my mission is to protect your ass always and forever
Talán nem is volt mindig annyira borzalmas az, ha valakinek - ponosabban egy férfinek - annyi kapcsolata van, mint nekem. Ilyenkor kedvemre válogathattam, hogy kit szeretnék magammal hozni egy ilyen - amúgy számomra semmit nem jelentő - partira. Nem voltam már óvodás, elvégeztem valami csodálatos képzést, leporoltam a diplomámat, és az utcai öltözéket lecseréltem elegáns ruhákra. Állást kaptam itt, mint előadó, és minek következtében tényleg azt kaptam meg, akit csak akartam. A nők mindig csorgatták utánam a nyálukat, ez pedig az volt, amit mindig is magamnak kívántam. Ennél több nem szükségeltetik számomra. Pontosan elég ennyi. A diáklányok tekintete amúgy is... nos, itt tényleg alkalmaznom kell a mindent a szemnek, ám semmit a kéznek elvét. Csak méregettem a tömegben lévőket. Érdekes arcok. Ez számomra is olyan, mint valami furcsa beavatás. Valljuk be, én sem voltam túlzottan idős még. Sőt, egyértelműen fiatalnak vallottam magam, de körültötem... őrjöngő fiatalok.. mint minden évben, elvégre pár éve még én is itt tettem szert néhány értékes papírra. Akkoriban is érdekelt, amit egy professzor tanított, és segítségével igyekeztem felfedezni a vámpírok biológiájának minden apró szegletét. Ez a parti mára már megszokássá vált, szinte hagyománnyá. Olyan, mint egy kötelesség: egy furcsa "gólyabál", mely beavatás az újaknak, buli a már itt tanulóknak, búcsú a végzősöknek, kik végleg elhagyják ezt az épületet. A partneremet valahol útközben elhagytam, valószínűleg talált valakit, aki nem annyira görcsösen próbált úrrá lenni az ösztönein, mint én. Elvégre a véremben volt a bajkeverés, sokan ezért is nem tudták rólam elképzelni, hogy valaha is tanításra adjam a fejemet. Annyira gyorsan kaptam fel a fizet midnig is, és valószínűleg nem elég két hét, hogy ezen a jellemvonáson változtassak. Sorban állva egy újabb kör italért, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, és odakaptam a fejem, bár lassan, a magam sajátos stílusában téve. - Carlos? - kérdeztem, meglepődvén fedezve fel, hogy a tulajdon öcsém áll mögöttem ebben a sorban. Ki tudja, mikor láttam utoljára. Nem tartotam számon ezt az amúgy eléggé negatív dátumot. Elvégre nekem csak ő maradt, akire számítani akartam, de nem minden alakul ugyebér saját akaratunk szerint. - Egy főiskolai partin? Meg sem lepődöm. - jegyeztem meg emelkedett hangstílussal, elvégre inkább maradtam valamivel közömbösebb, míg rájövök, milyen érzéseket is táplál felém jelenleg. Utána ráérek azokat a bizonyos kártyákat elé teríteni. - Vagy végre fogtad magad, és nekikezdtél? - Ha igen, akkor már nem most kezdte, hanem évekkel ezelőtt. De sok minden kiesett vele kapcsolatban. Legnagyobb... bánatomra.
Érdekes felfedezést kellett tennem a napokban. Mióta Mr. Tökéletessel és Mr. Okoskával élek együtt egyre kevesebbet gondolok a régmúlt fájó emlékeire és az erdőben történtekre. Sokszor vonják el a figyelmem a bugyuta sztorijaikkal életem szomorúbbnál szomorúbb szegmenseiről és rántanak be egyre intenzívebben az iskola közösségi életébe. Pedig küzdöttem ellene, hiszen amellett, hogy alapból nem kenyerem a jópofizás, az emberek túlzott közelsége is egy olyan rossz érzéssel átitatott, egész testemet átjáró bizsergést indít el, amit jobban szeretek elkerülni és inkább valamilyen magányt biztosító tevékenységbe, például az edzésbe vagy a fotózásba temetkezem. Ez egészen addig egyszerűnek bizonyult amíg egyedül éltem, ám a kényszerű összeköltözés a srácokkal rákényszerített arra, hogy szembenézzek legnagyobb belső démonjaimmal. Igen, nehéz beismerni még magamnak is, de egészen eddig menekültem. Akármilyen nehéz is a múltra emlékezni, amíg újra és újra magamba temetem az érzéseim azok nem múlnak, sőt, az idő múlásával csak még több fájdalom telepedig a már meglévőekre. Ezen újdonsült felismerésemnek hála évek óta először tegnap egy igen hosszú és tartalmas beszélgetést folytattam le az édesanyámmal. Mindeddig bele sem gondoltam mennyire bántja őt távolságtartó viselkedésem, ám mikor az első pár érdeklődő és nyitottabb mondatom után meghallottam hangjában a boldogságot kissé szégyenkezve pillantottam lefelé. Csupán ennyire lett volna szükség ahhoz, hogy kiöljem a hangját is átjáró állandó szomorúságot? A csaknem félórás beszélgetés egyetlen feszültebb pillanatát a bátyám felemlegetése hozta, nyitottság ide vagy oda, nem vagyok hajlandó róla beszélni. Sőt, magasról letojom mi történik vele. Szerencsére anya is rájött, hogy rossz irányba viszi a beszélgetést és hamar az újonnan beépített hátsó kertre terelte a témát.
Hiába a haladás a közösségi élet irányába, legszívesebben lerúgtam volna kedves lakótársamat, amikor kérdés és kopogás nélkül rontott a fürdőszobába, ahol éppen már a nyakkendőmet igazítottam. - Letelt az időd Zawenill, én jövök! – hangjában csengett a pimaszság, ám egy nagy levegővétel után mindenféle reakció nélkül sétáltam ki a nappaliba, ahol a másik sorstársam már teljes harci díszben várakozott. - Imádom a partikat, de ez a fejesekkel való jópofizás sosem tartozott a kedvenceim közé. – jegyzete meg unott arccal a falon lévő órára pillantva. - Remélem lesz elég alkohol! – tette hozzá velem tökélete szinkronban, mire mindketten hangosan felnevettünk. Szerencsére harmadik társunknak nem kellett sok idő az elkészüléshez és együtt indultunk a Whitmore házban a professzoroknak és oktatóknak tartott összejövetelre. A kint zuhogó esőnek hála az eredetileg a kertben tartott estebédnek az óriási előcsarnok adott otthont. Korábbi elvérásainknak megfelelően igen unalmasan indult az esemény és immár a harmadik beszédet hallgatva az előttünk lévő pezsgősüveg is kiürült. – Hozok egy másikat. – súgtam oda a többieknek, majd próbáltam minél kisebb feltűnést keltve a bárhoz jutni, ahol már egy kisebb sor volt kialakulóban. - Úgy látom nem csak nekünk van szükség utánpótlásra. – szóltam oda az előttem sorba álló, nekem háttal lévő fiatal férfinak, majd mikor odafordult egy csapásra minden levegő belém szorult. Nem, ez nem lehet ő. - Hogy kerül ide a bátyám? – csengett csupán gondolataimban a kérdés, ahogy a kezemben lévő üres pezsgősüveg óriási csattanással esett a padlóra.
Kristálytisztán emlékeztem rá. Igen. Semmit sem változott. Egy évet sem öregedett. De miért lepődöm meg? Akkor még nem tudtam, hogy léteznek vámpírok, de már teljes mértékben tisztában vagyok ezzel a ténnyel.. és ő is az volt. Én pedig hagytam szökni. Apámnak rengeteg álmatlan éjszakát okoztam ezzel. - Te hogy jössz ahhoz, hogy hazudozz? - kérdeztem, ekkor viszont már teljesrn nyugodt voltam, és elégedetten húztam ki magam. Mit kellene mondanom még? Már nem vagyok naív kisfiú. Talán megtaláltam a következő prédámat. Nyilván nemn lesz neki fura visszakerülni oda, ahol már egyszer járt. És szenvedett. Míg ő kiitta a saját poharát, én egy új pezsgős poharat vettem ujjaim közé, és belekortyoltam. - Talán összekevertem valakivel. - sóhajtottam aztán. A tökéletes taktika, ha teljesen lenyugszom. Váratlanul fogok támadni. - A nevem Maxfield. Itt tanítok. Talán diák lennél? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Édesem, én soha nem hazudok. -vigyorodom el, ám kissé meghökkenek a kérdésén. -Hogy jössz te ahhoz, hogy hazudással gyanúsítgass? -emelem fel a szemöldököm, miközben beleiszom az italomba. -Olyan ember vagyok, aki eljár szórakozni, ismerkedni, iszik egy picit, de soha sem hazudik. És nem jár pincékbe. -nevetem el magam a végén, az ember szót kifejezetten megnyomva. Azt hiszem nem is a pincés részen röhögtem, hanem a saját hülyeségemen. Óriásit hazudtam, ahhoz képest, hogy az égre is megesküdtem volna előtte, hogy ugyan én soha de soha az életben egy kegyes hazugságot se(!) ejtettem még ki az ajkaim közül. Kiiszom az italom teljes tartalmát. -Most pedig szórakozni szeretnék. A társaságodban, vagy a társaságod nélkül. Rajtad áll a döntés. -kacsintok, miközben lerakom az üres poharat egy asztalra. Egészen jóképű ez a fickó, kár lenne ebédre pazarolni, bármire is emlékszik, bármit hadar itt össze. A feszültségemet pedig rendesen próbálom leplezni, bár már kezd is elszállingóni. Jóval erőfölényben vagyok, ráadásul nem hiszem, hogy botrányt csinálna ennyi ember között, annyi eszem pedig van, hogy nem megyek el vele sehová. -Úgy hiszem, mi igazán jól kijönnénk egymással. -húzom ki magam, elvigyorodva, majd a mutatóujjammal végigsimítok a vállán.
Az, hogy ez a nő itt állt előttem, még mindig arra késztetett hogy meneküljek. Miért? Jószerével ő ösztönzött arra hogy magam is apám hivatását kövessem. Mert elengedtem. Apámnak ezzel óriási fejtörést okoztam. Megláttam a szavak értelmét. A vámpírok olyan faj, amelynek nem lett volna szabad létrejönnie. Azóta már felfedtem mindent róluk. Mit apám nem ért el haláláig, azt elértem én. S most készülök koronát tenni az egész ügyletre. Az új mérgemmel.
Mosolya mindent elárult. - Hazudsz. - súgtam csak ennyit de ezt határozottan. Tekintete olyan árulkodó volt, amilyet előtte még soha nem láttam. Az egész arca... annak idején láttam benne valamit, ami arra késztetett, hogy szabadon eresszem. Talán a kisfiú lelkem, az ártatlanságom, mely nem akart közbeavatkozni. Nem tudom. De most újra itt van... ideje helyrehoznom egykori hibámat? - Miért hazudsz?
Nos, volt valami ebben a fickóban, ami nem hagyott nyugodni engem, de csak mosolyogtam rá, mint bárki másra. A szemei kéksége valóban meghatározó dolog, mert nagyon tetszettek. És ő maga sem egy felejthető személyiség. - Hm... - sóhajtottam egyet, körül bámultam, majd kisebb szünet után válaszoltam. - Miért is ne? - feleltem neki. Nos, valamiért az az érzésem, ő egy picit sem ember, és én pedig fel vagyok készülve mindenre.
//folyt.: akár ide is írhatsz még, de MF-be is bárhol, persze, ha szeretnéd folytatni //
- Van egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megérteni a nőket. - sóhajtottam fel. Daisy sem hétköznapi. Talán én túl gyakorta mondom ezt a nőkre mostanában, de a maga csoportjában rendkívüli erényekkel rendelkezik. Többek között azzal, hogy soha ne térjünk a desszertre rögtön az előétel után. Dicséretes. És jelenleg a főétel a tánc. Hát, valahogy kibírom. - Nem vagyok egy profi táncos. Ezt csak úgy... megjegyzem. Mással szoktam hódítani. - kacsintottam rá, de mielőtt a tánctérre vezettem volna, gyengéden magamhoz húztam, és a felszervírozott eper egy darabját az ajkai közé nyomtam, de előtte gyengéden végighúzva alsó, majd felsó ajkain. Az én fantáziám teljesen beindult a jelenettől, remélvén, hogy ezzel nem vagyok egyedül. - De elég ebből. Nem bírnám végignézni, ahogyan másnak adod a táncodat. - vettem tenyerembe apró kis kezét (bár talán nem volt az olyan apró), majd odavezettem őt a szalon bejáratához, oda viszont már nem akartam bemenni. Nem akartam, hogy Caroline esetleg meglásson, ha itt van... nem kockáztathatok. Nem bizony. - Nos... ez olyan összebújós zene. Nem vagyok az a típus, de.. - köszörültem meg a torkomat, miközben közelebb lépdeltem hozzá, és karjait a nyakamra emeltem. - A bátyád még mindig itt tanul veled együtt? - kérdeztem kíváncsian. Nem bírnám most a néma csendet.
- Elfoglaltnak nem mondanám magam. - vigyorodtam el kissé szélesen. Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy elérhetetlen vagyok, hiszen az efféle nők számomra mindig azt fémjelezték, hogy egy kis szórakozás soha nem árt. Az orvosok főleg nagy szórakozást okoztak, hiszen milyen isteni egy életmentő vérét szürcsölgetni önfeledten? - Mivel kezd kihalni a parti... mit mondasz arra, hogy... esetleg hazaviszlek Mystic Fallsba? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de szemem pimaszul fénylett.
Talán megtisztelőnek kellene vennem, de sajnos - semmilyen értelemben - nem elégít ki a puszta tény, hogy egy ekkora nőcsábász igényeinek megfelelek. Egy pillanatra sem szeretem tehernek érezni magam mások nyakán, de azt hiszem, vagyok annyira felnőtt és annyira nő, hogy ne is legyen így. Egyetlen szavába kerülne, hogy távozzak mellőle, ha netán máson akadna meg a szeme. Ritkán sértődöm meg ilyesmin, de úgy tűnik, szó sincs hasonlóról. Néhány korty után magamtól teszem le a puncs maradékát az asztalra, és közelebb lépek hozzá. Az ajkaim elnyílnak, ahogy a csokoládé krémesen rájuk olvad, nyelvem hegyét finoman végigfuttatom rajtuk, miközben tekintetem Hayden arcát fürkészi. A pimasz szemöldökfelvonással fűszerezett bizalmas megjegyzés megmosolyogtat. - Fiatal még az este, Uram. Ennyi erővel akár ott is kezdhettünk volna, kihagyva ezt a felesleges felhajtást… Bizony, van szobám, a vendégszobák egyike, lévén nem diákként vagyok itt a főiskolán. Nem lepett meg túlságosan az ajánlat, hiszen valahol számítottam rá. Nem én vagyok a magabiztosság mintapéldánya, de mivel nem lépett le mellőlem az első öt perc után… azért ismerem a “képességeimet”. - Ha már itt vagyunk, akkor viszont szeretnék táncolni legalább egyet. Hogy veled, vagy keresek mást, az rajtad múlik. Hoppá, egy kis zsarolás lenne? Nem, hiszen ha nem akar táncolni velem, de utána is igényt tart a társaságomra, hát állok rendelkezésére. Hogy tudja-e, hogy mit hagy ki, ha nem tart velem? Sosem táncoltunk még...
A tény, hogy nem vagyok egyedül, furcsa mód hatott rám. Azt még nem tudom megítélni, hogy milyen módon. Jó vagy esetleg rossz hatást gyakorol rám, vagy netán... nem is tudom. Kellemetlennek tűnt eleinte, hogy nem csajozhatok úgy, ahogyan kedvem szottyan. De Daisy jelensége számomra mindennél édesebb és azt hiszem, hgy ez bebiztosította az egész estémet. Nem mintha nekem két másodperccel többe kerülne, ha bárkit is le akarok venni a lábáról. De Daisy valamivel keményebb dió. És én odáig vagyok a kihívásokért. Nem tehetek róla, ezt érzem... - Tudod... - vettem kézbe egy apró csokoládét, hogy egy széles vigyorral emeljem azt szájához, és végighúzzam alsó ajkán. - A főiskola egyetlen szeglete érdekel engem ebben a pillanatban... - suttogtam halkan, hogy más ne hallhassa. - Mondd, van kollégiumi szobád itt? - vontam fel a szemöldökömet pimaszul, igencsak huncutkodva, ezzel téve egyértelművé, hogy mi is a célom valójában. Hát nem vitás, bizonyára meg van lepődve. Vagy nem? Ez csak rajta múlik.
A nők jó szokása, hogy általában csak megteszik a dolgokat, és a legkevésbé sem gondolkodnak azon, hogy mit miért tesznek. Már-már mulattató lenne úgy elcsábítanom Haydent, ha ártani akarnék neki, de ez nem én vagyok. Nem szokásom bántani másokat, és szeretem kiélvezni a pillanatokat, amiket az élet ezüsttálcán kínál felém. Ez is ilyen. Talán pont azért teszem, mert általában ő teszi ezt másokkal, ő csábít, ő vezet, ha neki kell valami. Bár még mindig nem vagyok a határozottság mintaképe, azért már kilábaltam abból a rossz időszakból, amiben először összeakadtunk egymással. Élvezem a tekintetében megcsillanó vágyat, és igen, szinte lubickolok a figyelmében. Mikor elveszi a kezemből a poharat, egy pillanatra lebiggyesztem az ajkaimat. - Még alig kóstoltam bele… Méltatlankodok, de a szám szegletében ott bujkál a mosoly. - Az is egyfajta tánc… Tekintek fel rá hosszú pilláim árnyékából, és egy sóhajjal mondok le a keringőről. Egye fene, talán túlélem. Hagyom, hogy a kezem elvesszen az övében, és egy fél lépéssel közelebb lépek hozzá, de nem annyira közel, ami társaságban illetlenségnek számítana. Nem mintha törődnék ezzel, inkább csak játszom. - Azt hiszem, a gyönyörködés nem kerül semmibe, szóval jó hobbit választottál. Mosolygok rá a kacsintás után, és a következő megjegyzése hallatán szelíden felnevetek. - Tudod… azt hiszem, nem ettől fogom kivételesnek érezni magam, hanem magától a ténytől, hogy veled vagyok itt. Nem kifejezetten érdekelnek a nőzési szokásai, én is pont azt szeretném, amit ő: jól érezni magamat a társaságában. Az sem lett volna talán nagy érvágás, ha soha többet nem látom, de ha már így alakult, miért ne lehetne mindkettőnk számára a legjobbat kihozni a dologból? - Eddig nem láttam ismerőst, de ez nem jelenti azt, hogy nem rejtőzik egy-egy valamelyik sarokban. Körbepillantok én is, majd szabad kezemmel csak azért is visszaszerzem a puncsot, ami már iható hőmérsékletűre hűlt, így kényelmesen kortyolgatok is belőle.
Meglepődésére elmosolyodom, komolyan. Mondjuk, én is, hogy ő egyedül jött ide. Ezután pedig válaszolgat a feltett kérdésemre, tök jókedvűen. - Köszönöm - köszöntem meg gyorsan a pezsgőt, amit átnyújtott. - Igen, onnan. Itt most járok először, de úgy éreztem kell egy kis pihenő, és egyébként is szabadnapom van, szóval nem árthat meg az egész - újabb mosoly tőlem, miközben feleltem a feltett kérdésére. - Beülünk valahová? Vagy elfoglalt személy vagy? - vigyorogtam a kérdéseim után.
Mit is szokás mondani az ilyen pillanatokkor? Öhm... nem is tudom. Nem is akarok most gondolkodni. Ez a nő teljesen elvakítja a fejemet, s azt hiszem, jobb ha most nem kezdek el azon töprengeni, hogy vajon mit miért tesz. Nem én lennék, ha gondolkodnék, mielőtt megteszek egy lépést. Női ügyekben legalábbis. Sosem gondolkodom, ha ezekről a szép idokomról van szó... - Öhm... - köszörültem meg a torkomat, tekintetem vággyal telt meg, ahogyan láttam a pohár útját, majd nyeltem is egyet. Nem tudom, miért művelte ezt velem, hiszen pontosan tudta, hogy ezt általában én szoktam csinálni másokkal, ahhoz képest igencsak... jól feltalálta magát a kis boszorkány. Vagy vámpír... attól függ, honnan nézzük. - Ha így haladsz, nem táncolni fogunk. - vettem ki a kezéből a poharat, és ismét megköszörülve a torkomat a szalon felé hallgatóztam, ahonnan lágy muzsika szűrődött ki. - Nem szokásom a keringő. - ráztam meg a fejem egyszerűen, majd tenyerembe fogtam apró kis kezét. - Ezt később pótolom. Egyelőre csak... szeretnék gyönyörködni ebben a csodálatos nőben, aki előttem áll. - kacsintottam rá. - Ritkán fordul elő, hogy egy és ugyanazon nővel több alkalommal is... szívesen töltöm az időmet. Kivételesnek érezheted magad. - vigyorodtam el újra, majd körülnéztem. - Talán láttál itt ismerőst már?
- Ez meglep. - jegyeztem meg egyszerűen, mikor közölte, hogy nincs "lovagja". Nem tudom, hogy a mai férfiak hová tették az ízlésüket, egyszerűen vakok és hülyék. Erre már szebb szavakat nem is lehet találni, de nem is akarok. Nem vagyok konzervatív férfi, aki nem meri kimondani a véleményét, és szerintem ezt mindenki tudja rólam. - Hát hölgyem... - vigyorodtam el ismét. - Mindenfelé járok az utóbbi időben. Mystic Fallsban... New Orleansban. Ezen a főiskolán... - soroltam jókedvűen, miközben felcsillant a szememben minimális pajkosság, és felé nyújtottam egy pohár pezsgőt. - Talán te Mystic Falls-ból jössz? - vontam fel aztán kérdőn a tekintetemet.
Ebben igaza van Sanne-nek, mindannyian szerepeket játszunk, s bizonyára ezért értékelem egy ideje nagyra az őszinteséget. Persze egyszerre megvetendő is, hiszen az őszinteség sebezhetővé tesz. Olyan dolog, amit olyan ritkán engedhettem meg magamnak, hogy már nem is emlékszem, milyen érzés. Talán már nem is tudnék meglenni maszkok nélkül, talán nem is tudnám, milyen az igazi önmagam, milyen vagyok “csupaszon”, szerepek nélkül. Azt hinné az ember, minél tovább él, annál inkább rájön, hogy kicsoda, de ez nem így van. Hiszen a szerepek mindig változnak. A fiúból férfi, szerető, férj, apa lesz, majd a vámpírrá válás után minden felborul, átértékelődik. Kell valami, ami állandó, és nekem ez a munka volt hosszú, nagyon hosszú ideig. Most pedig egy kicsit megint elveszve érzem magam, hiszen túl sok lett a “szabadidőm”. Az látszik, hogy a két nő közül Sanne a fesztelenebb, de nem is vártam mást. Ahogy őt ismerem, a végén még sikerül felbosszantania valamivel, bár ez elég keveseknek szokott sikerülni. Ritkán jövök ki szándékom ellenére a béketűrésből. Különben is tudja, hogy nyilvános helyen nem csinálok “botrányt”, így egyelőre büntetlenül szórakozhat velem. Pimasz nőszemély. Aliena megjegyzésére felé fordulok egy kicsit lágyabb mosollyal, mint amit az imént Sanne kapott tőlem. - Természetesen. Nem áll szándékomban semmi veled kapcsolatos dologról nélküled dönteni. Tekintetem az övét kutatja, nyomatékot adva a szavaimnak. Erővel elvenni valamit a gyengébbtől nem dicsőség, meghódítani, elérni, hogy ő maga adja önként… az már igen. Persze néha muszáj becstelen eszközökhöz folyamodni, de amíg lehet másképp is, addig szeretem “elegánsan” megoldani a dolgokat. A kép témájánál nem időzök sokat, csak rábólintok a félig kérdő, félig kijelentő szavakra. Oda került, és tökéletes helye van a falon. Sanne beszólása után szinte már várom azt a nyelvöltést, de úgy tűnik, egy-egy ilyen alkalom még őt is megzabolázza valamennyire. - Undok? Hiszen épp most dicsértelek meg… tessék, igazodjon ki az ember a nőkön. Vonom fel enyhe felháborodást mímelve a szemöldökömet, hiszen bárki tudhatja, hogy valóban halvány gúny volt a szavaimban. A szám szélén feltűnő mosolykezdemény azonban arra utal, hogy nem veszem túl komolyan sem őt, és kivételesen magamat sem. - Nocsak, mikor nálam lakott, még nem volt macskája. Vagy éppen nem volt? Pillantok először Alienára, majd Sanne-re. Nem mintha sokáig maradhatott volna egy szőrös jószág, akkor valószínűleg vele együtt repült volna az első alkalommal, amikor a bőrkanapén vagy a bársonyfüggönyön próbálta volna élezgetni a karmait. Vagy ha betette volna a lábát az ágyamba. Arra allergiás vagyok. Csak az fekszik a lepedőmön, akit én viszek oda. - Mit szólnátok, ha körülnéznénk beljebb? Ajánlom fel egy-egy karomat mindkét hölgynek. Jó, nem mondanám, hogy nem élvezem a helyzetet, de nekem még egyébként is így tanították az illemet. Ha lesz olyan zene, amire nem vonaglani kell, esetleg egy táncra is felkérném őket. Ez sajnos hozzám tartozik, hogy bár szeretek táncolni, az utolsó, amit megtanultam, a charleston volt, de abból is csak a visszafogottabb változatot. A mai “modern társastáncoknak” még az alapjait tanultam, mikor utazgattam régebben.
Pár pillanatig nem is figyelek rá. Nem érdekel a dumája a fősuliról, a tudásról, a tanulásról. Kezdem azt hinni, hogy egy dögunalmas, begyöpösödött tanár, amikor hirtelen elhallgat. Arca megvonaglik, a szemeiben látom, ahogyan töpreng valamin. Ez elgondolkodtat engem is, így néhány másodperc leforgása alatt kínos csend alakul közöttünk, bár ez úgy tűnik, egyikünket sem zavar. Próbálok rájönni arra, hogy ez a jóképű arc kit takarhat magába. Folyamatosan gyerekek jutnak róla eszembe. Biztos a múltamban találkoztam vele valahol, amikor még pici volt, abból az időszakból, amit szinte teljesen elnyomtam, kitöröltem. Talán megölhettem a családját. Te... te voltál az a lány. Visszhangzik a fejemben a mondat. Tehát ő is ismer valahonnan, bár nekem még mindig nem ugrik be, hogy milyen lány voltam. Kérdőn felvonom a szemöldököm, majd kiiszom az italomból a maradékot. Ám amint kiejti a választ, hogy mégis milyen lány vagyok, hogy honnan ismer, az üres pohár egyszerűen kicsúszik a kezemből, miközben elöntenek az emlékek. Borzasztó és hideg másfél év volt. Hozzák be a 12251-est. Igen, én voltam a 12251-es. Az a kevés vér, a szemem, amit több százszor kivájtak a helyéről, a törött csontjaim, felboncolt mellkasom. Mindennél ébren voltam. Megrázom a fejem, mint aki éppen most tér vissza a jelenbe. Ő volt az a fiú. Aki kiengedett. Meg kellett volna öljem. Végre felismerést nyert bennem. Magam előtt látom a fiatalkori arcát, ugyanilyen szemekkel, fiatalabb arccal. Leesett valami a pincébe. Fél füllel hallottam csak, tudom, hogy nem Ő jött le, éppen most végzett velem. Halkan segítségért kezdtem duruzsolni, amikor a kis naív teremtés kinyitotta a cellaajtót. Elképzelhetetlen akaraterő kellett ahhoz, hogy ne öljem meg a körülbelül 4-5 éves gyereket, amilyen éhes voltam. -Hogy mondod? -szólalok meg végül, összeráncolt homlokkal, miután valaki felszedi a poharamat. -Ne haragudj, csak nem figyeltem. -emelem égnek a szemem, miközben elmosolyodom. A látszat ellenére pedig szinte remegek belül. Összeszorulnak az ökleim, és igyekszem visszafojtani, hogy az erek ne dudorodjanak ki a szemem alatt, ne tépjem le most a fejét. Ehelyett, bájos, értetlen mosollyal állok a dolog elé, ami remélem nem túl átlátszó. Semmi lélekjelenlétem nincsen jelen pillanatban jobban alakítani, amikor minden porcikám attól retteg, hogy mindez újra megtörténhet. Újabb kék poharat nyomnak a kezembe, amibe szintén nagyot kortyolok, hogy kicsit nyugtasson le. -Mit is mondtál, pince? -vigyorodom el. -Kár, hogy nem ugrik be.. Nem járok pincékbe, főleg nem olyanokba, ahonnan ki kéne engedni... -rázom a fejem, kissé kacér, mégis gúnyos mosollyal.
Valamikor, régen talán valóban különlegesnek éreztem magam, akkor, mikor még kislányként futkároztam a kertben pillangókat kergetve, mikor a szüleim és a két bátyám is úgy rajongott körbe, mintha én lettem volna a legszebb, a legédesebb, a legfontosabb a világon... azóta azonban felnőttem, meghaltam, és sok minden értelmét vesztette. Az élet összezúzta a kis különbejáratú álomvilágomat, amit bár sokszor sirattam, nem bánok. Muszáj volt kiszakadnom a naiv gyermekkorból, különben az életben tett első lépésem az utolsó is lett volna. Mégsem akartam az a kemény, megkeseredett nő lenni, akiből annyit látni úton-útfélen, és ha a vidámságom olykor csak tökéletes máz is, megtanultam észrevenni az apróságokat, amik ideig-óráig boldoggá tehetnek. Másképp nem lehet elviselni a végtelenné nyúló pillanatokat. Itt van például Hayden. Kedvelem őt, még ha egyesek szerint semmi értelme nem lenne akár csak hajszálnyit is kötődni hozzá. Számomra fontosak az ilyen apróságok, segítenek emlékezni, hogy helyem van a világban. Vicces, hogy sosem dicsért nyíltan, mégis a szavaiban, a tekintetében, a mozdulataiban pontosan az a ki nem mondott dicséret bujkál. Az a finom érintés, ahogy végigsimít a hátamon, ahogy a keze a fenekemre téved - amit mintha észre sem vennék, de a következő pillanatban a csípőmet könnyedén az oldalához simítom, mielőtt ellépnék tőle, hogy puncsot töltsek magamnak. - Ezt örömmel hallom. Mosolygok rá a kacsintás után, és viszonzom a pillantását, miközben a puncsba kortyolok. - Egészen biztosan... miért, mi másra gondoltál? Kérdezem a legártatlanabb mosolyommal. Óh, igen, imádom ezt a játszadozást, a könnyed évődést, amiben oly kevésszer van részem. Talán többet kellene társaságba járnom, de egyszerűen... a mai "szórakozóhelyek"... hol kezd el bárki így társalogni egy másik emberrel? A mai férfiak ismerkedési szokásai közül kiveszett az ilyesmi, de ki hibáztatná őket, mikor a legtöbb fiatal lány csak egy éjszakára ajánlja magát? Figyelem a csokornyakkendőt igazgató mozdulatot, és finoman az alsó ajkamba harapok. - Tudod... Kezdem szándékosan úgy, ahogy ő. - ...általában nem szoktam senki önuralmát feszegetni... Kecses mozdulattal hátrarázom a hajam a nyakamról, és oldalra billentem a fejem, hogy a pohát talpának élét végighúzhassam a nyakamon, ahol az ital melege kellemesen megborzongat. - ...de nem várok ma estére szőke herceget, így amúgysem lenne, aki megmentsen tőled. Újabb korty a puncsba, mosolyomat a pohár pereme mögé rejtem. - Ha lesz valami táncolható zene, megtáncoltatsz, vagy keressek valaki mást erre a feladatra? Ha nem is keringő, de minimum valami dallamos, ritmusos zene, amire lehet is táncolni.
Nos, egy úriember, akinek nincs gondja az önbizalmával. Egyrészt nem zavart, mert a a csodás vigyora mindent ellepett, másrészt pedig örültem, hogy itt van. - Nekem nincs lovagom, se senkim... - egy apró mosoly az arcomon, és ekkor már teljesen rápillantottam. - Jártál már itt azelőtt? Vagy esetleg Mystic Falls-i vagy? Kisit ismerős az arcod, de fogalmam sincs honnan és miért - kíváncsiskodtam kissé, mert én jobb szeretek tudni másokról pár dolgot.
Daisy... sok értelemben más, mint a többi lány, akivel edig valaha dolgom volt. A miértjét nem igazán tudnám megmagyarázni. Elég abba a szempárba belenézni, hogy egy-egy férfi megértse, ez a nő többet ér. Persze bennem mindig annyi hiúság volt, hogy sosem volt bennem annyi gerinc, hogy nőket dícsérgessek kimondott szavakkal, hiszen úgy fest, boldogok ők anélkül is. Nemde? - Kedvesem, ma este te vagy az utolsó, akit le akarnék rázni. - kacsitottam rá szemtelenül, kezemmel pedig észrevétlenül végigsimítottam hátán, majd gyengéden fenekén is, de mire reagált volna, már el is tűnt a kezem, mi pedig ott álltunk az asztalnál, és tekintetét fgigyeltem, mikor belekóstolt a puncsba. - Mondd... biztos, hogy te erről a nedűről beszélsz? - vigyorodtam el, mikor kislányos fényt kezdtem el észlelni tekintetében, megfűszerezve pajkossággal, és ez volt az, ami mindig emlékeztetett arra, miért kedvelem ezt a nőt annyira. OAnnyira, hogy vele jöjjek el ide ma este. - Tudod... - sóhajtottam fel, és megigazítottam az amúgy annyira gyűlölt csokornyakkendőt. - Van bennem kontrol. De ha eléred, hogy irigy legyek arra a pohárra.. - köszörültem meg a torkomat, miközben szemtelenül vonogattam a szemöldökömet. - Nem hiszem, hogy bárki megment tőlem ma este. - húztam végig ajkamat magam is az alsó ajkamon.
- Kézcsók, drága Meredith. - vigyorodtam el egy kissé szélesebben, hiszen jómagam igencsak tudtam fényezni magamat az ilyen helyzetekben, és általában előnyt kovácsoltam magamnak mindenből, amiből csak lehetett. De hát... hogy is mondta ezt régen valaki? Nem emlékszem pontosan. De kit érdekel, régen ki és mit mondott?! - Szóval... - billent oldalra a fejem. - Az egyedüllétem oka, hogy sajnos... nem tudnék annyi felé osztódni, ahányan szívesen lennének velem ma. - húztam el a számat kissé beképzelten, de reméltem, hogy gyermeteg vigyorom kárpótolja őt ezért. - De melletted sem látok lovagot... vagy ahhoz hasonlót. - masszíroztam meg az államat tűnődve, de nem volt emögött gondolkodás. Egyértelmű, hogy ma este nálam jobban úgysem talál.
- Azt kétlem, hogy meg tudnánk ismételni. Már csak azért sem, mert egyikünk sem 18 már. Kilógnánk már a sorból, ehhez megöregedtünk szépségem. – mosolygok hamiskásan Sophra. Elvégre egyikünk sem a korának megfelelően néz ki, esetében azért, mert megállt nála az öregedés a halálakor, esetemben pedig rásegít egy „kis” varázslat. - Nem konkrétan belőle, inkább valahogy vele kapcsolatban nem áll össze a kép… De tudod, mit? Felejtsd el, szerintem csak megint én gondolom túl ezt az egészet. – ütöm el a dolgot könnyedén, bőven elég, ha én rágódok, ráadásul nyilvánvalóan Soph kedveli és ragaszkodik hozzá, szóval nem fogok neki semmi olyat sem mondani, amivel meg kellene őt cáfolnom. Igazából a kettejük ismeretsége nekem olyan, hogy azt hiszem egyikkel sem kellene megosztanom, milyennek is tartom a másikat, elvégre ismerik egymást. - Jesszusom Sophie!?! – pillantok az említett nőszemélyre. Kettőnk közül azt hiszem mindig én leszek az, aki ilyen téren sokkal lassabban halad, mint ő. Nem vagyok egyéjszakás típus, és bár nem tartom magam megközelíthetetlennek sem, attól még van tartásom. Persze ezzel nem azt mondom, hogy Sophnak nincs, mert az nem lenne igaz. Neki is van, csupán én szeretek lassabban és talán kissé klasszikusabban haladni. Még akkor is, ha most nem földet sepregető cuccban vagyok, hanem a legutolsó divat szerinti rövid ruhában, ami uram bocsá’ a térdeim fölött végződik. Azt hiszem ezért nem is értünk a Lucast érintő dologban egyet. Szerintem nem nekem kell őt felhívni. De ez most nem is tartozik ide… Mikor Marcus megfogja a kezemet, természetesen hagyom. Ha már Soph finoman „kierőszakolta” ezt, akkor nyilvánvalóan én sem maradhatok ki a köszöntés ilyen formájából. Állom a dolgot, nem hoz zavarba, vagy ilyesmi. - Azért abba a kóstolásba én is beleszólnék, már amennyire engem is érint a dolog. A továbbiakban természetesen nem az én dolgom. – mosolyodok el, mert ami azt illeti, vacsoravendég csak abban az esetben szeretnék lenni, ha nem én vagyok az egyik fogás… - Oh… szóval a hálóba került… – félig visszakérdezés a hangsúly, félig pedig kijelentés. Talán egy nagyon picit összébb szűkülnek a szemeim, ahogy értelmezem a mondatát. És ha nem is volt benne némi bújtatott kétértelműség, én meg vagyok arról győződve, hogy fedeztem fel benne azt is. - Hozzám még a macskáját is beköltöztette. De nem bánom. – pillantok előbb Marcusra, majd a mondat végén Sophra. Aztán csendben hallgatom a barátnőm, ehhez nem igazán van mit hozzátennem, ezért inkább a puncsomba kortyolok bele.
- Azt hiszem ebben tökéletesen igazad van. Nagyon-nagyon rosszak voltunk. – Emelgetem meg a szemöldökeimet meg. Azt hiszem, azt még sokáig emlegetni fogjuk mind a ketten, nem volt egyszerű amit tettünk, és biztos vagyok benne, azóta is ott lebeg az iskolában, mint valami szálló ige. A puncs olyan amilyen, de a célnak megfelel, itt ezen a helyen, abban is biztos vagyok, hogy valaki így is tuningolt rajta valamennyit, a mi időnkben még nem igazán lehetett alkoholos italt fogyasztani ilyen alkalmakkor, de nem tudom ebben változott-e valami, régen voltam már utoljára egyetemista. - Pompásan, valamikor meg kellene ezt ismételnünk, mint gondolsz erről? – Nézek Alira és már fejben tervezgetni is kezdem mikor is mehetnénk el valahova, ahol igazán jót bulizhatnánk, mint akkor. Bár azért semmit sem akarok romba dönteni, de egy igazi eresz-el-a-hajamat este nagyon jól jönne, annak örömére, hogy megérkeztem, mert ez is jó este lesz, de hát egy az nem elég, kell legalább három! - valami hiányozna belőle? – Marcuson pillantok végig, és megpróbálom megérteni, amit Ali mondott nekem. Elegáns, és arisztokratikus, ez kívülről is látszik rajta, jóképű is mellé, és azért van humora is, még akkor is ha nem szoktam ezt kiemelni, mindig sótlannak tituláltam, akkor is amikor tanított és most is így nevezem, pedig ha akar akkor egészen kellemes társaság is tud lenni. - Pedig, nem vetnélek meg, ha megtennéd, még lepedővel sem…- Ütöm el az egészet egy gyengébb poénnal. Közben pedig Marcus is megérkezik, és aljas módon kacsót nyújtok neki, többet tanultam tőle mint hinné, de van amit nem fogok az orrára kötni, nehogy nekem elbízza magát. Így inkább csak bosszantom. Mindannyian szerepet játszunk, mindannyian maszkot viselünk, az élet ilyen, ez ellen nem sokat lehet tenni, hiszen túl akarunk élni mindannyian, nem? Én a vidámság és a bohókásság maszkját vegyítem a pimaszsággal, még akkor is ha szomorú vagyok, vagy megbántott. Így az ellenségeim nem találnak rajtam fogást, és nem számolnak azzal, hogy bosszút fogok állni rajtuk legalább olyan kegyetlenül, amilyen aljasok voltak ők is velem. De ma este, sem ilyen nincs terítéken, egyszerűen csak élvezem, hogy itt vagyok, hogy velem van Ali és most minden szép és kellemes. Alira pillantok és bocsánatkérő arcot vágok, majd Marcusra pillantok vissza, és édes mosolyt villantok rá, még akkor is amikor a teljes nevemen hív. Nagyon jól tudom, hogy ez azt jelenti, hogy túllőttem a célon, de nem fogok itt látványosan keseregni, inkább csak bájosan mosolygok rá, és a poharamba kortyolok bele. Igen, néha elszalad velem a ló, tudom, hogy Ali képes megvédeni magát, de a barátok már csak ilyenek, és nekem már csak ő maradt, az egyetlen akire úgy tekintek mintha a családom tagja lenne. Azt hiszem, nem lehet felróni, hogy védelmezni akarom őt. A következőkben hallgatok és őket figyelem a poharam felett, még beszélgetnek, azt hiszem lesz miről kifaggatnunk egymást egy csajos este keretében, érdekel ez a festményes dolog, és gondolom, Alit is érdekelni fogja az én együtt dekkolásom. - Ugye tudod, hogy most ez elég undok volt tőled! – De megállom nyelv öltögetés nélkül, azt hiszem, nem most kellene megélnem a második gyerekkoromat, bármilyen jó is a kedvem jelen pillanatban. - Viszont, veled ellentétben én legalább nem voltam olyan savanyú mint amilyen te, mikor valamelyik tárgyalásod nem pont úgy alakult, ahogyan tervezted… - Szúrok vissza már csak azért is, hogy enyém lehessen az utolsó szó, bár azt hiszem ezt nem nyerhetem meg úgy, mint a kézcsókos dolgot.
Ha tudnám, milyen becenevekkel halmoznak el, talán hízelgőnek is találnám. Elvégre Drakula a leghíresebb vámpír a történelemben, bár nem tudom, Tepes mennyire volt valóságos. Ha észre is veszem Aliena szoknyaigazgatását, nem teszek rá megjegyzést. Igen, férfiből vagyok, szeretem a szép lábakat, de talán pont azért, mert olyan korban éltem a legtöbbet, mikor már egy nő kivillanó bokája is erotikusnak számított, jobban szeretem a szolidabb, nőiesebb csábítást. Egy igazi nő nem azzal csábít, hogy minél több csupasz bőrfelületet villant meg. Persze annak is megvan a maga célközönsége… Mikor odaérek a lányokhoz, és köszöntöm őket, megrebbenő szemöldökkel pillantok Sanne felé. Irtózatosan udvariatlan dolog lenne figyelmen kívül hagyni, és ezt ő is tudja, ahogy azt is, hogy az illemre mindig nagy figyelmet fordítok. Őt is próbáltam tanítgatni rá, tessék, ennyi ragadt meg rajta. Finom mozdulattal a kezem élére fogom az ujjait, és enyhén meghajolva az ajkaimhoz emelem őket, de nem érek hozzájuk. Ezután azonban Alienát sem hagyhatom ki az efféle köszöntésből, így hát felé is kinyújtom a kezem, és ha engedi, megismétlem az iménti mozdulatokat. Nem mintha nehezemre esne, sőt… bár nem tudom, mennyire értékelik még manapság az ilyen gesztusokat. Azért Sanne bemutatására összeszorulnak az ajkaim. Ez most nem az a pillanat, amikor túl sok kedvem lenne eltűrni a pimaszságait, de ha rászólok, akkor csak igazolom a saját sótlanságomat. Ördögi kör. Elkanászodott ez a lány, mióta nem láttuk egymást. Egye fene, ezt a kört most ő nyerte. - Én pedig biztosíthatlak, Sophie-Anne, hogy ha bárkit bármilyen módon megkóstolok, az nem rád tartozik. A lehető legsármosabb és legudvariasabb mosolyomat mellékelem a szavaim mellé, de csak akkor hívom Sannet a teljes nevén, ha éppen nem tetszik, amit tesz vagy mond. Persze, megértem, ha védi a barátnőjét, de a magánügyeimhez sosem volt semmi köze. Különben is, tudom jól, hogy Aliena is meg tudja védeni magát, ha kell... - Köszönöm! Biccentek a dicséretre Aliena felé, míg a kép témája és helye olyan magas labda, amit képtelen vagyok nem lecsapni. - Nem, valóban nem fért meg a másik mellett. A hálószobám falát díszíti… igazán illik oda. Tekintetem derűsen fürkészi Aliena vonásait, várva, vajon hogyan értelmezi a szavaimat. A kérdésére Sanne-ra pillantok, és kis híján elnevetem magam, majd visszatér a pillantásom Alienára. - Igen, néhány évig együtt laktunk, szóval részvétem… nem egyszerű egy légtérben létezni vele hosszabb távon. Vagy csak velem volt mindig kivételesen kedves és illedelmes? Természetesen az utolsó három szót óriási idézőjelbe kellene tenni, de ez most egy kis könnyed heccelődés tőlem Sanne irányába. Az pedig, hogy mi történt és mi nem történt köztünk… nem kételkedem benne, hogy az elkövetkezendő “csajos esték” valamelyikén terítékre fogok kerülni köztük.
Bólogatok a kérdésre miszerint vajon azóta is emlékeznek-e a végzős bálunkra. - Abban egészen biztos vagyok. Azt hiszem, hogy akkor is ott nem csak a magunk számára alkottunk emlékezeteset… – mosolyodok el megint szélesen és most már én is a puncsba kortyolok bele. Nem a legjobb, de nem is vártam ezen a helyen többet. Tulajdonképpen a célnak tökéletesen megteszi, ami azt illeti. - Dehogynem volt jó! Én legalábbis nagyon jól szórakoztam, gondolom, hogy te is. – kacsintok Sophra, mert hát pontosan tudom, hogy ő is legalább annyira érezte jól magát, mint én is. Megint csak bólintok, hogy Marcus lenne Dracula gróf. Bár nekem nem a híres-neves említett figura jut eszembe róla, de ez most nem lényeg. - Nem tűnt rossznak, inkább csak… tudod furcsa volt. Mintha hiányozna vele kapcsolatban egy fontos részlet, ami itt van az orrom előtt, mégsem tudok rájönni arra, hogy mi is zavar vele kapcsolatban… Lehet csak paranoiás lettem. – vonok vállat, aztán igazgatni kezdem a ruhám. - Félreértettél, nem akarom elcsábítani, vagy ilyesmi. Nem mondom, hogy nem egy helyes fazon… de akkor sem. – súgom vissza Sophienak. Amíg Soph kacsót nyújt és bemutatást celebrál, addig csendesen állok mellette és a legangyalibb mosolyomat mutatom, amire csak képes vagyok. Valaha én is pontosan olyan élénk voltam ő, vagy inkább még olyanabb. Azonban azok a dolgok, amiket átéltem, megváltoztattak. Alattomosabb lettem, megtanultam örökösen angyalian bájos lenni, miközben nem esik nehezemre fekete mágiát űzni, ha éppen úgy hozza az érdekem. Talán ezért sem vagyok már olyan, mint ő. Nekem nem jutna eszembe kalimpálva integetni valakinek és nem is nyílok meg könnyen. Maximum csak eljátszani tudom a dolgot… - Soph! – szólok rá halkan, mikor a belém kóstolást vázolja. Valahogy mindig kimegy a fejéből, hogy meg tudom védeni magam, elég erős kis boszi vagyok hozzá. Meg amúgy is na, nem kell engem félteni. - Marcus. – bólintok felé köszönésképpen. - Köszönöm, te is jól nézel ki. – reagálok a bókjára, miszerint csinosak vagyunk. Viszonozom Marcus pillantását. - Ennek igazán örülök. De gondolom nem fért meg a korábbi képpel egy helyiségben. – utalok arra a bizonyos festményre, ami túl impulzív és amit sosem szerettem, mert a szüleim gyilkosa volt a megihletője. Túl sok vörös és narancs szín keveredik a képen, olyan, ami nagyon vonzza a tekintetet és valahogy fel is kavar a látványa. - Egészen tűrhető. – jegyzem meg a puncsra értve, hogy válaszoljak Marcus megjegyzésére. - Szóval akkor… ti ketten együtt éltetek egy darabig, igaz? – kérdezek rá és hol egyiküket, hol pedig másikukat nézem, felváltva. Soph mesélt életének ezen részéről, de nem minden részletbe menően. Sosem ítéltem el azért, amivé változott akaratlanul, ennek első bizonyságai voltak, hogy több napfény ékszert is csináltam neki, rögtön az átváltozása után nem sokkal és a varázserejét is én adtam vissza. Ennek ellenére azt hiszem, illetve tudom, hogy nem avatott be olyan részletesen mindenbe, mint egyébként szokott. És itt felmerül bennem a kérdés, hogy vajon, akkor ők ketten olyan viszonyban is voltak-e? Amit természetesen nem fogok megkérdezni. Majd max este Sophot kifaggatom otthon. Nekem úgysem tud hazudni, mindig rájövök, amikor ferdíteni próbál… Túl jól ismerem őt.
Rory nem bőbeszédűen válaszolt arra, amit mondtam. A korong alakú forgószékkel megfordultam, azután az ujjaim egyből elkapták azt az egy pohár whiskyt, amit kértem. Azt kapásból lehúztam, csak egyet kellett nyelnem. A torkomban kellemes melegséget éreztem, s lágyan behunytam a szememet, amikor leraktam a poharat az asztalra. Hirtelen ekkor egy lágy, de valami teljesen más érintés volt. De ráfogtam arra, hogy talán túl hideg volt Rory tenyere. Előfordul az olyan. De amennyire hirtelen megérintett, olyan hamar vette le a karomról a tenyerét. Eközben elárulta, hogy ő inkább a narancsért, valamint a vodkáért rajong. Na, kaptam egy kis infót. A pincér hallotta, hogy mit mondott a lány, s biccentettem neki, hogy hozzon neki valamelyiket. Én állom amúgy is. Rory arca kezdett egyre örömtelibb lenni. Csak az a gond, hogy nem tudok a részeg, és a boldog ember között különbséget tenni. Ajaj... de remélem hogy Rory az utóbbi. Habár nem hiszem hogy ez a kis Bourbon megártana neki. Végül el is mondta, hogy a koleszban lakik. Az jó. Akkor néha letudok hozzá jönni, vagy kérhet tőlem segítséget hogy ha valami gáz van. Elvégre nagyjából én is itt lakom. A lány felpattant kótyagos mozzanatokkal, s mondta, hogy talán mutathatna egy két lengést. Megrántottam a vállamat, és a pincérrel cseréltünk. Odaadtam neki az italok árát, és a frissen csavart narancslevet a kezembe nyomta. Felültem kényelmetlenül a székből, kinyújtózkodva, és Rory kezébe nyomtam a narancslevet. - Oké, de előtte idd meg ezt. - Mosolyogtam, s elé álltam, talán én is beszállok mellé. Talán rám fér egy kis mulatozás, vagy nem is tudom. Mereven álltam előtte, kissé szégyenlősen. De ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor legyen. Mestertől tanul az ember.
₪ words: - ₪ music: - ₪ note: -
/ vigyázat! letaposom a lábad! ( csak vicc xD ) /
Szalon
A hozzászólást Aaron Whitmore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 09, 2014 9:00 pm-kor.
Kezdőlap
//
( csak vicc xD ) /