- Néha a testbeszéd többet mond minden szónál, de ezt esélyesen nem neked kéne magyaráznom, vagy tévedek? – fogalmam sem volt, hogy miből is él meg, de elég csak arra gondolni, hogy képes alakot váltani és azért valljuk be a kutyák nagyon is jó megfigyelők és mindamellett egészen jól megérzik az emberek hangulatingadozásait is. – S lévén próbáltál menekülni mielőtt elláttam volna a sérüléseidet, majd az alapján, amit mondtál nehezen hinném azt, hogy barátnak tekintenéd bármelyik boszorkányt is. – ha meg tévedek, akkor így jártam. Semmit se tudtam róla, mégis úgy segítettem rajta, mintha csak az egyik legfontosabb személy lett volna az életemben. Másokon is segítettem, de nem sok olyan személy akadt, akiért hasonlómértékben aggódtam volna. Ez pedig egyre inkább aggasztott és pontosan ezért is éreztem azt, hogy minden érzésem ellenére is a lehető legtávolabb kell kerülnöm tőle. Ő vagy a magam érdekében? Azt nem tudnám megmondani, ahogyan azt se értettem, hogy miért van ilyen hatással…
- Nem értek veled egyet, de esélyesen nem is jártál annyi helyen, hogy ezt tudhasd. – rántottam meg a vállaimat. Sokszor ára van mindennek, de nem minden esetben. Akadnak még bőven olyanok, akik képesek bármilyen fizetség nélkül segíteni a másikon. Ha nem így lenne, akkor már szerintem teljesen kihalt lenne a világ. Tudom, hogy ritkaságba megy, de bármennyire is jobb lett volna még több dolgot tudni a városról abban se voltam biztos, hogy pont olyantól akarnám hallani akit farkastámadás élt, mert ki tudja mit művelt. Még a végén kiderülne, hogy netán ugyanazt a fát akarták megjelölni. Sejtettem, hogy meg fogja lepni, netán csapdát fog szimatolni abban, amit mondtam, pedig nem hazudtam. Arcomra mosoly költözött, mint aki jól szórakozik a reakcióján és mellé még élvezi is. Mintha ez elterelés lett volna, hogy utána jöjjön a feketeleves, de nem jött. Nem volt célom vele, az se kizárt, hogy pár nap múlva el is hagyom a várost. Okkal jöttem ebbe a városba, de néha nem lehet elkapkodni a lépéseket, olykor ügyesen kell játszani, mintha egy sakkjátszma lenne, aminek egyszer vége szakadhat, de lehet örökké tart.
- Ennyire paranoiás vagy? Nagyszarban lehetsz, vagy fogalmam sincs, hogy vagy képes így élni… – lecsavartam a kupakot és hezitálás nélkül belekortyoltam az innivalóba, majd haboztam és nem adtam oda neki. – Már rég megölhettelek volna, ha az lett volna a célom és lehet észre se vetted volna, mert éppen kiterülve feküdtél. Másrészt meg rég elmúlt már az a kor, amikor méreggel öltek a nők. Pláne egy boszorkány. – ha már sokan úgy tartják, hogy a méreg a legkedveltebb formája annak, ahogyan a nők ölnek. Nagy volt a kísértés, hogy az üveget inkább hozzávágjam, amiért ennyire nehéz eset, de végül inkább a kezébe adtam, mert elég volt csak ránézni, hogy még mindig mennyire is pocsékul van.  – Ezek szerint ismered a szót. – jegyzem meg egy kisebb grimasszal az arcomon, majd elvettem az üres üveget, hogy utána megkeressem a táskámat és elrejtsem benne. Nem szerettem soha szemetelni, így nem volt kérdés, hogy ami olyan azt elviszem magammal, aztán majd máshol megszabadulok tőlük, de egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a véres dolgokat inkább el kéne égetni. Legalább nem maradna bizonyíték semmire se.
Látom, hogy mire készül, de még se sietek a segítségére. Nem tenne jót neki, ha felállna, másrészt meg így akartam távol tartani magamtól a fura érzéseket, amiket képes volt előcsalogatni valahonnan az árnyaim mögül. Mintha a sötétséggel borított erdőbe fény szivárgott volna, de hiába néztem körbe, akkor se leltem, hogy honnan jön a napfény. Zavaros volt, de csalogató és pont emiatt kellett fenntartanom azt a bizonyos távolságot.
Elnevettem magam azon amit mondott, majd figyeltem, ahogyan kutyává változik. Pár pillanatig haboztam, de aztán sietve ráztam meg a fejemet. Nem lehet, minél távolabb kell kerülnöm tőle, mert egyre jobban összezavar, ahogyan a percek telnek. Nekem pedig tényleg nem volt semmi szükségem még több káoszra, mint ami az életemet uralta.
- Ez ügyes próbálkozás volt, de ha a végtelen tengerre emlékeztető szemed se részegített meg, akkor miért is részegítene meg az igazán cuki kutya alakod? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben igyekeztem kizárni a nyüszítést, ami túlzottan is mélyre hatolt és nehezebbé tette azt, hogy magára hagyjam. – És mégis hogy kéne magammal vinnem? A hotelbe nem vihetlek, hiszen hamarabb kötnék ki a rendőrségen, mint kettőt pislognék és semmi kedvem olyanról beszélni, amihez közöm se volt. Pláne, hogy azt se tudom kinek a vére van rajtam. – próbáltam ezzel lezártnak is tekinteni a dolgot, majd sietve öleltem magamhoz a cipőmet és a táskámat, hogy elinduljak mezítláb kifelé az épületből, de pár lépés után megálltam, mintha csak egy kötél rántott volna vissza. Bosszúsan sóhajtottam, majd megfordultam. – Jó legyen, hazaviszlek, de nem hozzám, hanem a saját otthonodba, de ahhoz vissza is kell változnod, mert fogalmam sincs, hogy merre is kéne mennem. – morogtam az orrom alatt, így szükségünk lesz arra a koszos plédre is. Azt meg, hogy miként is adja tudtomra, hogy megfelel neki az már rajta állt, azzal, hogy odajön, netán bólint, vagy magával próbálja ráncigálni azt a régi pokrócot, ki tudja... Én meg átkoztam magamat, amiért képes voltam hagyni, hogy az az érzés befolyásoljon, amitől minden épeszű esélyesen menekülne. Hiába is volt kellemes érzés.

Biztos voltam abban, hogy mást már régen magára hagytam volna, vagyis megvártam volna míg magához tér, megbizonyosodtam volna, hogy jól van és kiraktam volna valahol útközben, de most? Kezdtem azt hinni, hogy netán szélütést kaptam, vagy ez is valamiféle mellékhatása a legutóbbi nagyobb varázslatomnak, amiért itt maradtam és a férfi fejét az ölemben pihentettem órákon át, miközben szinte minden rezdülését árgusszemekkel figyeltem. Nem volt kétségem afelől, hogy valami nem stimmelt, ahogyan azt a különös érzést se tudtam beazonosítani, ami a közelében fogott el, de legfőképpen akkor, amikor megérintettem őt. Mintha csak egy láthatatlan lángcsóva kúszott volna felfelé a kezemen attól a ponttól kezdve, ahol hozzáértem, majd átjárta az egész lényemet. Kimerültem, sok volt mostanában stressz. Ez lehet az oka, hogy már képzelődőm.
A reakcióját látva ökölbe szorul a kezem és arcomra egészen viharra emlékeztető érzések ülnek ki. S ha nem lenne ilyen szarul, akkor lehet megpróbálnék bemosni az erőviszonyok ellenére is. Milyen boszorkányokat ismerhet ő, ha ilyen véleménnyel van rólunk, vagy csak ennyire elhagyta a humorát a sérüléseinek hála? Utóbbit talán jobban viseltem volna, mert fájt, hogy bizonyos személyek miatt mennyire képesek tartani tőlünk, vagy csak a rosszak közé beskatulyáznak. Nekem is volt sötétebb korszakom, de attól még… Vállánál fogva óvatosan nyomtam vissza, hogy ne bolonduljon már meg, mielőtt még felszakadna a sebe. – Ez most tényleg szükséges volt, vagy csak így akartad ellenőrzni, hogy megvan-e minden? – morogtam az orrom alatt. Az se biztos, hogy igazán hallhatta, mert nem valami hangosan mondtam. Inkább csak lassan kifújam a levegőt és a plafonra emeltem a pillantásomat. Nem értettem, hogy miért pont vele kellett összeakadnom, miért érdekel ennyire az, hogy miként is van. Mennyivel egyszerűbb lenne hívni neki taxit, aztán menjen amerre akar.
Meglepetten pislogtam rá, amikor olyan furán ejtette ki azt a szót, mintha életében most először tenné meg, vagy csak ízlelgetné a szójelentését, mert amúgy nemigazán tudja, hogy mit is jelent. De inkább a nyelvemre haraptam és nem mondtam már semmit se. Helyette inkább csinálom a jól bevált mély levegő és lassan kifúj dolgot, mielőtt netán tényleg itt hagyom a francba. A lelkiismeretemmel meg majd valahogy megharcolok, amiért magára hagytam. Amikor mozgolódni kezd, akkor viszont egyből aggódás ül ki az arcomra. Figyelem minden rezdülését, azt, hogy mire készül. Amint távolabb kerül kinyújtom lassan az elgémberedett lábaimat és megingatom a fejemet.
- Azt ugye tudod, hogy ez a távolság szinte semmi? Boszorkány vagyok, akiket valami fura oknál fogva szörnyetegnek gondolsz. – nem feleltem a kérdésére, inkább én is kérdeztem. Álltam a pillantását és nem akartam arra gondolni, hogy mennyire is lehetek véres és miként csillanthat meg a beszűrődő fény a vérfoltokon.
- Kérlek mond, hogy ez csak valami idióta vicc... – néztem rá döbbentem és most rajtam volt a sor, hogy olyan fejet vágjak, mint aki nem érti, hogy a másik milyen nyelven is beszél, de aztán leesett a tantusz és egy „ohh” is kibukott ajkaim között. – El is felejtettem, hogy ebben a városban mindennek ára van, vagy hátsószándékkal tesznek az emberek. Pedig reméltem, hogy akad még normális, aki ismeri az önzetlenség fogalmát, de tévedni emberi dolog. Rendben, ha szerinted ára van, akkor van is. – pillantásomat az övébe fúrtam, arcomról eltűnt minden érzelem. Lassan felálltam, mert már tényleg kényelmetlen volt ülni. A felsőmből is hiányzott egy darab, de nem érdekelt jelenleg mennyire is festhetek pocsékul. – Az ára legyen az, hogy nem kell legközelebb is összekaparnom, amikor netán találkozunk, vagy legalább jobban megválogatod a barátaidat. És persze, azért figyelsz arra is, hogy ne legyen szükséged repetára. – utaltam a korábbi hirtelen mozdulatára, majd megrántottam a vállaimat, mert esélyesen nem erre számított. Lehajoltam az üvegért, amiben még volt víz, majd tettem felé pár lépést és felé nyújtottam. Biztos voltam abban, hogy szomjas. - Nem mérgezett, de rajtad áll. - Tisztában voltam azzal is, hogy kérhettem volna információt a városról és az itt élőkről, de jobb szerettem magam megoldani az ügyeimet és rájönni a dolgokra. Nekem meg tényleg nem volt kedvem újrafoltozni őt.

Nem tudom hibáztatni azért, hogy megpróbáld dacolni a kérésemmel és inkább szabadult volna, de nem hagyhattam neki. Muszáj volt, hogy valaki megfelelő ellátásban részesítse, mert egyedül nem jutott volna messzire. S ha így elintézte néhány farkas, akkor ki tudja, hogy mikor szegődnek újra a nyomába? Így meg esélye se lett volna a harcra, de igazából a túlélésre se, hiszen nem gyógyítottam meg a parkolóban teljesen, csak elértem, hogy időt nyerjek, míg megfelelően el tudom látni a sebet és talán még le se bukom a varázslás miatt. Helyette inkább azon voltam, hogy békés álom kerítse hatalmába rövid időre, míg ellátom a sebét és megvizsgálom, hogy akad-e még súlyosabb sérülése. Figyeltem, ahogyan újra ellágyultak a vonásai, majd szép lassan elernyedt a teste is, mintha tényleg aludna vagy altatásban lenne. Csak remélni tudtam, hogy arra a rövid időre legalább békésebb vidéken jár, mint amilyen ez a város lehet nem csak számára – a sérüléseit elnézve -, hanem a legtöbb természetfeletti számára is.
Miközben gyakorlott mozdulatokkal kezdtem el a lehetőségekhez mérten a legjobban ellátni a sebét akaratlanul is felrémlett, hogy nem sokkal korábban miként is horkant fel, amikor a természetet emlegettem, vagyis már nem volt kétséges, hogy tudja boszorkány vagyok. Bár, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy sokáig titkolhatom előle, hiszen akinek van bármekkora sütnivalója, az rájött volna arra, amint kitisztult az elméje, hogy ilyen sérülésekkel egy ilyen környéken nem nagyon maradt volna életben. Miután végeztem a sérüléseivel, nem maradt más, mint hogy kicsit letöröljem legalább az arcáról a vért, illetve a kezeiről, hiszen sokszor az emberek először azt nézik meg, de a többi vizet nem akartam pazarolni, hiszen a csapból nem jött, egyedül a nálam lévő üvegből sikerült valamennyit kicsikarni. Távolabb menni meg több okból se akartam.
Egyre kényelmetlenebb volt ott ülni, de még se tudtam volna elmozdulni onnan. Túlzottan is ott tartott az, hogy tudjam jól lesz és nem kell több varázslatot használnom rajta azért, hogy életben tartsam. A varázslatok alapból is megannyi energiát képesek felemészteni, így nem csoda, hogy én is fáradtabb voltam. Nem akartam még több bajt hozni a fejére, de igazán én se akartam bajt hozni a fejemre amiatt, mert varázslok. A vállam sajgott, ahogyan jó pár porcikám, miközben a dokkokról beszűrődő zajon kívül egészen csend honolt idebent. Még mindig próbáltam rájönni, hogy miért is tettem, miért tettem ennyi mindent kockára? Miért érzem úgy, hogy vigyáznom kell rá és nem véletlenül kellett rátalálnom? Magam sem tudtam volna megmondani, hiszen soha nem hittem a régi babonákban és mondákban, amik bizonyos fajokról szóltak.  
Hiába volt kényelmetlen ez a testhelyzet, akkor is vártam, hogy magához térjen. Az se érdekelt, ha netán csak pár perc lesz és utána újból visszazuhan a korábbi állapotába. A szervezetének mindenképpen szüksége volt a pihenésre és nagyon ugrálnia se kellett volna, ha nem akarja, hogy a varrat felszakadjon és ott volt a lába is. Talán ezért se hoztam helyre teljesen, mert nem akartam, hogy a következő pillanatban elszaladjon. Hülyeség! Annyira még se volt az, de szerencsére ébredezni kezdett, így pedig a pillantásomat magára vonzotta, a gondolataimból pedig kirángatott. Haloványan elmosolyodtam, ahogyan megpillantottam a tengerre vagy égboltra emlékeztető kékszempárt. Minden rezdülését fürkésztem, mintha csak azt akarnám tudni, hogy mekkora fájdalmai lehetnek.
- Neked is jó reggelt Csipkerózsika. – a mosolyom szélesebb lett, hiszen ha ennyire tud poénkodni, akkor annyira nagy gond még nem lehet, vagy legalábbis még nem tért annyira magához, hogy érezze a fájdalmat, ami átjárhatja a testét. Arcának rezdülése viszont elárulta, hogy valamennyire tévedtem, mert elegendő volt pár pillanat, hogy lássam nem is annyira poénnak szánja. – Ahh, szóval el kellett volna adnom? Azt hittem szertartáshoz jobb lesz. – húztam el a számat, hiszen tudtam, hogy néhányan mit is gondolnak a boszorkányokról. Lehet vannak olyanok, akik emberáldozatot is képesek voltak bemutatni, de jómagam soha nem tettem ilyet. Végül sóhajtottam egyet lemondóan, majd meg is szólaltam. – Nem azért kockáztattam az életemet, hogy eladjam a szerveidet, vagy bármelyik testrészedet. Ahogyan nem is azért fáradoztam azzal, hogy összevarrjam a sebedet, mielőtt még elvéreznél. – egészen higgadtan csendült a hangom, még ha belül kicsit forrtam is. A fejéről levettem a vizes ruhadarabot, majd az üvegért nyúltam. - Egyébként szívesen, hogy megmentettem az életedet, ha már itt tartunk. – azt hiszem míg ájulás előtt őt jellemezte a kisebb dac, most rám ragadt át. Valamilyen szinten zavart, hogy ilyen fogadtatással indítatott, miközben órák óta nem érzem már a lábamat se, mert elzsibbadt teljesen, ahogyan törökülésben ültem.  S arról ne is beszéljünk, hogy úgy festek, mint aki mészárlásban vett részt, mert nem kevés vér van rajtam, a legrosszabb, hogy már rám is száradt teljesen.

Valami miatt részben a múltamban ismert katonákra emlékeztetett. Azokra, akik önként vállalták a veszélyt, majd pedig az életükért küzdöttek még akkor is, amikor a halál szele körbelengte őket. Fogalmam sem volt, hogy miként is szerezte a sérüléseit, vagy mennyire is önként rohant a vesztébe, de éreztem azt, hogy küzdeni akar és pontosan emiatt még inkább segíteni akartam neki. Muszáj volt életben maradni, túl sok veszteség szennyezte már az életemet, még eggyel több nem lehetett. Haboztam, amikor nekem dőlt, feje pedig vállamra bicsaklott. Rég volt már az, amikor orvosként dolgoztam, sok évvel ezelőtt, a világháborúk se mostanság voltak, ezért is kellett annyira koncentrálnom, hogy mit is teszek, vagy mennyire is használom az erőmet a város hírnevének köszönhetően. Miközben a tudásomat próbáltam feleleveníteni önkéntelenül is végigsimítottam a férfi arcán, mintha így akarnám megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Ha más választásom nem lesz, akkor tovább kell használnom az erőmet és megkockáztatni azt, hogy netán belőlem is céltábla lehet.
Túlzottan is rossz bőrben volt, ezért is volt bennem kétely, hogy tényleg jót teszek-e azzal, ha magára hagyom pár percre. Azzal meg nem törődtem, hogy a sálam ezek után használhatatlan lesz, ahogyan azon se kezdtem el merengeni, ha most jönne valaki szembe, akkor mennyi idő alatt kapna frászt, vagy hívná a rendőrséget? Már nem csak a kezem volt véres, hanem a ruhám is, de ez mind pótolható dolog, de egy emberi élet már nem. Főleg az övé nem. Miért gondolom ezt? Miért vagyok ebben olyan biztos, hiszen alig ismerem… mi van, ha nem is volt soha jó? Könnyedén elvetettem ezt a lehetőséget, mintha csak az ereimben éreztem volna azt, hogy jó ember és nem véletlen kellett rátalálnom, nem véletlen kellett pont idejönnöm.
Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, hogy ennyire jelentéktelen dolgok érdeklik.
- Mondhatni igen, de majd később elmagyarázom, ha még akkor is fontosnak tartod ezt a kérdést. – Az enyém volt, csak nem én jöttem ide vele, hanem Jonathan felesége, aki végül a taximmal távozott. Ezért is hittem azt elsőre, hogy netán valaki a múltamból akar csapdába csalni.
Esélyesen nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora súly is fog rám nehezedni. Egy pillanatra még én is megbillentem, de szerencsére sikerült talpon maradnom. Mindent elkövettem azért, hogy inkább rám nehezedjen. Nem jelenthet gondot, hogy eljussunk odáig, de én is fáradok, a fogaim néha egymásnak koccannak, ahogyan próbálok kitartani. Amikor pedig majdnem összecsuklik egy-egy lépést követően, nem sok hiányzik ahhoz, hogy magával rántson, de nem adom fel. Inkább biztatóan beszélek ilyenkor hozzá. Komolyan, mit etettek vele kicsiként, hogy ekkorára nőtt? És nem csak arra értem, hogy izmos, hanem a magasságára is. A ruhám már nem csak véres és koszos, hanem már totálisan rám tapadt is egy-két helyen, ahogyan megizzadtam, de hálát adtam az "Ősanyának", hogy sikerrel jártunk. Amint összeesik sietve kapok utána és tompítom az esését, amennyire csak tudom. Újra a koszban ülök, de most nem érdekel.
- Nem fogod feladni, igaz? – mosolyodom el haloványan, mert az elszántsága egészen megnyerő, de megingatom a fejemet, ahogyan fejét az ölembe rakom. – Ha életben maradsz, akkor talán egyszer válaszokat is fogsz kapni, de most inkább pihenj és hagyd, hogy a természet tegye a dolgát. Minden rendben lesz. – a természet, ami számomra egy volt a boszorkányokkal. Újra és újra gyengéden simítottam végig az arcán, miután biztos voltam abban, hogy rövid időre sikerült elkábítanom őt varázslattal, nem haboztam. Sietve mentem ki a cuccaimért, behoztam az elsősegélydobozt is, majd áttúrtam a raktárépületet is. Szerencsére a kihaltsága és romos kinézete ellenére is jobban felszerelt volt. Miután befoltoztam az oldalán tátongó sebet jobban szemügyre vettem. Mielőtt viszont a lábára tértem volna át, azelőtt meggyőződtem, hogy még mindig hat a varázslat. Újra megkockáztatva varázsoltam, de teljesen nem gyógyítottam meg a lábán lévő repedést se, legalább nem kell neki majd több hét, mint normál esetben. Jobb, mint a semmi. Nem mertem hosszabb ideig varázsolni, inkább csak rövidebb ideig, meg-meg szakítva, hogy nehogy valaki netán megérezze, felfigyeljen rá. Találtam még egy poros pokrócot is, amit köhögés és tüsszögés közepette megszabadítottam a portól, betakartam vele, majd a ruhámból egy darabot letépve vizesborogatást tettem a fejére. Visszaültem a korábbi helyemre és fejét újra az ölembe raktam. Úgy vigyáztam rá, nem mertem megmozdítani, de az ajtóról se vettem le a pillantásomat, vagyis csak akkor, amikor a vonásait fürkésztem, mintha azt kutatnám, hogy ismerhetem e régebbről, de biztosan nem. Az általam okozott kábításnak is régen végeszakadt már eddigre, de fogalmam sem volt, hogy mikor is fog magához térni, viszont egyelőre legalább stabilnak éreztem az életfunkcióit.

Az élet nagy kérdései közé fog tartozni mindig is, hogy miért is segítünk másoknak. Értük tesszük, netán magunkért, mert így keresünk megváltást vagy egyszerűen csak úgy érezzük, ha jót teszünk, akkor a szeretteinket nem érheti baj? Ennyi háborúval a hátam mögött láttam már mindre példát, láttam azt, hogy olykor mennyire félve közeledtek egy-egy sebesült felé a nővérek a háborúkban, mert attól féltek, hogy egy ismerősarc fog visszaköszönni. Most pedig egy idegen hevert előttem, a pillantása mégis olyan volt, mintha a bennem lakozó árnyakig képes lenne ellátni és még azon túl is. Hiába volt fátyolos a tekintete, mintha csak még általam is ismeretlen csapdába sétáltam volna bele, mert a végtelen tenger nézett vissza rám. Az a tenger, ami egyszerre lehet a hajósok barátja és legnagyobb veszedelme is. Idegesség helyett egy pillanatra mintha nyugalom áradt volna szét az ereimben, ahogyan hozzáértem és szemügyre vettem a sérülését. A nyugalom viszont soha nem tarthat örökké, ahogyan a vihar előtti szélcsend se. Néha van előszele, míg máskor a semmiből csap le és mindent apró darabokra szaggat, hogy esélyed se legyen felkészülni rá és soha ne feled el.
Időm viszont nem volt ezen agyalni és megpróbálni megérteni ezt a furcsaságot, ami hatalmába kerített a közelében. Még akkor se, ha éreztem rajta, hogy animágus. Ha válaszokat akarok kapni, ha egyáltalán utána akarok járni a dolgoknak, akkor először is meg kell mentenem az életét. Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy rájöjjek mennyire is rosszul van, mennyire nincs ereje, de egy dolgot nem éreztem, mintha nem félne. Ez pedig így ennyi évvel a hátam mögött is szokatlan volt. Azoknál éreztem már ilyet, akik úgy gondolták, hogy nincs mit veszíteniük, én is voltam ilyen, de nála mi állhatott mögötte? Fogalmam sincs. Sok időt pedig nem kaptam arra, hogy megpróbáljam kitalálni mi is lenne a legjobb, mert egyértelmű volt, hogy muszáj lesz használnom az erőmet, hogy legalább a haláltól megmentsem és legyen esélyem biztonságos helyre vinni. A seb eléggé beszédes volt, nem először láttam már vérfarkas harapást, ahogyan a pirosra festett kezemre siklott a pillantásom akaratlanul is eszembe jutott a múltam. Az árulás estéje, a társaim sikolya, a farkasok vicsorgása, ahogyan ránk támadtak. Kezem megremegett és míg elmémben sikoltások visszhangoztak, addig a valóságban továbbra is csak a autóriasztója zengett, mint egy áruló rikoltása. Muszáj volt kirángatnom magamat a múltamhoz köthető emlékeimből és amint tudatosult bennem, hogy még mindig szól a riasztó sietve kapcsoltam ki, hogy ne vegyenek észre minket.
Minden erőmmel azon voltam, hogy feljebb tornázzam őt, ami elsőre nem akart sikerülni, így kicsit erősebben kapaszkodom belé és minden erőmet bevetettem a siker érdekében. Szerencsére még magánál van valamennyire. Arckifejezését látva viszont abban nem voltam biztos, hogy tudatában van-e annak, ami körülötte zajlik és mit tesz, vagy csak az ösztön vezette őt. Aggódva pillantottam továbbra is rá, ahogyan pillantásunk pár szívdobbanásnyi időre összefonódott. A kérdése viszont egyszerre nevettet meg és bosszant. Előbbinek hangot is adtam, míg utóbbi csak szemforgatás keretében jelent meg.
- Tényleg ez a legégetőbb kérdésed jelenleg? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd felegyenesedtem, hogy felmérjem a terepet. – Inkább tartogasd az erődet, mert el kell innen mennünk, mielőtt kevésbé barátságos egyedek lelnek ránk. – újra őt néztem, majd pár lépésre eltávolodtam tőle, hogy jobban belássam a területet. Sietve rángattam le magamról a sálamat.
- Ezt szorítsd a sebre és ne is próbálj meg elkúszni innen, mert csak több kárt tennél, mint jót. Mindjárt jövök. – csendült határozottan a hangom, hogy utána pár percre magára hagyjam, míg nem találtam egy elhagyatott épületet. Miután kicsit szemügyre vettem visszafutottam hozzá, hogy megpróbáljak eljutni vele addig. Sietve guggoltam le mellé ismételten, majd óvatosan elvettem a sebről a sálamat, hogy lássam mennyire is súlyos és egyértelmű volt, hogy a séta nem fog jót tenni.  
- Nem messze van egy elhagyatott épület, el kellene odáig jutnunk, hogy segíteni tudjak. Itt túl veszélyes. – s még inkább az lett, hogy használtam az erőmet. – Segítek, támaszkodj rám. – nyúltam át a hóna alatt, hogy köré fonjam a karomat, de persze ez se mehetett könnyedén, se elsőre. Mintha tényleg esélytelen lenne az, amire készülünk, ahogyan újra és újra megcsúsztam én is és egyre inkább összekent a vére, ő meg szinte meg se mozdult vagy alig-alig. Dühösen húztam el a karomat, hogy aztán kibújjak a magassarkúból és újra megpróbálkozzunk a dologgal. El kell odáig jutnunk. Itt nem varrhatom össze, az is kész szerencse, hogy eddig senki se figyelt fel ránk.

Alig volt több suttogásnál a beszélgetés, amit a nővel folytattam. A szemeimmel legszívesebben öltem volna, amiért nem volt képes tartania magát ahhoz amit korábban megbeszéltünk. A város egyáltalán nem volt veszélytelen, én pedig nem akartam idő előtt mindent kockára tenni. Örültem annak, hogy megszokta az új világot, de akkor se kevés kockázatot vállaltam érte. Ennyi évesen ostoba lennék, ha nem tudtam volna, hogy minden varázslatnak ára van, annak pedig, hogy újra éljen az volt az ára, hogy többé nem fogott rajtam a varázslat, aminek köszönhetően ennyi évszázadon át semmit se öregedtem. De még ezt is egészen kevéske árnak éreztem az egészért. Meg is hallhatott volna helyette valaki, de lehet hamarosan én fogok meghalni. Vajon ha Jonathan rájön mit tettem és mennyi időn át titkoltam előle, akkor inkább megöl, vagy örülni fog? Tudtam, hogy mennyire szereti a feleségét, ahogyan azt is sejtettem, hogy eljön az idő, amikor szükség lesz a nőre, mert nem fog tudni tovább távol maradni a lányától. Őszintén magam sem tudnám megmondani, hogy valójában a múltban barátok vagy ellenségek voltunk-e, de attól még meghoztam az áldozatot és semmisé már nem tehetem. A jövő meg mindig kifürkészhetetlen volt.
Ajkaimat összepréselem, hogy legyen időm megválogatni a szavakat, amikor is meghallom a sziréna hangját. Sietve kapom fel a fejemet, majd megrázom a fejemet.
- Fogd a kulcsokat és tűnj el! Ne mozdulj ki, érted? El akarsz mindent veszíteni? – néztem a nőre, mire ő sietve rázta meg a fejét. Elvettem tőle a kocsija kulcsait, majd intettem, hogy menjen a másik irányba, ott várja a taxi, ami visszaviszi őt a hotelbe. Én pedig elindultam a másik irányba, miközben a szívem szinte a torkomban dobogott. Minden idegszálam megfeszült, mert fogalmam sem volt arról, hogy ellenség várakozik-e lesben, vagy csak egy tolvaj próbálkozott kevés sikerrel. Többször is hátrapillantottam, miközben a dokkokról szűrődő hangokon kívül egyedül a cipőm sarkának ütemes kopogása vert zajt. Pedig biztosra vettem, hogy még a szívem heves dobogását is hallani lehet. Lépteim lassabbak lettek, ahogyan megkerültem a kocsit és még egyszer hátrapillantottam, mintha arra számítanék, hogy valaki lesből fog támadni, ezért is kellett pár másodperc mire felfedeztem a földön heverő férfit.
El kellett volna futnom, biztosan sokan ezt mondták volna, hogy nem az én gondom és ki tudja, hogy mibe is keveredett, de képtelen voltam rá. Ehelyett mire észbe kaphattam volna már mellettem térdeltem a nyirkos betonon és sietve próbáltam kitapogatni a pulzusát. Szerencsére még élt.
- Hall engem? – kérdeztem aggódva, majd a sebére tévedt a pillantásom. Gyors mozdulatokkal próbáltam a sebet valamennyire szabaddá tenni, hogy lássam mekkora is baj és mennyire nagy is a gond. „Tűnj el Shiraz! Van már elég bonyodalom az életedben.” Próbálkozott a józan eszem meggyőzni, de mindhiába, ahhoz túlzottan is erős volt bennem a tenni akarás, hogy megmentsem. – Tartson ki, jön a segítség. – a vérmennyiségét látva és a seb nagyságát nézve nem kellett sok ész ahhoz, hogy tudjam nem fognak időben ideérni a mentősök. A kezemet egyre inkább beterítette a vér, még egyszer körbepillantottam, majd a fejemben egymást követték az ősi latin szavak, miközben a sebet figyeltem, hogy miként kezd el begyógyulni, de még idő előtt abbahagytam, mert nem akartam lebukni. Nem szeretik, ha valaki varázsol, el kell tűnnöm…tűnnünk innen.
Újra a pulzusát tapogattam, mihamarabb valami biztonságosabb helyre kell jutnom vele, hogy elláthassam a sérülését. Hosszú utat nem bírna ki, efelől kétségem se volt. – Uram? – csendült újra reménykedve a hangom, hogy hátha hall engem, de kevés esélyt láttam erre. Arról meg fogalmam sem volt, ha nem tér magához legalább pár pillanatig, akkor miként is fogom betornázni őt a kocsiba, mert hát lássuk be. Akkora volt, mint egy hatalmas medve hozzám képest, invito bűbájt meg még se csinálhatok egy ilyen forgalmas helyen. Bár abban se vagyok biztos, hogy abban a filmben így hívták azt a varázsigét. Ahogyan abban se voltam biztos, hogy kocsi megoldás lesz és nem itt kéne keresnem valami elhagyatott épületet, ahol el tudom látni a sebét.