszem át a csuklót, amellyel kapcsolatban korábban viszolyogtam volna, most ellenben olyan vágy hajt felé, amelynek már nem tudok ellenállni. Kék szemeim vörösre váltanak, arcomon ismét érzem a lángoló fekete erezetet, de már oda sem kapok. Az ajkaimhoz emelem a finom bőrrel bevont végtagot, és félve érintem hozzá a fogamat. Akadálytalanul suhanok át rajta, és azonnal áramlani kezd a torkomba a vér. Azt hittem volna, hogy ugyanolyan, mint emberként, holott teljesen más. Mint a legfinonabb bor, bólé, nektár egyvelege lenne. Édes, végtelenül nyelni való. Behúnyt szemmel kortyolok, mígnem eszembe nem jut a nő intelme, le kell álnom. Remegni kezdek, de eltartom magamtól, hogy megint a füldre zuhanjak. Ezúttal nem a gyengeségtől, vagy a kíntól. Nehéz volt megállnom, hogy ne folytassam. Aztán magam sem tudom, hogy miért visszaülök, és odabújok hozzá. - Ez ilyenkor fáj? Vagy... mit érzel? – Tegezem most le, azt hiszem ha nem is vagyunk barátok, megmentette az életemet, és esélyes, a jövőben is rá fogok hagyatkozni. Nem tudok róla, hogy a harapásom netán még extázist is kiválthatott belőle, semmi fogalmam nincsen a vámpírlétemről. Most éppen nem a szexuális vagy vér iránti vágy jár át, hanem a hála, a ragaszkodás érzése. Az arcom ismét normális, igaz az ajkaimon még mindig pár csepp vér, amit most lenyalok.
Kezdőlap
