A jelenlegi időszak igen csak kikészíti az idegeimet. Eddig csak Stefan miatt volt görcsben a gyomrom, hiszen fogalmam nincs, hogy mi lehet vele.. Most pedig kiderül, hogy Bonnie halott? Egyszerűen ezt nem akarom elfogadni. Nem lehet.. Ez az egész egyszerűen túl sok. Nem tudom feldolgozni. Pedig meg kell próbálnám. Annyival egyszerűbb lenne, ha erre csak akkor jöttem volna rá, amikor már visszatért, de akkor mégis én milyen barát lennék? A világon talán a legrosszabb. Most is ott kellett volna lennem vele.. Tennem kellett volna valamit. Nem tudom mit tehettem volna, ha ott is vagyok, de abban reménykedek, hogy a semminél többet.
– Bonnie-ról beszélünk.. Bármit megtenné értünk.. Még az életét is képes lenne feláldozni. – Sajnos tisztában vagyok azzal, hogy mennyire makacs is tud lenni. Vele semmi nem egyszerű. De pontosan ezért szeretem őt. A legjobb barátnőm még akkor is, ha néha összekapunk és kerüljük egymást. Mint, amikor vámpírrá változtam. Ez egyértelműen egy éket vert közénk, majd végül összekovácsolt bennünket. Nem állok készen arra, hogy elveszítsem.. Mégis ki állna készen arra, hogy elveszítse egy szeretetét? Erre nem lehet soha felkészülni. Teljes mértékben összetör a tudat,hogy két barátomat is elveszíthetem. Bonnie visszatérésére is megvan az esély és Stefan-éra is. De addig nem fogok nyugodni, míg mindkettejüket nem látom épen és egészségesen.
Épphogy ki tudtam bökni Stefan-ról az információkat és a hangom vándorútra indult, mert ezután nem tudtam megszólalni egyszerűen csak bólogattam Elena szavaira. Meg fogjuk oldani. Mindkettő helyzetet. Muszáj lesz, hogy megoldjuk.
Kilencre a Salvatore birtokon. Oké. Remélem akkor újra láthatom a barátnőmet. Lehet, hogy túl korai a dolog, de én a lehető leghamarabb vissza akarom kapni a barátnőmet és ezzel nem vagyok egyedül. Tudom, hogy Elena meg fogja találni. Nekem pedig Stefan-t kellene megtalálnom, de nem megy. Úgy érzem, hogy a mellkasom szétszakad.. Vagy egyenesen felrobban. Levegőt is alig kapok a könnyeim fojtogatnak. Összekuporodtam az ágyamon és utat engedtem a könnyeimnek. Úgy éreztem ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megszabaduljak a fájdalmam egy apró töredékétől.

Félelem... egy gondolat, mely átjárta testemet. Minden porcikám abban a reményben úszott, hogy sikerül... hogy fogom még átölelni a legjobb barátnőmet. De mégis ott volt egy apró félsz... hogy mindez felesleges ábránd. A remény, melyet ebbe az egészbe ölök... nem fog valóra válni... talán Tessa nem fog segíteni... talán meg sem találjuk... egyszerűen nem értem, hogy miért kellett ennek így történnie!
- Caroline... miért nem mondta el... hogy meg fog halni? - bukott ki belőlem aztán ez a mondat, és ismét nem tudtam uralkodni a könnyeimen. - Ha elmondja... ha csak egy apró célzást tesz rá, hogy az életébe kerül az a varázslat... nem kérem ilyesmire... - töröltem le aztán a kicsorduló könnyeimet, és próbáltam nem azt hinni, hogy mindezt csak képzelem... ez a valóság. És ha azt hinném, hogy egy álom... hogy a legrosszabb rémálom, mely egy emberrel csak előfordulhat életében...
- Hogy mi? - kaptam fel aztán hirtelen a fejem, mikor Stefanról beszélt. - Milyen víz? Hol volt hónapokig? Mi? - ismételtem körülbelül ugyanazt, csak más szavakkal, majd megráztam a fejem. - Nem, ezt ne most... ezt később is meg tudjuk beszélni... - túrtam bele a hajamba, ahogy eszembe jutott, hogy Stefan ezek szerint él. ÉS nem halott, mint Bonnie. Tehát bármi is legyen, egyelőre még ráér.
De ekkor felemeltem a fejem, és kezem hirtelen a zsebemben lévő mobilra csúszott. Egy gondolat úgy suhant végig az agyamon... mintha egy nem létező gondolat csak úgy megszállt volna... nem hiszem el. Erre miért nem gondoltam előbb...
Előhúztam a zsebemből a készüléket, de előtte még Caroline-ra néztem. - Bízz bennem, Caroline - léptem oda elé, és megfogtam a kezét. - Meg fogom találni Tessát... megkeresem, és ha kell, bármivel, de ráveszem, hogy segítsen - nyeltem nagyot, majd elengedtem... és egy kóbor könnycseppet letöröltem a szemeiből.
- Este kilencre légy a Salvatore birtokon. Ott találkozunk... - suttogtam még neki, majd a telefonon tárcsázva néhány számot, elhagytam a szobát.
Eszem ágában sincs belekeverni még egy barátnőmet! Nem... csak ő maradt nekem. És ha Bonnie nem jöhet vissza... de nem! Ez eszedbe se jusson, Elena Gilbert! Bonnie Bennett élni fog...

Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezzel az egésszel megbirkózni. Túl sok minden történt az utóbbi időben. Nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy Bonnie halott.. Azt pedig végképp nem, hogy észre sem vettem. Komolyan, már nem tudom, hogy merre áll a fejem. A fájdalom az egész testemben szétterjedt. Nem tudtam semmi másra koncentrálni csak erre az ürességre, ami szépen lassan felégetett bennem mindent. Van menekvés az érzéseim elől, de soha nem fogom újra azt az utat választani. Elég erős vagyok ahhoz, hogy kibírjam ezt az eléggé negatív időszakot. Habár abba már kezdek beleőrülni, hogy fogalmam nincs mi van Stefan-nal, de legalább van esély arra, hogy Bonnie újra élhessen. Csak meg kell találnunk egy boszorkányt vagy mit. Nem tűnik olyan nehéznek, de talán még a végén ez az egész nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Akkor meg kell találjuk.. Valahogy muszáj.. Kevés nyom.. Nem tudnak valahogy többet megtudni erről a nőről vagy valami? – Kérdeztem remegő hangon, miközben könnyes szemekkel nézem Elena-ra. Egy név nagyon kevés ahhoz, hogy elinduljunk. Legalábbis a jelen helyzetben. Tessa, Tessa. Akárhányszor mondom ki a nevemben nem leszek előrébb. Nem hiszem, hogy egy túlságosan fiatal személyről van szó. Vagyis nem tudhatom. Az is lehet, hogy fiatal. Nem tudok gondolkodni. Egyszerűen nem megy.
Mikor megemlítette Stefan nevét újra zokogásban törtem ki. Talán még jobban is, mint az előbb. – Stefan nem tud nekünk segíteni. Elveszítettem.. Újra.. Azután, hogy kimentettem a tóból jött valami boszorkány és én megint elveszítettem.. Hónapokig szenvedett a víz alatt és én észre sem vettem, hogy egyáltalán eltűnt.. És most Bonnie.. Én.. – Beletúrtam a hajamba és próbáltam letörölni az arcomról a könnyeket. Nem akartam rázúdítani mindennek tetejébe még ezt is, de magamban sem bírtam tartani. Egyszerűen ez már túl sok volt nekem. Nem beszéltem senkinek erről az egészről, mert mégis kinek beszélhettem volna? Katherine volt ott velem, de vele nem szívesen beszélgetnék. Nem mellesleg nem vagyok vevő a társaságára.

she  is gone, caroline

A világom összedőlni látszik. Sorra hullnak el mellőlem az emberek és tehetetlen vagyok. Dühít, hogy képtelen vagyok tenni annak érdekében, hogy visszakapjam őket. Az pedig még jobban kiverte nálam a biztosítékot, hogy nem vettem a fáradságot, hogy egy kicsivel több időt szenteljek a barátaimra. Ha most többet vagyok Stefan-nal ez az egész nem történik meg. Bonnie pedig.. Nem tudom, hogyan akadályozhattam volna meg, de a legkevesebb az, hogy megpróbálom!
A könnyeimet képtelen voltam megállítani. Szinte önmaguktól folytak végig az arcomon vérző lelkemet szimbolizálva. A mellkasom lüktetett. Mintha valaki kitépte volna a szívemet, majd jó párszor rátaposott volna s azzal büntetne, hogy ezzel kell együtt élnem. Szipogva figyeltem Elena-t és próbáltam összepontosítani a szavaira.
Megtöröltem a szemeimet és felpattantam. – Meg kell találnunk bárki is legyen ez a Tessa. Nincs az a pénz, amiért itt ücsörgök és várom, hogy a sült galamb a számba repüljön. Tennünk kell valamit.  – Mondtam szipogva mit sem törődve a meggyötört ábrázatommal. Nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam borzalmasan festek. – Mondott valamit Jeremy, hogyan találjuk meg? Vagy valami.. ? Mert nem lehet ez a puszta nyom. Egy név. Tessa.. Tessa.  – A hajamba túrva járkáltam fel alá és folyamatosan mondogattam a nevét, hátha valami beugrik róla. Miután vagy huszadszor kimondtam hangosan abbahagytam, hiszen maga a név is értelmetlenné vált a számomra. – Semmit nem tudunk tenni, igaz? – Kérdeztem, mikor belém vágott a felismerés, hogy egyetlen egy névvel még nem jutunk előrébb.

she  is gone, caroline

Nem szerettem volna, ha Peter tönkreteszi az életemet azzal, hogy rávett kapcsoljam ki az érzéseimet. Azt hiszem most már bevallhatom, hogy valahol mélyen akartam is. Mert anélkül képtelen lett volna rávenni csak úgy, hogy mondjak le az érzéseimről. De ez nem is volt akkora gond. Ami utána következett. Az érzések tengere az, ami darabokra marta a lelkemet. Olyan hirtelen rohamozott meg minden, hogy az már szinte fájt. Azonban sikerült összeszednem magam s most önmagamként állok Elena előtt. Közben pedig belülről fal fel az aggodalom, hogy vajon mi lehet Stefan-nal. – Még egyszer nagyon sajnálom.. Hülye voltam. Nem is kicsit. – Egy parányi súly legalább már felszabadult a mellkasomról, habár ez még a közelébe sem ér annak, ami jelenleg a szívemet nyomja. Minden második gondolatom Stefan körül forog és, hogy cserben hagytam őt. Nem vettem észre, hogy eltűnt és, amikor meg is találtam akkor is sikerült újra elveszítenem őt. Nálam nagyobb szerencsétlen nincs még egy a világon.
Anélkül, hogy bármit mondott volna testbeszéde elárulta, hogy valami nagyon nincs rendben. Több sem kellett nekem és hátráltam az ágyig, hogy helyett foglaljak. Szavai és tekintete lyukat égettek a mellkasomban. Nem.. Nem lehet, hogy Bonnie halott.. Tudta, hogy ez lesz a következménye? Hogy meg fog halni? Miért tette? Soha nem kellett volna ekkora áldozatot meghoznia.. Istenem.. Ez nem lehet igaz. Anélkül, hogy észrevettem volna az arcom, már teljesen könnyáztatta volt és a látásom is teljesen elhomályosult. Stefan és most Bonnie. Borzalmas barát vagyok, hogy nem veszek észre semmit.
– Nem halhatott meg.. Kell lennie valamilyen megoldásnak, hogy rendbe hozzuk ezt.. Muszáj.  – Mondtam, miközben a könnyeimet törölgettem, de értelmetlen volt az egész, hiszen egy letörölt könnycsepp helyére jött másik kettő. Egy picivel sem jutottam előrébb.. Azt hittem ez az egész helyzet, már nem lehet rosszabb. Hát, mint mostanában mindig most is egy hatalmasat tévedtem. Úgy éreztem, hogy szétszakad a mellkasom ettől az egésztől.

- Egy évek óta tartó barátságot nem fog félbeszakítani egy ilyen... hülyeség - mondtam halkan nevetve. Hiszen akkor, abban a pillanatban cseppet sem tűnt hülyeségnek. Éppen akkor talán mindketten azt hittük, hogy nincs kiút. Én könnyekkel adtam ki magamból azt, amely akkor történt, Caroline pedig... elég volt neki büntetésként az, hogy ismét emberi érzéseket kell éreznie. Nem szorul rá arra, hogy még jobban büntessék. A saját élete... saját története, mióta vámpírrá vált, felér egy büntetéssel számára... még ha tudom is, hogy mindig próbált a lehető legjobban cselekedni. És annak ellenére, hogy hány szemforgatást váltott ki belőlem, mindig is egy példa volt előttem, hogy miként legyünk... vámpírok. Úgy, hogy közben nem akartunk azok lenni, de nem volt választásunk. Túlzottan hasonlítunk ebben.
Nagyot nyeltem. - Szóval... öhm... nem tudod - léptem el előle, és lehajtottam a fejem, de éreztem, hogy pillantásom egy pillanaton belül már nem volt száraz. Nem. Könnyek marták torkomat, és tudtam, hogy ha ki kell mondanom ezt az egyetlen mondatot, mely egy baráti társaságnak a teljes megsemmisülést jelenti... nem lesz megállás. És tudtam, hogy néhány sós könnycsepp nem változtat meg semmit, mégis... tudtam azt, hogy másképpen nem tudom most levezetni ezt a fájdalmat, melyet Bonnie halála okozott számomra.
- Jeremy itt járt két nappal ezelőtt, és... tudod, hogy ő különös képesség birtokában áll... látja a szellemeket - fordultam ekkor ismét Caroline felé, majd nagyot nyeltem, és tekintetem könnyfátyolán keresztül néztem rá. - Pár héttel ezelőtt Bonnie-nál jártam, hogy megkérjem őt egy szívességre. Azt akartam, hogy feltámasszon egy számomra rettentően fontos személyt... az édesanyámat. De nem mondta el, hogy mivel jár az, ha enged az akaratomnak, és tényleg megteszi... Caroline... Bonnie meghalt - suttogtam, és a kontroll, mely eddig tartott bennem mindent, megszűnt: könnyek kezdtek folyni a szememből. Tudtam, hogy minden most kezdődik el. Talán gyűlölni fog, amiért önző voltam...

Egészen idáig azon rágódtam, hogy vajon mi lehet Stefan-nal.. De ez egy olyan probléma volt, amit jelenleg nem tudok megoldani. Azonban nem is kellett nagyon keresnem, hogy egy újabba ütközzek. Ez teljes mértékben várható volt, hiszen egy szobában élünk, szóval előbb vagy utóbb összefutottunk volna. Elena-t utoljára akkor láttam, amikor kikapcsoltam az érzelmeimet. Nem vagyok büszke erre az időszakra. Arra még végképp nem, hogy utána nem is kerestem, hogy helyre hozzam. Egyik teher után jön a másik. Először a babám azt Tyler, Elena, Stefan.. Mégis mi jöhet még ennek a tetejébe? Nem, mintha arra vágynék, hogy bármi is a nyakamba szakadjon most. De azért nem is szeretnék a sötétben tapogatózni.
– Nehogy még a végén magadat állítsd be hibásnak.. De örülök, hogy nem haragszol.. Tényleg. El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem.  – Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd körbenéztem a szobában és rájöttem, hogy tényleg nincs itt Bonnie-nak egyetlen egy cucca sem. – Hol van Bonnie? Azt hittem mindannyian közösen jövünk.. Meggondolta magát? – Kérdeztem Elena-t, miközben halványan mosolyogtam rá. Legalább a mi kapcsolatunk rendben van.. Legalábbis azt hiszem. Most pedig újra teljes erővel tudok Stefan-ra koncentrálni. Néha már a legrosszabbra gondolok, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Nem.. Nincs semmi baja. Nem lehet.

Nem voltam biztos abban, hogy a hónapok elteltével ellentétben képesek vagyunk egy helyiségben tartózkodni és megbeszélni. Hallottam róla, hiszen ha bármiféle eseményről, pletykáról és ilyesmiről van szó, Caroline neve elsőként merül fel, de az sem mellékes, hogy... tudom, hogy képes volt megkomolyodni. Ő olyan Caroline-osan komoly, és bántam, testem-lelkem bánta, hogy ennyire nem kerestem a társaságát és a helyzetet, hogy tisztázni tudjuk a problémát.
Halványan elmosolyodtam, mikor a nyakamba ugrott, és szinte rögtön viszonoztam is a gesztusát, mintha az én életem is azon múlna, hogy sikerül-e őt most elég rendesen megölelgetnem.
- Caroline, én... én nem is haragudtam - suttogtam halkan, és lassan elszakadtam tőle, hogy a szemeibe nézzek. - Tudom, hogy nem te voltál. Vagyis, hogy nem voltál önmagad. Nagy trauma ért, és én... rossz eszközökkel akartalak téged visszazökkenteni. Az én hibám is volt - nyeltem egyet újra, majd ismét megöleltem. - Olyan jó újra látni téged - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Már csak Bonnie... hiányozna - szorult el a torkom. Caroline vajon tudja, amit én tudok Jeremy-től? Csak azért nem keseredtem el végleg, mert... tudom, hogy van megoldás rá...

Próbáltam arra koncentrálni, hogy milyen fontos nekem az egyetem. De nem bírtam. A gyomrom folyamatosan görcsben volt. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Stefan-t. Idegenekben kezdtem el felfedezni őt, de amint közelebb léptem hozzájuk rá kellett jönnöm, hogy ez az egész csak hallucináció. Ha volt egy kis szabadidőm kerestem, kutattam mindenhol utána. Nem tudom, hogy ki volt az a nő, aki elvitte, de ami a legjobban idegesít, hogy emiatt azt sem tudom mégis hol keressem. A barátom és én hagytam, hogy hónapokon keresztül egy tó fenekén szenvedjen.. Gyűlölöm magam ezért.
Elena hiába a szobatársam még nem sikerült összefutnom vele, amióta itt vagyok. Egyrészt nem bánom.. Nem akarom ráhárítani a bajom. Mondjuk neki is joga van tudni Stefan-ról. Azonban szerintem jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél.. Ezt nekem kell megoldanom.. A dolog sikeressége meg egyenlő a nagy nullával.
Mikor beléptem a kollégiumi szobába tekintem találkozott Elena-val. Annyira másképpen nézek rá most, hogy az újra vannak az érzéseim, amik jelen pillanatban is felemésztenek. Annyira szégyellem magam azért, ami a grillben történt.. Nem kellett volna megjegyzéseket tennem rá és Stefanra.. Felpofozni meg végképp nem.
Semmivel sem törődve átszeltem a szobát és szorosan megöleltem. – Annyira sajnálom.. Nem akartam.. Tényleg. Nem voltam önmagam.. Megbocsájtasz?  – Hadartam el gyorsan, miközben egy percre sem eresztettem el.

Ahogy sötétedni kezdett, nem bírtam tovább abban a laboratóriumban maradni. Az agyam ezer felé szárnyalt... először fel akartam hívni Stefant, hogy megtudjam, ő vajon tiszteletét teszi-e a főiskolán. Bár ahogy őt ismertem, most... biztosan ezer dolga van, nem akar ezzel foglalkozni. Arról nem beszélve, hogy párszor már végzett egyetemet. Nem fogom nyúzni azzal, hogy jöjjön ide, mert Damon jelenleg dr Frankenstein karmai között van lenn a pincében, és szükségem van a védelemre... nem akarom kihasználni. Bár tény, hogy... mióta nem vagyunk együtt, folyamatosan eltávolodunk. És ez az, amit el akartam kerülni. Mert... akármi is történt, mindig szeretni fogom. Nem akarom elveszíteni a barátságát.
Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik az ajtó, és egy szőke hajtömeg rögtön be is lépett rajta. Ajkaim körül megjelent egy tétova mosoly, majd nagyot nyeltem. Nem tudtam, Caroline mit fog szólni hozzám, hiszen annak ellenére, hogy én már két napja itt vagyok, körülbelül mindig elkerültük egymást, és maximum egymás cuccait láttuk szétdobálva.
- Caroline - ejtettem ki a nevét halkan, de nem mertem megtenni azt a bizonyos lépést felé. Mikor megutóbb láttam, a Grillben találkoztunk... és, hát szép szóval is, de nem maradt minden kéz az asztalon.