Hm. Érdekes kis kirohanás. Bár mit is vártam egy dilistől? Oké, én tudom, hogy nem az. Majdnem mondtam, hogy én vagyok az egyetlen, de sajnos Peter is tisztában van vele, hogy szegény lány jórészt csak egy összeesküvés áldozata lett. Pontosabban... én esküdtem össze ellene önmagammal. Az egész olyan nevetségesen gyerekes, de túlontúl élveztem ahhoz, hogy befejezzem. Egy élet a kezemben van. Én döntök róla. Ez hatalmat ad. Többet, mint ami nekem jut. És ez mindennél többet jelent. Még a józan eszemnél is. De tudo, hogy már nem sokáig játszhatom ezt el. Egyszerűen... nem szabad, hogy kockára tegyek mindent ezért a lányért. Az életem pedig főleg nem függhet tőle.
- Hm. Rendben. Most először és utoljára azt teszem, amit mondasz. Add át Peternek, hogy üdvözlöm - kacsintottam rá, majd felsóhajtottam, és magamra húztam a napszemüveget, így néztem még az arcára. Nem értem magam. Ezzel a lánnyal akár még barátok is lehetnénk... lehettünk volna. De én egy másik utat választottam. S nem tudom, hogy ez volt-e a jó út.
- Jó étvágyat a tablettákhoz! - szóltam még oda neki, majd felsóhajtottam, és ksiétáltam az intézmény falai közül.

Olyan szinten megvetettem mindent, amit képviselt, hogy azt egyszerűen nem tudnám szavakba önteni, akkor sem, ha tudnám. Nem képes az érzelmekre. Legalábbis nagyon úgy viselkedik. Éretlen még arra, hogy bárki iránt komolyan érzelmeket tápláljon. Én lennék éretlen? Lehet, hogy nincsenek tapasztalataim az életben és nem mászkálhatok a sötét éjszakában, ahol nagyrészt csak a bűnözés zajlik legalábbis, amikor kinn voltam ezt tapasztaltam. Plusz a sötétséget a lelkemben, ami nem állította meg Peter-t, hogy megölje azt a férfit. Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznem, de még most sem érzek ezzel kapcsolatban semmit sem. Azt azonban határozottan tudom, hogy semmi nem elég értékes ahhoz, hogy valaha is lemondjak Peter-ről. Számomra túlságosan sokat jelent ahhoz, hogy egyszerűen csak hátat fordítsak neki a szabadságért, amikor előbb vagy utóbb azt megszerzem magamtól is. – Te csak ahhoz értesz, hogyan szórakozz másokkal, szóval ne akarj kioktatni engem arról, hogy nem tudom miről beszélek. Az ajánlatod pedig minden volt csak nem fair. Elmehetsz a francba, mert nem vagyok kíváncsi a képedre. – Nem bírom elviselni. Már a puszta látványától is kavarog a gyomrom és egy olyan érzés kerít hatalmába, hogy legszívesebben rajta látnám viszont a mai kaja adagomat.

Felvontam a szemöldököm, bár arcomon egyáltalán nem látszott, hogy bármi érzelmet kiváltott volna belőlem az amúgy sértésnek szánt szavaival. Hiszen mondhatni, annyira hidegen hagyott minden ostobaság, amely elhagyta a száját, hogy hihetetlen. Talán egyszer rájön, hogy velem akkor sem tud packázni, ha ennyire azt hiszi, hogy képes rá. Egyelőre több szálat tudok mozgatni kintről, mint ő innen bentről, két ostoba cella között. Vagy minek nevezik az itteni szobákat... bár kétlem, hogy pont ez lenne jelenleg a lényeg.
- Nos... - sóhajtottam fel, majd félrebillentettem a fejem, és majdnem elnevettem magam, ahogy felpattant, de rögtön le is csitult, ahogy észrevette, hogy jó pár ember vesz minket körül. - Való igaz, hogy nem áldozom az időm ilyen szerelmes és nyálas dolgokra, hiszen... az idő értékesebb, mint egy férfi. Deee... - masszíroztam meg az állam. - Szórakozni jó velük, nem? Valld be, azt sem tudod, miről beszélsz, olyan szinten gyerek vagy még - sóhajtottam fel, majd a karjaimat mellkasomra fontam. - Gondolom, ezt vegyem nemnek. Pedig eléggé fair ajánlat volt - vontam meg a vállam.

Undorodtam attól, hogy itt van. Attól pedig még inkább, hogy semmit sem tehetek ellene, hiszen szinte szó szerint meg vannak kötve a kezeim vele szemben. Nem lehetnék elég gyors, hogy az ő reakció idejét felülmúljam csak akkor, ha el tudnám terelni a figyelmét, de akkor is én húznám a rövidebbet, hiszen azok után mehetnék ismételten a zárt osztályra, ami nem a legkellemesebb hely. Amúgy is nincs nálam semmi, amivel ártani tudnék neki. Egyszerűen nevetséges egy nőszemély vagyok. Nem, nem vagyok az. Ő az, aki nevetséges. Nem az, hogy mennyire tehetetlen vagyok vele szemben hanem, hogy erre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát. Egy gyenge emberrel szemben érezheti csak azt, hogy uralkodik valaki felett. Komolyan mondom ennyire szánalmas személlyel még nem találtam magam szembe. Nem félek többé. Hiszen nincs miért félnem. Sokkal inkább tartozik ide, mint én. Ki tudja milyen gyerekkori sérelmek vezették idáig. De szíves örömöst bedugom majd ide és valahogy itt is tartom, ha rajtam múlik.. Csak először nekem kell majd kijutnom.
– Szóval most dicsérjelek meg azért, mert ilyen beteg vagy, hogy mások élete sokkal érdekesebb a számodra, mint a sajátod? – Nem fogok kedveskedni neki. Nincs okom rá. Ugyanolyan beteg elme, mint amikkel nap, mint nap találkozom. Semmi újdonság nincs benne. – Elment az eszed? – Fakadok ki és talpra pattanok. Látom, hogy jó páran felénk fordulnak ezért halkabbra fogom a mondadóm. – Neked fogalmad sincs, hogy milyen az, ha szeretsz valakit.. Vagy, ha viszont szeretnek. Egy beteges liba vagy és egyedül fogsz meghalni. Méghozzá az én kezem által! Ja, és nem is értem miért mondom mindezt, mert a fejed képtelen feldolgozni. – Legszívesebben felpofoznám. Szó szerint viszket a tenyerem, hogy megtegyem, de aztán visszafogom magam.

Miért is lepődöm meg azon, hogy egyfolytában visszaszól nekem? Már hozzászokhattam volna, legalábbis egy részéhez biztosan... az ok egyszerű... belevaló a csaj! Annak ellenére, hogy jó ideje ez az intézmény szolgál otthonaként, még mindig van elég józan esze. Talán meg kellene említenem a nővéreknek, hogy nem ártana, ha növelnének a napi adagját... csak egy csöppet! Nem mintha nem tudnék gondoskodni arról, hogy elmenjen a maradék józan esze is. Sok dologra képes egy ember, csupán azért, hogy bolonddá tegyen valaki mást. Talán ebben az esetben ezt pont szó szerint kell érteni. Ki tudja? Az én esetemben ez már sosem fog kiderülni.
- Áh, szóval a drága fiúkád hallatán rögtön megszólal benned a hősies amazon? Ó, de édes, mindjárt elsírom magam! - csaptam össze a két tenyerem, majd megálltam, és szembe fordultam vele, ekkor azonban már nyoma sem volt arcomon az iménti kacagásomnak, határozottan és rezzenéstelenül figyeltem arcát, és annak minden egyes mozdulatát.
- Tudom a Ti kettőtök apró kis titkát. Tudod, mint Tatia Petrova elsőszámú informátora, tisztában vagyok egy-két aprósággal, és tudom, hová kell nyúlnom, ha meg akarok tudni valamit - dicsekedtem, hiszen bárhogy is nézzük, ezek a szavak egyszerre tükröztek büszkeséget, telhetetlenséget és határtalan dicsekvést. - Szóval... hogy is mondjam? -csúszott végül két ujjam az államhoz, mintha gondolkodnék. - Arra gondoltam, hogy kiengedlek innen téged. Örökre. Cserébe a fiúért - vigyorodtam el ismét. - Nem fair alku? Nézz magadra, gyönyörű lány vagy, ezer másikat találsz még.

Most mindennél jobban szerettem volna, ha Peter itt van velem. Vagy legalább a mackó a kezemben, de semmi nem volt, ami biztonságot jelentett volna a számomra. Nem jelentkeztem erre a játékszer szerepre. Nem akarok senki bábúja lenni, akit dróton rángathat, amikor csak éppen kedve tartja. Egyszerűen csak élni akarok. Ami persze elég nehéz, ha egy elmegyógyintézetben vagy, de előbb vagy utóbb hamar kikerülök innen, mert nem fogok a szükségesnél több időt itt tölteni. Egyszer már megszöktem másodszor is képes vagyok megtenni. Bár Peter nélkül semmit nem érek. Bár, ha összeszedem magam talán még sikerülhet is.
– Maradjunk annyiban, hogy neked még többre. – Nem félek tőle pedig rettegnem kellene. Azt csinálhatna velem, amit akar az ég világon senki nem akadályozná meg még abban sem, hogy megöljön. Mégsem fogom vissza magam. A bensőm remeg a félelemtől, de ezt nem engedem kívülre szabadulni. Ezek a kisebb támadások azok, amik meggátolnak egy hisztérikus kitöréstől. Semmi nem számít. Akár fejen állva pöröghetnék körbe-körbe nem jönne ide senki. Ez az egész az ő irányítása alatt van, hogy mit tesznek velem és mit nem. Eddig csak azt hittem ilyen szerencsétlen sorssal áldott meg az élet, de most, hogy ezt már tudom bánom, hogy azt mondtam Peter-nek hozzon ide vissza. Inkább lennék veszélyben vele és Seth-el, mint itt egy olyan személy kezébe helyezzem az életemet, aki szórakozik a fájdalmamon.
– Ne merészeld bántani Peter-t! – Morgom összeszorított fogakkal. Nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha baja esne. De most először örülök annak, hogy ott van Seth is. Azért nem engedné, hogy baja essen a kis porhüvelyének. De ettől még nem azt jelenti, hogy nem teheti tönkre. Talán ezek ketten képesek lennének Peter-t örökre kizárni a saját testéből.

Továbbra is mosolyogtam. Hogy miért? Imádom a csípős humorát, ezen nincs mit megfontolni, vagy átgondolni. Egyszerűen tudni kell a legjobbat választani, ha játszani akarsz. És én azt hiszem, megtaláltam a legjobbat. Innentől kezdve csak élveznem kell. És neki is kellene. Bár nem lepődöm meg azon, hogy mindez nem lehetséges. Megpróbálok együttérzést produkálni. Upppsz, nem megy!
- az életben még rengeteg dologra kell rájönnöm. Csakúgy, mint neked - néztem rá eléggé kihívóan. Igaz ami igaz, ha lenne hozzá kedvem, már réges régen kívül lehetne innen, és nem tartanám itt. A hátrány csak az, hogy egyáltalán nincs kedvem. Az egyetlen szórakozásom látni, ahogyan szenved itt. Lehet, hogy egy beteg elme vagyok, de hát tehetek én arról, hogy az emberi életem végül meghatározó lett a vámpírságom alatt is? Nem drogozom, és nem iszom... de a személyiségem majdhogynem változatlan. Még dominánsabb vagyok, mint előtte. És egy ilyen típusú nőnek szüksége van arra, hogy tudja: uralja valaki életét. Ezt pedig... én már régóta érzem vele kapcsolatban. És annyira jó érzés...!
- Nem-e? Szóval nincs közöm. - sóhajtottam fel, mintha ennyivel ráhagynám a dolgot. A szomorú igazság viszont az, hogy nem fogom. Nem bizony. - Tudod, még mindig miattam vagy életben. Pontosabban, kedvemre megölhetnélek, ha akarnálak, de amíg ilyen jó társaság vagy, minek tenném? És tudod, nem szeretném bántani azt a fiút sem, aki annyira lelkesen vándorol be ide hozzád néha.. hogy is hívják? Peter? - kérdeztem egy ártatlan mosollyal.

Azt hiszem, ha hisztérikus rohamot színlelnék miatta azzal csak én járnék rosszul. Egy megint magánzárka. Kettő lehet, hogy egyszerűen csak csendre intené az itt dolgozókat ők pedig mennének tovább a dolgukra, mintha mi sem történt volna. Tényleg nem tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, de egyértelműen irritálni kezdett engem az, hogy itt van. Meg akarom tépni. Az ujjaim szinte áhítoznak a dologért, de vissza kell fognom magam, mert semmi olyat nem tehetek vele szemben, amiből nem én jövök ki rosszul. – Örülök, hogy így gondolod, de épp itt lenne az ideje, hogy rájöjj nem vagyok játékszer. Na, meg persze a barbie-kat is igazán magad mögött hagyhatnád. – Utálom, hogy hatalma van felettem. Most sokkal jobban hiányzik Peter, mint valaha. A tőle kapott mackóm is a szobában az ágyamon pihen, szóval még lehetőségem sincs arra, hogy magamhoz ölelhessem és eszembe juttathassam mennyire jó érzés volt, mikor a karjaiba zárt. A francba is! Vissza akarom őt kapni és el akarom hagyni ezt a helyet. Nem nekem való ez az egész. Mondjuk egy napot töltöttem vagyis inkább egy éjszakát voltam odakinn és egy ember élete bánta, mert Peter csak miattam végzett vele. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy Peter volt. Lehet, hogy Seth. Hiszen ő annyira jól játssza már meg magát, hogy minden lehetséges. De azért még reménykedem abban, hogy képes vagyok felismerni Seth-et és Peter-t a színjáték ellenére is. Peter szeret engem és ezt lemásítani Seth nem tudja.
– Neked aztán semmi közöd nincs ahhoz, hogy mégis miért szöktem el. – Nem fogom az orrára kötni, hogy van valakim, hogy nem azért szöktem el, mert éppen ilyen kedvem volt, hanem szerettem volna együtt lenni egy kicsit azzal a személlyel vagy inkább személyekkel, akiket szeretek.. Mert lehet mindkettőt szeretem. A sötétebbik énjét is. Nem tudom. Ez az egész még túlságosan új és zavaros nekem. Majd az idő elárulja. Legalábbis remélem. Ha másnak nem is, akkor nekem.

- Tudod, édes... egyetlen tulajdonságod még a mérhetetlen utálatom ellenére is kivívja az elismerésemet - vigyorodtam el szélesebben, ahogy lábaimat kecsesen újra és újra felemeltem, és rövid szoknyám végett máris éreztem a folyosó jeges sugallatát, főleg mikor egy férfi ápoló lépett ki, s sétált végig mellettünk. Azt hiszem, neki tetszett, amit látott. De kinek ne tetszene, kérem szépen?! Tekintetét végighordozta hófehér lábaimon, s tudtam, tisztán éreztem, hogy azon gondolkodik, miként és hogyan juthatna a két feszes domborulat metszetébe. Ám egy dolgot állíthattam magamról: holmi jöttment nem fogja kivívni a szimpátiámat. A kegyeimet főleg nem.
- Tudod, az egyetlen ok, ami miatt te még mindig életben van, a világ legegyszerűbb indoka. Túlzottan szeretek veled szórakozni... még ha csak ritkán tudlak meglátogatni, akkor is - vontam egyet a vállamon, miközben kislányos mosolyom még mindig ott időzött ajkaim tökéletes szegletében. Nem tudom, mi lenne velem, ha egyik napról a másikra ugrana a legnagyobb szórakozási lehetőségem. Arról nem is beszélve, hogy nem véletlenül van itt. Egy egyszerű ember... egyszerű ember ápolók között. Akkor és úgy ölhetném meg, ahogyan nekem tetszik, és egy röpke pillanat alatt el tudnám intézni, hogy soha... még egy árva hangya se emlékezzen ezekre az őzike szemekre.
- Nos... szeretném meghallgatni az érveidet, miért is döntöttél a szökés mellett. Olyan rosszul bánnak itt veled? - kérdeztem úgy, mintha nem tudnék semmit ezen intézmény beteges szokásairól, ami a betekeget illeti. És valószínűleg Heather tanúja volt már jó párnak... elszenvedője is. - Pedig még direkt kegyesen is bánnak veled. Kegyesebben, mint a többiekkel - tettem aztán hozzá.

A felismerés fájdalmasan hasított elmémbe. Olyan volt, mintha ezeket az emlékeket eddig egész végig blokkoltam volna. Vagy tényleg a sok bogyó, amivel tömtek engem teljesen feleslegesen, már valamilyen hatással volt a gondolataimra. Végül is miért is ne lett volna hatással egy egészséges emberre olyan pirulák, amiket nem is kellene szednie? Vámpírok, boszorkányok minden létezik. Mikor azonban hangot adtam ennek csak növelték a gyógyszereimet s bezártak. Pedig nagyon jól tudják, hogy igazam volt. S ő is egy közülük. Még mindig nem értem, hogy miért vagyok ennyire tehetetlen. Viszont rá fogok jönni. Csak úgy, mint arra is, hogyan segíthetnék Peter-en.
– Rohadj meg. – A düh átjárta a testemet és legszívesebben neki estem volna. Nem érdekel, hogy erősebb nálam. Jelen pillanatban ez számomra nagyon nem számít csak az, hogy kitölthessem a dühömet. Viszont, ha ezt megtenném valószínűleg ismételten kibérelném magamnak a sötét, eldugott magánzárkát. Amiről lefogadom, hogy senkinek nem beszéltek. Aki meg megemlítené, hogy miket tesznek itt az emberrel.. Miért vennék komolyan? Csak egy őrült szavai. Én sem lennék különb.
– Attól függetlenül nem bánnám, ha már most távoznál. Egyáltalán nem hiányoztál. – Nem szabadott volna visszajönnöm. Még Peter-rel és Seth-el is nagyobb biztonságban vagyok, mint itt. Azt legalább tudom, hogy egyikőjük sem szándékozik megölni engem. Seth akar valamit, habár még nem tudom mit. Peter pedig szeret és én is szeretem őt.. Mint még soha senkit. S, hogy mi vár rám itt? Egy őrült rémálom meglátogat s, ha akarna meg is ölhetne. Senki nem szólna egy szót sem. Mintha nem is érdekelné őket.. Félnének tőle? Lehet. De én nem félek. Még akkor sem, ha ő az oka annak, hogy itt vagyok.

Csak felnevettem. Engem ismertek itt, tudták, hogy nem jó packázni velem. És azt is, hogy ha elengedik ezt a lányt... ha csak megszökik, kárt tesz magában... valaki meghal... az igézés csodákra képes. De nem mellesleg ez egy olyan város, ahol nem titok a vámpírok létezése. Ennek ellenére ezt azért nem fedem fel nekik. Egy napon még valami verbéna tortával várnának rám... nem szeretnék még ételmérgezésben... egy sötét pincében kikötni. Nem tudnak tenni ellenem semmit.
- Valóságosabb vagyok, mint képzelnéd. Vagy már elkezdődtek a hallucinációk? - biggyesztettem le a számat, miközben kedvesen a vállára simítottam ujjaimat, de nem volt azért az annyira kedves. Inkább figyelmeztető, hogy jobb, ha ezúttal sem próbálkozik semmivel. - Kár. Szólnom kell, hogy csökentsék a napi adagodat egy bogyóra... az nem gáz, ha bolond vagy, de ne légy totál hibbant - forgattam meg a szemem, majd belékaroltam, és széles mosolygással, mint az andalgó barátnők, megindultam egy kényelmesnek tűnő kanapé felé, vele az oldalamon.
- Régen látogattalak már meg, igaz? - vigyorodtam el ismét, majd egy sóhajt kísérően lábaimat keresztbe tettem, de tekintetem nem szakadt el tőle. - Tudod, régóta vágyom már arra, hogy ismét lássalak. És szívből remélem, hogy a boldogságod távol áll innen - vált mosolyom elbűvölővé, de ha atekintetemen múlna, már holtan esett volna össze.

A legutóbbi alkalommal szabad voltam. Legalábbis egy éjszakára. Jó érzés volt Peter-rel lenni még akkor is, ha a dolog nem volt túl kifizetődő. Valahogy Seth mindig közénk fog állni. Amíg nem találjuk meg a módját annak, hogy kiiktassuk őt túlságosan is veszélyes a közelében lennem. Bármennyire is szeretnék vele lenni nem lehet. Közénk áll egy harmadik személy. Aki sajnos nem éppen a kedvességéről híres és elég könnyedén el tudja hitetni velem, hogy ő Peter. Úgy érzem, hogy valamit tennem kell, de a kezeim ugyanakkor meg is vannak kötve. Ha van is bennem valami, amivel el tudtam űzni egy pillanatra is akkor nem tudom, hogyan irányíthatnám.
Mióta visszatértem folyamatosan volt egy ember mellettem. Még véletlenül sem hagytak egy pillanatra sem egyedül. WC-re sem mehettem ki anélkül, hogy ne állt volna valaki az ajtóm előtt.
Csodálkoztam, hogy nem zártak el, de ugyanakkor örültem is ennek. Egyedül talán még tényleg megőrülnék. Bár így is őrültekkel vagyok körülvéve.. Mégis teljesen más, ha van valaki az ember mellett. S leginkább annak örülök, hogy tényleg léteznek vámpírok meg minden egyéb. Ebben az egy dologban legalább igazam volt.
Mikor a tekintetem találkozott egy szőke lányéval. Az álmaim. Mind hozzá köthetőek. Ő volt a rémálmaim főszereplője. Miatta vagyok itt. Minden rosszról ő tehet, ami velem történt.. Ezt nem hiszem el.. – Te.. Ez nem lehet igaz.. – Legszívesebben nekiestem volna és megtéptem volna, de félek ezzel csak magamnak ártanék. Így is elég rossz a helyzetem itt. Nem akarok még rontani is rajta. De itt helyben meg tudnám ölni. Bárcsak tudnám mi a forrása az erőmnek..

Hosszú idő után először léptem be ebbe a szanatóriumba. Vagy... diliházba. Nevezd, aminek akarod. De látnom kellett az én drágaságomat.
- Tudod, hogy ki vagyok. Nyiss ajtót. - szólaltam meg mereven, mikor megálltam a bejáratnál. Úgy őrzik ezt a helyet, mint valami börtönt. Bár néhány ittlévőnek igencsak szüksége is van rá. Hiszen gyilkosok... nemde? Azért vannak itt, mert nem vállalták a börtönt. Talán meg is tudom őket érteni. Én se mennék sittre, ha bekerülhetek egy ilyen elcseszett helyre. Áldom az állam eszét, amiért megnyitotta ezeket a helyeket. Különben nem tudtam volna hová bedugni Heather-t.
- Áh... - vigyorodtam el, amikor beljebb sétálva rögtön megpillantottam őt. Az arca tükrözte azt, hogy egy ideje már itt van. A ruhái nemkülönben. Kész dicsőség volt előtte ilyen drága és márkás ruhákban megjelenni, a sminkről nem is beszélve. Ezt igényességnek hívják. Ő meg nem tehet arról, hogy olyan hülye, hogy nem tudta kivédeni a gonoszságomat.
- Drágám. Olyan régen láttalak. Remélem, hogy örülsz nekem. - vontam fel a szemöldökömet, majd az őt kísérő férfira néztem, ezzel jelezve, hogy jobb, ha elhúzza innen a csíkot, különben megmutatom azt, hogy mit is tud egy számára egyszerű, szőke lányka. - Csak nem szökni próbáltál nemrég? - karoltam bele a lányba.