Kaptam egy fülest, hogy látták a testvéremet. Nekem pedig nem kellet több, hogy útnak indulhassak. Suhantan és szeltem az utat. Ideges voltam, hiszen már majdnem száz éve terveztem ezt. Még is úgy érzem, nem tudok majd megszólalni. Volt valami állatias abban, amit láttam, mikor az egyik vagon tetejére érkeztem, láttam, hogy hasonlóak vagyunk. Gyilkolunk, és nem érdekelnek a következmények. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy kivégezte a társalgó, majd végül vacsora partnereit. Hát igen, ebben legalább hasonlítunk, nem beszélve a kiállásáról, az arcéléről. Mintha magamat látnám. Aztán hirtelen elsétált, én pedig leugrottam a rejtekhelyemről és elindultam utána. Kell egy terv, amivel elé állok. Hiszen még sem mondhatom neki, hogy „hello, én vagyok apád egyik fattya.” De egy pillanatra nem figyeltem és egy száraz ág hangosan reccsent és szakadt darabjaira. És tessék, itt állok a bátyámtól nem messze, aki morcosan szólalt meg. - Nem lopakodom. Csak sétálgatok, nem kell paranoiásnak lenni. – léptem a fénybe határozottan. Valahogy most ehhez volt kedvem, elé állni és közölni, hogy sétálok. Szellőztetem a fejem. Mondjuk, ja, nem árt, hiszen Eline sok locsogása kikészített. Széplány, meg talpra esett, de rosszabb, mint egy hiperaktív kisgyerek. Nem léptem közelebb hozzá, sem pedig nem mondtam semmit, csak fürkészően tekintettem rá. Volt valami olyan érzésem, hogy még is csak igaza volt a boszorkának, hiszen tényleg, úg éreztem van valami kötelék közöttünk. De ez nem azt jelenti, hogy könnyek közt borulok a vállába és elsírom nyomorult életemet, hiszen ehhez semmi köze. Csak még is, úgy neveltek minket, hogy a család fontos. És, hát van egy bátyám, nem kell szoros köteléket ápolni, de jobb, ha tudjuk, van egy családtagunk aki még el.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Szerettem volna egy jó enni, ami meg is történt, de arra kevésbé vágytam, hogy meg is zavarjanak. Pláne az, amilyen alattomosan közeledett. Mint egy vadász vagy legalább egy vérfarkas. Bárki is volt, hozzám hasonlóan előlépett az árnyékból, így felfedve kilétét, s mivel én is szóvá tettem ahogy közlekedik, máris kaptam rá egy egyszerű, ámbár nem túl helytálló választ. Ahogy láttam nem zavarja, hogy két hulla ég tőlünk pár méterre, s a szagukat is érezhetjük már. Tehát nem ember. Kár, pedig éhségem még korántsem csillapodott. Szemébe nézek, amikor meglátom, s ha csak nem lennék tudatában annak, hogy élek és a helyzetemhez képest még virulok is, bizisten azt hiszem, hogy kívülről szemlélem magam, vagy a tükörbe nézek. Arcvonásai hasonlósága már-már ledöbbentett, s megránduló arcizmaim is erről tanúskodtak. Letörlöm számról a már alvadásnak induló vért, s közelebb lépek hozzá. Mielőtt vámpír lettem mindenki azt mondogatta, hogy olyan vagyok, mint az apám. Most ahogy látom többen is olyanok vagyunk, mint az apám, kinek aligha méltatnám a nevét megemlíteni és megtisztelni, hisz nem volt miért hálát adnom neki az életért, amit adott nekem. -Sétálgatsz? Egy vasútállomáson? És még én vagyok a paranoiás? Haver, nem gondolod, hogy ez kicsit abszurd is?-érdeklődöm és nekidőlök a falnak, vállam hanyagul csapódik annak, majd falkámért nyúlva még egy kortyot iszok, de agyam nem tompul tovább, bárhogy akarom. -Jobban jársz, ha inkább utadra mész. Nem vagyok az a bájcsevegő és társalgó típus.-intek ujjaimmal, amolyan "tipli van" módon, s hátat fordítva neki elindulok, kezemmel homlokomról a levegőbe legyintve, amolyan köszönésként. Valahogy, valami mégis azt súgja, hogy ennek a találkának itt még közel sincs vége. Elindulok az állomáshoz tartozó parkoló felé, ami előtt épp elhúz egy autó. Megfordulok, de mögöttem már nem látok semmit, így vállat vonva lépek előbbre, de ekkor újra a "tükörképembe" ütközöm. -Ne fogd vissza magad. Bármit is akarsz had halljam! Csak kímélj meg a felesleges körítésektől.-közlöm vele egykedvűen a falkát a zsebembe csúsztatva. Már első ránézésre sem volt ínyemre, hogy eme nyugodt helyen megzavartak, most meg aztán pláne nem érzem kellemesnek a helyzetet. Nyugalomra vágytam és vérre, erre kaptam egy aggódó párocskát és egy lekoptathatatlan, settenkedő és leskelődő mitugrászt, aki minden bizonnyal fiatalabb volt nálam, és a tükörképem is lehetett. Legközelebb inkább egy örült doktorral vagy vadásszal hozzon össze a sors, azok vagy végeznek velem, vagy én végzek velük, a vége ugyan az lenne. Most viszont ilyen opció nincs, hacsak ő nem tervez testi erőszakhoz folyamodni, amiben minden bizonnyal alul maradna.
Egy pillanatra azért látszott rajta is, hogy meginogott. Láttam azt, amit rajtam is láthatott. De hamar eltűnt minden apró érzelem. Dühös volt, ami a nem túl kreatív magyarázatom okozta. Mondjuk, ja, én sem vagyok büszke, hogy ennyire szokványos dolgot találtam ki. De, hát mit tegyen egy ember, vagy is vámpír, ha épp szinte a tükör képével kerül szembe? Mondjuk így is elhittem volna, hogy a testvérem, de amint a fénybe közelebbről láttam már letagadni sem lehetett. Na, aztán a modora, ez az. Legalább tudom, hogy családban marad a kreténség. - Jól van, megyek már. – vontam meg a vállamat, ahogy megfordultam éreztem, hogy az éget, hús szag jobban ellepi a tüdőmet. Eddig is éreztem, de a fordulat fel sem kavarhatta volna a szagokat. Én mondjuk, el nem égetem az áldozataimat, de legalább nyom nélkül lakomázik. Legszívesebben a szemébe mondtam volna, hogy „Cseszd meg, a tesód vagyok”. De nem, most inkább éhes, morcos vámpír volt, mint sem egy olyan fickó, akivel meg tudtad volna beszélni a dolgokat. De ez van, azok a fránya gének. Egy követ rugdaltam magam előtt, és csak magamba somolyogtam, lehet, apánk volt ennyire nem törődöm alak, bár ha képes volt anyámat is felcsinálni, na és persze Enzoét is. Akkor nagyon úgy tűnik, hogy az alma nem esett messze a fájától. A kocsim nem messze parkol, nem akartam azzal is zajt csapni, meg hát, kocsival sétálgatni? Az még tőlem is szánalmas volt. Nem is messze jutottam tőle, mikor ismét a hangja zavart meg. Neki mélyebb és ösztönösebb volt a hangja, persze nekem sem lányka hangom volt, de az övé mélyebb. Az az igazi tekintélyt parancsoló. De legalább tudni akarta miért jöttem utána. - A testvéred vagyok, mint látod. – mutattam rá, majd rám. Ő akarta körítés nélkül, én pedig nem fogok csak azért is hadakozni vele. Megteszem, amit kért, mondjuk, nem fogom most kebelre vonni, de tényleg ennyit akartam. Tudja meg, hogy van testvére, ha akarja, ha nem. - Ennyit akartam. – bólintottam egyet, hiszen rá nézve sem látszott olyannak, aki szintén nagyon szeretne egy kistestvért, és ha minden információm pontos, akkor ő megtalálta Damon Salvatore személyében. De még is, megnyugtattam magam, hogy tudja jól, hogy élek és létezem. Nem akarom átvenni senki helyét, vagy pozícióját, csak jelentkezni, hogy ez van. Lassan határozott léptekkel indultam tovább a kocsimhoz. Eline biztos majd meghal a kíváncsiság miatt, hogy hova lettem és mi tart ennyi ideig. Sőt, még azt sem tartom kizártnak, hogy a gyászbeszédemet írja. Elég régen eljöttem és azt mondtam, hogy hamar haza érek. de nem tudtam, hogy lesz egy ilyen fontos találkám.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Egy percnyi döbbenetem hamar szertefoszlott, hisz képtelelen képzelgések helyett inkább csak az évszázadok során elegyedő gének lehetett hasonlóságunk oka. A válasz legkevésbé sem érdekelt, sőt. Miután leesett neki, hogy mit akarok, és elindult a maga útjára azt hittem, folytathatom tovább az önpusztító és önmarcangoló estém úgy, ahogy én szeretném. Békésen iszogatva és embereket lecsapolva valahol eldugott sikátorokban, vagy legalábbis valami hasonló. Mára már így is épp elég volt a nehéz társalgásokból, hisz nemrég még egy kocsmaféle, vagy mondjuk inkább pub-ban ültem, és Damon egyik jó barátjával kötöttem távolabbi ismertséget. A szőkeség, nevén nevezve Lexi, igencsak érdeklődő típus volt, s valószínűleg megingott a hite arról, hogy mindent tud a testvérpár minkét tagjáról. Nos, azok a szóban forgó évek, mintha a tűz előtti kandallós beszélgetésekből kiesett volna, az ő nagy bánatára. Bár neki így jobb, nem keveredik bele ezekbe a zavaros ügyekbe. Hiába, úgy látszik a beszélgetés java még csak most jött el. A lekoptathatatlan vámpírkölyök, bár én se vagyok az a lekoptatható típus, igen erősen abba az irányba haladt, hogy kihúzza nálam a gyufát. Kérem, hogy ne köntörfalazzon, mondja a képembe mit akar, essünk rajta túl, amit viszont mond nem, hogy meglep de egyszerre ébreszt bennem bűntudatot, gyűlöletet és megdöbbenést. Közli a tényt, hogy ő az öcsém, majd elsétál. Ennyi lenne? Semmi alátámasztom a dolgokat, semmi nyáladzás, csak ennyi? Összevonom a szemöldököm, hagyom, hogy azt hitte itt és most ennek vége lett, de ahogy tovább sétál kihasználom sebességem, bár az alkohol a kelleténél nagyobb befolyással volt rám, nem imbolyogtam meg. -Leskelődsz, benyögsz valami hülye kifogást, majd közlöd, hogy a testvérem vagy? Csak nekem tűnik ez kicsit abszurdnak?-érdeklődöm, ahogy elkapom vállát, magam felé fordítom, és határozott mozdulattal vágom a falnak. Földre zuhanó testét nyakánál fogva a falnak préselem, kissé megemelve, hogy lába épp ne érintse a földet. Egy mondata volt, s mintha az alkohol elpárolgott volna belőlem, semmi jele nem volt a részegséggel járó kábult állapotnak, éber voltam, szemeim megváltoztak, fogaim előugrottak a helyükről, és megmutatták torz, de dühöm tökéletesen kifejező vámpír énem. Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy mivel is próbálnak kísérletezni. A vámpírral, aki vámpírokat pusztít, belőlük táplálkozik. Jelen állásban pontosan így viselkedtem, leszámítva, hogy eszemben sem volt megölni, épp csak megtörni egy kicsit. Ilyen ez a testvéri szeretet, vagy nem? -Mondj egy okot, hogy elhiggyem, amit mondasz, és életben hagyjanak. Vagy tudod mit?-teszek fel ironikus kérdést, majd folytatom.-Legyen kettő, annak már lehet realitása. Ha nem sikerül, majd meglátod milyen az igazi fájdalom.-közlöm vele szabadságának kulcsát egykedvűen, arcomon egy kissé önelégült félmosollyal, míg szorításom épp annyira gyengül, hogy szóhoz tudjon jutni. Bár tudtam apám miféle volt, mégis jobbnak láttam nyomósabb okokat hallani szájából, mivel anyám gyereke nem lehetett, így csak féltestvérként eshetett róla szó.
Akkor ezen is túlestünk, meg volt a nagy találkozás, és a kérését is teljesítettem. Egy szava nem lehet, hogy nem vagyok engedelmes kis öcsi. Szemmel láthatólag nem ezt a választ várta, de mit tegyek, sosem értettem az infók tökéletes adagolásához. Meg, hát, hogy is kéne, adagoljam neki, hogy az apja teherbe ejtette az anyámat és lemondott rólam? - Azt hiszel el, amit akarsz, nem kötele senki arra, hogy most a nyakamba borulj és tegyünk úgy, mintha az elmúlt százhatvan év meg sem történt volna. Vagy is, számomra százhatvan. – vontam meg a vállaimat egykedvűen. Semmi kedvem nem volt a részeg fazon összevissza hadonászásához. Mondjuk ez részben se volt igaz, mivel szemmel láthatólag meg sem látszott rajta, hogy ivott. Ha nem láttam volna az előző képsorokat, meg sem mondanám. De tévedtem, azt hittem ennyi volt, elmondtam mehetünk a dolgunkra. De nem, mint látható ő jól felfújta a dolgokat és csak egy erős rántást éreztem, majd a levegő susogott a lábaim alatt. Nyögve érkeztem neki a falnak, aminek erőből oda vágott. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit felkapnak és elhajítanak, mikor megunnak, vagy kapnak egy másikat. Szinte fel sem eszméltem, mikor a nyakamnál fogva fellógatott. Én eddig a ló másik oldalán tartózkodtam, én akartam mindig kitörni a másik nyakát, eddig sikerült elkerülnöm, hogy erősebbel kötözködjek. Nem mutattam semmi féle fájdalmat erre megtanítottak az évek alatt, ne mutasd, ha fáj, légy férfi. Légy vámpír! A sötét szemei szinte izzódtak a méregtől, amit keltettem benne a szavaimmal. A szorítása persze gátolta, hogy a szavak elhagyják ajkaimat. Így vártam, hogy talán lesz annyi sütni valója, hogy engedjen belőle. Lám meg is történt. Hamar engedett, persze annyit, hogy a tüdőm megteljen levegővel és nem tovább, a lábaim még mindig nem érezték a talajt. - Lorenzo Pérez, Spanyolországba születtél, mikor vámpír lettél elkaptak és kísérleteztek rajtad. Falod a nőket és persze gyilkolod is. Legjobb barátod Damon Salvatore, aki hagyott nyárson sülni egy tűzben. – nagyot nyeltem és a hajamba túrtam. - Dex Fernandez, Spanyolországban születtem és vámpír létem után pár évvel kiderült, hogy apám él és virul. Mikor rájöttem ki az nevetnem kellet. Főleg, hogy egy ócska prosti boszorkány, aki mikor meglátta a csuklómat, a te nevedet köhögte ki az utolsó leheletével. – emeltem fel a kezem és az orra alá dugtam az anyajegyet, ami neki is meg van, apáról fiúra szálló jegy, ami megkülönböztet, vagy épp összeköt emberekkel. Persze ez nem a megfelelő válasz, hiszen amit róla mondtam bárki tudhatta, aki ismerte a Doktort és családja mocskos kis titkát. - Gondoltam közlöm, hogy van egy testvéred. – fogtam meg a kezét, nem a kedvenc helyem volt a falón lógni. Főleg nem, hogy a bátyám tart a markában. Bár nem is érdekel, hogy eltöri a nyakam, vagy tesz, amit akar, ez az igazság, nem tehetek róla, hogy apánk ennyire szerette a szebbiknemet, lehet, hogy a fél falunak csinált gyereket. De én vámpír lettem, Enzo vámpír. Ezen nincs mit vitatni, ketten maradtunk.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Normális reakció? Erre a feltevésre, mely igencsak nyilvánvaló volt még annak is, aki ezt nem tudhatta. Az alkohol hatása szertefoszlott, eltűnt tudatomból, éber természetem pedig úrrá lett rajtam. -Valóban, ezt jól látod.-helyeselek, s gondolataim egyszerre cikáznak a múltamban és a jelenemben, idézik fel gyerekkorom napjait. Ahogy apám vagy helyesebben apánk a falu összes nőjét magáévá tette, s talán az egyetlen örökség ami hasznos lehet, az az, hogy az alkoholt ő is jól bírta. Na meg persze a génjei, ami hozzájárulhatott két ennyire hasonló külsejű fiának megszületéséhez. Nem mintha a fiaként vagy én őt az apámként kezeltem volna. Nem engedhettem csak így eltávozni a jövőbe, szó nélkül hagyva a dolgokat, inkább mutattam neki némi leckéztetést, csupán testvéri szeretetből. Elkaptam vállát, a falhoz vágtam, majd nyakát megragadva felemeltem és tovább szorongattam csontjait. Kérdéseim kéréseim vagy inkább utasításaim talán jogosnak bizonyultak, s szememben látszott, hogy nem kell kétszer mondania, eltöröm a nyakát. Mégis valamiért meggyőz volt. Szemében nem láttam a félelmet, s ahogy levegőhöz jutott máris kézzel foghatóbb érveket sorolt fel. Végighallgatom, amit mond, s újabb kérdések merülnek fel bennem, amiket első adandó alkalmammal fel is teszek neki. Az anyajegye talán a legmeggyőzőbb, mely az én csuklómon is ott virít, azon a kezemen, amivel épp nyakát tartom, s amelyiket most ő is szorongatja, hogy szabadulhasson. Megkönyörülök rajta, nem puszta testvéri szeretetből, inkább amolyan családi kötelék féle miatt. Elengedem hát, nem segítve neki a földet érésben, csak elengedem, az egyensúlyát magától kell megtalálnia. -Kezdjük az elején. Apánkat úgy mocskolhatod, ahogy akarod, rég, mondjuk úgy születésem óta nem kezelt úgy, ahogy más apa a fiát. így nem köt hozzá más csak a gyűlölet azért, amit anyámmal tett. Tessék, ez még egy közös pont.-mondom, mikor már a két lábán áll, és fogaim is visszahúzódva elfedik vámpír létem. -Honnan tudsz az Augustine kísérletekről? Egyáltalán honnan tudsz a tűzről?-vetem fel első két kérdésem, de szemem csuklómra téved az anyajegyre, mely mint billog virított a kísérletekből megmaradt egyik vágás hege mellett, s így egyszerre már két dolog volt, ami emlékeztessen rá, hova tart az életem. Egy elfuserált gyerekkor, egy apa, akit nem nevezhetünk annak és az évtizedeken át tartó szenvedés.Szép séma egy rövidke vámpírélethez. -Prosti boszorkány? Nem rémlik, hogy valaha lett volna közöm egy ilyenhez is. Ennyire azért nem alacsony a mérce. Az elmúlt mondjuk úgy ötven évben nem igazán volt szerencsém új ismeretségekre szert tenni.-dőlök neki egy parkolóban hagyott autónak, ami minden bizonnyal a két hullaként végzett fiatalé lehetett, mivel rajtuk kívül mást nemigen láttam errefelé. -Ne légy áll szerény, mind a ketten jól tudjuk, hogy még a vámpíroknak is a gyenge pontja egy két darab a gyengébbik nemből.-fonom keresztbe mellkasom előtt kezeim, és megvizsgálom újra arcát. Apám szemét örökölte, ahogy csak én. A vonásai finomabbak, mint az enyéim, nem annyira árulkodnak koráról, amit valószínűleg fiatal korában történő átváltozásának köszönhetett. Valójában felkeltette a figyelmem, érdeklődést mutathattam iránta, bár egy részem óva intett, hisz ki tudja mennyire ütött rám, agy a család többi férfi tagjára, s mennyire kétszínű és alattomos.
Legalább ebben egyetértünk, ő sem a nagy érzelem kinyilvánító. Ahogy én sem, sosem szerettem az érzelmeket, de vannak azért szükségleteink, mint minden embernek, illetve vámpírnak. Annyi különbséggel, hogy ez nálunk legalább az ezerszeresére növekszik. Sosem így képzeltem el, hogy meglát és szoros ölelésbe fogunk, és a már elválaszthatatlanok leszünk. Sőt, nem is várom, nem is bírnám el viselni, eddig meg voltam nélküle, most is meglehetünk. - Képletesen gondoltam a prostit. – forgottam meg a szemeimet. Nekem mindegyik prosti aki csak olcsó pénzért oda dobja magát egy kis élvezetért. - Édesanyádat a számra sem vettem volna, tisztelem, hogy kibírta apád kicsapongásai mellet. Még ha külön anyától is származunk, megtanítottak, hogy tiszteljem a nőket. – guggolva értem földet, majd kiegyenesedve poroltam le a vállamon lévő faldarabokat, amit az ereje túltengése közepett rajtam vezetett le. Mondjuk, ha tudtunk volna egymásról, akkor sem lett volna jobb a helyzet. Mikor a kísérletekről kérdezett meg a mindenről, amit tudok róla egy mosoly bujkált ajkaim zugában. Mit hitt? Csak így elé állítok és benyögöm, hogy a testvére vagyok és semmi bizonyítékom nincs rá? Mellékesen majdnem ugyan úgy változtunk át, ő is katona volt, és én is, egyikünk sem élte túl a háborút. - Nem nagyon hittem egy boszorkánynak, és mindenképp utána akartam nézni. Még sem állíthatok oda eléd, hogy valószínűlegén vagyok az öcséd. Aztán kiderül, hogy még sem mert nem szimatoltam. – tekintettem fel rá és neki dőltem a falnak, így kényelmesebb, és nem utolsó sorban szeretem, ha a lábam leér a földre. - Nem tudtam, hogy segíteni, azt hittem Damon-ba van annyi gerinc, majd, hogy kihoz. De nem. Már bocs, de szánalmas egy haver lehetett. – elhúztam a számat, majd lépdeltem pár lépést és megfordultam, hogy a falat nézhessem. - De még a városban sem tartózkodtam, mikor megtudtam, hogy hol vagy és mit csinálnak, éppen Brazíliában voltam. – persze nem kellet volna elmondanom, de mire oda értem sem ő, sem pedig az egoista haverja nem volt ott, csak egy kiéget pince várt. Eszembe sem volt életem minden moccanását elmondani, persze én sem tudhatok minden részletet. De most ez van, van, amire ő és van, amire én nem vagyok büszke. - Nem vagyok áll szerény, de szeretem, ha minél kevesebb kapcsolatom van velük. Falom őket, de meg is válogatom, kibe mártom bele a fogaimat. – elég finnyás vámpír vagyok, ezt nem tagadom. És néha túlfeszítem a húrt nem állom ki, hogy ne szipolyozzam ki teljesen. Nem vagyok egy szent, és nincsenek elvárásaim Enzoval szembe, még neki is fel kell dolgoznia, hogy lett egy kisöccse. - Legalább átérezheted Damon helyzetét, csak nekem nincs hasonmás csajom, akit lecsaphatnál a kezemről. – nem bírtam kihagyni, de szöges ellentéte vagyok Stefan Salvatorenak. nem szerettem az érzelmes vámpírokat, akik küzdenek ellene, de nem elég tökös, hogy meghaljon, vagy épp megtartsa magának a csaját.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Furcsa nem? Eltelik száz akárhány év és kiderül, hogy van egy öcséd. Abszurd, mikor arra vársz évekig, hogy apád részérül kiderüljön mégsem halt ki a családod. Nos, nem halt ki, sőt a jelek szerint a testvérem él és virul, mint vámpír. A modora az ironizáló humora és a külseje egy az egyben amolyan családi örökségként volt felfogható, ami egy pozitívum apám mocskos számláját nézve, amit élete során vezetett oly hevesen. -Anyád se venném a számra, hisz egy nő se tehetett róla, hogy az apánk nem tudta a gatyájában tartani magát. Szerencse a szerencsétlenségbe, hogy a génjei egy része egész használhatóak, mint a mellékelt ábra is mutatja.-engedek meg magamnak egy féloldalú mosolyt, miután elengedem és ő két lábra vergődve kiegyenesedik előttem, így jobban szemügyre vehetem. Jogos, nyilván nem állt volna ki elém úgy, hogy csak valószínűleg vagyok az öcséd, mert akkor jobban kellett volna tartani a csontropogtatós szeretetemtől. Talán a fejét a helyén hagytam volna, de kipróbáltam volna a nyaka mennyire mozdítható az óramutató járásával megegyező vagy ellentétes irányba. -Jobban is jártál, hogy kutakodtál. Tudod, sok időm volt megtanulni, milyen is egy vámpírnak az igazi fájdalomokozás.-veheti fenyegetésnek is a jövőre nézve, ugyan nem annak szántam, de jobb volt tudatni vele, hogy ha beleszól az életembe, esetleg kivívja az ellenszenvem, nem számíthat tőlem túl sok jóra. Az zavart a leginkább, hogy tudott a kísérletekről, tudott Damon-ról és ami még inkább fennakasztott, az a vélemény nyilvánítása. Mindenki úgy ítélkezett, hogy fogalma sem volt azokról az évekről, amik a tűzeset előtt voltak, hogy mind a kettőnknek a másik volt az egyetlen kapaszkodó a való világhoz, hogy ne bolonduljunk meg. Az egyetlen remény a kiút volt, de azóta kijutottam, nem értem miért rágódnék a múlton. A bosszúmnak pedig még csak neki se láttam beteljesíteni. -Ne becsüld le az embert vagy vámpírt, akit nem ismersz eléggé...-zárom le ennyivel, nem forszírozva a dolgot, hisz ezt már nemrég megtettem Lexi társaságában. -Szóval Brazília? Mégis mi dolgod volt ott?-érdeklődöm, hisz ha már az öcsém, talán nem ártana megtudni róla ezt azt a nevén kívül is. Ami vicces, mert ahogy hallottam éppenséggel mindent tudott rólam. Ez pedig nem tudom, hogy jó vagy rossz e. Elmosolyodtam, halovány féloldalas mosoly volt ez tőlem, leginkább megvetést és némi önelégültséget mutatott, ugyanakkor tudatosíthatta benne, hogy túl pökhendinek tartom az efféle hozzáállást. Ha éhes vagy, hát csillapítsd. Oké, ne az első jöttmentbe vájd a fogad, de ne tétovázz, ha lehetőséged van rá. Ami kevésbé tetszett, hogy a falat bámulta, s lehet csak az én kicsinyes és túltanított énem gondolja azt, hogyha beszélek valakivel, valakihez, annak minimum, hogy szemben állok. Persze, ha évekig úgy társalogsz, hogy négy fal vesz körül, és egy kicsi rácsos lyuk, megérthető, ha tartom magam az emberi kontaktusokhoz. Felmordulok hát, hátha kapcsol és feldolgozza az információt, hogy miért is adtam ki ezt a felettébb emberi hangot. -Nyugodj meg, én a közelébe se mennék egy Elena féle csajnak. Szép-szép, de a családja cseppet sem tartozik az általam kedvelhetőek közé. Viszont megvan a Salvatore testvéreknek is a maguk baja, ahogy a jelen pillanat is mutatja, abból nekünk is kijutott.-jelentem ki, hisz melyik az a család, amelyik normális, s mint ahogy láthatjuk a mi kapcsolatunk sem alakult sem épp fényesen, sem épp normálisan, hisz évtizedekkel később tudtuk meg, hogy a másik egyáltalán él és mozog a Föld nevű bolygón. -Mióta tudod egyáltalán, hogy létezem?-érdeklődöm, a kocsinak támasztva egyik lábam, így még kényelmesebben vethetem neki hátam az autó oldalának.
Azt hiszem az életem innentől fogva teljes mértékben felborul. A magányos vámpír most már egy „szerető” bátyóval egészült ki. Ez az egész szituáció kissé feszült volt, amit nem is csodálok. Az emberek sem a vámpírok nem tudnak bízni a mai világban. A társaikban. Ami számomra gyomorforgató, egy elfajzott csalókkal elnépesült mocsadék lett a világ. A hangján éreztem, hogy valóban nem állt szándékában anyámat sérteni. Jó asszony volt, egy hibája volt, hogy bedőlt apánknak. Amit ugye az eredményezet, hogy én megfogantam. Ahogy Enzo előttem állt, szinte a hideg is kirázott, rémisztő mennyire tud hasonlítani két ember, pedig csak az apai gének egyformák. Nem is vártam mást tőle, mint egy harcias kis kakas felállást. Persze elhiszem, hogy hatalmas trauma egy vámpírnak, bezárva lenni és végig nézni, ahogy turkálnak benne. Ez gusztustalan, de nem tudtam cselekedni. - Nem terveztem, mint látod. - léptem hátra határozottan. Tényleg nem akartam úgy mond rá támadni és kinyögni, hogy én vagyok a testvére. Egy ilyen futó bolondnak még én se hinnék. Jól körbe röhögném és megkínozva ölném meg. - Ezt is, azt is. Legfőbb képp egy erős boszorkányt. – bólintottam egyet. Tudnom kell, hogy él vagy halott, vagy fel lehet –e támasztani. Szűkségem van rá. Hogy is felejthetném el, azt az embert, aki kiállt mellettem segített. De visszatérve a jelenhez és ahhoz, hogy a bátyám épp felhördül, nem is vártam mást. Nem akartam tovább feszegetni eme érzékeny témát. Sőt le is zártam magamban, remélem ő is ebben marad. Legalább ebben egyetértünk, Elena és a kis hasonmások vámpír körökben nagyon is szaftos téma, nem beszélve arról, hogy mióta vámpír az óta mindegyik Salvatore meg volt neki. Hogy most mi van vele? Nem is érdekel, nekem közöm nincs hozzá és remélem nem is lesz. - Öröm hallani. – most mit titkoljam, hogy nem kedvelem az ilyen nőket, akik kihasználják a férfiakat. - Nyolc van éve. Vagy nyolcvanegy. Ki számolja? – vontam meg a vállam és ellöktem magam a faltól. Körbe, körbe kezdtem el sétálni, mint egy eszelős. Kicsit ideges lettem, hiszen nem szeretek érzelmekről beszélni. És azt se tudom, mit akarok ezután Enzotól. Ennyi idő után valahogy nem volt időm ezen gondolkodni, abban reménykedtem, hogy ez majd jönni fog magától. Bár ahogy kezdődött a kapcsolatunk, emlékeztet arra, amit én és Eline csináltunk, csak én fellógattam szerencsétlent és kicsit megvagdostam. Lehet, hogy ez genetika? Elég nagy a valószínűsége. - Na, de hogyan tovább? Bevallom, gőzöm sincs, mi legyen. Van egy bátyám és itt állok, mint egy idióta és nem tudom, mit tegyek.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Kezdtem úgy érezni, az abszurd helyzet még tovább fokozódhat, mégsem. Sőt. Úgy láttam ő nehezebben viseli ezt az egészet, mint kellene, ugyanakkor egyikünk sem hiszem, hogy jelen pillanatban tudott volna ítélkezni arról, mi is a helyes jövőkép erről a családias kapcsolatról, aminek részesei lehetünk. Furcsa volt, hogy egyre inkább azt gondoltam róla, hogy olyan, mint én, ugyanakkor egy részem épp ez taszította is. Kettősségekkel teli kezdtem el érdeklődni a múltja egy-egy részlete felől, ha már kapcsolatokat akarunk kiépíteni, ideje elkezdeni alapon. Válaszai azonban igen szűkszavúak voltak, így nem igazán erőltettem tovább a bájcsevegést. -Erős boszorkányt? Érdeklődhetnék, hogy neked mi szükséged van egy erős boszorkányra? Ki akarsz nyírni valakit, vagy csak szimplán keresed a bajod, hogy legyen mivel elütni az időt?-érdeklődöm mégis, hisz mivel a bátyja vagyok, valamennyi jogom lehet ahhoz, hogy tudjak ilyen dolgokról, bár bíztam abban, hogy nem kell kézen fogva terelgetnem még ennyi idő után is. Megvolt nekem a magam baja is, nem volt szükségem máséra, s a hátam sem tartanám csak úgy más hülyeségei miatt. A hassommás és a Damon-hoz fűződő baráti kapcsolatszerűségem nemigen akartam firtatni, tekintve, hogy eleinte még én sem voltam benne biztos, hogy volt cellatársam személyében ellenségre lelek e ennyi idő után. Kérdésemre adott válasza meglepett, s egy rövid másodpercre átfutott az agyamon, hogy jól leszólom, végül inkább az ironizáltabb megjegyzéseket részesítettem előnyben vele szemben. -Nyolcvan egy-két éve? Kedves. Ez idő alatt nem jutott eszedbe egyszer se, hogy a bátyád egy cellában rohad, te pedig valahol a bütykeidet koptatod a nagyvilágban?-arcomra kiül egyfajta gonosz mosolyféle, ami keveredett a hangomban lévő éllel, s remélem eljut a tudatáig, hogy a képletes kijelentés volt, és nem kell vér komolyan vennie. Kérdése vagyis inkább kijelentése nem ért különösebb megrázkódtatással, az arcára volt írva, a mozdulataiba volt rejtve, hogyan is viszonyul ehhez az egészhez. -Először is. Nem vagyok bébicsősz típus, te pedig nagy fiú vagy. Ha szarban vagy remélem ki tudsz jönni magadtól is, de adok egy jó tanácsot: kerüld el ezt az esetet. Ha szükséged van valamire, igyekszem segítő kezet nyújtani, de engem sem elkényeztetett kölyökként neveltek, akinek minden a keze alá csúszott.-próbálok rövid, lényeget összefoglaló választ adni a véleményemről, mely erről a különös családi kapcsolatról megfogalmazódott bennem, tökéletesen azonban mégsem sikerül átadnom ezt neki. -Ellenben segítségemre lehetnél egy igen kényes témában, melyről nem állítanám, hogy veszélytelen, s azt se mondanám rá, hogy mocskos kéz nélkül megoldható lenne.-amíg bele nem egyezik abba, amit akarok, addig nem rángatom bele feleslegesen, de nagyon reméltem, hogy annak ellenére, hogy belevonom a rosszba, nem fogom kivégeztetni is.
Hm, mit is gondoljak róla? Egy egoista faszkalap? Talán van benne valami, de ha már ennyi időt rohadt egy börtönbe, akkor szerintem megérdemli, hogy kiélvezze a szabadságát. Kicsit összeborzoltam a hajam és leguggoltam inkább a fal mellé. Még kicsit ropogott a nyakam és a hátam, az előző kis akciója miatt, de túlélem. Látszólag nem nagyon hatotta meg a dolog, hogy van egy testvére. Lehet, csak én vagyok ennyire család centrikus? Mondjuk nem is azt vártam, hogy utánam mászkáljon és figyeljen meg megvédjen. - Megtalálni is egy segített. És most mást is meg kell találnom. Akit elvesztettem. – Ez az, elértünk egy kényes témához, amiről nem szerettem beszélni. Mit is vártam, hogy nem fogja érdekelni a dolog? De sajnos nem nagyon tudok megbízni még benne, nehezemre esik elmondani olyat, egy olyan embernek, akit húsz perce ismerek. Aztán csak jött a süket dumájával. Persze, én is így gondoltam, sőt mart is a bűntudat. De még sem tehettem semmit, nem szaladhattam bele egy szadista orvosba. - Igen, berontok és kiszabadítalak. Tudod, hányszor próbáltam és fejben kigondoltam? De felfogtad, hogy ha elkapnak és melléd kerülök mennyivel lettél volna kisegítve. egy idegesítő kis öcsi lettem volna. Damon biztos jót röhögött volna, hogy van egy öcséd, aki arra sem képes, hogy megmentsen, csak elkapatja magát. – nevettem fel az irónián. Valahogy el is képzeltem mennyire lelkes lett volna ezért, ha minden így történik, ahogy elmondtam. - Egyszer próbáltam. A lépcsőig eljutottam, de nem tudtam belépni és elkaptak, a magam bőrét még megmentettem, de azért kaptam verbéna tusolást. Mire regenerálódtam eddigre kicsapott a tűz. – nem tudom, erről tudott-e, de igen voltam annyira hülye, hogy bevessem magam egy csapat agyon fegyverzett fickó közé, hogy megmentsem őt. - Nem is vártam arra, hogy bébicsőszködj. De! – mutattam fel a mutatóujjam és elé léptem. - A testvéred vagyok, nem várom el, hogy felvállalj, mindenkinek meg vannak a saját kis gondos bajos ügyei, amit a másik nélkül kell megoldania. Szeretnék az életed része lenni, tisztes távolságból, ha gondod akad és épp a haverod nem ér rá, engem elérhetsz. Szólj.[i] – Ha már ő is elmondta mit akar, én is megteszem. Nem várom, hogy mindig rám figyeljen, de a testvérem és tudni akarom mi van vele, ha bajba kerül akkor én is tudok segíteni, azért mert fiatalabb vagyok nem jelenti azt, hogy nincs tehetségem ölni. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy ennyire próbál kezdeményezni, akár ezzel. Végül is, ez is olyan, hogy oké, a tesóm vagy és most meg kell tennünk az első lépést. Össze kell, csiszolódjunk. - [i]Ha szűkséged van rám, én benne vagyok, a veszély a lét elemem, és nem ijedek meg egy kis vértől. – Persze nem vagyok egy prűd ember, avagy vámpír, de ölni néha élvezet és ezzel le is lehet vezetni a felgyülemlett feszültséget. Benne vagyok, csak mondja, mit akar. Bármennyire is kényes, engem nem izgat, ha szűkség van rám, itt vagyok.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Kicsit tartottam a távolságot, nem terveztem egyből elhinni minden szavát, meg akartam bizonyosodni róla, hogy részben egy azon vér folyik az ereinkben. Ha alattomos néha önző és határozott, még el is hiszem, hogy ő a testvérem. Sajnálatra jó úton haladt efelé, s hogy miért is csak sajnálatára? Mert ha eddig nem keveredett nagy bajba, a közelemben lennie sem lesz sétagalopp. A szökésem óta egyre azon töröm az agyam, hogy lehet az, hogy még nem leltek nyomomra, s egyre azokon a dolgokon jár az agyam, amikről tudok. A vámpírokkal kísérletezés, hogy vámpírokat öljenek. Egy szérum, ami amolyan függésbe helyezi a vámpírt ahhoz, aki beadta neki, s így olyan lesz, mint egy talpnyaló palotapincsi. Elgondolkodtatott. Még egy dolog, amiben hasonlítunk. Valakit elveszített, s ezzel nem volt egyedül. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitaláljam egy lányról van szó, aki ha jól sejtem még boszorkány is volt. Kedves párosítás, az ízlésében sem csalódtam. Mégis valamiért nem firtattam a témát, hisz ha megtenném, mégis miről szólna a beszélgetés. Jó jöhet még ez a téma. Szemrehányó megjegyzést tettem, de az irónia nem jött át neki, hát nem erőltettem tovább. Ez az a jelenet, mikor a nagy testvér összeborzolja a kisöccse haját. Hát ez kimaradt. -Miből gondolod, hogy jó röhögött volna? Egyébként meg hiszed vagy sem, de hálás vagyok érte, amiért nem vagy akkora gyökér, hogy besétálj egy ilyen helyre. Megnyugtató tény, hogy az öcsémnek az agya helyén az oda illő szerve van.-szánom meg egy dicsérettel, éreztetve, hogy nem vagyok annyira távolságtartó, mint hiszi, sőt egyre jobban kezdem érezni a közös vonásaink hatását. Aztán valahogy mégis úgy látom, jobb lenne visszaszívni azt, amit mondtam. Mégiscsak gyökér volt, semmi kétség. -Most ugye csak szórakozol velem? Eszedbe ne jusson annak a helynek a közelébe menni még egyszer. Értve vagyok? Fogalmad sincs róla, hogy mit rejtenek azok a falak pontosan. Én tudom, és a tudat nem nyugtat meg.-lököm el magam a kocsitól, arcizmaim megfeszülnek, hangom pedig egyszerre parancsoló és követelőző, hogy elhiggye szavaim. A monológja kifejezetten tetszett, a hozzáállása és az, hogy hasonlóan látja a dolgokat, mint én. A másik, ami viszont nem annyira nyerte el a tetszésem, ahogy ő a "haveromhoz" viszonyult. -Rendben, de ez fordítva is igaz. Felvállallak, mivel önhibánkon kívüli az, hogy nem tudtunk a másikról, vagy nem tudtunk azon segíteni. Kimentem a segged ha kell, de örülnék, ha a pohár fenekére akarsz nézni, akkor is szólnál. A tisztes távolság pedig relatív, még meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaink. De semmiképp nem tervezlek szem elől téveszteni, mivel egy részben visszakaptam a családom, a másik része pedig még alakulgat.-tisztázom, amit ő is felajánlott, a véleményem kifejtem, a jövőbeli viszonyunk alapszabályait pedig így le is fektettük. Kezdetnek ez is egy jó lépés volt. Elgondolkodtat, miben is segíthetne, majd felteszek egy kérdést, bár kifejteni még nem tervezem a részleteket. Legalábbis nem most. A lényeg, hogy segítségemre lesz, ha szükséges, ez már egy előny. -A lelkiismeretem tiszta, nem mondom, hogy nem veszélytelen a dolog. Viszont egyenlőre nem mondhatok róla részleteket. Még túl korai lenne. De számíthatsz rá, hogy megkereslek még ez ügyben.-talán hamarabb is, mint tervezném, de ez már mellékes. Remélem inkább később, mert akkor még csak kicsi a baj. -Tudod, említetted, hogy elvesztettél valakit. Nem tudom mennyire vagy tisztában a cellahelyzettel, de tudnod kell, a családom egy részét jelentő személyt én is elvesztettem. Most mégis úgy tűnik visszakaptam.-célzom Maggie-re, majd újra nekidőlök a kocsinak hisz kezd kényelmetlen lenni ez az ácsorgás itt a semmi közepén.
Vicces volt látni, hogy éli meg a másik, azt, amit nekem volt majdnem száz évem. Van egy testvérem és kerestem, kutattam. Mindent megetettem, mint csak lehetet azért, hogy a rá bukkanjak. Nem volt egyszerű, sok falba ütköztem és nem kevés emberáldozatba került. Mert ugye valahogy meg kell szerezni a titkokat, van, ami pedig csak így megy, hogy áldozatokat veszünk magunkhoz. Én pedig a családdal nem viccelek. Aztán jött, hogy hálás, lehet, hogy elkapkodta, elég forrófejű vagyok, és hiába nem ismerem, akkor is szűkségünk volt egymásra. Aztán jött a fejmosás része. Igen, pont így képzeltem el, hogy felkapja a vizet, bár vártam egy atyai pofont, vagy még egy ilyen falhoz csapkodást, de csalódnom kellet, csak felhúzta magát. Mondjuk nem ok nélkül, hiszen valóban egész elmebeteg dolgokat műveltek ott. - Most mond azt, hogy ha te megtudod, hogy van egy öcséd, és egy csapat elmebeteg tartja magánál és kísérleteznek rajta, akár egy patkányon. Akkor nem rohantál volna, hogy megmentsd. - álltam erős tekintetét, ez kemény dió lesz, ezek szerint túlságosan is hasonlítunk. Ő is makacs és egyben erős, hiszen ki áll az mellet, amiben hisz. Én elhiszem, hogy rosszabbnál, rosszabb dolgok vártak rá. De nem hagyhattam ott, elég volt egyszer cserbenhagynom, mikor hittem abban, hogy Damon Salvatore-ban van annyi gerinc, hogy kivigye magával a régi bajtársát, de tévedtem. Azóta is elég nehezen veszi be a gyomrom, és lehetőleg én kerülném őt. Mert nem bírnám ki, hogy ne mossak be egy hatalmasat. Ennél rosszabb nincs, mikor egy barátnak hitt ember, ebben az esetben vámpír, hagy cserben. Bár Damon.. hallottam pletykákat róla. Inkább nem is fecsérelem rá az időmet és az energiámat. Aztán Enzo elkezdett beszélni, a családról, arról, hogy tudni akarja, mikor akarok inni. Nálam ez mindig relatív volt, mikor épp rám tört. Sosem éreztem arra késztetést, hogy felhívjak bárkit is. Most meg hívjam fel a bátyámat, hogy mire készülök. Azért megleptek a szavai, hogy ennyire akarja tudni a dolgaimat, de egyben az is kellemesen okozott csalódást, hogy nem kérdezett rá Evelinre. Még a neve is borzongással telit el, hogy ekkora barom voltam, hagytam elmenni és a halálba ment. Nem védtem meg, pedig meg akartam, és szavamat adtam. De persze arra nem voltam felkészülve, hogy pont ő fogja vissza vonni a szerződést. - Jó, talán csatlakoznál? - nevettem el magam, még mindig nem tudom elképzelni magam valami füstös bárban magam mellett Enzoval és épp a sárga földig próbálnánk leinni magunkat. Még a gondolat is nevetségesen hangzott. De ha kiskorom óta ismerném, még lehet jól is sülhetett volna ki. De anyám titkolta, vagy inkább hazudott róla. - Az enyém makulátlan, ne aggódj, lesz ennél rosszabb is. Rendben, várlak. – bólintottam, valóban érdekelt, hogy milyen dolgokban akar bevonni, hogy ennyi idő után szeretne velem is megismerkedni. Aztán, ha már lehetne ennél meglepő a dolog, most elkezdett beszélni a családjáról. - Hallottam dolgokat, de ez a része nem tartozik rám. – ingattam meg a fejem. Valóban semmi közöm, hogy kivel van együtt és mit csinálnak. De örülök, ha boldog és visszakapta azt, aki annyira sokat jelentett neki. - Örülök, hogy legalább te visszakaptad, én nem fogom. Tudtommal meghalt, legalább harminc éve. Esély sincs, hogy éljen. – Emlékeztem vissza a göndör kacajára, ahogy jött ment és intézkedett. Az- az igazi kotnyeles nőszemély volt. Még is hiányzik mellőlem. De túl kell tennem magam rajta. Lesz más, idővel.
...Couldn't take the blame... ...You can't play the victim this time...
Meglepett, de nem érdekelt kivételesen az apám félrelépése. Sőt, még örültem is neki, hogy megcsalta az anyám, bár jobban örültem volna, ha egy anyától származunk. De hát, ha az élet ezt dobta, nincs mit tenni. De vitát sem nyitottam volna vele, tekintve, hogy válaszából bebizonyosodott, hogy van esze. Ez egy pozitívum a számlájára írva, bár meglehet ezt korai kijelenteni. Bár elgondolkodtatott a dolog. Vajon én tudnék e annyira kishitű és önző lenni, hogy hasonló helyzetben bárkiért bármit tennék. Talán. Bár fenebarátságból kiindulva nem biztos, hogy bárkit kihoznék abból az ürgelyukból. Végül is meggyőzött arról, hogy érdemes e őt a családtagjaim közé besorolni. Ja nem is. Ő lenne az első igazi családtagom. Ironikus, hogy lassan kétszáz év alatt sikerült elérnem azt, hogy legyen egyáltalán valaki, akit családtagnak tekinthetek a szó szoros értelmében. Építsünk tehát kapcsolatokat. Ezt még úgy is beláttam, hogy az alkohol még ott párolgott körülöttem, mégsem befolyásolt már. A távolból fülemig száguldó tűz ropogása kezdett alábbhagyni, ami jelezte hát, hogy lassan vége a gyorstalpaló krematóriumnak, amit néhány száraz ág biztosított a két hullám számára. -Szíves örömest, bár jobb szeretem a kis föld feletti kocsmaféléket. Ez nyilván érthető.-többé már nem voltam cellába zárt patkány, akivel kísérletezni lehet, így inkább a öld felett kerestem magamnak szórakozást. Megfogadtam a bosszúm egyedül hajtom végre, most mégis csatlósra találtam, s az ő bőrét is a vásárra vittem, de elismertem neki is, hogy ha baja lesz, nem kezeskedem érte. A saját testvérem bőrét is vásásra viszem, talán önző vagyok, de a nemes cél érdekében bármit. Aztán hiába nem firtattam a család kérdést, az arcára volt írva, hogy valakit már ő is elvesztett. Nyilván egyikünkre se tartozik a másik ezen a téren lefolytatott élete, de a célom a kis monológgal az volt, hogy építeni kezdjem az irányomba táplált bizalmát, jelezve, hogy minden témában nyíltan kezelem, mégis tartom a távolságot. -Igazad van, nem tartozik rád, de mindenre van megoldás, és soha ne mond, hogy soha.-mert ezt megtanultam a cellaévek alatt is. -Nemsokára kereslek. Addig pedig ha lehet maradj életben.-kapok fel a földről egy papírcetlit, majd ráfirkantom a telefonszámom és közelebb lépve hozzá kezet nyújtok felé. -Hívj ha addig is kellenék.-nyomom kezébe a papírcetlit, majd egy könnyed és gyors mozdulattal indulok utamra.
Köszönöm a játékot, továbbiakat majd pm-ben egyeztethetünk !
Kicsit feszélyezve éreztem magam Enzo-val. Nem azért mert még sosem beszéltem férfival. Hanem, hogy inkább az, ami köztünk van, a kapocs, ami csak is a testvérek között lehetséges, hiszen mindenki érzi, hogy van egy ilyen kapocs a testvérével. Még ha életükbe sem találkoztak. Figyelmesen hallgattam, nem akartam közbe szólni, hiszen tudom, hogy úgy is megtette volna. Legalább az esélyt megadta volna, hogy megismerjük egymást. Aztán beszélni kezdett a „ne adjam fel sose” szövegről. Én sosem adtam fel, ezért is voltam Brazíliába, hogy keressek egy boszorkányt, aki segít megtalálni. Egyetlen hibám volt akkor, hogy nem kerestem meg a holtestét, hogy megadjam a neki megfelelő nyugvást. Most pedig fel fogom támasztatni, szűkségem van rá. Ahogy Enzo-nak szűksége van Maggie-re. Ha jól tudom így hívják. - Én nem keresem a bajt, veled ellentétben. – nevettem el magam és egy kézfogással lezártuk a beszélgetésünket. Azt hiszem egészen jól alakult, Enzo elfogadott, ami kicsit nehézkesen indult, de végül sikerült. - Oké. – tettem zsebre a cetlit és én is az utamra indultam, nem tudom, merre megyek, de most kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, hogy felkészüljek Eline csacsogására. Istenem ez a nő.. Kell egy saját lakás, ahol magam lehetek, nem egy csacsogós nőszeméllyel.
- Most ellenőrizzem, Tündérem? Mert akkor nem megyünk innen sehová. – villantok egy bugyi lecsúsztatósan sármos mosolyt és nem mulasztom el, hogy ne akasszam be az ujjam a nadrágja derekába, így bekukucskálva a fehérneműjét illetően. - Visszaértünk, alaposabb átvizsgálás lesz szükséges. – állapítom meg, mintha csak valami diagnózist állítanék fel, aztán szépen lassan sikerül végre a lakáson kívülre kerülnünk. Bár az igazat megvallva én szívesebben maradtam volna odabent. Szavaira, jó kedvűen, mondhatni öblösen nevetek fel. - Ne nyúljam le a vacsidat, ha netán végigtapizná a formás popódat? Megérteném, hogy tapogatni akarják mások is, elvégre gyönyörű. – újabb pofátlan vigyort eresztek meg felé. - Rendben Tündérem, jó fiú leszek és nem kapom szét, akit megharapsz… Igyekszem majd… nagyjából egyben hagyni. – viccelődöm el a dolgot, mert Cassie és köztem nincs semmi olyan, ami miatt zokon vehetném, ha máshoz is úgy simul, mint hozzám. Mindazonáltal akkor sem venném jó néven, ha valami pöcs elkezdené letaperálni. - De akkor nincs hiszti Tündérem, ha esetleg én is vacsorázni szeretnék. Tudod, hogy férfiakból nem iszom… Hacsak nem nagyon muszáj. – villan Cassiere a tekintetem. Nem szeretem, amikor szőrös, vagy kevésbé szőrös férfi kezek tapadnak a derekamra, vagy az ég mentsen meg attól, hogy máshova! Szépen elindulunk az említett hely felé, amikor Cassie megfogja a kezem. Előbb meglepetten pislogok rá, de végül is nem zavar a dolog, szóval viszonozom a kézfogást és lágyan szorítok rá finom kis kezére. - Szentimentális lettél, Tündérem? – pimaszkodok vele kicsit, hogy jó kedve legyen és eltereljem a gondolatait és ekkor már eszemben sincs elengedni a kezét.
Olyan kis mókás volt vele lenni, hamar elvonultak az aggasztó gondolatok és már csak inkább nevettem a szavain. Bár a hisztis, hát.. nőből vagyok, a legnagyobb fegyverem a hisztim. Persze megpróbálom nem olyan nagyon kimutatni, hogy belé estem már az elején és rosszul esne, ha másik nővel a szemem előtt hemperegne. - Jól van, de nem ígérek semmit. – kacérkodtam továbbra is és lassan sétáltam mellette, mikor megszorította a kezem, egy halvány mosoly kúszott az arcomra és közelebb férkőztem hozzá. - Ha nem esik jól akár átmehetek a járda másik oldalára. – mondtam morcosan és kihúztam a kezem a kezéből. Nem szeretek érzelgősködni, de még is, most jól esett volna egy csepp kis odafigyelés és nem ugratásba át folyni. Amint közeledtünk én már ki s szúrtam egy enyhén ittas férfit. Rápillantottam Mariano-ra. - Mindjárt jövök. – suttogtam és eltűntem a szeme elől. A férfira elég volt csábosan mosolyogni és már jött is utánam, eltűntünk a vagonok sötétjébe és megsimogattam az arcát. Kicsit rásegítettem a dolgomra, mert egyáltalán nem akartam, hogy sikítson, vagy bármi hangot kiadjon. Amint ajkaimmal kitapogattam az ütőerének pulzálását, keze szinte azonnal a derekamra kulcsolódott és felmarva a nyakát éreztem, hogy elönti a forróság. Édes… annak kellet volna lenni, helyette valami elképzelhetetlen savas érzés töltötte el a számat. Azonnal ellöktem és az összes vért, ami a számba került kiköpködtem és neki támaszkodva a kezemmel a vagonnak próbáltam Mariano-nak szólni. - Mariano.. – nyökögtem, remélve, hogy legalább a fülével próbál rám koncentrálni. A fickó széles mosollyal az arcán törölte le a nyakát és oldalra billentett fejjel nézett rám. - Menny a pokolba! – morogtam fel és összeszedve minden erőmet neki rontva kitörtem a nyakát. Ennyit erről, velem csak ne szórakozzon egy ilyen hülye ember. Ha már verbénát iszik legalább próbált volna elmenekülni, vagy megölni, nem ott állni és röhögni. Amint meg akartam fordulni, nem vittek tovább a lábaim és összecsuklottam, akár egy rongybaba. Itt látszik, hogy mennyire le vagyok gyengülve, talpra sem tudok állni, mert a szervezetembe került pár korty ebből a szarból. Mondjuk a fickó megkeserülte, de belőlem is kivett valamennyit. - Mariano. – próbáltam hangosabban szólni, hát ha most már meghallja és megtalál
- Nana Tündérem! Nem mész te sehová! – fogok rá a kezére és eszem ágában sincs elengedni, hogy átmenjen a másik az utca másik oldalára. Ugrattam ugyan, de ez még nem jelenti azt, hogy azt szeretném, ha elmenne mellőlem. Neeem. Ahhoz túlságosan is finom volt, hogy most csakúgy hagyjam elsétálni. Mikor azt mondja mindjárt jön, csak biccentek egyet. Elvégre azért jöttünk, hogy vadásszon és egyen. Hagyom, hadd menjen, amúgy is már kinőtt abból a korból, hogy bárki engedélyét kérje, én meg pláne nem vagyok az a személy, aki megmondhatná neki, hogy mikor mit tegyen. Nem mintha erre lennének hajlamaim. Mindenki tegye, ami jól esik neki részemről, egészen addig, amíg nem áll az utamba. Amíg Cassie fog magának valakit, addig én is hasonlóan teszek. Egy csinos csajt fogok ki, akire elég volt kedvesen és elbűvölően mosolyognom, majd miután váltottam vele pár szót, lelkesen vonult velem félre egy sötétebb hely felé a krimó mellett. Már épp a csinos kis nyakába mélyeszteném megnyúlt fogaimat, amikor ismerős hang kiáltja a nevemet. Azonnal cselekszem és vámpírsebességgel termek a következő pillanatokban Cassie előtt. Ahogy elnézem a halott fickót és őt, felszaladnak a szemöldökeim egy lélegzetvételnyi időre a képemen. - Veled mindig történik valami, Tündérem? – csúszik ki a számon, aztán a karomba veszem Cassiet. Látom, hogy milyen hatással volt rá a vér, amit ivott és érzem is a verbéna szagát a levegőben. - Mindjárt jobban leszel. – ígérem meg neki, majd óvatosan teszem le egy félreeső helyen. - Mindjárt jövök. – szólalok meg újra, majd egy csókot nyomok a homlokára és eltűnök. Nem maradok el soká, csak pár pillanatig, míg visszatérek a lánnyal, akiből vacsorázni akartam. A lányt megigéztem, ezért nagyon engedelmesen térdel oda Cassie mellé, hogy felkínálja neki a csuklóját. - Egyél. – a hangom kedves és szelíd, odaguggolok Cassie mellé és várom, hogy vért vegyen magához.
Néha úgy érzem, hogy saját magam ellensége vagyok és elfelejtettem vámpírként élni. Nem veszem észre, hogy túl könnyen ment, vagy, hogy egy nyikkanás sem hagyta el a száját, mikor feltéptem a nyakát. Nem, nem, én vagyok ekkora marha, hogy bele esek a saját vermembe. Szerencsére Mariano nem sokkal később ide ért és enyhe gúnnyal kérdezett rá. Nem, általában nem történik velem semmi ilyen. De most úgy érzem magam, mintha elátkoztak volna, hogy semmi ne sikerüljön. - Vicces. – morrantam fel, egészen addig, míg a karjai védelmezően körém fonódtak. Élveztem, hogy ismét oly’ közel lehetek hozzá. Finoman beharaptam alsó ajkam és hagytam, hogy egy picit hercegnő legyek, hiszen annak éreztem magam a karjaiba. A hideg földre leülve hunytam le a szemeimet, ahogy ajkai a homlokomhoz értek. - Siess. – kértem halkan és fejemet neki támasztva a falnak, majd csak vártam és vártam. Míg megjelent egy lánnyal. - Szőke mi? Az ideálod. – jegyzem meg gúnyosan és erőszakosan, amolyan féltékenység vezette harapással marcangolva ittam a vérét. Ha már idehozta a kis áldozatát, akkor kiélvezem, hogy nem mulathat tovább vele. Majd én elszórakozom. Ittam és ittam. Hagytam, hogy a vér végig csurogjon a tokomon és minden apró kis részembe beletóduljon. Akár egy adag kávé, ami feléleszt és segít egy lustálkodós nap után. Éreztem, hogy feltöltődöm és szélesen elmosolyodtam. A lány hamar kimúlt és megvonva a vállam eldobtam élettelen karját a testére. - Bocsi. – vontam meg a vállam és közelebb kúsztam Mariano-hoz, finoman hajoltam ajkaihoz és apró puszikat lehelve állára háláltam meg, hogy megmentett, és kinyírtam a kis lányt akivel eddig szórakozott.
Aprót biccentek, hogy sietni fogok vissza. Vámpír vagyok, képes arra, hogy jóval gyorsabb legyek, mint egy ember. Cassienek ennie kell és nem emberi ételt, szóval elmegyek a lányért, akiből inni akartam, hogy ő jobban legyen. Mikor visszaérek a lánnyal, nem tetszik a Tündérem megjegyzése. Melléguggolok, szemfogaim megnyúlnak és apró erek keretezik a szemeim környékét. Én nem éhezem, mint Cassie, de ettől még a lány és vérének szaga is betölti az orromat, ami felébreszti bennem a ragadozót. - Ha neked nem kell, iszom belőle én. – hangom morgásszerű, de a végén Cassie mégiscsak ráfanyalodik a szőkémre. Hamarosan pedig a lány teste elernyed, ahogy elhagyja az élet. Szemöldökeim megemelem és a képembe lógó hajam mögül nézek Cassiere. Ekkorra már rendezem a vonásaimat és nem látszanak a vámpírsággal együtt járó jegyek az arcomon. Jobbommal megdörzsölöm az államat, borostám serceg a tenyerem alatt és a holtesten nézem pár pillanatig, mielőtt még Cassiere emelném a tekintetem. Halkan fújtatok egyet, majd karom a derekára fonódik, ahogy közelebb húzódik hozzám és az államra ad leheletnyi csókokat. - Hogyan szándékozod eltűntetni a vacsora maradékot? – halkan szólalok meg. Elhiszem, hogy éhes volt és dühös a verbéna miatt és talán féltékeny is, ami a férfi egómat simogatja is rendesen, de a hullákkal az a gond, hogy azokat utána el kell takarítani. Macerás és sokáig tart, ráadásul voltak kellemesebb terveim is az éjszaka hátralevő részére Cassievel, mint az, hogy két testtől is megszabaduljunk.
Mikor megjelent tudta jól, hogy nem fogom csak úgy egy szó nélkül is hagyni a dolgokat. Jól eset a vér, ami a számba ömlött és egészen izgatónak találtam, ahogy Mariano ott guggolt mellettem. Mindig is oda voltam érte, az erős férfi, aki még is imádta a nőket és nem utolsó sorban, imádott engem. Nem is olyan régen feladtam minden energiámat és egymási lettünk. A gyönyör még mindig átjár, ahogy rá gondolok. Mikor a keze a derekamra siklott, automatikusan haraptam meg az állát finoman. Szerettem, hogy nem volt olyan csupasz az arca. Olyan kisfiús, és hát minden mondható rá, de az, hogy kisfiú nem. Mikor megtörte ezt a szép idillt, kicsit felmorogtam, mert egyáltalán nem hagyja, hogy kicsit is jól érezzem magam. Eddig sosem zavarta a hulla jelenléte, most még is csak őket nézi. Felpattanva, erőtől dagadva húztam egymásra a két testet, aztán megkerestem a fickó szívét, amitől megszabadítottam és a kupac tetejére hajítottam. - Elégetem őket. – vontam meg a vállam, amolyan semmit érő hangnembe. Ez van, ha nem kapom, meg amit akarok. A testeket a fickó vodkás üvege tartalmával locsolom le, hogy valami segítséget adjak a lángoknak. Előmatattam a zsebembe tartott öngyújtott és egy laza mozdulattal dobtam a kupacra. Ami a vodkának hála azonnal be is lobbantak, az éget emberi szag csak úgy körülölelt és magába kebelezett. Megingattam a fejem, hogy ennyit ér egy ócska élet, a sínek közt hamuvá porladsz. Lassan lépdeltem vissza Mariano-hoz. - Készen vagyok. – mondtam határozott hangon és oldalra billentett fejjel. Imádtam, őt is, és a helyzetet, amibe keveredtünk. Finoman haraptam be alsó ajkam, hogy ismét közelebb libeghessek hozzá és a hajamba túrva néztem rá. - És most? Jól laktam a hullák égnek. Mit szeretnél csinálni? – sosem unatkoztam mellette, talán egyszer, ha volt egy amolyan romantikusnak nevezhető esténk, mikor a kanapén, egymáson fekve néztünk valami unalmas filmet. Mondjuk, sosem cserélném azt el, egy véres gyilkolásért, mert kellenek az ilyenek is. Imádtam, ahogy Mariano illata rajtam maradt és a film végén lefeküdhettem aludni, az alvós pólóm megtelt vele és olyan volt, mintha ott lett volna mellettem. Aztán visszazökkentem a valóságba, a rideg valóságba, ahol nem rég megfulladtam volna a verbéna maró hatásától, és a testek bűzös füstjétől, ami felfelé tört utat a felhők között. Mariano kószatincsei szinte hívogattak, hogy túrjak beléjük, de megzaboláztam magam és nem tettem. Helyette csak ajkaira siklott a tekintetem, majd a szemére. Azok a forró ajkak.
Nem a hullák jelenléte zavar, hanem a macera, amikor lesz, ha megtalálják őket, esetleg velünk együtt. Ráadásul létezésünk tényére sem kellene felhívni az átlag emberek figyelmét. Az ésszerű dolgokat kedvelem, még akkor is, ha általában a viselkedésem könnyed és felelőtlen. Van, amiben nem tudok és nem is akarok felelőtlen lenni. - Várj! – szólalok meg, mielőtt még tábortüzet gyújtana és ezzel egyetlen hatalmas villogó táblát tenne ki a holtestekre. Hamarosan tűzoltók fogják ellepni a környéket, rendőrökkel együtt. Pont ezt akartam elkerülni. Megforgatom a szemeimet, amikor visszalépked hozzám. - Aha, azt látom. Na akkor most tűnjünk el innen, mert körülbelül öt perc múlva fog kiderülni, hogy két holttest is itt ég. – megfogom a kezét és némán indulok el vele, egyre távolabbra érve a hatalmas lángoktól. A távolban már hallani a szirénák semmivel sem összetéveszthető hangját. - Gondolom kevésbé feltűnő megoldás szóba sem jöhetett volna nálad? – jegyzem meg és közben közelebb húzom magamhoz Cassiet. Annak ellenére, hogy körülötte mindig történik valami zavaros, még vonz magához. Gyönyörű és szórakoztató. Ráadásul némi adrenalin mindenkinek csak jól jön olykor. - Menjünk el szórakozni! Inni, bulizni. Ehhez mit szólsz Tündérem? – pillantok le rá oldalra, ahogy együtt sétálunk. Megnézném ahogy táncol, főleg ahogy a testemnek simulva teszi mindezt.
Furcsa volt, hogy ennyire aggódik, persze mindig ő volt a meggondolt és az előre látó, én pedig a kapkodó gyors. Na persze nem azért untam, csak hát szerettem mindig mindennel hamar végezni. Felsóhajtva néztem rá, mikor megforgatta a szemeit. Igen, igaza van és belátom, de istenem, én vagyok. Mindig is én voltam az a bolondos Cassandra. Talán tényleg kicsit elment az eszem, de túl sokáig éltem úgy, mint egy rabszolga ember koromba, túl sokszor emeltek rám kezet. Ezért talán én teszem meg elsőként, mint sem engem bántsanak. Kevés ember tud bántani, de ha ők teszik meg akkor az rohadtul tud fájni. Válaszként csak megrántottam a vállam, mert miért is válaszolnék rá? Nem mellesleg a férfi játszott az életével, a nő pedig.. Mariano étke volt, és nem bírnám elviselni, ha egy pótkerék ékelődne közénk. Mikor azt mondta tűnjünk el, azonnal sietősre fogtam. Tartva mellette a tempót elvigyorodtam, szerettem volna, ha kicsit kimozdulnánk. Valószínű, hogy most ő is egy italra vágyik, meg hangzavarra. - Nem messze van egy bár, oda mehetünk. – csillantak fel a szemeim és a kezét fogva húztam magamhoz, majd a felsője nyakába kapaszkodva húztam magamhoz. Bűnbánó szemekkel pislogtam rá és már nem is zavartak a szirénák, csak, hogy ajkai az ajkaimon érezhessem. - Csókolj meg! – követeltem, persze megtehettem volna, hogy én csókolom meg, de nem. Azt akarom, hogy ő tegye meg, hogy ismét érezhessem, mennyire is kellek neki, és, hogy a tűz egyáltalán nem aludt ki mert megkapott.
Késői órákba húzódó munkaköri foglalkoztatottságomban, idéződött fel bennem, az elkéset jegyzet mi a hűtőm kikerülhetetlen ajtaján díszelgett ezzel az utasítással: "Mrs. Foster. 21.00!" Igen, most rémlik valami a könyvelőmmel kapcsolatban. A bronx-i agglegény-lakásom továbbra is ott porosodna, ha nem lenni ilyen készséges és nem utolsó sorban házias ügyvezetőm. Néhány héttel korábban már érdeklődőket is fogadott, ha jól tudom egy fiatal kismama és egy eladósodott fószer nézett utána. A mostani értesítést a kaució egyeztetés és a pontos időpont kiválasztásának alkalmából kaptam tőle, és kérte hogy mielőbb vonatra szálljak ha még érdekel az újabb anyagi forrás. Így hát, most itt a helyiek által jól ismert vasútállomáson tengődök. Szeretném a legkorábbi Bronx-ba vezető járatot elcsípni, hiszen az ügy sürgető és az idő is felértékelődött. Nem akartam túlságos percekkel megváratni. Nekidőlve a támasztó oszlopnak nézegettem üzeneteimet lejárt évjáratú mobilomon, míg nem a perc közepében felcsörrent a telefonom a túlsóférre. - Mrs. Foster...mondja, mennyi időm van meg a beérkezésre? - türelmetlenül faggatóztam, néha-néha az órámra pillantva. Mikor hirtelenjében megszakadt a vonal-túlsófele. A felvillámló riadalmat egy közeli telefon fülke csitította le. Rögtöni ijedségemet próbáltam volna levezetni egy gyors telefonálással, mivel újrahívásra már nem volt elegendő pénzem. Azonban, mikor már a kagyló közelébe kerültem volna, egy hölgy állt elémbe. - Kérem! - szólaltam fel a botrányos-hangsúlyt elnyomva, miután a nő felém fordult. - ...én...folytassa csak... - illetődtem meg hirtelen a kapott látványra, majd elmosolyodtam és szégyenteljes pillantással leemeltem a tekintetemet az aszfaltra.
Nem szeretem ezt a várost. Az emberek nyomorgó sorokba nyomakodnak egymásnak, fullasztó karmaikat pedig a gyengékbe vájva haladnak előre. Én pedig teljesen elvesztem ezek között a karmok között. Cedric arra kért, adjak egy esélyt ennek a világnak, ennek az időnek, ahol fullasztó nyögések és zihálások váltják egymást, a nő végtelen kacér szoknyákban kacsingatnak és a férfiak... a férfiak elfeledték az udvariasságot. Már órák óta bolyognok ebben a durva és nyers világban. Túl sok a zaj, az ember, a gépek. A kirakatokban rövidebbnél rövidebb ruhák díszitik a nőket és két órán keresztül kerestem azt a darabot amit most viselek. A barackszínű blúz hasonlít talán a legjobban ahhoz, melyet akkor viseltem, mikor még az én időm volt... mielőtt átaludtam volna több száz évet. Persze, van ami tetszik ebben az új világban. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb fehérneműket találni és nem voltam rest venni három párat - bár a pénztárnál akadt némi gondom a kártyával, szerencsére az eladőnő Katie, rettentő kedves volt és segített. Persze, a rajtam levő farmernadrágot is imádom. Sokkal kényelmesebb így, hogy nincs alattam még ki tudja hány réteg alsónemű és nem köt gúsba a fűző. Ettől függetlenül azonban riadt kismadárként rezzentem össze minden alkalommal, amikor valakinek megszólalt mellettem a mobiltelefonja és csak akkor nyugodtam meg, mikor feltárult előttem az órisái könyvesbolt. Ugyan Cedric ruhákra adott pénzt, nem bírtam megállni, hogy ne vegyem meg az első három vaskos kötete mi az orrom elé került. Egy bizonyos Charles Dickens írta őket és annyira magával ragadott a stílusa a könyveknek, hogy azonnal el is merültem az elsőben és csak záráskor voltam hajlandó távozni. Fogalmam sincs hogyan kerültem ide. A vasútállomás zajos tömkelegében legalább a telefonhoz sikerült eljutnom és már ragadnám is meg a kagylót, hogy felhívjam Cedricet, hogy eltévedtem, mikor majdnem nekiütközöm a férfinek. Megrezzenek, tekintetem lesütöm és azonnal szabadkozni kezdenék de megelőz. - Sajnálom, nem akartam. - mondom majd bizonytalan lépést teszek hátra, hogy végigmérjem a férfit. Boszorkány vagyok, egy elveszett boszorkány, egy új időben és mégis a velem szemben álló férfi, az egyetlen aki valami ismerős bizalmat ébreszt bennem. Elmosolyodva sóhajtok fel. - Ígérem, egy pillanat. - mondom halkan és egy marék aprót húzok elő a zsebemből. Ezt a készüléket már tudom kezelni, gyorsan tárcsázom hát a számot de nem Cedric válaszol, csak egy hang, ami azt mondja, hagyjak üzenetet. - Anna vagyok... eltévedtem. - mondom halkan és még hozzáteszem, hogy a vasútállomáson vagyok, ha tud, jöjjön, majd leteszem a kagylót és ellépek. - Köszönöm. - mondom gyorsan és már fordulok is el, hogy egy kényelmes helyet keressek magamnak.
Kezdőlap
•• 
