Máris akadt egy beszélgetőtársam itt. Nem hittem volna, és nem mellesleg jóképű is. Ez szerencse vagy csak véletlen, nem érdekelt. Mindenesetre örültem, hogy nem kell magányosan álldogálnom a tömegben. - Ó, hát... már én is kinőttem az egyetemről - mondtam el neki, de nem hiszem, hogy meglepetésként éri őt ez. - Meredith - mutatkoztam be én is, mert végül is az illem ezt kívánja, s kezet is fogtam vele. - Ez nagyon furcsa... vagyis, hogy érthető legyek, furcsa, hogy egyedül jöttél ide - pillantottam a szemeibe, amik igézően kékek voltak. Ha vámpír is, nem fog rajtam az igézése. Hála a verbéna jótékony hatásának.
A főiskola soha nem volt az én világom. Nem tudtam, hogy miként illeszkedjek be, bár jószerével mindig is idős voltam hozzá az utókorban. Mert nem volt még akkor annyi egyetem, mikor én magam abban a korban éldegéltem, hogy alkalmas lett volna egyetemre mennem. Nem is nagyon vonzódom hozzá. De a szívem mélyén reméltem, hogy... Olivia eljön... talán. - Nem. Már kinőttem a főiskolából. - vigyorodtam el, ahogy megpillantottam egy barna hajtömeget, és végigmértem a tulajdonosát. Láttam már őt valahol... Mystic Fallsban. A kórházban! Hogy mik vannak...! Nem csodálom, hogy itt van mondjuk. Mystic Falls legtöbb ifjabb nemzedéke itt tanul tovább. - De ez elmondható rólad is. - kacsintottam rá. - Victor. - nyújtottam felé a kezemet.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit keresek itt. Így újdonsült "anyaként" semmi kedvem újra átélni az egyetem világát, de mindenképpen be akartam fizetni valami kikapcsolódásra, és ez tűnt a legmegfelelőbb és legközelibb helynek, ahol kiengedhetem a gőzt. Emma nem jött, Emilyre vigyáz, szerencsére nem kellett lepasszoljam megint egy dadának, aki úgyis holtan végezte volna, ha elrontott volna valamit. Gondosan figyelek arra, hogy csak akkor érjek a bejárati ajtóhoz, amikor a házigazda is ott van, hogy be tudjon hívni, mivel így csak egy nagy átlátszó buroknak ütköznék, feltűnést keltve. Ez a tervem tökéletesen is alakult, egy pillanat alatt bent voltam az emberektől hemzsegő helyen. Rég jártam erre, itt, ahol anno diplomát szereztem, úgy körülbelül kétszáz-háromszáz éve. Nem kell sokáig sétáljak befelé az előcsarnokban, amikor nagy, műanyag poharat nyomnak a kezembe, teli valami igen olcsó, felvizezett, mű löttyel. Nincs ellenvetésem, így hát megiszom, ártani úgysem árt, ha verbéna van benne, arra már edzett vagyok, szóval bajom nem lehet. Talán csak pár perc telhetett el, mióta bejöttem, de már egy húszas éveiben járó fiúval elegyedek szóba, rögtön az üdvözlésem után. Amikor már éppen, majdnem sikerült befűznöm, hogy utána szárazra szívjam a testét, egy idősebb férfi lép oda hozzánk, aki első pillantásra jobban leköti a figyelmemet, mint a másik, így bunkó módon elfordulok az előző áldozatomtól, ezzel is megmentve az életét. Annyira ismerős, de annyira nem tudok hozzá kötni semmilyen nevet, vagy akár emléket. Mindenesetre a vére biztosan ízlene. Megszólít. Mindenféle köszönés nélkül azt nyilvánítja ki, hogy mennyire fiatalnak tűnök a fősulihoz, ám mindezt nem mogorván, inkább kissé komolytalanul. -Tudja, a gének. -válaszolom öntelt mosollyal az arcomon. Miközben egy pillanatra a másik irányba néz, alaposan végigmérem, s miközben megállapítom, hogy úgy a harmincas éveiben járó, meglepően jóképű tanár lehet, az is elgondolkoztat, hogy honnan ismerhetném. Talán egy pár éve, amikor utoljára erre jártam egy kaland lehetett. Más nem jut eszembe. -Egyik barátommal jöttem. Fontolgatom az átiratkozást, ha esetleg lehetséges. Elbűvöl az iskola, és azt hiszem a tanári kar is. -iszok bele a már félig üres poharamba, kacér vigyorral a képemen. -Ismerem esetleg valahonnan? -összeráncolom a homlokom, miután végre kiböktem a kérdést, ami percek óta foglalkoztat.
A földet bámulom miközben bemutatkozik. Elvörösödöm. Nem vagyok hozzászokva, hogy mindenki szóba áll velem. Annyit változott a világ. - Am..mara vagyok.-Még jobban zavarba jövök, mikor megpillantom, hogy az itala a földön végezte darabokban kiloccsanva. - Ó sajnálom. -térdelek le a földre azon nyomban és a kezemmel elkezdem összeszedni egy kupacba a szilánkokat. Remek. Az első visszatérő napomon darabokra török mindent. Érdekes módon úgy érzem, mintha a férfi ismerne. Elhessegetem ezt az ostoba gondolatot. Ugyan honnan ismerhetne? Kétezer évig egy dobozban álldogáltam. Kizárt, hogy azóta rajtam kívül még egy két Amara rohangáljon. Megmosolygom ezt a nevetséges ötletet.
Nézelődésem közben azt éreztem, hogy váratlanul nekem jön valaki, mire a korábban felkínált italom jelentős része a földön kötött ki. Áucs. Készültem volna elküldeni az illetőt a francba, ám amikor megpillantottam, ki jött nekem, azt hiszem, a nemlétező szívem is megállt egy pillanatra. Ez meg mi a franc? A csajszi kiköpött Tatia... de nem emlékeztet sem Katherine-re, sem Elenára. Utóbbival mondjuk nem találkoztam még, de legutóbbi értesüléseim szerint már ő is vámpír lett. Na meg ahogy kinéz, és ahogy viselkedik! Ez nem vall egyik lányra sem a három közül. Egyik sem félénk, és nem is tűnnek zavarodottabbnak annál, mint amilyen zavarodottak. Na meg a haja, egyiknek sem ilyen hosszú. Akkor mégis ki a fene ez a lány? Csak nem egy újabb hasonmás? - Semmi baj - mosolyodom el végül, és pró bálok biztatónak tűnni, noha ilyet nem sűrűn csinálok, de azért remélem nem tűnik vicsorgásnak, amit leművelek. - Kol Mikaelson - mutatkoztam be illemtudóan. - Új vagy itt?
Silastól elválva magamra maradtam az előcsarnokban. Minden olyan új és ismeretlen. Félek. A tömegben még azt sem veszem észre, hogy ki élő és ki halott. Lehunytam a szememet egy pillanatra és azon imádkoztam, hogy senki ne kelljen át rajtam. A ruha, amit rám adtak kissé szűk volt és kényelmetlen. A hajamat valami forró vasalóval rakoncátlan göndör tincsekbe fogták. Egyáltalán nem tetszett. Sosem láttam még magamat így. Kissé melegített is a hosszú, nagy loboncom, hiszen egészen a csípőmig leért. Sosem vágattam le. Egész életemben növesztettem. Egy ember egy tálcát nyom az orrom alá, amin poharak sorakoznak. Ilyet csak az úri hölgyeknek kínálnak fel. De én szemmel láthatóan nem vagyok az, ezért inkább nemet intek feléje a fejemmel. Hol marad már Silas? Miért hagyott megint magamra? Mi olyan sürgős amiért így elkellet szaladnia? Mélyeket sóhajtok. Mérges vagyok. Megfordulok, hogy felmérjem még egyszer a terepet hátha itt van, de egy férfinak ütközöm. - Elnézést! -hebegem. - Nagyon sajnálom. Nem vettem észre. -hangom remeg, félelem suhan át a szememen. A szám elkerekedik, amint végigmérem a jóképű férfit. - Tényleg sajnálom. -suttogom elképedten.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 12:22 pm
Főiskola... amikor legutóbb ilyen intézménybe jártam, a tudomány mondhatni igencsak fejletlen volt. Volt annak már legalább százötven éve, ha nem több, és akkor még hölgyek sem igazán voltak, akik főiskolára járhattak. Egy-kettő elvétve nem igazán sok. Meg hát a tananyag is elég unalmas volt, a legtöbb dolgot már korábbi tapasztalataim alapján megtanultam, de valamivel muszáj volt múlatnom az időmet, a főiskola meg pont tökéletes volt erre. Na, hát most viszont elnézve a Whitmore-t, kedve támadt ismét ide járni... ezek a modern kori emberek legalább bulizni tudnak felszabadultan, és kevesebb az erkölcsük is, mint annak idején. Persze a többség akkor is csak látszatra viselkedett jól, most azonban még látszatra sem. Hm... azt hiszem, jó buli lesz, csak valami társaságot kellene kerítenem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 10:47 am
Sokáig töprengtem, hogy vajon eljöjjek -e erre az eseményre, de végül is úgy döntöttem, miért is kellene kihagynom? Egyébként is rám fér egy aprócska kis kikapcsolódás, amikor is végre nem a sztetoszkóp, a köpeny, a műtősruha az én ruházati kellékem. Ritkaságnak tartom, ha mégis eljövök ilyenre. A Whitmore házhoz értem, ahol eszembe jutottak az orvosin töltött éveim. Igaz, én nem itt tanultam, de mégis meg volt a sajátos kis hangulata ennek a helynek. Lehet, egyszer még előadó-tanárként is megfordulok itt valamikor. Alig léptem be, de már a kezembe nyomtak egy pohár pezsgőt, amit nem igazán bírok, de végül is elfogadtam. Nem fog megártani, az tuti. Ahogy lépdeltem ott, körülnéztem mindent, de megálltam egy kép előtt, fogalmam sincs miért. Csak megálltam, aztán valami furcsaságot éreztem. Egy férfi lépett oda mellém. Nem néztem rá rögtön, de nem telt el sok idő, amikor rápillantottam. - Nem tűnsz diáknak te sem... - mosolyodtam el kicsit, talán nem ez a legmegfelelőbb kezdete egy beszélgetésnek.
A hozzászólást Meredith L. Fell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 08, 2014 12:30 pm-kor.
Örjöngő fiatalok.. mint minden évben, mióta itt tanítok, s fedezem fel a vámpírok biológiájának minden apró szegletét. Ez a parti mára már megszokássá vált, szinte hagyománnyá. Olyan, mint egy kötelesség: egy furcsa "gólyabál", mely beavatás az újaknak, buli a már itt tanulóknak, búcsú a végzősöknek, kik végleg elhagyják ezt az épületet.
Felsóhajtok, s megállok az előszobában, miközben az ajtón belépőket vizslatom. Ma az egész főiskola az övéké. A Whitmore ház... a főiskola. Minden, mit magába foglal ez az épületsorozat. S én ezt hol élvezve, hol elítélve méregetem. De így lehetőségem nyílik olyasmikre, melyekre amúgy a hétköznapokban nem.
Egy arcra leszek aztán figyelmes, és végigmérem a gyönyörű arcot, mely oly ismerős, olyannyira itt van a szemem előtt, mégsem tudok hozzá gazdát párosítani. Gond nélkül sétált be, miután Aaron üdvölte. Talán ismeri. De nem véltem még látni itt, a főiskola kapuin belül. - Mintha még túlontúl fiatal lennél a főiskolához. - léptem oda a fekete hajú lányhoz, de arcom nem mogorva. Inkább.. felnőttesen vagyok komolytalan.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kezdőlap
