It's so much easier to go than face all this pain here all alone.
Szívesen mondtam volna, hogy nem tudom, de valamennyi alapismeretem volt már, még ha az emlékeim nem is tértek vissza ilyen téren. Az elmúlt hónapokat nem láblógatással töltöttem el, hanem tanultam és varázsoltam is. Jonathan ilyen téren nem nagyon ismert tréfát és szigorú elvárásai voltak. Most már még inkább értem, hogy miért. Így végül csak bólintottam Vincent szavaira. – Köszönöm, de egyelőre megvagyok, de majd szólok, ha már nagyon nem bírnám, vagy majd gyújtunk tüzet. – hamiskás mosoly költözött arcomra, hiszen annyira bonyolult nem lenne. Pláne, hogy a tűz állt hozzám legközelebb a varázslatokban. - Igen, biztosan égimeszelő leszel a végére… - játékosan csendült a hangom és élveztem az a nyugalmat, amit most a hely sugárzott magából. Nappal nagy a nyüzsgés, most viszont alig akad itt bárki is. Távolabb, másik dokknál akadnak rakodómunkások, de az ő zajongásuk szerencsére nem zavar minket. Elég nagy ahhoz a kikötő, hogy mindenki találjon egy megfelelő helyet. - Nem inkább örülnél, hogy máris megszavaztam neked ilyen téren a bizalmat. Vagy ennyire ne megszokott dolog, hogy kaját készítesz? Inkább rendelsz és másnap is az előzőnap rendelt pizzát eszed reggelire? – faggattam kicsit, mert lehet megfordultak nála nők. Efelől kétségem se volt, de nem tudtam, hogy mennyire is lehetett aranyifjú korábban. Mennyire is kerülte a konyhát, aminek a létezéséről is csak azért tudott netán, mert ott talált tányért, evőeszközt, vagy kávét. - Igen, azt ne mond, hogy gyerekként se néztél mesét. – nézek rá kicsit meglepetten, de igaz fiú, így esélyesen nem ugyanazokon a meséken nőhettünk fel. Az meg teljesen más kérdés volt, hogy én még most is szeretek olykor mesével kikapcsolódni. Örökgyerek vagyok. Ez van. - Susi és Tekergő? Egyáltalán nem rémlik? – ha „gonosz” lennék, akkor lehet azt mondanám, hogy megnézzük együtt, de lehet nem díjazná annyira, vagy csak ellentámadásba rendülne, pedig klasszikus és jó mese. - Ezek szerint akár tigris lehetnél? És olyankor az állatiösztönök vezérelnek inkább, vagy tisztán tudsz gondolni, mint emberként is? – néztem rá kíváncsian és reméltem, hogy nem túlzottan személyesek a kérdéseim, de tényleg érdekelt, hogy milyen lehet úgy a világ. – Milyen menő lenne, ha lehetnél tigris. Óriás cica. – melyik lány ne álmodott volna, hogy tigrist szeretne, ha már Jázmin hercegnőnek lehetett? Én biztosan eljátszottam a gondolattal gyerekként. S még most is szívesen megsimogatnék egy tigrist, ha lehetőségem lenne rá. - Ne aggódj, nem foglak semmilyen alakra se kényszeríteni. Miért tenném meg? Én jobb szeretném azt, ha boldog lennél. – egyszerű és könnyed kijelentésnek is tűnhet, de tényleg azt szeretném, ha az lenne, nem pedig kényszerítve lenne dolgokra. Mindeközben szép lassan egyre inkább kezdett elfogyni a vacsora. – Semmi bajom Foltossal. Miért lenne? Egyébként is csak azért kérdeztem, ha netalán egy pók megtámadna, akkor egyből leüssem-e, vagy azért gondoljak arra, hogy netalán te lehetsz az. – feleltem egy kisebb grimasszal, majd elkértem tőle az innivalót. – Gyerekzsúr? – kérdeztem kuncogva, amikor megláttam, hogy gyümölcslevet pakolt el, de jogos volt tőle, hiszen ő vezetett. – Van kedvenc helyed a városban? – megtöröltem a számat a szalvétába, majd újra falatozni kezdtem, majd a víz felé pillantottam, aminek a felszínén ezernyi gyöngyként csillant meg a hold és a csillagok.
It's so much easier to go than face all this pain here all alone.
Ahogy a cipős szekrények simul, kis híján összeér testünk, amire jelen esetben a kelleténél jobban figyelek, hogy ne történjen meg. Így csak épp annyira tapogat ujjaim is a telefon után, amennyire muszáj, noha csípőjén elidőzik tenyerem, épp, mint korábban. Határozottan csókolom meg és lépek is el tőle. Túl nagy erőfeszítésbe került, hogy pólómba maró ujjait, amivel közelebb von magához, ne érezzem felhívásnak keringőre. Elhúzódom tőle, s újra látom a pírt kiülni arcára, ahogy újra alsó ajkába harap. Ezzel az őrületbe fog lassanként kergetni. Lassan távolabb lépek és inkább az ajtó felé fordulok, felkapva a táskám és a dzsekim és a motorra ülök. Csatlakozik és a városon átszáguldva a kikötőbe fuvarozom magunkat. Lepakolok és felkapom a táskám. -Ha fázol, csak szólj, szívesen kölcsön adom. Tudod, mint a farkasok...-nem mondom, hogy az animágusok nem fáztak, de ellenállóbbak voltunk az embereknél, így beáldoztam volna a kabátom, hogy ne mondhassa, miattam fagyott jégcsappá az este. Leülünk és előpakolok mindent a táskából, s élvezem, hogy a kikötő csendes, s csak a víz locsogása, a távolról felénk szűrődő zene zavarhatja meg a csendet, ami körülölel minket. Egy, majd még egy nagyobb feladatot gyűrök magamba, éhségem lassan elfojtva. -Fejlődő szervezet.-pillantok fel rá a tészta felől, de tekintetemből most másfajta éhséget is észre vehet. Tekintetem arcát fürkészi, ahogy ő is falatozni kezd és ahogy látom, igencsak jó benyomást tesz rá az egyedi receptúrával előállított tésztám. Minden csak a fűszereken múlik, mondta mindig a húgom, mikor ezzel etettem, engem kifigurázva persze. -Ezt egy sajtos tészta és egy omlett után, nem vonnám le biztos következtetésként.-nem voltam béna a fakanállal, de azért a képességeim gyakorlás híján kissé megkoptak az elmúlt években. Könnyebb volt felemelni a telefont, mint a tűzhely mellé állni és főzni... magamnak. -Mese?-vonom fel a szemöldököm, bár nem nagyon tudom mire is gondol, így maximum összerakja a képet, hogy nem vagyok egy nagy mesenéző. Gyerekkoromban is képregényeket bámultam még ha olvasni nem is tudtam azokat. Később viszont már olvasva is végigböngésztem őket. -Kényelmi szempont.-vágom rá a kérdésre.-Igazából kicsit megszokás is. De lehetnék bármi. Madár, pók, cápa... csak értelmetlen és azért kicsit kellemetlen, pláne, hogy a tápláléklánc csúcsa elvileg te vagy, de állatként kicsit olyan, mintha nem is tudom... szóval tudni, hogy te azért nem az vagy teljesen...-vakarom meg a homlokom és a számba tömök egy viszonylag nagy falatot a villámról. Elmerengve rágom meg a tésztát, aztán folytatom.-Mondjuk nem tudom egy farkas mit érez az átváltozáskor, mivel az valahol kényszer is. Itt te döntesz. Kivéve persze, ha egy boszorkány kényszerít.-hunyorgok a tésztára újabb falatot a villámra tessékelve.-Miért, mi bajod van Foltossal?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére, és kíváncsian várom válaszát.
It's so much easier to go than face all this pain here all alone.
Bármennyire hülyén hangzik, de hirtelen úgy éreztem, mintha tinédzser lennék és az álmok szép lassan valóra válnának. Nem volt könnyű elszakadni az ajkaitól, vagy az ölelésétől, hiszen túlzottan régóta vágytam rá, csak elmúlt évek alatt eltemetettem magamban ezeket az érzéseket, amit végül a csók újra előcsalogatott. De ideje volt, hogy átöltözzek, mielőtt még másnap majd az ágyból se fogok tudni felkelni, mert megfáztam. Sietve csuktam magamra a hálószobájának az ajtaját, hogy előhalásszak egy farmert, majd egy melegebb pulcsit és bőrkabátomat. Kicsit megigazítottam a hajamat is, de a sminkelést most se vittem túlzásba. Mondhatni semmi smink nem volt rajtam. Lehet illett volna kicsípnem magam, de eddig úgy tűnt, hogy nincs ellenére a természetesség. Mosolyogva figyeltem őt, amikor végigmért, zavaromban alsó ajkamat rágcsáltam, majd megigazítottam a felsőmet és a pulcsimat, majd felkaptam a telefont, hogy zsebre vágjam és elinduljak kifelé. Könnyedén hátráltam, míg bele nem ütköztem valami bútorba. Kíváncsian pillantottam fel rá, mert nem értettem, hogy mi lelhette őt, vagy milyen feltétele is lehet. Érintése nyomán olyan volt, mintha apró szikrák keltek volna életre, melegség járt és azt kívántam, hogy bárcsak a bőrömön érezném az érintését, nem pedig a ruhán keresztül. Meglepetten pillantok rá, amikor a telefonomat kihalássza a zsebemből és a polcra csúsztatta. Már éppen válaszra nyitottam volna a számat, amikor belém fojtotta minden gondolatomat egyetlen csókkal. Kicsit közelebb húztam magam a felsőjénél fogva, de amilyen hirtelen csapott le, olyan hirtelen is táncolt ki belőle, hogy felkapva a csomagunkat egyszerűen kisétáljon a motorjához. Igyekszem rendezni a gondolataimat, majd felhúzom a cipzárt a kabátomon, felkapom a kulcsokat, még egy utolsó pillantást vetek a telefonra, de otthagyom, ahol rakta. Csak nem most keresne minket senki se. Könnyedén ülök fel mögé, majd köré fonom a karomat és hozzábújok, miközben az illata körbeleng. - Lehet nem ártott volna pokrócot is hozni. El is felejtettem, hogy az esték még ennyire hűvösek. – hiszen az elmúlt időben nem nagyon jártam ki még szórakozni se, amióta eljöttem otthonról és a könyvesboltban húztam meg magam. Követtem őt a pad irányába, majd leültem. – Azt hiszem valaki nagyon éhes. – mosolyogva vettem el az evőeszközt, majd nyúltam máris a tésztáért is. Ahogyan kibontottam a dobozt még kicsit gőzölt, az illatnak köszönhetően ami kiszabadult a „palackból” még nekem is összefutott a nyál a számban. Pár falat után viszont megszólaltam. – Hmm, azt hiszem megtartalak, nem vagy reménytelen eset a konyhában. – játékosan csendült a hangom, majd sietve tűrtem a fülem mögé a hajamat, amibe a szél időről időre belekapott. És még valahonnan a távolból a zene is hallatszott. – Tudod, ez most kicsit olyan, mint az a mese, csak spagetti helyett sajtos tészta van, de még zene is van. – biztos voltam abban, hogy ő is hallja, hiszen lehet alapból is jobb a hallása annak köszönhetően ami. – Tényleg, csak kutya lehetsz vagy más is? - néztem rá kérdőn és kíváncsian, mert ennyire még nem jártam utána a dolgoknak. Közben folytattam a falatozást a csillagos égbolt alatt, a szellő lágy simogatásában és a víz békés morajlása mellett. Két falat között pedig az égboltra emeltem a pillantásomat, mintha keresnék valamit.
It's so much easier to go than face all this pain here all alone.
A tésztafőzés magányában volt időm gondolkodni. Végigvenni az elmúlt órákat. Ahogy beléptünk az ajtón, újra magamhoz húztam és bár nehezemre esett elengedni, hagytam, hogy elvonuljon a szoba nyugalmába. Este jóval hidegebb volt, mint napközben. Összeraktam a vacsoránk, a pennére jó adag sajtot rakva, pár pillanat alatt a sütőben aranybarnára sütve azt. A levegőben terjengő jó illatok valamivel otthonosabbá tették a legénylakás külsejű lakásom. És valamiért most még inkább otthonomnak kezdtem érezni. Evőeszközt csomagolok a szalvétába és a tálól két edénybe elosztom a vacsoránk. Mellé mondjuk bor dukálna, most mégis egy adag narancslé mellett döntök. Felveszek egy pulóvert és az ajtófélfának támaszkodva végigmérem. Egy félmosollyal arcomon, mintegy hangtalan dicsérettel jutalmazom a látványt, de amikor a telefon az ágyról zsebébe kerül, megforgatom a szemem. Hát, legyen. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, még elkaptam derekánál és magam és a cipős szekrény közé szorítottam. -Egy feltételem van.-siklott egyik tenyerem derekára, jóval biztosabb mozdulattal, mint korábban.-Ez, itthon marad.-húztam elő farzsebéből a telefont, míg vészesen közel nem hajoltam ajkaihoz és a telefonját dereka mellett a polc tetejére csúsztatom. Ebből azt hiszem megértette, hogy eredetileg nem a fotófülkében terveztem megcsókolni, de mégsem bántam. Félmosollyal arcomon, felkapom a bukósisakom és a táskám és faképnél hagyva, a motorhoz indulok, hátha leesik neki a tantusz. A kulcs tudja hol van, rá hagyom a zárást, én addig is berúgom a motort és felülök. Megvárom, hogy hátamhoz simuljon, hátrapillantva megvárom a biccentést és meghúzom a gázkart. A város most egészen más arcát mutatta. Az utak fényárban úsztak és tömegek hömpölyögtek egyik szórakozóhelyről a másik felé. Lerakom a motort a kikötő parkolójában és lesegítem őt is. A sisakokat megszokott helyükre akasztom. Ahhoz képest, hogy a város nyüzsög és a nyári időszakban a partszakasz éjjel, s nappal tömött, most rajtunk kívül senki nem lézengett erre, a hajók többsége sötétbe borult, így szinte biztos volt a totális magány. -Nos....-nézek az egyik padra, ami a kikötőben himbálózó hajókhoz vezető dokk közepén áll és leteszem a táskám, előhalászva belőle a két kisebb üvegtálat, ami reményeim szerint megtartotta a tészta melegét.-Együk meg azt a sajtot tésztát, mielőtt tényleg elhűl.-nyújtom felé az evőeszközt, mert hasam hangosan kordul egyet, jelezve, hogy a vattacukor hatása jócskán elmúlt már.
- Próbálkozz még, majd egyszer talán elhiszem. - Nem fogom. Soha. Senkinek. És nem is haragudtam rá, amiért ő észrevette, amit én nem... hogy nem tudom kifejezni a szeretetemet. Hannah-val könnyű volt, ő a húgom, Charlie a legjobb barátnőm, Frank pedig a mentorom, ők teljesen más szerepet töltöttek be az életemben, mint Kevin. A férfi egyszerre volt az egykori üzlettársam,szeretőm, feltűnően idegesítő tanácsadóm és a gyerekem apja: ez a rengeteg szerep számomra is összezavaró volt és az sem segített a helyzetemen, hogy egy cseppet sem éreztem magamat különbnek, mint bármelyik más nőcskéje vagy éppen a halott lányának az anyja. De az én fiammal legalább próbálkozik... ez már haladás, azt hiszem. Talán kicsit kevesebbet kellene aggódnom, megpróbálhatnék a jelenben élni és a jó dolgokat figyelembe venni: néha örülnék, ha nem lennék ennyire makacs és sértődékeny. - Egész éjszakára? - Csodálkozva vontam fel a szemöldökeimet. A saját ágyamban is alig tudok aludni, miből gondolta, hogy álomra hajtom a fejem egy idegen helyen, ami egyébként egy hajó? Megcsóváltam a fejem, hogy ezzel is jelezzem: ha elérte volna, hogy a nyakába ugorjak se maradnék itt egész este. - Ezt nem tartom jó ötletnek. - Figyeltem őt, ahogy feltápászkodik és azét fohászkodtam, hogy ne vegye fel azt a csalódott kiskutya-tekintetet, amit az elmúlt egy hétben előszeretettel használt a társaságomban. Nem vagyok szívtelen boszorkány, tudom, mikor bántom meg a másikat és ha ez a másik fontos nekem, bűntudatot érzek. Az más, hogy Kevin esetében ez a bűntudat összekapcsolódik egy nagyon erős késztetéssel miszerint legszívesebben megütném, ám ehelyett csak sóhajtottam egyet. - Még egy kicsit maradhatunk. Aztán, ha összeszedted magad, elmesélhetnéd, hogy jött az az elképesztő ötleted, hogy polgármester legyél. - Szegény város, sajnálom a lakosait. Egyáltalán hogy választhatták meg? Talán ma este erre a kérdésemre is választ kapok azelőtt, hogy valamilyen okból kifolyólag összevesznénk...
köszönöm a játékot, a következő körben találkozunk! ● ● coded by elena
Igazat kell adjak neki. Egész addig remekül alakult a viszonyunk, míg nem derült ki, hogy egy életen át közünk lesz egymáshoz. Nem tudom hibáztatni azért, mert nem csattan ki ettől a hírtől örömében. Én jöttem, mikor kellettem, mikor kellett neki, hogy egy külső szemlélő ízekre szedje a helyzetet és kíméletlenül közülje a tényeket. Erre volt szüksége, nekem meg olykor néhány szívességre. Mindez tényleg a jó kapcsolatunk üzleti alapja volt, de attól a pillanattól kezdve, hogy a közös gyerek gondolata besomfordált a képbe, búcsút inthettünk az üzletnek is, de a jó kapcsolatnak főleg. - Nem vagy defektes.. - csak nő. Ugyan ezt már nem tettem hozzá hangosan, mert nem akartam a semmiből veszekedést szítani, de azt hiszem megállná a helyét az állításom. Ráadásul még csak nem is akármilyen nő, igaza van abban, hogy a makacsságát nem hagyta maga mögött a terhessége miatt. Meg abban is, hogy tökmindegy mit csinálok, az idegesíteni fogja. Valami módot talál rá, hogy felidegesítse magát miattam, ha mégsem, akkor majd keres. Lesz rá ismét egy hete. - Egész éjszakára terveztem... - sóhajtok nagyot, erre utal az is, hogy odabent friss ágynemű van bekészítve, arra az esetre, ha sikerült volna teljes mértékben megértetnie vele, hogy nem szándékozom magára hagyni a fiam, ezáltal pedig őt se. De ha már most érdeklődik, hogy még meddig kell kettesben lennünk, akkor alighanem tényleg megerőltető egy levegőt szívnia velem. És ez zavar, naná, hogy zavar, főleg annak tekintetében, hogy egy időre elbúcsuzom tőle hamarosan. Olykor úgy érzem, hogy csak a látszatlehetőséget kapom meg tőle arra, hogy bizonyítsak, máskor meg - mint az este első felében is - úgy látom, mintha ő is komolyan gondolná ezt a szülősdit velem. - De hazaviszlek, ha nem bírod a képem. Még egy jóga is belefér.. - vetek egy pillantást a karórámra, aztán vonakodva feltápászkodom a padlózatról. Erre megy ki a játék, ebben biztos vagyok. Mármint nem arra, hogy meglegyen az esti jóga-adagja, szemmel láthatóan nem igazán lenne szüksége rá. Éreztem rajta a változás szelét, és ez nem tetszik neki. Fél, hogyha továbbra is velem maradna, még engedne a kísértésnek, hogy újra megbízzon bennem. Ki kellene használnom, de az nem az ő döntése lenne. Többet érek el, ha hagyom benne érlelődni a gondolatot, mintsem ráerőltetem. Legalábbis hosszú távon ebben bízok. Merthogy ez régóta az első hosszú távú tervem. Méghozzá vele.
- Akkoriban nem kellett a gyerek-témával foglalkoznunk. - És a fene gondolta, hogy nekünk kettőnknek valaha arról kell majd beszélnünk, hogy hanyadik terhességi hetemet taposom vagy éppen mi legyen a közös fiunk neve. A baba... ezen nincs mit szépíteni, egy véletlennek volt köszönhető, minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy még hosszú ideig ne essek teherbe, erre megtörtént, amire egyáltalán nem számítottam: tőlem szokatlan módon égi jelnek tekintettem és eszembe jutott megszabadulni az emberpalántától, aki engem választott anyjának és Kevin-t apjának. Szegény, fogalma sincs, milyen nehéz dolga lesz, főleg, hogy sokszor még mi se tudjuk elviselni egymást. Bár akkoriban sokkal könnyebb dolgunk volt, csak azzal kellett foglalkoznunk, hogy jól érezzük magunkat és véghez vigyük azokat a terveinket, amik általában mások kicsinálására irányultak. Szép évek voltak, őszintén, visszasírtam őket. - Kösz, hogy rávilágítottál, milyen defektes vagyok. - Nem sértődtem meg annak ellenére, hogy a hangom elhalkult. Tényleg nem tudtam kifejezni az érzelmeimet, akkor főleg nem, mikor én magam sem voltam tisztában azzal, pontosan mit érzek és mit kellene mondanom. Ezzel a túlzott ambivalenciával nem fogok tudni mit kezdeni, huzamosabb időn belül bele fogok őrülni... mások észrevették, ha gyűlöltem vagy szerettem őket, a mimikám és a viselkedésem tökéletesen jelezte, hogy mi a véleményem az adott személyről. Azt kívántam, bár Kevin esetében is képes lennék erre, de nem, minden, ami intelligens emberré tesz egyszerűen elpárolog a közelében és mint valami bolond egyszerre akarok sírni és nevetni. - Ezt majd megbeszéljük... - Ha elismeri a gyereket, úgyis az ő nevét kapja, ezzel csak tisztában van... míg az enyém úgy tűnik, nem fog öröklődni. Évek óta azon dolgozok, hogy akiket gyűlölök és megérdemlik megnevezzék a nevemet, erre jön egy Godbert és az utódom által elveszi tőlem a lehetőségeket. Gonosz ember. - Meddig akarsz még itt lenni? - Ismét menekültem volna, de rá emelve a tekintetemet éreztem, hogy nem fog tetszeni neki, hogy visszamennék a biztonságot nyújtó vackomba. A társaságában nem voltam önmagam, ennek már ő is hangot adott: másokkal úgy viselkedtem, mint általában, nem fogtam vissza magam, ugyanaz maradtam, csak vele nem voltam képes teljesen visszavedleni azzá a nővé, akit megismert. Pedig szerettem volna.
- Nem, úgy értem, hogy minden másban nagyon gyorsan egymásra tudtunk hangolódni, de ha szóba jött a gyerek téma... - most mit szépítsem? Mikor egymásnak esünk, csoda körülöttünk az épületek nem dőlnek romba. Egyikünk se könnyű eset, hát még ha egymás ellen hanguljuk magunkat. Rosszabb, mint egy természeti katasztrófa. De az teljesen biztos, hogy keresve sem találnék még egy olyan nőt a földön, aki a puszta jelenlétével és egyetlen pillantásával képes a szélsőséges érzelmek legkülönfélébb skáláját megjáratni bennem. - Azért kettőnk helyzete nem igazán fér meg egy mederben.. - sóhajtok nagyot. Neki is kellett változatni az életvitelén, ez teljesen nyilvánvaló, de akkor mit mondjak én? Persze tervben volt, hogy egyszer majd magam mögött hagyom az alvilági létet, az ügyleteket és a kapcsolatokat, de nem most és nem ilyen rohamléptekben. Olykor még mindig engem találnak meg, pedig hetek óta nem léptem kapcsolatba senkivel sem. Meghoztam ezt az áldozatot a családomért, a fiamért, és alighanem nem ez lesz az utolsó a listán, amiről lemondok. De nem is igazán kell rajta gondolkodnom, egyszerűen zsigerből érzem, hogy minden rövidre kell zárnom, ami egy kicsit is kétes és a jövőben visszaüthet a gyerekemre. Vagy az ő gyerekére. - Nem tudod kimondani egyértelműen, hogy utálsz vagy csak így mutatod ki, ha szeretsz valakit? - nevetgélek továbbra is, hátha az elveszi a kérdésem élét. De nem. Az én világomban lehet valakit szeretni meg utálni, inkább szeretni és inkább utálni. Köztes megoldás nincs, főleg akkor, ha ennyi ideje ismer már valaki. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok vak és közben teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy milyen érzésekkel viseltetik irántam. Sosem voltam jó ezekben az érzelmi kötelékekben, soha nem is alakítottam ki pont ezért hosszútávú kapcsolatokat, ha csak nem üzletről volt szó. A miénk ezért is furcsa, hisz nem tudtam egyértelműen egyikbe se sorolni, de elég csak belegondolnom, hogy nem sok szerethető tulajdonságot villantottam ezidáig. Innentől kezdve pedig egyszerű, mint a faék... - Ha nem Kevin, akkor minimum Godbert.. - nyugtázom ezt is félmosollyal az arcomon, amint sikerül elhessegetni az előző agymenésemet. Nem gondoltam komolyan, hogy magamról akarom elnevezni a fiamat. Ennyire egoista nem vagyok, másrészt pedig nem gyűlöltem annál jobban semmit egy családban, mikor generációkon át örökítették ugyanazt a nevet. Ezt viszont nem hagyom veszni. Grace nem viselte a nevemet, mert nem akartam, hogy bármilyen módon közöm legyen hozzá. És tessék.
Ahhoz képest, hogy az előbb felettébb jól éreztem magam, kezdtem ismét a béka feneke alá kerülni. Régebben ennek egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget, sőt, élveztem a gyors váltásokat, a felhangolt állapotokat és a vitákat, kész felüdülés volt Kevin társaságában lenni... viszont mostanában éppen olyan könnyen tudok szenvedni miatta, mint amilyen könnyen dacolni vele: ebben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam eldönteni, ez belőlem vagy belőle fakad-e. - Úgy érzed, a régi Kevin-nel nem találtam meg a hangot? - Hát, én éppen ellenkezőleg mondanám, túlságosan jóban voltunk mi ketten, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Valószínűleg a mai napig olyan kapcsolatban lettünk volna egymással, mint hosszú hónapokkal ezelőtt, ha nem érkezik meg a törés a gyerekünk képében: az ő létezése csavart egyet az agyamon, átváltva felelősségteljesebb üzemmódba egyszerűen nem szerethettem feltétel nélkül azt a részét, amelyikhez eddig szerencsém volt. Igazából csak akkor fogom fel az előző szavait, amikor már a gyerek nevéről beszél és látva az égre emelt tekintetét nem tudom és nem is akarom visszafogni azt, ami a fejemben kering, mint valami rossz ringlispíl. - Kevin, én sem fogok megváltozni. - Néztem rá összevont szemöldökkel. - Óvatosabb és aggodalmaskodóbb leszek, de ugyanolyan nehéz lesz velem... megmaradok makacsnak, kötekedőnek, lobbanékonynak és ingerlékenynek, aki úgyis fel fogja kapni a vizet, ha rosszul veszed a levegőt, de... egyszerűen nem értem, hogy gondolhatod, hogy utállak. - Széttártam a karjaimat, amelyek aztán a combomra hullottak, miközben én egy nagy levegővétellel próbáltam rendezni a kissé megrökönyödött arcvonásaimat. Persze, hogy utáltam, egy részem mindig is gyűlölte, de nem azért, amilyen... hanem azért, mert képes volt érzéseket előcsalogatni belőlem, hajlamos voltam engedni neki, fülig érő mosolyra húzódott a szám, amikor megláttam az ő mosolyát és mert mellette úgy éreztem, hogy én is megérdemlem, hogy szeressenek. Úgy tűnik, saját magamat csaptam be, ezért fájt a legjobban az első körben mutatott viselkedése. Az életem egyik legsarkalatosabb pontja volt annak a lehetősége, hogy valaki feltétel nélkül elfogadjon engem... szerettem a szüleimet hibáztatni ezért a defektemért, de őszintén, nem teljesen mindegy, hogyan lettem olyan érzelmileg, mint egy törött virágcserép? - Ettől függetlenül azt elfelejtheted, hogy utánad kapja a nevét. - Motyogtam aztán meglepetten. Ő sem gondolhatta komolyan!
Ha valamiben, hát abban egyáltalán nem hiszek neki, hogy ezzel tényleg revansot vett rajtam, mert még én is látom, hogy a két dolog nem igazán kompetens egymással kaliber szempontjából. Vagy csak a bűntudatom még most is munkál bennem és az én bűnömet sokkal nagyobbnak láttatja, mint azt, hogy ő átvert egy házassággal. Csak az bosszant, hogy az őszinteség ellenére nem vagyok biztos abban, hogy még mindig aszerint játszik. Vagyis nem mindig. Ha pedig a sok igazság közé elrejt némi féligazságot, nem tudom megkülönböztetni. Nem úgy, mintha hazudna. Azt ugyanis tőlem tanulta. - Örülök, hogy nem kérsz tőlem lehetetlent.. - torzul grimaszba az arcom. A felé kitárt kezemet tartó izmaim elengednek, így a tagom egy pillanat alatt zuhan vissza az ölembe, Faye nélkül. Bár nekem szükségem lenne rá és a fiam közelségére, úgy tűnik jelenleg neki elég volt belőlem és már csak azt látom, ahogy szépen elsétál. Nincs erőm felkelni, csak a térdemet húzom fel, és arra támaszkodom. - De mit vársz, milyen legyek? A régi Kevinnel nem igazán találtad meg a hangot, most meg nem igazán vagyok önmagam.... - nézek rá töprengve. Tudnom kéne, mit vár tőlem azon túl, hogy a semmit már említette. Nem vagyok ezzel előrébb. A túl sok családi tragédia eléggé lehozott az életről ahhoz, hogy biztosra vehesse, amit most lát, az nem a Kevin-csomag. A magyarázat rá pedig pofonegyszerű, aki voltam egyértelműen nem felel meg az apa-típus kritériumainak, és most szánt szándékkal nyelek békát, járok a kedvében még magamat meghazudtolva is figyelmesen. De hosszútávon nem összeegyeztethető a kettő, ez nem olyan, mint egy öltöny, amit leveszek, ha a városba jövök és átkonvertálom magam apa szerepbe, majd mikor távozom, akkor vissza az egész. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne.. Nyilván, én próbálkozni fogok, de minek után a gyereknek ő az anyja és ő lesz mellette a nap huszonnégy órájában, az év minden egyes napján még legalább tizenöt évig, a helyzetem nem hogy nem túl rózsás, de cserébe még siralmas is. - Csak csinálj úgy, mintha nem gyűlölnéd, hogy én vagyok az apja. A többit megoldom.. - húzom végig tenyereimet nyúzott arcomon. Reméltem, hogy majd megkönnyíti a helyzetem, de ez még mindig fiú ábránd, csakhogy az, hogy végül magamra vagyok utalva, egyáltalán nem tántorít el a dologtól. Az már sokkal inkább rémisztő, hogy egy dobásom van, ergó ezt az apaság-dolgot elsőre kell jól csinálnom, vennem kell az összes akadályt. Így már egy kicsit neccesebb. - Klassz. Meg is osztod velem, vagy inkább megtartod magadnak? - kezdem az eget kémlelni, ami idő közben szép lassan ránksötétedett. A csillagok még nem bukkantak fel, mindössze egyet látok, annak ellenére is, hogy az ég tiszta. New Orleans fényei viszont csak úgy szikráznak az éjszakai égen. - Lehetne mondjuk Kevin Godbert, az apja után... - vigyorodok el. Nem, ezt én sem gondoltam komolyan, és tudom, hogy Faye inkább letépné mindkét karját tőből, minthogy a fiát rólam nevezze el. De a vezetéknevét úgyis tőlem kapja, ehhez ragaszkodom, azt hiszem ez már neki is világossá vált. Ha hamarabb nem is, a kis heccem után biztosan.
Legszívesebben visszaszívtam volna a kimondott szavaimat, mert eszem ágában sem volt túlzott bizalmaskodásba kezdeni Kevin-nel... vagyis, szerettem volna, de mikor legutóbb feltétlenül jól éreztem magam a társaságában, alaposan pórul jártam, még ha nem is ellenem szólt a viselkedése. Mellette mindig önmagam lehettem, egészen pár hónappal ezelőttig, amikor is megtapasztaltam, milyen az, ha kettétépik a szívemet: pocsék és soha többé nem akarom átélni. Fogalmam sincs, mikor lett számomra Kevin ennyire fontos... a vele való kapcsolatom is pontosan úgy indult, mint az összes férfivel, szórakozás volt, szükségletkielégìtés, aztán szépen lassan mindenki kikopott mellőlem, aki hasonló szerepet töltött be az életemben, míg ő egyre mélyebb gyökeret vert. Szürreális és fájdalmas beismerni, de egy idő után éreztem a hiányát és mivel nem igazán voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen érzéseket tápláljak egy férfi iránt, aki bármikor eltűnhet és elárulhat, harcolni kezdtem saját magam ellen. Nincs ennél kimerítőbb. - Egálban... - Kínos félmosoly kíséretében csóváltam meg a fejem és hátat fordítottam neki. Mintha nekem annyira szórakoztató lenne... de nem hagyhattam, hogy csak én szenvedjek. Legyek a szemében bosszúálló szörnyeteg, álnok kígyó vagy kiszámíthatatlan őrült, nem érdekes, mind igaz rám. Ismer, talán jobban, mint a tenyerét és azért imádkoztam, hogy bár én is tudhatnám, mi játszódik le benne pontosan, hogyan érez, melyik az igazi énje, mit mondhatok anélkül, hogy a reakciója pofán vágjon... életemben először totális biztonságra vágytam. Testire, lelkire és érzelmire. Ehhez le kellett volna vetkőznöm a hisztis szerepet, de most tényleg nem volt kedvem a közelébe menni, leginkább azért mert összefacsarodott volna a szívem, ha egy méternél közelebb kellene bámulnom a gyötrődő arcát. - Soha nem kérném, hogy olyan legyél, mint Jackson vagy a bátyád. Ha nem tűnt volna fel, nem tőlük várok gyereket. - Na tessék, megint az önállósodott szám sodor a szakadék széle felé. Fene ebbe a nagy őszinteségbe, mégis mi a fene van velem, pont akkor nem tudok hazudni, amikor szükség lenne rá? - Már megbeszéltük, hogy próbálkozni fogsz, kapsz egy esélyt, rajtad múlik, mennyire és hogyan élsz vele. Ő nem csak a te tiszta lapod, hanem az enyém is. - Megpróbáltam észrevétlenül átváltani az ő bizonytalanságát tápláló témára, miközben egy mély levegőt véve, ezzel némi erőt magamra ráncigálva felé fordultam. A fiam új fejezetet fog és már nyitott is az életemben, miatta kétszer, háromszor, százszor jobban kell majd ügyeljek magamra, a szavaimra, a tetteimre, arra, kinek a tyúkszemére lépek rá, mindenre, ami az eddigi életem része volt. Pokolian nehéz lesz. - A nevén? - Hirtelen ért a kérdése, tanácstalanul vontam egyet a vállamon, miután bekuckóztam az egyik puha ülésre. Mintha törökülésben magam elé meredni sokkal kevésbé lenne ciki, mint állva. - Gondolkoztam, van néhány ötletem is, de fogalmam sincs, mi illene hozzá... talán, amikor meglátom, majd beugrik. - Őszintén? Még vezetéknévhez sem tudtam passzintani a lehetőségeket. Most, hogy feltámadt benne az apaság iránti vágy, igényt fog tartani arra, hogy a fiunk az ő nevét viselje és bennem ebben a pillanatban tudatosult visszavonhatatlanul, hány ponton leszünk összekötve Kevin-nel.
Mintha törvényszerű lenne, hogy egy darabig jól érzem magam Faye közelében, aztán történik valami, aminek olyan súlya van, hogy majd beleroppanok idegileg. Nem az első alkalom, hogy szétesve lát, de talán az első, mikor mellette józan is vagyok, így ezek az emlékek nagyon is megmaradnak. Teljesen mindegy, hogy most a tökéletes bátyám és a köztem lévő egzisztenciális különbségek akasztottak ki annyira, hogy a padlózatig csúsztam tőle. Hát persze, hogy nem fog házasodni. Amint kimondja az indokait, rögvest világossá válik, hogy voltaképp én ezt már réges-rég tudom róla, de egy héttel ezelőtt eléggé felpiszkált a pálfordulásának gondolata is. Ki kéne buknom tőle, ez lenne a normális, de inkább csak megkönnyebbülök, hogy őt és a fiamat is messziről elkerülik majd a férfiak, legalábbis addig biztosan, míg az egyikbe szerelmes nem lesz. Na utána majd megint főhet a fejem miatta. - Sikerült! Ez azt jelenti, hogy egálban vagyunk? - Azzal, hogy beismerem, mennyire kínzott a gondolata annak, hogy férjhez megy még magamat is sikerül meglepnem, ugyanakkor nem gondolnám, hogy Faye aljas bosszúhadjáratát megúsznám ennyivel. Amilyen szerencsém van még évekig fogja az orrom alá dörgölni, hogy a hülyeségem miatt hónapokig szenvedett. - Gyere vissza - kérem tőle elcsigázva, és kinyújtom felé a kezem. Ha közelebb jön, az ölembe húzom, hogy mégse a deszkára kelljen ülnie. Még felfázna.. A hajó ezen felén amúgy is jobban érezni a szelet, kevésbé vagyunk takarásban, de talán ettől még nem lesz baja. Szükségem van rá, vagy nem is tudom. Igazából az imént még zavart, hogy a saját tervem ellenem fordult és össze vagyok vele zárva, most meg inkább magam mellett tudnám. A fene se érti, miért vannak ilyen hullámzó érzelmeim. - Nem vagyok olyan, mint Sam volt, és valószínűleg Jacknek is jobb természete van nálam, de... Nem akarom ezt elcseszni, Faye. - a hasára nézve aztán halkan folytatom. - Ő az én tiszta lapom, és nagyon sokáig vártam rá. Csak amikor jött, nem ismertem fel. El se hiszed, mennyire fontos nekem és kell a segítséged, hogy ne csesszem el. Hogy magamhoz képest jó apja legyek. Egy dolog legalább közös bennünk, hogy neki jót akarunk.. - sóhajtok nagyot. Ennél nagyobb idiótát nem csináhatok magamból, szóval beszélhetek teljesen nyíltan. - A nevén gondolkodtál már?
Volt valami a szavaiban, ha akartam volna se tagadhatnám le, hogy én is egy Sam-he hasonló férjet képzeltem el magamnak. Már amikor erről képzelődtem... tekintve, hogy nem terveztem férjhez menni és gyereket szülni, elég nehéz volt összeegyeztetni a merengéseimet a valósággal. Persze, arra sem számítottam, hogy ilyen hercehurcát kell majd kiállnom, Kevin-re ránézve nem az apaság jutott eszembe, nem hittem volna, hogy éppen ő fogja betölteni az életemben a gyerekem apjának szerepét. Félig-meddig meg voltam rökönyödve, hogy így alakult, de rá kellett jönnöm, hogy nem bírnám olyan emberrel, aki a bátyjához hasonló volt... túl kedves, túl tökéletes. Én sem voltam az. Se kedves, sem tökéletes, hangos voltam, hirtelen haragú, sértődékeny és makacs. Jobb, hogy olyan férfi lesz a fiam apja, aki képes ezt elviselni. - Azért, mert... - Minek kellett kimondanom? Olyan szépen eltartogattam magamban, a visszakozásom közlésével elvesztettem az egyik ütőkártyámat. Bár, azt már tudta, hogy nem apát kerestem a fiának, úgyhogy az aggodalmát talán teljes mértékben elaltattam, nem kellene számítani annak, hogy végül férjhez megyek-e vagy sem. - Ha valaha férjhez megyek, szerelemből akarom tenni. - Nem sokat gondolkoztam... már teljesen mindegy, mit mondok és mit nem, nem a megígért őszinteség miatt, hanem mert tényleg nem akartam hazudni és szépíteni. Semmivel nem volt jobb, amikor válogatott füllentéseket próbáltam összefűzni és igazságként eladni, sőt, felettébb feszült voltam, amikor nem tudtam eldönteni, hogy elhiszi-e majd, amit be akarok adni vagy nem. Ha az igazat mondom, egyedül neki kell eldönteni, hogy elfogadja-e. - Keresek más megoldást, nem azért fogok bevágódni a félholdasoknál, mert hozzámentem az egyik vezetőjükhöz. - Magabiztosnak tűnhettem, pedig bőven voltak kétségeim, amiket jólesett volna erre az estére elfelejteni. - Már napokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy nem lesz itt semmiféle esküvő, csak... - Sóhajtottam egyet és lemondó gesztussal vontam meg a vállaimat. - Nem mondtam el, mert azt akartam, hogy szenvedj egy kicsit, hasonlóan, ahogy... ahogy én szenvedtem, amikor hátat fordítottál nekem. - Tessék, kimondtam és hirtelen akkor megkönnyebbülést éreztem, mint már régen. A mellkasomban állandó jelleggel tomboló szorítás eltűnt, legszívesebben elmosolyodtam volna, de mivel az előző érzést felváltotta az aggodalom, hogy mégis mennyire fog hülyének nézi emiatt, inkább felálltam és eltávolodtam tőle pár lépést. Nem lehetne mégis beugrani a vízbe?
Sokért nem adtam volna, ha most egyedül lehetek egy kicsit, és minden következmény nélül tombolhatok, dühönghetek és szétzúzhatok valamit. A bátyám épphogy képbe került, de még holtában is képes felforgatni az életemet és fájdalmat okozni nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaki még erre is képes lesz, de ez is csak azt bizonyítja, hogy hajlamos vagyok lebecsülni az embereket. Naná, hogy Faye is őt akarta, kedves, jóképű, minden jel szerint még apának is fantasztikus volt. Mindenben az ellentétem, amiben nem, azt is csak a közös géneknek köszönhettem. De jelenleg nincs nála gyűlöltebb személy az életemben, amiért még a sírból is képes elvenni tőlem az egyetlen kapaszkodót, ami még a felszínen tart. Amiért keményen dolgozom, megküzdök magammal és Faye-jel is csak azért, hogy érvényesíteni tudjam az akaratomat. - Jogos, sosem érhetek fel hozzá... - húzom el a számat keserűen. Egy egészen rövid pillanatra láttam a reményt, hogy normalizálódhat kettőnk kapcsolata, és nem szükségszerű minden nap minden percében egymásnak esnünk valamiért. Csak egy kicsit több erőfeszítést igényel mindkettőnk részéről, de működhet. Erre jön valaki, aki a hallottak alapján pont olyan, mint én, csak a világ összes jó tulajdonságával fel van ruházva. Melyik nő ne őt választaná? Nem akartam tovább hallgatni, hogy mennyit köszönhet neki. Ő is. Meg Nora, Dragh és a falka összes tagja szinte istenként tiszteli. Mégis hogy lehetett olyan bolond, hogy azt hitte majd én lehetek a méltó utód, aki követi őt... Érthetetlen. Olyan érzésem van, mintha épp most fosztottak volna meg valamitől, ami az enyém. Hiába beszél Faye, a reményeimet, amik eddig is csak nagy szavakba öltött pislákolások voltak, már magamban temetem. Túl nagy fába vágtam a fejszém, nem lehetek egyszerre apa, alfa és polgármester is. De főleg nem lehetek olyan vezető, amilyet elvárnának. Szembemenne a természet törvényeinek, ha sikerülne. - Miért nem? - kapom fel a fejem egy pillanat alatt. Nem hiszem, hogy meghallottam volna, ha nem lenne minden érzékem kihegyezve most a férj és a házasság szavakra köszönhetően a korábbi beszélgetésnek. Egész eddig nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ezáltal összekösse a két falkát, én pedig reméltem, hogy sikerül lebeszélnem róla, de még csak meg se kellett próbálnom. Hirtelen változás ahhoz képest, hogy pár perce még nagyon is házasságpárti volt.
Én csak elmondtam neki, amit én tudok a bátyjáról, kendőzetlenül, semmit sem elhallgatva vagy szépítve. Nem mintha lett volna bármennyi elhallgatni való abban a két napban, a testvéréről pedig végképp nem tudtam rosszat mondani. Valószínűleg mások, a felesége, a falkája árnyaltabb képet tudna adni róla, de én csak a jó oldalát láttam, ami már akkor is feltűnően ideális volt. Nem hiszem, hogy létezik ilyen ember... mindenkiben van rossz, kisördög, démon, egy sziszegő kígyó, csak valakiből a többiek szeme láttára is előjön, míg mások képesek titkolni a bennük rejlő sötétséget. Az utóbbi veszélyesebb. Kevin-nek mintha nem tetszett volna túlságosan az elbeszélése, amikor mellé értem is furán fészkelődni kezdett, mintha legszívesebben eltűnne mellőlem. Pedig most nem is kötekedtem, teljesen normális hangnemben meséltem... csak akkor jöttem rá, mi baja lehet, miután a padlóra ült és nagy nehezen kipréselt magából néhány szót. Összeráncolt homlokkal néztem rá. Nem ismer annyira, hogy tudja, én nem esek bele csak úgy bárkibe? - Nem. - Fejcsóválva bukott ki belőle egy halk kacaj a feltételezésére. A hangom is hasonlóképpen halk volt, leginkább azért, mert még sohasem láttam Kevin-t ilyen állapotban. Vagyis egyszer, Monaco-ban. Annak sem lett túlzottan jó vége. - Sam kedves volt és sokat köszönhetek neki, de... - Apafigurát láttam benne, semmi mást, jólesett, hogy a feleségével nem hagytak magamra. Sóhajtottam egyet és lassan leereszkedtem Kevin-hez, de csak leguggoltam elé, nem akartam felfázni. És még kiröhögte a jógát, ha nem járnék, lehet, hogy mozogni sem bírnék. - Ha őt kerestem volna benned, körülbelül a harmadik szavadnál faképnél hagytalak volna már a találkozásunk estéjén. - Elhallgattam egy kicsit. Nem akartam túlságosan belemenni ebbe, addig nem, míg a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában, ám nem hagyhattam, hogy abban a hitben éljen, hogy a bátyja bármiben is számított nekem azon kívül, hogy az átkom kiváltásakor ő és a neje nem hagytak egyedül. - Egyébként is... mindig jobban szerettem a rosszfiúkat. - Sokszor égettem már meg magam Kevin miatt, mégis itt vagyunk, a gyerekét várom és képtelen vagyok száműzni az életemből. - Ez az egyik oka annak, hogy nem fogok férjhez menni. - Avattam be végül a kis titkomba, amire úgyis rájött volna idővel, csak... szerettem volna még egy kicsit húzni az agyát, erre most azt vettem észre magamon, hogy inkább annak örülnék, ha fel tudnám vidítani.
Ebben az állapotban realizálódik bennem, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet Faye-t kihozni a világ végére, miközben az egyedüli, aki el tudja vezetni a hajót, én vagyok. Az én idegeimmel viszont épp most játszik kénye-kedve szerint a tudat, hogy körülöttem mindenki ismerte a bátyámat, csak én nem. Nora már ódákat zengett róla, ami elültette bennem a gyanú csíráját, hogy nem pont ugyanazt a neveltetést kaptuk és az életünk sem hasonlított egymáséra. Nem sajnálom tőle az apát, akit ő kapott, még akkor se, ha nekem így nem jutott belőle. De talán, ha lett volna egy testvérem vagy egy férfi a háznál, nem kanászodok el ennyire és nem kéne egyesével a helyére illeszteni az életem darabkáit. Csendben voltam és hallgattam. Előbb a tengert, aztán Faye hangját, majd megint a vízet. A személyleírás stimmelt, magamban még hozzátettem, hogy mostanság karikás a szeme és a modora is hagy némi kívánnivalót maga után, valamint állandó tartozéka egy négyéves, de nagyjából fedik egymást a képek. Azt nem gondoltam, hogy az egész falkával találkozott már, így ennél a pontnál hitetlenkedve nézek rá. Lehet ez még ennél is jobb? Persze, lehet. Ezek szerint köszönettel és hálával is tartozom neki, amiért gondját viselte Faye-nek. Természetesen melegszívű, és jóságos, aki istápolta az első időkben, akire támaszkodhatott... Ez mind az én bátyám. Felmerül a gondolat, hogy ha nem is tudatosan, de a tudatalattija őt kereste bennem már akkor is, ez pedig a lehető legrosszabbkor jön. Eddig azért aggódtam, mert nem tudtam, hogy fogom felvenni a versenyt a férjjelöltjével, de mint kiderül, lehetséges, hogy nem is vele kellene versenybe szállnom. Utánam jön, de minek? Legszívesebben kiugranék a vízbe, de nem hagyhatom magára, így csak a korlátot szorongatom, aztán mikor mág végképp nem tudom mi a francot is csinálhatnék, csak lecsúszom a padlózatra és a hátamat vetem a fémnek. Nem csak képletesen, de szó szerint is a padlón vagyok. Nem számoltam azzal, hogy egyik érzelem a másik után ragad magával, pedig Magnus figyelmeztetett, hogy hónapokig eltarthat majd, mire teljes kontroll alá vonom magam. A testem, az erőm és az érzelmeimet egyaránt. Utóbbi kettőt egyelőre nem sok sikerrel gyakorlom. - Te is beleestél Sam-be, mi? Te is őt látod bennem? - nézek rá vádlón. Ha tényleg erről szólt ez az egész, akkor jobb, ha legalább most megtudom az igazat. Nem is hibáztatom érte valójában, ha így van. Sam valószínűleg messzemenően tökéletes volt, az a férfi, aki én sose leszek. De hogy miért taglóz le ennyire a gondolat, hogy Faye valójában nem is hozzám akart közel kerülni.. Nem szeretném túlbonyolítani a dolgot, ha már úgyis felesleges.
Eléggé hihetetlen fordulatot vett a történet, nem igazán tudtam, mit kellene mondanom, főleg, mert Kevin úgy nézett rám, mintha szellemet látna, pedig bennem vert gyökeret a felismerés. Eszembe sem jutott volna, hogy nekik kettejüknek közük van egymáshoz... évek teltek el a Kevin-nel és a bátyával való találkozásom között és az sem segített, hogy fogalmam sem volt a másik férfi vezetéknevéről. Csak annyit tudtam, hogy nélküle és Nora nélkül lehet én is abban a szakadékban feküdnék, amibe a segítségemmel az idióta volt barátom belecsúszott. Felpattant mellőlem, ezért csak bólintottam egyet meglepődésemben. Figyeltem, ahogy szinte a lehető legmesszebb sétál tőlem hátat fordított, én pedig némi tapintatot magamra erőltetve egészen addig nem szóltam, míg fel nem tette a kérdéseit. A helyében nekem is biztos kismillió kérdésem lett volna és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán csalódást fogok okozni neki, mert annyira behatóan nem ismerem a bátyát, mint ahogy gondolhatja. - Tizennyolc voltam, Kaliforniában ünnepeltem az érettségimet és éppen megöltem valakit. - Mára már tejesen természetesnek tűnt ezt kimondani, nem ő volt az utolsó, akit eltettem láb alól. - Akkor váltottam ki az átkomat és Nora talált rám. Hosszú, szőke haj, szép arc, kicsit alacsonyabb, mint én. - Elég átlagos leírás, de lehet végül mégis kiderül, hogy nem egy emberről beszélünk, bár, ennek nem láttam sok esélyét. Az eddig elmondott infók alapján csakis ők lehettek a segítőim. - Részeg voltam, mindenem fájt, úgyhogy nem igazán emlékszem arra, hogy cipelt oda magukhoz. - Felálltam és miután meguntam a néhány másodpercig egy helyben toporgást, közelíteni kezdtem Kevin-hez. Legfeljebb elsétál előlem, de nem éreztem helyénvalónak, hogy a hajó egyik végéből a másikba kiabálok Én sem örültem volna ennek a fajta történetmesélésnek, bár nem vagyok gondolatolvasó, lehet, hogy neki jót tett volna a távolság. - Csak annyit vettem észre az egészből, hogy sokan vannak. Felőlem akár meg is ölhettek volna, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem így történt, hanem a gondomat viselték. - Elmosolyodtam. Ez volt az egyik legkellemesebb emlékem, akkor döntöttem el, hogy egyszer én is egy falkához akarok tartozni. - Két napig voltam náluk, azóta nem láttam őket. - Tettem hozzá. - Viszont akkor nagyon jól megfigyeltem a falkát... - Kicsit már akkoriban is paranoiás voltam, mit tagadjam? - Sam csak annyit mondott a farkasoknak, hogy segíteniük kell rajtam és ők egy rossz szót sem szóltak. Fel sem emelte a hangját, egyszerűen csak kijelentette, mi fog történni, egyszerre volt határozott és... szívmelengetően kedves. - Őszinteséget kért tőlem és semmi jogom nem volt eltitkolni, milyennek láttam a bátyját. Kevin mellé értem, a korlátra kulcsoltam az egyik kezem és felé fordultam. - Sokat mosolygott, amire te is rászokhatnál. Neki is jól állt. - Én is halvány félmosolyt villantottam. - De mindig lehetett látni a szemeiben egyfajta mély aggodalmat és azt, hogy mekkora felelősség nyomja a vállát. Ennek ellenére szakított rám időt, Nora-val elmagyarázták, mi történt velem és csak azután engedtek el, hogy úgy látták, rendben leszek. Tartottuk a kapcsolatot pár hónapig, aztán... nem is tudom, mi történt. - Többet nem beszéltünk, ők valószínűleg a saját ügyeikkel voltak elfoglalva és az én életem is a feje tetejére állt. Azt viszont nem tudtam, mi mást mondhatnék-
Fura? Ha neki fura, akkor mit mondjak én? Mikor elhatároztam, hogy csapot-papot hátrahagyva levezetek cirka 15 órát, hogy végre szemtől szemben álljunk, valahogy nem úgy képzeltem, hogy menten egymásnak is esünk. Annak a parázs vitának a fényében meg utána arra nem számítottam, hogy képesek leszünk normális, kulturált, de legfőképp felnőtt ember módjára megoldani a problémáinkat. Ami mint kiderült a legkevésbé probléma, leginkább egy gyerek, akinek kell egy anya és egy apa. Az anyjával nyilván könnyebb volt a helyzet, mert épp volt kéznél egy Faye személyében, akinek volt ideje hozzászokni a gondolathoz, hogy szülő lesz. Időm persze nekem is volt, majdnem ki is futottam belőle, de ha mázlim van - az életben egyszer velem is előfordulhat, hogy mellém áll a szerencse -, akkor még időben startoltam el a kis hadműveletemmel, hogy megmentsem ezt a... Kapcsolatot? Családot? Igazából fogalmam sincs, mik vagyunk mi most egymásnak.. - Azért három hónap alatt gondolom minden lehetséges dologról tájékozódtál. Ismerlek. Nem szereted a meglepetéseket. Ezért nem szeretsz engem se, mert mindig tudok meglepetéseket okozni.. - sóhajtok nagyot, de végül bólintok. Ultrahangra fogok menni. Látni is fogom a fiamat, nem csak érezni. Lassan elhúzom a kezem a hasáról, bár igazán nehezemre esik, de nem most van itt az ideje annak, hogy bepótoljam az elmulasztott hónapokat, főleg, hogy szinte ide hallom, hogy Faye agyában kattan valami és úgy néz rám, mint még soha. - Igen, valahonnan Kaliforniából, nem tudom pontosan merről, nem vagyok járatos arrafelé.. - na jó, ez így nem teljesen igaz, jártam arra néhányszor, de nem töltöttem ott huzamosabb időt a helyszín tanulmányozásával. Valószínűleg már arra sem emlékszem, milyen ügyekben utaztam oda. Nekem nem jelentett az az állam semmit, vagy legalábbis semmi különöset. - Hogy te? Ismered őket? - majdnem felnevettem a feltételezésre, hogy Faye ismeri a bátyámat meg a nejét. Ez még viccnek is rossz, de komolyan. Nem is értem miért feltételezi ezt, míg meg nem hallom az indokát. Naná, hogy emlékszem az első találkozásunkra. Így nyitott, én meg azt hittem, hogy egyszerűen fel akar szedni, jó csaj volt, éreztem rajta, hogy farkas és vörös, ergó pont az esetem. Hogy aztán abból a hirtelen jött estéből hogy alakult ki az évek alatt kettőnk jobbára huzavonával teli kapcsolata, arra viszont már nem tudtam válaszolni. Jelen pillanatban nem is akartam. Láttam, hogy néz rám, a szemeivel nem tud így hazudni. Különben is mi oka lenne arra, hogy fájdalmat okozzon nekem?! Úgy pattanok fel, mintha égetne a pad. Nem tudok mellette ülni és türtőztetni magam. Túlságosan nagy pozitív kanyart vett kettőnk története az imént, hogy csak így fogadjam a hírt, ami visszaránt a letargiába. A hajó szemközti oldaláig meg sem állok, a korlátba kapaszkodva lehajtott fejjel próbálom összeszedni magam, még mielőtt olyat látna, amit senki előtt sem vállalok fel. - Te láttad őt? Beszéltél vele? Ismerted? Mikor? Hol? - törnek elő belőlem a kérdések kontroll nélkül, mikor lenyugszom annyira, hogy meg tudok szólalni. Még szerencse, hogy azt kérte beszéljünk át egy-egy témát alaposan, hát itt az alkalom. Beszéljen! Ebben a felfogozott állapotban aligha vagyok képes másra, csak hallgatni őt.
Jól szórakoztam Kevin-en, de ha valaki ezt mondta volna nekem pár órával ezelőtt, akkor biztosan képen röhögöm. Erre, most az sem zavart, hogy a hasamat tapizta, pedig rosszul voltam attól, ha valaki hozzáért... mármint azokon kívül, akikkel szoros, napi kapcsolatban álltam. Kevin jelenleg nem tartozott ebbe a körbe, csak cirka egy hete tepert a bekerülésért, ami valljuk be, vajmi kevés idő ahhoz képest, hogy a terhességem vége felé közeledtem. Most vettem észre igazából, hogy próbálkozott és attól függetlenül, hogy a fenntartásaim stabilan tartották magukat, a mosolyom jelezhette, hogy nem ezekben a pillanatokban fogom felképelni. - Nem hangzik szarul, csak... - Megcsóváltam a fejem és megvontam a vállaimat, néhány másodpercig kerestem a megfelelő szót, ami nem igazán ment, ezért beértem egy semmilyennel. - Fura. - Legfőképp a pozitív hozzáállása lepett és idegesített meg, váltakozó hatással volt rám, ahogy megközelítette a terhességemet. Az agyammal felfogtam az indokait és egy részem örült annak, hogy meggondolta magát és itt van, részt akar venni a fia életében, egy másik viszont egy hatalmas kolompot rázva figyelmeztetett arra, hogy nagyon könnyen megégethetem magam, ha bízom benne. - Feltűnt, de... nekem sem a szakterületem. - Oké, a lehető legtöbb könyvet elolvastam, az intések ellenére is a netet bújtam és egyszer még egy csoportba is elmentem, bár onnan három perc után kijöttem, mert nem bírtam a légkört, ennek ellenére olyan tudatlannak éreztem magam, mint még soha. Nem voltam felkészülve az anyaságra. Fel lehet rá készülni egyáltalán? - Talán többet fogsz megtudni az ultrahangon. - Ezzel biztosítottam arról, hogy engem nem zavar, ha jön. Legalábbis most nem, ki tudja, holnap reggel hogy fogok felébredni... viszont már megígértem neki, hogy jöhet, a szavamat pedig nem vonhatom vissza. Nem vagyok az a típus, aki égbe-világba ígérget, aztán visszatáncol, úgyhogy ha meg is gondolom magam, legfeljebb nyelek egyet. - Várj, Kaliforniából jöttek? - Kizökkentem az eddigi gondolataimból és összevontam a szemöldökeimet. - Nora egy kaliforniai falkából, akinek az alfa férjét Sam-nek hívták? - Egyik név sem volt túlzottan ritka, de mennyi az esélye annak, hogy én tizenegy évvel ezelőtt egy Nora nevű nővel találkoztam Kaliforniában, akinek az alfa férjét Sam-nek hívták? A lehetséges megvilágosodás apró, hitetlenkedésemet példázó mosoly képében kúszott az arcomra. - Azt hiszem, ismerem őket. - Jelentettem ki Kevin-re nézve. Teljes testtel felé fordultam és úgy néztem rá, mintha most figyelném meg először úgy igazán az arcvonásait. - Emlékszel arra az estére, amikor először találkoztunk? Azt mondtam neked, hogy már biztosan láttalak valahol... de most már látom, hogy nem, egyszerűen csak... hasonlítasz a bátyádra. - Nem hiszem el! Létezne, hogy ennyi év után döbbenjek rá, hogy ismertem a bátyát, akivel ő sohasem találkozott?
Legszívesebben visszaszólnék, hogy belegondolva mennyi kérdést akar rám zúdítani, két éjszaka is kevés lenne a nyílt színen, bár nyilván nem ettől fog függni, hogy meddig maradunk. Szeretem a tengert, tőlem az sem állna távol, ha tényleg itt maradnánk, de ha menni akar, azt valószínűleg majd úgyis szóvá teszi, ahogy a nemtetszését is, amiért a kezem továbbra is a hasán pihen. Jó érzéssel tölt el, ahogy érzem a tenyerem alatt mozogni a fiamat, és az igazat megvallva az sem igazán izgat, ha hülyét csinálok most magamból. Nincs rá tanu, itt a semmi közepén, de ha lenne se érdekelne. - Anya egy kicsit viccesnek találja, hogy a férfiak beszélgetnek egymással... - suttogom megint a pocaknak, de kendőzetlenül örülök Faye reakciójának. Talán egy lépcsőfokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy ne írjon le teljesen, mikor visszamegyek a városomba. De még most sem mernék rá mérget venni. - Pár napja még nekem is voltak fenntartásaim.. De ha már így alakult, akár nézhetjük a jó oldalát is és kihozhatjuk belőle a maximumot. - találok könnyen és gyorsan magyarázatot a viselkedésemre, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akarok rászolgálni arra a bizalmatlanságra, amit feltételez rólam. - Szarul hangzik az én számból, mi? - nevetek fel aztán én is. Nem, tényleg nem szoktam ilyet, még csak hasonlót sem kiejteni a számon, de mi példázná jobban, hogy tudok kevésbé nagy seggfej is lenni? Bár közel sem esik annyira nehezemre normálisan viselkedni, mint amennyire gondoltam. Talán csak a sokkhatás miatt érzem így, ami akkor ért, mikor megtudtam, hogy 10 hetem van hátra. Vagyis, hogy neki van annyi hátra a terhességből. - És ezt honnan kellene tudnom? Nem vagyok perfekt terhességből, ha nem tűnt volna fel... - forgatom a szemeimet, de nem vagyok bosszús. DE eddig igazán nem sokat törődtem olyan dolgokkal, mintha mennyi ideig tart a terhesség, hogy kell pelenkát cserélni, meg hasonlók, mivelhogy nem úgy terveztem, hogy az elkövetkező évszázadban bármikor szükségem lenne ilyen hasznos információkra. Aztán ember tervez... - Biztos. Te biztosan akarod, hogy ott legyek? - nézek rá talán egy kis csalódottsággal. Bizonytalanságot látok rajta, márpedig nem tetszik. Már-már azt hittem, hogy meg is puhítottam, de ha megint kezdhetem előlről, az eléggé bántani fogja az egómat és úgy mellette az egész lelkivilágomat is. - A falkával minden rendben lesz. Tudják miért és meddig vagyok itt. Ők sem mindnyájan érkeztek még meg. Californiából elég hosszú utat kell megtenniük.. Én pedig pár nap múlva visszamegyek Mystic Fallsba.. - közlöm a tényeket talán túl kimérten. Igaza van abban, hogy nem szerencsés magukra hagynom őket, főleg nem idegen terepen, de abban mindenki egyet értett, hogy előbb helyre kell hoznom a dolgaimat, már amennyire lehet. Addig úgyse mennék sokra alfaként, míg az életem nincs rendben. Már ha ezt annak lehet nevezni.
- Egész éjszaka itt akarsz maradni? - Kérdeztem meglepetten. Két, maximum három órával számoltam, több együttlétet nem biztos, hogy eltudok viselni, főleg, ha az este folyamán olyan vizekre evezünk, amik borítékolják a kiakadást. Egyébként is felfokozott állapotban leledzettem, ezen egyáltalán nem segített a Kevin iránt érzett ambivalenciám, akin látszott, hogy kissé meglepődve és bizonytalanul közelített a kezével a hasamhoz. Míg egy másik pillanatban szívesen fojtottam volna meg, jelenleg inkább magamhoz öleltem volna, főleg, mert a szavait hallva szívből jövő kacaj tört fel belőlem, olyan, ami hónapok óta nem. Hirtelen úgy éreztem, mintha mázsás súly esett volna le a vállamról és a szívemről, felszabadultan hallgattam a nevetésemet, amit Kevin csalogatott elő belőlem, de úgy éreztem, meg kell szólalnom és hozzá kell fűznöm valamit, nehogy sértődés legyen belőle. - Nem rajtad nevetek, csak... - Egy pillanatra ismét elakadt a szavam. - Az egész helyzeten. - Nyeltem egyet, hogy lecsillapítsam magam, nagyjából már sikerült rendeznem a kitörésemet és elértem, hogy csupán egy mosoly játsszon az arcomon. - A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi ketten egyszer ide fogunk jutni. Annyira szürreális...- Mondtam ki végre, ami hetek óta érlelődött bennem. Külön-külön is, az én anyaságom, az ő apasága, de együtt a kettő elférne egy szitkomban. Vagy szappanoperában, attól függően, hogy éppen meg akarjuk-e ölni egymást vagy nem. Mivel úgy tűnt, hogy a gyerek felettébb élvezte az apja érintését, ezért egy rövid ideig biztosan nem kezdek el ordítani: elvégre, most már azért létezem, hogy a fiam jólétét tartsam szem előtt. Kevin annyira teper, mint ahogy még soha, pedig meg voltam arról győződve, hogy nem csak a terhességem alatt, hanem soha többé nem fogom látni ebben az életben, mert ahogy én, úgy ő is olyan messzire el akar kerülni engem, amennyire csak lehetséges. Erre itt vagyunk és viszonylag normális emberekként viselkedünk. - Egy terhesség 40 hétig tart és én a harmincadikban vagyok, nem kell Einstein-nek lenni a számoláshoz. - Én is végigsimítottam a hasam oldalán, éreztem a kicsi mocorgását. - Mit gondoltál, öt évig fogok ekkora hassal járkálni? - Nem akadályozott semmiben és évek múlva lehet vissza fogom sírni ezt a pár hónapot, mert ettől szorosabb kapcsolat nem igazán létezik a világon, de néha egyszerűbb lett volna úgy törődni a fiammal, hogy magamra nem kellett volna kifejezetten odafigyelnem. - Biztos vagy benne? - Fogalmam sincs, mi ütött belém, miért ajánlottam fel neki, hogy lehet a kísérőm, egyszerűen csak kibukott belőlem. Erről van szó, néha nem ismerek magamra, jó lenne, ha a hormonjaim nem szórakoznának velem és minden visszaállna a normális kerékvágásba. - Nem akarok beleszólni... - Ó, dehogynem! - De ilyenkor magára hagyni a falkádat nem a legjobb ötlet.
Úgy gondoltam, hogy ha nem kap lehetőséget arra, hogy leülepedjen a téma, hanem rögtön váltani próbálok, ráadásul a fiunkra, akkor nagyobb az esélyem arra, hogy kihátráljak ebből a kérdéskörből. Nem szívesen ismertem volna be előtte, hogy még nálam is vanna homályos részek és bizony én kételkedem leginkább magamban azzal kapcsolatban, hogy milyen alfa leszek. Egyelőre úgy néz ki, hogy a farkasok bíznak Sam választásában és adnak esélyt, de ez még semmit sem jelent. És votlaképp azt sem tudom biztosan, egyáltalán tudok-e ekkora felelősséget vállalni. - Hosszú éjszaka lesz.. - bólintok kifakadása hallatán. Pedig nekem nagyon is jó volt ez a labdadobálgatás, mérlegelnem kellett melyik kérdésem élvez prioritást a többivel szemben, mert minden megnyikkanásom után fennállt a veszélye annak, hogy Faye bedobja a törölközőt. Nem igazán tudom mennyire feszegethetem a határaimat. - O-ké.. - meg se próbálom leplezni, hogy meglepett ez a könnyű és gyors beleegyezés, a kezem meg is remegett egy pillanat erejéig, aztán erőt vettem magamon és a hasa legcsúcsosabb részére simítottam a tenyeremet. Vagy az én tenyerem túl nagy, vagy Faye hasa kicsi, minden esetre elég szépen be tudtam teríteni vele a pocakot a vastag anyag ellenére is. Tétován végigsimítottam rajta, és meglepő módon nem kellett emlékeztetnem magam, hogy most nem úgy érek hozzá, mint egy nőhöz, hanem mint a gyerekem anyjához. - Helló.. - hajoltam közelebb a hasához és halkabbra váltottam hangom. - Én vagyok az apukád... - suttogom egész halkan, bár kétségem sincs afelől, hogy Faye hallja. - Anyukád még haragszik rám egy kicsit, de apa dolgozik a sikerért... - folytatom, mikor rúgást érzek a tenyerem alatt, egy picit balra, ezt pedig kétségkívül biztató jelnek veszem, így még nem hagyom abba. - Tudod, ő lesz veled minden nap, mert apa nem tud. De apa is nagyon szeret téged.. - simítok végig lágyan Faye hasán ismét, míg eljut a tudatomig mit is mondott. - Tíz hét?! - kapom fel a fejem, és most már rendesn hangerőn szólalok meg, de kezem nem veszem el a hasáról. Az nem túl korai még? Hol tart most? Ez most jó vagy rossz? Örüljek vagy ne? Úristen! Két és fél hónap múlva megszületik a fiam. Hirtelenjében nagyon közelinek érzem ezt az időpontot, talán látszik is rajtam, hogy megijedtem tőle, de nem visszakozok. - Holnapután. Oké, naná, még szép, persze! - vágom rá azon nyomban, még mielőtt rájönne, hogy mit mondott és meggondolná magát. - Mármint, hogy.. Csak akkor, hogyha neked ez nem jelent gondot. - teszem egyértelművé, hogy nekem az is fontos, hogy nem akarok én galibát okozni azon kívül, amit már sikerült összehoznom. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem még most, de ebben a században eljutunk idáig, ez az este eddig sokkal jobban alakul, mint ahogy terveztem. Csakhogy tudom, hogy a feketeleves még hátra van, ugyanis nekem egy hét múlva mindenképp haza kell mennem.
Nem kellett volna meglepődnöm, hisze sokkal valószínűbb volt, hogy örökölte a falkát, mégis felakadt a szemöldököm. Soha nem mondta, hogy vannak rokonai, akik falkában élnek vagy bármilyen közük van a farkasok csoportosulásához, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, mi történhetett a pár hét alatt, amíg arról sem tudtam, hogy él-e vagy hal. Próbálhattam volna teljesen érdektelenül viselkedni, de nem tudtam: hosszú évek óta ismerem és érdekel, mi van vele. Ezt már soha nem fogom tudni levetkőzni magamról, akkor sem, ha vannak napjaim, mikor legszívesebben szó nélkül elsétálnék mellette. - Egy bátyád... - És nem tudott róla? Ilyenkor némi megkönnyebbülést érzek, hogy nem csak az én családom elcseszett, hanem máshol is vannak titkok és történések, amik egyszerűen a szőnyeg alá lettek seperve, bár az, hogy valaki az édestestvéréről ne tudjon semmit, egy teljesen másik szint. Én egyedül biztosan megőrültem volna a családi házban, Hannah az egyik legnagyobb ajándék volt számomra. A legjobb dolog, amit a szüleim adtak nekem, ha ő nem lett volna, lehet, hogy meggyilkolom az anyámat. Egy halott báty emlékének felbukkanása kissé hihetetlennek tűnik, de mégis miért találna ki ilyesmit? Egyre csak beszélt és beszélt, nekem lehetőségem sem volt kiejteni szavakat a számon, ezért csak magamban fogalmaztam meg a kérdéseimet? Egy falka várja Mystic Falls-ban és úgy hagyta ott őket, hogy éppen csak most lett a vezetőjük? Normális esetben addig velük kellene lennie sülve-főve, míg hozzá nem szoknak, hogy ő lett az alfájuk, Kevin mégis New Orleans-ba jött és megkockáztatta, hogy a többiek ott lesznek, mire visszaér... tényleg fontos lehet neki, hogy része legyen a fia életének. Alfává válni egészen más állapot, megváltoztak az ember, övéinek érzi a többiek problémáit, olyan, mintha az egész bagázs össze lenne kapcsolódva és egy ilyen kötelékből alfaként az első időkben kilépni nagyon rizikós, mert nagy esélye van annak, hogy a farkasok azt hiszik, a vezetőjük nem törődik velük eléggé. - Oké, ez az egy kérdés-szisztéma kezd idegesíteni... inkább egyezzünk ki abban, hogy végigbeszélünk egy témát és aztán térünk rá a következőre. - Bukott ki belőlem. Milliónyi kérdésem volt, egy pillanatra pedig átfutott egy halvány mosoly az arcomon. A Nora név mindig jó emlékeket ébresztett bennem: ha az a lány nem lett volna mellettem, amikor kiváltottam az átkomat, lehet, hogy megőrülök. A mosolyom akkor vált át csodálkozásba, amikor meghallottam Kevin kérését. Fel voltam készülve rá, hogy egyszer igényt fog tartani arra, hogy érezhesse a fiát, de így kimondva... túl furcsa volt a helyzet ahhoz, hogy ne nyíljanak szét az ajkaim. - Pe...persze. - Nyeltem egyet. Mondjam azt neki, hogy nem? Abból újra veszekedés lesz és most nem akarom eltaszítani magamtól a lehetőséget, hogy megtudjam róla azt, amit akarok és amit meg merek kérdezni. És egyébként sem baltával jön ellenem, hogy tiltakozni legyen okom. - Ha minden jól megy, tíz hét múlva születik meg. - Remélhetőleg nem lesz semmi baj, az idegeim feladnák a szolgálatot, ha lenne valami a gyerekkel. - Holnapután megyek ultrahangra, kíváncsi vagyok, mennyit nőtt. - Önkéntelenül is újra mosolyra húztam a számat. Nem mintha nem érezném, hogyan fejlődik és igazából Charlie is megerősíti a hitemet, hogy minden rendben van vele, de szeretem látni azon az apró kijelzőn. Érzi, mi történik körülötte, hiszen akkor is rúgott egyet, amikor megengedtem Kevin-nek, hogy hozzáérjen a hasamhoz. - Ha gondolod... elkísérhetsz. - Kevin-re emeltem a tekintetem. Nem hittem volna, hogy bármikor fel fogom neki ajánlani a lehetőséget.
Naná, hogy szerettem volna hallani a válaszait, de végső soron azzal is megelégedtem volna, ha én lehetek az, aki elülteti a bogarat a fülében, ha magától már nem igazán sikerült rájönnie arra, hogy nagybetűs idiótaságra készül. Teljesen más dolog eljátszani, hogy valakinek a felesége, mint ténylegesen hozzámenni valakihez, ráadásul azt mondta, azóta ismeri, mióta megszűnt az átkuk, ergó még csak azt se tudja róla, milyen ember valójában. Ha rákérdezne biztos nem ismerném be, hogy őt is féltem, nem csak a gyerekünket. De persze válaszok nélkül maradok és újra rajtam a sor, hogy előadjak egy történetet, ami szintén elég nagy nehézséget gördített elém alig két hónapja, és azóta se igazán tudtam belerázódni az alfa szerepbe. - Örököltem.. - hagyok némi szünetet, hogy megemészthesse, bár ezt már korábban is mondtam neki, sőt akkor elintéztem ennyi a dolgot. Erről már valamivel könnyebben tudok beszélni, talán azért, mert a bátyám elvesztése nem rázott meg annyira, mint a lányomé. Nem ismertem, soha nem is láttam, soha nem is tudtam arról, hogy valahol a világon van még egy ember, aki megszólalásig hasonlít rá, csak épp másik életutat választott magának. Bár nem tudom mennyiben volt a saját választása és mennyiben az én hibám, hogy a köztünk lévő különbség ég és föld. - Volt egy bátyám. Ő tudott rólam, én egészen addig nem tudtam arról, hogy van testvérem, míg az özvegye meg nem keresett és le nem passzolta nekem a falkát. Valami érthetetlen okból kifolyólag Sam azt hitte, hogy nálam jó kezdekben lesznek. Szóval Nora, Dragh meg Beth azóta Mystic Fallsban próbálnak dűlőre jutni velem a falkaügyekben. A bátyám valami irgalmas szamaritánus lehetett, mert a fejébe vette, hogy falkát verbuvál a kirekesztettekből, aztán mire észbe kapott, már ő lett a vezetője is, feleséggel, gyerekkel. Még nem tudom pontosan, hogy mi történt, Norával szinte képtelenség kettesben beszélgetni, mert Betht egy pillanatra sem hagyja magára, nekem pedig prioritást kellett választanom, annak ellenére, hogy a Godbert-családfa hirtelen nagyot bővült. Szóval Sam bízott benne, hogy én leszek a következő vezetőjük, és míg nem bizonyítom, hogy nem állom meg a helyem, a nyakamon maradnak - foglalom össze röviden, és megjelenik előttem a cserfes szőke kislány arca, akitől a hivatal folyosója zengni szokott, és aki életemben először Kevin bácsinak hívott. Nem tudok nem mosolyogni, de egy pillanat alatt lehervad a vigyor a képemről. A bátyám ezt is biztosan klasszisokkal jobban csinálta nálam, jobb apa volt, mint én valaha lehetek és nem került ilyen elcseszett helyzetbe a gyereke anyjával, hanem végigkísérte a terhességét. - Én jövök! - esélyt sem adok neki, hogy hozzám hasonlóan reflektáljon a kérdésekre, ha mégis megteszi, a következő körben talán még válaszolok is rá, de most valami olyasmit kérdezek tőle, amire simán rávághat egy hatalmas nemet és még csak meg se lepődnék rajta olyan nagyon. - Szabad? Megfoghatom? - emelem fel a kezem, hogy értse is a szándékomat, de mindadig nem érek a hasához, míg bele nem egyezik. Veszettül szeretném érezni a kezem alatt a fiamat, és nem tartom igazságosnak, hogy ő kezdettől érzi a jelenlétét, míg engem legjobb esetben is percek választanak el tőle, hogy először megérinthessem. - Mikorra várjuk? - teszek fel ismét egy kérdést, és most nem igazán zavar, hogy meghaladtam a limitet. Már nem az őszinteségére játszom, sokkal inkább a nyitottságára. Bár némiképp levon a pillanat szépségéből, hogy azt se tudom, mikor fog megszületni.
Kezdőlap
