"prodigal child returns home"

Nem mondtam, hogy soha nem fogok meghalni, mert egy szép napon talán tényleg az ibolyát fogom alulról szagolni, de az nem mostanában, illetve előbb még a te halálodat is meg akarom élni. Az után meg ki tudja, hogy mit hoz az élet. - mondom neki könnyedén, hiszen soha nem ringattam magamat abba az álomba, hogy halhatatlan vagyok. Egyszerűen csak remek játékos vagyok és ennek köszönhetően sokkal nagyobb az esélyem arra, hogy életben maradjak, mint neki. Ő csak ember, én meg vámpír vagyok több száz év tapasztalatával. Pontosan tudom, hogy megígértem a nővéremnek azt, hogy jó útra térek, de előbb ezt még el kell intéznem, s majd utána jöhet a látszat, miszerint jó kislány lett belőlem. Mosolyogva várom a reakcióját, illetve a szavait, hogy mit fog tenni, amikor rájön arra, hogy a megérzései jók és azt az egy személyt hoztam el ebbe a városba, akit nem kellett volna, akit annyira messze szeretett volna tartani ettől a helytől. Nem is értem, hogy miként bízhatott meg egyetlen egy boszorkányt, aki ráadásul igazán ostoba is volt. Olyan könnyedén öltem meg, mintha csak egy porcelán baba lett volna. Kár, hogy a vére nem volt zamatos, de majd legközelebb talán jobb fogást is találok magamnak.
Mosolyom még szélesebb lesz, amikor látom, hogy csak úgy feláll. Követem őt a pillantással, miközben arra várok, hogy vajon meddig akarhatja ezt a színjátékot űzni, hiszen látom rajta, hogy nem hagyja őt annyira hidegen a dolog. Már az, ahogyan felpattant elárulta őt.
Igen, zsenikém. Még mindig gyorsan járnak az agytekervényeid. – mondom neki gúnyosan, majd egy kisebb nevetés is társul mellé. Kicsit hátrébb dőlök a padon és élvezem a nap hatását, mintha még képes lennék lebarnulni, pedig nem. Egyszerűen csak jó érzés a napsugarakban fürdőzni. - Ohh, ennyire lekezelő azért ne legyél, hiszen ide is elhoztam. Talán én is változtam évek alatt, de amúgy nem tőlem. – szólalok meg higgadtan és újra őt figyelem, majd lassan felállok és megállok előtte. – Ha jól tudom, akkor Klaus, az egyik ősi vezeti ezt a várost, ami eleve tele van vámpírokkal. Szerinted mennyi időbe fog telni, hogy a lány meg akarjon védeni egy ártatlant, aminek következtében egy hadseregnyi vámpír akarja majd őt megölni. Nem szeretik az idegenek, a vadászokat meg pláne nem. Vajon időben megtalálod, mielőtt még belesétálna a végzetébe? – nézek rá ártatlanul, miközben negédes hangon cseverészek Ethan-nal, hiszen miközben itt vagyok, aközben is egyre több perc telik el és egyre közelebb sétál a csapdámhoz Renee. - Tik-tak! - suttogom a ülébe egy kisebb kacaj keretében.

"prodigal child returns home"

Lehet, hogy vadász voltál, de fura módon mégis te maradtál alul. Valószínűleg abba a hibába estél, hogy azt hitted olyan vagyok, mint a legtöbb vámpír. - mondom neki könnyedén, mintha semmit se jelentene az az egész dolog számomra, amit mond. Lehet az lenne a leghelyesebb, ha most rögtön megölném, de mi értelme lenne? Mára már olyan, mint egy kifacsart citrom és nem olyannak tűnik, aki manapság is képezné ki az újabb és újabb szörnyeket, akik az életemre törhetnének. Eddig általában megöltem a vadászokat, akik megpróbáltak megfosztani a levegő vételtől, de kétszer kivételt tettem. Ethan és Renee lett a kedvenc játékszerem és erről még nem akarok lemondani. Szeretem őket kínozni, s úgy játszani velük, ahogyan a macska tenné az egérrel.
Mosolyogva várom a reakcióját, miközben figyelem őt, majd pedig néha az udvaron lézengő beteget. Kár, hogy túl vannak gyógyszerre, mert különben egy-két páciensből tökéletes uzsonna lenne vagy még csak ebéd? Hm, mindegy is, hiszen a lényegen nem változtat. De az ápolok tiszták, így belőlük még ehetek és hagyhatok itt egy-két hullott, amolyan búcsú ajándékként, ahogyan egykoron tettem. Soha nem fogom elfelejteni azt az arcot, ami akkor visszanézet rám. Szerettem keresztbe húzni mások terveit és Ethan tervét tökéletesen megbosszultam.
Akkor a terved nem valami jól sikerült, hiszen itt van és szerintem az életével játszik. - mondom neki egy drámai pillantás és sóhaj keretében, mintha tényleg aggódnék érte. Majd a kijelentésére ördögi mosolyra húzódnak az ajkaim és lassan oldalra billentem a fejemet, hiszen nem is értem, hogy miből gondolja ezt az egészet. - Én ártatlan vagyok, de most tényleg. Egyszerűen csak ráharapott az egyik nyomra, ami elvezette hozzám. Én meg pont egy kisebb kirándulást terveztem ide, ahova balszerencsére a vadászod követett engem. - a szavaim szinte ártatlanul csengenek, de a pillantásom teljese másról árulkodik. Végül lassan felállok és közelebb lépek hozzá. - Nos, mit fog erre lépni a híres és neves Dr? Engem kapsz el vagy őt mented meg, s ezzel feltéped a régi sebeket? - kérdezem tőle negédes hangon, de a szemeim és az arcom pedig meg se rezdül. Csak figyelem őt és türelmesen várok a válaszára.

"prodigal child returns home"

Nem szoktam azzal törődni, hogy mikor kinek mekkora kárt okozok. Szerintem teljesen jogosan mondják rám sok esetben azt az emberek, hogy rosszabb vagyok, mint maga az ördög. A bájos és ártatlan pillantás mögött egy eléggé számító és kegyetlen nőszemély lakik. Az élet velem se volt kegyes, így miért is kellene nekem barátságosnak lennem? Főleg azzal a személlyel, aki régebben fogva tartott és megkínzott? Azt hiszem ő a kedvenc személyem, akinek a lehető legnagyobb örömmel okozok szenvedést. Szeretem látni azt, ahogyan szenved, de jelenleg még mindig tartja magát. Pedig biztos vagyok abban, hogy legbelül egy kisebb vihar tombol, esetleg a lelkét még ki is csavartam picit, vagy legalábbis a szívét.
Tudod, vannak olyan dolgok, amikben jó az állandóság és minden ismert helyet fel lehet dobni valamivel. – mondom neki mosolyogva, s ártatlan pillantás keretében mérem újra és újra végig őt.  Tetszik ez a helyzet, hiszen én vagyok a régi ismerős, de ugyanakkor váratlan is, hiszen ki számítana arra, hogy újra megjelenik valaki, aki már egyszer romokba döntötte az életét. Nem számítottam arra, hogy a leányzó babát vár, de így talán a tervem még jobban alakult. Két embert törhettem meg, de részben azért kicsit sajnáltam Renee-t, hiszen Ethan bűnei miatt kell szenvednie. Végül kíváncsian fordulok felé és egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Szerinted tovább fogsz élni, mint én? Nem bíztad el magad kicsikét? – kérdezem tőle egy eléggé groteszk arckifejezéssel. Majd unalmasan a hajamat kezdem el babrálni, de a kérdését halva egy sóhaj hagyja el az ajkaimat, s továbbra is őt fürkészem. Nem értem, hogy miért teteti a hülyét, hiszen biztos vagyok abban, hogy tudja jól, kire gondolok. Ennyire már ismerem őt is, hogy le tudjam olvasni ezt az arcáról, majd oldalra billentem a fejemet, s közelebb hajolok hozzá. – Ennyire félsz kiejteni ezt a nevet? Van olyan dolog, amitől tart az őrült doktor, akinek talán inkább itt betegnek kellene lenni és nem orvosnak. - mondom neki egy önelégült mosoly keretében, majd megrántom a vállaimat és a fülébe suttogom. – Renee itt van. S hamarosan talán soha többé el se fogja tudni hagyni ezt a várost. – teszem hozzá az utolsó mondatot negédes hangon. Szívesen megölném azt a lányt, de az még jobb lenne, ha Ethan szemeláttára sikerüle... Szeretem nézni azt, ahogyan az emberi lelket szenvednek és megtörnek...

"prodigal child returns home"

Csendesen figyelem őt, hiszen annak ellenére, amit velem tett mindig is élveztem a társaságát, mert részben nagyon is hasonlítunk. Pontosan ugyanannyira szeretünk játszani mind a ketten és mondhatni igazán profik vagyunk ebben az egész színjátékban. Utáltam ezt a helyet, de Ethan társaságát annak ellenére se bántam, hogy legszívesebben egy-egy elborult pillanatomban a vérével szerettem volna színesre festeni ennek az intézetnek a falait. A vadászra tett kijelentésére ravasz mosolyra húzódik a szám, majd egy ártatlan pillantással nézek rá.
Mint például Renee? – kérdeztem vissza könnyedén, de közben a pillantásommal nem engedem el őt. Látni akarok minden apró rezzenést, amit ez az egy szó, név képes kiváltani belőle. Vajon mit tenne akkor, ha megtudná azt, hogy elhoztam ide a leányzót? Itt van, ebben a városban, ahol egy vadászra minden sarkon csak veszély lappang és akkor még a régi szerelmet nem is említettem. Milyen drámai sors lenne, ha most Ethan elkésne, és nem lenne képes megmenteni önmagától az egykori és talán a jelenlegi szerelmét.
Hiányzott az őrült és elvetemült doktor, aki tele van titkokkal. Legalább ez az egy dolog nem változott ebben a városban. Te még mondhatni mindig ugyanaz vagy, aki voltál és pontosan ott ragadtál, ahol egykoron voltál. Szeretem az állandó dolgokat. – mondom neki könnyedén, majd egy pillanatra a nap felé fordítom az arcomat, mintha még ez a dolog jelente számomra valami. Pedig ez se igazán számít, hiszen a lelkem már inkább a sötétséget szolgálja és még a nap ragyogása se lenne képes ezen változtatni. – Megvan még a cellám?- kérdeztem tőle kíváncsian, majd egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat az újabb kijelentésére.
Biztosan nem akad jobb társaságod, illetve ismersz már annyira, hogy tud mindig is jó hallgatóság voltam. – mondom neki mosolyogva, hiszen, ha az ember eleget hallgat, akkor értékese információkhoz juthat. Lassan a hajamba túrok és a tekintetét fürkészem. – Ohh, majdnem elfelejtettem mondani, hogy van számodra egy meglepetésem. – kezdek bele könnyedén, majd kicsit oldalra fordulok, hogy még jobban láthassam őt. - Ha már felhoztad a vadász dolgot, akkor bevallom, hogy az egyikük a nyomomban van, s itt van, ebben a veszélyes városban… Mind a ketten jól ismerjük ezt a személyt, közepesen hosszú barna haj, gesztenyebarna szempár.. - ártatlan pillantással nézek rá, hiszen biztos vagyok abban, hogy érti kire gondolok. A drága, egyetlen Renee-re, aki időközben vadász lett és mivel szeretek játszadozni velem, így most is elszórtam egy-két nyomott, hogy utánam jöjjön.

"prodigal child returns home"

Régóta nem jártam már itt, de mégis olyan, mintha tegnap szabadultam volna csak. Egy darabig még figyeltem a hatalmas kaput és egy mély levegőt vettem, hogy próbáljam elűzni a múlt emlékképeit, de nem sok szerencsével járok ilyen téren. Tisztán emlékszem mindenre. Természetesen nem Ethan-on vagy a többi orvoson múlt az, hogy kijutottam innét. Egyszerűen csak az én leleményességemen és azon, hogy miként sikerült az ördögcsapdájába becsalogatnom egy új ápolót. Mit ne mondjak elég ostoba volt, hiszen biztosan mondták neki, hogy veszélyes vagyok és ne higgyen el semmit se nekem, de ő mégis megtette. Talán a két szép szememért, de erre már soha nem fogok választ kapni, mert tudtommal a halál magához ölelte, ahogyan másik két személyt is, akiket a menekülésem során öltem meg.
Végül lassan a kezem a kilincsre siklik, s elindulok befelé. Egy személlyel akarok találkozni, aki nem más, mint Ethan. Röpke pillanatra még olyan érzésem is támad, mintha csak hazatérnék, ahogyan a folyosón sétálok őt keresve. Hosszú időt töltöttem el itt és ennek köszönhetően sok mindentől meg is fosztott az az idióta orvos, aki mégis valamilyen szinten kedves az én szívemnek. Talán pontosan annyira beteg, mint én és most is hozzá jövök. Tudom jól, hogy az akkori bosszúmban szinte majdnem mindent elvettem tőle, ami a szívének kedves volt, de egy dolgot még nem teljesen. Azt a fránya lányt még nem. Hogy is hívják? Ohh, meg van, a drága Renee még mindig él és biztos vagyok abban is, hogy az egykori jegyesét nem hagyták hidegen a lányról küldött képeim. Alig, hogy kiérek az udvarra meg is pillantom őt és szinte nesztelenül mögötte is termek. Annyira egyszerű lenne kitörni a nyakát és kisétálni innét, de én ennél többre vágyom. Bosszúra szomjazom, még ennyi idő után is. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor meghallom a szavait.
Látod, senki se olyan szerencsés, mint egykoron te voltál. - mondom neki mosolyogva, majd előtte teremve kiveszem a kezéből a poharat és belekortyolok, de egy kisebb undorral az arcomon adom vissza neki. - Vért itt nem lehet kapni? - kérdezem tőle ártatlan arccal, majd körbepillantok mosolyogva és szemügyre veszem a felhozatalt, de itt semmi olyan nincs, amire a fogam fájna.
Azért valami melegebb fogadtatásra számítottam. Főleg azok után, hogy annyi időt töltöttünk kettesben. - mondom neki mosolyogva, majd az egyik közeli padhoz sétálok és a mellettem levő helyre mutatok, hogy ő is csatlakozzon hozzám. - Mi van veled? Annyira rég láttuk már egymást. Tudod kezdtem úgy érezni, hogy valami hiányzik az életemből és aztán rájöttem, hogy nem más, mint te. Így gondoltam beugrom köszönni. - mondom neki kissé színpadiasan, hiszen a hátam közepére nem kívánnám őt. Egyedül a képek miatt jöttem. Tudni akarom, hogy miként reagált rájuk és ha nem venné komoly, akkor szívesen megosztom majd vele azt is, hogy a drága szerelme itt van a városban... És örömmel juttatom őt is a halál keblére, mint egykoron tettem azzal a három ápolóval.