Mikor közelebb lép hozzám, fél lépést hátrébb lépek. Nem tudom, hogy mire készül, ki ő, mit akar, egyeltalán miért szólított le, könnyebb lett volna mind a kettőnknek, ha hagyott volna tovább sétálni. Annyit viszont tudok, hogy nagyon vágyik a véremre, látom a tekintetéből. Vámpír, ez már biztos, ahogy azt közölte is. Az viszont már nem olyan biztos, hogy a ma este számomra jót tartogat-e, vagy éppenséggel megkóstolja a véremet és legrosszabb esetben nem tud uralkodni magán, magyarán nem fog tudni leállni engem pedig szárazra csapol. Külsőre nem tűnik olyan veszélyesnek, de hát ahogy a mondás is tartja; A könyvet ne a borítóról ítéld meg. Fogalmam sincs, hogy milyen ő valójában. Akaratlanul is halvány mosoly jelenik meg az arcomon mikor kérdezi, hogy még is miért vonzza ennyire őt a vérem, miért ilyen jó illatú. Hát igen, a dhámpírokból nincsen olyan túl sok a világon ezért sem lehet egyből felismerni. Sőt. Az ember csak akkor tudja, hogy milyen fajjal áll szemben, ha már találkozott hasonlóval. Ez a nő úgy látszik velem hasonlóval még nem találkozott. Nem is csodálom, ami azt illeti még én sem találkoztam más dhámpírral. Pedig szívesen megismernék valaki olyant aki olyan, mint én. Végre nem érezném magam olyan kívülállónak, nem lennék ezzel egyedül... De mindegy is, kár ezzel foglalkozni, azzal kell gazdálkodnod amit osztott neked az élet, nekem pedig ezt osztotta. Nincs más választásom, nem tudok mit tenni. - Dhámpír vagyok. Félig vámpír félig pedig ember. Így egyaránt csordogál az ereimben ember és vámpír vér is. Ezért olyan különleges, ezért olyan más. - válaszolok végül a nő kérdésére.
Mi a franc? Félig ember, félig vámpír. Igazából mint kicsi Will, ő is tőlem származik, csak hát ő félig sem ember, és nem tűnt fel, hogy csábító lenne az illata. Lehet hogy mégis? Vagy a vérfarkas génjei kiütik a csábító vérűek sorából? Esetleg a csaj ilyen kis lökött őrült. - Szóval azt állítod, anyuci vagy apuci egy naagy, csúnya vámpír volt? - vontam fel a szemöldököm. Azok után mondjuk, hogy évszázadokig arról sem tudtam, hogy egy vámpír is képes teherbe esni, és élveztem az életemet, úgy hogy nem is gondoltam rá, meg őszintén, nem is érdekelt. - Érdekes, roppant érdekes. Viszont, nézz hülyének angyalom, de ezt nem értem. Arra számítanék, hogy ha félig vámpír vagy, inkább valami agresszívebb típus vagy. Nem ilyen kis veszélykereső, de nem túl veszélyes csaj. Vagy tévedek? - vontam fel a szemöldökömet.Nem hiszem,hogy őt vonzaná a vér, vagy nem bírná a napfényt, az viszont előfordulhat, hogy az átlagembernél erősebb, gyorsabb, és talán megigézni is képes az embereket. Elvégre ha úgy nézzük, elég vonzó lány.
Az első mondatára nem felelek semmit. Nem nagyon van hangulatom vele társalogni, méginkább nincs kedvem neki bármit is mondani az életemről, a családomról. Igaz, nem kéne újat húznom egy olyan vámpírral aki eleve erősebb nálam, és feltételezem, hogy jóval idősebb is nálam. Nem csodálkozom azon, hogy meglepődött azon, hogy ennyire csábító hatással van rá a vérem, mivel a dhámpírokból mondhatni - ha jól tudom - eléggé kevés van. Nem azt mondom, hogy ritkaság számba megy, szimplán csak azt, hogy nem minden városban van, vagy ha még is, akkor nem olyan sok, mint például a vámpírokból vagy vérfarkasokból. - Félig vagyok vámpír, ami azt jelenti, hogy nem kell napfény gyűrű nekem, és nem vagyok olyan agresszív, mint a legtöbb vámpír. Nem akarok olyan lenni, tudok uralkodni magamon. - felelek neki érzések nélküli hangnemben, csak úgy, mint ahogy a többi választ is adtam. Fogalmam sincs, hogy a találkozásnak mi lesz a vége, megúszom egy kis fejfájással, mert már kezd idegesíteni ez a nő - nem tudom miért, ma valahogy irritálnak az emberek - vagy megpróbál inni a véremből. Nem tudom, sejtésem sincsen, hogy mi lezs a végkifejlet, csupán csak véget akarok vetni ennek a beszélgetésnek. Túl hosszú volt a mai napom és nincs kedvem most magyarázni arról, hogy miért, avagy olyan vagyok.
Félig vámpír, félig ember, nem kell neki napfénygyűrű, és nem él véren. Ez egészen jól is hangozna, ha mellette nem kívánná ennyire a vérét ezek szerint szinte minden természetfeletti. Na, ezt nevezik igazi szívásnak, szó szerinti értelemben. Nem is egy agresszív típus, inkább az érzéketlen picsát játssza el, meglehetősen ügyesen. Ötszáz évem alatt persze megtanultam, nincs olyan, hogy valaki érzéketlen legyen, kivéve persze, ha igazi pszichopata, akinek nem volt gyerekszobája, meg talán még családja se. - Biztos nem lehet könnyű... az a sok vámpír, aki a véredre szomjazik, anyád vagy apád meg nem véd meg, mert egy vérbeli, érzéketlen vámpír aligha törődik a porontyával. - Ki akarom borítani, mert kíváncsi vagyok, meddig bírja cérnával, mikortól mondja azt, hogy neki már elég, és hagyja el az érzéketlenségét. - Egyébként ha túlélnéd, te is hallhatatlan lennél? Mert nem jósolok neked túl sok évet ebben a városban. MAx ha elköltözöl egy lakatlan szigetre, ott tuti nincsenek vámpírok, akik a véredre hajtanának. - Még az elején talán némi értetlenséget éreztem, ami mostanra átcsapott egyfajta izgatottságba. Az agyamra kezd leszállni a vörös köd, a gondolataim egyre inkább azon járnak, milyen lenne csak rácuppanni a nyakára, és addig szívni, amíg jól nem lakom. Kit érdekel,mik az elveim, ha ő ennyire csábító illatú, akkor vessen magára. Úgyis csak addig palástolom az éhségemet, amíg meg nem untam a vele való szórakozást.
A hátam közepére sem kívánom ezt a nőszemélyt, egyszerűen rohadtul nincs hangulatom most ahhoz, hogy hallgassam a hülye műsorát. Minek pazarolja itt mind a kettőnk idejét? Inni akar a véremből? gyerünk, próbálja meg aztán kiderül, hogy sikerül-e neki, vagy sem. Nem akar inni a véremből? Akkor meg mi a fenét akar tőlem? Tényleg fogalmam sincsen arról, hogy mire készül, viszont ebből a kis beszélgetésből kezd már nagyon elegem lenni. Jobb dolgom is lenne, első helyen az szerepel, hogy végre hazajussak innen, de feltartanak és úgy látszik ez még így is lesz egy darabig. Amikor a családomat a szájára veszi, akkor az állkapcsom megfeszül és próbálom lenyelni azt a mondatot, ami először majdnem ki csúszott a számon. Hogy van képe ahhoz, hogy más anyját, apját a szájára veszi? - Nem tudsz te semmit az én családomról, szóval jobb lenne, ha erről a témáról leszállnál, aranyom. - mondom nagyon komoly hangnemben és most először nem hátrálok, hanem közelebb lépek hozzá egy lépést. Nem tud semmit se a családomról se rólam, szóval eléggé örülnék annak, ha leszállna a magas lóról. - Tudod, nem tudsz te semmit sem rólam. Jó nekem itt, nem fogok elmenni. - mondom a nő szemeibe nézve. - Vagy is de, megyek valahova. Haza. - mondom neki egy gúnyos mosoly kíséretében.
Kurva hideg van. Pedig ilyenkor elméletben az lenne a reális, ha jó idő lenne. Igaz, késő este van, de még mindig jönnek az emberek hazafelé. Az viszont nem, aki nekem kellene. Egész este Philip háza előtt csöveztem, rájöttem, hogy a motor rohadt kényelmetlen, de így tudtam a legkönnyebben szemmel tartani őket. Remélem, hogy megérte, mert rohadtul dühös leszek, ha kiderül, hogy a semmiért áldoztam be a hátamat. Még minidig fura a kép, amit látok. Phililp, ahogy embert játszik… a gyerekeivel, meg azzal a régi-új ribancával. Tudom, nem kéne ennyire keménynek lennem a nővel, elvégre csak nő. Nem, viccet félretéve, megfontolnám, hogy picit kedvesebb legyek vele, ha nem dugná őt Philip. Soha nem befolyásoltam Philipet. Én csak megmutattam neki azt, hogy mire képes, a lehetőséget, amit adtam, azzal ő élt. Nincs ebben semmi manipulálás, csak tette, amit szeretett csinálni. Mellesleg, jó is volt benne. Viszont, köztudott dolog, hogy a nőnek hatalma van a férfi felett, főleg, ha szét is nyitja neki a lábát. Ez pedig rohadtul zavaró. Ráadásul én ezt láttam is, így duplán zavar. Meg kell találnom a módját, hogy megértessem Philip-pel ezt. Tisztán kell gondolkodnia, egyszer már megmentette őt a sors ettől a nőtől és az ő szerelmétől, akármi is legyen az. Megölhetném, mondjuk. De ha össze is jönne, Philip egyből rájönne, hogy én voltam. Szóval, el kell érnem, hogy Philip a farka helyett az agyát használja. Nem lesz könnyű, minden férfi a farkát szereti jobban. Kérem a plédet! – parancsoltam rá a csövesre, mikor mellé értem. Lassan tápászkodott fel ülésbe, biztos mélyen aludt, mert úgy nézett rám, mintha életében először akarnának tőle elvenni valamit. – Kurva hideg van. Add ide a plédet! – lassan, tagoltam kértem őt újra, de nem akart megmozdulni. Beletelt néhány hosszú másodpercbe, mire megmozdult és felém nyújtotta, de csak sikerült. Persze, az arcára volt írva, hogy mit gondol. – Köszönöm! – mosolyodtam el hálásan, miközben magamra terítettem azt. Mindjárt nem fáztam annyira. – Most pedig húzz innen, várok valakire. – láttam, hogy elment valahova. Vonattal. Mi a tökömért vonatozik egy vámpír? Philip kezd teljesen becsavarodni. A csöves meg nem akar mozdulni. Vagy a padhoz fagyott a segge. Bár ezt megcáfolja az, hogy végül feláll és lassan, kelletlenül, de elindul végre. Fogalmam sincsen, hogy mióta ülhetek a padon, mikor újra kinyitom a szememet. Még mindig este van, bár már kezd világosodni, azt hiszem. Ahogy viszont kidörzsölöm az álmot a szememből, felmordulok. – Oh, faszom! – egyrészt, mert úgy tűnik elaludtam. Philip meg kurvára nincs itt. – Keltem már rosszabb látványra is. – mondtam aztán az előttem álló nőnek, miközben normális ülő helyzetbe küzdöttem fel magam. – Mióta állsz ott? – kérdeztem Sabrianát, miközben kiropogtattam a nyakamat. Előbb a motor, most pedig ez a rohadt pad.
Jó pár hét eltelt azóta, hogy utoljára láttam Darius-t, de pont nem érdekelt, hogy merre is ette őt meg a fene. Legalább addig se nekem kellett hallgatnom a hülyeségeit, vagy éppen azt, hogy ő mekkora egy isten. A bárban pedig zajlott tovább az élet. Szerettem ott dolgozni. Nem volt mindig könnyű, de nem is érdekelt az, hogy esetleg nehezebb napok is vannak. Könnyedén tettem mindig is rendet, illetve a lányokkal is remek volt a hangulat, de az a tény, hogy a nővéremet már jó ideje nem láttam az már egyre inkább aggasztott. Tudtam jól, hogy nincs minden rendben velünk, de amíg nem találom meg, addig nem sok mindent tehetek pedig segítenem kell rajta, rajtunk, vagy már magam sem tudom, hogy mi ellen. Talán a családi átok ellen, már ha tényleg igazak a feljegyzések és a hiedelmek. Mert amennyire babonás egy család volt a miénk, annyira nehéz benne hinni. Na, meg ha a testvérem boszorkány, én meg farkas, akkor itt még kell valami turpisságnak lennie. Csak a dolgok mélyére kell ásnom. Bár tulajdonos hirtelen oldott kereket, így nem sok mindenre jutott időm azóta, hiszen én vittem azt a bárt, de ez titok volt. Mindenki azt mondta, hogy még mindig a régi tulaj viszi, de az alkalmazottak tudták, hogy az én kezembe került a papírok miatt és amiatt, mert én tudtam fizetni. Fiatalság nem mindig olyan rossz. Főleg, ha még van elegendő pénzed is. Az ilyen helyeken sok mindenről pusmognak, sugdolóznak és még engem is megtalált olyan pletyka, hogy láttak valami fura alakot itt vagy éppen ott csövezni. Eleinte csöppet se érdekelt, hiszen nem az én gondom. Miért is lenne? Ő nem akart fizetni a szállásért. Talán túlzottan megszokta azt, hogy mindent ingyen megkap, de egy idő után már nem bírtam elmenni a szóbeszéd mellett, így pár napja elkezdtem faggatni az odajárókat, meghallani azt, amit véletlen elejtenek, hiszen farkasként annyira nem nehéz. Végül egyik este elhatároztam, hogy megtalálom Mr. Csöveskét, mert vámpírlétére eléggé vicces, hogy éppen ilyen életet választott. Nem kellene nekem állandóan ilyen jószívűnek lenni, hiszen tuti, hogy nem fog ebből semmi jó se kisülni. - Rose, zárj majd be, a kasszát pedig számold össze. Addig nem megy senki se haza, amíg nincs rendben a hely. Hajnali háromkor zárj be, hogy utána újra nyithassunk a szokott időben. – adtam ki az utasításokat, majd sietve belebújtam a kabátomban. – Nem kellene elmenned. Főleg nem egy olyan alak miatt, akiről szóbeszédek szólnak. – jegyezte meg Cass. – Minden rendben lesz, nem kell félteni. Ti csak gondoskodjatok a bárról. – mosolyogtam rá a lányokra, majd a hátsó ajtón át távoztam is. Nem néztem hátra, hagytam, hogy a lábaim és a nyomok vezessenek oda. Jó pár óra eltelt már addigra, mire rátaláltam a jelenlegi „barlangjára”, már a nap is elkezdte megmutatni az első napsugarait. Lassan sétáltam hozzá közel, s még egy apró sóhaj is elhagyta az ajkaimat, mert tuti nem kellett volna idejönnöm. – Ennyire azért ki ne ugorj a bolhás bőrödből, hogy látsz. – jegyeztem meg ugyanolyan kedvesen, mint amennyire ő örült nekem. – Elég ideje, hogy megölj a bűződdel. – nézek rá komolyan, miközben összefonom a karomat. – Szóval ez az új hobbid? Mármint az, hogy bűzlesz és csövezel, mert nem fűlik a fogad ahhoz, hogy fizess? - kérdezem tőle egy kisebb grimasz keretében, majd körbepillantok. – De legalább nem kell mással osztoznod ezen a szellős helyen. Biztosan kényelmes lehetett, vagy tévednék? – kérdezem tőle ártatlanul, de egy gonoszkás mosoly keretében. – Mit keresel itt?
Nyöszörögve ropogtatom ki a nyakamat, mikor felkelek. Nem szeretem, ha megzavarnak alvás közben. Azt pedig még kevésbé, ha egy padon alvás közben zavarnak meg. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy még Philipet is lekéstem, szóval kijelenthetem, hogy a semmiért kértem el a csövestől a plédjét. Nem mintha olyan sokat számítana ez. Előbb-utóbb úgy is halálra fagy majd valahol, én csak kicsit felgyorsítottam a történteket. Nem öltem meg. Vannak elveim. Csövest nem eszek, ahogy az emberek sem eszik meg a kidobott kóbor kutyákat. Kitudja milyen bajuk van, jobban szeretek olyanokból táplálkozni, akiknek nem az a nap fénypontja. Mert annak a csövesnek jó eséllyel az lett volna, ha megölöm. Pedig nagyon próbáltam mosolyogni. – vontam meg a vállamat. Lófaszt, de ezt mindketten tudjuk. Nem egészen értettem, hogy mit keres itt, elvégre… ahogy elnézem csak ketten vagyunk. Biztos a magánélete az. Vagy csak követett. Mindkettő elég lehangoló, és nem bizonyítja, hogy lenne olyanja, hogy magánélet. – Bűz? – beleszagoltam a levegőbe, de egyáltalán nem éreztem magam büdösnek. Ellentétben… Az egyetlen, aki bűzlik itt, az te vagy. Meg az a bokor, de oda csak egy kutya szart. – bökök a mögötte lévő bozót felé. De neki erősebb szaga van, mint annak, amit a kutya oda lefektetett, szóval… Nem, nem! Először is, most keltem fel, majd mindjárt bemegyek valakihez egy zuhanyért. – kopogok, megigézem, hogy engedjen be, aztán felmegyek, zuhanyozom és kész vége. Ha olyan nyit ajtót, akit nem támad kedvem egyből kettétépni, akkor még talán arról is meggyőzöm, hogy a kedvemért költözzön a híd alá, mert jobb szeretném egyedül használni a házát. – És nem csövezek, csak fáradt voltam és itt pont volt egy pad. A fizetés pedig elvi kérdés. Nem hiszem, hogy fizetnem kéne azért, hogy elviseljelek téged. Szar üzlet. – majdnem annyira bűzlik, mint a kutyaszar a bokorban. Persze, fizessek azért, hogy vele lakjak egy házban? Kurvákért és alkoholért fizetek,d e ezért nem. – Akár hiszed, akár nem, megküzdöttem ezért a helyért. A környék legkényelmesebb padja. – és még egy plédet is sikerült szereznem. Na, ez egy jó üzlet, sokkal jobb, mint amit ő várna el tőlem. Ki az, aki ép eszű, és elvárja, hogy fizessek neki? Philip nem ennyire hülye, pedig ő szerelmes. – Hát, ahogy látom, pénzt biztosan nem. – hajoltam le a földön lévő pohárért, de ahogy megráztam, csak néhány cent zörgött benne. A csöves biztos itt hagyta. Szerencsétlen, pedig kitudja mióta spórolt egy szelet kenyérre. – Várok valakit. Vártam valakit, felteszem lekéstem róla. – húztam el a számat, miközben a mellényem zsebéből előhúztam a cigarettásdobozt, és rágyújtottam egy szálra. Na és te? Csak nem a magánéleted vonatára vársz? Végre bemutathatnál neki. Talán virágot is hoz majd neked. – remélem azért nem kiabáltam el semmit sem. Elég kihalt a vasútállomás, de kitudja. Még így is kedves voltam, feltételeztem, hogy kapna virágot.
Csak egy apró sóhajjal jutalmazom a szavait, na meg egy mindjárt röhög a vakbelem pillantással is, hiszen semmi kedvem ehhez az egészhez. Talán ostobaság volt idejönnöm, de tényleg érdekelt, hogy ennyire utálja mindenki őt, hogy senkinél se tudott szálást kapni? Én se ujjongtam érte, de azért azt se kívántam, hogy olyan büdös legyen, hogy az ember majd meghaljon a közelében már a szagától is. - Látom még mindig úgy gondolod, hogy ez nem lejárt lemez, de azért inkább saját magadat kellene körbeszagolgatnod, akkor talán a közeledben a növények se halnának ki. – mondtam neki minden kedvesség nélkül, miközben összefontam a karomat magam előtt. – Látod, még a kutya is odacsinál, ahol te vagy. Ennyire szeretnek téged az élőlények. – s eme dolog alatt, mind a növényeket, az állatokat és embereket értettem. Na meg persze a természetfelettieket is. - Milyen nagylelkű vagy, s a zuhany mellé még reggelinek is használod őket? – kérdeztem tőle félrebillentett fejjel, s reménykedtem, hogy nem lesz a válasz, mert még több embert nem fog megcsapolni, se hullákat hagyni magam mögött. De azért tényleg megszabadulhatna már ettől a csöves szagtól, ami rátelepedett az elmúlt hetek és hónapok alatt. Az üzlettel kapcsolatos kijelentésén pedig nemes egyszerűséggel nevetem el magamat, mintha most hallottam volna az év viccét. Tuti, hogy agyára ment a vámpírság, vagy csecsemőkorában fejre ejtették, mert ennyire magának való és vak is csak ő lehet. Komolyan nem is értem, hogy miként képes valaki egyáltalán elviselni őt. Szerintem még a világ legbunkóbb embere is hozzá képest piskóta. – Tudomáson szerint te kerestél meg múltkor. Mit kellett volna tennem? Esetleg eldobni az agyamat, hogy egy ilyen tuskó Adonisz akar nálam lakni és mindent megengedni? – kérdeztem tőle egy grimasz kíséretében, mert ezt ő se gondolhatta komolyan. Ennyire nem vesztem még meg a farkaskodás közepette. – Megigézted? Esetleg megfenyegetted? Húúúú, de nagy küzdelem lehetett. Esetleg buksi simít kérsz cserébe? – pimasz vagyok? Meglehet, de nem túlzottan érdekel. Nem akarok a kedvére tenni semmiben se, hiszen semmi közünk egymáshoz. – Neked még én se adnék pénzt. – jegyzem meg egy vállrándítás keretében, így ne is csodálkozzon, hogy senki se adakozott neki. – Ha annyira akart volna veled találkozni az illető, akkor gondolom felébresztett volna, vagy tévednék? Esetleg egy barát, aki szintén a háta közepére se kíván? – kíváncsiskodtam tovább kicsit talán bunkóan, de nem túlzottan érdekel a dolog. Majd egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben kiszedem az arcomból a szőke tincseimet. - Miért szeretnél találkozni vele? Még a végén megenne reggelire, amúgy meg szerintem semmi közöd hozzá. – pillantottam rá szúrósan. – Meg számodra csak az a magán élet, ha valakinek van valakije? Azt hittem, hogy te eleve a kötetlenségek híve vagy…
Voltam ennél büdösebb is már. Szerencséd, hogy csak… hány éve is születtél? – fingom nincs, hogy hány éves, de erősen kétlem, hogy huszonvalahánynál több lenne. Látszik. Pár száz évvel ezelőtt még lovak között kellett aludnom, nem volt egy valóra vált álom, de akkoriban így mentek a dolgok. A siránkozása miatt pedig csak a fejem fáj, az önbecsülésem biztosan nem. – Az a kutya már előttem oda szart. – vontam meg a vállamat, mielőtt egy hatalmasat ásítottam volna. Nem igazán volt kedvem minden egyes szavára reagálni. A legtöbbre oda se figyeltem. Ha egyszer mond valami értelmeset, talán meghallom. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt csinálja. Persze, hogy nem. – ráztam meg a fejemet, aztán néhány pillanat múlva halkan felnevettem. – Minek nézel engem, valami rohadt papnak? Mit kéne tegyek velük, ha nem megölni őket? Drágám, sajnálom, hogy egy világot kell benned összetörnöm, de elárulom, nálunk így mennek a dolgok. – persze, hogy megölöm őket. Nem fogok rohadt állatokra vadászni, mint valami vegetáriánus. Találkoztam már néhány barommal, aki ezt csinálta, és vámpírlétük ellenére, két percembe sem telt megölni őket. Az emberi vér az, ami az erőnket adja, minél több, annál jobb. Én pedig imádok erős lenni, a legerősebb. Ez a természet rendje. A gyengét megöli az erős. – Hát, akkor talán még kedvelnélek is, kitudja. – vontam meg a vállamat. Nem szeretem az olyan üzleteket, mikor adnom is kell valamit. Nem véletlen, hogy nem tartok be semmit, amit ígérek. Ez így mondjuk nem igaz, azzal a hülye picsával kötött alkut betartottam volna, de a sors végül úgy hozta, hogy nem kellett. Erről nem én tehetek. – De a lehetőségedet elszalasztottad. Az ajánlatom már nem él. – ha pedig Philipnek nem tudom rendbe hozni a fejét, majd kiveszem a szomszédja házát. Megigézem a tulajdonost, és máris azt csinálok ott, amit akarok. Ez már jó üzlet tűnik, sokkal jobbnak, mint amit ő ajánlott. – Csak kedves voltam. Néha te is kipróbálhatnád, akkor talán lenne, aki elvisel. Nem csak neked lenne jó, de nekem is. – mosolyogtam rá, de pár pillanat múlva csak közömbösen felsóhajtottam. Őszintén szólva, nem különösebben érdekelt, hogyan viselkedik. Tudom, hogy mit csinál, nem ő az első, aki sértegetni próbál. A gond azonban az, hogy nem ér el vele semmit sem. Mert ehhez oda kéne figyeljek rá, és magamra kéne venni, amit mond. – De elvárnád,hogy én fizessek neked. Neked komoly tévképzeteid vannak. – dőltem hátra, visszaejtve a poharat a földre. Azt a néhány centet megkaphatja, ami benne van, ha annyira akarja. – Hát, nem ez lenne az első alkalom. – sóhajtottam fel. Folyton téved. Ezt bizonyítja az is, ahogy próbál beszélni velem. – Több száz éves, lehet csak szar a szeme. Vagy sietett. – Philip biztos nem sétált volna csak úgy el mellettem. Minimum lerúgott volna a padról, ahogy ismerem őt. Főleg azok után, ami történt. Habár nem én vagyok a hibás azért sem. – Nem vagyok én semminek sem a híve. Már az is elköteleződés lenne. – az pedig igencsak távol áll tőlem. Legalábbis néha, nekem is vannak elveim, nem vagyok kegyetlen ember, sem erkölcstelen. Csak, amikor annak kell lennem. Ha rákényszerítenek, akkor az ellen mit tehetnék? – Viszont rajtad érződik, hogy egy ideje senki nem dugott meg. Ha megengedsz egy apró jó tanácsot: ne beszélj. Úgy össze fog jönni! – nem vagyok másnapos, nem is igazán lehetnék, de az én fejem is úgy fáj tőle, mintha egy kéthetes vegasi túráról érkeztem volna meg. Na jó, fáj már a seggem. – húztam el a számat, miközben feltápászkodtam a padról, és ledobtam oda a plédet, amit a csövestől kaptam. Vettem el. Részletkérdés. – Megyek házat nézni. – kell egy zuhany, és egy kis vér. Philip háza amúgy sincsen messze, a szomszédja pedig folyton otthon van, ahogy elnéztem a múltkor. – Téged pedig biztosan várnak a barátaid, akiket említettél a múltkor. – elhallgattam néhány pillanatra majd még nagylelkűen hozzátettem. – De, ha ne adj isten, nem léteznének ezek a barátok, és a magánéleted vonatja is váratlanul felborult volna, amiben szerencsétlen fickó, vagy nő, életét vesztette… akkor csatlakozhatsz hozzám. – persze, az összes csak feltételes módban. Erősen kétlem, hogy ebből bármelyik is igaz lenne, de nem az én dolgom. – De előbb vennem kell valami erőset, hogy oda tudjak rád figyelni. – már elindultam az állomásról, az, hogy jön-e, vagy sem, az ő dolga. Egy biztos. Mindenképp vennem kell valami piát, mielőtt beállítok házat venni.
- Egyszer talán megtudod. – rántom meg a vállaimat, mert semmi köze ahhoz, hogy mikor születtem. Másrészt meg szerintem nem is érdekli. A kutyás megjegyzésére alig hallhatóan elnevetem magam, majd megszólalok mosolyogva. – Biztosan tudta, hogy érkezel és a te tiszteletedre csinálta. – sose voltunk olyanok, akik túlzottan kedvesek tudnak lenni a másikkal, de miért is kellett volna annak lennünk? Még barátoknak se lehetne minket mondani, de még érdeküzlet se lappangott közöttünk. Igazából azt se értem, hogy mit keresek itt. Talán tényleg ennyire érdekelt az, hogy egy vámpírból is lehet csöves. - Hamarabb hinnék az emberek azt rólad, hogy maga vagy az ördög, mint azt, hogy pap vagy. S tudod másvámpírok is élnek, de még se ölnek meg minden létező embert. Mert ha így tennének, akkor előbb vagy utóbb nem lenne kiből enniük. – szólalok meg negédes hangon, de felőlem. Öljön meg mindenkit és legyenek a nyomában a zsaruk. Nem az én dolgom. Nem én fogom elrejteni őt, még mit nem. Ezek utána meg pláne nem. Komolyan úgy beszél, mintha ő lenne valamiféle kiskirály és mindenkinek úgy kellene cselekednie, ahogyan ő akarja. A szavaira feljebb szökik a szemöldököm és rövid ideig hitetlenkedve nézek rá, mintha csak azt akarnám megállapítani, hogy lázas-e vagy nem. Végül inkább megrázom a fejemet és hagyom a fenébe, de az újabb megjegyzésén már elnevetem magam. – Te komolyan azt hitted, hogy újra szeretném tárgyalni a dolgokat? – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen, majd kifújtam a levegőt, hogy inkább hagyjuk. Köszönöm, de semmi kedvem ilyen kiskirályokhoz. – Kedves voltál? Kik szerint is voltál az? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert ő és a kedvesség szerintem eléggé külön utakon járnak. Bár az se kizárt, hogy az egoista énjét állandóan megtartja számomra, de lehet inkább hagynom kellett volna őt a francba. Inkább csak rajzolni valami hülyeséget az arcára, amíg alszik, majd lelépni, mint valami suhanc. Akkor aztán csinálhatott volna azt, amit akar. - Tudomásom szerint a látásotokkal ennyi év után sincs semmi baj, ahogyan a szaglásotok is egész jó, ahogyan a miénk. Így eléggé gyenge lábakon áll az, amit mondasz. Talán csak neki is elege lett belőled és a hülyeségeidből. – rántottam meg a vállaimat, ha annyira jóban vannak, akkor kötve hiszem, hogy csak úgy itt hagyta volna a haverja. Legalább valami őrültséget tutit tett volna vele. – Ebben igazán tévedsz, de gondolom már hallottad azt, hogy mekkora egy Tapló féreg vagy. – csöppet se érdekelt, hogy mennyire húzza fel magát, de nem voltam kapcsolatban, de ennek ellenére nem olyan régen nem üres volt az ágyam, de ezt persze honnét is tudhatná? Komolyan, még a farkuk által vezért férfiak is normálisabbak, mint ő. Nem is értem, hogy miként képes valaki elviselni őt. Tuti annak a személynek se lehet valami rendben a fejével. Szavaira pedig mielőtt bármit is végig gondolhatnék a kezem lendül, s már az se érdekel, ha megakadályoz benne, de egy tuti, hogy megpróbálok neki bemosni. Az se érdekel, ha nekem fog hamarabb fájni, de most már végre leszállhatna az életemről. – Tudod a barátaim helyettem zárnak be a bárban, mert én idióta és hülye voltam, hogy megnézzem minden rendben van-e veled. De talán minden rokonod megbánta azt, hogy világra jöhettél! Egy ekkora idióta seggfejt is rég hordhatott a hátán a föld! – szólaltam meg dühösen. Figyeltem őt, majd lassan elindultam utána, de rohadtul nem azért, mert annyira vágytam a társaságára, hanem sokkal inkább azért, hogy életben maradhasson a lakás tulaja. – De akár eljöhetsz a bárba is. Ott is tudsz zuhanyozni és még pia is van, hiszen már csöpp agyad sincs, amit képes lenne elpusztítani. – villantottam rá egy ártatlan mosolyt.
Remélem, sírva aludnék el éjszakánként, ha nem tudnám meg. – mosolyodtam el, de a szavaimból csak úgy csöpögött a szarkazmus. Jól gondolta. A legkevésbé sem érdekelt az, hogy hány éves, igazából, a neve sem különösebben izgat. Ők, emberek, valamiért elvárják, hogy érdekeljenek másokat. Ez elég pofátlan egy dolog, legalábbis szerintem. – Vagy… csak nagyon kellett szarnia. De legyen, ahogy mondod. – vonom meg a vállamat, és sóhajtok egy nagyot. Nem ez volt az a beszélgetés, amire most vágytam. Igazából, nem vágytam beszélgetésre, vérre már igen, de megtanultam együtt élni az éhséggel, tudom magam türtőztetni. Más kérdés, hogy nem szokásom így tenni. Tagadjam meg azt, ami vagyok? Még szerencse, hogy így tesznek, több marad nekem. – bólintottam a szavaira. – Mégis miért érdekel, hogy kit ölök meg? Talán ismered őket? Az emberek naponta ölnek meg több száz, több ezer állatot, hogy jól lakjanak, de én nem ölhetek meg naponta egyetlen egy embert? – nem mintha elvetemült állatvédő lennék, de jobban bírom őket, mint az embereket. Nem pofáznak vissza,a kutya még hűséges is. – Oh, várj, kitalálom! A rendőrség! Igazad van, tényleg elképesztően sok esélyük van arra, hogy megtaláljanak. Majd bilincsben visznek be a bíróságra. – emeltem fel a kezemet, mintha bilincsben lennék, hogy illusztráljam is a szavaimat. – Nem tudom észrevetted-e, de ebben a városban lassan több vámpír, vérfarkas, és boszorkány van, mint ember. A nagybecsű rendőrség mégis ott tart, hogy állatok tépnek darabokra embereket. – nem látom okát annak, hogy aggodalmaskodni kezdjek. Nem szoktak rendőrök jönni utánam, azt sem tudják ki vagyok, de ha tudnák is, mire mennének? Visszakeresik a nyilvántartásukban, hogy mi történt velem 500 ével ezelőtt? Vagy lelőnek? Jelentéktelen, ez az igazság. – Persze, hogy újra akartad. De ember vagy, elbaszol dolgokat, megesik. Van még úgy… ötven-hatvan éved okosabbnak lenni. – aztán meghal, vagy valamilyen elképesztően varázslatos módon életben tartja magát, míg meg nem öli valaki. A halál elkerülhetetlen, akárhogy is éljünk. – Kérdezd meg azokat, akik életben vannak. – nevettem fel halkan. Na igen, az, hogy ők élnek, az én jószívűségem eredménye. Ez persze túlzás, de nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy nincsen szívem. Van, de nem úgy használom, mint mindenki más. Én nem osztogatom a szeretet, mint a cukorkát. Köszönöm, több, mint négyszáz éves vagyok, de ha nem világosítasz fel erről, még most is hetente járnék szemészhez. – morogtam magam elé. Nem értem miért vesz mindent szó szerint. Persze, hogy nincs baja a látásának, de Philip figyelmetlen, mert máshol jár az esze. Jól fejbe kell csapjam valamivel, hogy visszaálljon minden úgy, ahogy régen volt. – Huh, kemény szavak ezek! A féreggel viszont nem értek egyet. – csóváltam meg a fejemet. Már annyi sértést vágtak a fejemhez az elmúlt évszázadok alatt, hogy kialakult bennem egyfajta… immuniság ezek ellen. Régen egyetlen rossz szó miatt öltem. Most adok egy lehetőséget, hogy javítson a másik, és csak utána végzek vele általában. A kezét még elkapom, mielőtt megüthetne és először kissé bosszúsan pillantok rá, de végül csak elvigyorodom, majd elengedem a csuklóját. – Nagyon kevés ember van, akitől eltűröm, hogy megüssön. Te, drágám, nem tartozol közéjük. – kicsit jobban is vigyázhatna. Az, hogy eddig nem bántottam, nem jelenti, hogy nem tehetem meg a közel jövőben. Aranyszabály: csak akkor üss, ha célba is találsz. Most talán azt várod, hogy cáfoljam meg, amit mondasz? – pillantottam rá kissé értetlenül. Nem mondhatom, hogy nem volt idióta és hülye, ami mellesleg ugyanaz, mert az volt. Ha egy kicsit gondolkodik, tényleg rájöhetett volna arra, hogy felesleges idejönnie. A válogatott sértéseire viszont nem felelek, felesleges, érezze egy kicsit jól magát, hogy övé lehet az utolsó…sértés. – Azt mondtad, hogy a barátaid éppen zárnak. Kettesben egy bárban veled… a pia és a zuhany sem hangzik rosszul, de… nem bízom benned. – csóváltam meg a fejemet. Épp az előbb akart megütni is, nem igaz? – De lehet róla szó, viszont csak az után, hogy már lakástulajdonos vagyok. – folytattam az utamat Philipék felé. A szomszédjának a háza tökéletes lesz. – Azt hiszem négyen laknak abban a házban. Lassan már csak hárman, mert kelleni fog az egyik szoba. – nem fogok kanapén aludni, sem garázsban. Ennél azért jóval magasabban van az a léc. Nem egy hosszú séta, mire a ház ajtaja elé érünk. Kopogtatok párat, majd hátrafordulok, hogy Sabriana-ra nézhessek. – Mi lenne, ha te döntenéd el, hogy melyik élhet? Három kiadó hely van, egy szerencsétlentől pedig meg kell,váljak. – úgy is belekötött a táplálkozási szokásaimba, hát tessék, most ő választhatja ki a mai menümet. Úgy fél perc lehet, mire kinyílik az ajtó és egy negyvenes, kopaszodó fickó bámul rám értetlenül. – Beengedsz. – igézem meg, mire kicsivel később már szóban is elmondja, hogy betérhetek a hajlékába. – Na, mit szólsz? Szép nagy ház… oh, és kölyök is van! – lépek a falhoz, amin képek ezrei sorakoznak. Ezektől meg kell, hogy váljak, kit érdekel egy meztelen baba a falon? – Ő itt anya… ő itt a kölyök, ő meg apa. – az ujjaim végigjárják a képeket, majd a fickón állapodik meg, aki beengedett. – Lehet, hogy csak hárman vannak? – hangosan kérdeztem magamtól, de pillanatokon belül meg is világosodtam. Hát persze! – Oh, te félredugsz! – egy fiatal lányra emlékeszem negyediknek, és mivel a falon nem látom a pucér baba képét, így ő lesz a szerető. – Egy családapa, aki egy egyetemistát tömöget, míg a felesége vacsorát főz neki. Ez sem elég, hogy megöljem? – megfogom, jó eséllyel. Láthatja: nincsen szent ember, mindig van ok, és mindig van egy behajtó. Ez most én vagyok.
Megforgatom a szemeimet a reakciójára, mert csöppet se érdekel a rohadt szarkazmusa. Nem vagyok túlzottan vevő rá és semmi kedvem hozzá. Elég azzal megbirkózni, hogy a főnök sehol nincs, a nyakamba szakadt egy bár és még álmos is vagyok, hiszen a bárok főként este pörögnek, de persze a főnök napközben is legyen elérhető. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Nem vagyok profi ebben, de feladni se fogom. Majd csak valahogyan megoldom. - S ha megölöd mind, akkor később miből is fogsz enni? – vontam fel a szemöldökömet, mert szemmel láthatóan nem túlzottan vette a lapot, hogy mire is akartam célozni. – Komoly, hogy állatokhoz hasonlítod őket? - kérdeztem tőle egy hitetlenkedő nevetés közepette és még a fejemet is megráztam. – Te tényleg ennyire agy halott vagy? Esetleg vámpírrá válásod előtt kikaparták az agyadat és hülyeként dobtak bele az örökké valóságba, vagy csak szereted megjátszani a sötétet? – kérdeztem tőle minden kedveskedés nélkül, a hangom pedig tele volt negédes hanggal. Nem érdekelt, hogy mennyire sértem meg, de már roppant mond idegesítő volt ez a hülyeség, vagy az, hogy annak adta ki magát. - Talán azért tartanok ott, mert vannak olyan rendes fejű lények, akik eltakarítják a hozzád hasonlóak utáni nyomokat. De persze, ha akarod ölj meg mindenkit, majd halj éhen, mert már nem lesz kiből enned. Végül is, ha ennyire sötét vagy. – tárom még szét a karomat is megadóan, hogy felőlem tegye meg, ha ennyire idióta vadbarom, aki nem képes a fától az erdőt látni. S mindig csak az ölésre tud gondolni. Akkor teremtsen magának egy vámpírt, akinek kedve és kínja szerint törheti ki a nyakát. – Miért is csak annyi lenne? Nem találkoztál már vén farkassal, aki úgy néz ki, mintha most múlva 20? Elárulom neked, hogy léteznek, mert sokan jóban vannak boszorkányokkal, így nehogy azt hidd, hogy pár évtized múlva én már nem leszek itt. De míg én tanulok a botlásaimból, addig te csak a sírodat fogod megásni a rohadt nagy egód miatt! – pillantottam rá egy unott mosoly keretében. Sőt, még ásítottam is hozzá picit, mintha ezzel is azt fejezném, hogy ez már mennyire unalmas és szánalmas, mármint az, amit erről gondol és nem jött be az, amit mond. - Tényleg? Mi bajod a férgekkel? – kérdezem tőle ártatlanul, majd mielőtt válaszolhatott felismerést színleltem. – Már meg van. Ők is túl cukik hozzád. Azt hiszem még náluk is rosszabb vagy és te egy külön faj vagy Tuskófalván. – s ártatlanul pislogtam rá. Ohh, sose voltam szent és nem pont vele szemben leszek az, akivel most elkezdem gyakorolni az álszentséget. Sőt, biztosan nem fog eljönni az a pont. Mi talán örökké így fogunk civakodni. Amikor elkapja a kezemet, akkor csak morgok egyet, majd a szavai hallatán elnevetem magam. – S ez szerinted engem érdekel? Mit csinálsz? Eltöröd a karom? Farkas vagyok, gyorsabban gyógyulok seggfej! – forgatom meg a szemeimet, majd egyszerűen elrántom a kezemet az ujjai közül. Ne fogdosson az idióta fejével, mert a végén tényleg megteszi, akkor viszont farkasként vetem utána magam. - Csak nem félsz egy farkaslánytól? Idősebb vagy, de mégis félsz, hogy fenékbe haraplak? – kérdeztem tőle nevetve, hiszen lehet megakartam ütni, de még szerintem sose mutattam ki a fogam fehérét, vagy karót se próbáltam döfni a szívébe. Követem őt, majd amikor meghallom, amit mond, akkor csak újra felmorranok. – Te tényleg megvesztél? Miért jó az, hogy állandóan ölsz? De most komolyan mond már el, hogy miért jó, hátha akkor elfogadom ezt a „Mindenkit megölök” hülyeséget. – pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg érdekel. Beljebb sétáltam vele együtt, majd mosolyogva pillantottam az itt élőkre. Kíváncsian vettem szemügyre a lakást, majd sóhajtottam egyet. – Attól még, hogy egy fiatal lány lakik itt nem jelenti azt, hogy félre is kefél az apa. Komolyan egy gyerektől akarod elvenni a szüleit? Meg ez a lakás nem is olyan, amilyen te vagy. Gyere inkább. – intettem neki, hiszen süket még én se vagyok. Pár ajtóval odébb mentem, majd ráböktem. - Foglald le ezt és azt ölsz meg, akit akarsz eme ajtó mögött. – pillantottam rá komolyan. Nem fogom megakadályozni, de a hallottak alapján ezek sokkal inkább megérdemlik a halált, mint az a család.
Hízelgő, hogy így gondolod, de az ember szaporodik, nem? Tehát, mindig lesz kiből táplálkozni. Annyira gyorsan azért nem fogynak az emberek. – ráztam meg a fejemet. Négyszáz éve élek már, eddig is tudtam táplálkozni, és mivel pár száz évvel ezelőtt még ötven év alatt volt bőven az átlag életkor, azt kell mondjam jó esélyeim vannak a következő négyszáz évre is. Kedves, hogy aggódik, de nincs miért. – Hát persze, hisz állatok. – az ember állat, és ezt csak egy ember képes megtagadni. Ugyan már, megöljük egymást, rosszabb esetben még meg is esszük egymást, megdugjuk a másik párját… ezt állatok csinálják. – Technikailag igen, elégé halott vagyok. Te meg éppen menstruálhatsz. – különben nem értem, hogy mire fel ilyen érzékeny. Szar lehet, de ez van, növesszen magának egy farkat, és már is le van tudva a dolog. Ha boszorkányok képesek egy embert évszázadokon át életben tartani, egy faszt is biztos másodpercek alatt növesztenek. Ha tudsz neveket, kérlek mondd is meg, hadd küldjek nekik köszönőkártyákat! – vigyorodtam el. Rendes fejű lények… valószínűleg csak ő tudja, hogy ezzel mégis mi az istenre akart célozni, de egy biztos: én nem kértem erre senkit, ha nekik van arra idejük, hogy állattámadásként adják el azt, hogy naponta tépnek darabokra valakit… na ők a gyengeelméjűek. – Mindig lesz kiből táplálkozni. Szerinted négyszáz évvel ezelőtt többen voltunk? – mindig lesz kit megölni, mindig lesz kiből táplálkozni. Mert nem csak éhség miatt lehet életet elvenni. Én például szeretek vadászni, mindenkinek kell valami hobbi, igaz? Néhány száz évvel ezelőtt még nem vették ennyire komolyan azt, ha megöltem valakit. Ebből a szempontból visszavágyok, manapság ha valaki megöli a másikat, azt cseszik le, ahelyett, hogy logikusan gondolkodnának: az illető valószínűleg azért halt meg, mert gyenge volt. Aki nem tud magára vigyázni, az tanuljon meg, ennyire egyszerű. – Ha így folytatod, előbb fognak megölni, minthogy eljuss egy ilyen boszorkányhoz. Az öröklétnek kitüntetésnek kéne, hogy legyen, nem valami olyan dolognak, amit minden hülye megkaphat. – csóváltam meg a fejemet kissé bosszúsan. Sok hülyével találkoztam már, a legtöbbjük szerencsére meghalt, sokuk azonban még mindig él. Az öröklét ajándék kéne, hogy legyen, egyesektől azt az ötven évet is sajnálom, nemhogy a végtelenséget. Az ilyen barmokat pedig kötelességemnek érzem, hogy megfosszam az élettől, akár örök az, akár nem. Minden normális ember örökké akar élni, ez így van rendjén. De nem mindegyiknek kéne, hogy ez meg is adasson. Tuskófalván… ismételtem meg a szavait mosolyogva. – Azért kicsit jobban megerőltethetnéd magad, mikor sértegetni próbálsz. – nem igazán ér el ezzel semmit sem. Elég sokat sértegetek már, tudom ezeket kezelni, kevés olyan dolog van, amit eddig ne hallottam volna már. Habár a Tuskófalvával még senki nem próbálkozott. – Nem ártana. – húztam mosolyra a számat néhány pillanat erejéig. – Gondolkodj! Egy jó okot mondj, hogy egy dühösebb pillanatomban miért ne kéne megöljelek. Ha rám támadsz, a törött karod lesz a legkisebb bajod. – ezt remélem ő is képes felfogni. Mégis mit képzel rólam? Mi vagyok én, uzsorás, hogy karokat török? Nem szokásom nem egyértelmű üzeneteket adni annak, aki baszogat. Egyenesen rettegek! – nevettem el magamat. Nem igazán akartam erre több időt pazarolni. Nem tudom, hogy eddig mi jött le neki rólam, de szerintem kitalálhatta, hogy rühellem, mikor valaki azt hiszi, hogy minden következmény nélkül cseszegethet. – Ha még nem tűnt volna fel, vérrel táplálkozom. Miért foglalkozzak azzal, akiből ezt megkapom? A kotont sem használják kétszer egymás után, én is szeretem a változatosságot, nem táplálkozom kétszer ugyanabból. – folyton ezek a hülye kérdések. Az emberi élet túl van értékelve, csak, akik ebben a szánalmasan empatikus korban születtek, azt hiszik, hogy ennél mi sem értékesebb. Egy-két embernél értékesebbet tudok szarni is. – Csak az egyiket. – rántom meg a vállamat. Valakinek mosni és főznie is kell, igaz? Így hát valószínű, hogy az apa fog meghalni, mert ahogy elnézem nem egy konyhatündér. – Várjatok itt! – utasítottam a szobában lévőket, majd nagyot sóhajtva álltam meg az ajtó előtt, amire mutatott. – Szóval, egy szülőt nem ölhetek meg, de itt mindenkit? Hol itt az… igazság? Hadd halljam, mégis mit tettek ezek a szerencsétlenek, hogy úgy gondolod, megérdemlik a halált? – elvégre ő az élet védőszentje, nem igaz? Ha már ő azt mondja, hogy értük nem kár… ott bizony szörnyű bűnök lapulnak. Amit mondjuk én telibe szarok, de kíváncsi vagyok hol a határ nála.
- Lassan már nem lesz, aki szaporodjon ebben a városban, vagy éppen felnevelje az csecsemőket. – villantottam rá egy fintort, hiszen amennyit ő megzabbant és még mellé meg is öl, s akkor még számoljuk hozzá a többi vérszívót, aki szintén inkább öl, mint esetleg életben hagyná az áldozatait. Így annyira nem is téves az, amit mondok, hiszen vannak jó páran a rothadó hullaszagúak. – Mi van?! Te roppant mód hülye barom vagy! – jegyzem meg a menstruációs dologra, mert rohadtul nincs igaza és csöppet se volt vicces, még ha szerinte igen is. Azért mert nem félek tőle és kimondom a véleményemet. Nah, nehogy már az én bajom legyen az. A kijelentésére meg csak csöppet se nőisen, de a jól ismert nemzetközi jelzést mutatom neki, hogy bekaphatja. Talán tényleg hülyeség volt idejönnöm és inkább hagynom kellett volna, hogy tovább aszalódjon azon a padon. Megérdemelte volna, ahogyan azt is, ha lekakilja egy madár alvás közben. Sokat nem rontott volna a helyzetén. Nem is értem, hogy miként képes valaki a barátja lenni, mert kötve hiszem, hogy másokkal sokkal kedvesebben viselkedne. Szerintem nála ez az alapjárat. - Igen, vélhetően többen voltunk. Nem véletlen beszélnek arról, hogy miként is csökken a népesség. Menj el Ázsiába, ott talán még örülnének is egy hozzád hasonlónak. – forgatom meg a szemeimet, hiszen ott amúgy is túl sokan vannak. Lehet, hogy ott jól is vennék azt, ha elhullana pár fej, de itt biztosan nem örülnek neki, de amennyire idióta vadbarom tud lenni és amekkora napellenzőt hord, meg se lepődök azon, hogy nem látja az igazságot a szavaim mögött. Mintha ész helyére is valami más szorult volna nála. Talán ott is csak a hülyeség és a vadbarom életvitelhez szükséges funkciók vannak már csak. – Hamarabb végeznének veled, mint velem. – villantok rá egy mosolyt, ami csöppet se őszinte, de megérdemli. Nem hiszem, hogy bántanának, ha cserébe felajánlanék egy fejet, mondjuk az övét. Ő se sokat tudna tenni, ha több boszorkány összefogna ellene. Ha nem is a halálát kérném, de egy kis kínzás ráférne, hogy rájöjjön milyen is prédának lenni. Csak legyintek arra, hogy jobban sértegessem őt. Nem lehet mindenki akkora tuskó, mint ő. Nekem se lételemen mások lelkébe gázolni, de kötve hiszem, hogy bármi is mondta volna neki már tuskófalvát. Annyira nem felkapott dolog, vagyis gondolom. Csöppet se érdekel. - Ha megtennéd, akkor nem lenne, aki az agyadra menne és nem bukkanna fel akkor, amikor rohadtul nincs szükséged egy idegesítő személyre. Mennyivel unalmasabb lenne már az életed, nemde? – kérdeztem tőle negédesen, hiszen magam sem gondoltam komolyan, de az se érdekel, ha esetleg megöl. Előbb vagy utóbb mindenki meghal, maximum azt sajnálnám, hogy Mr. Kuka és mindenkit megölök uraság vette az életemet. Rosszabb, mint egy sorozatgyilkos. Tuti valami nincs rendben a fején. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy apró morgás távozik az ajkaim között. Komolyan ez a mentsége és ennél hülyébb példát nem is mondhatna? – Te szívtál valamit, mert szerintem a két dolog eléggé távol áll egymástól. S attól még, hogy te nem akarsz kétszer enni belőle, lehet más megtenné, vagy ennyire önző vagy, ha neked nem kell, akkor másé se legyen? – fontam össze a karomat magam előtt kíváncsian. A kijelentésére csak legyintek, majd pedig inkább megpróbálom innen elcsalni őt és egy teljesen másik házat mutatni neki. Előbb vagy utóbb amúgy is megölné a többi lakót is, így nem hiszem el, hogy sokáig élne az anya, vagy a fiatal lány. – Hirtelen számít az, hogy miért gondolom azt, hogy meghalhatnak? Tudomásom szerint neked semmit se számít, csak az, hogy jól lakj és meghaljanak. Akkor tedd meg itt, s nem fognak újabb nyomokról hazudni se. Szóval? – kérdeztem meg tőle kíváncsian a másik ajtó előtt állva. Nem fogom könnyedén elduruzsolni azt, hogy bűnözök tanyájához hoztam és igazából mindenki hálás lenne, ha halottak lennének. Ha már ölni akar, akkor öljön olyanokat, akik tényleg szinte semmit se számítanak.
Kicsiben gondolkodsz, ez a te bajod. Vannak más városok is. – New York, New Orleans, Seattle, Chicago… ez csak egy szarfészek, ami ennek ellenére időnként nagyon is szórakoztató. Sok várost és országot megjártam már az életem alatt, egyikért sem fájt a szívem, mikor elmentem. Az már alapból szar, ha egy hely határoz meg téged. Márpedig így van, ha képtelen vagy elmenni valahonnan. – Mit vagy ezen így felháborodva? Talán nem menstruálsz? Mert akkor jó eséllyel az lesz a te nagy bajod. – őszintén nem értem, hogy ezen minek így kiakadni. Nő, a nők pedig legjobb tudomásom szerint menstruálnak. A bajok ott kezdődnek, ha már nem, a helyébe elmennék egy dokihoz megnézetni magamat. Csak elmosolyodom, mikor mutatja, hogy kapjam be. Na ja, nem ez az első eset, hogy valaki ilyet tesz, és gondolom nem is az utolsó. Nem értem mi baja van, bár nem is kell, hogy értsem. Nőből van, ráadásul túlságosan emberi. Ez a baj a kutyákkal. Míg én halhatatlan vagyok és élvezem az élet minden egyes percét, addig ők korlátozottak és havonta egyszer vedlenek is. Nem valami szép látvány, egyszer volt szerencsém végignézni a dolgot. Több órán át tartott, a fickó csak úgy ordibált a kíntól, én pedig megszabadítottam tőle, mielőtt átváltozott volna. Nos, én úgy tapasztaltam, hogy kurvára nem. – ráztam meg a fejemet. A falumban alig éltünk százan, most már egy kisebb városban élnek egy millióan. Azért ez elég nagy különbség. – Nem a kedvenceim. Habár… van egy-két pofás darab, de nem szeretem a kínait. – ráztam meg a fejemet. Öltem már kínait, ugyanolyan, mint mondjuk egy amerikai, csak… kevésbé jön be. Van, akinek jól áll a vágott szem, de a legtöbbnek nem, ráadásul ugyanúgy néznek ki, mint valami elbaszott puzzle. – Már amelyik. – vonom meg a vállamat. Vannak boszorkányok, akik utálnak, és vannak akik…. kevésbé utálnak, de megteszik, amit kérek, mert tudják, hogy a békesség jobb. Okosak. – De értek a nyelvükön. – alapjáraton nem kedvelem őket, mert csak megkeserítik az életemet, azonban akad egy-kettő olyan is, aki pontosan tudja azt, hogy mi kell nekem. És tudja, ha ezt megadja, én is megadom neki azt, ami kell. Nem feltétlen kell, hogy a farkamról legyen szó, egyesek csak szívességeket kérnek. Hm. – horkantok fel nevetve, a fejemet csóválva. – Tévedtem. Talán mégis van humorérzéked. – az… unalmasabb lenne. Pont erről szól az életem, az unalmassá váló dolgok helyett keresek valami érdekeset. Ezzel soha nem volt bajom, mindig remekül fel tudtam magamat találni az ilyen helyzetekben. Ebben vagyok az egyik legjobb. – Oh, tényleg? Tippelj, mennyire szarom le őket? Mi vagyok én, hogy másokat etessek? Egyék azt, amit megszereznek maguknak. – ekkora faszságot. Miért kéne, hogy foglalkoztasson az, hogy ők mit esznek? Én is abból táplálkozom, akit elkapok, szerintem erre más is képes, tekintve, hogy elég erősen megszorítani a kezüket és már csontjuk törik. – Nem, kicsit sem. – ráztam meg a fejemet. Pont leszarom, hogy szerinte ki érdemel halált és ki nem. – Csak érdekes, hogy az élet fanatikus védelmezője most tálcán kínálja ezeket. – na mindegy, nem igazán érdekel, gondolom valamelyik baszakodott itt vele, vagy valaki mással, és a második esély már nem igazán játszik. Azt még én vagyok a kegyetlen. Kopogtattam az ajtón, majd, ahogy kinyílt, tettem róla, hogy beengedjen a nő. – Hívd le őket! – szóltam a nőnek, aki elindult az emelet felé. Biztos lakik itt még valaki rajta kívül. Fél percen belül le is értek. Egy középkorú férfi, meg egy kamaszlány, akik értetlenül álltak előttem. Közelebb léptem a férfihoz, és mielőtt még bármit is tehetett volna, reccsent a nyaka, majd a padlón kötött ki. – Menj a konyhába és csapold le nekem valahova a véred, rendben? – nem ellenkezett, egyből elindult a konyha felé a nő, én pedig az utolsó emberhez sétáltam. A lány a félelemtől megbénulva állt, az apját bámulva, és csak akkor nézett rám, mikor már egy lépés is alig volt köztünk. – Na és ő? – léptem a lány mögé, és megragadtam a vállait. – Azon kívül, hogy ronda, van valami vétke? – pillantottam kérdőn Sabriana-ra, bár nem igazán érdekelt a vétek, attól független is megölném. De azért kíváncsi vagyok. A lány talán úgy 15-16 éves lehet. – Nagylelkű vagyok, ha vele nincs bajod, megkaphatod. Ha nem akarod… csatlakozik az anyjához. – nekem teljesen mindegy, ronda, nem fogom kiszívni a vérét, csapolja le, és majd úgy megiszom, a testét meg kidobom valahova… mondjuk a szomszéd kertjébe. A szomszédnak se ártana majd bemutatkozni.
Nem mondom, hogy túlzottan meg vagyok lepve. Nem azért mert már nem lehet igazán meglepni, hanem inkább azért, mert magasról leszartam a kölyköt és az ügyét, egy oldalsó pillantásnál talán nem is vetettem oda többet a kollégának aki a fülemet rágta azért, hogy vonja be a gyereket. Minek? Elbaszta? El de csúnyán. Tehet most már ellene valamit? Kurvára nem. Akkor meg minek kell utána menni és csesztetni, belerángatni mindenféle szarba. Nem értem. Nem is nagyon érdekel már. Itt vagyok, várom, hogy a kávém végre elkészüljön és az utamra induljak de az a seggfej Hudges nem sieti el a dolgot. Lefogadom, hogy most is a pultos csajt próbálja befűzni. Nem mondom, jó nő de túlságosan is jó lelkű. Az a hippi fajta,. Nem mintha Hudges sokkal iősebb lenne a csajnál. Percek múltán aztán végre megjelenik. Mellém osztották, hogy tanuljon. Én meg arra nevelem, hogy kurva gyorsan hozza a kávét és most megint legalább hat percbe tellett a dolog, mikor egy perc alatt lefő a feketém. Morgok egy köszt mikor végre belekortyolok és rágyújtok a mai ki tudja hányadik szálra. - Tudja, hogy az a szar egyszer megöli, igaz? - Elégedetten szívok még egy slukkot és türelmesen kortyolok újra. Aztán szembe fordulok a sráccal és megcsóválom a fejem. - Ha rossz ember lányát fűzöd, az is kinyírhat, mégsem látod, hogy belepofáznék abba, hogy kit akarsz megdugni, nem igaz? - a faszom ebbe az egészbe. Nekem Moretti a társam és most mégis egy nyomorult kölyköt kell istápolnom és még egy másik is vár rám valahol, valószínűleg a gatyájába szarva a gondolattól, hogy vajon, mi a francért rángatják be hajnali négyre az őrsre. Lehúzom a maradék feketét, eltaposom a csikket és beülve a kocsiba adok gázt. A rendőrségre érve lefékezek, bevágom a kocsiajtót, bezárom az autót és már irány is a kihallgató, be a kölyökhöz akinek elég volt egyszer elbaszni valamit. Most aztán remek kis spicli lesz mert Allan túl beszari ahhoz, hogy a saját farkát áldozza be a cél érdekében. Elhúzom a pofám mikor meglátom a kihallgatóban a kölykök és azt akit mellém beosztottak, elküldöm a francba. Elég vagyok ide én is. Nem kell, hogy duplán stresszeljük. Meg az se, hogy engem idegesítsen a gyerek a seggemben. Belépek és ledobom a gyerek elé a mappát amit már jól ismerhet. - Akkor mondom a tényeket. Elbasztad és a felsőbb vezetés most még jobban elbassza az életed. A jó oldala az, hogy ha azt csinálod amit mondok akkor életben maradsz és megúszod pár nyomorult hónappal. Ha nem, akkor vagy maradsz évekig vagy pedig megdöglesz. Nekem mindegy melyiket választod. Amíg nem idegesítesz. - mondom egyszerűen majd intek is neki, hogy jöjjön utánam. A faszom fog egész nap a rendőr őrsön rohadni. Van sokkal jobb dolgom is és a gyerek is jobb ha megismeri az utcákat. Meg a bandát ahova be kell épülnie. A kocsiban szólalok csak meg újra. - A név amit meg kell jegyezned; Angela O'Hare. Az a nő egy ravasz kurva. - fordulok rá a vasúthoz bekötő útra. - Az vezeti az egész bandát. Az ő nevében intéz minden lépést Evan Conroy. Neked a nőnél kell bevágódnod. Mindjárt meglátod. A vonata nemsokára befut. Európában nyaralt a lelkem. - Gyújtok rá egy szál cigarettára. - Mikor hazaér, Conroy fogja fogadni és még pár fickó. A te dolgod az lesz, hogy belebotolj a nőbe és kiessen ez a pici zacskó a zsebedből. - nyújtok át a srácnak egy adag heroint. - Nem kell így megijedni, láttál már ilyet. Mint a filmekben. Nem kapsz lehallgatót. Most még nem kell. - rántom meg a vállam. Ha rajtam múlna egyik sem kapna. Nem kell lebukniuk. De hát nem én vagyok a cseszett főnök. Ez van. - Na, mit gondolsz, menni fog? - pöccintem ki az ablakon a cigit amikor lehúzódok a vasútállomás mellett.
Nem szeretem, ha a főnök az irodájába hív. Feleleveníti azokat az emlékeket, mikor egy láthatatlan pallos lebegett a fejem felett, és azt vártam, vajon melyik pillanatban fog lecsapni. Ilyenkor nyugtalankodom, de most már tudom, hogy nincs félnivalóm, a munkámra nem lehet kifogása, de ennek ellenére feszengve lépek be hozzá. Nem ülök le, munkaidőben vagyok, ezt mindketten tudjuk, ennek ellenére elég mogorva kifejezéssel jelenti ki, hogy várnak a kapitányságon. Már épp szabadkozni kezdenék, hogy én aztán most aztán végképp nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, még csak ferde szemmel se néztem senkire. Tudom milyenek az állami börtönök, volt szerencsém hozzá, egyébként meg próbaidőn vagyok, szóval kösz nem. Tökre elég az nekem, hogy kidolgozom a belemet nap mint nap a Grillben. Most viszont hajthatatlannak tűnik, az se nagyon érdekli, hogy csúcsidőben fogok lelépni és így valószínűleg neki is pult mögé kell állnia, mert hárman nem fogják győzni a munkából hazafelé tartó megpihenni vágyó embereket, akik egy jó ital és egy kis társaság reményében keresik fel a helyet. Már útközben vagyok, mikor is a biztonság kedvéért intézek egy sms-t az ügyvédemnek, nem árt ha tud róla, hogy - esetlegesen a tudta nélkül - behívtak az őrsre. Azt már tudom, hogy nélküle egy szó nem sok, annyit nem nyöghetek ki a rendőröknek, mert addig csűrik-csavarják, míg végül bizonyítékként felhasználják ellenem. Önként lépek be az ajtón, természetesen ha nem így tennék, arról értesítve lenne a felügyelőtisztem, az ügyvédem, meg tudja a hóhér kik még, és talán újra is nyitnák az ügyemet. De mivel azért kaparok, hogy ne legalább a próbaidőt kibekkeljem anélkül, hogy valami irdatlan nagy szarba keveredjek, nem igen van más választásom. A járőrkocsi hátsó ülése nem csak hogy kellemetlen élmény, de baromira kényelmetlen is. Most ezt is kihagynám. Az mondjuk nem lep meg, hogy egyből a kihallgatóba terelnek, egész sokan ismerik az előéletemet ahhoz, hogy tudják miért vagyok itt. Valamivel kevesebb aggodalommal foglalok helyed odabent úgy, hogy nem vagyok bilincsbe verve, de ez nem jelenti azt, hogy nincs bajom a helyzettel. Igazán hagyhatnák, hogy éljem a kis életemet anélkül, hogy komplikálnák azt. - Hívjak ügyvédet? - nézek rá felvont szemöldökkel. Oké, hogy beleköptem valakinek a levesébe, az is oké, hogy drogoztam és tömegverekedésbe kerültem, balesetet okoztam. Elbasztam, és megettem azt a förmedvényt, amit főztem magamnak. De elkerekednek a szemeim mikor szóba hozza azt a néhány hónapot. Engem még egyszer biztos nem fognak bevarrni. Nem azért pénzelik Európából az ügyvédemet, hogy hagyja ezt. - Nem igazán értem a helyzetet. Nem csináltam semmit. Mégis hova kéne mennem most és miért? - értetlenkedek. Valami azt súgja, hogy ez nem éppen a hivatalos eljárás. Az elém csattintott mappa tele van a kihágásaimmal ugyan, de nem kerültek hozzá újak legjobb tudomásom szerint. Nagy sóhajjal mégis feltápászkodok, mielőtt az kerülne a listára, hogy nem működöm együtt az illetékes hatósággal. Nem kell a balhé. - Oké, oké, értem én, hogy egyszer elkaptak és ezért most évekig szívok, de hééé. Leálltam, kiszálltam. Kész! - szögezem le, amint meglátom a felém nyújtott tasakot. Naná, hogy láttam már ilyet. Sokféle anyagot terítettem, meg tudom különböztetni az egyiket a másiktól. Első ránézésre mondjuk nem, de tapintásra el tudom különíteni melyik a heroin és melyik a kokain. Most viszont eszembe se jut elvenni a zacskót. - Nem érdekel, milyen szarba akarnak belerángatni, most jöttem ki, feltételesen vagyok szabad lábon, ember.. Nem fogom vásárra vinni a bőröm, hogy aztán visszakerüljek. Új életet kezdtem, egyetemre járok meg minden.. - magyarázom sietve. Azt se értem, hogy merülhetett fel bárkiben ilyen ötlet. Én aztán hótziher, hogy nem fogok közreműködni még egy kartelles ügyben.
Meglepően szar dolog ha alkut kötnek a nevedben. Tudod mi szarabb? Ha a kibaszott ügyvédet elfelejti megemlíteni, hogy alkut kötött a nevedben. A srácra pillantok aki láthatóan nincs tisztában azzal, hogy mi a franc történik körülötte. - A helyedben keresnék egy új ügyvédet. - rántom meg a vállamat érdektelenül. - Mert azért nem a sitten rohadsz még mindig mert aláírtad az alkut ami pedig az volt, hogy segítesz a nyomozásban. - előhúzok egy szál cigarettát. Elvileg nem szabadna. Gyakorlatilag leszarom és rágyújtok majd a kölyök elé hajítom a telefonom. - Hívd fel aztán ne rabold tovább az időmet. Van jobb dolgom is, mint a lelked istápolni. - az az igazság, hogy nincs ínyem ehhez a naphoz. Alapból el van baszva az egész. Moretti úgy tűnik belopta magát a bőröm alá. Homokszem a gépezetben ami megakasztotta a fogaskerekeket. A rohadt életbe. Most meg a seggembe dugtak egy mihaszna kölyköt és most itt van a második semmire kellő. Remek. S akkor csodálkoznak, hogy nem mosolygok. Ha a kölyök végre végzett a telefonnal és az ügyvédje a szájába rágja, hogy az egyezség megköttetett és végre hajlandó nem belehugyozni a gatyájába hanem felnőttként állni a sarat akkor ideje indulni. El kell kapni azt a rohadt vonatot, nincs időm nyavalygásra. Mikor kinyitom a kihallgató ajtaját megpillantom Clara csinos hátsóját aki persze azonnal visszafordul. - A francba is Roux. Megint miattad bűzlik az őrs. Nyomd el.- végigpillantok formás alakján és vigyorogva adom meg magam. Legalább legyen valami jó is a napban. Elnyomom a csikket majd visszafordulok és a srácra pillantok aki épp leteszi a telefont. - Na, most akkor már elindulhatunk végre? - ha végre bólint a lelkem akkor kiterelem a parkolóba, bevágódom a kormány mögé és a vasútállomásra hajtok. - Angela O'Hare. Tudom, meglepően fiatalnak tűnik. Huszonnyolc éves. Az apja egy éve hunyt el, azóta ő vezeti a családot. - Átdobok pár képet a kölyöknek. - A mellette álló farok Evan Conroy. A nő legnagyobb bizalmasa. Az a másik kettő aki ott áll mellette - mutatok el a képekről, az ablakon át az Evan mellett álló tulkokra - nemrég csapódtak bele a kis családba. Evan választotta őket személyesen. Ne tévesszen meg a nő kora. Angela egy vérszomjas, ravasz kurva.
Kezdőlap
