Barátnőm úgy felöltözött, mint egy eszkimó. Én értetlenül néztem, ahogy sapkát nyom a fejére, kesztyűt, sálat ragad, és vastag kabátját magára véve indul kifelé a házból. Én magamra vettem a mellényemet, és úgy ahogy voltam, elindultam a kocsija felé. Hideg,hószagú északi szél fújt. Belekapott enyhén vizes hajamba, és tovább vitte a citromos samponom és balzsamom illatát egy távoli vidékre. Kicsit megborzongtam, talán a hirtelen támadt széltől, talán az éhségtől, ami már órák óta marta a belsőmet. Szürke, nehéz fellegek vonultak, kavarogtak meglepő gyorsasággal az égen, mintha valami láthatatlan hajcsár ütötte volna őket hatalmas ostorával, sebes és fegyelmezetlen mozgásra kényszerítve a hatalmas égi bárányokat. A messzi távolból morajlást hallottam, persze ezt csak a vámpír létnek köszönhettem, hisz a vihar még súlyos mérföldekre tőlünk csapott le áldozataira. Megfordultam, és a kulcsot a zárba illesztettem. Gyors, határozott mozdulattal zártam az ajtót, majd sarkon fordultam és a lépcső felé vettem az irányt. Chels is érezhette a vihar közeledtét, és még talán valami mást is, mert csend telepedett közénk. Az iménti jókedvnek nyoma sem maradt, baljós sejtelem járta át holt szívemet. Mikor a kapuhoz értünk, a szomszédos ház lakói- egy fiatal pár- épp elsétáltak előttünk Barney nevű chihuahuájukat sétáltatva. A kutya -jó szokásához híven- persze azonnal hangos ugatásba és ugrálásba kezdett, majd a lábam felé kapott. Én sajnos éhségem, hirtelen támadt rossz hangulatom és indulatom hozományaként persze azonnal rávicsorogtam, előhozván csodálatos vámpír arcomat. A kutya nyüszítve szaladt gazdái háta mögé, mire a párocska hölgy tagja veszett sipítozásba kezdett, mert szerinte egy démon lakik bennem, ha ezt az angyali kisállatot képes voltam így megrémíteni, miközben ő csak játszani akart velem... Chelseanek köszönhettem csak, hogy pillanatnyi gyengeségem nem leplezett le minket. Egy másodperc. Ennyi kellett csupán, hogy elkapjam az arcom, és pillanatok alatt visszarendeztem emberi ábrázatomat. A párocska eleinte dühösen kiabált, féltett "kutyulijuk" ártatlanságát bizonygatva. Én rájuk sem néztem, inkább sértődötten a vinnyogó kutyára összpontosítottam. Csak távolról hallottam Chels megnyugtató hangját... Pár perc elteltével ismét nyugalom és csend lett, és folytathattuk az utunkat az autó felé. A kocsi ajtaja kinyílt, és én gyorsan bepattantam. Övet csatoltam, elhelyezkedtem, és vártam a litániát. Chels sosem ítélkezett, de ez most annyira jelentéktelen apróság volt, és emiatt a hülyeség miatt annyira közel kerültem a lelepleződéshez, hogy a szemrehányás szinte ordított jégkék szemeiből. Ami megdöbbentett az az, hogy mégis egyszerre éreztem sértődöttséget és bűntudatot. A sok feszültség szinte fel akart robbanni a bensőmben, mint egy időzített bomba. Ez az egész Jessica ügy, Adam, a vámpírság, Francesco halála, egy milliókat érő cég, a hirtelen támadt vagyon és felelősség, az éhség, Chelsea nyilvánvaló zárkózottsága és titkolózása....egyszerre törtek rám, és szinte a földig rombolták a hónapok alatt felépített védelmi rendszeremet. Némán viseltem hát csendes megrovását, és kifelé bámultam az ablakon. Pár perc múlva csak annyit nyögtem ki duzzogva: -Tök mindegy! Egyszer úgyis megeszem ezt dögöt!-morogtam. Chelseare néztem, szúrós szemekkel, majd pár pillanattal később röhögve borultam a műszerfalra, és fuldokolva kapkodtam levegőért. Annyira komikusan hangzott ez tőlem, hogy csak percek múltán sikerült megnyugodnom...
Hasonlóképpen éreztem, mikor megláttam a kis "szőrcsomót" a házunk ajtaja előtt. A szomszédokat még én sem ismerem jól, de a kutyát annál inkább. Óóó hány át nem aludt éjszaka köszönhető ennek a kis dögnek... fogalmazzunk úgy hogy rengeteg!!! És ezért nagyon nem kedveltem meg a jószágot... Amyre néztem és próbáltam a lehető legkedvesebb és legnyugtatgatóbb pillantásomat elővenni, mikor megláttam a fényesen csillogó agyarait, de természetesen egy szó sem hagyta el a számat. Még csak az hiányozna ha a szomszédok megtudnák, hogy igazából mik is vagyunk... na akkor már csak tényleg ez lenne a hab azon a bizonyos tortán. Mikor beszálltunk a kocsiba én csak kuncogtam egyet Amanda mondatán. Ami tényleg viccesre sikeredett, ugyanakkor egy részben Igaza is volt... én már vagy 3 hónapja ezt tervezem, persze csak poénból, mivel ez a kis állat roppant irritáló. És kitudja... hátha ők képesek kiszimatolni mi mik is vagyunk. - Jobb ha nem teszed, hisz kitudja... az a két borzalmas szomszédunk lehet, hogy majd még egy ennél is irritálóbb állatot fogad majd be.- mondtam neki, miközben az ablakon kinézve figyeltem hogyan hullajtja könnyét a felettünk tornyosuló nagy felhőköteg.
Igazat adtam Chelseanek, végül is ki tudja? Lehet, hogy a következő nem egy kutya, hanem egy macska lesz, vagy egy papagáj. Jobb az ismerős rossz, mint az ismeretlen. Idővel lenyugodtam, és már másra kezdtem el fókuszálni. Például, hogy végre szinte korlátlan mennyiségű pénzem van vásárolni, illetve, hogy végre meg tudom hálálni Chelseanek, hogy annyit segített, mikor bajban voltam. Én sosem maradok adósa senkinek, Chelseanek pedig akármit megadnék, úgy szeretem. Így hamar eldöntöttem, hogy egy fergeteges napot fogunk eltölteni, minden boltot végig fogunk járni, és ami megtetszik, azt bizony megvesszük mindkettőnknek. Itt volt az ideje egy kis lazításnak, főleg, hogy tudtam, mi vár ránk a későbbiek folyamán, kezdve Jess elrablásától a verbéna kiürítéséig, és a megigézéséig. Hosszú út és gondos tervezés, ez lesz a titka a sikernek, de ma, ma nem. Ma pihenés, nevetés, szórakozás és vásárlás-ez kell nekünk. Majd holnap foglalkozunk a Jess akcióval. (Belváros/Főtér)
Az igazi barát az, aki akkor jön, amikor mindenki más megy.
/innen:Főtér/ Némán jövök végig az úton hazafelé. Chelsea autóját vezetni semmiség, annyira kézre áll benne minden, hogy gondolkoznom sem kell, merre mozdítsam a sebességváltót, mennyire engedjem fel a kuplungot, vagy hol találom az indexet. A gondolataimba merülve követem az út vonalát a szakadó esőben, csak az ablaktörlőlapát ütemes siklása a szélvédőn, a motor zúgása és az esőcseppek koppanása hallatszik. Bűntudat gyötör, a majdnem megtörtént események súlya nehezedik rám. Még a fejemben visszhangzanak Chelsea szavai, mikor az autóba szállt utánam. "Tudom mire gondolsz, de nem… nem vagy az, aminek a nővéred titulált. Ez minden fajtánk bélivel megesett, mindenki átélte és túlélte mindezt, aki harcolt az étvágya ellen. Jól leszel. Megígérem." Vívok magammal, vívok a bennem rejlő szörnyeteggel. Majdnem megtámadtam azt az ártatlan halandót. Majdnem...végzetes hibát követtem el. Újra. Egyszer megtettem, mikor átváltoztam. Megöltem azt a férfit. Akkor megmagyaráztam a túlélési ösztönnel, azzal, hogy az éhséget nem tudtam kezelni még. De most...milyen mentséget találtam volna? Az éhség? A felfokozott indulatok? Ha nem lett volna ott Chelsea, talán ki sem jutok az ajtón. Megállok egy piros lámpánál, ujjaimmal a kormányon dobolok, arcom megfeszül, míg a lámpa zöldre vált. A sebességváltót úgy kapom el, mint egy kígyó a gyanútlan egeret, a mozdulat olyan gyors és pontos, pedig oda sem nézek. A kuplungot felengedem, és ezzel egyidejűleg taposok a gázba, az autó kereke kipördül, csikorogva és bömbölő motorral lódulok meg, s csak néhány méter után lassítok kissé, igazodva a sebességhatárhoz, és az útviszonyokhoz, így lassan el is érünk a házig. Leállítom a motort, és behúzom a kéziféket, s amilyen gyorsan csak tudok, felkapom a táskám és kipattanok az autóból. A ház felé veszem az irányt. Nem szólok, mert tartok tőle, hogy bosszantó szomszédaim radarszerű fülei még kihallgatnák a szavaim, azzal pedig veszélybe kerülhetnénk, márpedig a mondandóm ami a belsőmet marja most mentes a szépítésektől, képtelen lennék virágnyelven fogalmazni. Határozott léptekkel haladok előre, nem érdekel a nyakamba zúduló eső, sem a szél. Csak be akarok jutni a házba, beszélni Chelseavel, vagy némán lerogyni a kanapéra és bőgni, vagy...bármit, csak ne kelljen kint lennem az utcán. A kulcsom a zárba helyezem, benyitok, lerúgom a cipőmet és a nappaliba megyek. Leülök a kanapéra, és a térdem felhúzva a fejem lehajtom. Kattog az agyam, de nem tudok megszólalni, nem is tudom mit mondhatnék...
Figyeltem, ahogy Amy becsörtet a házba. Zavarodottan, kicsit talán értetlenül követtem, majd egy laza mozdulattal becsaptam magam mögött az ajtót. Nem érdekel, ha a vén és nyávogós Mrs. Norris már megint utánam kiállt, azzal hogy ez bizony micsoda illetlenség. Pedig ahogy ő is, én is tudom, hogy nem hozzánk jött. Akkor meg minek kéne megvárnom, míg a kutyájával elbaktat az ajtónk előtt?! Én már az előszobába lerúgtam magamról a cipőt és így siettem be a nappaliba. Leültem én is a heverőbe, de a másik végébe, hogy adjak Amynek egy kis helyet / teret, amire most biztosra tudom, hogy nagy szüksége van. Lábaimat felhúztam és előttük a kezeimet összekulcsoltam. Nagy boci szemekkel néztem barátnőm minden kis mozdulatát. Majd mikor már nagyon ráuntam a csendre megszólaltam. - Hogy vagy?- hülye kérdés. Mégis, hogy lenne?! Pontosan azt érezheti, amit anno én éreztem, mikor még ugyanilyen kis estelen, kezdő vámpírlány voltam... Az összezavarodottságot, a félelmet, aminek legnagyobb mumusa mi magunk vagyunk. A gyilkos vámpír jellemünk, amit ha akarnánk sem tudnánk magunkból kiirtani. Az éhező énünk.
Az igazi barát az, aki akkor jön, amikor mindenki más megy.
Bevetem magam az ajtón, és levetem magam a kanapéra. Dühöt érzek, és zavart, és mindent. Minden éles, minden más, már nem vagyok ember, és ez néha még mindig meglep. Tudom, hülyén hangzik, de basszus, mit tehetnék? Ezt érzem. Minden érzékem élesebb, és ez nem csak az érzékszerveimben mutatkozik meg, hanem az érzéseimben is. Mindent hevesebben élek meg, és bár még fiatal vagyok, talán épp emiatt a kedélyállpotom jobban hullámzik, mint a deviza árfolyam. A kanapén ücsörgök, felem lehajtom, mikor megérkezik Chelsea. Leül, távol tőlem, és csak hallgatunk. Agyamon ezer gondolat fut át, és keresem a megoldást. Tennem kellene valamit. Bármit. Chelsea kérdésére kicsit felkapom a fejem. - Jól...jól leszek. Neki kellene kezdenünk a Jessica ügynek. Azzal talán lefoglalnám magam. Van már ötleted? - mondom, és félszeg mosolyt küldök felé. Látom a szemén, hogy többet szeretne tudni, hát felpattanok, és a hűtőhöz sétálok, kiveszek egy adag vért, és felmutatok felé is egyet. - Kérsz te is?-kérdezem, miközben az enyémet bögrébe töltöm, és a mikróba vágom melegedni. Most képtelen lennék beszélni arról, mi történt. Majdnem megtámadtam egy ártatlant, és bár nem képzelem szentnek magam, nem tudom figyelmen kívül hagyni, mit követhettem volna el. Majd idővel talán megbarátkozom a gondolattal, hogy már mindig tartanom kell magam, de most nem akarok ezzel foglalkozni. Dolgozzunk, kapjuk el Jesst, aztán meglátjuk mi lesz. Talán túl se élem, és ekkor meg már nem is kell foglalkozni vele, hogy fogom túlélni ezt az egészet.
Kezdőlap
