- Nem hinném, hogy az ön hibája gyengévé tette volna magát, Miss Walsh - néztem bele a szemeibe egyetlen másodperc leforgása alatt. A munkámhoz tartozik, hogy a pácienseim tekintetébe mélyedve állapítsam meg róluk, hogy velem vannak-e jelenleg, vagy útközben elveszítettem valahol őket... valójában erre itt semmi szükség nem volt. Clarice pontosan tudatában volt annak, hogy mit mond és mit tesz. Hangjának minden tónusán tökéletesen kiéreztem, hogy igazat beszél, de mi oka lett volna hazudni? Előttem nem tud olyan álarc alá rejtőzni, amely segítene rajta. Főleg úgy, hogy tudja, talán én vagyok az egyedüli, aki segíthet rajta, és megmentheti az életét a biztos haláltól. Ha ő erre már felkészült, akkor nincs mit tennem. De van egy olyan érzésem, hogy nem a halálsort választja. Túl életerős, akaratos, szenvedélyes nő, pontosan ezt értettem az alatt, hogy a társadalomban a helye. Kevés olyan van, mint ő. Én pedig még kevesebbet ismerek, tekintve, hogy majdnem egész nap ide vagyok bezrva évek óta és a külvilág hírei csupán nyomtatott sajtóban vagy televízióban jutnak el hozzám. A szakkönyveket már ezerszer átrágtam, mindenben naprakész voltam, és volt egy olyan sejtésem, hogy ő nem a sorozatgyilkosok sorát fogja erősíteni akkor sem, ha egyszer kiszabadul majd. Bár tény, hogy hirtelen felindulásból bármit megtehet ismét... Követtem alakját, és amikor az ablak elé sétált, egy halk sóhajt engedtem meg magamnak. Esetében nem kellett attól félnem, hogy kiveti magát az ablakon, így nyugodtan helyezkedtem el továbbra is a székben. Ha valamitől félnem kellett, az inkább a következő betegem, de Clarice egy másfajta páciens. És ezt mindketten nagyon jól tudtuk. - Ó, kérem. Senki nem kéri, hogy hozza vissza azt a szerencsétlent. A női társai egyszer még meg fogják köszönni, hogy eltűntette a föld színéről azt a molesztáló, erőszakos férfit. - Mintha elismertem volna azt, hogy okkal tette, amit tett. Ebben végülis nem volt hiba, át tudtam vele érezni. Csak nem ez volt a dolgom. Továbbra is az lett volna a munkám, hogy az elmeállapotában mélyedjek mélyebbre és mélyebbre, de erre még nem volt túl sok lehetőségem. Hátradőltem a széken. A nő temperamentuma és hevessége egyszerre volt insiráló, aggasztó és csábító, habár soha nem néztem a pácienseimre olyan szemmel, hogy azt valaki megszólja. De ebben a nőben volt muníció és elhetőség is. Felesleges lett volna örökre elnémítani. - Nem ön fogja megmenteni azokat a nőket. A hősök csak a mesében léteznek, Miss Walsh. Ön inkább törődjön azzal, hogy a saját bőrét mentse - álltam fel magam is, és elé lépve néztem a tekintetét határozottna, úgy, ahogyan pár másodperce még nem tettem. - Segítségére leszek benne. De óvatosnak kell lennie. Kiviszem innen, előbb vagy utóbb.
Egyre csak azt mantrázom magamban, valósággal próbálom meggyőzni magamat arról, hogy nem vagyok őrült, és nem vagyok valamiféle elvetemült, tömeggyilkos pszichopata. Ugyan nem öltem meg mást, soha életemben, még csak nem is gondoltam ilyesmire, de akkor, aznap éjjel, megtettem. És már nem tudom visszaforgatni az idő vaskerekét – erre még én sem vagyok képes -, és gyilkos lettem, gyilkos vagyok. Ugyan nem tömeggyilkos, és úgy vélem, pszichopata-, vagy szociopata sem vagyok, hiszen az ismert tünetek közül egyiket sem produkálom. Még. De gyilkos, oh, igen... Nem tudom, mit higgyek, nem tudom, mit gondoljak magamról. Egyszerűen fel kellett volna jelentenem a faszarcút, és most nem tartanék ott, ahol; az elmegyógyintézetben. Esküszöm, várom a percet, a pillanatot, hogy kényszerzubbonyba tegyenek, és gumiszobába zárjanak. Már látom is magam előtt a városi újság címlapját, és a szalagcímet: az elismert újságírót az elmegyógyintézetben kezelik, főnöke kegyetlen meggyilkolása miatt. A szövegbe beágyazva pedig egy bájos kép rólam, amint az imént említett szerelésben, és helyiségben, gyógyszerektől kába, lapos pillantással nézek a kamerába, melynek vakuja beteges aurát von körém. Beleborzongok a gondolatba. Nem szabad elhagynom magamat, idáig meglehetősen jól helytálltam, segítettem a betegeknek, már, akik hagyták, akik kértek a segítségemből, nem vettem be a gyógyszereim javarészét, rendes nő módjára viselkedtem. Nem tervezek másképpen tenni ezután sem, de érzem a nyomást, ami rám nehezedik – fizikálisan, és szellemileg egyaránt. És nem tudom, hogy ez a korábban ismeretlen, és még merőben újnak számító érzés hogyan, és miképpen lesz hatással rám. Én is attól tartok, mint körülöttem minden beszámítható egyén, hogy egyszerűen kifordulok önnönmagamból, és felszínre kerül a valódinak tituált énem. Az az énem, aki valójában nem is én vagyok, az a szörnyeteg, aki megölte a főnökömet. Fürkész pillantásokkal kémlelem a velem szemben ülő doktor úr arcát, vonásait, pillantását keresem, próbálok belőle olvasni. - Jogos, és érthető – bólintok; nem is értem, mire számítottam, persze, hogy mindent olvasott! Ez a férfi zseniális. Átlát az őrültségem maszkján, amit olyan kényes odafigyeléssel és precíz pontossággal illesztettem saját arcomra, valósággal bőrömre tapasztottam azt a nőt, azt az embert, akit mindenki látni akar. Nem erőszakosan-, és nem is érzelmektől túlfűtötten beszéltem az ügyvédemmel-, majd később a bíróságon, az esküdtszék előtt. Hideg közönnyel, és tárgyilagos hangnemben tettem mindezt – mint azok a vérbeli, igazi pszichopaták. Ez a férfi viszont nem törődik ezzel az álcával. Dr. Farewell azt a nőt, azt az embert látja, aki valójában én vagyok, aki mindig is voltam, a gyilkosság előtt. Jó neki, hogy ő látja ezt az embert, ugyanis az én szememben kezd megfakulni a képe, a saját képem. Újfent nevetnem kell, halkan és csilingelőn, de mégis szarkazmussal, némi éllel és keserédes tónussal a hangomban. - Ugyan, Doktor Farewell, a hibáink csak gyengévé tesznek bennünket – hangom érzelemmentes, de érzem, ahogyan a harag és a düh elegye vehemensen robog a véremben. Nem a pszichiáterre vagyok dühös, hanem a főnökömre; minekután hiába ért véget az élete, olybá tűnik, az enyém is véget fog érni – előbb, vagy utóbb, így, vagy úgy, de biztos vagyok benne, hogy így lesz. – Egyre csak halmozzuk a hibákat, míg egy nap elmerülünk bennük, és dagonyázhatunk abban a mocsokban, amit saját magunknak köszönhetünk – felállok a székből, de még mindig nem szakítom el pillantásomat a férfiétől, teátrálisan veszek egy nagy levegőt, majd kerülöm meg a férfi asztalát, és a legközelebbi ablakhoz lépek. Halovány, megfakult tükörképemmel nézek farkasszemet, majd az intézet körül elterülő tájra réved pillantásom. Eléggé messze van a városperemtől, és bármilyen más kisvárostól. - Hibáztam. Most elégedett? – blazírt képpel kérdezem a tükörképemtől. Ezúttal szavaim koránt sem őszinték. Hibáztam, tudom, elismerem – de nem érzéssel, csupán üres szavakkal. – Nem, mintha számítana, nem, mintha semmissé tehetném, nem, mintha visszahozhatnám azt a szerencsétlent – támasztom homlokomat a hideg üvegnek. - Nem véletlenül viselkedtem úgy a bíróságon, mintha lenne miért aggódnia a társadalomnak – fordulok most a férfi felé, hátamat az ablaknak vetve, kezeimmel a párkányon támaszkodva. – Nem akarok itt maradni, nekem elhiheti. De meghalni sem akarok. Szóval... – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, kérdőn jobbra biccentve fejemet. – Patt helyzet alakult ki, igen, jól látja – határozottan bólintok. Kérdőn nézek a férfire. - Nem – szilárd, határozott kijelentés. – Azok az emberek, odakint – heves kézmozdulattal mutatok az ajtó felé – szenvednek! Minden nap, érti? Felelőtlen, nemtörődöm, kegyetlen dolgokat tesznek velük egyes dolgozók. És én nem hiszem, hogy ez járja – fonom össze mellkasom előtt karjaimat, és úgy nézek a doktor úrra, metsző, szúrós, makacs pillantásokkal.
Words: 707 | Music: Elastic Heart. | Note: Yeah, let's be clear, I'll trust no one.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Nov. 30, 2014 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miss Walsh + Ethan
to a killer beauty
Meglehetősen divatos lett az utóbbi időben az, hogy kritizáljuk a jelenlegi rendszert. Szó mi szó, engem soha nem zavart, hiszen nincs érdekeltségem benne. Se a külvilági rendszerben, sem az itteniben. Nem is nagyon van dolgom itt, csak néhány olyan esettel mint Clarice. Talán annyi különbséggel, hogy belőlük normális emberi lényt már fizikai lehetetlenség varázsolni. Clarice teljesen ép. Gyönyörű is ráadásul. Hogy lehet, hogy csupán a gyilkosság gondolata fordult meg ebben a bájos testben? Ebben az amúgy - és az eddigiek alapján felmért - okos elméjében? Felfoghatatlan. De az én feladatom most, hogy... kezdjek valamit a helyzettel. Csak lehet, hogy számára nem lesz túl kecsegtető, ha kezdek valamit a helyzetével... túlontúl értékes darabka a színházamban ahhoz, hogy hagyjam elmenni. Amúgy is, ha hagyom elmenni, halálra fogják ítélni. Talán azt várja, hogy... szökésben segítsek neki? - Pszichológus vagyok. Minden ilyen eredetű filmet és hozzájuk tartozó könyvet láttam és olvastam már - fontam össze ujjaimat, miután felkönyököltem az asztalon, arcát pedig továbbra sem engedte el tekintetem. Mintha képes lennék a pillantásommal befogni őt, mint valami pillangót befőttes üvegben... gyönyörű nő... olyan nő, amelyre minden hozzám hasonló férfi vágyik. És álmodozott róluk. Olyan anya mellett felnőni, amilyen az én anyám volt... hát igen. Ott nem maradt más, mint álmodozni, hiszen nem élhettem úgy mint egy normális fiatal férfi. - Nem vagyok Isten, tévedni emberi dolog - méregettem az arcát egy halvány mosollyal, mikor felfedte, hogy félreismertem. Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Inkább csak próbálom a külseje alapján bemérni őt, vajon milyen lehet, és úgy tűnik, hogy ezúttal a külső nem más, mint egy apró velejáró, nincs köze a történtekhez. Talán annyi, hogy a főnöke valószínűleg emiatt zaklatta őt. Ő nem azt látta, aki belül van... nekem viszont most már őt kell látnom.- De a legdicséretesebb erény, ha elismerjük saját hibáinkat - tettem aztán még hozzá, majd hátradőltem, és a mappát, amelyben az ügy részletei voltak, egyszerűen az asztalra dobtam. - Maga okos nő - állapítottam meg aztán. - Tudom, hogy nem önvédelem volt. Nem találtak dulakodásra utaló nyomokat a helyszínen - vettem le aztán a szemüvegemet is, amely leginkább az imázsomhoz kellett, semmi máshoz. - Való igaz, hogy jóval kegyesebb itt maradni, és ha szeretné, hát szívesen mondom, hogy megzavarodott az elméje. Akkor körülbelül négy-öt év múlva kiszabadulhat ebből a bolondok házából. De felfedhetem a valóságot is, amelynek köszönhetően egy évtized múlva megkapja a halálos adagot - billent oldalra a fejem. Nagyjából csak az alternatívákat firtattam, de nem láttam meglepetést az arcán. Ezen pedig nem is lepődöm meg, nyilván tisztában van a saját lehetőségeivel. Csak nem biztos, hogy ezt a négy-öt évet úgy fogja itt kibírni, mint az elmúlt néhány hetet... némileg több idő az a pár év, mint néhány hét. - Szóval itt az indíték - fogtam meg egy tollat az asztalról, és a saját kis noteszembe jegyzeteltem le, amiket mondott.- Bár nem meglepő, nagyjából sejtettem, hogy ezek állnak a háttérben -sóhajtottam fel, majd ismét rá fordítottam a tekintetem. - Nem áll szándékomban halálsorra küldeni önt, Miss Walsh. Ahhoz túlzottan értékes tagjának tartom önt a társadalomnak - fűztem még hozzá. - A saját bokámat sem üthetem meg... ha el akarjuk hitetni, hogy maga tényleg egy pszichopata, akkor... talán jobb, ha azzal kezdjük, hogy befejezi a társai pátyolgatását.
'Suddenly my life was changed and overnight the world has turned to something strange.'
Kérdésére fel kell nevetnem. Hangosan és szarkasztikusan nevetek. - Igen - bólintok határozottan -, pontosan így gondolom! - vonom fel egyik szemöldökömet, és állom a férfi pillantását. Eddig féltem, de most az inamba szállt a bátorság. Nem tehetek róla, gyűlölöm, ha valaki, bárki, feljebbvalónak érzi magát a többi embertársánál. Ennél undorítóbb nincs a világon. Pontosan tudom, miről beszélek, hiszen én is voltam ebben a kiszolgáltatott helyzetben - egy kicsit más körülmények között ugyan, de néha akkor is azt hittem, hogy megőrülök a dühtől, a tehetetlenségtől. Szóval most tudom kezelni ezt a helyzetet. Próbálok higgadt és nyugodt maradni, bár ez nehezen megy. Érzem, milyen hévvel dübörög a szívem, mint egy zaklatott madár, mely csontbörtönéből akar kitörni, szabadulni akar, de képtelen kitörni bordáim alkotta kalitkájából. A kezeim teljesen kihűltek, az ujjaim szinte jéghidegek. A gyomrom öklömnyire szorult, és nem enged. Nem tudom, hogy mindebből mi látszik a külvilág, vagyis Dr. Farewell számára, de próbálok nyugodt képet vágni. Az, hogy miért nem akarok börtönbe menni, egyértelmű. Nem akarok meghalni. És az államban még él a halálbüntetés. Azt hiszem, több esélyem van, ha elmegyógyintézetbe kerülök, ha itt vagyok, mintha bevallanám, hogy normális vagyok. Lehet, hogy nem is vagyok az. Néha már magam is megkérdőjelezem épelméjűségemet, hogy ezt a sorsot választottam magamnak. De képes vagyok alkalmazkodni ehhez az igazán kellemetlen helyhez és helyzethez. Muszáj. Nincs más választásom. Ez az egyetlen választásom. Két rossz közül kénytelen voltam választani, és én megtettem. Itt vagyok, és még itt is maradok - ki tudja, meddig. - Köszönöm - biccentek a férfi felé elismerően, ám cseppnyi éllel a hangomban, arra értve, hogy művelt vagyok. Az vagyok, tudom. - És egyetértek. Pedig remekmű. Remélem, a könyvet is olvasta - rándul apró mosolyra az ajkam. - Meglehet - hagyom rá, hogy hasonlítok a főszereplőre. Elismerem, hogy van hasonlóság köztem, és McMurphy között, ha más nem, abban, hogy mindketten szimuláljuk az őrültségünket, s mindketten hangadók vagyunk ebben a földi pokolban, és megvédjük a betegeket, de... én nem fogok meghalni. Nem, az nem lehet. Hiszen tanultam McMurphy hibájából. Aztán a gyilkosságról kérdez, melyről meglepő könnyedséggel beszélek. Ez nem így volt a legelején. Nem így volt legelőször. Meg akartam ölni a főnökömet, s bár nem mondtam ki soha, nem bántam meg. Megtenném újra, és újra, és újra. Először bűntudatot éreztem. Aztán ez a bűntudat átcsapott elismerésbe. Nem megbánásba. Az eset visszafordíthatatlan volt, így belenyugodtam a dologba, elfogadtam a tényt, hogy gyilkoltam, hogy kioltottam egy ember életét. Ahogy azt is készségesen elfogadtam, hogy végre bosszút álltam a hosszú, kegyetlen évekért, végre én írtam a saját sorsomat, az én kezemben volt a döntés, döntöttem, majd aszerint cselekedtem. Most pedig már ott tartok, hogy nyugodtan és bűntudat nélkül, szinte rutinosan beszélek az esetről, mintha csak arról beszélnénk a doktorral, hogy mit tettem az elmúlt napon, vagy azelőtt, vagy a múlthéten. - A látszat sokszor csal, Dr. Farewell - búgom. - Félreismert - teszem hozzá, könnyeden rándítva vállamat. Nem tudom, mi alapon nézek ki inkább fegyveres nőnek, semmint késesnek. Ha a tükörbe nézek, egyiket sem látom a lelki szemeimmel a kezemben. Vagyis, eddig nem láttam. Ha most néznék a tükörbe, bizonyos, hogy azt a fekete markolatú, gyöngyházas berakású kést látnám a birtokomban. Lepillantok az asztalára a mozdulatra, és a saját nevem jön velem szembe, amint félresiklik az asztalon. Amikor Farewell megszólal, rá emelem tekintetemet, és figyelek. Szavai szíven ütnek. - De... - próbálok mondani valamit, próbálom menteni a helyzetet. Menteni az eleve defektes, menthetetlen helyzetet. Mindennek az időnek, amit itt töltöttem, nem volt semmi értelme? Nem, mert most el akar küldeni. Nem, nem vagyok őrült, és nem, nem önvédelem volt. Színtiszta gyilkosság volt, a bosszú hajtott, és én engedtem annak a kicsinyes hangnak a fejemben, mely azt suttogta, megtévesztő módon, az én hangomon, hogy 'eljött a te időd, öld meg!'. És én megtettem. És már nincs visszaút. Kérdésére szóra nyitom a számat, de nem hagy válaszolni. Talán nem is várta el, hogy válaszoljak. - Én... - ingatom meg a fejem és sütöm le egy pillanatra a tekintetemet, aztán felnézek rá, és úgy folytatom. - Nem önvédelem volt - azt nem mondom ki, hogy nem vagyok őrült -, és képes vagyok kitartani. Inkább maradok itt, semmint, hogy börtönbe-, majd a méreginjekciók végére kerüljek. Nem fogok beállni a halálsorba - ingatom meg a fejemet újfent, ezúttal azonban határozottabban, mint az előbb. Hát újra meg kell tennem... - fut át az agyamon, de elhessegetem a képtelen elgondolást. - Néha, szerkesztőségi megbeszéléseken az asztal alatt tapogatott - mondom az igazat. - És tett felkéréseket, és felajánlásokat, szexuális értelemben. Azt akarta, hogy feküdjek le vele, bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe, a szerkesztőség berkein belül. És, mivel ezt nem tettem meg, megalázott, napi rendszerességgel - ismétlem, újra, egyre indulatosabban. - Igazán rendes öntől, hogy segíteni akar, Dr. Farewell, de úgy segítene a legtöbbet, ha őrültnek nyilvánítana. Pszichopatának. Szociopatának. Közveszélyes elmeháborodottnak - lenézek az íróasztalra, melyen ott hever egy toll, árván, alig egy karnyújtásnyira. Ha kell, megteszem...
MUSIC: The Devil Within | NOTE: In the Hell on Earth | WORDS: 787
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Aug. 19, 2014 8:18 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Clarice & Ethan
- Szóval úgy gondolja, hogy az ápolók... nos, nem megengedett módon bánnak a páciensekkel? - dőltem hátra ismét, és eltökéltem, hogy mostantól tartom ezt a testtartást. Számomra nincs is kellemesebb, mint azon tűnődni hogy ezek a szerencsétlen ápolók mit össze nem szerencsétlenkednek a betegekkel. Ha engem bárki is megkérdez, nyilván határozottan tiltakozom a fenyítés ellen, hiszen senki nem érdemli ezt a bánásmódot. Legyen akár bolond, akár józan, tudatteljes ember. Ám Clarice egyáltalán nem az, akik közé belökték nemrégiben. S ezzel ő is teljes mértékben tisztában van. Vajon tényleg a börtönt akarja megúszni? Vagy a lelkiismerete gyötri annyira, hogy... nos, ilyen eszközökhöz nyúljon és ne a börtönben tudja meg, milyen kedvesen fogadják a gyilkosokat. Bár ő egy nő. Női részlegre kerülne. Ami még rosszabb, mint a férfi részleg. Azt hiszem, jómagam hányingert kapnék attól, ha élesben kellene szembesülnöm azokkal a borzalmakkal, melyeket ott nők művelnek egymással. - Hm, Ön igencsak művelt, ha látta a filmet. A mai világban ezt nem sokan mondhatják el magukról ezt a dicséretes élményt. Bár talán az is meglepő, hogy milyen nagy hasonlóságot vonhatunk le a férfi és maga között - kezdtem el méginkább fürkészni az arcát. A pszichológiában nem teljes mértékben elfogadott a tény, hogy a szem a lélek tükre. Hiszen tömeggyilkosok, sorozatgyilkosok sem a szemük által lettek leleplezve. Helyezzük előtérbe Ted Bundy esetét... egy normális gyermekkort megélt, jó körülmények között felcseperedő férfi volt, akit feltételezetten több, mint ötven nő meggyilkolása miatt ültettek villamosszékbe. Ő volt a doktorim tárgya. Az utolsó interjú, melyet adott... nos, ott megbukott, hogy a szem a lélek tükre. Ha bárki is a szemébe nézett, sosem mondta volna meg róla, hogy az álarc mögött egy perverz gyilkos áll. A történetét csendben hallgattam végig. Nem állt szándékomban beszélni, ahogyan közbevágni sem. Hallanom kellett az egész történetet, melyxet valószínűleg már többször is elmondott... már többször fel kellett idéznie, ezért tudta ennyire, és ezért volt ilyen könnyű emlékeznie. - Érdekes. Ha nem ismerném tetteinek részletességét, megesküdnék, hogy Ön inkább egy fegyveres nőnek tűnik, mintsem olyannak, aki késsel rohangál magánál - billent oldalra a fejem majd levettem a szemüvegem, és félretoltam az aktát, melynek elején nagybetűkkel díszelgett a Walsh; Clarice felirat. Nem mondom, érdekes ügy. Mindig is jobban szerettem ezt, mint azt, mikor a betegeim megölik az egyik családtagjukat, csupán mert tényleg őrültek. És nincs mentségük. De ennek a nőnek van. - Nézze, a bűnügyek nem az én szakterületem, de mégis az én feladatom, hogy felállítsam a diagnózist. Maga nem őrült, semmi kétség. A tettei indokoltak, de ha a következtetésemet jól vonom le... nos, azt kell hogy mondjam, önvédelemnek sem fogható fel, hiszen sem megtámadni nem készült önt, sem nemi erőszakot elkövetni - sóhajtottam fel. - Léteznek különböző kiskapuk... talán egyet-kettőt a maga kedvéért ismertethetek. Bár törvény szerint nekem tilos asszisztálnom önnel, de... nem szívesen látnám önt itt az elkövetkezendő tíz év minden egyes napján. Annál ön értékesebb tagja ennek a társadalomnak. Vagy esetleg tévedek? - kérdeztem, de nem vártam választ, rögtön folytattam. - A főnöke... próbált bármikor kezet emelni magára? Próbálkozott nemi erőszakkal? - sorjáztam őt kérdéseimmel.
'Suddenly my life was changed and overnight the world has turned to something strange.'
Nem mutatom ki, hogy mennyire rettegek. Nem vagyok itt régóta, de gyűlölöm ezt a helyet és legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék innen, olyan messzire, amennyire csak lehet. Nem akarok itt lenni. De halott sem akarok lenni. Azt gondoltam, hogy megvárom, míg elévül a kivégzésem, míg már nem fognak az ügyemmel foglalkozni, addig pedig meghúzom magam itt. Pár pirula mit árthat?! Ha jó kislány leszek, és a Dokinak sem borul el az agya, akkor nem kapok több elektrosokk-kezelést sem. Hiszen, miért kapnék, ha nyugodt vagyok, és jó magaviseletű? Persze... - szűkítem réssé szemeimet, miközben a férfi arcát fürkészem - Ez csakis rajta múlik. És, ahogy elnézem, Farewell nem túl emberbarát. Legszívesebben szemberöhögném. Tudom, hogy én mondtam, hogy évekig itt lehetek még. Azt persze nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy a szökést tervezgetem. Végül csak unott képpel vállat vonok. - Igen, mentem, ami menthető - bólintok. - És ne becsülje le ezeket az embereket. Lehet, hogy nem normálisak, de emberek. Megérdemlik, hogy úgy is bánjanak velük, mint az emberekkel. Az Ön helyében az ápolóim körmére néznék ez ügyben... - vonom fel a szemöldökömet. Azt hiszem, túl messzire mentem, de a francba is! Képtelen vagyok elviselni az igazságtalanságot és a kegyetlenséget. És az, ahogy egyes betegekkel bánnak, az vérlázító és visszataszító. A rohadt életbe, miért nem tudom befogni a számat? - Láttam - bólintok újra -, az egyik kedvencem - mosolyodok el negédesen. - És higgyen nekem, én okosabb vagyok, mint McMurphy... - azt, amit gondolok, nem mondom ki hangosan. Ezúttal nem. Azt, hogy én egy pillanatig sem haboznék, hogy megöljem a... 'főnővért'. Ajánlatára magasra szökik a szemöldököm a homlokomon. Hát persze... miért is segítene? Mint mondtam az előbb: nem tűnik túl emberbarátnak. - Megvagyok magam is, de köszönöm. Igazán - mosolyodok el bájosan, bár mintha szavaim mögött szarkazmus és cinizmus bujkálna. - De, ahogy Ön is mondta, Doktor úr, nem kérhetek ilyesmit, még, ha szándékomban állna sem – rántom meg a vállam lemondón, és nézek az ölembe, a pólóm gyűrődéseit szemlélve, míg meg nem szólal újra. Bowater. Farewell nem engedi el a pillantásomat, egy percre sem. El akarom vonni róla a tekintetemet, de nem megy. Magához láncolta. - Tényleg hallani akar róla? Véres sztori - magyarázom, szemrebbenés nélkül. Ő pedig bólint. - Rendben - veszek nagy levegőt. - Késő este volt. Épp a munkahelyem előtt dohányoztam, vártam a férfire, akivel randevút beszéltünk meg - látom magam előtt az egészet. Mint valamiféle filmet. - Bowater, a főnököm, utánam jött, megállt a szerkesztőség főbejáratának lépcsője tetején és beszélni kezdett. Megkért, hogy segítsek neki, de tudja, ha nem féltem annyira a munkahelyemet és a pozíciómat, már rég feljelenthettem volna plágium vádjával - nevetek halkan és röviden, majd folytatom. - Szemrebbenés nélkül állította, hogy az én szavaim, az én írásom az övéi. A hétköznapokon pedig semmibe vett. Egy utolsó, rohadt szemét volt - szorul most ökölbe a jobb kezem, mire ujjaimból kiszalad a vér, és megfakulnak - Aztán ott volt a szexuális zaklatás. Nem egyszer jött a lakásomhoz, vagy tett felajánlásokat az irodában. És én nemet mondtam, újra, és újra, és újra... ez pedig annyira zavarta a férfiúi egóját, hogy megalázott a munkatársaim előtt. Nyíltan és bármiféle lelkiismeret furdalás nélkül - ingatom meg a fejemet, visszagondolva szavaira, melyek még ma is a fülemben visszhangoznak. - Azon az estén durva dolgokat mondott. Kurvának nevezett, semmibe vett, lealacsonyító módon beszélt velem, és akkor, és ott betelt a pohár - elevenítem fel magam előtt, és emlékezek vissza rá, az undorító képére, a még undorítóbb szavaira... - Aztán egy gyors mozdulattal vettem elő a kést a táskámban. Nem készültem erre a kis akcióra, önvédelem céljára tartottam magamnál a szúró-vágó fegyvert. Kisméretű, kinyitható kés volt, fekete markolattal, gyöngyházas berakással - szinte szeretettel gondolok vissza arra a késre, és ez ijesztő. - Magam is meglepődtem a gyors, erőszakos mozdulaton. Ekkor a férfi már a lépcső aljában állt, nem egészen egy méterre tőlem, de nem tudott felkészülni a hirtelen jött támadásra. És én leszúrtam - engedem most el ökölbe szorult kezemben az izmokat. - Leszúrtam újra, és újra, és újra. A mellkasába mártottam a kést, megforgattam benne, a szívébe vájtam az ezüst pengét és közben végig a szemébe néztem. Tudja, milyen érzés valakinek a szemébe nézni, aki haldoklik? Tudja, milyen, amikor kialszik abban a szempárban az élet szikrája? - teszem fel a kérdéseket, de nem hagyom, hogy megválaszolja őket. - Elvágtam a torkát is, pedig már rég halott volt... hogy miért tettem? Hát nem nyilvánvaló? Megalázott. Nem egyszer, nem kétszer. Négy éven keresztül, majdnem minden egyes rohadt nap. Az összesen körülbelül ezernégyszázhatvan nap, és ki tudja, hány ezer szitokszó. Eddig tűrtem, eddig szorítottam ökölbe a kezemet, és préseltem össze az ajkaimat, hogy nehogy a munkámba kerüljön egyetlen, rossz szó. Egyszerűen elszakadt a cérna, és elborult az agyam - vallom be. Miért kerteljek? Ez az igazság. Látom, hogy a kezében tartja a mappámat, nyilván oda is le van írva a vallomásom és az egész ügy, elejétől, egészen a végéig, az idekerülésem percéig. Egy apró szócskával megtoldva: pszichopata. Ezt ezúttal nem mondtam ki hangosan, talán azért, mert ez nem igaz. Legalábbis... remélem, hogy nem igaz.
MUSIC: The Devil Within | NOTE: In the Hell on Earth | WORDS: 801
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Május 30, 2014 6:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Clarice & Ethan
Az arcát méricskéltem. Ezen belül is a tekintetét... azt a pillantást, mely talán rögtön le tudott volna venni a lábamról, ha nem ilyen körülmények között találkozunk. Hiszen ez egy elmegyógyintézet! Ő egy gyilkos. És azt kell hogy mondjam: az én állapotom sem rejt magában különbséget. Nem vagyok különb, mint ő. Csak tőle eltérően én magamban hordoztam azt, hogy képes voltam és vagyok titokban csinálni őrült és beteges hobbimat. Kár, hogy magamat nem tudom kikezelni. Pszichológus lennék, vagy mi. De ahogy egykoron egy bölcs tanárom mondta: mire elvégezzük a pszichológiát, magunk őrültebbek leszünk, mint a pácienseink. És lám, nem tévedett semmit! Nem édes?! - Szóval az életét mentette ezzel a lépéssel. Tudja, a halál megváltás annak, aki őrültek közé keveredik. Ezek az emberek bolondok, nincs mit ezen fényezni vagy leplezni. És ha maga sokáig marad itt, kétségtelen hogy a hatásuk alá fog kerülni. Hacsak nem rendelkezik páratlan képességekkel - köszörültem meg a torkomat, majd a mappájával egyetemben dőltem hátra. - Látta már esetleg a Száll a kakukk fészkére című filmet? Tipikusan a maga esete. Piti kis bűnöző... és egy nővér, aki átlát a szitán - gondolkodtam el, bár ez inkább saját magam eszmefuttatása volt, mintsem az ügyhöz tartozó lényeges információ. - Szívből kívánom, hogy Ön... ne egy párnával a képében végezze. A halál nem alszik, ezt mind tudjuk - hangsúlyoztam ki, majd letettem a szemüvegemet, és összefontam az ujjaimat. - A segítségemmel hamar kijiuthat innen. De nem mondanám, hogy szándékomban áll segíteni. Miért tenném? Hogy újabb embert öljön? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd elvigyorodtam. - Ezt maga sem kérheti tőlem, igaz? - húzódott még szélesebb mosoly a képemre. Mindig próbáltam elbizonytalancítani a pácienseimet. De ez annyi eltérést produkált, hogy ők elmebetegek. Clarice nem az. Vele nehezebb lesz. Sokakl nehezebb. - Meséljen. A gyilkosságról, amelyet elkövetett. - sóhajtottam aztán ismét, de nem engedtem el a tekintetét. Szinte köteleztem, hogy belenézzen az én pillantásomba. - Mivel követte el... hol követte el... ki ellen követte el... és a legfontosabb: miért követte el? - kérdeztem. Mindent leírt az aktája. Mégis a szájából akatam hallani ezt a történetet. Anélkül nem lenne teljes az örömem. Utána rátérhetünk a lényegre.
'Suddenly my life was changed and overnight the world has turned to something strange.'
Komoly arccal és tekintettel fürkészem. Állítására felvonom a szemöldökömet. - Így történt - mondom határozottan, mintha csak arra bólintottam volna rá, hogy elfelejtettem becsukni egy ajtót, vagy leejtettem volna egy tányért, vagy poharat. Persze, az ügy nem ilyen egyszerű. Arra bólintottam rá, hogy megöltem egy embert. Egy ártatlannak titulált embert. Az én szememben azonban nem volt ártatlan, de ezt nyilván ki sem ejtem a számon. Akkor elbúcsúzhatnék a józan eszemtől, vagy jobbik esetben az életemtől. Tekintetét állom, szemem sarkából a kávét nézem. Istenem, de meginnék egy jó, erős feketét. De ilyesmit itt nem kap az ember. Rossz hatással van egyes betegek idegrendszerére és néhány gyógyszerrel ütik egymást. Többek között pár olyannal is, amit nekem szednem kellene. Kérdésére halovány mosoly kúszik az arcomra. - Higgye el, mindennek oka van - dőlök előre ültömben és nézek vele farkasszemet. - Tudja, Louisiana államban a gyilkosságért többnyire halálbüntetés jár. Azt hiszem, innen még kijuthatok, Dr. Farewell, ha zavaros elmeállapotom javulni látszik. - magyarázom, végig a férfi szemébe nézve. Az előbb úgy tűnt, hogy az ápolónő nem szívleli őt, sőt, talán félelem is kiült a nő arcára. Én nem adom meg neki ezt az örömöt. Tudom, hogy most a kezében vagyok, mint holmi játék baba; szinte azt csinál velem, amit akar. Én ezzel tisztában vagyok, tartok is tőle, de megőrzöm a hidegvéremet, amennyire csak lehet. Azt hiszem, eléggé jól csinálom. Újra hátradőlök ültömben. - Mit gondol, Dr. Farewell, mennyi ideig leszek itt, az eredményeimet elnézve? - teszem fel a kérdést, ujjaimat összefonva ölemben, majd hozzáteszem: - Ki fogom bírni az ittlétet. Eltökélt vagyok, biztos vagyok benne, hogy elég erős vagyok hozzá, hogy kibírjam itt. Ki kell bírnom. Éveket töltöttem el egy olyan munkahelyen, ahol a főnököm minden egyes napomat pokollá tette. Tény, egy elmegyógyintézet más. Rosszabb. De ki fogom bírni. Ha ezen túl leszek, visszatérhetek a normális életembe, és folytathatom, amit elkezdtem. Folytathatom az újságírást, egy másik helyen, egy, remélhetőleg, jobb főnökkel. Még minden helyre jöhet. Helyre kell jönnie. Remélem. Tekintetem elkalandozott, azt hiszem, csak magam elé bámultam, de most hirtelen visszavonom pillantásomat Farewell-re. Kérdőn nézek rá. Akar még valamit? - kérdezem magamban, de nem mondom ki. Mintha nem tetszene neki valami. Nem szólok semmit, engedelmesen várok. Hogy mire? Még én sem tudom. Próbálok valamit leolvasni a szemben ülő férfi arcáról, a mimikáiról, a mozdulataiból, a pillantásából, de... semmi. Nem látok a felszín mögé. Lehet, hogy nem is kellene akarnom belelátni a fejébe. De én már csak ilyen vagyok... kíváncsian fürkészem az arcát, hátha elkapok egy mozdulatot, ami árulkodhat bármiről.
Egy mappát szorongattam ujjaim között, ahogyan becsaptam magam mögött az ajtót, és a mappát az asztal kellős közepére vágtam. Nem hiszem, hogy ez a helyes hozzáállás, de... nem ittam meg a reggeli kávéadagomat. Ilyenkor intenzív utálatot mutatok minden irányba. Hát pontosan ezért kértem meg idejövet az egyik nővért, hogy hozzon számomra egy bögre koffeint. Nem mellesleg pedig; hozzák be ebbe a helyiségbe Miss Walsh-ot. Még emlékeztem rá. Tekintete szinte itt van a szemem előtt, ahogyan belépett az épület két ajtaján. Nem voltam ott, de az emelet ablakából figyeltem. Már első ránézésre tudtam, hogy ő nem őrült. És ahogyan elolvastam a jelentést, ebben csak bizonyosabb lettem. Egyszerűen nem értem, ki választ egy diliházat a börtön helyett... persze valahol megértem, hiszen a börtön kegyetlen hely, főleg egy gyilkosnak. De biztosan így van ezzel az a nő is, aki feleslegesen esett át elektrosokk-kezelésen, csupán azért, hogy tényleg így próbálják a józan eszét a földdel egyenlővé tenni? Ő egy intelligens nő... láthattam az életrajzában. S láttam a tekintetében, mikor ott álltam fölötte, mikor megkapta a kezelést. Nem voltam még a kezelőorvosa, hiszen éppencsak behozták, de tudtam: mi ketten jóban leszünk egyszer. S lám, talán ennek pontosan most van itt az ideje! - Foglaljon helyet, Miss Walsh - böktem a székre, ekkor már a kávémat kortyolgatva, melyet időközben a nővér be is hozott, bár nem éppen barátságos tekintettel. Ha nem félne tőlem, talán hozzátette volna, hogy ő itt egy nővér, nem pedig kávéautomata, vagy felszolgáló. - Higgye el, mindennek oka van - dőltem előre, visszatéve a szemüvegemet, majd arcom a jelentésre esett. - Itt az áll, hogy Ön megölt egy embert - olvastam fel, de egy pillanatra felnéztem tekintetére, hogy lássam, miként reagál erre. Ez csupán egy másodperc volt, rögtön folytattam. - Ön pedig elborult elmeállapotra hivatkozva került ide. Egy bizonyos pszichiátriai teszt ezt igazolta is. Kíváncsi lennék, ki igazolta, mikor szinte látható, hogy Önnek ténylegesen semmi baja - sóhajtottam, és ismét letettem a mappát, ezzel együtt a papírokat, a kávé pedig ismét ujjaim közé került. - Engem nem téveszt meg. Évek óta csinálom ezt. Úgy ismerem az őrülteket, mint a kisujjamat. Ha Ön őrült lenne... már régen rájöttem volna. A kérdésem csupán annyi, hogy tényleg egy ilyen helyen akarja eltölteni élete néhány évét? - billent oldalra a fejem, kezeim pedig ökölbe szorulva hullottak ölembe, de csak sóhajtottam egyet. - Egy börtön ehhez képest maga a paradicsom.
'Suddenly my life was changed and overnight the world has turned to something strange.'
A társalgóban dohányzok éppen, jobb híján. Egy elmegyógyintézetben eléggé szegényesek a lehetőségeim, ha fogalmazhatok így. Nem igazán szeretik a dolgozók, ha a betegek írogatnak, így még csak le sem tudom kötni kusza, zavaros gondolataimat. Mert azok vannak bőven. Folyamatosan újrapörgetem a fejemben azt a bizonyos éjszakát, amikor megöltem Bowatert. Soha, soha nem mondanám ki hangosan, mert akkor biztosan nem szabadulnék innen, de nem bántam meg. Valószínűleg újra megtenném, továbbra sem törődve a következményekkel. Nos, igen: a következmények. Vagy ez, vagy a méreg injekció. Lehet, hogy itt is meg fogok halni, előbb, vagy utóbb, nem állítom az ellenkezőjét, de szeretek élni. És, talán bízok a jóban, bízok benne, hogy túlélem. Vagy, ha mégsem, legalább elódáztam a búcsút az élettől. Vagy csak megnehezítem a saját életemet. Talán egyszerűbb lett volna beismerni, hogy én tettem, teljesen tiszta fejjel, és egyszerűen hagyni, hogy belém fecskendezzenek valami bénító, gyilkoló mérget. Talán könnyebb lett volna, de én világ életemben a legjobbra törekedtem, és mindig a nehezebb utat választottam, viselve a rögösebb út következményeit. Így kerültem ide. Őrültséget csináltam, hogy aztán őrülten jól adjam a pszichopatát, a tárgyalóteremben. Azzal vígasztalom magam, hogy innen még kijuthatok élve. Innen még lehet kiút, még kikerülhetek innen. Ha egyszer bekerültem volna a kivégzőterembe, onnan nem jövök ki. Még van remény. Most, még... ki tudja, meddig. Gyűlölöm a hangzavart, ami itt betölti a helyiségeket. Napok óta nem alszok, egyszerűen a hangok, amik éjszaka a folyosóra szöknek, nem hagynak nyugodni. A nővérek nem adnak nyugtatót, vagy altatót, hacsak nem harcolom ki magamnak. Nem vagyok itt régóta, de megtanultam ezt-azt: a cigit mindig magamnál kell tartanom, a gyógyszerek felét kell csak bevennem, ha beszámítható akarok maradni. Ha éjszaka aludni akarok, akkor hangosnak kell lennem, és felhívni magamra a figyelmet. Ha ezt teszem, vállalnom kell, hogy ha eljő a reggel, kótyagos leszek, legalább a délelőtt közepéig. Nem érdemes írással próbálkozni, mert a gondozók elveszik a tollat. Ha nap közben nem akarok balhét - márpedig nem akarok -, akkor csöndben kell lennem, és meghúznom magam. Nyílik a kétszárnyú ajtó, belép rajta egy nagydarab ápoló és erélyes, mély basszusán szól: - Walsh! - felkapom a fejem, majd felállok, mire ő elindul felém. Undorodok tőle, ahogy végigmér. Mint valami kiéhezett bika. Tartása egyenes, karjai izmosak, és bár kövér, látszik, hogy van benne erő, fekete, göndör haja kócos, sötétbarna szemei megvillannak. - Jöjjön - ragadja meg a csuklómat, és vonszol a helyiség másik vége felé. Üres, kihalt folyosón cibál magával, én pedig szó nélkül tűröm. - Farewell nagyon kíváncsi magára - magyarázza -, csak tudnám, miért... mondjuk, elég csinos, csak nincs ki mind a négy kereke, igaz, kedvesem? - kifejezéstelen arccal hallgatom, bár nem beszél sokáig, mivel nem bizonyulok túl jó beszélgető partnernek. Kopog egy ajtón, melyen nagy betűk díszelegnek: Dr. Ethan Farewell, pszichiáter. Persze, hogy tudom, kiről van szó. Emlékszem az arcára, keze érintésemre arcom puha bőrén, ahogy letörölte a kibuggyanó könnycseppet, mielőtt elektrosokk-kezelésnek vetett alá, nem sokkal az érkezésem után. Ki felejtene el egy ilyen meghatározó személyiséget?! Mikor bebocsátást nyerünk, az ápoló a székhez irányít, majd a falhoz lép, az ajtó mellé, de nem távozik. A doki int, hogy hagyja el a helyiséget, vállam fölött pillantok a robosztus alakra, aki értetlen arccal csukja be maga mögött az ajtót. Tekintetemet visszafordítom a férfire. Meredten nézem egy darabig, le sem veszem róla a pillantásomat. Jobb lábamat átvetem a balon, gyorsan körbejáratom a tekintetemet az irodában. Minden különcködéstől mentes, egyszerű dolgozószoba. Semmi különleges, vagy érdekes nincs sehol. - Gondolom, jó oka volt iderángatni - nézek újra arcába, rezzenéstelen pillantással -, Dr. Farewell... - fogalmam sincs, mit akar tőlem, de szeretném tudni. Talán beszélgetni akar a nem létező mentális problémámról. Talán csak társaságra vágyik... talán... nem tudom. Tényleg nem, és ez bosszant. Kérdőn nézek rá, várva a válaszát a fel nem tett kérdésemre. Mit akarsz?
Kezdőlap
