♫ Vársz egy vonatra... ♫ Nem tudom, hogy mit tegyek, immár napok óta fogalmam sincs, hogy mi lenne a jó megoldás. Talán elmenni, talán egyszerűen itt hagyni mindent, talán jobb, ha nem tudom a válaszokat, ha nem kérdezem meg őt, csak egyszerűen eltűnök az életéből és kész. Ha tényleg Chris tette ezt velem, ha tényleg így volt, akkor azért kell eltűnnöm, hiszen nem vagyok neki fontos, csak... kihasznált, vagy ki tudja, hogy miért csinálta ezt az egészet. Ha viszont nem ő tette, akkor túl sokat kételkedem benne, akkor jobb lenne átgondolnom az életemet, akkor jobb lenne eldöntenem, hogy mit is akarok, talán elszakadni kicsit tőle, hogy átgondoljam az életem. Tisztázni lenne jó, de közben nem, mert félek a választól, attól is, ha igen és attól is ha nem, mindkét esetben rémesen érezném magam. Túl sok ez, a tetejében itt van Gregory, aki... segítenék én neki ebben a kezdjünk új életet dologban, de elég ügyes, boldogulni fog egyedül is. Majd szépen ügyesen megoldja az életét, nem hiszem, hogy nem így lesz, nem miattam jött feltétlenül a városba, csak azért, mert én itt megtaláltam a számításomat, hát akkor majd ő is meg fogja, ha más nem, hát majd nélkülem. Nem kellek hozzá, nem kellek én folyton mindenhez, ennyi. Bágyadtan lépkedek a vasútállomás felé. Nyári eső csepereg, de nem igazán érdekel most, hogy a hajam már teljesen és a ruhám is már részben átázott. Még jót is tesz az eső, egyszerűen jól esik, lehűt kicsit, lenyugtat. Már kellően kitomboltam magam, a düh elszállt, mostanra inkább csak valami üres kétségbeesett fájdalom maradt a helyén egy jó nagy adag bizonytalansággal megfűszerezve. Igazából még csak azt sem tudom, hogy mi is a cél, azt sem tudom, hogy hová kéne mennem, hogy kezdek új életet egyedül, hogy oldom meg a gondokat, a vérfarkasságot. Nem költözhetek be csak úgy valahova, olyan hely kell, ahol erős pince van, ahol biztos, hogy nem teszek kárt senkiben. Nem teszek hát mást, egyszerűen csak leülök a peron mellett az első üres padra. A többség bent van a váróban, hiszen idekint eláznának, mint én is igaz? Nekem viszont még ki kellene találnom, hogy mit is akarok, hogy mi legyen a végcél, és még csak holmim sincs, minden ott van nála, mert képtelen voltam betenni a lábam a lakásába, kérdőre vont volna és én képtelen lettem volna válaszolni.
A farkaslány, akit a befolyásom alatt tartok már évszázadok óta, határozottan megváltozott, amióta ölt. Az átok utólérte, öregszik, amivel nagy probléma nem is lenne, kihasználhatjuk az erejét, az ellenállhatatlan brutalitását. Christopher arra nem gondolt, hogy ha ez bekövetkezik, akkor nem egy kamasz lánykát kell majd pátyolgatnunk, hanem egy idő után felnő, saját elképzelései lesznek, korántsem lesz olyan egyszerű kordában tartani. Ezt még bőven egyeztetnünk kell, hiszen alig telt el pár év, már a sorsán tűnődik, el is akarja hagyni a várost. Ezt nem engedhetjük. A vámpír a főnök, de tudja, hogy sok tekintetben tőlem függ, így bizonyos esetekben szabad kezet kapok, mint amilyen Constance esete is. Igézeteim egyikének elvette az élét, az emlékei még a múlt homályába vesznek, nem örülnék neki, ha hirtelen ismerkedni kezdene, hozzám hasonlóakkal, akik megérezhetik a varázslat hatását, s pusztán kiváncsiságból fellibbentenék az elméjét borító fátylat. Így vagy úgy, lassan nem árt nekem is megismernem Constance-t. Most jöttem vissza a városba, a vámpír kérésére, pont a lánnyal kapcsolatban. Ideje lenne berendezkednem, ez mégsem várhat. Varázslatom segítségével nagyjából tudom, hogy mikor merre jár. Ne úgy képzeljük ezt, mint valami jósgömböt, melyben ködös vizsgálódás után fel tudom fedezni, mely ösvényt is tapodják a lábai. Behunyom a szemem, és azt látom, amit ő. Kissé bonyult, hiszen ha elhagyná a várost, akkor hosszadalmas lenne rálelnem, de amíg Mystic Falls-ban marad, addig következetesen járhatok a nyomában. A pályaudvar felé tart, így gyorsan bedobálok némi élelmet a kopott utazótáskába, s egy megtévesztő üzleti papírt, amellyel el tudom terelni a gyanut, megmaradhatok a csendes, ám kiszámítható temetkezési válalkozó szerepében. Natasha kérdőn mered rám, hidegen rázom meg a fejem. - Te most itt maradsz. Ez legyen csak az én dolgom. – Felsóhajt, nem igazán tetszik neki, hogy bejárónőt csináltam belőle. Még mindig nagyon gondolozom azon, hogy feloldjam e a kötést, amely vámpír létéből fakadóan elnyomja a mágikus eszenciáját. Úgy is függne tőlem, de valljuk be őszintén, nem jobb így? Nem sokkal később már a padon ülök Constance mellett, nem kérdeztem meg, hogy megtehetem-e, foglalt-e a hely, csak rápillantottam, kérdőn, amíg nem jelzett, hogy szabad a pálya. Hullámos hajamon végigsimítva leteszem magam mellé a táskát, nem közénk, a másik oldalra. Előkapom a blackberrym, zongorázok rajta párat, mintha valami fontos témában kommunikálnék, a nőre ügyet sem vetek. Aztán feltűnnek ők, akiket Natasha igézett meg. Ha meglátják Constance-t, provokálniuk kell. A végsőkig. Meg is jelennek, mind a hárman, korra úgy egyetemisták, alkoholtól bűzlenek, fennhangon kezdik el cukkolni a lányt, első körben még viszonylag barátságosan. Oda sem pillantok, pontosan tudom, hogy mi fog történni.
♫ Vársz egy vonatra... ♫ Finoman szólva is meglep az, hogy csak úgy leül mellém a fickó, még hozzá ebben az amúgy is fene nagy esőben, amikor a többség bent van a váróban, hogy ne ázzon teljesen el, mint ahogy az jelenleg velünk történik, de úgy fest, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit most nem zavar az eső, vagy neki is akad valami fene nagy gondja, vagy egyszerűen csak épp ilyen kedve van és nem akad odabent nyomorogni a többiekkel, gondolom lehetnek bent már néhányan. Mondjuk akad itt is a fejünk felett egy hevenyészett tető, de a szél miatt be-, beszökik az eső, arról nem is beszélve, hogy az egész épület kissé régi és néhány helyen be is ázik a túl nagy nyomás és a rossz ereszrendszer miatt. Engem mondjuk nem zavar, már rendesen bőrig áztam addig is, amíg elértem a célt, ennél jobban már szinte lehetetlen. Szóval csak biccentek a fickónak, hogy ha annyira akar, akkor nyugodtan leülhet mellém, aztán csak meredten nézek el továbbra is a távolba, próbálom kitalálni mit tegyek, szuggerálni valami vonatot, hogy mielőbb megérkezzen, szóval nagyjából azt teszem, amit eddig is, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jelennek az ismeretlen alakok. Nem is nézek feléjük, hátha a megfelelő megoldás lesz most is, hogy szimplán csak nem veszem figyelembe a közeledésüket, és még azt sem, hogy végül megállnak a padnál, sőt még az első néhány szót is elengedem a fülem mellett, amivel az átázott ruhámat illetik, no meg persze azt, hogy milyen szépen mutatják az alakomat. A... mimet? Sosem voltam kifejezetten jó bőr, ahogy az ilyen kölykök mondanák, nem vagyok valami telt, hogy egyszerűen fogalmazzak. Nagy levegőt veszek, de úgy fest hiába próbálok másfelé nézni, nem sokat ér a dolog és amikor már ott tart a beszéd fonala, hogy milyen szívesen vennék le rólam azt a vizes ruhát, hogy száraz törölközővel áttörölgessenek és megmelengessenek... hát az már azért kicsit sok. - Oké, akkor most szépen el lehet tűnni, mert baromira nem vagyok olyan kedvemben, hogy számotokra hasznos legyen, hogy cseszegessetek! - nem szoktam ilyet mondani, sosem, komolyan, érezni, hogy mintha csak nehezen jönne ki az az utolsó szó, de mérges vagyok, ki vagyok akadva és ez soha sem jó kombináció. Persze jön az enyelgő válasz, és amikor az egyik már addig megy el, hogy megfogja a karomat, miután az arcomon simított végig, akkor egyszerűen felpattanok és teljes erőből taszítom mellbe. Repül vagy két métert és csak aztán terül ki a földön, éppen hogy megúszva, hogy lezuhanjon a sínekre. Összeszorítom a szám és oldalra pillantok a padon ülő fickóra, aki mintha csak az egész eddigivel sem foglalkozott volna. - Ez... ez... én mondtam, hogy elég! Tűnjetek el végre! - nagyon remélem, hogy összekapják magukat, felszedik a harmadik srácot a földről és elviszik, mert nagyon nem akarok még további összetűzést, inkább eltűnök, jön még vonat máskor is nem?
A természet gyermeke vagyok, az eső éltet, semmint ártson nekem. A méregdrága bársonyöltöny mágiával védett, megázik, mint minden más, de nem fog tönkremenni, a Blackberry előlapján vízhatlan fólia van felhúzva. Közelebb akarok lenni, szinte az első sorból nézni azt, ami történni fog. Látni akarom a vérszomjat, az arcomon érezni a küzdelem savát, borsát, az izzadtságot. Ha kiteljesedett már az átok, nem árt vele tökéletesen tisztában lenni. Finomlelkű lánynak tűnt az elmúlt közel fél ezer évben, sajnálnám, ha a megváltozott körülmények miatt kéne Christophernek megválnia tőle. A viszonyukról nem sokat tudok, nem ártottam bele magam, gazdám játszadozása nem tartozik rám, ő sem szokta fürkészni a titkaimat. A gyűlések mibenlétéről sem tud, valahol megmaradtunk szövetségeseknek, akik egymás hátát védik. Nem vagyok olyan gyors, és erős, mint ő, még annyira sem, mint Natasha, de mindketten tudják, hogy ha akarom, elpusztíthatom őket, másféle tudással. A szívkitépés nekem is megvan a repertoárban, nem kell ahhoz vámpírnak lenni, engem még csak a vérszomj sem motivál. Vannak ugyan bizonyos igézetek, amelyhez elengedhetetlen a vér, nem vetemedem arra, hogy én is kortyoljak belőle. Az örök élethez amíg hű vagyok a természethez, megvan az esszencia. Járatom ujjaimat a telefonon, mintha igen fontos ügyben vagyok, belső szemem pedig fölénk száll, madártávlatból figyeli a megrendezett jelenetet, hogy átlássam. Érzem az illatok, a világ be van lassulva, hallom a szívdobogásokat, a lányé sokkal erősebb, dominánsabb, míg a másik három a vesztébe rohan. Egy körülménytől eltekintve. Megkezdődik a konfrontáció, hőseink a kezdeti borgőzös csábítgatásból átmennek a durvább élcelődésbe, a fizikai kontaktusba, míg én bepattintom a telefont, érdeklődve meredek oldalra. Megfogják a karját, mire ő azt teszi, amit vártam. Kitör. Nem lehet kárhoztatni érte, a forgatókönyvem szerint mást nem is tehetett. Fiatal farkas még, legalábbis az átok szempontjából. Ha embert akart volna játszani, akkor sikolt, kiabál, vagy más módon védekezik; már ösztönösen az erejére épít, így könnyen felfedheti magát, hiszen nem rendelkezik a vérszívók emlékmódosításával. Lassan nem árt közbelépnem, de csak az utolsó pillanatban. A két talpon marad fickó egyike kést ránt, és amíg a lány dühösen zihál, odakap a bökővel, ami Connie bordáiról csúszik le, fájdalmas, de csak felületi sebet ejtve. Megemelkedem, éppen egy aprót intek csak a mutató és a középső ujjammal, mire a két talpon lévő, és a sínen feltápászkodó azonnal összerogy, eszméletét veszti. Semleges pillantást ejtek a lányra, és mielőtt odalépnék hozzá, a sínen heverőt a bokájánál húzva arébb vonszolom az állomás elé, amelynek várójából egyenlőre még nem jött ki senki. - Csúnyának tűnik a seb. – Sugallom csendesen, most már felé pillantva. – El kéne mennie legalábbb a kórházba. – Nem sok érzelem van a hangomban, hiányzik tekintetemből az a mustrálás, amelyet vélhetően azért tapasztalni szokott, ahogyan egy férfi megnéz egy nőt. Hűvös vagyok, és tartózkodó, viszont nem ellenséges.
♫ Vársz egy vonatra... ♫ Nem is figyelek annyira a fickóra, bár jó eséllyel azért erősen furcsállnám, hogy ennyire figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy hárman kötnek belém, miközben első ránézésre felettébb törékeny alkatom van. Valahol talán pont e miatt nincs olyan nagy önbizalmam, hiszen nem vagyok kifejezetten az a telt nő, sőt mondhatnánk hogy kissé gebe vagyok, de nem izgat, amúgy sem számítottam soha arra, hogy az életem valami szikrázó tündérmese lesz, akkor meg miért lenne szükségem arra, hogy olyan külsőm legyen, mint egy barbie babának. A három alak ennek ellenére úgy fest, hogy az első felszólítás ellenére sem tűnik el, hanem továbbra is közelítenek. Nem akarok semmi rosszat, igazán nem, de egyébként is finoman szólva is ki vagyok bukva, így talán nem meglepő, ha egyszerűen egy idő után elszakad a cérna. Túl sok volt az utóbbi pár nap, túlságosan sok bennem a kétely és a kérdés, amikkel képtelen vagyok mit kezdeni, amiket képtelen vagyok rendezni magamban. Nem vágyom most semmi másra csak egy nyugodt kis zugra és ebbe most ez a három alak rendkívüli módon belerondít. Ezért történhet meg, hogy az egyiket úgy hátra lököm, hogy még talán én is megijedek egy kicsit tőle. Nem akarok... nem akarok ártani senkinek, főleg nem akarok valami véletlen balesetet. Remélem, hogy lelépnek, de nem úgy fest, sőt az egyik még nekem is támad, ami elől csak éppen hogy és csak részben tudok elugrani. Felszisszenek, amikor eltalál. Na ezért nem fair, hogy a vámpírok jóval erősebbek nálunk, regenerálódnak gond nélkül, mi pedig... ebben a formában rendkívül sebezhetőek vagyunk, ha nem is annyira, mint egy szimpla ember. Csak akkor kapok észbe újra, amikor a két fickó egyszerűen összeesik és a hátam mögött álló pasas végül feláll, hogy a harmadikat elhúzza a sínről. Szóval nem süket és vak, csak... csak mi? Igazán nem tudom, hogy mégis mire várt eddig. Kérdőn tekintek rá, főleg amikor meg is szólal és az én tekintetem is automatikusan lejjebb siklik a sérülésre. - Majd... rendbe jön. - vágom rá szinte azonnal, hiába vagyok vele tisztában, hogy ez nem ennyire egyszerű. Egy pillanatra még sikerül az egyensúlyomat is elveszíteni, de épp csak annyira, hogy arrébb lépjek kicsit és újra megtaláljam. Nem is a sérülés az, ami gondot okoz, vagyis nem főként az, hanem maga a helyzet, az egyébként is feszült idegállapot. Aztán csak megrázom a fejem, aminek hála ide-oda csapódik csapzott hajam. Utálom ezt a napot, az utóbbi néhányat is ugyanúgy, de ez a mai talán a tetőpont. - Megoldom, köszönöm! - biccentek végül és megpróbálom összeszedni magam, hogy lelépjek. Persze kocsim nincs, esőben leinteni egy taxit... de az a fene nagy büszkeségem, ami már nem egyszer bajt okozott most is munkálkodik, és amúgy is eddig úgy festett hidegen hagyja az egész jelenet most pedig közli, hogy kórházba kéne mennem? Na igen, akkor elmegyek a hülye kórházba, összevarratom magam, aztán elhúzok...
Az eső szakad rendelületlenül, mintha dézsából öntenék. Így volt megtervezve, engem nem zavar, éltető ereje behatol a pórusaim alá. A víz, ez az oly éltető erő, amely elől oly sokan menedék alá kényszerülnek, számomra a megelevendett áldás. Drámaibb a helyzet, amely segítségével fel tudom állítani ezt a kis színjátékot. Mondhatnám, hogy sajnálom a lányt, az elmúlt évszázadok során minimális kötödés kialakult bennem irányába, ahogyan a teremtményét védi a mester. Annyit jelent csupán, hogy kár lenne veszendőbe hagyni, hogy miután oly sokáig óvtuk, védtük, mindent hátrahagyva távozik az ismeretlenbe. A kiskapu, amelynek lehetőségét fenntartottam, bekövetkezett, igazán kár lett volna kikapcsolni az érzékeit egy örökkévalóságig. Ha megkapta a vérvonalat, a természet egyensúlya ellen való lett volna, hogy ameddig csak él, egy fiatal lány testében kell raboskodnia a fenevadnak, elszigetelve a világtól, belső ketrecében. Ha Christopher bármikor is felelősségre vonna ezért, törékeny szövetségünk végét jelentené mindez, és ha azzal vádolna meg, hogy érzelgősségből álltam ki madárkája mellett, hát egyenesen felgyújtanám a közel ezer éves vámpírt. Sosem derült ki, hogy mik az esélyink egymás ellen, félek az ő javára billene a mérleg nyelve, nagyon aprólékosan kéne megterveznem az élőholt halálát ahhoz, hogy ne fogjon gyanut. Bizonyos, hogy mások is megpróbálták már láb alól eltenni, és még mindig virul, ami nagyban nekem is köszönhető. Na de vissza a játékhoz. A lány tombolva kitör, szórakozottan nézem, mint ahogyan macskaanya tanítja kiskölykék az egérvadászatra. Szinte hallom, hogy törnek a csontok, szakadnak az inak, pedig csupán megtaszította emberünket. A másik kettő puhán omlik össze, mint a félresikerült piskóta, s felemelkedem. Zsebrevágom az elektronikát, s miután arébb húztam a delikvenst, utána elegyedünk csak szóba egymással. Felajánlom a szolgálataimat, igen elutasító. Várható volt. Nem csodálom. Érthetetlen, ami most történt. - Rendbejön... hát persze. – Lépek közelebb, és a kezemet nyújtom, ám a mozdulat megváltozik közben, mert megtántorodik. Elkapom az ujjait, érintésem szokatlanul zsibongató, átjárja a mágia, és az öröklét eszenciája. Meg hát ember is vagyok, nem holt. Ha rátalált az egyensúlyra, megszakítom a kontaktust, és lejebb hajolok, az oldalához. Továbbra sem úgy nézem, mintha tisztességtelen szándékaim lennének, pedig vannak, csupán nem olyan, amelyet feltételezne. Körülnézek, sehol senki, csak a három ájult. Savanykásan fintorodom el, bár tudom, hogy a farkaslány úgyis regenerálódik gyorsan, meg kell mutatnom a hatalmamat. Ujjaim végén fehér láng jelenik meg, ha ellépne, akkor a másik kezemel a csípőjére markolok, megálljt parancsolok. Fizikailag bizonyosan erősebb nálam, és meg is lepődik ahogy gondolom, de talán látja, hogy ezúttal nem ártani akarok. - Nyugalom. – Sugallom halkan, és a lángok körülölik a sebet. Különös módon nem égetőek, sokkal inkább csiklandós érzetet tapasztalhat a farkas, pár pillanat, és minden nyom nélkül felszívódik. Nem tudhatja, hogy mindössze az erejét használtam ki, gyorsítottam fel. A boszorkány igézetek korántsem ilyen gyorsak, az embereknek idő kell. Meglovagolni egy hullámot, felhasználni a természetfelettit, már jóval egyszerűbb. - Legalább egy szíverősítőre hadd hívjam meg a hölgyet. Elutaztam volna, de úgy vélem, ebben a cefet időben minden vonat késni fog. – Rántom meg a vállamat, és a vasútállomás végébe biccentek, ahol éjsötét limuzin várakozik. Éppen ránk.
♫ Vársz egy vonatra... ♫ Nem csoda, hogy nem vagyok kifejezetten barátságos, hiszen az elmúlt perceket a fickó gond nélkül nézte végig, mintha semmiség lenne, pedig hárman támadtak meg, zaklattak alapvetően és ő még csak nem is reagált semmit. Ezek után meg előrukkol a marha nagy mellényével, hogy ő itt a valaki és majd mindent megold és simán kiüti a hármast, és akkor most essen le az állam és csodálkozzak nagyokat, hogy milyen hű de nagy valaki áll itt előtte? A francokat! Meg tudom oldani, mindent megoldok, mert úgy néz ki, hogy nekem ez jutott a fene nagy önállóság és kész, mert badarság megbízni csak úgy valakiben, aztán a végén úgyis elárul a fejébe, akkor meg mégis miért csináljam, butaság. Nem fogok egy vadidegen karjába zuhanni csak azért, mert utólag segített, az elején meg hidegen hagyta, hogy mégis mi történik. - Mondtam, hogy jól vagyok! - határozottan morcosan tekintek rá, ahogy visszahúzom a kezem, amikor már gond nélkül megállok a lábamon. Nem kérek ebből, nem kérek belőle, nem kell, hogy segítsen, senki sem kell, hogy segítsen! Legszívesebben még rá is szólnék, amikor meg is nézi a sebemet. Ahogy gondolja azonnal mozdulok is, hogy a dolgomra induljak, amikor aztán elkapja a derekam. Csak a meglepetés miatt nem rántom arrébb magam, vagy lököm el őt is hasonló vehemenciával, mint az előző fickót. Nem vagyok éppenséggel a legjobb kedvemben, de gondolom egy nyilvánvaló, a düh pedig esetemben többnyire sokszor erővel hajlamos tombolni. De végül ő győz, csak akkor húzódom el, amikor már készen van. - Nem kértem, hogy segítsen! - ripakodok rá, mert ez valahol már erőszakosságnak tűnik. Nem akartam, hogy fitogtassa az erejét. Ha az elején eleve megmozdul és segít, akkor nem lenne most ez az egész helyzet, szóval ne gondolja magát olyan nagy legénynek és ne villogtassa nekem itt az erejét, mert komolyan még jobban dühbe jövök. Már épp faképnél hagynám, hogy lendületes léptekkel induljak el az esőben. Nem tudom hova, el akartam menni a vonattal, de a fickó itt zargat és az istennek se hagy láthatóan nyugtot nekem. A szavai hatására karba font kézzel állok meg. A hajam már csurom víz, a ruhám is, az arcomon folyamatosan folyik végig az eső, de nem foglalkozom vele, csak értetlenül nézek rá. - Minek? Mégis? Ha akart volna bármit tenni, akkor nem utólag kell beavatkozni, nem gondolja? - megrázom a fejem. Igazán nem értem, hogy mi a frászt akar ezek után. Amúgy sem vagyok a toppon, nincs szükségem rá, hogy még zargasson is. Nem fogok hozzá jó képet vágni, mert... mert egyszerűen nem és kész, nincs rá okom és nincs hozzá kedvem sem. - Szóval békén hagyhatna végre. - nem vagyok egy könnyen meggyőzheti, ez eléggé látszik.
Ha tudná a lány, hogy évszázadokon át mellette álltam, talán nem kezelne le ennyire. Én hagytam számára a kiskaput, óvtam meg a vámpír dölyös haragjától. Sugalmaim már az elején is segítettek, hogy Christopher puszta szeszélyből ne tépje ki a farkaslány szívét, úgy véltem, hogy utólag bánná. Ha annyira vágyott rá, hogy képes volt udvarolni, beférkőzni akart az ágyába, akkor kár lett volna veszendőbe hagyni egy olyan potenciált, amely a vékonyka, ám karizmatikus aurájú lányban rejlett. Most figyelem őt, ahogyan táncszerűen lép előre, számomra lelassul, szinte megáll az idő, ahogyan minden kameraállásból megfigyelhetem a csapást, amellyel az ordas egy előrevitt taszítással belép a fickó belsőbb szegmensébe, hogy aztán az idő ismét normális folyására állva úgy mutassa, az illető enyhe ívben emelkedik meg, és társai legnagyobb döbbenetésre dícstelenen landolásban csúcsosodjon ki, a síneken. Miután nem szándékoztam túlzott párbajt előidézni, jobb létre szenvedítettem a dinamikus duót, a harmadikat pedig elvonszoltam a sínről, ekkor fordulok csak az izzó szemű lány felé, akiről a külső tulajdonságai alapján meg nem mondanád, hogy micsoda. - Azt majd én eldöntöm, hogy mikor vagy jól. – Felelem arrogancia nélkül, pusztán tényközlésként. Satuba fogom a derekát, a meglepetés ereje itt győz, ő nem volt felkészülve az eseményre, amely az állomás vízáztatta talaján vár majd rá, míg én fél évezrede űzöm a meglepetés oly nemes adományára épülő szórakoztató játékaimat. Azt, hogy ő milyen szerepet tölt majd benne be, majd az idő eldönti. Az igézet gyorsan kicsap az ujjamból, s felgyorsítja a farkas telihold nélkül is halálosan erős regenerációját. A ripakodását tekintetve most felegyenesedem, és hűvös nyugalommal szólok vissza. - Látom a hála fogalmát nem sikerült elsajátítani. – Nem sértődöm meg, pedig még a tenyerem is viszket, hogy lekeverjek neki egy pofont, ám attól félek, szétszaggatna, ha nagyon beindul. A mágiámmal meg tudom magam védeni, ám mindig nem élhetek vele vissza. A természet nem tűri azt, ha elszáll az egyensúly, és a boszorkány öncélú terveket szövöget. Nem, ezúttal legyen tudatában annak, hogy mire is képes fizikálisan, mert hát lássuk be, a bestia, amely a szép arc mögött rejlik, páratlan erővel bír. Néha magam is csodálkozom ezen, hogy vajon Constance vagy a farkas nyűgöz le jobban. A kettő egy és ugyanaz, a farkas csupán a lány állatiosodott, butábbb, ám ösztönösebb lénye, nem pedig egy skiozoid újabb szülemény. Felsóhajtok, nem fogom győzködni. Amit a többiek csupán altatásnak éltek meg, azt nála nem tudom elérni, túl erős az elméje. A természetfeletti ellen teljesen máshogyan kell fellépni. Az elméjükbe be kell törni, áthágni azt a komoly falat, amely a halálon túli edzettséget, vagy éppen az átok adta védelmet jelenti, és valljuk be, az alany számára pokoli kínnal járó fájdalom. Felé suhintok sokkal látványosabban, mint támadóimnál tettem, így a farkas azt érezheti, mintha a szemén keresztül kiolvadna az agya. Belső tűz lepi el az elméjét, mintha egyszerre élné túl négyszáz év összes fájdalmát. Majd az egész megszűnik, és jótékony bódulatba csöppen. Ha így, hát így. Amikor ocsúdik, akkor kútban ül, amely teljesen száraz, nem szó szerint vízlelőhelyről van szó. Egy téglákból épített mesterséges furat, amelynek az alján fekszik. Nem olyan mély, hogy ne tudna felugrani, ám tetejét mágiával megerősített acélrácsok védik. Rá tud kapaszkodni, mást azonban nem. Megérzem a mocorgást, ám még nem lépek a látóterébe.
♫ Where I am ♫ Hát mégis honnan tudhatnám, hogy ismer? Én nem vagyok se boszorkány, se valami rohadt látnok. Ha bármelyik lennék, akkor nem történt volna ez az egész, akkor most nem lennék ennyire kétségbeesve, hogy mégis mit tegyek, miután az egyetlen ember, akiben képes voltam bízni láthatóan egyszerűen elárult, mert elárult, ez a baromi nagy helyzet, legalábbis nagyon úgy néz ki. És a legrosszabb az, hogy ha nem is így van, akkor is bőven meg van az esély rá, hogy nem tudom elhinni neki, ha az ellenkezőjét állítja. Mi van, akkor ha újra csak a képembe hazudik, sőt mi van akkor, ha egyszerűen csak törli az emlékeimet megint, vagy törölteti... fene a se tudja, hogyan csinálta. Egy boszorkánnyal, de nem tudhatom, hogy ki az, nem akartam többet tudni Jackietől, mert már így is sok volt. Ő tudja... tudja a válaszokat, ha Chris hazudnak nekem meg tudom kérdezni tőle, látta az arcát, talán még a nevét is tudja, talán azzal is tisztában van, hogy ki a boszorkány, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy... fogalmam sincs, hogy mit tegyek és ezek után sok, hogy még ez a három hülye is bejött a képbe, no meg ez a fura pasas, aki eddig semmit nem tett, most meg mint valami hős megmentő tetszeleg. Utólag persze marha könnyű! - Meg se történt volna mindez, ha nem csak a telefonodat nyomogatod, amíg belém kötnek. - vágok vissza szinte azonnal. Hála... na persze! Eleve nem vagyok a toppon, erre még ki is oktat, hogy ő tudja, hogy mennyire vagyok jól. Úgyis rendbe jönne, ez csak vér a francba is, csak egy seb! Volt már rosszabb, a fájdalom pedig szinte semmi ahhoz képest, amit át kell élnem minden egyes teliholdkor. Azt szokták mondani, hogy a fájdalom olyasmi, amihez hozzá edzheted a testedet... hülyeség! Persze az enyhébb már annyira nem lesz durva, mint másnak, de attól még a legbrutálisabb kínokat képtelenség megszokni, egyszerűen lehetetlen. Minden hónapban már napokkal az átváltozás előtt görcsben van a gyomrom, mert pontosan tudom, hogy mi vár rám és meg ha dönthettem volna valaha az életemmel kapcsolatban soha nem vállaltam volna ezt önként, de sajnos a döntés soha sem a mi kezünkben van, ezt már rég el kellett volna fogadnom. Elindulok végül, egyszerűen nem kell a segítsége, nem kértem rá, és főleg nincs szükségem arra, hogy valaki még ki is oktasson, mert egy... egy ilyen alak aztán ne mondja meg nekem, hogy mit kell tennem és miért. Semmi köze hozzá, az én életem, úgy szúrom el, ahogy jól esik! A lépteim viszont nem visznek túlságosan sokáig. Nem kell hozzá sok, hogy térdre zuhanjak, ahogy a fájdalom átjárja a elmémet. Említettem igaz, hogy ehhez nem lehet hozzászokni? Hát tényleg nem. A kezeim ösztönösen tapadnak a fejem két oldalára, mintha ez segítene, hogy a hasogató fejfájás ne robbantsa szét az agyamat, bár nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, de ebben a pillanatban nem lepne meg. És persze mindezek mellett éles kiáltás is elhagyja a torkomat, ami valamelyest sikítással vegyül, majd minden elsötétül, ahogy elvágódok a vizes talajon. A fejem még fáj, amikor magamhoz térek és furcsa módon már a hajam is majdnem száraz. Sejtelmem sincs, hogy kb. mióta lehetek itt, de ezek alapján nem két perce. Felpillantva látom, hogy ott vannak a rácsok és halvány fény is beszűrődik, de nem tudom pontosan eldönteni ebből sem, hogy mennyi az idő, vagy hogy hol vagyok. Komolyan... alakulhat még ennél is rosszabbul ez a nap? - Hol vagyok? Mi ez az egész? - nem tudom, hogy itt van-e az a fickó, hogy egyáltalán ő hozott-e ide, de az tuti, hogy cseppet ideges vagyok, no meg kétségbeesett és... nem is tudom, hogy mi a jó szó arra, ami zúg a fejemben. - Engedjen ki! - nem ugrom fel, valahogy sejtem hogy nem lenne értelme, kicsik a hézagok úgyse látnék, a legjobb esetben is maximum fákat, ha ez valami kút az erdőben.
Szétvetett lábakkal állok a kút mellett. Ő nem lát engem, a szagomat biztosan érzi. Hallom ahogyan zihál. Több száz éves szépség, kihasználatlan erővel, amelynek én vagyok az egyik legfőbb oka. Nemet is mondhattam volna, akkor talán már rég halott lennék. Belementem ebbe az ördögi alkuba, amelynek most többen isszuk a levét, lassan itt az ideje rátenni azt a bizonyos zárópecsétet, és továbblépni. A várost nem véletlenül hagytam el, a természet egyensúlya itt oly mértékben kezdett felbomlani, élőholtak és farkasok hordája lepte már el, míg mi, a megfékező erő, kevesen maradtunk. Van értelme küzdeni, biztosítani a mérleg nyelvét, ha minket is csupán alantas szolgaként kezelnek? Az elmúlt időben sokkal inkább foglalkoztam a titkos társaság mozgatásával, manipulálásával, mintsem egykori ígéretemre figyeljek, mégis, örömteli volt, hogy végre kizökkent az megszokott kerékvágásból azzal, hogy a lány ölt. Nem tagadhatja meg magát, remélem a vámpír is ráébred lassan arra, hogy bosszúja nem tarthat örökké. Eljött az idő a válaszokra, bármit is jelentsen ez nézve a jövőben. Közelebb lépek, hogy lássa azt az arcot, amely talán az utolsó lesz, vagy egy pozitívabb gondolatmenet mentén haladva akár a felszabadítója. Legugolok a rácshoz, és ráemelem az ujjaimat, ám csupán hozzáérek a hideg fémhez, nem nyitom fel, nem küldöm a nyakába. Szótlanul méregetem a sötéten tátongó mélység alján kuporgó fenevadat, aki ezúttal a lánytestet viseli. Annak látom, ami, fenséges bestiának, aki egy átokverte egyezmény kapcsán évszázadokig volt bezárva a saját testébe, hogy alig pár éve téphesse csak le a láncait, és mutassa meg a világnak,h ogy ki is valójában. Mindaz mellékes tény, hogy emberi alakja is tüneményes teremtés, ám mint tudjuk, az csupán egy felvett illúzió, egy kígyóbőr, amelyet a bestia úgy húz magára, mint mások az usankát. - A sorsod csakis tőled függ farkaslány. Meglehet, hogy ez lesz a sírboltod. Akár újjászületésed helyszíne is. Minden tőled függ. A saját érdekedben vagy ott. – Hallgatok el, nem manipulálom egyik irányban sem, neki kell meghoznia a súlyos döntést. Ha meg tudja az igazságot, talán képes lehet véget vetni hosszú útjának, és ráébredni, nincsen helye ezen a nagy világon. A bosszú rossz tanácsadó, ha mégis neki akarna rontani az évezredes vámpírnak, az sem jelenthet megoldást, a saját hátamat is védenem kell. Érdeklődő tekintettel mérem végig, mint kisgyermek a játékszerét. Kedvem támad ismét végighatolni az elméje idegpályáin, egyenlőre még csak finoman tapogató ujjakat érezhet legbelül, ám azt is, hogy amióta végigszántottam legbelül, tisztábban gondolkozik, fizikálisan is érzi a lüktetést, mintha elszakítottam volna egy erős láncát, amelytől eddig béklyókban érezhette magát. - Azt hiszem pontosan tudod, hogy ki vagyok. Már csak az a kérdés kicsi, hogy megérted-e, hogy miért... – A várost úgy akarta elhagyni, lerítt róla, tudja, hogy az ősi mint tett vele, menekülni vágyott, ám a vámpít utoléri, ha úgy akarja, és talán sorsa rosszabb lesz, mint a halál...
♫ Who am I ♫ Ahogy lassan tisztul a tudatom az kezd már a fejemben körvonalazódni, hogy az, aki ott van fent ismerős és lassan azt is felfogom, hogy kicsoda. A fickó az állomásról... a fura pasas, aki először nem foglalkozott velem, aztán pedig mégis. Felfelé figyelek, amíg nem kapok választ. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy felkiabáljak neki, hogy végre mondjon valamit, mondja meg, hogy ő van itt, hogy miért van itt, hogy egyáltalán mit akar tőlem, mert nem értem az egészet... semmit sem értek belőle egyszerűen. Végre feltűnik odafent, én pedig finoman szólva is haragosan nézek rá. - Engedjen ki! - első reakció, hát persze. Nem fogok itt csendben várni, amikor amúgy is kellően ki vagyok már akadva, ő pedig csak néz és szórakozik azzal a rohadt ráccsal, a helyett, hogy szépen kiengedne innen, mert... ki kell engednie! Nem csináltam semmit, nem értem, hogy mégis mi a fene ez az egész. Mi közöm van hozzá, vagy bárkihez. Lehet, hogy valami őrült pszichopata, aki csak szórakozik velem egy kicsit, mert épp unja magát. Hát ha kijutok innen, majd... majd jól megkapja azt, ami neki jár és az nem lesz gyenge, abban biztos lehet! Na igen, mintha bármit is tehetnék ellene, miután megbuzerálta nehézségek nélkül a fejemet. - Hogy-hogy a saját érdemeben? Ki a fene vagy mégis? Milyen jogon döntesz a sorsomról? - dühös vagyok, érthető, ha eljutok szinte már a kiabálásig. Úgy beszél, mintha olyan nagyon értene mindent, én pedig azt se tudom, hogy ki a fene. Nem értem, hogy miért vagyok itt, nem értem, hogy mit tud rólam és végképp nem, hogy mi a jó életről beszél. A sorsom... meg újjászületés, sírbolt? Ki vagyok bukva, de nem akarok meghalni az istenit! Nem, el akartam inkább menni a városból, kezdeni valami normális életet egyszer végre, de e helyett valahogy ez az akárki bezárt ide és még csak tippem sincs, hogy mégis mi a jó francot akar tőlem. - Mássz ki a fejemből, hallod? Hagyd abba! - érzem, hogy megint csinálja, mintha ott bent zongorázna a gondolataim között, de nincs joga hozzá. Azok csak az enyémek, nem turkálhat csak úgy kéretlenül a fejemben, egyszerűen ezt... ezt nem lehet! - Nem tudom, hogy ki vagy, honnan kéne... - és nagyjából itt esik le a dolog. Talán... az lehetséges? - Te csináltad? Te tetted ezt velem? Ki kért meg rá? Ki... ki volt az? - ő lehetett, ő lehetett az a vámpír. Tudom, mélyen tudom, csak épp elmondhatatlanul nehéz elfogadnom, feldolgoznom a tényt és egyszerűen nem akarom elfogadni, mert nem és kész.
Nem akartam kontárkodós énemet fény előterébe hozni, de a kinyilatkoztatása túlontúl is szándéktól vezért és bajba jutott volt ahhoz, hogy a tétlenségemet válaszadásra változtassam. - Elnézést! - kezdtem bele, felé-fordulva, miután a telefonja lekerült az akadály tényezők listájáról. Amilyen gyors röptű kezdéssel indultam feléje, olyan ütemben szakadtak meg a szavak bennem. - Én... - némi idősegítséget húzva-halasztva, azért csak sikerült kinyögnöm önkényes segítségemet. - ... úgy halottam eltévedt...és..netalán én segíthetek ebben? - nos, az ajánlat felettébb volt közhelyesebb mint amit eddigiekben produkáltam. Bevallom, kényszerből szorítottam háttérbe a régies beszédstílusomat, félően a reakciótól, hogy oktogon, idős foszernek néz. Bár amennyire kihalt ez a hely ilyen tájban, talán jó meggondolás volt beszédbe elegyednem vele. Rejtélyes jelképe csakugyan az, hogy egy ilyen törékeny lélek, miért vánszorog egy ilyen becstelen helyen. Talán külföldi...vagy aggódó keresett személy? Szemlátomást az érdeklődésem legalább 20 ponttal ugrott meg azáltal, hogy egy ismeretlen, bájos hölgyeménybe ütköztem. Nos, nem csupán azért! Így tehát mélyen indokolt, ha segítséget akarok nyújtani hogy mielőbb hazajuthassam. Furdal a gondolat továbbra is...de jelenléteben csakis a határozott kiegyensúlyozottságomat mutatom. - Nos mondja, mi az úti-célja? - kérdeztem rá, lényegre-törően az idő sürgető perceiben. A vonatom reméltem befut majd kijelölt időpontjában. De ha ez a eset elsőbbségi fontosságot érez, akkor csakhamar fel kell hogy áldozzam szegényes agglegény lakásom kiadó jövedelmét. De ez legyen a legkisebb ok amiért fontosabb kötelességemet kamatoztatom egy utat-vesztett személy iránt.
Kifordulnék, helyet keresnék, ismét a férfinek ütközöm. Ezúttal már nevetve kérek elnézést ügyetlenségemért és tekintetem lesütve hajolok le szatryaim után, miből kipotyogtak a könyvek és az egyikből kitűnik a csipkés francia, mi bíborszínben pompázik. Elpirulok, ahogy a fehérnemű után nyúlok, remélve, hogy megelőzhetem őt, miközben a könyveimet is igyekszem összeszedni. Lesütöm a tekintetem, kínomban megköszörülve torkomat próbálok valami értelmes választ adni kérdésére de csak akkor nyugszom meg teljesen, mikor minden visszakerül a helyére. – Ideengednének végre? – kérdi egy dühödt, idősebb úr, aki még csak nem is sejti, hogy száz évvel vagyok idősebb nála. – Bocsánat! – mondom gyorsan és húzódom is odébb majd végre nagy levegőt véve pillantok Haiden tekintetébe. – Azt nagyon megköszönném. Új vagyok még itt és nagyon elvesztem. – vallom be az igazat és csomagjaimmal együt egy szék felé indulok, hogy lepakoljak. – Nem tudom. – foglalok helyet kicsit kétségbeesetten, tenyereimbe hajtom arcomat de a menedék egy mosolyt rejt, nem könnyeket. – Úgy értem, hogy a hotelt keresem. Fogalmam sincs, hogyan keveredtem ide. Elidőztem egy apró könyvesboltban még be nem zárt és aztán teljesen eltévedtem. Azt a bonyolult mobilt meg nem tudom kezelni, hiába van és még le is merült. – még mindig szelíd mosoly pihen arcomon. Nem vagyok szomorú csak elveszett, ez azonban soha nem volt ok számomra a könnyekre. Mosolygok mert eltévedtem de nem vagyok egyedül. S csak ekkor döbbenek rá, hogy ez a férfi előttem, tartott valahova. – Oh, bocsásson meg! Eszembe sem jutott, hogy feltartom, milyen modortalan vagyok! S még csak a nevem sem tudja. – tincseimbe túrok és felemelkedem. – A nevem Anna. S bocsásson meg, igazán nem akarom, hogy miattam lekésse a vonatát vagy elkéssen valahonnan. – tekintetem megakad a zakó vállán pihenő szöszről de nem nyúlok még oda. – Megengedi? – kérdem és fejemmel a szösz felé intek. Ha bólint, lesöpröm válláról.
Szégyenkezve közölte, hogy problémája nem szorul segítségre. Noha az alázat szembetűnőbb volt mint az eddigiekben bármikor, mégis nemlegest választ adva ráztam meg a fejemet. Hamár úri-mód felajánlottam segítségemet a hölgynek, hát tartsam magamat az ígéretemhez. - Én miattam ne aggódjon, ráérek még elintézni a dolgomat. - gondolatban persze mellé tettem, hogy "maga bajba szorultabb mint én, aki egy agglegény lakástól is nehezen szabadul meg!" Megelőlegezve, és nyomatékot adva segítségem felajánlására, rámosolyogtam. De talán azért is, mert nem bírtam érzelem nélkül palástolni, hogy személye sokkal elragadóbb mint a fogva ejtett király lányától is. A segélykérése, hanem is hangosan, de elragadta a férfi büszkeségem, hogy mielőbb kisegítsem. Hiszen férfi mivoltom ezt követeli. Nem is követeli, inkább arra teremtetett, hogy a gyengébbik nemet óvja féltő figyelemmel. Aki pedig másként tesz, nos azbizonyára nem szerepel a férfiak körében. - A hallottakból ítélve, mégis eltévedt. Szerencsére, én magammal koptatom a járdákat már kis kölyök korom óta. - fejeztem ki, újabb mosolyt rántva, amit erényesen próbáltam nem hosszú ideig fennhagyni. -Szóval ha akarja, elnavigálhatom úti-céljához. - tértem rá egyértelműen üzenve, hogy a szavakat nem csak úgy eregetem a számmal. Felkészültem, az 50%-ra becsült nemre...de akkor, bizonyára savanyú képet is festenék az arcomra. Hiszen kitudná elvetni segítségét egy ilyen eltévedt léleknek?
Megragadnak szavai. Nem kell hozzá bókolnia, nem kell hozzá a tekintetemet kutatnia. Kifejező szép szavai visszaidéznek számomra egy olyan kort amelyben én éltem virágkorom, amelyiket úgy ismerem, mint a tenyerem… amelyik nem rémít meg úgy, mint ez. – Nem utasíthatom vissza ezt a nagylelkű felajánlást. - továbbra is lesütöm tekintetem. Úgy kerülöm az övét, mintha az égetne. Zavarban vagyok. Rám szánja az idejét és nem tudom, miképp hálálhatnám meg. Elindulok az oldalán. – Szóval mindig itt élt, Mr...? – kérdem ahogy körbefut tekintetem a vasútállomáson, ahogy magunk mögött hagyjuk. – Ismeri a történetét? – mohón csillan meg a tekintetem ha bólint. – Mesélhetne róla, ha nem bánja. Imádom a történelmet! – sóhajtok fel és végre rá emelem a tekintetem. – Tudja, gyermekként nem volt lehetőségem olvasni… - kezdek bele de aztán rádöbbenek, hogy több száz év választ el ettől az évtől és a gyermekkoromtól, elég valószínűtlen, hogy a mai világ gyermekei ne olvasnának. – Szegény családban nőttem fel. Aztán később, egy könyvtárban kaptam munkát és mit mondhatnék. Megnyílt előttem a világ. A történelem! – szenvedélyesen szeretek olvasni. Nem véletlen ragadtam le az apró könyvesboltban. Több kötet is nyugszik a papír szatyrok mélyén, amikkel igyekszem felzárkózni, hisz több, mint száz évet kell bepótolnom. Ezt azonban jobb ha nem kötöm az idegen orrára; hiszen valószínűleg őrültnek titulálna, ha elmondanám, hogy egy ötszáz éves boszorkány vagyok, aki több, mint száz évig egy koporsóba zárva álmodott. Mégis megmentésre váró Csipkerózsikaként csöppentem életébe.
▷ Mégegyszer, Boldog Karácsonyt! (: ▷ Rigth now ▷ 387
Különös gerjesztett érdeklődés fog el, miközben sejtelmes őszintétlenséggel feltárja előttem nem megszokott történetét. A bemutatkozó dialektust várva ejti ki szavait, mire megrögzötten hátam mögé vetem kezeimet, ujjaimat összekulcsolva. - Haiden Lyod. - eresztem ki ujjaim fogságából egyik kezemet, amit hűvös bőr kesztyű fed. A kölcsönös illemet elvárva bólintok felé, némi önbizalmat csempészve benne, hogy nincs oka félelemre velem tekintetben. Nem használom föl, hasznos életének lapjait. Szándékomat nem vezérli rosszindulat, csakis érdeklődés egy hasonló gondolkozású egyén iránt, mint az enyém. Noha a különcsége még nem mutatkozott nyilvánosan, de szavaiból ítélve, a környékbeli ismeretsége biztos nem becsmérelte jó szemmel ártatlan tevékenységeit. Pedig igazán mindenki hordozhat magával valami egyéni titulust. Nincs kőtábla vésve a törvényszerű hasonlóság. - Az én történetem nem egy híres vadregényes példányba szánt iromány. Egyszerű angol tanár vagyok, egy helyi gimnáziumban. - mosolyodok el, pár lépést követendő cselekvésnek adva. Eltévedt szelleme talán jobban felfrissül, ha elviszem őt a rendőrösre. Biztosan állítom, ott kezeskednek majd enyhe problémájáról, én pedig büszkén vehetem le majd magamról a probléma megoldó szerepet. A távolság azonban nem gyalog képes. Jobb lenne ha a tömegközlekedést választanánk a távolság megtevéséhez. - Remélem a könyvek sajátos világában megtalálta a maga boldogságát, mi gyermekkorában sajnálatosan nem adatott meg. - kezemet ismét hátra csapom, mellkasomat kihúzom. Szemlátomást úgy festettem mint a '20 évekből kikerült lordok egyike, akik előkelőségüket frakkjuk szöges egyenességében és egyenes testtartásukban hordozták. - És mondja... - sandítottam rá tekintettemet, a szemérem sértő bámulást ellenezve. - Milyen könyvi életrajz hozta ide Mystic Fallsba? - kérdem a keresett kört leszűkítve, hogy könnyebben bemérjem mi is igazából a végállomása.
Halk kuncogás tör fel belőlem, ahogy hallgatom aztán mint akit valami csínytevésen fogtak emelem kezem a szám elé. – Sajnálom. – mondom mosolyogva. – A város történetére gondoltam. – magyarázom meg kuncogásom megszelídült mosollyal arcomon. – De persze az ön története is épp olyan érdekes számomra. – lépek mellette könnyedén, nem túl sietősen, hiszen minden lépéssel csökken bennem a félelem, az elveszettség érzése. Figyelem, ahogy kihúzza magát, hátrafeszíti kezét és a megnyúló léptekben ülő bizonyosságot. – Nem a könyvekben, nem, de megtanultam megírni a magam történetét. – kacsintok rá miközben eltűrök egy szél miatt előlendülő tincset a fülem mögé. Újabb kérdésére azonban kellemetlen görcs rántja össze gyomromat. Nem önként vagyok itt. Azt azonban mégsem vallhatom meg a macskaköves utcán keringő szellőben, hogy több, mint száz évet töltöttem egy koporsóban, mielőtt felébredtem volna itt, ebben az apró de annál veszélyesebb kisvárosban, ahol semmi és senki nem az aminek látszik. A bárányok igazából báránybőrt lenyúzó farkasok, a farkasok pedig kastélyba zárt szörnyetegek akik könyvtár helyett halált nyújtanak az elrabolt királylányoknak. – Mondjuk úgy, hogy nem minden történetet az én tollam vésett bele a könyvembe. – felelem kicsit zavartabban és a mosolyom is megfakul, érzem, hogy hamisabb lesz. Nagyot nyelve legyintek. – De mindegy is. – zavaromban félre lépek… és persze, hogy el is esek. Nem is én lennék. A fájdalom azonnal végigvág a testemen és érzem, hogy bokámban lüktet kegyetlenül. – Jajj. – nyögök fel, hogy megpróbálok megemelkedni. Nem törött el, az úgy hiszem, sokkal jobban fájna. – Olyan ügyetlen vagyok ma! – sóhajtok némileg kissé tehetetlenül csapva az egyik szatyorra. – Nem hiszem, hogy eltört de nagyon fáj. – nyögöm csendesen mielőtt újra megpróbálnék felemelkedni.
Órák óta várakoztunk az állomáson. Egészen besötétedett. Már egy tucat vonat elhaladt előttünk, de egyik sem volt az, amire mi vártunk. A főnök küldött ki minket, hogy fogadjuk az egyik nagy fejest. Már csak az volt a kérdés, melyik vonattal jön. Ezt persze nem tudta megmondani. A partnerem egyre türelmetlenebbül viselte a várakozást. A combjait szorongatta, mert már hivta volna a szükség, de a mellékhelység olyan állapotban volt, hogy inkább maga alá vizelt volna, minthogy ráüljön a vécére. Unalmamban már a nyolcadik szál cigimet szívtam, pedig úgy volt, hogy leszokom. Ahogy elnéztem a magam mellett púposodó hamukupacot, tudtam, hogy nem ma kezdem el. Ekkor egy újabb gyorsvonat haladt át előttünk. -Még nem a miénk. - szóltam oda a partneremnek, aki csalódottan ült vissza a helyére. Az állomáson csak páran lézengtek, nyoma sem volt annak a tömegnek, amit megszoktunk. A vonat egyszer csak dobhártyaszaggató hangon lefékezett, pedig meg sem kellett volna állnia. Érdeklődve néztem a mozdony irányába. Beleszívtam a bagómba és már álltam volna fel a padról, amikor valami kerek zuhant le a peronra és gurult végig Frau Berger lábai elé. A nő lehajolt, hogy közelebbről megnézze, mi az, de abból a szögből nem igazán látszott. Bármi is volt, meglehetősen bűzlött. Ez nem jelentett semmi jót. Lassan kifújtam a füstöt, majd kicsit meglöktem a cipőm orrával, na akkor jöttünk rá, hogy ez egy fej. -Herr Kramer, éz égy hullá féjé. - állapította meg a nyilvánvalót. Már csak az volt a kérdés, hol van a tag többi része. Ekkor hangos sikoly hallatszott a túlvégről. Újra beleszívtam a cigimbe és a hang irányába pillantottam. Egy nő fetrengett a peron szélén önkívületi állapotban és a sínek felé mutatott. Egy másik pedig elfehéredve az egyik kuka felé hajolt. -Azt hiszem ott a válasz. - feleltem a partneremnek, majd elnyomtam a bagót és az álló mozdony elejéig sétáltam. Nagyjából az a látvány fogadott, amit vártam. Az első gondolatom az volt, hogy jól szétesett az áldozat, lesz mit a kollégáknak összekaparniuk. A kolléganőm időközben felhívta az őrsöt, és vázolta a helyzetet. A legközelebb hozzánk Coleman és a társa, Richard voltak. Egy italbolti rablás ügyében nyomoztak három utcányira, ezért gyorsan ideértek. -Mi történt a pasassal? - kérdezte Coleman a tetemet szemlélve. -Lökték, ugrott, esett. - vontam meg a vállamat. Ahonnan mi álltunk, nem sokat láttunk. Richard közben kikérdezett pár embert, hátha ők többet tudnak. Egy idős asszony elmondta, hogy az áldozatot Tom Smith-nek hívták, és hogy a balesett előtt azzal a hosszú, barnahajú lánnyal látta, aki az egyik padon üldögélt, majd rá is mutatott a nőre, aki az első számú gyanúsított lett. -Kisasszony, kérem, fáradjon velünk. Lenne pár kérdésünk. - lépett Richard a nő elé és a váróterem felé invitálta.
Az a szép az egészben, hogy fogalmam sincsen, hogy kerültem ide. Ezt mondjuk senkinek nem kell tudnia, még bajba kerülnék, jobb esetben csak a pszichiátriára vinnék be. Áh, kiigézem magam bárhonnan, ám amióta visszajöttem, azt kell tapasztalnom, hogy senki nem az akinek látszik itt Mystic Falls-ban. Az elmúlt években, amíg halott voltam, nagyon úgy tűnik, hogy a természetfeletti igencsak komoly teret nyert magának. Ma már egy átlag fogorvosról sem lehet tudni, hogy nem vámpír, akárcsak én. Csak éppen az a nem kicsit szánalmas, hogy mennyire hagytam magamat irányítani anyám által. Több mint ötszáz éves vagyok, mégis meghagyott ebben a tini állapotban, akinek meg van a helye ebben az egész földi létben, és ez a hely egy jó magaviseletű gyermeki posztot jelenthet csak. Alig volt köztünk harminc év, bölcsességben be kellett volna, hogy érjem őt, tudatosan fogott vissza. Ám most, hogy halott, és soha többé nem jön vissza, nem kárhoztathatom, szeretett, így látta jónak, hogy ne keseredjek bele az öröklétbe. Amióta visszatértem, már a magam ura vagyok, meg kell szoknom, hogy önálló döntéseket hozok. Hoznék, ugyanis nem tudom, hogy mi történt. Még most is csak ocsúdok, s a kint beszélgető rendőrök hangját hallom a fejemben, miszerint meghalt valaki. Próbálom erőltetni a tudatomat, hogy mi is történhetett az elmúlt pár órában, de minden oly ködös. Valami szórakozóhelyen lehettem, de nem a grillben. Mintha a lány mosdóra tévedt volna a tekintetem, miután még vámpírként is iszom, van anyagcserém. Bementem az egyik fülkébe, és onnantól minden kiesik. Semmi válasz az elmémtől. Megigéztek volna? Kétlem, másik vámpír nem lehet erre képes, még a hírhedt eredetiek talán, akikről anyámtól hallottam, hogy ők még nálunk is öregebbek, de sosem láttam egyet sem. Boszorkánynak kell lennie. Utána fogok járnia, amint a bájos biztos urakat rádumálom, hogy engedjenek utamra. Láglógázok a váróteremben, kint kordonokat húznak fel, sárga szalag meg minden, nagyon úgy fent, hogy rám akarják verni a balhét. Végül vagy négyen lépnek hozzám, az egyik még meg is szólít. - Öhm... hát persze, segítek, amiben tudok. – Cincogom a legbűjásabb tini pofimmal, bólintok, és a táskámért nyúlok. Nincsen benne semmi kompromittáló, az igazolványom is mestermunka. Felállok, és követem a rendőröket, ahogy sejtem ebből őrszoba lesz, holott nem akarnék sok tanut hagyni. Bár tudnám legalább, hogy valóban én löktem a vonat alá a szerencsétlent. De semmi, tényleg semmi... Csak a fehér zaj a fejemben.
A nyomszakértők nagy erőkkel gyűjtötték be a bizonyítékokat. Ami azt illeti volt belőlük bőven. Csak az áldozat legalább négy felé hevert. Az egyik munkatárs gondosan becsomagolta a közénk zuhant fejet, miközben a partnerem próbálta összeszedni magát. Hirtelen elkapta a hányinger, és erősen küzdött, hogy ne tegye ki az ebédjét. Még nem volt hozzászokva az ilyesmihez. -Sájnálom, ném bii... - be sem tudta fejezni a mondatát, elrohant a bokrok közé. Oldalra pillantottam és láttam, hogy Richard egy fiatal, barna hajú lánnyal beszél. Látszott a férfin, hogy megtalálta a tökéletes gyanúsítottat. Nagyon dolgozott benne a bizonyítási vágy. A legutóbb rendesen elvágta magát a főnök előtt. Azt gondolta, ha most gyorsan kézre keríti a tettest, akkor majd jóvá teszi a múltkori baklövését. A rendőr a váróba kísérte a lányt, hogy kikérdezhesse nyugodt körülmények között. A férfi megvárta, míg a nő kényelembe helyezi magát az egyik padon, majd leült vele szembe és elkezdte kihallgatni. Nem udvariaskodott, rögtön belecsapott a közepébe. Gyilkossággal vádolta meg, majd lefestette, mi vár rá a börtönbe, ha a bíróságon bűnösnek találják és elítélik. Figyelmébe ajánlotta, jobban jár, ha most mindent bevall. Az egész gyanúját egy látásgyenge vén öregasszony vallomására alapozta, aki fél lábbal már a sírban volt. Amikor a rendőr kikérdezte, igazából nem is a lányra mutatott, hanem az egyik villanypózna melletti szemetesre. Csak véletlen, hogy pont abban az irányban egy barna hajú lány is üldögélt. Az öregasszony nem mondható megbízható tanúnak. Ezúttal a társa, Coleman is úgy érezte, hogy Richard kicsit elkapkodta a dolgokat. -Feleljen, honnan ismeri az áldozatot, és miért ölte meg? A pénz miatt, vagy féltékenységből? - tolta közben a lány szeme elé pár a férfi fotóját és válaszokat követelt. Coleman már a fejét fogta, és még mielőtt a partnere tovább rontana a helyzetén rám telefonált. El is indultam a váróterem felé, de félúton Frau Berger sikoltására lettem figyelmes. A bokrok közül ugrott ki sápadt, ijedt tekintettel és azt mondta, hogy ott van egy másik hulla. Közelebb mentem, hogy megnézzem, miről beszél a kolléganő. És tényleg ott feküdt egy tetem. Ráadásul, annak a férfinak a holtteste volt, akit mi órák óta vártunk. -így már értem, miért nem jött. - jegyeztem meg, majd a rendőrnő felé fordultam. -Hívja fel a főnököt és tájékoztassa. - mondtam, majd a váróterembe mentem. Mikor beléptem, Richard már ordibált. Nagyjából tizedjére tette fel ugyanazokat a kérdésket. Ez volt a vallatási technikája, addig ismétli a kérdéseket míg a gyanúsított meg nem törik és nem köp. Nem volt rossz módszer, de nem mindig vezet eredményre. Coleman-nek halkan megjegyeztem, hogy van még egy hullánk. Persze ezt Richard is meghallotta, majd még elszántabban próbálta kiszedni a kislányból az "igazságot".
Mielőtt bármibe is fogok, rá kéne jönnöm, hogy ki kényszerített arra, hogy most itt legyek, mert ez az egész rohadtul hátborzongató. Nem vagyok egy beszari kislány, de nem szándékozom sötét erők játékszerévé válni. Alig pár napja tértem csak vissza, talán már most figyelik a lépteimet, és fel akarnak használni. Korom folytán igen komoly vámpírnak számítanék, ha anyám nem nyomott volna el teljesen, így erőteljesen tini vonalat képviselek a mai napig, amiből nem túl egyszerű kitörni. Most is itt faggatnak valami számomra tökéletesen érthetetlen agyrémről, s igyekszem okosan nézni, nem úgy, mint aki kokaint szívott. Az egyik rendőr éppen engem kérdezget, míg a többi visszatér helyszínelni, alaposan hegyezem a fülemet, hátha kiderül a részletekről is valami. Mandulavágású szemeimet a nyomozóéba süllyesztem, annyira még nem ittam Jeremyből sem másból sokat, hogy biztosra mehessek az igézést illetően, akkor pedig kár kockáztatni, leleplezni magamat. Összepillantok a másik nyomozóval, aki lényegesen jobb bőrben van, ami a külsőt illeti, és nyelek egyek. Na nehogymár... Direkt küldenek vallatni ilyen dögöket? Jóég, azért én sem vagyok fából, bármennyire is erős az akaratom. Na de majd uralkodom magamon, főleg ha ez a keménykedős, nagyfogájú folytatja az erőteljes üvöltözést. Bánom is, válaszolok néhány sablont, és már el is húzom a csíkot. Minden jobb, mint itt ücsörögni, főleg ha nem is tudom a miérteket. A térdem alatt kulcsolom össze az ujjaimat, és udvarias pofit előhúzva hallgatom a főnyomozót. - Gyilkossággal? Engem? Úgy nézek ki, mint akinek van fizikuma bárkit is a vonat alá lökni? – Kérdezek vissza félelmet tetetve, végülis nem cél, hogy kihúzzam a gyufát, lényeg az, hogy nyeregben érezzék magukat, ők itt a hatóság vagy mi. Ha kicsit erőre kapok, hát miért ne tehetném meg, hogy megkeresem őket, és egyesével töröm ki a nyakukat. Kivéve azt a nyalka srácot, hát ő... khm... Na jó, ő élhet. Nekem ott van Jeremy, vakságot viszont nem fogadtam. - Nem értem, miért kéne ezt bevallanom. Nem ismertem, megkérdeztem tőle, hogy van-e egy szál cigije, mert én teljesen kifogytam. Nem volt, így békén hagytam. Később már nem is láttam. – Hazudok mint a vízfolyás, hiszen bőven lehet, hogy én tettem, csak éppen a boszorkánymágia mindent kipucolt. Fehér zaj serceg az elmémben, minden totálisan káosz, a végén még rámbizonyítják ezt a hülyeséget, aztán meg menekülnöm kell, ha leölöm itt a fél őrsöt. Sikoltás csapja meg érzékeny fülemet, a bentiek persze nem hallják. Igyekszem nem megrezzenni. Mi a jó franc van már megint??? - Azért kiabálni nem kell... – Pillantok a jópasira segélykérően, hátha ő átveheti a kikérdezésemet, vagy akár el is tud engedni. Azért a blúzomat nem fogom megoldani, hogy hassak rá, amúgy sem hiszem, hogy az ilyen külsőleg visszafogottnak tűnő kiscsajokra gerjed. Vagy pont, hogy igen?
A kiscsajt gyilkossággal vádolták. Az még nem volt tisztázott hogy gondatlanságból elkövetett gyilkosságról vagy szándékos emberölésről volt-e szó. Még a nyomozás elején jártunk, de elég rosszul állt a szénája. Tekintve, hogy volt egy szemtanú, aki váltig állította, hogy látta a gyanúsítottat az áldozattal a gyilkosság előtt pár perccel. Richard nem kímélte a kiscsajt, úgy hallgatta ki, mint ahogy a hatszoros gyilkosokat szokta. Kemény szigor, semmi kegyelem. Colemannel összenéztünk és mindketten arra gondoltunk, hogy megint elveti a súlykot. Ugyanúgy fog járni, mint amikor a vöröskét hallgatta ki. Teljes kudarc. -Ebből még baja lesz. - súgta oda a kolléga a társát figyelve. -Csak cigit? Hülyének néz? - kiabált a lánnyal. Nem vette be a válaszát. Az eddigi pályafutása alatt túl sokszor hallotta ezt. Csak cigit kértem, csak érdekelt mennyi az idő, és a végeredmény egy konténerbe gyömöszölt hulla volt. Jelen esetben egy szétkaszabolt a sínek között. Ha igaz is lett volna, amit a kis barna állít, akkor sem hitte volna el. -Richard, menj, levegőzz egyet! - javasoltam neki. Szerencsére a rendőrtárs vette a lapot, túl messzire ment, le kéne higgadnia. Ezért fogta magát, magára rántotta a kabátot, és az ajtóhoz lépett. -De ne hagyjátok, hogy megússza! - szólt még hátra. Elővett egy szál cigit, rágyújtott, aztán kinyitotta az ajtót. Ekkor érte a találat. Orditva zuhant hanyatt a váró parkettáján. A golyók meg csak záporoztak, néhány a kis barna mellé, bele a pad háttámlájába. -A karom. Bassza meg, ellőtték a karomat. - szidkozódott a vérző testrészére szorítva a kezét. Coleman, azonnal odarohant, hogy a társát elvonszolja az ajtó elől, majd az egyik lábával berúgta az ajtót. -Mindenki, fedezékbe! - kiáltott Coleman, majd előrántotta a fegyverét. A váróteremben nem volt sok menedéknek való hely, néhány padot leszámítva. -Maga is ott, Miss...Miss.... - fordult a kolléga a gyanúsítotthoz, de rá kellett jönnie, hogy a nagy khallgatásban elfelejtették megkérdeni a lány nevét. Eközben én is elővettem a pisztolyom és az ablakhoz léptem. Óvatosan kinéztem, hogy felmérjem mégis mi a jó ég folyik odakint, de nem sok mindent láttam. Bentről csak a lövések hangjait és a sikoltásokat lehetett hallani. A peronon jó pár hulla feküdt, köztük néhány civil is. Ekkor a fejünk fölül halk zajokat hallottunk. Frau Berger volt az, bemászott hozzánk a szellőzőn keresztül. Kicsit fáradt és megviselt volt. Kimerítette a menekülés. Kérdő tekintetek vették körül, amiből rögtön levette, hogy érdekelnek minket a részletek. A kolléganő elmondta, hogy van kint egy öregasszony néhány emberrel és valami Annát keresnek, hogy rendezzenek egy régi tartozást. A lövölődzés pedig onnan indult, hogy az egyik férfi bepánikolt, amikor a holttest mellett megtalálták a pénztárcáját. A társam halkan még azt is hozzátette, hogy a vénség egy igazi boszorkány. Tudtam, hogy ezt szó szerint kell értenem. Coleman és Richard nem hittek a természetfeletti lények létezésében. Azt sem tudták hogy mi mik vagyunk Frau Bergerrel. Tehát egy boszorkánnyal volt dolgunk, méghozzá egy igen dühös boszorkánnyal. Újra kinéztem az ablakon és megláttam egy idős nőt. -Ez az a nő. - súgta oda Frau Berger, mire még Richard szemei is kikerekedtek. -Ez a vén szoknya a szemtanúnk. - állapította meg Coleman Richardra nézve, majd felmerült benne a kétely, miszerint lehet, hogy a gyanúsítottunk ártatlan és a szemtanú a tettes. -De ki az az Anna? - kérdezte Frau Berger kíváncsian. Bárki is volt, eléggé a vénasszony bögyében volt.
Mystic Falls... bár most csak cirka egy éve nem láttam, mégis hiányzott. A természetfeletti atmoszféra, ami már távolról belengi a várost, egyedi, és szinte utánozhatatlan - ilyet talán New Orleans-ban láttam még 25-30 éve, sehol máshol. Ez... olyan, mint valami természetfeletti kánaán. Akkor miért hagytam el? Mert kerestem, kerestem azt a balga bátyámat, akinek a vérszívás sokkal fontosabb, mint az ötszáz évig nem látott kishúga társasága. De mindegy is, nem érdekel. Van egy csodálatos kisfiam, akit fel kell nevelnem, és az életre tanítanom, emellett pedig nem akarom elveszíteni az a felelőtlen, kalandvágyó énemet, aki még öt évszázad után is képes új dolgokat felfedezni. Szóval, pici Will-re épp a dadája vigyáz, mialatt én jó vámpír módjára az éjszakát járom, valami vacsiféle után kutatva. A mai menüm például egy ritka nagy seggfej volt, aki az utolsó vonatra várakozva egészen véletlenül kiszúrt engem magának, megpróbálva felcsípni egy igen rossz módszerrel. Ez a "hé, jó a segged" valahogy egyik században sem jött be, a pasik mégis nagy csődörnek hiszik magukat tőle. Persze, ez ártatlan kis szórakozás volt neki - meg nekem is, mikor kicsit lecsapoltam a véréből, majd útjára engedtem, mintha mi sem történt volna.
Arcomat letörölgetve, elégedett vigyorral az arcomon indultam volna további utamnak, amikor megcsapta az orromat az a furcsa, csábítóan édes illat. A torkom ismét sajogni kezdett, érzékeim pedig a szag forrását kezdték keresni. Itt kell lennie. Magányos, mint a kisujjam. De nem szabad bántanom, egy ilyen finomságot nem. Mint mikor az emberek fogyókúráznak, és nem eszik meg emiatt a legfinomabb csokikat. Igaz, a többség aztán nem tud ellenállni. Nesztelenül, de gyorsan indultam meg, követve az illatot, ami a peronokról jött. Egy vörös hajú, fiatal lány. Nem épp a kedvenc célpontom, mert a vérszíváson kívül nem igazán tudnék mit kezdeni vele. - Kérdezném, hogy félsz-e egyedül a sötétben, de a jelek szerint nem. Bátor vagy - szólítottam meg. Nem tudom, ki ő, vagy miféle, de nem ember. Nem lehet emberi lény ilyen isteni illattal. Szívem szerint azonnal rávetném magam a nyakára, és addig szívnám, amíg egy csepp vér nem marad az ereiben.
Általában a mindennapjaim azzal telnek, hogy a 2 barátommal edzek. - persze nem egyszerre, mindig felválta - Napi szinten kb. 2 órát szoktam gyakorolni amiben jócskán benne van futás és harcolás, minden ami a testedzéshez szükséges, illetve ahhoz, hogy megtudjam védeni magamat, ha össze futok egy olyan természetfelettivel aki nem tud uralkodni magán és megtámad. A legviccesebb az egészben az, hogy mind két barát féleségem vámpír akiket úgy szintén vonz a vérem, mint más természetfelettit, mint például a vérfarkasokat. Nem mondom azt, hogy nagyon örülök annak, hogy 2 pasival harcolok és mindkettő vámpír, ami azt jelenti, hogy őket is vonzza a vérem és nem mellesleg erősebbek is nálam, mivel én csak félig vagyok vámpír, a másik felem ember. Jó persze, nem vérre menő harcok mennek köztünk, de azért szoktak durvák is lenni aminél jól jön, hogy van bennem vámpír is. Beszéltem Dariussal és lemondtam a következő 2 edzésünket mivel úgy döntöttem, hogy kicsit haza látogatok Seattle-be. A szüleim halála óta nem voltam ott és habár veszélyes még egyedül kószálnom, mert még nem tanultam meg mindent, de nem élhetek félelemben. Figyelmesen közledeked az utcákon, néha-néha a hátam mögé pillantok, hogy ki az aki követ és a véremre szomjazik, de szerencsére nem akadtam bele még olyan "emberbe" akivel szemben meg kéne védenem magamat, nem is vágyom rá, főleg mivel nem is vagyok úgy öltözve - ez persze akkor nem számítana, ha megtámadnának - de ahogy az szokott lenni, inkább kerülöm ebből a szempontból a bajt. Este jöttem vissza Mystic Fallsba, mivel az egész napomat a régi szülőhazámban töltöttem, gondolkodtam, elmélkedtem, gondolatban vissza tértem a gyerekkoromhoz. Jól éreztem magamat, de sajnos haza kellett jönnöm, nem maradhattam ott. Épp mennék ki a pályaudvarról mikor megszólít valaki. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a szavait az idegen nőszemély hozzám címezte. Hátra fordulok és végig nézek rajta, majd az arcára tekintek. Kínomban egy haloványka kis mosoly jelenik meg az arcomon, hogy sikerült kifognom valakit aki természetfeletti. Kétlem, hogy ember lenne. - Jól gondolod, nem félek a sötétben. - mondom érzelemmentes hangon. - Mi vagy te? - kérdezek rá egyből és remélem megérti a kérdést. Biztosra veszem, hogy nem emberrel hozott össze a drága látos sorsnak nevezett dolog.
Pimaszkodik. És nyilvánvalóan tud a fajtámról, ahogyan kivettem a szavaiból. Ez a mi vagy te kérdés végülis elég röhejes lenne egy átlagember szájából, aki azt hiszi, egyedül emberi lények léteznek a Földön, és ők a világ császárai. - Egy ufó emberbőrben. Vagy szimplán egy természetfeletti. - Közelebb léptem hozzá, hátha úgy mégis be tudnám azonosítani a fajtáját, de semmi. Basszus, azt hittem, minden ilyen lényt ismerek már, de úgy látszik, tévedtem. - Gondolom te sem vagy ember, mert túl messziről érezni a szagodat. Mondták már, hogy jobb lenne, ha vigyáznál magadra, aranyoskám? - Teljesen úgy beszéltem, mint ahogy vadászat közben szoktam, mert alig bírtam uralkodni magamon... még mindig. Vörös köd kezdett el leszállni az elmémre, és erőt kellett vennem magamon, hogy ne bújjanak elő a fogaim, és ne vessem rá magam. - Minden sarkon találhatsz egyet belőlünk. Teli van a fajtám mártírokkal, meg kegyetlen gyilkosokkal, akik királynak meg királynőnek hiszik magukat, közben pedig elfeledkeznek, arról, hogy nem létezik a teljes hallhatatlanság. Vámpír vagyok, szóval nem bánnám, ha elmondanád, miért ennyire vonzó illatú a véred, hogy szívem szerint minden cseppjét kiszívnám. - Az ösztöneim kontrollja nem jelentette, hogy a számra is képes voltam lakatot tenni. Neeem... ahhoz túlságosan is fel voltam hergelve.
Kezdőlap
