Mindennél jobban szeretném tudni a választ, arra a kérdésre, hogy mi a franc ütött belé. Persze ezt nem kérdezhetem meg ilyen módon és abban a hangnemben, ahogy eredetileg kibukott volna belőlem, pedig ez tükrözte volna igazán, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban. Körülbelül minden ellenérzésem belesűrítettem volna egyetlen kérdésbe, de jobb ötlet híján visszavettem ebből az elképzelésből és ugyan még így is ajtóstól rontottam rá, de ez kevésbé zavart, hiszen ő sem volt szégyenlős, mikor rajta volt a sor.
Majdnem hangosan felnevettem a válaszát hallva. Annyira tipikus, hogy lerendezi ennyivel, már majdnem fel is pattantam mellőle jelezve neki, hogy az őszinteség ennél egy kicsit nagyobb nyitottságot kívánna meg tőle is. Bár voltaképp én ajánlottam neki, nem kellene neki viszonoznia, viszont onnantól kezdve, hogy kijelentette az oda-visszaságot, beleéltem magam, hogy végra választ kaphatok néhány kérdésemre anélkül, hogy válogatnom kellene, melyik szava igaz.
A folytatásban már leginkább arra figyeltem, hogy ne hagyjak figyelmen kívül semmit, amit mond és lényeges lehet. Nagyon igyekeztem, hogy összeálljon a fejemben egy kerek történet, de még mindig tudtam volna rá kontrázni. Legjobb tudomásom szerint annyira nem rossz a helyzet a városban, hogy ilyesféle megoldást kelljen keresni, de a legelemibb gondolat, ami folyton utat tör magának, az az, hogy mármikor fogadni mernék arra, hogy ez az ötlet nem Faye fejéből pattant ki.
- Komolyan úgy gondolod, hogy egy érdekházasság majd nem tesz tönkre, sőt még a problémákat is hipp-hopp megoldja? - meredek magam elé a fejemet ingatva. Először észre sem vettem, hogy hangot is adtam kétségeimnek, de csak végigmondtam. - Jackson? Mármint Kenner? - oké, szépen lassan, de sikerül összerakni a darabokból a képet, bár erre az árnyalásra igazán nem számítottam. Ezt a fickót legalább név szerint már ismertem, csakhogy én ezidáig abban a tudatban voltam, hogy egy Dave nevű férfihoz megy majd hozzá. Most már legalább tudom, hogy miért nem láttam színét se az ürgének.
- Most melyikünknek bizonygatod, hogy jó lesz ez a házasság? - vetek rá egy pillantást gyanakodva, hogy még önmagát is álltatja, aztán hamar észbe is kapok, hogy nem a szabályok szerint játszom. - Bocs, ez már több kérdés volt. Te jössz.. - dőlök aztán hátra, és csak nézegetem a vacsorámat. Meg kéne nyugtatnia a gondolatnak, hogy nem potenciális apát lát a fickóban, mégsem tudtam jó képet vágni ehhez az egészhez. Egyszerűen mérhetetlenül bosszantott, hogy képes megtagadni a nézeteit is, és voltaképp feladni önmagát az egység értelmében. Pont ő. Ezen nem tudtam túllendülni.

Miközben beszéltem, egy pillanatra sem néztem rá. Nem lett volna erőm folytatni, mert egyáltalán nem vagyok büszke rá. Helyette inkább magam elé révedtem, hol elmélyültem egy fájdalmas emlékben, hol csak a szürkületi félhomályba és a part mentén kibontakozni látszó ködbe próbáltam kapaszkodni. Csak a perifériámba szűrődő mozdulatokból tudtam megállapítani, hogy lassan eszik, észre sem vettem, hogy én magam egy falatot se tuszkoltam azóta a számba, hogy belekezdtem a történetbe. Jól is tettem, mert valószínűleg azonnal ki is bukott volna a gyomromból. Ez a kegyetlen valóság, és már ő is tudja az elejétől a végéig. Az se lepne meg, ha ezután közölné, hogy nem ilyen apát akar a gyerekének, csakhogy itt nem tud faképnél hagyni, bár negyed óra alatt meggyőzni őt arról , hogy megváltoztam, lehetetlen küldetés. Egy hét alatt is csak a bizakodás csíráját sikerült elültetnem benne.
Nehezen jutottam el a végére, de mikor befejeztem és percekkel később sem ér el a fülemig Faye ordibálása, egy kicsit oldódik a gyomromban lévő görcs. Nem mintha hiányolnám, hogy úgyre vége-hosszat nem érő meddő vitákat folytassunk, erről szó sincs. Csupán fogalmam sincs, hogy mire számíthatok tőle. Egyszer ellenséges velem és nyíltan vállalja, hogy a háta közepére sem kíván, nem hogy a házában látni, máskor - mint ma este is - képes arra, hogy emberszámba vegyen és megüssün egymással szemben valami kellemesnek mondható hangszínt. Ha ezek után bárki azt mondja nekem, hogy a nőkkel képtelenség szót érteni, tudni fogom, hogy terhes nővel még nem volt dolga.
- Ennyi? - találom meg rögtön azután a nyelvem, hogy magamhoz térek. - Nem akarsz felképelni, a pokolra küldeni vagy mittudomén? Hát jó... - hagyom végül annyiban a dolgot, hadd lógjon itt még egy kicsit záró akkordként a levegőben. Végül is, ez is egy reakció, csak nem éppen azt vártam, hogy csendben hallgat és belenyugszik a hallottakba, és nem keresi látványosan a logikai bukfenceket, amitől tényleg érzem, hogy ez a Faye az, akit néhány évvel ezelőtt megismertem.
- Amit akarok.. Oké.. Miért mész férjhez? - teszem fel a nagy kérdést, amire azóta várok egy tisztességes választ, hogy tudomást szereztem erről a ritka hülye ötletéről. Egyrészt, mert egyáltalán nem rá vall, másrészt - nagyobbrészt - mert nem szimpatizálok a gondolattal, hogy egy férfi, aki a férje lesz jóval többet lehet majd az én fiammal, mint ami az én időmből valaha kitelne. Szemétség vagy sem a részemről, tartok attól, hogy annyi mindent csesztem már el az életben, hogy az apasággal ugyanez lenne a helyzet, főleg ha közben van egy olyan vetélytársam, akit nemcsak hogy nem ismerek és biztos kudarcot vallanék vele szemben, de látatlanban még a versenyt sem tudom felvenni vele.

Nem lep meg, hogy nem én vagyok az első, aki a kikötőbe csábította, úgy tűnik nem vagyok egyedül a víz iránti szenvedélyemmel. A gesztus, amit tettem neki, megköveteli, hogy ha már kedvére faggatózhat, legalább a helyszín legyen az én választásom. A víz látványa pedig jó érzéssel tölt el, megnyugtat, épp ezért igénylem, hogy olykor eltöltsek egy kis minőségi időt magammal, annak ellenére, hogy társasági embernek vallom magam. Odahaza nem igazán van lehetőségem rá, hogy kikapcsolódjak, itt viszont minden adott hozzá. Még több is, mint amire szükségem lenne. Arról már biztosítottam őt, hogy a hétvégéimet itt fogom tölteni, de arról szó sem volt, hogy végig pesztrálnia kellene. Annak meg külön örülök, hogy látszólag semmi baja a tudattal, hogy ily módon kvázi gyökeret eresztek a városában.
- És hányszor bizonyosodott be, hogy mégis meg kellett volna fogadnod azt a tanácsot? - Hát számításaim szerint baromi sokszor, és kivételesen ezzel nem felvágni akarok, épp ezért nem válaszoltam meg a saját kérdésemet. Nem szeretném idő előtt felidegesíteni, ha már eddig ilyen simán mentek a dolgok. Be kell vallanom, hogy élvezem, hogy normális emberek módjára is tudunk viselkedni egymás társaságában, de az is igaz, hogy szokatlan. Máskor már rég egymás torkának estünk volna. Vagy egymásnak. Ez helyzetfüggő.
- Nem is kellett sokáig várnod... - nevetek fel, mert meg mernék rá esküdni, hogy hallottam megkordulni a hasát. Egy éhes terhes nő pedig alighanem halálos csapás lehet, szóval iparkodtam a vacsorát elé tenni. Pár percig ment is minden nyugodtan, jó étvágyat kívántam neki, aztán a számba toltam egy újabb sültkrumplit, amit aztán sikerült majdnem félre is nyelnem. Először nem is hittem a fülemnek, de a nyomban ezután nekem szegezett kérdés hamar felülírta a meglepettségemet. Rögtön a közepébe, kíméletlenül. Igen, ez teljesen rá vall...
- Nos.. Rendben. - kezdek bele nagyot sóhajtva, de most leginkább arra van szükségem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Megígértem neki, hogy őszinte leszek, nem akarok elhasalni már az első adandó alkalommal.
- Mondanom sem kell, hogy Monaco után felborult az életem.. - kezdek bele, ügyesen kihagyom, hogy nem igazán emlékszem arra, miket mondtam neki ott alkoholgőzben úszva, de ez beismerés nélkül is sejthető. Ő otthagyott, nekem meg két lehetőségem volt, és egyik végkimenetele se azt eredményezte, amit én akartam. A különbség mégis az volt köztük, hogy az egyikben ép bőrrel megúsztam a dolgot. De az se sokon múlott. A részletekbe direkt nem megyek bele most, nem akarok ráerősíteni a tényre, hogy bravúrosan tudok hazudni, pont eléggé kételkedik bennem így is. Túl sokat kockáztatnék vele.
- Az út után megkerestem Grace anyját, a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Evelyn - így hívják - már nem volt önmaga.. - révedek magam elé, látom lelki szemeim előtt az arcát. Az a nő gyászolt, és belebetegedett a kínba, csak árnyéka volt régi önmagának. - Akkor és ott úgy éreztem, hogy ez nem normális. Soha, egy pillanatig nem akartam kötődni a lányhoz, nem akartam az apja lenni, nem csak az övé, hanem úgy egyáltalán.. Mégis kiborított a látvány. Nekem is úgy kellett volna kinéznem, a gyerek az enyém is volt, sőt mi több, az én hibámból halt meg! Soha nem számoltam azzal a ténnyel, hogy gyerekem lesz, vagy lehet. Persze, biológiailag nyilván képes vagyok rá, másképp nem lett volna Grace és most te sem lennél terhes, de.. Olyan nem evilági volt az elképzelés, hogy én egyszer valakinek az apja leszek, aki tőlem fog függeni és akiért felelőséggel fogok tartozni. Egyszerűen nem lehet összeegyeztetni azzal, aki vagyok... Voltam.. - vallom be, de nem nézek felé továbbra sem. Nem kell meggyőződnöm róla, tudom, hogy minden szavamra figyel, hátha később fogást találhat rajtam, én viszont most nem akarok szépíteni. Őszinteséget ígértem: egyszerűen nem akartam gyereket, nem volt szükségem rá. Aztán rádöbbentem, hogy az égvilágon senkim sincs. Ez azért nem olyan kellemes dolog, mikor rájön az ember..
- Megöltem őt azzal, hogy nem vettem róla tudomást, tudod? Pedig ő annyira akarta. Találkoztam vele, egyszer.. - ugrik be ismét egy emlékkép, miközben csak beszélek és beszélek. Csak úgy törnek elő belőlem a szavak, pedig nem akartam bő lére ereszteni a történetet, ahhoz még most is túlságosan fáj. - 16 volt, fogta magát, felszállt a buszra, hogy majd ő megkeres engem. Csak egyszer látták velem és mégis elég volt ahhoz, hogy... Nem tudtam aludni, míg meg nem találtam a tettest.. Azt hitte, ismer engem, aztán könyörgött nekem. Nekem. - Sok mindent el lehet mondani rólam, de a tartozásomat mindig megadom, adósa senkinek se maradtam még. Elvarrtam a szálat, és ezzel együtt fel is hagytam az alvilági üzleteléssel. Mi sem lehet ékesebb bizonyítéka ennek, minthogy tisztesz polgári állásom van; pontosabban polgármesteri. Felelősséget vállaltam, önként.
- Érlelődött bennem egy ideig a gondolat, aztán megkerestelek. Vagyis próbáltalak. Aztán megpróbáltam továbblépni, de nem ment. Először csak azért, mert nem hagyhattam, hogy megismétlődjön. Aztán meg már azért, mert nem is akartam. Hibáztam, hatalmasat. Tudom, hogy megbántottalak, azt is, hogy vígan elvagy nélkülem, sőt még örülsz is neki, ha nem látod egy ideig a képemet. De a rossz hír, hogy fogod, mert nekem az égvilágon semmim sincs. És ha ő úgy döntött, hogy meg akar születni, még ha egy ilyen szar ember gyerekeként is, mint amilyen én vagyok, akkor nekem mellette kell állnom. Nyilván nem én vagyok a legjobb lehetőséged, de továbbra is az apja akarok lenni.. - jutok a végére. A miérteket egyszer már sikerül megtárgyalni, vagyis azt hiszem két dühkitörés között elég sok eljutott belőle a tudatáig.. Bemelegítő kérdésnek azt hiszem megteszi és sikeresen kimerítettem a totál őszinteség fogalmát. De ha ez kell ahhoz, hogy istenigazából adjon egy esélyt, ám legyen. - Azt hiszem ezzel több kérdésedet is megválaszoltam.. - sóhajtok ismét egyet. Várom a hideg zuhanyt, a kiborulást, bármit amit ezután a nyakamba zúdíthat. Lelkileg fel vagyok készülve már mindenre.

Úgy láttam, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Mióta tartunk ott, hogy ő az, aki nem mer kimondani előttem dolgokat? Jelen helyzetben nekem kell vigyáznom a számra, ami azt illeti. Én vagyok az, akinek oda kell figyelnem minden szóra, ami csak kiesik a számon, mert tudom, hogy csak arra vár, hogy hibázzak, és ezzel megkönnyítsem a helyzetét. Csakhogy elég jól átgondoltam a helyzetünket, azt hittem hamarabb belátja majd, hogy neki is jobb, ha a gyereknek apja is van, még ha olyan is, mint én. Sosem okozott még nekem ez a nő ekkora fejtörést, mint most, de meg fogom törni az ellenállását.
- Valld be, hogy le vagy nyűgözve.. - kacsintok rá nevetve. A frászt pofás. Ez maga a csúcs. Talán egy kicsit gyereknek érzem magam, de ez az utóbbi időszakom legkellemesebb pillanata. És valószínűleg a leglazább is. Élvezem a tengeri levegőt, az arcomba csapó szelet, még Faye társaságát is, annak köszönhetően, hogy épp nem kiállhatatlan. Meg rajta is látom, hogy épp most nem toloncolna vissza a városomba. Ez haladás.
Még nem sötétedett ránk teljesen, a város fényei még csak most kezdtek felgyúlni, de elég mutatós volt innen nézve, mi pedig már javában kifelé tartottunk a kikötőből, egyenesen a nyílt víz felé. Percekig meg sem szólalok, a radart és az iránytűt nézem, ellenőrzöm a sebességet, aztán hátra pillantva meggyőződöm a távolságról és lassítani kezdek, végül teljesen leveszem a kezem a karról és a hajó halk morajlással megáll alattunk. nem terveztem nagy utat, épp a tenger legkülső öblében álltam meg alig negyedóra után.
- Hogy most mi lesz? Nem túl erős a sodrás, felesleges lenne lehorgonyozni, de ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad.. - demonstrálom a mondatomat azzal, hogy megnyomom a gombot, ami leengedi az ankert a mélybe, aztán felé fordulok. - Ravasz vagyok. Itt nem tudsz kikerülni, ha csak nem ugrassz vízbe, amit nem ajánlok. Még megfáznál, elég hűvös.. De a kérdésedre válaszolva, most megetetlek, még mielőtt a torkos kis fiam hárpiává nem változtat téged.. - vigyorodok el, és pillanatok alatt lemászok a fedélközbe, hogy két papírzacskót izmozzak fel. - Azt hiszem az elegáns körítést most nem tudom biztosítani, nem vagyok elsőosztályú pincér, de talán így is megteszi.. - intek magam mellé, hogy foglaljon aztán helyet, míg én kicsomagolom a vacsoránkat és az egyik minden jóval megpakolt dobozt Faye felé nyújtom. Én sem vagyok tökéletes, az ezüstvillákat másik alkalomra tartogatom.

Míg előkészítettem a hajót az indulásra, fél szemmel láttam, hogy Faye körbenéz és feltérképezi az új szerzeményemet. De valóban csak fél szemmel, mert a figyelmem nagy részét mégis az ellenőrzésekre összpontosítottam. Nem indultam még el enélkül hajóval, és nem most lesz az első alkalom, hogy megteszem. Sőt, ha lehet ilyen fokozat, még alaposabban átnéztem a berendezéseket, nehogy valami technikai malőr húzza keresztbe az esti terveimet.
- Eddig is szerettem volna, ha komolyan veszed.. - vágtam rá gondolkozás nélkül. De nem lep meg, hogy mindeddig kételkedett bennem, ez is csak arra világít rá, hogy van még mit dolgoznom az ügyön, de talán holnapra valamelyest előrébb jutunk. - Ha külön ígéretet óhajtasz, akkor igen. Veheted annak. - válaszolok végül és felnézek rá. Eddig a radarképet vizsgáltam, hamar végeztem, már készen is álltam az indulásra. Nem bíztam semmit a véletlenre az utóbbi egy hétben. Ugyan régebben vezettem már hajót, így volt benne gyakorlatom, engedélyt csak ma reggel szereztem hivatalos formában. Nem is tudom mióta ez az első alkalom, hogy nem fizettem le érte senkit, hogy gyártson nekem papírt róla. Nem okozott gondot, de a tudat jól esett, hogy valóban minősített képességeim vannak, nem csak én mondom rá, hogy megteszi. Elég fontos szállítmányom van ma este ahhoz, hogy ilyen részletekbe menően figyeljek az apróságokra is. Nem melelsleg, ha egyszer Faye tudomására jutna, hogy nem volt engedélyem, nincs az az isten, amelyik megkegyelmez nekem.
- Feltűnt, hogy nem nagyon akarok szabadulni? - teszem fel a költői kérdést, persze választ nem várok rá. Ha eddig nem tűnt volna fel neki, akkor valami hatalmas probléma van vele, ugyanis kettőnk közül ő az, aki szabadulni akar tőlem és nem fordítva. Ma is tett egy próbát erre, de engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladom, mikor már félig a nyeregben vagyok.
- Azt ne mondd, hogy nem tetszik a kis játékszerem.. - forgatom meg a szemeimet. Láttam rajta előbb a döbbenetet, majd az izgatottságot, mikor fellépett a fedélzetre, valószínűleg nem gondolta, hogy ilyen volumenű programmal készültem estére. Lebecsült, ismételten, most mégis örülök neki, hogy van mitől a fejéhez kapnia.
- Ennyi az egész. Nem túl bonyolult, ugye? Más gombot, ne nyomj meg kérlek és kapaszkodj.. - utasítom, és miután megbizonyosodtam arról, hogy a horgony a helyén van, egy mozdulattal elkezdek kifelé manőverezni a kikötőből, bejelentkezek a rádióba, majd irányt váltva a nyílt víz felé irányítom a hajót. Nem tervezek túl messzire menni, mégis eléggé ahhoz, hogy a város fényei megadják az alaphangulatot a vacsorához. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, simán rám lehetne fogni, hogy romantikus alkat vagyok.

Nem tudom akkor könnyebbültem-e meg jobban, mikor kíváncsian az elé állított feladat elébe ment és elkezdte szemügyre venni a hajókat, vagy mikor végre megtalálta és nem kezdett el se toporzékolni, se a víz felé taszigálni, hogy belefojtson. Kellemetlen halálnem lenne, ráadásul elég fiatal is vagyok hozzá még, hogy a kezei között végezzem be, így egy darabig csak csendben méregettem, ahogy a víz megtörik a hajótesten és csak akkor szólaltam meg ismét, mikor láttam, végigsimít a frissen lakkozott betűkön.
- Mielőtt azzal jönnél, hogy ez aztán tuti nem fér be a nappaliba, közlöm, hogy ez nem a fiúnké. Egyelőre legalábbis.. - teszem hozzá. Magamnak vettem, nekünk, a családunknak, de nem kizárt, hogy egyszer majd a fiam kapja meg. Majd, ha felnő, és nekem meg lesz bátorságom ahhoz, hogy elmeséljem neki az egész történetet. Azt akarom, hogy tudjon róla, tudjon Grace-ról, aki a nővére lenne, ha én nem keveredik bele az életembe.
- Kölyökként a new york-i kikötőben bandáztunk a haverokkal. Mindig kizavartak minket onnan. Akkor még nem igazán hittem, hogy sokra viszem majd az életben, pláne, hogy megengedhetem majd magamnak ezt a luxust. Mystic Fallsban pedig elég messze el vagyok zárva az óceántól, gondoltam itt az ideje, hogy egy régi-új szenvedélyem visszatérjen az életembe, és ha már úgyis sok időt fogok a városban tölteni, ne mindig a te nyakadon lógjak.. - magyarázom meg röviden, mire fel ez a nagy lelkesedés a hajózás iránt. Bár van egy sanda gyanú bennem, hogy a kérdése voltaképp nem pont erre irányult.
Röviddel azután, hogy fellép a fedélzetre, én kioldom a hajót biztosító kötélen a csomót és feldobom utána, majd ugyanezt megcsinálom a másik oldalon is, majd követem őt.
- Wow. Azt hittem, minimum azt mondod majd, hogy csak a felügyeleted mellett hozhatom ide a gyereket.. - nevetek fel halkan, aztán visszakérem tőle a hajókulcsot, hogy beindíthassam a motrot és kihajózhassunk. Mi értelme lenne a hajónak, ha nem megyünk vele egy-két kört.
- Mivel elég gyors voltál, megnyugtatlak, hogy hamarosan vacsorázhatunk. Utána pedig válaszolok az összes kérdésedre, biztos van egy pár... - pillantok az ég felé, bár szürkületben talán nem látja. Ilyen ajánlatot tőlem igen ritkán kaphat, főleg hogy önként döntöttem úgy, hogy megosztok vele mindent, amire kíváncsi. Ez már nem a taktikázás része, egyszerűen csak muszáj valahogy felépítenem a bizalmat benne, hogy mikor visszamegyek a városomba, ne azt érezze, hogy leléptem. Nem szeretném minden alkalommal ezt a huzavonát, mikor visszajövök. Azzal pedig valószínűleg tisztában van, hogy ha valakivel teljesen őszinte vagyok, az hatalmas kiváltság.
- Ezzel tudod felhúzni a horgonyt.. - mutatok egy gombra, miután a motor halkan dorombolni kezdett alattunk. Megadom neki a lehetőséget, hogy a kezébe vegye az irányítást. Nem szeretném, ha a végén azt mondaná, hogy rákényszerítettem, hogy töltse velem az estét, de most hogy belegondolok, valóban a nyílt víz a legjobb helyszín egy kiadós beszélgetésre. Onnan aztán nem tud elmenekülni és kifogásokat gyártani.

A kocsiban már némiképp nyugodtabb voltam, bár semmi kétségem sem volt afelől, hogy percek alatt összeteszi fejben, hogy hova viszem, még arra is fel voltam készülve, hogy valamilyen módon meghiusítja a tervemet. Módszert a megelőzésre terveztem be, de a stratégiám nem is az volt, hogy szükségem lesz rá, ha pedig mégis tüzet kell oltanom, valamit majd csak kitalálok valamit, ami megmenti a programot. De nagyon úgy tűnik, hogy valaki odafentről megelégelte, hogy folyton elcseszem a dolgokat és elkezdte egyengetni az utamat. Más magyarázatot nem láttam arra, miért nem kezdődött még el a cirkusz, miért tudunk normális emberek módjára beszélni egymással, mikor máskor végig ordítozunk, míg valamelyikünk be nem dobja a törülközőt. Persze a rendre utasító megnyilvánulását nem soroltam ebbe a kategóriába, csak egy félszeg vigyort villantottam, mikor lebuktam. Tényleg éberen figyeltem minden mozdulatát, túlzottan nagy a tétje ennek a két hétnek ahhoz, hogy ne így viselkedjek, és ezt voltaképp ő harcolta ki magának, még ha nem is szánt szándékkal.
- Még nem érkeztünk meg.. - intek a fejemmel a tenger felé, pontosabban a móló irányába, ahol dokkol jónéhány hajó. Még se gondolhatja komolyan, hogy csak ennyi telik tőlem. Az utóbbi napjaim nagy részét itt töltöttem, elég jól megismertem a járást, egy hét után csukott szemmel is odatalálok a kicsikémhez, de ezt a tudásomat nem most akarom fitogtatni. Helyette kiveszem a zsebemből a jacht indító kulcsát és meglengetem Faye orra előtt, hátha veszi a lapot, hogy lesz itt feladat a számára.
- Az csak rajtad múlik, hogy mikor fogunk vacsorázni.. - jelzem felé finoman, hogy arra várok, hogy elinduljon végre a hajók között. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen túl nehéz felismerni a szerzeményemet. Azon túl, hogy messze a legelegánsabb, mégse hivalkodó, elég árulkodó a neve is. Frissen keresztelt és felavatott hajó, ami mindig emlékeztetni fog a legnagyobb hibámra, de tudnia kell, hogy mindez azért van, mert nem is akarom elfelejteni, mennyit tudok ártani apaként, és hogy valóban megküzdöttem a démonaimmal. Nem másért vagyok itt, minthogy a múltam ne tudjon megismétlődni.

" Lásd, kérlek, elbuktam! De ne vedd önmagadra, ugyanis nemcsak rólad szól a bosszúm, hanem mindenkiről. Míg, akik egykoron ártottak nekem, nos végre mostan megfizetnek. S nem a kecsegtető halállal jutalmazlak benneteket, hanem azzal a könyörtelen szenvedéssel, melyben eddig még soha nem lehetett részetek..

Oly' régóta várok e pillanatra, s most, hogy elérkezett az alkalom, nos igazából csak hezitálok. Nem cselekszem, nem lendítem a magasba a kezem, és nem döföm keresztül a mellkasán a fát, hogy aztán a halálba vonuljon. Kissé idiótának érzem a helyzetet, ugyanis annyi éven keresztül igyekeztem sorban levadászni mindenkit, s míg egyeseket halállal jutalmaztam, nos addig másokat egy kripta fogságába zártam. Remélvén naivan persze azt, hogy az örökös szenvedést nyújthatom a nyomorult kis lelküknek, de hát a drága fivér, és az ő puszipajtása felégettek mindent; mindenkit. Nem maradt több senkiből, mintsem egy kupac hamu, és egy valótlan álomkép, melyben még mindig kínok között vergődhetnének. S bár nem a múltamat kellene szemlélnem, de nem tehettek mást, amikor is folytonosan ismétli önmagát. Mint egy rossz epizód rész, amelytől igazából szabadulni akarsz, de mindaddig nem tudsz, míg vége nincs a negyven percnek. Jelen helyzetben viszont Anubis-tól kellene megválnom. De őt nézve, és ezt a szánalmas opciókört, nos nem igazán visz rá a lélek, hogy ilyen könnyedén végezek vele. Ennél jóval többre tartom magam, és ettől sokkal nagyobb kínokat is megélhet. Egy karóval elvenni az életét? Óriási nagy megváltást okoznék a hasznára, de én nem kegyelmes vagyok, hanem könyörtelen. Én nem a megváltást szimbolizálom, hanem a szörnyűséget, és ha tehettem, akkor inkább pokol lesz az élete, mintsem könnyedség. S bár az elmémben mindez lefutó, de mégis tartom a pozíciót -, el nem mozdulva, avagy meg nem mozdítva a kezemet.

❝Esténként mindig az ajtón kívül álltam, várva arra, hogy megmutassák hogyan kell maradni. De a hangok, amelyek bentről kiszűrődtek, sosem voltak igazán kellemesek. Ordibálás, veszekedés, eltört tárgyak lehulló hangja, avagy valami repülve a falnak csapódott. A vita tárgya természetesen, nos én voltam, hogy hogyan is lehetett egy ennyire elcsépelt, és mihaszna kölyköt a világra hozni. Nem láttak bennem lehetőségeket, nem gondoltak arra, hogy voltaképpen szerethetnének. Végig sorolták a gyermekeik nevét - Rhydian-tól megkezdve velem bezárólag a sort -, és mindezt akárhányszor megtették, nos ugyanarra jutottak. Azt vélték helyesnek, ha kitennék a szűrömet, ha magamra hagynának elveszetten, és az élet megnevelve, avagy rám kényszerítené azt, miszerint használjam az erőm. Úgy hitték, ha mindez megtörténne, akkor talán változna is a felfogásom, és nem gyerekesen viselkednék, vagy, ha tán még mindig makacs lennék, akkor beledöglenék a sorsomba.
Ott álltam kívül, várva a csodára, hogy az egyik kinyitja az ajtót, és rám néz. Amikor pedig találkozik a tekintettük, majdan azt mondja, miszerint szeret. Vagy, ha nem is, akkor legalább reményt ad, hogy a napok teltével bármi is jobb lehet, és együtt megváltoztathatjuk a dolgokat. De a folytonos veszekedés öröklét maradt, és az ajtó egyszer sem nyílt ki a számomra. Talán sosem érdemeltem megváltást..❞

Végül feladtam. Eldobtam messzire a karót, és kiegyenesedve, nos elléptem tőle. A vizet kémleltem, mintha megoldást nyújthatna a jelenlegi helyzetre, avagy csak éppen egy képet mutathatna azzal kapcsolatosan, hogy hogyan is cselekedhetnék helyesen. De tudtam jól, hogy a megfontolt tett az lenne, ha megölném. Ezzel szemben pedig én, nos elítéltem őt a szenvedés szakaszába, hogy megízlelje azt, amit velem kóstoltattak meg ötszáz évvel ezelőtt.
- Tudod, igazad van, Anubis Andre. - Pillantok felé félig elismerően. - Képtelen vagyok arra, hogy eldöntsem mit is szeretnék jobban: a halálotokat, avagy a szenvedéseteket. - Nyomom meg jelentősebben a két utolsó lehetőséget, ahogy halványan mosolyt villantok. Talán, ha nem lennék ennyire szívtelen, akkor tényleg megölném. - Mindenesetre adtál egy remek ötletet! - Tárom szét könnyedséggel a karjaimat, ahogy elbűvölően elmosolyodom. - Örökös szenvedést okozhatok nektek... - Lépek közelebb hozzá, ahogy megragadom a karját, és elsuttogok egy-két varázsszót. - ...és nézd, már itt is az első! Ugyanis innentől kezdve esélyed sincs arra, hogy boszorkányerőt kapj! Akárkit is kérsz meg rá, nos senki sem adhatja vissza neked, ugyanis csak egy egyszerű kis korcs vagy.. egy vámpír, és nem több. Mondhatom, hogy jó mulatást? - Engedem el egy ördögi mosollyal fűszerezve, ahogy ezt követően hátat fordítok neki.

" Talán te magad a szavak embere vagy, de nekem nem erősségem az efféle cselekedet..

Sötét lelkem izzó parázsa kihalófélbe lépett, és az utolsó láng is csak évszázadokkal ezelőtt égett. A gondolat, miszerint megmenthető vagyok, nos már oly' rég elveszett. S ha netán mégis próbálkozni óhajtasz, akkor már előre jelzem, miszerint teljesen felesleges, ugyanis egy lelketlen személyt, nem menthetsz ki a sötétség ketrecéből. Magával ragadt a sodró vízfolyás, kimérten megbilincselt, és ezáltal el nem engedett, mintha csak előre meg lett volna írva az, hogy a feketeség és én; összetartózunk. Talán örökre szólóan gondolta e billogot, mintsem valamely hű pecsétet, melyet le nem moshatok. S amikor mostan e eszmei futtatás átvillan az elmémben, nos rá kell jönnöm mindarra, hogy sohasem kívántam megszabadulni tőle, hogy nem harcoltam, és dacoltam a végzetemmel szemben. Lángra gyúlt testem, s égő lelkem ténye; a világ szemében, nos szép lassan elfeledtet. Egykoron létező alakom homályba vetül, és árnyak ezrei kerítenek hatalmukba. Az, aki valaha voltam, nos mostan nem vagyok, és az, akivé váltam, már nem gondol a múltjára. Mit számít néhány ócska kis történés, ha a jelenbeli pillanatok sokkalta szórakoztatóbbak? S mit számít az maga, hogy ki vagyok, ha nem változtathatom meg, amit egykoron ellenem elkövettek? Tehát, üres lelkem legmélyén visszhangzik a magány. Az, hogy a családom kitagadott, nos elvett tőlem mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt nekem, avagy bármit is jelenthetett. Most már nincs visszafordulás, és sem pedig meghátrálás, ugyanis ez már csak egy küzdelem, amelyet egymás ellen vívhatunk meg. Élet, s halál peremén táncolva döntünk a sorsunk felett. Hol holtan léteznénk, hol pedig élve elégnénk. A sors kegyetlen pecséttel jutalmazta a tetteim, csak mert nem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek magammal, mint szörnnyel. Tűz és víz. Víz és tűz. E két jellemvonás áll egymással ellentétben, s főként e pillanat kapcsán, de míg én tovább égek, nos ő örökre elpusztul. A sorsunk egyszerre nem létezhet, ugyanis egyikünknek el kell buknia, és az a valaki, nos nem én magam leszek..
Hűvös pillantásom a tekintetét kutatja, és minden elhangzott szó, avagy tett, mely tőle származik, nos nekem pontosan olyan, mintha csak simán leperegne az esőcsepp az ablaküveg felületén. Nem törődök lényegesebben a bajaival, avagy a kéréseivel, sőt nem igazán veszem figyelembe azt, hogy épp mit is közöl velem. Olyan ez, mint, amikor a hang az egyik fülemen bemegy, és a másikon pedig kijön. Felőlem egész éjszakán át ecsetelhetné a szavak fontosságának az erejét, de a példabeszéde, nos nem igazán hatna meg, ugyanis a nem létező lelkemet semmivel sem befolyásolhatja. Könnyedén ejtem magam mellé végül a karomat, ugyanis eltolta magától a fegyvert. A nyílpuskát a combomhoz nyomom, miközben oldalra döntöm a fejemet, és lassan megrázva azt, nos elmosolyodom. Méregetően fürkészem, és hallgatom a szavakat, melyeket az ajkain kiejt, ahogy egyetlen lépéssel sem mozdulok. Érzem a feszültséget, melyet a jelenléte kelt bennem életre, és tudom, miszerint nem sokára, nos elszakad az a bizonyos cérnaszál.
- Minő gyönyörű megállapítás, fivérem, bár egy ponton hibáztál, kérlek.. - Hangszínem némileg az irónia, és a gúny keverékének egyvelege. - ..ugyanis nem megbeszéljük a helyzetet e fenséges helyszínen, hanem egyszerűen csak meghalsz! Nos mit szólsz hozzá? - Ördögi vigyor kúszik az arcomra, miközben a faalapzat széléhez lépek, és letekintek a víz csillogó felületére. - Képzeld el azt, hogy a kikötőt nem a víz mossa el, hanem a te véred. - Pillantok rá, majdan a fegyvert megemelve, nos immáron az eszköz köti le a teljes figyelmemet. Elkövetkezendő szavai hallatán, nos egy fintor fut át rajtam. Már csak az a gondolat is elborzaszt, hogy kezet foghattam volna vele egy barátságos bemutatkozás keretein belül. S bár lehet számára kínos, hogy mindez elmaradt, de nekem életmentő helyzetű. Pillantásomat ismét a víz felé fordítom, miközben egy szót sem ejtek ki az ajkaimon. Nincs igazán kedvem, nos válaszolni a felesleges kis körmondataira. Így hát csendben maradva hallgatom tovább őt, de igazából azt kívánom, hogy bár ne tettem volna így. A szánalmas mondatok, a naiv kis szavak, és az, hogy ennyire hülyének néz... Kezdem úgy érezni, hogy menten én süllyedek el inkább a föld alá, mintsem, hogy még egy mondatának a fültanúja legyek.
- Először is állj meg, kérlek, ugyanis nekem fáj már az a sok hülyeség, amely elhagyja a szádat! - Nyomom meg a mondatot élesen. - Mégis minek mutatkoznék be, ha nem sokára úgy is meghalsz? Körülbelül így nem sok értelme van, hogy tudd a nevem. - Pillantok rá ekkor ridegen. - Ugyanakkor pedig naiv vagy, Anubis, ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy ezt a találkozót megmásítanám. Mindent hagynék úgy, ahogy most van.. Nincs kedvem beszélgetni veled, és elmesélni az élettörténetem, miközben te sem vagy másabb, mintsem a család többi tagja. Szánalmasok vagytok, és csak a halált érdemlitek meg! - Közlöm ridegen, miközben az arcvonásaim érzelemmentessé válnak. - Komolyan azt gondoltad, hogy majd elkezdek neked mesélni? - Lépek ekkor közelebb hozzá, ahogy a nyílpuskát hagyom a földre hullni, ám a nyílhegyet erősen a kezemben szorongatom. - Hogy lehetsz ennyire őrült? - Emelem meg a hangomat, ahogy egyetlen mozdulattal a gyomrába juttatom a fanyilat. - Sajnálom, hogy ennek a családnak a részévé kellett válnod. Túl jó vagy.. - Húzok elő egy karót, miközben a faalapzathoz szegezve őt, nos végül a mellkasa felé tartom az eszközt. Készen állok. Oly régóta várok arra, hogy saját kezűleg öljem meg őket egyesével.. oly régóta... Talán most eldőlhet a küzdelem. Talán most véget vethetek mindennek, és lemészárolhatom őket.. De vajon képes vagyok rá?

" Íme, elérkezett a halál órájának az ideje, és megígérhettem azt neked, miszerint élve el is temetlek..

Egykoron esküt tettem, miszerint, ha az utolsó lélegzetvételemig is kell küzdenem, de bezárok mindenkit abba a bizonyos kriptába. Ám, a kis tervem megbukott, és a feladat, amely által örökös szenvedésre akartam ítéltetni mindenkit, nos hiábavalóvá vált. Nayareth elérte azt a szintet, hogy hamuvá váljon minden egyes szerette, és én esküszöm arra, hogy a szeme előtt fogom halálra kínozni évszázadokon át mindazon személyeket, akikhez egy kicsit is kötődni kezd. Meghiúsította a bosszúm, tönkretette az életem, és így jócskán megérdemli mindazt, hogy, amíg csak élni kíván, nos szenvedjen. A sors kegyetlen fintora, miszerint egymás ellenségeivé lettünk, és hogy pontosan azokhoz kötődik, akiket én teljes szívemből gyűlölök. De semmi gond ezzel végül is, hiszen elhatározásban volt, hogy végtelennyi fájdalmat nyújtsak az Andre család minden egyes tagjának. Kellőképpen rászolgáltak jutalmuk gyanánt, és ha mindez nem lenne elég, akkor még pluszba megemlíthető, hogy örökké élhetnek. Mindennek ára van, így ne csodálkozzanak azon, hogy ez sem ingyen lett az övék. Viszont, ha azt nézzük, akkor még túl kedves is voltam hozzájuk a kriptás epizóddal. Valami jóval durvább kellene, valami sokkal izgalmasabb, és előnyösebb. Talán... ha élni hagynám őket, és eljátszanám a jó kis öcsikét a számukra, akkor képes lennék közelebb férkőzve hozzájuk, nos kiiktatni minden egyes szerettüket. Azt hiszem, hogy ez nem is egy rossz ötlet, sőt kifejezetten a tetszésemre van. Vicces, hogy mennyi opció közül választhatok, és hogy mi mindennel állhatok rajtuk bosszút. Talán, ha nem tagadnak ki engem, ha nem ítélnek el a nézetelveim miatt, és nem kényszerítik rám azt, amit nem akarok, nos koránt sem itt tartanék. De hát mindenki életében elcseszett a családi fogalom, így természetesen én sem maradhattam ki a sorból. Csatlakoznom kellett a felvonuláshoz, és miután részt kaptam a VIP részlegből, nos megszületett a mostani énem. S bár egy szörny vagyok, de harcolok, mert azt akarom, hogy minden kis nyomorult természetfeletti faj a halálát lelje a kezem által. Én jelentem a végzetük, s hogy hol is kezdődött el az életük, nos már egy mit sem jelentő ténykör.
Több, mint ötszáz éve, miszerint a bosszú tart életben, s hogy ez határozza meg sorsomat. Ezzel a tudattal ébredek fel reggel, és ugyanezen létkör fogalommal fekszem le este. Olyan mindennapivá vált a számomra, hogy a halálukat óhajtsam, mint másnak a cigarettára való rászokás, avagy, hogy két szerelmes fiatal, nos együtt legyen az idők végzetéig. Azt hiszem, ezt nem kell túl ragoznom. Mégis, amikor ott volt előttem ötszáz év, nos nem tettem meg. Nem gyújtottam fel őket, hogy porrá váljék a testük, hogy mindörökké halottá nyilvánuljanak, hanem vártam, és rájöttem egy apró dologra. Ha nem lelik meg a nyugalmat a halálban, hanem szenvedésre ítéltettem őket a kriptában, akkor jóval többet érek el a bosszúmmal, mintsem azzal, ha a túlvilágra küldtem volna őket. Így nem volt béke, és harmónia a számukra, hanem kínzó fájdalom mardosta a lelkük, és emésztette fel a testük. Könyörtelenül bűntettem őket, mert ők is ugyanígy bántak velem. Csak azt kapták, amit megérdemeltek, és még most is így lehetne, ha azaz idióta Nayareth, nos nem rontja el a kis játékomat. Viszont megtette, és most a haverkájával karöltve haldoklik -, aki nem mellesleg a bátyám, viszont mivel nekem nincsen családom, így csak egy "haverka" néven marad meg az emlékezetemben. S, hogy én mennyit is bírok gondolkozni. Na igen, nos lassan rosszabb leszek, mint a Hupikék törpikék-ből Okoska.
Egészen halkan, nos felsóhajtok a reakciójára. Oh hát, én magam, mit is vártam? Talán, hogy majd tudni fog rólam, és a kis közjátékomról? Hogy majd nekem esik a tetteimért, amikről fogalma sincsen? Mert, ha tudná, akkor nem éppen bamba képernyős ábrázattal venné fontolóra a szavaimat, amit természetesen képtelen megérteni, mert semmit sem tud. S még azt mertem hinni, hogy legalább okos. Na... tévedtem! Ezt is megéltem.. úgy látszik.
- Apró konfliktust? - Húzom fel a szemöldökömet hitetlenkedve, ahogy egy pillanatra megrázom a fejemet. - Ezt te sem gondolhatod komolyan, kérlek! - Emelem fel a hangomat, ahogy közelebb lépek felé. - Teljes szívemből utállak téged! - Nyomom a fegyvert a mellkasához, miközben pontosan elé kerülök ezáltal, és úgy nézek a szemeibe, mintha éppen csak szemmel szeretném őt megölni.
- Nem rémlik a Robert Andre név? A drága jó kis apánk neve? - Kérdezem megvetéssel a hangomban, ahogy a nyíl hegye kissé felsérti a ruházatát. Az ujjaimat rászorítom az eszköz markolatára, és készen állok arra, hogy meghúzzam. Képes lennék őt megölni jelen pillanatban. - Mert ugyanis a testvéred vagyok. A legfiatalabb. S egyben az a személy is, aki megakart téged ölni. - Húzom gonosz mosolyra az ajkaimat, ahogy mélyen a szemeibe nézek.

Sedrick & Anubis

Életemben nem mélyültem el még azon, hogy a víz miként formál magából tükröt, melyben önön magamat látom, ha fölé hajolok. Még is ezen éjszakán annyira bájos volt, tekintve, hogy még a csillagok is büszkélkedhettek mindabban, hogy nekik is saját tükörképük van itt a Földön is. Elég volt csak le néznem, és mondhatni, a  vízben az eget láttam, és még szebbnek ígérkezett az egész környezet, amely most engem körülvesz. Nagy ritkán szoktam kimozdulni éjjel, elvégre jobb szeretek otthon pihenni a hosszú órányi tanítások után, mint minden normális ember, aki hasonló szakmában keresi kenyerét, mint ahogy jómagam is teszem. Természetesen minden odaadással teszem, teljes beleéléssel, de van egy pont, amikor bizony még egy magamfajta is képes elfáradni. Ezt voltaképpen régen mondhattam el magamról, amikor is még teljesen halandó testben éltem napjaimat, de mostanra ez a rendszer teljesen megfordult. Egy olyan lény lettem, aki képtelen leállni, akit csak is a vér és a gyilkolás érdekel, de még is minden erőmön azon vagyok, hogy én ne essek bele a saját csapdámba. Képtelen lennék ok nélkül bárkit is megölni.
Cipőm talpa épp csak érinti a víz tükrének felszínét, ahogy én a kikötő peremén helyezkedem el ülve számomra kényelmesen. Ha jól emlékszem, ezen napon van egy hete, hogy egy cseppnyi vér sem érintette ajkaimat, és minden amin most én élek, az nem más, mint az alkohol. A vér iránti sóvárgásomat segít féken tartani, ugyanakkor sekély esélyem van arra, hogy a sárga földig leigyam magam, elvégre egy magamfajta teljességgel immunis a részegségre. Kénytelen vagyok magamat kontroll alatt tartani, elvégre sokaknak amolyan példakép vagyok. Én vagyok az, aki pontosan tudja, milyen egy hazug és mocskos világban élünk, és igyekszem emberi maradni, amit lássunk be, sok természetfeletti hamar elhagyja azt. Amikor reggel felkelek, hogy a munkába induljak, és mikor arcomon húznám le a borotvahabot, minden lelkiismeret nélkül nézek a tükörbe, elvégre nincs olyan bűnöm, ami a lelkemre száradna egy életre. De persze, nincs olyan természetfeletti, aki ne ontott volna ki életet, tekintve egy majdnem hatszáz éves fazon, akárcsak én. Még is akik két kezem által lelték meg az örök nyugalmat, tudni kell, hogy mindent okkal érdemeltek tőlem. Ezért vagyok példakép néhány diák szemében, akik örömmel hallgatják végig a meséimet, amit szívesen megosztok velük néha egy-egy ráérős óra végén. Szeretnek, és ez tart még itt.
Majdnem hatszáz éve táncol a lelkem itt a testemben, és még is annyi mindent megéltem már. Talán lehettem más bolygókon, én lehettem az, aki felfedezte ezt a kontinenst, és talán lelkem nem emlékszik rá, így ezer élet után azt mondom, hogy igen, megéri emberként felkelni, és emberként lefeküdni. Tudni, hogy jót tettem, és a családom biztonságban tudhatja magát mellettem.
Elmém körül mind elillan az összes gondolat, amikor is aztán alig hallhatóan jelzi hallásom, hogy valaki felismert. S bár nem mozdultam, hanem tovább ültem ott, mint aki talán ott sem lenne.
A céltudatos léptek közelítettek felém, mire én aztán óvatosan vállam mellett hagyom tekintetemet, kissé talán rálátva a számora idegen férfira.
Még is ebben a pár pillanatban körbeutaztam az életemet. Igyekeztem értelmezni magamban, amit mondott, s bár kezdem azt hinni, hogy egy igen csak kótyagos fiatalemberrel van szerencsém. Amiket mondott... lehetetlennek tűntek. De mi van akkor, ha igazak?
Közismert vagyok arról is, hogy a bizalmamat nem kínálom fel senkinek sem első látásra ezüsttálcán, de még masnira kötve sem. Gyanakvó egyén vagyok, aki még az igazban is képes megtalálni a hibát. Természetesen továbbra is hallgattam, majd a hideg földről felkelve aztán jobbra szemügyre veszem.
- Nem tudom, hogy mit akar ezzel mondani. De nagyon örülnék, hogy ha ezt az apró konfliktust elkerülnénk. Szerintem ezzel maga is csak egyet ért, nemde? - Van pillanat, amikor teljesen megfeledkezem magamról. Egy ideje jóval gyengébb lettem azzal, hogy egy vérszívóvá lettem, így túl sok eséllyel nem jöhetek ki egy harcból sem. Boszorkánylétemre megtanultam, hogy a vámpírnál gyengébb lény nem is létezik.

" Egy zongora szólama hangzik fel eme sötét éjjelen, és a zongorista ezzel pedig aláírja a végzetet..

Húsz éves voltam mindösszesen, amikor is fogadalmat tettem, hogy az Andre család tagjaival leszámolok egy életre. A tervem azon alapult, miszerint mindenkit elzárok egy kriptába, és erőforrás gyanánt használom fel a mágiájukat. Ám, igazából ez csak egy kamu duma volt a részemről, hiszen rühellem, miszerint warlock vagyok. Így csak gyengítés szempontjából vettem el tőlük a varázslás lehetőségét, és most, hogy kiszabadult Nayareth, nos a forrásnak annyi, ami engem természetesen ridegen hagy. Viszont, hogy felgyújtotta a családom tagjait, és ezáltal elvette tőlük az öröklét szenvedésének a szépségét, így kénytelen vagyok újabb büntetéssel jutalmazni őt, és a drága kis haverkáját. Illetve sikerült megtudnom azt is a legfőbb ellenségemről, miszerint van egy drága szerelme, és egy lánya, akikért nyilván még az életét is kockára merné tenni, ha a sors úgy kívánja. S mi a legjobb bosszú lehetőség, ha nem az, ahogy végig nézheti a szerettei szenvedését?
Lassan szívom magamba a levegőt, miközben elégedett mosolyra húzom az ajkaimat. Tetszik a gondolatmenetem, sőt egyszerűen imádom azt, hogy gonosz lehettek. Kimért léptekkel haladok a kikötő dokkjában, ahogy a faalapzat szinte recseg, s ropog a lábaim alatt. A sötétség pedig kellő homályt nyújt ahhoz, hogy a fekete színű öltözékemmel, nos sikeresen beolvadjak a saját kis környezetembe. Tekintettem a hajók mentén fut át - a csónakoktól egészen a luxus hajókig -, miközben a távolban már felsejlik egy ismerős alak. Egyszer csak megállok, oldalra döntöm a fejemet, és úgy mérem végig a férfit, mintha csak éppen egy szellemet látnék magam előtt. Lehet, hogy azt látok, hiszen már-már ebben a mai világban, nos semmi sem kizárt tényeset.
- Anubis Andre? - Teszem fel suttogva a kérdést, alig hallhatóan, és inkább magamnak, mintsem neki szánva. Ámbár nem hallhatja. Méterekre vagyok tőle, és oly' halkan említettem. Ő pedig tudtommal boszorkányszármazású, mint én magam. De én vele ellentétben; rühellem a létezésemet, a fajomat, és mindazt, amit képviselnem kellene. Megrázom a fejemet, ahogy a kezembe kerül az íjpuska, és ékesen szegezem a velem szemben álló fiatalemberre. Néhány lépéssel közelebb kerülök az említett személyhez, miközben a csalhatatlan warlock ösztönöm érzékelteti, hogy a drága testvérem mindösszesen csupán csak azért élhet még mindig, mivel vámpír lett. Oh, de szánalmas valaki! Hangosan felmorranok, ahogy egy pillanatra megremeg a kezemben tartott fegyver.
- Azt hittem rólad, hogy nem vagy nevetséges, mintsem a többi családtagunk, édes bátyám. - Ironizálok, miközben egy gúnyos mosollyal jutalmazom. - De hát családi vonás nálatok, hogy balfékek vagytok egytől egyig! Adtam neked egy tökéletes meghalási lehetőséget kérlek, és te képes voltál egy mocskos kis förmedvényé válni? - Emelem meg a hangomat kissé dühösen. - Ámbár, nos te tudod... így is, és úgy is, csak egy szánalmas alak voltál. Ez a tény megmaradt, és mit sem változott. - Fejezem be a mondatot egy kegyetlen éllel, és egy cinikus nevetéssel megfűszerezve.