-Cseles! -kiáltottam fel mosolyogva. Mintha örömmel töltött volna el,hogy ezt csinálta, és ezzel kicselezte a vérszívókat. -Igazán találékony lánynak tűnsz! -ismét elvigyorodtam. -Nem gondoltam volna,hogy ilyen módszerhez folyamodsz,de tetszik. -kacsintottam egyet.
-Öhm.. -kezdtem,kissé zavartan,mégis halványan mosolyogva.. -Kaphatnék egy pohár vizet? Vagy valamit?! Ettől a sok locsogástól kiszáradt a szám! -kuncogtam fel. -De,ha csak tényleg nem baj. Tudod,rögeszmésen be nem áll a szám,ha belejövök. -ismét felnevettem.

Furcsa volt erről beszélni valaki másnak. Már nem azért, de alig ismertem. Mégis tudtam, hogy bízhatom benne. És ez... azt is tudatta velem, hogy mivel ez így van, hát beszélhetek is előtte erről. Ugyan melyik vámpírnak mondaná el? És ha el is mondja, nem ér el vele semmit sem.
- Egy boszorkány megmérgezte a véremet. Amolyan... verbéna-koktélt csinált belőlem. - kuncogtam fel, még mindig bohókás csillogással a szememben.

Erre a gondolatra nevetnem kellett. Persze csak visszafogottan,hiszen nem tudtam hogy esne neki. A végen csak egy felkuncogásba és mosolyba torkollott az egész.
A mondat második részéhez érve,én is megkomolyodtam.
-Elhiszem.. -mondtam halkan és próbáltam egy együttérző féloldalas mosolyt vetni felé,és reményeim szerint sikerült is. Nem vagyok túl jó az érzelem kimutatásában néha.. Tényleg sajnáltam emiatt a kiszolgáltatottsága miatt.
-Megoldottad? -megemelkedett egy kicsit az íves szemöldököm,majd én is mosolyra húztam a számat.
-Mégis hogyan? -kíváncsiskodtam.

Elmosolyodtam.. - Az unokahúgod biztosan örülne neki, ha ilyenek lennének a tündérek. Csak röpdösnének, csillognának... de ez itt rosszabb. Sokkal rosszabb. - ráztam a fejemet úgy, mint aki elveszítette minden józan eszét. Mert néha ez történt, még jó, hogy tudtam kontrolt tartani, és nyitva tartani az elmémet, hogy a külvilágot felfogjam.
- A vámpírok rögeszmésen kutatnak néha egy-egy tündér után. Egyszerűen átkozott ez az élet, ha nem tanulunk meg bánni vele. - suttogtam. - Én már megoldottam. - vigyorodtam el kissé gonoszkásan.

-Fuhh..-sóhajtottam. Ha már a mi vérünkre ennyire vágynak azok a vérszopók,el tudom képzelni,mi a helyzet vele. Egy pillanatra megsajnáltam,és mivel az érzéseimet nem tudom eltüntetni magamról,biztosan látta,hogy mit gondolok.
-Igen,mindig is szárnyakkal képzeltem el egy tündért. Aki szoknyában szálldos a város fölött,és úgy csillog,mintha csillagszóró repülne körbe és körbe. -halkan felnevettem,és próbáltam oldani a köztünk keletkezett apró feszültséget.
-De elhiszem. Én már semmin sem lepődöm meg. -mosolyodtam el.

Valami ilyesmi reakcióra számítottam és elmosolyodtam az arckifejezését megpillantva.
- Semmi jóval nem jár, elhiheted nekem. A vérünk... különlegesebb, mnt az embereké. Nagyon... ízletes és csábító. - sóhajtottam, miközben átnyúltam a poharamért, és egy pohár vizet kezdtem iszogatni zavaromban.
- Meglep, hogy elhiszed ezt nekem. Ritka nagy hülyeségnek hathat. Nincs szárnyam se... se semmi. De ettől ez még igaz. - magyaráztam.

-Ugyan. -vontam vállat a megszólalására,majd ismét elmosolyodtam. Bólintottam egyet, a mosoly pedig ismét kiült a szám sarkára. Már tűkön ülve vártam,hogy megszólaljon,hogy mi is ő valójában. Amint helyet foglalt a kanapén, az ábrázata.. Hát hogy is mondjam, kicsit idegesnek tűnt. Ahogyan kimondta,hogy mi is ő, nagyot nyeltem,a pupilláim kikerekedtek és csodálkozva merengtem az arcába.
-Hűűha.. -nyögtem ki végül.
-És ez mivel jár? -érdeklődtem,bár reméltem,hogy ezzel nem bántom meg.

- Nem szükséges visszahívni semmire. Nem várom el. - mosolyogtam rá kedvesen, közben mélyeket lélegezve. Hogy mondjam el, hogy mi vagyok? Biztosan hülyének fog nézni..
- Igen, sejtettem, hogy a kisbaba apja vámpír lehet. Volt egy ilyen... tippem. - nyeltem egyet. Persze közben reménykedtem, hogy én tévedek, de ezt már csak a fjemeben tettem hozzá.
- Én... szóval... - ültem le a kanapéra enyhén zavart mosolygással. - Én tündér vagyok. - nyögtem ki. Vártam már, hogy mikor nevet ki.

[Cukrászda]

A Hotelhez értünk. Elmentem a saját szobánk előtt is. Én mióta nem jártam otthon?! Mintha nem érzékelném az időt. De az biztos,hogy ez után rögtön odamegyek,és utána pedig kiveszek egy szobát. -szögeztem le magamban...
Az ajtó kitárult előttem,és mosolyogva léptem be a szobába. Igazán csajos és otthonos volt.
-Nagyon szép. -biccentettem elismerően egy féloldalas mosolyt villantva miközben beljebb sétáltam.
-Köszönöm nagyon a forrócsokit,egyszer majd visszahívlak valamire. -nevettem fel halkan.
-Nem köszi.. -sóhajtottam. Sok volt így egyszerre ez az íncsiklandó forrócsokoládé.
-Még nem válaszoltál a kérdésemre. Nyilván rájöttél,hogy én ember vagyok. Az unokahúgom pedig egy ember és egy eredeti vámpír lánya. -vallottam be őszintén. -Ezért is nem viseli az apa nevét. -ismét bólintottam. Gondoltam,ha én őszinte vagyok,ő is az lesz.

- Édes Álom Cukrászda -

Örültem, hogy Vivienne nem fél tőlem. Még csak az kellene. Nagyon nem vagyok olyan, amilyennek ez a város talán lefest. Mármint... a benne lakó embereket lefesti. Ez már megint túlontúl bonyolult, nem?
- Gyere csak beljebb! - nyitottam ki előtte az ajtót. Igazából nagyon senki nem tudta a városban, hogy én tündér vagyok. Nem kérdezték, és hát... ugyan, milyen badarság már ez a tündér história? Talán nem is hihető.
- Megkínálhatlak valamivel? - böktem a kanapé felé.

- Rendben - válaszoltam, aztán kerestem egy kis cetlit, amire felírtam a telefonszámomat, és a címemet. - Itt lakom, és ezen a számon elérsz. Gyere el legközelebb te. Nézd meg a házunkat... - kaptam magamra a kabátot is. - Aztán ha lesz kedved, elmehetnénk valahová enni is. De nekem úgy is jó, ha te leszel a vacsora - szippantottam nagyot még nyaka bőrének illatából, és a vérének illata most is szinte mágneses erővel hatott rám.
- Jól van... akkor azt hiszem, tényleg ideje mennem - fogtam meg az ajtó kilincsét. - Viszlát Harmony... keress meg - kacsintottam még rá, és búcsút intettem neki.

(Ősök villája)

‹ Még meggondolom. Tudod, itt sokan nem kedvelnek engem, az élükön Elenával, és isten óvjon attól, hogy megint féltékenység legyen miattam, ha esetleg két szót váltok Damon-el. › mondtam kis keserűséggel, de mindvégig mosolyogva. Megcirógattam arcát, mikor hozzám hajolt, és viszonoztam csókját. Noha volt bennem tartózkodás. Kell ebből rendszert csinálni? De.. talán túlságosan élveztem ahhoz az együttlétet, hogy ilyesmikre nemet mondjak.
‹ Itt bármikor megtalálsz. ›

- Maradj a városban - mondtam komolyan. - Tündér még úgysem volt itt. Legalábbis én nem tudok róla. Vannak itt régi ismerőseid... és új barátaid is lehetnek. A bálon az egész város nálunk fog forogni... én a helyedben nem hagynám ki - mosolyogtam, és magamra kaptam a pólómat is. - Nos, kis hölgy... - hajoltam vissza, és megcsókoltam - mit szólnál, ha néhány nap múlva újra találkoznánk?

‹ Oké, ez az indok elfogadható. És nem is lenne igazi egyéjszakás kaland, ha nem így lenne. › vontam egyet alig észrevehetően a vállamon, és figyelmesen hallgattam a bálról szóló részt, hogy végül elgondolkozón meredjek a plafonra.
‹ Talán tiszteletemet teszem. De ki tudja, hogy ezúttal meddig tart az ösztön a városban? › kérdeztem saját magamtól, már mosolyogva.

- Következő lépés? - túrtam bele a hajamba. - Nem is tudom. Mondjuk, hogy felöltözöm, és hazamegyek. Az a különbség köztem, és az ifjú vámpírok között, hogy ők nyilván kontroll nélkül estek volna a nyakadnak. Én nem, de én sem tudom megállni a végtelenségig. Szóval, ha nem akarsz magadnak rosszat, akkor talán jobb, ha most elmegyek - bújtam bele a nadrágomba. - Apropó... nemsokára rendezünk egy bált. Anyám visszatérésének örömére. Ne kérdezd, hosszú történet - legyintettem. - De ha lenne kedved, örülnék, ha eljönnél te is.

‹ Nos, én úgy vélem, hogy tudott nem vámpírként viselkedni. Amit tett... az nemcsak annak tudható be, hogy vámpír. Hanem hogy soha nem tudott engem annyira szeretni, mint Elenát. Ha igen, akkor csak egy nagyon rövid időszakra. › nyeltem egy hatalmasat, majd amint felült, én is így cselekedtem, és a szemeit fürkésztem. ‹ És most mi a következő lépés? ›

- A hős páncélos lovag - fintorogtam. - Hm... szóval a jó öreg Salvatore megigézte Elenát - tettem hozzá. - Szívszorító történet - vigyorogtam kajánul. - Na és jól sejtem, hogy Damon nem volt képes nem vámpírként viselkedni? - mondtam aztán, de biztos voltam a válaszban. - Ami azt illeti, örülök ennek. Ha nem így lenne, most a felesége lennél, és kihagytuk volna ezt a csodás egy órát az életünkből - kacsintottam rá, és felültem.

Kissé kellemetlenül kezdtem érezni magamat, mikor ismét felhozta Damont. Hisz ennyi idő után sem tudtam rosszat mondani róla. Védelmet adott nekem, magát adta nekem, ezek után semmi rosszat nem tudok mondani róla.
‹ Nos, ha ennyire érdekel a sztori.. › kezdtem el körözni a mellettem levő párnán az ujjammal. ‹ Majdnem Oliverrel egyszerre érkeztem a városba. Damon és Elena kapcsolata jóval bonyolultabb és rizikósabb lábakon állt, mint mostanság. Damon vonzódott hozzám, eleinte Ő is a véremre figyelt fel. › emlékeztem vissza magam elé meredve teljesen. ‹ És miután Oliver megölte a kisbabájukat, mindketten összeomlottak. Damon hozzám jött mindezek után.. a kapcsolatuk nyakára kötél került, és Damon megigézte Elenát, hogy felejtse el a szerelmüket, és minden fájdalmat. Bíztam Damonben, Ő volt a védelmező kar, aki védett engem a vámpíroktól, akik a véremre pályáztak. Szerelmesek lettünk.. és egy ideig olyan boldoggá tett, mint amilyen azelőtt soha nem voltam. › nyeltem egy aprót, elmosolyodva az emlékeim végett.

- Akkor ezzel most remélem leromboltam némi akadályt.... mesélj nekem Salvatoreról! - szólítottam fel. - Miért jöttél össze vele? Csak nem buksz a vámpírokra? - vigyorogtam. - És valami azt súgja, hogy nem te voltál, aki pontot tett a dolog végére - nyúltam el kényelmesen. - Kíváncsi vagyok a sztorira. Csak hogy alkalomadtán legyen mit az orra alá dörgölnöm - nevettem el magam.

Felkönyökölt, és így nézett szemeimbe, szavaira pedig nevethetnékem támadt, de csak mérsékeltem, és figyeltem ujjai útját tekintetemmel, amik végigsiklottak csípőm vonalán. ‹ Az a valami nagyon jól súgja. Élveztem. És az 'újdonság' sem volt kivetnivaló. Noha nem gondoltam arra, hogy a városba való visszatérésem első napján egyből ilyen életreszóló élményben lesz részem. › fordultam az oldalamra én magam is.

Mosolyogva, és még mindig lihegve néztem Harmonyra.
- Nem, nem mindegyik. Csak aki ezt kiváltja belőlem - ismertem el, és féloldalamra feküdve felkönyököltem. - Valami azt súgja, te is élvezted - húztam végig mutatóujjamat a csípőjén. - És az újdonság varázsa is bejött, ahogy látom.

A mámorral átitatott hangja mindenre választ adott, de nem is éppen kérdések kavarogtak a fejecskémben, hogy válaszokon kelljen gondolkodnom. Nagy sóhajokkal csitítottam magamat és lihegésemet, majd miután mellém gördült, felé fordítottam fejemet, kezem meg végigszaladt a homlokomon hogy a verejtékemet letöröljem magamról.
‹ Minden nő dupla menetben részesül tőled? › kérdeztem már halvány mosolygással. ‹Vagy engem tiszteltél meg ilyesmivel? › tettem még hozzá érdeklődve.

Alig egy két perc múlva sűrű sóhajtásokkal és nyögésekkel Harmony eljutott a csúcsra. A legjobbkor.... mert éreztem, hogy ha így folytatódik, hát ő lehet, hogy hoppon marad....
A testem megadta magát a régóta várt kéjnek, két mozdulattal később belerobbantam a testébe, hogy aztán verejtékben úszva rogyjak rá ismét... és úgy vettem a levegőt, mint aki most bukkan fel a tenger alól, tizedmásodperccel a megfulladás előtt.
- Te jó ég... - motyogtam, aztán óvatosan kihúzódtam belőle, és az ágyra gurultam. - Ez valami isteni volt...

.

Hallottam a torkán feltörő hangokból, hogy már ő is élvezi... ugyanúgy, ahogy én... hát igyekeztem, hogy másodszor is eljuttassam őt a mámorba, és a felhők fölé.
Egyre gyorsabban mozogtam, a testünkről már folyt a verejték, és a szemem lehunyva tarkójának támasztottam a homlokom, mikor éreztem, hogy a csoda már nem várat magára sokat.