- A megérzéseid nagyon pontosak, Bogyókám. Tényleg nem lenne elég rá… - Még egyszer utoljára hátrapillantok az említett rajztanárra és sétálunk is tovább. Szeretem a bulikat, nagyon. - Pusszantás a homlokodra, Bogyókám! – Vigyorgok rá, és jóízűen kortyolom a puncsot, ittam már jobbat is, de ez most kellemes emlékeket idézett bennem, a mi végzős bulinkról, igaz, hogy az a középiskolában volt, de mit is számít az, most? - Igen-igen! Pontosan arra gondolok, most mondd, hogy nem volt jó?! – Nevetem el magamat, és tökéletesen igaza van, az a buli inkább volt ámokfutás mint, rendes végzős bál, de mi nagyon jól szórakoztunk. – Szerinted, azóta is emlegetik? – Kérdezek rá, ahogy elmerengek, és közben fülig ér a szám a nagy vigyorgásomban. Igen csak emlékezetesre sikeredett az a bál, két becsípett, boszorkány, akik azt hitték övék az egész világ, hát igen, eléggé emlékezeteset alkottunk. - Na ne?! Marcus a fura Drakulag róf aki vacsizni akar veled menni? – Szép szemeket meresztek Alira, majd az emlegetett férfiú felé villantom a tekintetemet, és feltör belőlem a nevetés. – Azt hiszem, nem állok távol én sem és te sem a megnevezésekkel. Amúgy meg nem olyan rossz, mint aminek elsőnek tűnik, kicsit merev, mint a bot, a humora néha sótlan, de egésze szórakoztató tud lenni. – Kuncogok, és bólogatok is mellé, majd Alira nézek a szemem sarkából és beharapom az alsó ajkamat is, hiszen feltűnt a ruha igazgatása. - Hagyd csak, had villanjon a combod, hidd el, minden pasi értékeli, különösen azok, akik olyan században születtek, mikor bokáig be voltak öltözve a nők.- Mikor Marcus odaér hozzánk elé lépek és a kacsóm nyújtom neki, egy pimasz kis mosollyal az arcomon. Ezzel adok Alinak egy kis időt arra, ha még szeretne a haján is igazítani, vagy amit csak szeretne, mivel úgy gondolom, hogy a ruháját nem véletlenül igazította meg. - Had celebrálja nektek egy bemutatást, még akkor is, ha már találkoztatok! – Megfogom Ali kezét, és magamhoz húzom. – Nos, ő az a vámpír aki mesterem volt egy időre, néha eléggé komor, és sótlan, de ettől még egészen rendes fickó. – Majd Marcushoz fordulok. – Ő Aliena, az én legeslegjobb barátosném, és ha megkóstolod a vacsora közben, biztosíthatlak, hogy a vasfű lesz a legkisebb gondod! – Mindehhez angyali mosolyt villantok. Lehet túlzásba vittem a dolgot, de hát az ember és a vámpír is vigyáz a barátaira, nem? Az ajándék említésénél, már csendben maradok, és a poharamba iszok bele, illetve úgy lépek, hogy mindannyian remekül láthassuk a másikat. Közben elgondolkozom azon, hogy vicces lenne ellopni Marcus nyakkendőjét, de ahhoz még azt hiszem innom, kellene egy keveset. A bor említésére, egy gonosz vigyor kúszik a képemre, és Alira villan a tekintetem. Utána az asztal felé fordulok, és lázasan kutatni kezdek, vajon hol találok whisky-kólát, tudom, hogy azt Marcus nem szereti, és miért is ne hozhatnék magamnak abból egy adagot. Istenem, szegényt mennyire szeretem bosszantani ilyen kis apróságokkal, komolyan, kezdem megint gyereknek érezni magamat.
Azt hiszem, nekem sosem volt olyan álmom, hogy azt a pasit kaphassam meg, amelyiket akarom. Számomra ennyi bőven nem elég a boldogsághoz, de kinek a pap, kinek a paplan. Meg amúgysem vagyok az a “minden éjjel mással” fajta nő. - Ilyeneket mindig szabad mondanod. Mosolygok fel rá, amolyan megszokásképpen. Különben sem szeretem elrejteni, ha jól érzem magam, nem vagyok az a “márványarcú végzetasszonya”, de nem is bánom. Szeretek örök fiatal lenni, és ez nem is kifejezetten a külsőmre értendő, hanem arra, hogy lélekben fiatal maradhattam ennyi minden után is. Olykor nem keveset küzdöttem érte. - Hát persze, szeretnél már most lerázni, mi? Abból egyelőre nem eszel, ha nem bánod. Szeretem kiélvezni a társaságod. Ami általában nem tart sokáig, de erről sosem panaszkodtam. Megértem az életmódját, és sosem akartam több lenni, mint amit nekem szán. Hogy ez önmagam lebecsülése lenne? Nem, csupán olyasfajta realizmus, amiben képes vagyok mindig felfedezni a jó dolgokat. - Mit szólnál, ha keresnénk valami frissítőt? Pezsgő vagy egy kis puncs igazán jólesne. Persze ha akad valami nő, akin megakad a szeme, nem fogok a nyakára akaszkodni, elvégre csak azért vagyok mellette, mert ilyen kedve volt, és hogy ne egyedül jelenjen meg akár egy ilyen jelentéktelen partin is. A kínálóasztalhoz érve le is csapok egy pohárka puncsra. - Te is kérsz? Végighúzom a pohár peremét az ajkamon, majd vissza, mielőtt óvatosan belekortyolnék a forró italba. - Mennyei. Pillantok Haydenre olyan huncut pillantással, ami miatt akár az is bizonytalanná válhat, hogy az imént a puncsra értettem a jelzőt.
- Ahha - bólogattam, mikor a mai fiatalok furcsa viselkedését kezdte elemezni. Hm, ez a srác túúlságosan is komoly, ráférne még pár pohárkával, legalább egy annyi, míg az arca egy egyenes vonalból szépen felkerekedne egy mosolyféleségbe. És rendelt is magának még egy pohárral, jee! A pultra helyeztem a kezeimet, hogy megtámaszkodhassak benne, de még ezelőtt miközben megemeltem a kezemet egy pillanatra az ujjaim Aaront érintették.. és ezzel egyidejüleg hangok szólaltak meg a fejemben, méghozzá a fiú ismerős hangját hallottam. Pár szó, nem sok, de ez is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy elég fájdalmas dolgokon elmélkedett. Egy szomorú emlék.. rögtön abban a pillanatban, amint rájöttem erre, észrevétlenül vettem a kezeimbe a poharamat, mintha semmi sem történt volna az imént. Mert ezeket én nem szabadna halljam. A következő pohár húzással mind sikeresen ki is ürítettem annak tartalmát, majd visszatettem az üres poharat a bárpultra. Egyelőre azt hiszem ennyi elég volt. - Jó neked, én azt hiszem jobb szeretem inkább a keverteket, mint pl. a Vodka narancs - nevettem fel jóízüen és azt hiszem, a pia egyre inkább kezdte meghozni a hatását és ez jó dolognak számított! - Igeen, ott lakok - feleltem száz wattos mosollyal az arcomon, majd a teremben hirtelen felcsendült a kedvenc számom, amire én bepörögtem és képtelen voltam tovább egy helyben ücsörögni. Csak remélni tudtam, hogy Aaron nem hagy majd magamra a táncparketten sem.. - Van egy ötletem - pattantam fel hirtelen a bárszékről, majd megálltam Aaron előtt. - Az italért cserébe, én megmutatok neked pár táncmozdulatot. Na mit szólsz hozzá? - néztem rá hatalms kiskutya szemekkel méregetve.
Felálltam és elrendeztem a hajamat. Egy ideig méregettem a férfit, majd sóhajtottam egyet és megszólaltam. - Ősi görög név. -válaszoltam kedvesen. - És te? -vontam kérdőre. Az ábrázatom kissé pajkosra sikerült. Nagyon helyes volt a srác. - Úgy nézel rám, mintha már régóta ismernél. Csak nem ismersz belőlem még egyet kettőt? -mondtam lágyan nevetve, de nem poénnak szántam. Ez egy erős célzás volt és próba arra, hogy tud e a természetfelettiről.
Számhoz érintettem kézfejemet, hogy Rory ne lássa, hogy elnevetem magam azokon az arckifejezésén, amit vágott, mikor megitta azt a kis whiskyt. Azután egyből eltűnt a vigyor az arcomról, mikor mondta, hogy nincs egyedül. Az arca elég sok mindent elárul. - Ne aggódj, nem azért mondtam. Csak a mai fiatalok elég sok mindenre képesek. – Hajtottam le a fejemet, és a pincérnek jeleztem, hogy hozzon még egy pohárral. A múltam jutott eszembe, amikor még tizennégy éves voltam. Egyedül voltam. Aztán egy banda úgy döntött, hogy felgyújtsák a hajamat. Igazából nem kopaszodtam le meg semmi, csak eléggé megégett a hajam a fülem részénél. Körülbelül egy évig hordtam sapkát, hogy ne röhögjenek ki. Azt hitték volna, hogy idegbeteg módon mentem át nullásgéppel a fejemen. Szörnyű gyerekkorom volt. Átkozott. Azok a barmok sokszor úgy döntöttek, hogy megvernek, pedig nem ártottam én a légynek sem. Minek tenném? A pár év alatt megtanultam, hogy ha egyedül jársz, arra mindig ráfázik az ember. Én legalábbis mindig ráfáztam. Úgy látszik, ez is a Whitmoreokkal jár… Megpróbáltam nem a múltammal foglalkozni. Most nem alkalmas erre az idő… - Nem vagyok ivóbajnok. Csak talán jobban bírom az erősebb ízeket. – Válaszoltam erkölcsösen. A forgó, korongos széken elfordultam a tömeg felé, s hátammal nekitámaszkodtam a pultnak, s karjaimat keresztbe tettem mellkasom alatt. - Hát, ha a suli kolesz részén laksz, akkor elég sokszor fogunk találkozni. – Néztem rá félajkú mosollyal.
Talán nem is volt mindig annyira borzalmas az, ha valakinek - ponosabban egy férfinek - annyi kapcsolata van, mint nekem. Ilyenkor kedvemre válogathattam, hogy kit szeretnék magammal hozni egy ilyen - amúgy számomra semmit nem jelentő - partira. Nem voltam már óvodás, elvégeztem a jogi egyetemet, minek következtében tényleg azt kaptam meg, akit csak akartam. A nők mindig csorgatták utánam a nyálukat, ez pedig az volt, amit mindig is magamnak kívántam. Ennél több nem szükségeltetik számomra. Pontosan elég ennyi. - Ha szabad ezt mondanom... a férfiak tekintete sem mellékes. - kacsintottam Daisy-re, miután felé fordítottam tekintetemet, és gyengéden pislogtam. Mindezt tettem azért, mert néha nekem is képes ellágyulni a szívem, és hát... Daisy egy fiatalos nő. A valódi korát nem tudom, hisz annyit tudok róla, hogy vámpír. De egy nőtől nem illik megkérdezni a korát. Ennyi az egész. - Mivel szeretnéd kezdeni? Persze az szabály, hogy... nem kötelességed velem tölteni az egész estét. - vigyorodtam el felvont szemöldökkel. Bármikor jöhet egy sokatmondó kör számára, egy férfi személyében természetesen, és hát... én legyek az, ki elveszi tőle a lehetőséget?
Majd' felkuncogtam a reakciója láttán, amit sikerült kiváltanom belőle, az erős kezdéses megjegyzésemmel. - Nem kell elnézést kérned - nyugtattam meg, hisz igazán nem volt honnan tudnia, hogy én mit szoktam inni. Sőt, amilyen gyakran iszok én, azon se lepődnék meg, ha ez az egy pohár nekem már meg is ártana. Egy ideig csak hallgattunk, majd az ajkához emelte a poharát és egy húzásra ki is ürítette annak tartalmát. - Fú, látszik, hogy van gyakorlatod már az ivásban - jegyeztem meg felkuncogva, bár ezt én egyfajta viccnek szántam, remélem ő sem vette túl komolyan. Követve a példáját pár perc múlva és az ajkamhoz emeltem a whiskys poharat és jól meghúztam. A torkom beleremegett hirtelen az égető érzésbe, picit talán el is torzolhatott az arcom akkor, mindenesetre igyekeztem poénosra venni a figurát, majd ismét kortyoltam párat. - Fincsi - mondtam vigyorogva, és mint sejtettem, elég is volt nekem ennyi ahhoz, hogy megjöjjön a kedvem a bulizáshoz. - Füllbevalót venni indultam el, majd lerobbant a kocsim. És nyugi, nem vár rám senki, mivel eddig még a lakótársaimmal sem sikerült összefutnom, csupán a dekorációjukat tudtam megcsodálni - mondtam és be nem állt a szám, mivel megint ingerlékeny lettem az általa felhozott témától. Majd amint abbahagytam a beszédet, ismét megemeltem a poharamat, de ezuttal az eddigieknél kicsit többet ittam belőle. Tátott szájjal hallgattam az utolsó mondatát. Tessék? Mi az, hogy akik egyedül jönnek, azoknak sosem szokott jó végük lenni? Tud valamit, amit én nem? - Öhm, hát, már én sem vagyok egyedül - vontam vállat egy vidám mosoly kíséretében, majd rákacsintottam.
Mulattatott az elvörösödése. Kétségkívül mókás volt, ahogy próbálta összeszedni a törött pohár darabkáit, végleg bebizonyítva, hogy ő bizony egyik hasonmás sem. Amara. Hm... ilyen névvel régen nem találkoztam. - Hagyd csak az üvegdarabokat, majd összesöprik a takarítók - húztam fel a földről. Még csak az hiányozzon, hogy egy nyilvánvalóan Petrovában ennyi póriság legyen. - Nos, kedves Amara. Honnan jöttél? Nem egy mai neved van - jegyeztem meg. Számítottam rá, hogy nem kapok kielégítő választ a kérdésre, hiszen nem is ismer, így fogalma sem lehet róla, hogy tudok a természetfelettiről - ha egyáltalán ő tudja, hogy természetfelettinek számít...
Rory elfogadta tőlem a Bourbont, de hozzátette, hogy ez egy kicsit erős kezdésnek. Arcom ekkor elvörösödött a szégyentől, mint a pipacsmező. - Ne haragudj. De remélem, hogy azért szereted. – Ültem le ekkor mellé ügyetlenül, s karjaimat felraktam a pultra, pörgetve két ujjammal a whiskys poharat. Rory szerint hatalmas nagy változáson estem át, legalábbis ahhoz képest, mint mikor először meglátott. Ekkor elfordítottam a fejemet, nem is tudom, hogy merre. Nem szabadna barátkoznom Roryval, pontosan azért, mert köröttem mindenki meghalt. Kivéve Maxfield, de ő rajta is csodálkozom, hogy még meg van. Jó, mondjuk nincs arra lehetősége a sorsnak, hogy kinyírja, hisz egész nap egy laborba van Maxfield. Szerencse, hogy ehhez nekem nincs közöm. A lány felé fordítottam vissza az arcomat, és egy nagy levegőt vettem, majd a hideg poharat felemelve szám elé, lehúztam az egészet, s alig ittam meg, de már leraktam a poharat a pultra. De nem válaszoltam arra, amit mondott. Nem szeretném, ha tudná, hogy nekem milyen családi hátterem van. Hisz emiatt vagyok az aki vagyok. - Egyébként, miért indultál el egyedül? Vagy ha vár téged itt valaki, akkor, ha gondolod, félre állok. – persze, csodálkoznék, hogy ha egy ilyen lány egyedül jön. Egy ilyen buliban elég durván el szoktak fajulni a dolgok. - Ne érts félre, kérlek, csak egy ilyen bulinál nem tudni, hogyan fajulnak el a dolgok. És akik egyedül jönnek, azoknak sosem szokott jó végük lenni. – Értettem ezt úgy, hogy aki meglátja, főleg hogy ha az segg részeg, kitudja mit művelne.
Általában én vagyok az a lány a társaságban, aki szeret táncolni, rázni a csípőjét a zenére, meg hasonlók. Felhőtlen optimizmusommal valahogy mindig kerítek elég kedvet a bulizáshoz. De most, valamiért nem éreztem ezt a késztetést. Talán azért, mert alig ismerek itt valakit, mindenesetre ez idővel biztos meg fog változni. Egyelőre viszont itt van nekem Aaron, aki meghívott egy italra. Aki rendkívül kedves, aranyos és rendes, pont az ellenkezője annak, amit legelőször feltételeztem róla. Mikor gyengéden megragadta a karomat, hirtelen átfutott rajtam egy érzés, magam sem tudom, micsoda. Elindultunk a pult fele, melyet így utólag lehet, hogy még én is megtaláltam volna, hiszen elég észrevehető helyen volt. Megérkezvén, ő rögtön a pincérhez is fordult, feladva a rendelésünket.. bourbon whisky, woow, talán egy kicsit erős nekem. De nem tiltakoztam. Valamivel el kell kezdeni az estét. - Köszi, bár ez egy csöppet erős kezdésnek, nem gondolod? - kérdeztem mosolyogva Aarontól, miközben elfogadtam a felém nyújtott poharat. - Amúgy, tudod, hogy sikeresen megváltoztattad az első benyomásomat rólad? - vallottam be korábbi észrevételeimet neki is, utalva arra a szituációra, amikor az erdő szélén ráakadtam.
Kezemben a műanyag pohárba töltött borral - micsoda paradoxon - figyelem a két nő gyerekes viselkedését. Komolyan. Sosem fogom megérteni a nőket, ez már egészen biztos. Sanne integetése mérföldekről feltűnő lenne, de ha már ilyen lelkes az üdvözlés, ki vagyok én, hogy visszautasítsam az invitálást? Saját, kényelmes tempómban indulok feléjük, út közben rövid beszélgetésbe elegyedve egy régi ismerőssel, de nem időzök sokáig. Nem hallom, hogy miről sutyorognak a lányok, mert bár valóban kiváló a hallásom, ebből a zajból nehéz lenne kiszűrni csak az ő beszélgetésüket. Pedig kifejzetten érdekelne ez a röpke jelenet, de hát… az élet kegyetlen, olykor elveszi a vámpír szórakozását. - Hölgyeim! Hajolok meg feléjük a magam régimódi stílusában, bár a kézcsókot mellőzöm. No nem feltétlenül bunkóságból, hanem mert ilyen kedvem van. - Igazán csinosak ma este! Sármos mosoly jár az üdvözlés mellé, majd egy kicsit engedek a feszes udvariasságból. - Sanne, nem gondoltam volna, hogy a rejtélyes lakótársad éppen a leendő vacsoravendégem… A mondatot Alienára pillantva fejezem be. Eszem ágában sincs titkolni rövidke ismeretségünket, hiszen nincs abban semmi. - Meg kell jegyeznem, Aliena, tökéletes helye lett az ajándékodnak. Szándékosan fejeztem így ki magam, még ha ezt csupán Sanne tudja is rólam. Ő már ismer annyira, hogy semmit nem véltlenül mondok úgy, ahogy. Ha festményt mondtam volna, az olyan… egyszerű lett volna, de egy ajándék többet feltételez, még ha ki nem mondott viszonzást várnak is érte. Ritkán ajándékoz meg az ember idegeneket, nem igaz? - Remélem, finom a puncs. Ahogy láttam, a bort csak szódával adják, az pedig… Kényes fintort vágok egy pillanatra. Sanne tudja, mi a véleményem az ilyen dolgokról, de Aliena előtt sem lehet titok ennyiből. Ennél nagyobb szentségtörésnek már csak a whisky-kólát tartom. Amúgy senki nem gondolhatja, hogy a tanárok és a vendégek majd csak alkoholmentes italokat fognak fogyasztani… különben is, már idefele jövet láttam néhány kamaszt az egyik ház tövében vidáman iszogatni. A fiatalok mindig is találékonyak voltak, ha alkoholról van szó. Ha itt nincs, hát szereznek máshonnan. - Szóval kénytelen voltam bontatni egy üveget. De sajnálom, tényleg. Mondjuk ahogy láttam, hamar el is fogyott...
A háttérben megláttam Maxfieldot. Nem törődtem vele, sőt, inkább nem is próbáltam arra koncentrálni, hanem arra, hogy ebből a csöndes lányból kihozzak valami pletyósat, azaz hogy többet beszéljen. Jó, mondjuk én sem vagyok az, akinek be nem áll a szája. De nem is bánom. A lány tétlenül nézte végig a csomóban dulakodó tömeget. Szerencsére mi nem keveredtünk bele, hisz mi a terem szélén álltunk. Rorynak azonban az arcáról tisztán le lehetett olvasni, hogy mi jár a fejében. Nem igazán élte bele magát ebbe a partiba, mint ahogy én sem. Úgy látszik, van valami közös is bennünk. - Túl lehet élni. – Ragadtam meg gyengéden a karját, és az elfogadtatására átsompolyogtam a tömeg szélén vele, egyenesen a pulthoz, ahol a polcon sorra whisky üvegek csüngöttek. Nem is tudom, melyik lenne jó. Vagy ha nem is whisky, akkor koktél. Kihúztam neki a széket óvatosan, hogy üljön le. Szerencsére annyira nem voltak odanyomulva a diákok a pulthoz, inkább a zenére rázták magukat. A pincérre néztem, s sorra a whiskys üvegeket. - Két pohár Bourbon t.- Szóltam oda a pincérnek, azután Roryra néztem.- Azt mindenki szereti, nem? – Kérdeztem szerényen, nem túl ügyesen. De ekkorra már hozta a pincér, s átvettem tőle. Az egyik üveget Rorynak nyújtottam, hogy fogadja el.
- Van egy olyan érzésem, hogy neked fél fogadra sem lenne elég… – vigyorgok Sophra miután én magam is vetettem egy utolsó pillantást az említett férfira. - Jól van, jól van. Mindjárt szerzünk valamit inni. – jegyzem meg a tömegen átpréselve magunkat, majd amikor ezzel megvagyunk és rátalálunk a puncsra, szívesen kóstolom meg Sophnak az italt, hogy verbéna mentes-e. Az ő „diétája” ugyanis ezt követeli meg. Ha fogalmazhatok így. - Nincs mit Csillagom, neked bármikor. – jegyzem meg, ahogy a tömeg felé fordulok, de előbb még a barátnőmre mosolygok. - Arra, amelyik inkább hasonlított egy ámokfutáshoz, mint egy házibulihoz? Igen, emlékszem. – most már nagyon is szélesen mosolygok Sophra, hiszen amit mi akkor ott ketten leműveltünk… maradjunk abban, hogy roppant emlékezetes maradt, gyanúm szerint nem csak nekünk, hanem mindenki másnak is. - Hogy? – kérdezek vissza azonnal, mikor Soph megszólal és a tekintetemmel keresem azt a pontot, amit néz. Kissé meglepődve fedezem fel, hogy Marcus is itt van, de ami még meglepőbb számomra, hogy gyanúm szerint Soph éppen róla beszél. És még meg is invitálja hozzánk, szóval tényleg ismeri, amit a szavai is megerősítenek újra. - Igen, meséltél, de azt nem mondtad, hogy az a vámpír az, akiről meg én meséltem neked a minap. Aki a festményeim iránt érdeklődött és aki vacsorázni visz a következő szombaton. – súgom oda Sophnak. Tudom, hogy a vámpíroknak remek a hallásuk, éppen ezért halkítom le annyira a hangom, amit én már nem is hallok a zene lüktetése mellett, de Soph füléhez hajolok, habár ő szerintem akkor is hallaná, ha ezt nem tenném meg, tekintve, hogy épp mellette állok. Vajon tényleg ennyire kicsi lenne a világ? Nem tudom miért, de ingerenciám támad megigazítani a mini ruhám, amit eddig ugyan nem éreztem túl rövidnek – amúgy még tényleg a jó ízlés határain belül mozog és nem hasonlít az ősi mesterséget űző nők ruháihoz –, de most valahogy mégsem tűnik elég hosszúnak. A mozdulat nem feltűnő, csupán annak tűnik fel, akinek minden részlet feltűnik egyébként is, tehát remélem, hogy esetemben éppen senkit sem érdekel a gyors és finom mozdulat.
Arca méginkább ismerősebb, emlékeimben kutakodom, mintha csak ezen múlna az, hogy megélem-e a következő pillanatot avagy sem. Én tudom, hogy láttamm ár őt valahol, de nem ugrik be, hogy hol.
- Eme intézmény áll minden fiatal hölgyemény szolgálatára, akik életük egy részét a tudásért áldoznák. - jelent meg az én mosolyom is, majd felsóhajtottam, de ekkor a szemem elé úszott egy emlékkép-sorozat. "Apám felsétált a lépcsőkön, én pedig ott maradtam a lánnyal, ki a cellájában feküdt. Apám most adta neki azt a vörös folyadékot, melyet nekem sosem engedett megkóstolni. A lány hangja hívogató volt, ahogy erőtlenül szólítgatott valakit, én pedig nem tudtam ellenállni ennek; elfordítottam a kulcsot a zárban, ő rám mosolygott, majd eltűnt..."
- Te... te voltál az a lány. - bukott ki belőlem váratlanul. - A pincében. Akit kiengedtem. - uralt el teljesen a múlt képe engem is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 11:48 pm
Elmosolyodtam a válasza hallatán. Legalább jó társaságnak tart engem. Vagy az is lehet, hogy csak simán udvarias és nem akar megsérteni. De remélem, nem ez utóbbiról van szó. Az előbbire céloztam akkor is, mikor kicsúszott a számon a következő: - Köszi - mondtam egy apró mosollyal az arcomon, majd pillantásommal gyorsan körbepásztáztam a termet. A bálterem ajtaját nyitva felejtették, így mi már az előcsarnokból is betekintést nyerhettünk az odabent keringőző párokra. Hogy őszinte legyek, per pillanat, kívülállónak éreztem magam, gőzöm sincs miért. Olyan volt, mintha én nem is illenék ide.. Hiszen egy természetfeletti lény mit kereshet egy egyetemi buliban? Méghogyha ez a természetfeletti lény voltaképpen csak egy tündér és ártalmatlan a körülötte levőkre.. Aztán Aaron ismét megtörte a csendet, nem tudom, azért-e mert látta rajtam, hogy önszántamból nem fogok beszélni, mindenesetre meghívott egy italra és ezzel lehetőséget adott nekem arra is, hogy kicsit összeszedhessem magamat. Nem nekem való ez az önsajnálat dolog.. - Öhm, igen, elfogadom az italmeghívást - feleltem neki hálásan, majd tanácstalanul néztem körbe, ezzel próbálva a tudtára hozni, hogy nem igazán ismerem a helyet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 10:44 pm
/közeli erdő/ Csöndben ültünk a kényelmes autóban. Én csak a tájat néztem elbámészkodva. Szeretem a természetet; mint mindig. Szinte beleszédültem, ahogyan követtem a szemeimmel a közeledő, és hátrafutó fákat, épületeket, táblákat. Kissé belelapultam az ülésbe. Roryhoz majdnem hozzászóltam poénkodva. Tehát, valahogy így: „ Én ennyivel szoktam tolatni.” Olyan vicces lett volna, hisz eléggé gyorsan ment. Nem véletlenül lapultam bele az ülésbe. De mondom oké, nem csinálok semmit. Mikor beértünk a parkolóba, Rory ügyesen kerülgette ki a diákokat, valamint a különféle sportkocsikat. Végül, pár perc múlva kifogott egy olyan helyet, ahonnét pont kitolatott egy jóvágású autó. Hát, Rory autója milliószor szebb az ittenieknél. A Porsche az jó. A többi autó elsiklik, de ez gurul. Kiszálltam, mielőtt Rory bezárta volna az autót, és a főcsarnok felé vettük az irányt. Lassabb zene ment, tehát halkabb. Rory felém fordult, mikor átléptük a küszöböt, és a tömegbe olvadtunk bele. Csak annyit kérdezett, hogy tényleg akarom –e. - Legalább jó társaságba keveredtem.- Céloztam ezzel Roryra jóindulattal. Nem tudok táncolni. Azaz, csak nem akarom magamat észrevenni, ha én itt összevissza lengek. Jesszusom. Már most elnevettem magamat, ahogyan elképzeltem magamat úgy. Á, még belegondolni is röhej. Inkább elhívom a lányt egy koktélra, vagy valami italra. Nem a legjobb módszer, de hát oké. Ha buli van, akkor buli van. A pultra néztem, azután Roryra. - Meghívhatlak egy italra? – kérdeztem szerényen ezt én, s arcomon piros foltok keletkeztek.
/Közeli erdő/ Miután mindketten bepattantunk a Porsche-mbe, rögtön a gázra is tapostam, mert minél előbb a buli helyszínén akartam már lenni. Az egész környék a Whitmore háztól zengett, csakis jó buli lehet arrafele. Mivel Aaron arcán minden látszódott, csak épp az izgatottság jelei nem, úgy döntöttem, hogy inkább visszafogom magam, így csendben haladtunk végig az úton. Szűk öt perc múlva már le is parkoltam a Whitmore ház bejáratánál. Te jó ég, annyi autó volt a parkolóban, hogy alig találtam egy üres parkolóhelyet, ahová az én aprócska kocsim is beférhet. - Na megérkeztünk - pillantottam Aaronra, miközben leállítottam a motort, majd mindketten kiszálltunk és az előcsarnok fele vettük az irányt. Miután már mindketten átléptük a küszöböt, felé fordultam, majd akaratlanul is kibukott belőlem a következő kérdés: - Ugye tényleg el akartál jönni ide? Mert azt sem akarom, hogy aztán miattam érezd rosszul magad, vagy valami - néztem rá kissé elbizonytalanodva. Persze titkon reméltem, hogy igent fog mondani, mert jelenleg ő az egyetlen személy, akit ismerek. Egyelőre még a szobatársaimmal sem találkoztam rendesen, csak a dekorációjukkal sikerült megismerkednem.
- Az eszem tokja éppenséggel nem anyuci, de amúgy köszöni szépen jól van még az a zaj ellenére is! – haha nem én vagyok az a személy aki ezen felhúzza magát, és a vállba verés sem hat meg, mondjuk, nem is csinálta erősen, de azért kap tőlem egy nyelvöltést miatta. Komolyan mondom, most kezdem magam úgy érezni, mintha megint csak tizenhat éves lennék. Néhány percig most minden olyan, mintha az életemben semmi rossz sem történt volna. - Pedig már éppen érdeklődni akartam az intim részletekért, de így nem teszem meg, bár van róla elképzelésem, de nem tűnik olyan nagy falatnak, inkább csak nasinak. – Kommentálom a pasast, ahogy hátrafelé pillantok még egyszer utoljára, majd irány előre, és csak előre, egészen az asztalig. - Lehet, hogy az enyém, de ettől még fogy, ahogyan az ital is, és az orrom szerint van itt valahol alkohol is, nem csak mentes cucc, és mielőtt elfogy, azelőtt szeretnék belőle inni én is, és mert csak úgy, mert én vagyok én! – Kecsesen megvonom a vállaimat, majd Ali füléhez hajolok, hogy megkérjem egy apró kis szívességre, utána minden megy tovább, azaz mi az asztal felé. - Köszönöm. – Nagy szívesség ez nekem, hogy megkóstolja, mielőtt én tenné meg, mert elég nagy bajban leszek ha még is csak van benne vasfű. Azt nehéz lesz kimagyarázni, ha látványosan rosszul leszek tőle. Egy ideje már próbálom magamat rászoktatni, de még csak rövid ideje kezdtem el, így ha nagyobb adagot vennék most magamhoz, az hatással lenne rám. - Csirió, Bogyókám! – Koccintok vele, miután megkaptam a poharamat, és bele is kortyolok, de egyelőre óvatosan, majd utána a tömegen hordozom keresztül a tekintetemet. - Emlékszel még a középiskolai bulinkra? – kérdezem meg, ahogy visszanézek rá, és most már bátrabban is belekortyolok az italomba, nem azért nem mertem nagyot kortyolni az előbb, mert nem bíznék benne, csak a szokás hatalma. De a korty után vissza is pillantok, nekem balkéz felé, hiszen mintha ismerős alakot pillantottam volna meg ott, és valóban, ő az. Nem bírom megállni vigyorgás nélkül, ahogy elnézem a különcségét, bor egy főiskolai bálon, fehérbor természetesen, mint mindig. Megemelem felé a piros műanyagpoharamat, és leplezetten élvezettel kortyolok bele, hogy ezzel is kicsit cukkoljam. - Azt a különc mindenét már?! Nem lennék meglepve, ha magának hozta volna, azt a pohárnyi fehérbort! – Jegyzem meg, ahogy Marcust figyelem, majd Alira pillantok. Aztán integetek Marcusnak, majd jelzem felé, hogy jöjjön és csatlakozzon. - Szeretnék neked valakit bemutatni, már ha nem gondolja nagyon prolinak a puncsot. Meséltem neked egy vámpírról, aki bevezetett ebbe az életformába, és épp itt van ő is. – Pillantok barátosnémra, miután már úgy éreztem, hogy eleget kalimpáltam Marcus irányába. Amúgy meg kell hagyni, nagyon jól áll rajta ez az öltöny.
Őszintén szólva nem volt kedvem senkit elhívni. Miután Sanne visszamondta az ajánlatomat, úgy gondoltam, hogy felesleges lenne valami idegesítő nőt az oldalamra akasztani azért, hogy legyen valaki. Nem hinném, hogy sokáig maradnék egyedül, ha mégis kedvem támadna “valakihez”. Az ilyen bulikon erős a női többség, legalábbis amennyire emlékszem. Mióta otthagytam a vállalatot, azóta kénytelenek voltak mást küldeni helyettem ide is. Nem mintha annyira hiányzott volna az életemből. Ez a mai zene… bántja az én komolyzenén edződött füleimet, de mit van mit tenni. Ez előcsarnokba lépve körülnézek, akad néhány ismerős arc még a régebbi időkből, így megejtek néhány kézfogást pár udvarias szóval megspékelve, majd beljebb megyek, hogy ital és társaság után nézzek. Persze egyikből sem jó akármilyen. Nem bízom a kitett dolgokban, így a lézengő pincérek egyikétől bort kérek. Először furcsán néz rám, de aztán kapok egy frissen bontott üvegből fehéret. Tökéletes. Az első küldetés ezzel letudva. Elegáns mozdulattal igazgatom meg a fekete, hajszálcsíkos zakó gallérját, és már most elgondolkodom azon, hogy megszabaduljak a nyakkendőtől. Nem mintha nem szoktam volna meg eléggé, de most mégis túl… ünnepélyesnek érzem magam tőle. Elvégre mégiscsak egy főiskolai parti az egész. Sebaj, várok még egy kicsit. Miközben belekortyolok a borba a csarnok szélén ácsorogva, felmérem a terepet, és meg is akad a szemem egy ismerős alakon… sőt, rögtön kettőn. Tudtam, hogy régen jóban voltak, de nem gondoltam volna, hogy Sanne róla beszélt, mikor az új lakótársa került szóba. Sebaj, annál érdekesebb este elé nézhetünk. Elmosolyodok, és bizony magamban ez a mosoly sokkal szélesebb és elégedettebb, mint amilyennel megemelve a poharamat elsősorban Sanne felé biccentek, de azért Aliena sem marad ki az üdvözlésből. Egyelőre azonban nem megyek oda hozzájuk, még ha az illem talán ezt kívánná is. Kíváncsi vagyok, milyen terveik vannak az estére.
Anyuci az eszed tokja! – csapom meg szelíden Soph vállát és majdnem egyetlen másodpercig haragos képet is öltök fel, mielőtt megint elnevetném magamat. - Igen, ő az. Helyes pofa és kedves is, csak miatta vállaltam el, hogy olykor beugrok helyette. És még mielőtt megkérdeznéd, nem, sosem voltunk mi úúúgy, csak hát jó fej, gyakran megfordul a galériában is. – mesélem el neki könnyeden. - Nem tudom. Ha az ember lánya tudja, hogy tiéd a világ minden ideje, eszébe jut, hogy miért rohansz úgy?! – nevetek fel megint, nem bántó szándékkal mondom, amit, hanem mert velem ellentétben ő majdhogynem halhatatlan. Amíg meg nem karózzák, le nem fejezik és ehhez hasonlók, ami remélem sosem fog megtörténni vele. Hallgatom, amit mond nekem, vagyis súg és bólintok egyet komolyan. - Persze, nagyon szívesen. – eljutunk hamarosan a puncsos tálig, amiről már messziről érezni, hogy jócskán került bele rum. - Remélem ez megteszi. – szólalok meg, miközben egy piros műanyagpohárba merek az italból, majd beleiszok és észrevétlenül adom Soph kezébe, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs benne verbéna. Ezután merek egy másik pohárba is, ezt pedig megtartom magamnak. - Akkor csirió Csillagom! – koccintom össze vele a műanyag poharam és belekortyolok a saját italomba is.
- Még meggondolom a dolgot, hátha lesz jobb falat is, de értettem anyuci! A vacsim, el tud majd még szaladni, és nem koszolom össze a terítőt sem… - Kuncogom el magamat. Aztán még visszapillantok a vállam felett a fickóra, miközben elkapom Ali kezét és már húzom is magammal. - Szóval, ő az, akit helyettesíteni szoktál? – kérdezek, mér rá, sokkal komolyabb hangvétellel, mint ahogy az előbb beszéltem és pillogtam rá. Értem, hogy váratlanul érintette a kis akcióm, de tudtam, hogy nem fog leseggelni, ügyes lány ő, és régen ezt elég gyakran eljátszottuk a másikkal. - Bogyókám, ugyan minek tenném? – Mosolyogok szélesen, és fordulok felé, miközben húzom tovább a tömegben őt, az asztal felé, ahol az ételek és az italok is megtalálhatóak, majd megállok, és szorosan Ali mellé álok, majd a füléhez hajolok oda. - Egy valamit elfelejtettem még otthon mondani, szeretném, ha belekóstolnál nekem abba amit iszok, nem szeretnék vasfűbe belefutni. Sajnos, volt már benne részem, egy alkalommal, a teába belefőzték, nem volt valami kellemes élmény. – Suttogom a fülébe, hogy más ne hallhassa meg, és utána újra elindulok vele az asztal irányába. - A sör se olyan rossz, de nem bánnám, ha valami finomabb is lenne valahol az asztalokon. – Árulom el az ezzel kapcsolatos gondolataimat, közben a tömeget is megnézem magamnak, ismerős arcok után kutatok.
Soph megjegyzésére elmosolyodom szélesen. - Ha gusztusod támadt rá, csak tessék. De lehetőleg élje túl, nem akarok több órát itt vállalni a muszájon túl. – fordulok a barátnőm felé, ugyanis pont ezt a tanárt szoktam helyettesíteni olykor. Belekapaszkodok Soph kezébe és kis híján leesek a platformos magas sarkaimról, ne nem azért, mert ne tudnék bennük menni az nagyon is megy, hanem mert ahogy megfogja a kezem és elindulunk, nem számítok rá és hát na, majdnem sikerült bemutatnom egy esést, de végül észrevétlenül megúszom a dolgot. - Azonnal? Te aztán nem vesztegeted az időt Csillagom! – nevetem el magam és megyek a nyomában. - Úgy látom „fősulis” piák vannak zömével, tehát tömérdek mennyiségű sör. Bár lehet ott még van más is. – mutatok az egyik asztal felé, túl a kisebb embertömegen, ami előttünk tornyosul.
Először nem is nagyon akartam eljönni, de végül valami, vagyis inkább valaki meggyőzött. Valójában meglepődtem Hayden meghívásán, de úgy gondoltam, ez talán egy jel, hogy ne ücsörögjek ma este magamban a szobámban egy könyvvel, miközben ha kinyitottam volna az ablakomat, hallottam volna a parti hangjait. Még most is megvan a lehetőségem, hogy ha nem érzem jól magam, elmenjek. Ezt a férfit nem féltem magára hagyni, kétlem, hogy akár egy percig is unatkozna nélkülem. Fekete ruhám a tőlem megszokott elegáns és nőies, de nem túl kihívó. Elöl majdnem a nyakamig ér, míg hátul a szegély pánttá alakul, és egészen a derekamig szabadon hagyja a hátamat. Térd fölé érő fazon, de a bal oldalán combközépig szalad egy hasíték. A hajam egyszerű hullámokban, a sminkem visszafogott. Csak semmi feltűnősködés, mégis… Kényelmesen karolok Haydenbe, felveszem az ő tempóját, megszoktam már, hogy ha vele vagyok, hozzá igazodom, de ez talán nem olyan nagy csodálkozni való, elvégre elég határozott jellem. Nincs szükségem behívásra, mióta itt vagyok a kiállítás miatt többször is jártam már itt a házban. Csupán a kötelező udvariassági körre állunk meg mi is a házigazda előtt, hiszen helyet kell hagyni a többi vendégnek is. Az előcsarnokba lépve megmosolyogtat a látvány. Főiskolai parti, de a jelen levőknek valószínűleg elenyészően kis része van valóban a főiskolás korban. Persze kinézetre én is közéjük tartozom, pedig rég kinőttem már az iskolapadból. - Örülök, hogy “elrángattál”... Ritkán élvezek ennyi kitüntetően irigy pillantást. Mosolygok fel Haydenre, egyértelműen arra célozva, hogy ennyi év után is elég jóképű ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet. Sosem volt köztünk semmi komolyabb, mégis valamennyire kötődöm hozzá. Noha valójában csak kihasználta az alkalmat, az elesettségemet, mikor szükségem volt valakire, mégis megadta azt, amire éppen szükségem volt: azt a határozottságot, ami akkor éppen teljesen hiányzott az életemből. Talán pont ezért nem tudtam felróni neki semmit.
Alinak nem kellett sokat noszogatnia, igazából az első szóra már ugrottam is, hogy menjünk a bálra, és húzzuk is a csíkot azonnal ruhát venni, mert ide valami új és dögös göncök kellenek, olyan nincs, hogy nem! Azt hiszem ezt így el is hadartam neki, mielőtt elindultunk volna. Az este én is hosszasan készülődtem, vagy négy féle ruhát vettem magamnak ma estére, igen tudom, kicsit elszaladt velem a ló, de olyan hosszú ideje nem buliztunk már együtt Alival, hogy elszaladt velem a ló a nagy lelkesedésben. Két ruhát próbáltam fel a négyből, és miután megbizonyosodtam arról, hogy Ali mit vesz fel, úgy döntöttem, én egy egyszerűbb fazont veszek fel, alkossunk kontrasztot, most úgy is az a divat, hogy a barátnők egyformában vannak, akkor legyünk mi a formabontók, és lázadásra fel! Így egy világoskék ruha mellett döntöttem, a hajam csak megráztam, és fejjel lefelé hajtva szárítottam meg, így olyan mintha egy boeing zilálta volna szét a frizurámat, de a hossza miatt úgy is szelídülni fog. A lábamra egy igen magas sarkú topánka került, aminek a talpában is van toldás, ez fekete, és a bokámon egy szalag tekeredik meg, amit kis masniba kötöttem meg. - Egészen pofás ez a kollégád, majdhogynem harapnivaló…- kuncogok, mint valami tinilány és Alit kézen fogva indulok el odabent. Középiskolás korunkban csináltunk így alkalmanként, mert jólesett, mert kellett ez a kis megerősítés és szeretet. - Jó terv! Benne vagyok, de utána nem vegyülünk, hanem irány a parkett! – jelentem ki, és rámosolygok.
Nem kapkodtam el a készülődést, főiskolai buli, szóval azt hiszem mire érdekes lesz, ahhoz el kell telnie némi időnek a kezdést követően. Néha – tényleg nagyon ritkán – beugrok ide, hogy megtartsak egy-egy órát, persze festészetet, ha a tanár nem ér rá, vagy nincs, vagy ilyesmi. És emiatt kaptam a meghívót, de egyedül nem feltétlen érezném magam a legjobban a sok fősulis között, szóval ezért is rángattam el magammal Sophot. Na nem mintha olyan nagyon rángatni kellett volna… A ruhám egy dögös fekete miniruci, rafinált hát és ujj megoldással, ami tulajdonképpen csak hálónak nevezhető. Hozzá fekete magas sarkakon tipegek – úgy értem igazán magasakon – a sminkem pedig az estének megfelelő. - Mindjárt elintézem, hogy beinvitáljanak. – súgom oda a barátnőmnek, bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Soph ide nem tud bejönni. Ha nem akkor az ajtóban állunk meg és ráköszönök az egyik „kollégára”, ezzel elérve, hogy hívjon csak be, mindkettőnket. Pár udvarias szóváltás után már megy is a dolgára én pedig Soph felé fordulok. - Nézzük meg mit lehet inni, aztán… aztán gondolom vegyüljünk. – szólalok meg nevetve. - Vagy amihez kedved van.
Kezdőlap
Felálltam és elrendeztem a hajamat. Egy ideig méregettem a férfit, majd sóhajtottam egyet és megszólaltam. - Ősi görög név. -válaszoltam kedvesen. - És te? -vontam kérdőre. Az ábrázatom kissé pajkosra sikerült. Nagyon helyes volt a srác. - Úgy nézel rám, mintha már régóta ismernél. Csak nem ismersz belőlem még egyet kettőt? -mondtam lágyan nevetve, de nem poénnak szántam. Ez egy erős célzás volt és próba arra, hogy tud e a természetfelettiről. 
