Megerősítette azt, amit kimondtam, méghozzá azt, hogy Jeremynek nincs semmi baja. Nem is tudom, mit csinálnék vele, ha megint kárt tett volna az egyetlen élő rokonomban, esélyes, hogy a hecc kedvéért széttörtem volna valamit a fején. És ez még csak egy igazán enyhe verziója annak, ami megjelent a lelki szemeim előtt. Követtem őt a tekintetemmel, és nagyot sóhajtottam, mikor leült mellém. Nyilván észre sem vette, hogy szándékosan sétáltam el mellőle az előbb, és a távolság végett foglaltam helyet az ágyamon. Nem szoktam hozzá az efféle látogatásokhoz Damontől, bár talán naívan álltam hozzá a dologhoz. Vagy ki tudja, lehet, hogy régóta szándékosan produkálja ki a találkozásainkat, ezt egyedül ő tudja. - Nem, ezzel nem segítesz - jegyeztem meg, utalva a káromkodásra, amit félig elharapott. Tanulnom kellett volna, nem véletlenül ültem itt, és vártam az isteni sugallatot. Megtehettem volna, hogy kisétálok a szobából, és én is élvezem a tavaszköszöntő Whitmore partit, de tudtam, hogy bajban leszek, ha most a következmények nélküli bulizást választanám. Éppen ez az... lenne következménye. Bár ha már lett volna lehetőségem eldönteni, hogy milyen indítékkal bukjak meg, bulizással vagy azért, mert Damon nem hagyott tanulni, akkor már inkább kimozdulok. Elgondolkodtam a szavain, majd megvontam a vállaimat. - Tudod, hogy minden második ember ilyen - mondtam egy grimasz kíséretében, de láttam, hogy komolyan gondolja a kérdést, így megpróbáltam normális választ adni. De annyi emberrel találkoztam, hogy... már tényleg nem tudtam megmondani, vajon közülük ki látna inkább holtan, mint élve. - Tatiával volt egy is öt perces összezörrenésünk, de az csak a szokásos volt - fűztem hozzá. Damon számára is ismerős lehetett a tény, Tatia utált engem, én se szívleltem őt ennél jobban, hát megvolt az alapja egy velős konfliktusnak. De nem próbáltam megváltani a világot azzal, hogy békességet ajánljak neki, mert jót nevetve rajtam, kilökdösne az ajtaján. Az ezt követő szavait meghallva viszont pár másopdercre ledermedtem. Csak ezután bukott ki belőlem nevetés, és megráztam a fejem. - Oké. Valld be, hogy te már meglátogattad a partit - kuncogtam még mindig. Merész gondolatnak tűnt, hogy én és Damon... amikor éppen jófiút játszott, még esetleg érezhettem volna azt a bizonyos szikrát, de valamivel mindig elrontotta. Mindig tett valamit, amivel elérte, hogy dühös legyek rá. És ez nem fért össze holmi szerelemmel.
Tanulmányozni kezdem az arcvonásain, hátha valami mellett ezidáig elsuhanhattam és mégiscsak tehettem valamit, amivel ennyire megutáltattam magamat vele. Néhány nappal ezelőttig még minden a régi volt, sőt annál sokkal jobb is. Most meg annyira hidegen viselkedik a közelemben, mintha a közös emlékeink egy pillanat alatt váltak volna köddé a kis buksijában. Az alapozós poénomat sem értékelte úgy, mint amire számítottam. Az lett volna a célom vele, hogy kicsit újra mosolyogni láthassam, de helyette pont azt értem el vele, hogy még komorabb lett. Bár, a grimaszát még értékelni is tudnám.. ha nem így adta volna elő. Valami nagyon nem stimmelt. Ha kiderül, hogy valaki megígézte.. és kiderítem, hogy kicsoda áll a hátterében, az illető már most kezdheti is ásni a saját sírját. - Igen, életben van. - Mondom, majd lazán az ágyához sétálok és helyet is foglalok mellette, mintha fel se tűnt volna, hogy mi célból is jött ide elsősorban. Zavarodottan ráncolom össze a szemöldökeimet, mikor kijelenti, hogy már pedig ő mindig így szokott viselkedni a társaságomban. - Hogy az a... - bukna ki belőlem hirtelenjében egy cifra káromkodás, miközben kezdett össze is állni a kép a fejemben a történteket illetően, de még épp időben sikerült lenyelnem azt. Megígézték. Ez már biztos. Az utolsó találkozásunkig még minden a legnagyobb rendben volt közöttünk, más választ keresve, sem találhatnánk, ami megmagyarázhatná a nála beütött változást. Kívéve, ha agyrázkódás érte, de egy vámpírnak még az sem árthatna. - Mondd, találkoztál valakivel a napokban, aki örömét lelné abban, ha pórt kavarhatna az élet..edben? - Először szinte úgy fogalmaztam, hogy az életünkben, de gyorsan meggondoltam magam. Helyette inkább azon kezdtem el töprengeni, kinek is szúrhatta elsősorban ennyira a szemét a boldogságunk. Oliver, Tatia, de talán még a jóanyámat is a listához írhatnám.. az újdonsült eretnekjeivel együtt. - Nem hittem volna, hogy erre a párbeszédre köztünk valaha sor fog kerülni, de.. mi együtt vagyunk.. vagyis voltunk ezidáig. És hiába is jönnél azzal, hogy biztos hallucinálok, vagy hasonló, mert nem. Az eszem nagyon is a helyén van. - Teszem még hozzá, közben a pillantását is keresve, hogy legalább meg tudjam saccolni, amit gondolhat. Egyszerüen nem tudtam elhinni, nem hogy felfogni a történteket..
//Bocsi, hogy ennyire megvárattattalak //
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egy grimasszal reagáltam a szavaira. A vámpírság nagy előnye volt, hogy nagyjából semmi ilyesmire nem lett volna szüksége, a bőre hibátlan, szóval... hát igen, remekül forgatta ki a szavaimat, de ehhez mindig is értett. Persze értettem én, hogy viccelődni próbált, csak most nem voltam vevő a humorára. Általában mindig akkor kopogtat az ajtón, amikor valami rossz fogja követni, mondhattuk volna úgy is, hogy ő a kisebbik rossz a nagy áradat előtt. Nem mintha nem szeretett volna pontot tenni a saját eszközeivel a dolgok végére, de... igazából annyira volt meggondolatlan, mint én. Ebben igazán osztozhattunk, annyi hülyeséget csinált, mint én. Csak kicsit veszélyesebben élt, evégett pedig... néhányan jobban utálták, mint kellett volna. Nekem is megvoltak az érzéseim, bár igencsak hullámozva éltem meg őket. Volt, mikor kedveltem, aztán egy húzása után már utáltam... bár érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi is az az utálat. Utáltam már másokat, példának okáért Olivert, de... Damon nem azon a szinten van. Nevetséges is lenne arra a szintre helyezni. - Szóval Jeremy még életben. Remek hír - biccentettem, kézbe fogva a tollamat is, majd nagy sóhajtva olvastam tovább a szavakat, de fél másodpercre felnéztem rá. Kíváncsi voltam, hogyan reagál arra, mikor valaki nem figyel rá, bár még mindig nem igazán értettem, mit keresett itt. Talán inkább a testvére bajain kellett volna segítenie, mintsem engem pesztrálnia, mert most neki van több gondja, nem nekem. Az én életem kivételesen csak a tankönyvek halmaza miatt volt súlyos, semmi más nem történt. Hála az égnek. Végül egy nevetés bukott ki belőlem, és meglepve emeltem fel a fejem. - Én mindig ennyire távolságtartó voltam veled, miről beszélsz? - kérdeztem, és magam is felvontam a szemöldököm. Talán érdemes lett volna felhívnom a Grillt, hogy Damon Salvatore kifosztotta-e a készletüket, mert ez magyarázatot adna arra, hogy mégis miért viselkedik ilyen furcsán. - Hacsak nem tudsz valami olyat, amit én nem - jegyeztem még meg. Elképzelni sem tudtam, hogy mi ütött belé, de nem áradt belőle alkohol illata, a tekintete is teljesen tiszta volt, és ha ivott is, maximum két pohárral gurított le a napi adagjának megfelelően.
lyan ridegen viselkedett, hogy akaratlanul is azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon én tettem-e valamit, amivel megbánthattam, de nem rémlik semmi. Még Jeremyvel sem vesztem össze, sőt nem is beszéltem vele egy ideje. Tudtommol még életben van. Ha nem így lenne, arról tudnánk, gondolom. Különben sem bántanám.. úgy, hogy azt ne élje túl, legalábbis biztosíték nélkül nem. Szóval, nem értettem, mi lehet a problémája. Akaratlanul is felvontam az egyik szemöldökömet a beszólása hallatán. - Nem, drágám, nem használok alapozót. Ez a természetes külsőm - kacsintok rá, oldva a feszültséget, hátha felenged, de nem épp úgy festett, mint aki arra készülne. Majd, elhúzta a fejét és elhátrált tőlem, egyenesen az ágyhoz, mint akinek minimum ekkora távolságra van szüksége ahhoz, hogy el tudja viselni a jelenlétemet. Összezavarodtam. - Nem tudom, mi van az öcséddel, mert egy ideje nem láttam, de mi az, hogy csak akkor szoktam felbukkanni, ha történt valami? Remélem ezt te sem gondolod komolyan.. - fordulok felé, anélkül, hogy egy lépést is tennék az irányába, észrevéve, hogy ő időközben a könyvét kezdte kitüntetni figyelmével. Untatnám? Mi a szöszről maradtam le? Pont úgy viselkedett, mint régen, mikor mi ketten még nem voltunk együtt. Vagy még akkor sem viselkedett ennyire közömbösen, bár.. na jó, lehet, hogy mégis. - Tudnom kéne valamiről, azzal kapcsolatban, hogy ilyen távolságtartó lettél hirtelen? - Érdeklődöm kerek perec kimondva, amit gondolok, hátha egyszerüen csak elkerülte valami a figyelmemet és semmi komolyabbról nincsen szó.
Próbáltam ellenállni annak a kísértésnek, hogy rávágjam az ajtót. Valamiért egyáltalán nem volt szükségem két mondat megtanulása közben arra, hogy ő pesztráljon, márpedig máshoz nem nagyon értett. Stefan szöges ellentéteként amúgy sem tudtam megérteni jó pár lépését vagy gondolatmenetét, amit ő jónak gondolt, de közben még csak meg sem közelítette azt a fokot, ami jóvá tesz valamit. Bonyolult vagy, átitatva valamivel, ami nem volt egészében gonoszság, mert tudtam, hogy képes jót is cselekedni. Csak éppen általában nem szeret a hős szerepében tetszelegni, ha meg igen, inkább antihősnek képzelném el. Felvontam a szemöldököm, mikor az állam alá nyúlt, valószínűleg a meglepettség miatt nem mozdultam el rögtön onnan, ahol álltam. - Öhm... ahogy látom, te már elkezdted az alapozást. Pedig még a nap sem ment le - forgattam meg a szemem. Jó, mindannyian szerettünk lazítani. De őt amúgy is úgy képzeltem, mint aki egy üveg whiskyvel alszik a karjai között. Kivéve mikor nem valami Rebekah Mikaelson félével keveredik össze. Annál még a whisky is jobb. Végül csak nagyot sóhajtottam, elhúztam a fejem, hogy ne is tudja folytatni az iménti tapogatózást, majd visszasétáltam az ágyhoz, és leültem. - Általában te szoktál akkor megjelenni, ha történt valami. Remélem nem Jeremy nyakát törted ki ezúttal - vettem ismét ölbe a könyveimet, és felsóhajtva fordítottam a sorok felé a tekintetem. Tudtam, hogy nem tette. Arról már valamilyen úton vagy módon de... tudnék, nem? - Szóval a kérdés jogos. Történt valami?
gy hosszú és fárasztó nap után, jó ötletnek tűnt meglátogatni Elenát a kollégiumban. Ha jól tudom, megint valami beteges ünnepséget rendeztek a kampuszon, hogy újabb okot szolgáltathassanak az iszákos egyetemistáknak a lerészegedésre. Nekem ez a dolog pont kapóra jön, tekintve, hogy a bulinak hála valószínüleg sem Vámpírbarbie, sem BonBon nem lesznek majd a szobában. Ha meg mégis, akkor ráérek a megjelésem után is, szépen kiterelgetni őket. Bár, ha annyira akarnak, felőlem maradhatnak is, én nem vagyok szégyenlős, mondjuk Elena már egész más tészta. Ő nem hiszem, hogy annyira élvezné, ha társaságunk lenne. Ah, hogy én miken is agyalok, bizonyára az agyamra mehetett az a néhány pohár bourbon, amit indulás előtt egy húzásra eltüntettem. Nem kellene annyit innom. Egy frászt, mégis miként viselhetném el a föld legnagyobb idiótáit józanul? Ahogy közeledtem a 22. kollégiumi szoba irányába, fülelni kezdtem, hátha meghallom Barbie ismerős rinyálását, de szerencsére erre nem került sor. Épp kopogni készültem, mikor Elena hirtelen kikiálltott megelőzve engem, de mielőtt még felelhettem volna neki, már ki is tárta előttem az ajtót. Volt valami fura a hanglejtésében, amit sehogy sem tudtam hová tenni, de nem is igazán akartam tudomást venni róla és foglalkozni a dologgal, gondolván, hogy minden bizonnyal, csak rosszul aludt az éjjel. Aztán, kisvártatva a megszokott, nyakbaugrós köszöntés helyett, valami egészen másban lehetett részem. - Nocsak, mik derülnek ki. Szöszinek van olyanja? - ráncolom össze a szemöldökeimet meglepettséget színlelve, majd lassan teszek néhány lépést feléje. - Történt valami? - váltok az előbbinél jóval komolyabb hangszínre, közben jobb kezemmel megemelve az állát, hogy a szemeibe nézhessek. Valami nem stimmelt. Ha valaki bántotta, egy kezemmel tépem ki az illető szívét, tíz perccel azután, hogy kiderítettem, ki érte a felelős.
Nem nagyon mozdultam ki a kollégiumi szobából, mióta a vizsgák maguk alá temettek. Nehéz volt behozni az egész félévet, hiszen nem egy és nem is két előadást hagytam ki az elmúlt szemeszterben... csak arra emlékeztem, hogy túl sok dolgom volt, lefoglalt Jeremy és az, hogy átsegítsem a barátaimat egy-egy nagyon nehéz időszakon. Stefanról alig hallottam valamit, Caroline pedig... azt hiszem, még gyászolt. Az egyedüli, akit hébe-hóba láttam felbukkanni, az Bonnie volt, de vagy én lettem túl szellemszerű az épületben, vagy ő. Bár inkább én, engem csak szökőévente egyszer fújt erre a szél. Alaric próbált felzárkózni az életében, hogy ismét élőnek érezhesse magát, Damon pedig... hát, ő Damon. Továbbra sem tudtam őt hová besorolni. Azon kívül, hogy már nem egyszer került veszélybe az életem vagy a szeretteim élete az ő ostobaságai miatt, hát úgy gondoltam, hogy őt kiváltképpen nem fogom meglátogatni. Ezért is esett rosszul visszagondolni arra, mikor felégettem az egész otthonomat... kénytelen voltam nap mint nap elviselni azt az arrogáns bohócot a Salvatore birtokon, csak mert én is odakényszerültem. Megráztam a fejem. A Tatiával történő találkozás óta néha besajgott a hátam, pedig tudtam, hogy nem lehetséges. Inkább csak képzelődtem. Már nem is igazán tudtam felidézni, mivel sikerült magamra haragítanom, habár esetében elég annyi, hogy lélegzem. Ez őt már kellőképpen bosszantja ahhoz, hogy le akarja tépni a fejemet. A tankönyvvel ültem az ágyban, jegyzetek között lapozgatva, mikor lépéseket hallottam a folyosón. Mindenki lenn volt a kis kukoricás bulin, egyedül én rostokoltam itt, mert... nem volt kedvem az efféle partikhoz. Most nem. Túl sok minden történt, és nem is éreztem volna normálisnak azt, hogy amíg a barátaim szenvednek valahol, ki ilyen, ki olyan ok miatt, én csak szórakozzak. Már az bosszantott, hogy ahelyett, hogy velük legyek, itt kell szenvednem. Szóval... lépések a folyosón. Megálltak az ajtó előtt, erre már felemeltem a fejemet, és mielőtt kopogtatott volna, már meg is szólaltam. - Ki az? - kérdeztem kicsit vehemensebben. Nem számítottam vendégre, kiugrottam az ágyból, és a következő pillanatban már nyitottam is az ajtót, hogy szembetaláljam magam Damonnel. - Nincs annyi bourbon Caroline eldugott kis minibárjában, amivel téged most el tudnálak viselni - döntöttem a homlokomat az ajtófélfának lemondó sóhajjal. Azt sem értettem, minek van itt.
Olyan volt ez az egész, mintha pontosan tudta volna, hogy hol kell megérintenie, megcsókolnia. A testem akár egy hangszer lett volna a számára, amin már évezredek óta játszott és tökéletesebbnél, tökéletesebb dallamokat lett volna képes eljátszani rajta, mert nem állt meg egyetlen egy változatnál. Rengetegre volt képes és ez az, mi őszintén lenyűgöző. A lelkem szinte sóvárgott utána és habár nem voltak érzéseim, amikkel még felturbózhattuk volna ezt az egészet így is olyan intenzív érzéssel járt még akkor is, ha mindez pusztán csak testi volt és semmi több. De én élveztem. Minden egyes apró pillanatát, ahogyan újra és újra mozdult bennem. Nem tudtam leírni, hogy pontosan mit is éreztem, de maga volt a mámor. Nehéz ezt az egészet elmagyarázni. Ezt igazából csak átélni és érezni lehet. Nincsen semmilyen más megoldás erre. Nem érdekel, hogy a véremet szívja sőt, mi több egy kicsit élvezem is, de annyira erős érzések járják át a testemet, hogy kénytelen vagyok levezetni ezt abban, hogy nem túl finoman kaparászom a hátát és, ahogyan elér a gyönyör a testem szinte megrázkódik. Soha nem volt szerencsém még csak ehhez hasonló gyönyörhöz sem. A testem nem is lehetne hálásabb, ha tehetné, akkor felkiáltana, hogy még, még.. Az a helyzet, hogy én ezt megtehetem helyette. Az, hogy még mindig ott van bennem, hogy továbbra is ugyanúgy megtölt egy újabb hullámot indít el a testemben, hogy én akarom őt. Szükségem van rá és, ha akarnék se tudnék lemondani róla, mert úgy érzem, hogy beleőrülnék, ha itt és most el kellene válnunk egymástól még akkor is, ha rövid idő erejéig is. Hogy tudja még mindig ugyanúgy vágyom rá szenvedélyesen csókolom vissza és mikor a tekintetem fürkészi ahelyett, hogy a pillantásommal mondanám el, hogy mit akarok, vagy ajkaimat nyitnám szólásra egyszerűen csak megmozdítom a csípőmet, hogy még. Kívánom őt és nem is értem, hogy ez az egész miért nem jutott előbb az eszünkbe. Egyszerűen olyan tökéletesen mozgunk együtt. Mondhatni kiegészítjük a másikat és olyan örömet tudunk okozni egymásnak, amihez nem mondhatnánk, hogy túlságosan is gyakran volt szerencsénk. Talán ennyit jelent, hogy az ember kikapcsolja az érzelmeit? Nem számít. Én vágyom rá és csak ez a lényeg. Tudom jól, hogy ő is vágyik rám. Ergo ezt egyáltalán nem kell túlgondolni.
Tetszett, ahogyan Caroline nyögött. Láttam rajta, hogy nagyon élvezi, de ez az érzés természetesen kölcsönös volt. A levegő forró volt köztünk, mintha elfogyna a levegő. Élveztem minden egyes érintését, főleg, amikor kényeztetett. Csodálatos ez a nő, és bánom, hogy csak így kikapcsolva néztem fel rá. Amikor először megpillantottam, szemet sem vetettem rá, mert csak egy nő miatt jöttem vissza ebbe a városba. Aztán rá jöttem, hogy rossz ötlet volt. Caroline hangján hallatszott, hogy az számára már csak hab a tortán volt, hogy a nyakába beleharaptam. A vérét szívtam, és egyszerűen még így is csodás volt az íze. Édesebb volt bármelyik íznél is. Csodálatos volt, és élveztem. De leginkább azt, hogy a magamévá tettem, és ő most az enyém, és senki másé. Szoros, és nedves volt, ennél többet nem kívánhattam volna. A leggyönyörűbb pedig már csak az volt, hogy a csípőjét is mozgatta, miközben intenzív, és vad mozgással mozogtam benne, nem kegyelmeztem semennyire sem. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Nem gondoltam volna, hogy egyszer mi ketten meztelenül kötünk ki, és jobban élvezzük ezt az egészet, mint bármi mást. A legszebb érzés a világon. Lábait körbefonja közben derekamon, s ennek köszönhetően még mélyebben voltam benne, ami látszólag biztos, hogy tetszik neki. Imádom ezt az énjét. Vad, és még is érzéki egyben. E pillanat miatt még az sem érdekel, hogy kint a folyosón valószín a hullákat takarítják el. Carolinenak pedig csöndesebbnek kell maradnia, mert minden őrnek van pótkulcsa, és tudtommal a kollégiumba nem igen szabad bejönni a fiúknak a lány részlegbe. De nem baj, szeretem megszegni a szabályokat, és Caroline is, főleg, ha szexről van szó, mert szeretjük. Ujjait hátamba mélyeszti, karmolássza, csak hogy én is ugyanúgy szenvedjek, mint ahogyan ő azzal, hogy a vérét csapolom. Ajkaimat elveszem nyakától, s véres mosollyal nézek rá. Tekintetem vad, és pajkos, mindennél jobban vágyik a több menetre, vagyis arra, hogy ez a pillanat sokáig tartson, mert ez egy olyan pillanat, amit soha nem engednék el, főleg, ha ezt Carolineal teszem. Remegtek körülöttem a lábai, nyögései pedig egyre hangosabb volt, szinte már sikításba mentek át. Hogy ez ne legyen olyan hangos, inkább nyakamba temette arcát, s ott kínlódott tovább. Ezek ellenére sem kegyelmeztem, mert tudtam, hogy ezt azért csinálja, mert élvezi. Intenzívebben csináltam, mint az előbb ,mert tudom, hogy a nők ezt szeretik. Én is már egyre közelebb jártam a csúcshoz, porcikám minden egyes része megremegett, s a sóhajtások sem maradtak ki ajkaim közül. Ajkaimra tapasztom az övéit, s olyan vad csókokkal hintettem száját, mint amilyen vad ez az együttlét. Amikor még hangosabban felsikított, tudtam, hogy elérte a mámor, ekkor azonban még mindig nem hagytam abba, bár lassabban mozogtam benne tovább. Rettentően szűk lett, amikor elérte a mámor, s annyira jó érzés töltött el, hogy abban a pillanatban én is elmentem, s ekkor sokkalta hangosabb sóhaj hagyta el ajkaimat. Úgy maradtam,és még mindig benne voltam, ugyanolyan mélyen, tövig, mint ahogyan az előbb. Tovább csókoltam őt, majd tekintetemet feljebb emeltem, hogy jobban lássam őt, s vártam, hogy mit reagál, hogy akarja –e még tovább ezt folytatni, mert én még valójában nagyon is szeretném ezt folytatni.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogunk kikötni Stefan-nal. Persze elképzeltem már egyszer-kétszer, mert azért mégis.. Stefan abban a pillanatban beférkőzött a bugyimba, hogy megpillantottam. Talán azt kell mondanom, hogy akkor láttam meg életem legdögösebb pasiját, amikor ő elsétált mellettem. Pedig egy sötét napszemüveg rejtette el előlem gyönyörű zöld színben pompázó szemeit. Minden egyes porcikám sóvárgott érte és a kényeztetése szinte az egekbe tornázta az eddig is elég magas vágyaimat. De nem akartam, hogy csak nekem jusson ki ebből a jóleső, de mégis kínzó hatású kényeztetésből. Hamar a számba fogadtam megduzzadt férfiasságát, amit készséggel kezdtem el kényeztetni és a férfias sóhajai, ahogyan a teste reagál a kényeztetésemre egyértelművé teszi a számomra, hogy jól csinálom, de ő sem bírja túlságosan sokáig, hiszen a kényeztetésének ő az, aki véget vet azzal, hogy felhúz magához és a nyakamat csókolgatja, aminek hatására előtör belőlem pár jóleső sóhaj. Egyszerűen olyan, mintha pontosan tudná, hogy hol érintsen, hol csókoljon. Elkényezteti a testemet ezzel is egyre inkább magához láncolva. Lehet, hogy ez az első közös alkalmunk, de az egyszer biztos, hogy nem lesz az utolsó, mert ahhoz én túlságosan is élvezem. Plusz ő sem éppen arra készül, hogy helyben sírva fakadjon, mert annyira rossz lenne. Ahogy hirtelen elmerül bennem egy kisebb nyögés szakad ki ajkaimból és szinte követelőzőn várom a folytatást, ahogyan a testem is sóvárog iránta. Nem bírok túlságosan sokáig várakozni ezért szinte a csípőmmel belemozdulok a mozgásába egyre közelebb sodorva mindkettőnket a gyönyör kapuihoz. Életemben nem éreztem még ilyen jól magam egy férfival pedig nem mondhatnám, hogy csak egyhez volt szerencsém, de Stefan mindenképpen viszi a pálmát. Szemfogai a nyakamba mélyednek, de ez is csak egy újabb sóhajt, ami immár nyögéssel keveredik gyors csípőmozgásának hatására tör ki belőlem. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban robbanhatok a lábaimat szorosan a csípője köré fonom és a hátát karmolászom, mert egyszerűen ez az egész érzés csak túl intenzív.. A testem nemes egyszerűséggel remeg meg, ahogyan átlépi a gyönyör kapuját és a sikolyom egy részét Stefan vállába temetem, ahova az arcomat fúrtam. Ez egyszerűen tökéletes volt. Több, mint tökéletes. Úgy érzem, hogy az egész testem kicsattan a boldogságtól, de egy apró része aggódik, hogy nem lesz következő. De, hogy ezt nem fogom elengedni az is biztos. Még szép, hogy lesz következő és még azután is lesz.
Miközben ujjaimmal kényeztettem a legérzékenyebb pontján, csípőjét megemeli, amiből arra következtetek, hogy nagyon élvezi azt, amit teszek vele. Megvallva az őszintét, imádom ezt csinálni a nőkkel. Imádom látni az arcukon azt, hogy az arcmimikákkal halálra dicsérnek engem. Azonban Caroline arcvonásait jobban értékelem, hiszen ő teljesen különb a többi nőtől. Tetszik nekem ez az érzelemmentes szex. A nadrág rajtam volt, de az őszintét megvallva már annyira izgatott voltam, hogy aligha elfértem a nadrágomban. Ám inkább próbáltam minden igényét kielégíteni Carolinenak. A pillanatok csak úgy szárnyaltak, a cselekmények egymást követték. A felesleges ruha lekerült rólam, és mindketten meztelenül feküdtünk az ágyon. Figyelem, ahogyan Caroline cselekszik, és ajkai közé fogadja hímtagom. Szemeimet lehunyom, hajába azután beletúrok, és pár pillanatig hagyom, hogy ajkai közt eltűnjön a hímtagom. Bár, jobb szeretem, ha én irányítok. Derekán végigsimítok gyengéden, és inkább felhúzom óvatosan magamhoz, s nyakát hintem be csókokkal. Hátán végigsimítom egyik tenyeremet, majd ahogyan fenekéhez leér, belemarkolok gyengéden, s óvatosan ledöntöm az ágyra, miközben édes ajkait még mindig nem engedem le. Caroline nagyon kívánatos. Vállait kezdem el csókolgatni vadul, egyre inkább nem óvatosra véve a dolgot. Tekintetem ugyanolyan ördögi és vad, mint amilyen eddig volt. Az ő arca is pont eléggé csábító volt, ráadásul el sem tudom mondani, hogy Caroline mennyire tökéletes még így meztelenül is. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok rá ennyire vágyni. Izmaim megfeszülnek, amikor megtartom magamat felette. Egyik kezemmel tartom magamat, a másikkal pedig belemarkolok hajába óvatosan. Miközben ezzel elvonom a figyelmét, hirtelen teszem magamévá. Göndör hajától elveszem a kezem, s azzal elkezdek a combján végigsimítani közben. Nyakához hajolok, s szemfogaimat belemélyesztem. Szempárom alatt vastag erek hálóznak le, szemeim fehérje eketévé válik. Gyorsabban kezdem el mozgatni csípőmet, s voltaképpen teljesen beindultam, de már most úgy érzem, hogy nem bírom. Annyira tökéletes ez a nő. Minden férfi vágyát ki tudja elégíteni. Combjától elveszem tenyeremet, s ujjaimat inkább pluszba legérzékenyebb pontjához érintem, miközben még mindig eléggé intenzív lökéseket végzek rajta. Tekintetem még azonban mindig homályos volt, de tökéletesen láttam, hogy mennyire élvezi. Tökéletes ez a pillanat, egész nap tudnám ezt az érzést érezni.
Nem emlékszem pontosan, hogy mikor égett bennem utoljára ilyen erős vágy valaki iránt. Stefan különleges volt a maga módján, de közel sem úgy, ahogyan őt azt gondolja. Képes lettem volna neki odaadni a szívemet, de ha neki nem kellett hát önmagamnak sem tartogatom feleslegesen, hogy megteljen keserűséggel és gyásszal. Az egész eddigi felépített kis birodalmam, ahol azt tehettem, amit akartam legalábbis úgy voltam vele, hogy azt tehetek, amit akarok, de igazából komoly szabályok láncoltak a földhöz könnyedén a porba hullott, ahogyan Stefan kihajította innen azt a halott lányt. Ezt sem én, sem pedig más nem fogja elfelejteni, de ha már egyszer élünk, akkor a legkevesebb, hogy egy kicsit szórakozunk a másikkal. Lehet, hogy az utolsó napjainkat töltjük az örökkévalóságból, de az is lehet, hogy nem. A lényeg, hogy nem számít. Jól akarom érezni magam és jelen pillanatban a testem szinte bizsereg akárhányszor egymáshoz érünk. A csók rendkívül intenzív és szinte egyre inkább kívánom őt, ahogyan eddig még talán senkit sem. Életemben nem éreztem ilyen erős vágyat. Talán ez azért, van mert érzelmek nélkül jobban rá tudok hangolódni ezekre? A fene se tudja, de nem is akarom túlgondolni csak élvezni akarom. A felesleges anyagok egymást követik a földön és minden egyes csókja egy újabb sóhajt követel a testemtől, amit eszem ágában sincs visszafojtani. Ahogy a melleimet csókolgatja, majd újra visszatér az ajkaimra egyszerűen úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban megőrülhetek. Nem tudom, hogy mit csinál velem. Egyszerűen teljesen megőrjít. Ahogy az ágyra helyez és a hasamat csókolgatja, majd a maradék akadályozó tényezőtől is megszabadít úgy érzem, hogy felszabadultam, de ugyanakkor egyre többet kíván a testem. Akarom őt nem két perc múlva, nem fél óra múlva itt és most.. Ajkaink újra érintik egymást és úgy csókolom, hogy érezze mennyire is kívánom őt, bár azt hiszem ezzel már nagyon is tisztában van. A csípőmet megemelve könyörgök szinte a kényeztetésért, érte.. De nem tudok várni. Hirtelen helyzetet váltva csókolom végig a mellkasát, majd letépem róla a maradék teljesen felesleges anyagot, majd pedig ajkaim közé fogadom megkeményedett férfiasságát. Érezni akarom. Kínozni akarom, ahogy ő kínzott engem.
Nem kívántam egy nőt sem ennyire, mint őt. Érzéki, és csodálatos. Koránt sem rémített meg azzal, hogy majdnem kitépte a szívemet, mert ő kért meg arra, hogy kapcsoljak ki, azt akarta, hogy vele tartsak, és ez legyen a vége. Én meg tettem, mert szeretem őt. A lelkem mélyén még ott van az a Stefan, aki érez, aki azt érzi, hogy valójában szerelmes ebbe a nőbe. De én magam, mint az egész énem, képtelen érzelmekre, és arra, hogy kimondjam neki, hogy szeretem őt. Amíg ki vagyok kapcsolva, ezt soha nem fogja tőlem hallani. Annyit biztosan tudok, hogy óriási a testi vonzalom köztünk. Perverz gondolatok egyvelege öntött el, és egyre jobban kívántam őt. Leginkább arra gondoltam, hogy miként fogja élvezni ezt az egészet. Annyira elöntött az izgalom, hogy úgy érzem, felrobbanok. Láttam a tekintetén, hogy őt is ugyanannyira megemészt a vágy, akárcsak engem. Gyönyörű érzés tudni, hogy nemsokára az enyém lesz, én pedig az övé. Ujjai sebesen jártak. Lekapta rólam könnyed mozdulattal a felsőmet, míg végül aztán csak felső testem volt látható. Egyre vadabbul csókoltam, szinte már meg akartam harapni. Ajkaimba ő azonban annyira beleharapott, hogy talán egy csepp vér is kibuggyant. De nem érdekelt. Felsőjét épp olyan könnyen szedtem le róla, mint ahogyan ő rólam, míg aztán csak melltartója volt rajt fölöslegesen, ami csak takarja azt a két szép dolgot. Ujjai az övemnél dolgoztak, s az izgalomtól beleremegett mindenem. Hátranyúlok, miközben ajkait nem engedem el magamtól, és könnyedén kicsatolom a melltartóját, és azt tartva a levegőben, elengedem, és a földre hull a többi ruha közé. Csókjaim mellkasára tértek rá, s egyre lejjebb, míg nem aztán melleit vad csókokkal hintettem. Ajkaira újra visszakaptam, majd lábainál fogva felkaptam magamhoz, körbetekerve lábait a derekam körül. Lassan odasétálok vele az ágyhoz, óvatosan lerakva őt, s mindkét ujjamat beakasztom farmernadrágja mindkét oldalánál, és egy könnyed húzással tépem le róla szinte. Ezt a ruhadarabot pedig az ágy mellé dobom. Felette helyezkedem el, majd hasát kezdem el csókolgatni, egészen lejjebb haladva ezzel a tettel. Mikor majdnem oda érek, felkapom a fejemet, s tovább haladva combjait kezdem el csókolni, két ujjamat pedig bugyija egyik oldalába beleakasztom, s kicsit húzok rajta, majd azt is leszedem róla, kicsit sem finomkodva. Újra visszatérek ezután ajkaihoz, ujjaim pedig egyre lejjebb járnak, végigsimítva combját, míg végül aztán nőiessége legérzékenyebb pontját izgatom két ujjammal. Tekintetem e közben ördögi, és csak várom az ő reakcióját, hogy mennyire élvezi.
Az egyetlen dolog, ami megvédte Stefan-t a biztos haláltól az nem más, mint a testi vágy. Mert nem tudom, hogy mi a fene történt velem, de valahogy az egész testem bizseregni kezdett. Lehet, hogy érzéseimet kikapcsoltam, de a testem reakciót lehetetlen. Vámpír vagyok és valahogy a vágyaim nem csak a vér iránt növekedtek, hanem ha tetszik, ha nem a férfiak irányába is. Stefan pedig egyértelműen dögös volt. Ezt már az első pillanattól tudtam, ahogy megpillantottam, de most volt benne valami különleges, ami miatt akartam. Talán azért, mert a szívét a kezemben tartottam és szinte már csak egy hajszálnyi választotta el a haláltól, de mégsem csinált úgy, mint egy beszari kisgyerek, aki mindjárt az édesanyjához rohan, mert bántotta valaki az óvodában. Ajkaim könnyedén megtalálták az övét a nyelveink szinte tökéletesen egymásra találtak cirógatták egymást, játszadoztak. Nem értem, hogy ez még miért nem jutott eszembe egyszer sem. Na most már értem, hogy miért vonaglott annyi ideig Elena, hogy eldöntse mégis kivel akar lenni. De véleményem szerint érzelmek ide vagy oda még mindig inkább Stefan viszi a pálmát, mint Damon. Ez az én szerény véleményem, de ha neki már nem kell, mert nem tudja megbecsülni, akkor én nagyon szívesen eljátszadozom az urasággal. Főleg, hogy most nincs olyan keserű képe, aminek köszönhetően talán még helyesebb. - Akkor ne dumálj, hanem cselekedj. - Motyogom bele a csókba, majd pedig a kezeimmel elkezdem lehámozni róla a ruhákat és végül pedig meztelen felső testén végigsimítok és az egész testem megremeg, ahogy szinte kitapintom tökéletesen kigyúrt felsőtestét. Az egész testemmel nekisimulok és a kezeim a mellkasán délnek indulnak, hogy a nadrágjának az övével szórakozzak, de ajkaim egy pillanatra sem eresztik el az övét, maximum addig, míg megszabadulunk a felsőnktől, ami most már nem több, mint felesleges anyag. Beleharapok alsó ajkába nem túlságosan durván, de épp elég erősen ahhoz, hogy a vére kiserkenjen és óvatosan megszívom az ajkát megízlelve a vérét.
Caroline tekintetét kerestem. Akármennyire is ki vagyok kapcsolva, de nem tudok rossz szemmel nézni rá, hiszen… ő csak egy áldozat ebben az egészben, én és mások pedig az okozója. De már nem érzek megvetést, vagy megbánást, vagy szégyellést a felől, hogy mások miattam szenvednek. Máskor, amikor még szánalmas érzelmekkel éltem a minden napjaimat, a légynek sem akartam ártani. Most viszont… bárkit csőbe tudnék húzni oktalanul is. Hirtelen egy éles, és fájdalmas érint a mellkasomban. Szívem körül szoros érzés, mintha ki akarnák tépni. Ez azonban így is volt. Miközben Caroline arcát figyeltem, nem törődve azzal, hogy meg fog ölni, a háttér hirtelen behomályosodott, majd azután Caroline arca is homályba borult. A kezemre néztem, ami Caroline derekán pihen, kézfejem pedig már be is szürkült. Tudom, hogy nem fog megölni. Ha meg még is, nem fog érdekelni. Egyszer már megjártam a túlvilágot, és még kikapcsolva sem szeretnék oda kerülni, mert az nem a mennyország, hanem a pokol. Egymás tekintetét kerestük, azután végül annyira vágyat éreztünk egymás iránt, hogy azután inkább egymás ajkait kerestük fel. Meg akarom tudni, hogyan csókol, milyen vadul, és azt akarom, hogy azután egymáséi legyünk. Tudom, hogy ő is ezt akarja, hiszen nem tud nekem ellenállni, és én sem neki. Kívánjuk egymást minden értelemben. Szívem próbált nagyokat dobbanni, ám ez a szoros érzés megakadályozta, hogy akármekkorát dobbanjon. Caroline azonban kihúzta a kezét a mellkasomból, én pedig majdnem a földre rogytam, de még a maradék önbecsülésemmel megtartottam magamat. Semennyit sem vártam, és inkább azt cselekedtem, amit ő. Ajkaink egymáshoz értek, nyelvünk is sebes táncra kélt, és esküszöm, de nem csókolt ilyen jól egy nő sem. Annyira tökéletes volt. Véres ujjaival a hajamba kapott, én pedig derekát húztam magamhoz, azután szőke hajába túrtam bele. Egy gyors mozdulattal helyet cseréltem, és én nyomtam a falnak neki, falva azután a nyakát, édes csókokat hagyva végig. - Kívánlak…- szólaltam fel az izgalomtól remegve, és tovább pásztáztam csókokkal az ajkait. A rajta lévő pulóverét pedig levettem egy gyors mozzanattal, majd a földre dobtam. Azt hiszem, talán a szívem mélyén valójában azóta várom ezt a pillanatot, amióta megpillantottam őt. Csodálatos érzés most ajkait a magaménak tudni. És tudom, hogy őt is kölcsönösen ezek a gondolatok őrjítik.
Meg kell mondanom őszintén, hogy nem örültem annak, hogy ennyire elrontotta ezt az egészet. Vagy már magam sem tudom, hogy elrontotta-e. Eddig folyamatosan figyeltem minden egyes lépésem, hogy egyszer se hibázzak, hogy ne lehessen visszavezetni hozzám ezt az egészet most mégsem én vagyok az első, akinek az ajtaján kopogtatnak pedig itt van az ajtón előtt egy hulla plusz most már egy kisebb tömeg is. Mindez azért, mert eddig mindent megtettem annak érdekében, hogy lefedjek minden hozzám vezető nyomot. De tényleg így akarok élni az életem hátralévő részében, hogy folyamatosan a vállam mögé pillantok? Bár nem mondhatnám, hogy az életem hátralevő részében, vagyis ha úgy vesszük, akkor az, ahogyan egy kikapcsolt érzelmekkel lévő vámpír él az egy teljesen más élet, mert nincsenek érzések, amik hátráltassanak bennünket, vagy esetleg előrébb juttassanak minket. Csak színtiszta döntések vannak. Amin nem kell túl sokat gondolkodni. Ez az egész arról szólna, hogy jól érezzük magunkat, nemde? Nem arról, hogy feszülten megtervezzem minden egyes lépésemet. A baj már amúgy is megtörtént. Mégis mi gond lehet abból, ha egy kicsit elengedem magam? Amúgy is jelenleg a legjobb társaság a számomra Stefan. Ő legalább nem hablatyol arról, hogy milyen rossz döntés kikapcsolni az érzéseidet, blabla.. Legalábbis most már nem, hiszen elintéztem. Erre pedig nem tudok büszke lenni. Rávettem Stefan Salvatore-t, hogy kikapcsolja az érzéseit. Egek, de fontos lehettem neki. Már-már nevetséges. A kezem azonban még mindig a szíve körül van és érzem lassú, érzelemmentes szívverését. A tekintetem egy pillanatra ajkaira téved.. Te jó ég. Mindig ilyen dögös volt vagy csak agyamra ment a szívverése? - Tudok ennél jobbat.- Vigyor ül ki az arcomra és elengedem a szívét és nem finomkodva húzom ki a kezem a mellkasából. Eb csont beforr. Amúgy sem fog belehalni ebbe az egészbe. Pedig belehalhatott volna. Az én kezemben volt az élete. De ehelyett ajkaim nemes egyszerűséggel keresik az övét és szenvedélyesen kezdem őt csókolni, miközben az ő vérével borított kezemmel a hajába túrok és az egész testemmel hozzásimulok.
Kívántam Carolinet, még annak ellenére is, hogy dühös rám, és féltékeny. Tudom, hogy marja a gondolat, hogy Elenát szerettem, de hiába is a tény, arról a nőről lemondtam már régen. Engem nem érdekel az a szajha. Caroline pedig beláthatná, hogy féltékeny, még így kikapcsolva is.
De a düh csupán csak vonzóbbá veszi, és csak arra vágyik, hogy megvigasztalják.
- - Kezdem már unni, hogy állandóan csak Elenáról jártatod a szád. Őszintén, Caroline… - untam már ezt a témát, nem is kicsit.
Csak Elenáról van szó, a helyett, hogy valami sokkal jobb dologgal is elüthetnénk az időt, aminek ő is nagyon örülne.
Tovább hallgatom őt, még egész türelmesen, bár az én türelmem is egyszer véget ér, ha tovább beszél Elenáról. Mostanában eléggé dühös, és éhes vagyok, ráadásul az önuralomban sem vagyok túl profi, Caroline pedig sokkal gyengébb nálam. Szintén csak egy mozdulatomba kerül, és halott. De én még így sem tudnám őt bántani.
Látom a tekintetén, hogy észrevette, hogy az ajtó előtt emberek vannak, akik biztosan megdermedtek a rémülettől. Caroline ha elég érzéketlennek érzi magát, akkor kimegy, és letépi mindegyiknek a fejét, akik ott kint állnak. Ezt találom a leglogikusabb megoldásnak, ha azt akarja, hogy ne bukjon le. Ha én lebukok… kit érdekel? Aki kísérletezni akar rajtam, az addig élt.
Emlékszem, régen nem szerettem volna Carolinet szomorúnak látni, vagy boldogtalannak. Most azonban megtaláltuk rá a módot, hogy hogyan ne szenvedjünk. Még így is itt vagyunk egymásnak, és én akkor sem fogom elhagyni. Nem érzek semmit, de azt tudom, hogy nem szabad magára hagynom. Mindketten megtörtünk.
Figyelem tekintetét, amiben egykor csak öröm volt, most azonban szikrázó szenvedés. Most már én is komolyra vettem a figurát, és csak őt nézem, még mindig nem törődve azzal, hogy az ajtó mögött lassan a rendőrség fog állni. Aki belép azon az ajtón, azonnal megölöm.
Végül aztán kezem elkalandozott a kilincs felé, és a kulcsot elfordítottam halkan, hogy véletlenül se tudjanak belépni. Nemsokára el fognak menni.
- - Akkor mire vársz még? Ölj meg! – Parancsoltam rá, és élesen néztem a tekintetét. Tudom, hogy nem fog megölni, hiszen ő maga is képtelen rá. – Akkor majd boldog lehetsz, és békésen élhetnéd az életedet. Mire vársz még? Tedd meg! – emelkedett pár oktávval a hangom, majd kiegyenesedtem, és csak őt néztem.
Lehet, hogy Stefan jelen pillanatban nem lóg ki Elena fenekéből, mert éppen nem arra van kódolva, de csak egy apró pillanat töredéke szükséges ahhoz, hogy újra miatta szenvedjen és visszakerüljön minden a régi kerékvágásba. Stefan a szomorú kis kutya képével fog szenvedni, hogy a nő, akit egykoron őszintén és tiszta szívvel szeretet már a bátyával bújik ágyba eléggé rendszeresen. Komolyan mondom ez az egész elmehetne egy szappanopera forgatókönyvének. Az egész életük szánalmas. Már azon sem lepődnék meg, ha lett volna egy kisebb szendvics, ahol a két Salvatore testvér eljátszadozott volna a kis Elena-val. Nincs kedvem egyáltalán Stefan-hoz, mert elég nagy az esély arra, hogy az egészet elrontja. Megvan a magam rendszere és azért annyira idióta nem vagyok, hogy elfelejtsem, azért ő mégis csak egy ripper, ami nem éppen azt jelenti, hogy olyan óvatos lenne a jelenlegi állapotában én pedig nem szeretnék figyelmet vonni magamra. Azért kapcsoltam ki, hogy ne érezzek semmit nem, hogy totális idiótává változzak át. Azt hiszem még soha nem nevettem ilyen őszintén, mint most, hogy felhoztuk az Elena témát. Lehet, hogy nem érzek semmit, de ez határozottan jól esett. - Már most elképzeltem az arcodat, hogy mennyit fogod mardosni amiatt, hogy leribancoztad. Jézusom Stefan.. Vigyázz mert olyan területre lépsz, ahonnan nincs visszaút. - Tényleg nem értettem mi a fene olyan jó Elena-ban. Most, hogy nem érzek semmit még a nyamvadt féltékenységet sem, ami szinte mindig ott lebegett bennem miatta még nehezebb felfogni, hogy mi olyan jó benne. Bár lehet, hogy a takaró alatt tud valamit.. A francot sem érdekli. Nem tudok tisztán gondolkodni, mert amit csinált az egyszerűen elfogadhatatlan. Főleg itt, ahol a vámpírok nem voltak többek régebben, mint kísérleti nyulak. Vajon mekkora az esélye annak, hogy nem kezdik ezt az egészet elölről, ha valakinek a fülébe jut? - Mégis mi a francot akarsz te itt? Mert ezek után kétlem, hogy van esély arra, hogy maradjunk. - Kívülről egyre több ember hangja és szívverése hallatszik be, de engem mit sem érdekel ez jelen pillanatban, mert elcseszte nekem az egészet. Egyszerűen a falhoz préselem és, mikor azt mondja, hogy nem fogom megtenni egyszerűen a mellkasába nyúlok és a kezemmel erősen megszorítom a szívét. - Miért is ne tenném? A világ hálás lenne, ha eggyel kevesebb puzzle kedvelő vámpír lenne a világon. Plusz én is élhetném békésen az életem.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam.
Imádtam Caroline nézését, meg a járást, na meg a csípőjének a ringását. Tetszett a mostani viselkedése. Vad, de még is érzéki, teljesen magával ragad, ám ezt nem igazándiból szeretném mutatni, hiszen nem érzek semmit, és ő sem. Szavain felnevettem, és alig hiszem el, hogy ezeket ő tőle hallom. Valójában nagyon eltalálta azokat a dolgokat, amelyek Elenára jellemzőek. Látszik Carolineon, hogy olyan féltékeny, mint a franc, holott nincs mire, hiszen én már nem szeretem Elenát, akármit is tesz. A bátyámat sem szeretem, mind a kettőjüket a pokolba küldeném egyszerre. Elenára nem azért haragszom, mert megcsalt, mert engem az a része nem érdekel. Hanem az bántott inkább a legjobban, hogy pont a bátyámra vetett szemet, akinek csupán csak arra kell, hogy az ágyban meghúzza párszor. De Elena megérdemli, másra úgy sem jó, de már ágyba se lenne jó. - Caroline, vigyázhatnál egy kicsit a szádra. – döntöm hátra a fejemet nevetve. Caroline mikor szokott rá a káromkodásra? – Nem mellesleg, én sem akarok sok mindent. – Jegyeztem meg komolyan, amikor közölte velem, hogy nem akarja látni a képemet. Én sem akarok sok mindent! - Akadj már le erről az Elena témáról. Komolyan… jobban oda vagy a dologtól, mint én. – lebegtettem a kezemet, majd visszaeresztettem a fotel kanapéjára. – Nem szeretnék ribancokról beszélni, jó? – Mondtam, majd rá néztem kissé kótyagos tekintettel, majd nevetésben fakadtam ki, és hátrahajtottam a fejemet megint. Hihetetlen ez a nő. A helyett, hogy szépen nyugisan várná azt, mikor jönnek ide a zavarodott emberek a hulla miatt, inkább eladja az egész kollégiumot. De én tökéletesen tűröm a zsivajt, és csak mosolygok rajta jókedvűen. - Relax, kedvesem. – Nézek fel rá újra, amikor láttam, hogy becsapja az ajtót. – Most nem vesz észre senki! – Tapsolok párat a kezemmel ironikusan. Le sem törölhető a képemről a mosoly. Arra leszek figyelmes, hogy kiránt a fotelból, és a falnak nyom neki. Forgatom a szemeimet, majd egy sármos mosolyt vetek rá. Angyali mosollyal, és ördögi tekintettel. - Ugyan már, Care… - Döntöm hátra a fejemet, majd a karját simogatom gyengéden. – Tudom, hogy képtelen lennél rá. – Csusszan aztán derekára a tenyerem.
Meg kell mondanom, hogy lehet inaktiváltam Stefan-t, mint az emberségem egyetlen visszahozására képes személyt, de ezzel kaptam is egy hatalmas pattanást a fenekemre, ami mindig akkor fájdul meg, amikor már azt hiszem, hogy eltűnt, felszívódott és többet soha a büdös életben nem fogom látni, de sajnálatos módon ő mindig képes arra, hogy csalódást okozzon nekem ezen a téren. Egyszerűen fantasztikus, hogy már az arckifejezése, ami habár közel sem olyan keserű, mint az érzelmeivel együtt volt irritáló hatást fejt ki nálam. Dögös az tény, de ha megszólal már legszívesebben kifutnék a világból. Tény és való, hogy a hangja még mindig ugyanolyan száraz, mint volt. De legalább nem remeg úgy állandóan, mint aki készen áll arra, hogy térdre rogyva sírdogáljon. Az életemet a saját kezembe vettem és lehet, hogy volt már egy-két balhésabb időszakom, de eddig egész jól alakítottam a dolgokat. Az irányítás tökéletesen a kezemben van nem kell vesződnöm olyan felesleges érzelmekkel, mint a gyász, de mégsem érzem úgy, hogy olyan gyökeresen megváltozott volna az életem. Ugyanaz a személy vagyok, aki voltam a különbség csak annyi, hogy nem nyomódik annyi teher a vállamra, mint ezelőtt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű az élet, ha nincsenek felesleges érzelmek, hogy összekuszálják őket. - Nagyon nincs kedvem a gúnyolódásodhoz Stefan. Megtennéd, hogy valahol máshol keresed a számodra megfelelő szórakoztatást? Mert én most nagyon nem vagyok vevő a képedre. - Nem akarom, hogy belerondítson abba, amit eddig itt elindítottam magamnak. Senki nincs a nyomomban, mert mindent tökéletes végiggondolok, hogy még egyetlen egy hiba se csúszhasson be még véletlenül sem. - Letépni a fejét? Most komolyan? - Hátravetett fejjel nevetek fel a kijelentésén, mert egyszerűen nevetséges.. - Csak meg kell rebegtetnie a szempilláit és te már el is olvadsz és visszakönyörgöd magad a lábai közé. De mindketten tudjuk ott már rég nincs helyed. Meg amúgy is.. Pár gyerek kicsúszott már onnan. Nem lehet olyan vonzó. De sosem értettem, miért tartotta őt mindig, mindenki tökéletesnek, amikor csak egy zavarodott idióta, akinek túl sokan nyalták a fenekét. - Nem tudok pozitív véleménnyel lenni Elena-ról. De amúgy mellesleg mégis ki tud? Egy lány, aki két férfi között ingázott, méghozzá testvérek között. Én sem vagyok tökéletes, de én csak annyit akartam, hogy valaki szeressen. Nem pedig másokkal játszadozni. Mennyire hülyén hangzik már ez. Azt akartam, hogy szeressenek. Most pedig olyan magasról tojok másokra, ahogyan csak lehet. Az én életem és az a legkevesebb, hogy eldöntöm mi a helyes és mi nem. - MEGŐRÜLTÉL? Tudod az egésznek a lényege, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, hogy ne kelljen állandóan elmenni egyik helyről a másikra, mert.. Istenem. Miért kell ekkora idiótának lenned? - Bevágom az ajtót, majd egyszerűen beletúrok a hajamba és legszívesebben meg tudnám ölni most Stefan-t. De végül is miért ne tehetném? Hirtelen ötlettől vezérelve a falnak passzírozom. - Egyetlen egy jó okot mondj arra, hogy ne öljelek meg.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam.
Mielőtt elhagynám ezt a várost, gondoltam, meglátogatom azt a nőt, aki végül rá vett arra, hogy kapcsoljak ki. Életem folyamán már megéltem azt, hogy kikapcsoltam, és akárhányszor volt ilyen, mindig is élveztem azt, hogy nem érzek, és csak én vagyok a magam ura. Nem érdekel már Mystic Falls. Sem az a ribanc, aki miatt végül ripityára ment az életem. Elena már a múlté, bár ha pontosabban fogalmazok, akkor bizonyára Elena soha sem jelentett számomra semmit sem. Még én magam sem tudtam olykor, hogy mit érzek. Most már azonban semmit. Tudom, hogy Caroline a Whitmoreon van, ezért egyértelműen oda vezet az utam. Kíváncsi vagyok, hogy jelenleg hányadik embert öli meg ott, hátha túltett még rajtam is az elmúlt pár napban. 22. szoba felé fordulok, és ha már pontosítani akarok, már az ajtóban éreztem a tömény vérszagot. Ugyan már, Caroline… anyukád mire tanított? A véres kilincshez inkább nem nyúltam, hanem a lábam hegyével belöktem a gyenge zárású ajtót, majd persze, feltűnt két szőke hajtömeg, ám az egyik Caroline, és az áldozata. Tekintetem komor, és rideg volt. Ráadásul, aminek a legjobban örülök mélyen, hogy Elena nincs itt. Szívesen látnám a fejét feltűzve egy karóra, a bátyáméval együtt. Ha már sülve-főve, akkor már sülve-főve. Mindegyiket holtan szeretném látni. Elenát annyira meggyűlöltem, mint amennyire egykor szerettem. Most pedig nem fog engem érdekelni a szerelem sem. Nem akarok szerelmes lenni, és nem is leszek az. A magam útján szeretnék élni, és nem úgy, hogy egy másik ember leszabályozzon. Hol hiányzik ez én nekem? - Hol van erre vámpír klubb? Lemaradtam valamiről, azt hiszem… - nevetek fel gúnyosan, miközben Carolinera nézek, ám semmi rossz szándék sem volt bennem. Újabb mondatán egy gonosz mosoly csúszott az arcomra, majd ránézek megtisztelve őt ezzel, s két tenyeremet szövetkabátomba csúsztatom. - Csak Elenát kerestem, hogy letépjem a fejét. Semmi komoly. – Legyintek aztán, miközben kivettem az egyik tenyeremet a zsebemből, majd visszacsúsztattam. Látom, Caroline nagyon igényes magára. A padló tiszta vér, ám a ruháján még egy csepp sem található. Ezt nem így kell csinálni! Odalépek, majd egy könnyed mozdulattal töröm ki az ismeretlen lány nyakát, ahogyan két tenyeremet a halántékához érintem, s elfordítva fejét egy igen hamar húzással, kitörtem a nyakát. Egy lendítéssel pedig az ajtón kívülre dobom aztán, ki a folyosóra, hogy hadd lássák csak ezt a műsort. - Így kell embereket ide csalogatni. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, hát a Mohamed megy a hegyhez. – Csillan fel egy kegyetlen szikra a tekintetemben, majd egy hanyag fordulással ledobom magamat az egyik fotelba, és várom mosolyogva Caroline reakcióját.
Próbáltam mindent a saját irányításom alatt tartani. Az, hogy kikapcsoltam az érzéseimet még nem azt jelenti, hogy átmentem egy totális idiótába. Bár tény és való, hogy több ember esett áldozatomul, mint azt terveztem, de gondosan el is intéztem őket nem hagytam magam mögött felesleges nyomokat. Azt hiszem legalább ezért hálás lehetek az anyámnak. Ő aztán mindig is tökéletes volt abban, hogy eltüntesse a nyomokat, vagy éppen az egész vámpír dolgot beállítsa egyszerű állattámadásnak. Nem hiszem el, hogy volt annyi idióta, aki ezt ennyi idő után is bevette. Persze pont ezért volt már dolgunk vadászokkal, mert azért nem mindenki olyan ostoba, mint az elsőre gondolnák. Idővel rájöttek, hogy mennyire nem stimmelnek a dolgok Mystic Falls-ban, bár nem mondatnám azt, hogy annyira tökéletes lenne most itt Whitmore-ban bármi is, mert egyszerűen nevetséges, hogy ez sem mondható vámpírmentes zónának. Csak itt jó ideig másként tekintettek a vámpírokra, de talán az a korszak már véget ér. Mondjuk különösebben nem érdekel engem az egész jelen pillanatban. A fogaimat egy szőke leányzóba mélyesztem és finoman kortyolom a vérét, miközben ügyelek arra, hogy egyetlen egy csepp vére se landoljon a ruhámon. Végül pedig, mikor elhúzódok tőle végiggondolom, hogy milyen lehetőségeim vannak. Mivel még a nap ott virít az igen elég kevés esélyt látok arra, hogy könnyedén ki tudjam csempészni innen a holtestét, illetve nem is tárolnám olyan szívesen itt, hiszen egy idő után, már az emberek számára is érezhetővé válna a jelenléte. Bár talán még pár óra alatt nem lenne olyan feltűnő, de nem merek kockáztatni. - Oké. Most szépen elfelejted, ami veled történt és, ha valaki megkérdezi mi az a seb a nyakadon csak válaszold azt, hogy alapítottál egy vámpír imádó klubbot. Most pedig menj. - Tökéletesen feltöltődtem és nem érzem úgy, hogy szükségem lenne még rá, de amikor kinyílik az ajtó egy olyan személyt pillantok meg, akit nem szívesen látok. Még akkor sem, ha sikerült rávennem, hogy vegye egy kicsit lazábbra a figurát. Ő lett volna képes arra, hogy visszahozzon. Egy ilyen veszélyt pedig nem hagyhatok csak úgy lógni a levegőben. - Stefan.. Mi járatban? Csak nem Elena-t keresed, hogy újra mint egy nyomorult pincsikutya bevalld neki a végeláthatatlan szerelmedet? - A hangom igen csak gúnyosan cseng és ráadásként még meg is forgatom a szemeimet.
a hozzászólás stefannak készült, nem tudom mennyi szót tartalmaz, és írás közben a friction című számot hallgattam.
- Sejtettem - hajoltam le, és összeszedtem a ruháimat, majd komótosan felöltöztem. Odasétáltam Elena elé, és mire megmozdulhatott volna, két kezem közé fogtam az arcát. - Utálj, nézz le, nem érdekel. Ha én vagyok számodra a főgonosz, az sem. Össze vagy kötve velem Elena, örökre. Azért térsz vissza hozzám újra és újra, ahogyan én hozzád. Mert az énem egyik részét jelented, és képviseled, ahogy én is a tiédet. Mindig is bennem fogsz élni, és én is ott leszek benned - böktem a szíve tájékára. - És ezen nem változtat sem a hazugság, sem a gyűlölet, sem az, ha homokba dugod a fejed. Mindig meg fogjuk találni egymást, amíg élünk - nyomtam aztán egy csókot a homlokára, aztán kisétáltam az ajtót. Piszkosul kellett egy jókora pohár ital.
(Bloody Mary music pub)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nagyot nyeltem. Mikor felállt, és öltözködni kezdett, kialakult bennem az, hogy egyáltalán nem voltam biztos az egészben. Nem voltam biztos abban, hogy akartam a távozását. És lehet, hogy ez az arcomra is kiült, de nem nyikkantam meg. Nem voltam hajlandó megadni neki az örömet, bár neki külön öröm lenne ezt az arcomon is látni, nemhogy szavakkal hallani. Reménytelen. Ez az egész reménytelen. Sosem lesz jó vége. Mindig visszajön, vagy én megyek hozzá. De ami a végén marad, az pár gonosz és szívtelen szó, amely mindent megsemmisít és száműz az emberi tudatból. - Nem... nem nagyon tudok mást mondani - ráztam meg aztán a fejem.
- Egyike vagy azon nőknek, akiket nem tekintek alattvalónak - válaszoltam, és néztem, ahogy takarót csavar maga köré. - Noha én tudnék veled még mit kezdeni, de valami azt súgja, hogy jobb, ha megyek - keltem fel, és magamra húztam a nadrágomat. - Van még valami, amit esetleg a fejemhez tudnál vágni? Csak amíg itt vagyok, ki tudja legközelebb mikor lesz rá alkalmad.
Kezdőlap
• 
|| 509|| 
✦ 