Alig tudtam megszólalni... Amy vámpír? Nem is hiszem el... És ebbe még csak most volt időm belegondolni. - Én meg azt, hogy valaha azzá válok.- mondtam szomorú hangon. - De ne hidd azt, hogy ez olyan jó dolog... borzalmas volt ez a pár száz év... - vajon itt az ideje, hogy elmondjam az egészet Chrissel kapcsolatban? Nem! Még nem...
Csak ülök széken és próbálok levegőt venni. Figyelem Amy-t és hirtelen megfájdul a szívem. Szegény lány... most el kell mondani a nővérének az egészet. A világ egyik legkegyetlenebb vadászának...
- Semmi baj nem lesz! Meg is tudom akár igézni majd. Biztos használ verbénát, de én azon kicsit felültudom magam múlni.- jegyeztem meg, bár tudtam, hogy nem fog egyetérteni. - Tudod jól, hogy nem fogom bántani, ahogy téged sem...- jegyeztem meg kicsit durcás hangon. Azt hittem, ismer már annyira, hogy észrevegye mikor és mit mondok haragból.
- Amy... Várj!!- kiáltok, de már zárul azt ajtó. A kezeimbe temetem az arcom és sírni kezdek. Csak egy bő tízperc múlva álltam fel a székről és indultam el valamerre...

/ Belváros /

/ Jessica szobája - Hotel /
Végre megszereztem Chelsea címét. Hogy hogyan? Nos vannak kapcsolataim... bár ezek a kapcsolatok Lucy-ról semmit nem mondtak. Pedig a részeges apám csak annyit tudott mondhatni, hogy idejött a húgom. Elég sokáig tartott ide elsétálni, de megérte. Chelsea háza gyönyörű! A ház szolid színekben pompázik és a fehér ajtó remekül illik az összhatáshoz. Kétszer is kopogok, de nincs válasz... harmadszor is megpróbálom, de semmi. A fenébe! Most akkor, hogy derítsem ki, hogy hol a húgom? Hisz Chelsea volt az utolsó reményem..
Egy papírt és egy tollat kapok elő a kis táskámból, majd firkantok rá pár sort.


/ Város /

Amyvel való veszekedésem óta nem szívesen járok haza. Nem szeretek veszekedni... Ma mégis előfordult, hogy csúnyán kioktattam szegényt. Most viszont haza kellett mennem... sajnos... Beléptem az ajtón és levágtam a kulcsaimat a dohányzóasztalra. Lehuppantam a kanapéra és csak bambultam. Bambultam, mígnem... Az ott mi? - kifejezést erőltettem az arcomra, mikor megláttam egy cetlit a földön. Vámpírgyorsasággal ott termettem és a kezemben kaptam a papírocskát, de gyorsan le is dobtam. A fenébe, Verbéna! Egy zsebkendővel a kezemben fogtam meg az üzenetet és mikor elolvastam kikerekedett a szemem! Micsoda?! Jess itt... nem s hiszem. Pont most, mikor én és Amy...
Ez már túl sok volt nekem! Reagálni csak úgy tudtam az egészre, hogy ledőltem a kanapéra és sírtam, sírtam.

/ Erdő/

Mikor a hazafelé vezető utcába értem, sétára fogtam a lábaim. Mivel jöttek velem szemben, úgy tettem, mintha lihegnék a futástól. Kissé nevetséges dolognak tartottam, de muszáj volt fenntartanom a látszatot. Sosem tudhattam kinek szúr szemet.
Mint a pillangó-effektus. Ma még csak elfelejtek lihegni egy sprint után, holnap már vasvillával és fáklyákkal üldöznek az erdőben, vagy elfognak, és kísérletezni kezdenek rajtam, míg meg nem halok. Ezt nem kockáztathattam.
Lassan nyitottam ki a kaput, és ahogy közeledtem a ház felé, mintha sírást hallottam volna.
Gyorsan benyitottam az ajtón, és mikor beértem a nappaliba, megláttam Chelseat a kanapéra borulva. Sírt. Illetve nem is sírt. Inkább szívet tépően zokogott. Meg sem hallotta, hogy beléptem az ajtón. Hirtelen elöntött a bűntudat. Mi van ha ezt én okoztam? Chelsea mindig kedves volt velem, és én csúnyán bántam vele. Most nem a 700éves vámpírt láttam benne, hanem a barátomat, egy lányt, akinek érzásei és félelmei vannak. Közelebb léptem hozzá, de valami szemet szúrt a padlón. Megláttam a földön egy cetlit, de nem volt időm elolvasni, mert hirtelen Chelsea megérezte a jelenlétem. Kérdőn néztem a könnyes szemeibe. Vártam a fel nem tett kérdéseimre a választ.

Nem is tudom mennyi idő telhetett el, míg rendesen kisírtam magam. Talán csak fél óra, vagy annál több? Kitudja... Csak azt vettem észre, hogy Amy már haza is ért. Fogalmam sem volt, hogy mivel kezdjem a mondandómat. Mondjam meg rögtön, hogy írt a testvére, a nővére, aki ha megtudja a titkát, akkor egy karót döf majd a szívébe... nem, ezzel mégsem kezdhettem. Felálltam és letöröltem az arcom a kezemmel, majd egy mosoly erőltettem az arcomra. Talán a világ egyik leghamisabb mosolyát.
- Szerintem, jobb lesz, ha mindent tisztázunk.- mondtam neki kedvesen, majd az étkező felé mutattam, hogy ott telepedjünk le és beszéljünk meg mindent.
- Amy tudnod kell, hogy nagyon sajnálom ezt a sok titkot és megígérem nem lesz több hazugság.- kezdtem bele szilárdan. - De segítened kell! Neked többet nem is hazudok, de valakinek kell... egy valakimnek..- itt elakadt a szavam. - Akit nagyon szeretek, de muszáj hazudnom neki!
Természetesen a szívességet nem ingyen, egyoldalúan kérem. Én is segítek neked, a nővéreddel!- néztem a papírlap felé és addig ott s tartottam a tekintettem, míg nem ő is arra nézett.
- Jess mindenhol keres! Nekem azt a levelet írta... de meg ne fogd!- figyelmeztettem.- Verbénás...

Követtem az étkezőbe, és leültem egy székre vele szemben. Beszélni kezdett, és teljesen elérzékenyültem. Mikor a segítségemet kérte, azonnal belementem. Bár egy pici hang azt suttogta a fülembe, először talán meg kéne kérdeznem miről van szó, de annyira elöntött a szeretet felé, hogy nem tudtam ellenállni. Akár egy épületről is levetettem volna magam a kedvéért. Bár lehet, hogy ez csak azért jutott eszembe, mert vámpírként 1 perc után simán elsétálnék. Nem tudom. Minden esetre mikor felvetette csak bólintottam, és nem kellett hozzá szó. Az egyezség megköttetett.
Aztán mikor a papírra terelődött a szó, kissé ideges lettem.
Némán felálltam, és mikor meghallottam, hogy verbénával van átitatva, elmosolyodtam egy pillanatra. Ez tipikusan Jess.
Elsétáltam a kanapéig, és egy zsebkendőbe fogva felemeltem majd gyorsan végigfutottam a sorokat.
Szótlanul ültem vissza az asztalhoz.
Néhány percnyi szájszélrágás és csücsörítés után szólaltam csak meg.
- Figyelj, ez nekem fura. Jess több mint egy éve nem keresett. Mielőtt vámpírrá váltam, előtte két hónappal beszéltünk. Azóta csak hébe-hóba hallottam távoli ismerősöktől a céljairól és a terveiről. Mystic Fallsról is egy távoli unokatestvérem szólt, akinél Jess megpihent pár napig. Erre most kiderül, hogy keres engem? - ráncoltam össze a szemöldököm. Kissé félrebillentettem a fejem, és közelebb hajoltam hozzá. - Mi van, ha megneszelte, hogy átváltoztam? Vagy mit akarhat tőlem? Vagy segítséget akar tőlem? Jesszusom, nem vadászhatom le a saját fajtámat!!! - estem kétségbe.
Chelsea mindez alatt nem szólt egy szót sem. Azonban az utolsó mondatom után hirtelen a kezét éreztem a kezemen, és mélyen a szemembe fúrta a tekintetét. Ahogy beszélni kezdett, kicsit megnyugodtam. Jól esett tudni, hogy nem vagyok egyedül. De még mindig nem tudtam merre tovább. Hirtelen rádöbbentem, hogy az amire eddig készültem most a küszöbön áll. Már nem voltam biztos benne, hogy ez mégis ennyire jó ötlet.

Teljesen jogos volt a félelme. Én is félnék ha egy ilyen tapasztalt vadász keresne engem. Mikor a zsebkendővel a kezében olvasta a levelet tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
- Figyelj! Van egy tervem, de ahhoz mesteri munka kell!- kezdek bele.
- Beszélek vele. Megmondom neki, hogy a bálon találkozzunk majd, tudod ami most lesz majd ...- tálalom neki a tervet, amit már a fejemben szépen kiépítgettem. Tudtam, hogy segítenem kell szegénynek, de még ha nem is kéne, akkor is megtenném, mivel rájöttem, hogy Amy számomra nagyon fontos és nem hagyhatom, hogy a saját nővére ölje meg.

Nem volt rossz ötlet amit mondott. Volt benne némi kockázat, de ehhez hozzászoktam. Jessicával az élet amúgy is maga volt a veszély és a rémület. Sosem tudhattad mikor ránt el, vagy lök félre, miközben már ki is lőtt egy nyilat a lábszáránál tartott ezüst íjakból. Nem volt egyszerű eset. Még egy hétköznapi ebédnél vagy vásárlásnál is egyfolytában az embereket és a házakat vizslatta újabb vámpírok és lehetséges rejtekhelyek után kutatva. Mintha egy külön világban élt volna.
De ebben nőttem fel, hozzá voltam szokva. Így szerettem meg őt. Nem is tudtam volna másként elképzelni.
Chelsea tervében egyetlen apró mozzanat nyugtalanított. Az érv. Azt mondta, azért lenne jó a bálon szembesíteni a ténnyel Jesst, hogy vámpír vagyok, mert a tömeg és az erőfölény biztos hogy féken tartaná. Én már nem voltam benne ennyire biztos.
Ismertem Jesst. Ugyan számára közömbös vámpíroknál biztos féken tudta volna tartani magát, sőt, még talán élvezte is volna a vadászat ízét. De ha megtudja, hogy én is vámpírrá váltam...nem voltam biztos benne, hogy az érzelmei nem borítják majd el az agyát, és nem kezd őrült mészárlásba.
Minden esetre elkezdtük kiagyalni a részleteket, és ez legalább eléggé lefoglalt ahhoz, hogy ne gondoljak az esetleges veszteségekre. Némi reményt adott. Miközben Chelsea mesélt a bálról, én elkezdtem valami emberi táplálékot készíteni. Nem lett volna jó, ha a kukánk csak samponnal és tisztítószerekkel lett volna tele. Feltűnhetett volna valakinek. Így nekiálltam kiszedni a szekrényből és a hűtőből egy hagyományos lasagne alapanyagait.
Háromnegyed óra múltán már a sütőben illatozott a készülő étel, az egész házat betöltve illatokkal és rég elfeledett olaszországi emlékekkel.
Chelsea épp a ruhájáról kezdett mesélni, mikor hirtelen félbeszakítottam.
- Chels', említetted, hogy a segítségemre lenne szükséged. És hidd el, bármikor-bármiben állok rendelkezésedre. De elmondanád miről lenne szó? - fordultam felé, és miközben megtörölgettem a kezem a konyharuhában a mosogatás után, felfedeztem rajta egy rá nem jellemző zavartságot. Odaléptem hozzá, és leguggoltam elé, majd felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. - Hey, mia amica, nekem elmondhatsz bármit! Bízhatsz bennem. - mondtam, és a kezére tettem a kezem.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű a báli tervünk, de megkel lépnünk. Jessica fontos mindkettőnk számára és nem akarom, hogy bármelyikünket megutáljon, vagy mi rosszabb levadásszon. Mikor már azt hittem minden rendben és a kaja is félkész, Amy feltette a kérdést, amire nem nagyon akartam válaszolni. Most komolyan mondjam el, hogy a szerelmemnek azt hazudtam, hogy ő a lányom és miatta hagytam el, hogy megtudjam szülni(?).
- Amy nagyon nagy hülye voltam! De ezt majd inkább elmondom a bálon.- nem akartam, hogy a szavaim miatt meghátráljon és az én problémámon törje a fejét... nem, most először Jess és utána csak Chris.

Mikor asztalhoz ültünk mindketten elcsendesedtünk. Picit elmélyedtünk a gondolatainkban, a tervekben. Nem akartam zaklatni a kérdéseimmel, de aggódtam érte. Azt mondta hülyeséget csinált. Egyben biztos voltam, hogy most jól fognak jönni a vadász ösztöneim és a tapasztalataim. Néha ott rejlik a válasz, ahol szavak el sem hangzanak - emlékeztem apám szavaira. Így eldöntöttem, hogy Chelsea viselkedését górcső alá fogom vetni, hátha így rájövök a titkára. Nem a kíváncsiság hajtott, hanem az, hogy megtudjam, nincs-e életveszélyben. Mert ha erről van szó, bizony kemény fába vágja az ellensége a fejszéjét. Mert csak a holttestemen - vagyis a még holtabb testemen - át bánthatja az én drága barátnőmet.
Ahogy némán fogyasztottuk az - amúgy mesterire sikerült - lasagnét, hirtelen eszembe ötlött valami.
- Chelsea, ugye azt mondtad, bálba készülünk. Ugyan én még nem gyűjtöttem össze elég pénzt a ruhára, de azért téged elkísérlek szívesen választani. Hamarosan lesz, talán még időben leszünk, hogy ne a legbénább és a legcikibb ruhákat kelljen magunkra aggatni....na mit szólsz? - kérdeztem huncut mosollyal az arcomon. - Beugrunk a városba egy csajos napot tartani? - kérdeztem vigyorogva. Miután megláttam azt a jellegzetes Chelsea mosolyt az arcán, egyenesen nevetni kezdtem. - Te mindig meg tudsz lepni! Gyorsabban váltasz hangulatot, mint ahogy levadászok egy őzet. - nevettem el magam bolondos arckifejezésén.
A hangulat rám is átragadt, és boldogan mentem öltözni a szobámba, hogy valami emberi külsőt kölcsönözzek magamra. Átnéztem a pénztárcámat, és elégedetten állapítottam meg, hogy azért még van annyi tartalékom, hogy kihúzzam pár hétig, míg munkát találok. Chelseanek hála, ugyanis nem engedett semmilyen anyagi hozzájárulást a háztartáshoz. El is döntöttem, hogy ma meglepem egy finom vacsorával a Grillben. Hátha tudok beszélni is valakivel munka ügyben.
Gyorsan letusoltam, és feldobtam egy egyszerű sminket, extra szempilla spirállal - ez volt a gyengém. Kiválasztottam egy fehér farmert, egy fekete elég mélyen kivágott felsőt, és egy farmerkabátot. Szinte szexinek éreztem magam, így csak csatlakoztam Chelseahez, miközben egy dögös számot énekelt a szobájában. Kiléptem az ajtón, és lesétáltam a nappaliba, hogy ott várjam meg drága barátnőmet.

Ott ültem és talán még egy kicsit el is bambultam. Nagyok szippantottam az illatáradatokból, majd jóízű mosolyra húztam a számat, mikor elkészült az étel, ami nagyon finomra sikeredett.  Evés után, gyorsan felálltunk az asztaltól és "hümmögtem" egy nagyot, majd visszafordultam Amyhez, mikor szóra nyitotta a száját.
- Tudod barátnőm, nekem rengeteg ruhám van a 20-as évekből...- avatom be. Imádtam azokat az időket, a lobogós szoknyákat és a sminkeket.
- De benne vagyok a  csajos programban!- mosolygok rá.
Besietek a szobámba és a régi idők kedvérét a szekrényem elé állok. Kiveszek egy farmert és egy barackszínű toppot és már a tükör előtt is termek. Miközben a ruhát tartom magam elé, teljes hangerőn éneklem a Cry baby egyik nagy számát. Jajj azok az idők... mikor még Stevennel az autós moziba ülve néztem a filmet. Szuper volt!
- Pleasa Mr. Jailer...- szinte már, már kiabáltam, majd mikor megláttam Amy-t az ajtóba gyorsan elhallgattam, lekapcsoltam a rádiót és magamra öltöttem a ruhámat. Mehetünk is, hajrá csajos est!
- Mehetünk!- szóltam a barátnőmnek.

/Bevásárlóközpont/

Ahogy Chelsea megjelent az ajtóban, megint elöntött a szeretethullám.
Nagyon csinos volt a barackszínű felsőben. Jól állt neki. Miközben kifelé mentünk az autóhoz, képtelenebbnél-képtelenebb ötletek jutottam szembe. Amihez persze legalább egy lottó-főnyeremény kellett volna, de azért feldobott az álmodozás.
Bepattantunk az autóba és a belváros felé vettük az irányt. Út közben szólt a rádió és mi nevetve és hangosan énekeltünk Chelseavel. Nagyon jó volt a hangulatunk. Rég nem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

/Belváros/

/Belváros/

Az indulás előtti jó hangulatom már csak illékony parfümként lebegett az előszoba ajtóban, mikor beléptem. A ruháim és a méltóságom romokban hevertek, hirtelen minden kétségbeesés utat tört magának a felszínre. A sírás kerülgetett ugyanakkor szerettem volna valamit széttépni. Amiből lehetőleg folyt volna a vér. Mérges voltam és csalódott.
Nem Chelsea miatt, hisz nem tudom miért kellett úgy elrohannia, hanem a gázoló fiú miatt. Egy pillanatra elvarázsolt. Épp egy pillanatra. De ez a pillanat pont elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy Adam még mindig mennyire fáj, és hogy hiába jutok túl rajta százezerszer, soha nem lehetek együtt senkivel. Ha ember, a vérszomj miatt, ha vámpír, akkor az állandó üldözési mániám miatt, ha egyéb lény, akkor meg azért....egyszóval mindörökre magányra voltam ítélve. És ez nagyon bántott. Hiába voltam kedves, rendes, szerető szívű, bátor, szexi vagy épp dögös - nem tudhattam ki milyennek lát - senkit nem engedhettem közel magamhoz.
Nehéz szívvel mentem fel az emeletre. Ahogy a szobámba nyitottam, és ránéztem az ágyamra, teljesen ledöbbentem. Chelsea egy levelet hagyott az éjjeli szekrényemen, az ágyon pedig számtalan gyönyörűbbnél-gyönyörűbb ruha a bálra. A padlón cipők sora, a tévéállványon pedig kiegészítők sorakoztak. A levélben elnézést kért, hogy magamra hagyott, és azt mondta majd mindent elmesél a bálon, csak öltözzek fel és menjek.
Elmosolyodtam a kedvességén. Chelsea kicsit mintha az anyámat pótolta volna. Törődött velem. És ez nagyon jó érzés volt.
Gyorsan felpróbáltam pár ruhát, és végül egy csodás fekete szatén ruha mellett döntöttem. Letusoltam, kicsit megigazítottam a sminkem, és a hajam, majd felöltöztem. Ugyan megfogadtam, hogy többé nem veszek magassarkút, de amit az ágy sarkánál hagyott nekem, egyszerűen nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Felvettem hát, és belenéztem a tükörbe. Elégedetten szemléltem meg magam. Gyorsan a vállamra terítettem egy bolerót és lementem a kocsihoz. Kicsi izgalommal a gyomromban indultam el a bálba. Még sosem voltam bálon, úgyhogy úgy éreztem izgalmas este elé nézek majd.

/Középiskola/

/Iskola/
Fogalmam sincs mi történhetett a tanteremben, mert mire már visszamentem oda sem Amanda, sem Jessica nem volt ott. Kicsit meg is ijedtem, majd mikor felhívtam Jesica-t megkérdezni, hogy mi a helyzet, ő csak annyit mondatott, hogy Amy már nincs nála. Ez jó, mivel azt jelenti, hogy nem estek egymás nyakának. Megkönnyebbültem tettem le a kagylót és értem haza az otthonomban, ami üresen várt rám. Amanda merre vagy?- kérdeztem magamban, miközben sziszegtem egyet és a konyha felé vettem az irányt.
A hűtőhöz siettem és kivettem egy tasak vért, amihez mielőbb hozzá is kezdtem. Szükségem volt már az "italra" mivel egy nagyon fárasztó napon vagyok túl.

/erdő/
Haza rohantam az erdőből amilyen gyorsan csak tudtam, igencsak hisztérikus tempóban és üzemmódban. Nem hiszem el, hogy megint összefutottam egy vadásszal.... Amióta itt vagyok, csak beléjük, az ő fajtájukba botlok... de nem is az a legrosszabb, hogy az én bőrömet féltem, hanem az, hogy tudom, Amy is kint van valahol, azok közt a vámpírgyilkosok között. Féltem szőke - ifjú vámpír-barátnőmet, nem is kicsit. Amy még egy nagyon kezdő vámpír, aki még csak most érkezett a városban, szóval még a helyet sem ismeri. Mély levegőket vettem és ezzel próbáltam legyűrni a sírógörcsömet félig sikertelenül, mert már érzetem, hogy az arcomra potyognak a sós, meleg könnycseppek tömbkellege. Bár ott volt bennem a kis vészcsengő, hogy talán az lenne a legjobb ha felhívnám Christophert és a segítségét kérném, de tudom, hogy az túl elhamarkodott lenne. Hisz mi most lelassítottunk és mindet újrakezdünk. Azt hiszem... mármint ezt kell tennünk...
Remegő kézzel nyitottam ki az ajtómat és csak remélni tudtam, hogy bent meghallom Amy matatóhangját, ahogy épp kipakolja a reptérről hazahozott cuccait.
- Amy?! Itthon vagy?- kérdeztem még mindig remegő hangon, amint átléptem a küszöböt.

/Valahonnan Mystic Falls területéről/

Megfontolt léptekkel mentem fel a teraszra. Nyugtalanságom nem volt épp alaptalan, tudván, hogy a vérszomjas, fanataikusan vámpír-gyűlölő nővérem alig pár órája tudta meg, hogy szeretett húga és régi közös barátnőjük már élőhalottak az idők végezetéig, persze feltéve ha ki nem nyiffantja őket valaki vagy valami.
Óvatosan zárba helyeztem a kulcsot és elfordítottam. Az ajtót elsőre belöktem, de nem léptem át a küszöböt. Vártam. Hátha drága nővérem megelőzött és meglepetésként egy karót hajít a szívembe. De nem történt semmi.
Ahogy besétáltam, és bezáródott az ajtó mögöttem, halkan felsóhajtottam. A cipőimet levettem, és a helyükre raktam. Mezítláb sétáltam a folyosón egészen a nappaliig. A levegőben Chelsea parfümjének és a tasakos vérnek egy egészen finom egyvelege érződött. Emberi orrnak ez észrevehetetlen lett volna, de az én szaglásom kivételesen jó volt.
Lassú léptekkel a hűtőhöz sétáltam, és a titkos rekeszek egyikéből kivettem egy adag vért. Kicsit forró vízbe áztattam, és egy hatalmas bögrébe öntöttem, majd megfogván a fülét felsétáltam a lépcsőn az emeletre. Ahogy felértem, egy pillanatra kinéztem az ablakon. Mintha egy árny mozdult volna az egyik fa tövénél, de pár perc elteltével, már nem voltam egészen biztos, hogy láttam. Inkább a szobám felé vettem az irányt, és onnan a fürdőszoba falai közé vetettem magam. A kádat eldugaszolván megnyitottam a csapot, illatos fördőolajjal és mindenféle habzó, csillogó, émelyítően parfümös kényeztető kemikáliával nyomtam tele, hogy mire visszaérek, a forróvíz kellően megtegye a dolgát és elfeledtesse velem ezt a szörnyű estét.
Visszalépve gyorsan levetkőztem, és feltűztem a hajam. A ruhát feltettem egy vállfára, és a gardrób melletti fogasra akasztottam, hogy ne felejtsem el elvinni a tisztítóba. Meg egy szabóhoz.
Kivettem egy törülközőt a szekrény mélyéről, és a bögre vért a kezemben tartva visszamentem a kádhoz. Épp jókor. Elzártam a vizet, a törülközőt felakasztottam a tartóra és élvezettel merültem el a habokban.
Csak a csendet hallgattam, figyeltem. A ház szinte lélegzett. Mintha a falak is azt súgnák, itthon vagyok. Furcsa érzések kavarogtak bennem.
Mikor eljöttem az iskolától, az első gondolatom az volt, hogy összeszedem a cuccaim, és szó nélkül lelépek. Itthagyom Jesst, Chelsea-t, Mystic Falls nyugis kisvárosát. De ahogy róttam az utcákat, valahogy nem akarózott megtenni ezt a lépést. Ugyan semmim nem volt, szegény voltam, és ismét Chelsea húzott ki a csávából, és mentett meg attól, hogy az utcára kerüljek, mégis volt valamim ami nem engedett elmenni. Ő. Chelsea.
Ahogy a víz ellazított, a testem megpihent, de az agyam dolgozni kezdett.
Előjöttek a távoli gyerekkori emlékek. A séták, a macskaköves utcák, a nevetések.
Chelsea-ott még Isabella-sosem árulta el magát. Most, hogy a forró vízben elmerülve elgondolkodtam, nem is értem, hogy nem vettem észre soha, hogy egy ősvámpírral van dolgom. Chelsea viselkedése nem tükrözte a kimondhatatlanul sok napot, amit megélt és túlélt. Mindig nevetett. Sosem láttam sírni, vagy szorongani. Gyerekként csodának tartottam, hogy szóba állt velünk, hisz ő jómódú volt, mi pedig ellenkezőleg.
De Chelsea-t ez nem érdekelte. Velünk akart lenni és kész, és ha egyszer valamit a fejébe vett...
Viszont a gazdagsága ellenére nem kérkedett. Nála olyan természetes volt, hogy ha összefutottunk, akkor vele eszünk, mint a levegő, vagy a felhők az égen. Időnként(vagyis elég gyakran) "rejtélyes módon" egy kosár étel a házunk elé került, de persze sosem tudtuk meg ki hozta őket. Apám akárhogy figyelte, mindig lemaradt róla, nem tudta kilesni ki rakta a kosarakat a ház elé. Most, hogy már tudom, hogy ősvámpír, persze leesik, hogy Chelsea tette...Mindig figyelmes volt velünk, de sosem sértette meg a büszkeségünket. Ahogy tudott, úgy segített minket. Akármikor mentem hozzá akár panasszal, akár örömmel, mindig figyelmesen meghallgatott. Sosem sürgetett, sosem erőltetett, sosem ítélkezett. Nem látszott meg rajta az évszázadok bölcsessége, vagy inkább csak nem tűnt fel nekem. Mindig is okos és ravasz lánynak ismertem Cheslea-t, de valahogy sikerült megőriznie gyermeki lelkének egy részét. Úgy tudott szaladgálni velünk egy virágos mezőn kacagva, mintha ő is épp csak 16éves lenne. Pedig hány múló tavaszt látott már, hány perzselő nyarat és haldokló őszt.
Ahogy nagy emlékezésem közepette kiürült a pohár, és éhes gyomrom már nem sikoltozott egy lüktető vénáért, kezdtem visszatérni révedezésem útjáról a valóság rideg mezejére.
Nem, képtelen voltam itthagyni Cheslea-t. Annyira közel állt a szívemhez, mint talán senki. Annyi ideig voltam távol tőle, annyi ideig őriztem minden titkom magamban, hogy ha ismét magamra maradnék, tuti hogy valami őrültséget csinálnék. Tudtam, hogy szükségem van rá, és reméltem, hogy szüksége van rám. Jessica nélkül is elveszett voltam ezen a világon, ha Chelsea-t is elveszíteném, már nem maradna senkim. Azt pedig nem tudnám elviselni.
Ráadásul ismertem a nővéremet, tudtam a módszereit, és azt is, hogy ha egyedül nem boldogul, talán lesz olyan elvakult és riaszt más vadászokat is. Az pedig veszélyt jelentene itt mindenkire.
Már épp ki akartam szállni a vízből, mikor meghallottam a gyors lépteket, ahogy felszaladtak a lépcsőn a teraszra. Kulcs csörrent, majd Chelsea a házba rontva a nevemet kiáltotta. Felkaptam a törülközőt, és úgy vizesen lerohantam hozzá.
-Mi a baj, Chels? Mi történt? - kérdeztem tőle. A víz patakokban folyt le rólam, de nem érdekelt. Aggódva néztem barátnőm kétségbeesett arcára, és vártam, hogy elmondja, mi ijesztette meg ennyire.
A válaszára kicsit számítottam, és kicsit meg is lepődtem. Pár percig nem tudtam szóhoz jutni, de aztán csak egyet kérdeztem, lévén, hogy ő a tapasztaltabb vámpír, még ha én vadász is voltam egykor, méghozzá elég hatásos:
-Mit tegyünk most?

Szó, mi szó, már igencsak sok mindent megéltem... Hétszáz évem alatt sokszor nevettem és sírtam is, ami mindig ilyen szépen követte az egyiket a másikba. De mindig tudtam mire kell, hogy gondoljak a jobb kedv érdekébe. Tudtam, hogy mi a teendő ha a szemem sír, mégis az arcomon egy mosolyülepszik le. Meg kell tartanom azt a mosolyt. De ma ez nem sikerül valahogy... Könnyes szemmel lépek be a küszöbön és nem is tudom eldönteni, hogy minek örülnék jobban. Ha Amanda itt lenne és látnám, hogy összeestem, vagy  ha épp még a testvére találkáján időzne. Nem! Jessica pont a mai nap mutatta meg az igazi énjét. Képes volt a saját testvérét megtámadni  amire nincs bocsánat. Amanda a húga és pont ezért neki kell érte felelősséget vállalni, amit most nem tett meg.  Természetesen eltudom képzelni, hogy milyen érzés lehet megtudni egy vadásznak, hogy a szerette egy vámpír. Egy vérszívó, aki vénát szakít, nyakba harap és talán már érzésekkel sem rendelkezik. Pontosan tudom milyen érzés... mikor elmondja neki, hogy mit történt és miért vámpír. Az undor a másik szemében. Azok az üvegessé vált szemek, amikben már, már a saját tükörképed látod... Borzalmas! És te nem tehetsz semmit. Csak ott állsz bambán és várod, várod hogy valamit szóljon, de ő nem teszi. Talán már levegőt sem veszel, mert oly' nagy áhítattal várod, hogy a megmozdult ajkak végre hangot is kiadjak. De nem teszik, csak mozognak, miközben az üveges tekintet még mindig figyel.
Igen, pontosan tudom az milyen érzés. Mégis tán, az a legszörnyűbb, hogy ott hagytam Amy-t, bíztam annyira Jessica-ban, hogy megtegyem ezt a lépést.
A küszöbön állok is hallom a hangokat. Ahogy a fenti csap elzárul. Pontosan tudom melyik csap. Amy fürdőjének, szép kádjának a csapja. Pár csepp víz kiloccsanása a padlóra, ahogy kiszáll a vízből, sőt esküszöm még azt is hallom, ahogyan a törölköző  egymást súrolva picit, de tényleg csak nano nagyságú hangocskát ad ki. Talán most pont olyan visszaszorított lélegzettel várom a választ, mint mikor a szerelmemnek árultam el a fajomat. Ugyan úgy levegővétel nélkül állok az előszobában, mit akkor. 600 évvel ezelőtt. Ó, Istenem de régen volt már, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.
Hosszú gondolatmenetem közben már csak azt veszem észre, hogy Amanda egy szál törölközőben, feltűzött konttyal áll előttem, és nyilván egy reakcióra vár.
- Jó látni, hogy jól vagy!- töröltem meg a szemem, amit hirtelen ellepett a sós könnyek áradata. Hihetetlen mennyre aggódtam emiatt a kislány miatt.
- Rájöttem mit kell tennünk annak érdekében, hogy Jessica ne tegyen veled semmi rosszat, de őt se kelljen megölnünk.- mondtam komolyan a szemébe nézve. Azt hiszem tényleg rájöttem, hogy mi lenne a legmegfelelőbb megoldás, de természetesen nem teszek addig semmit, míg Amada rá nem bólint.
- Figyelj szerintem az lenne a legmegfelelőbb ha elrabolnánk Jessicát, de csak addig míg ki nem ürül a verbéna a szervezetéből. Én megigézem és minden rendben lesz.- álltam elő az ötlettel, mivel úgy láttam, hogy tényleg érdekli, mit okoskodott ki az ő dilis, szőke barátnője.
Szívesen bevállaltam volna az igézést verbéna nélkül is, de tudod milyen nagy akaratú Jessica és most nem szabad hibáznunk. Ha elfelejti, hogy Amada vámpír, akkor minden rendben lesz. Én meg majd megtanítom Amy-t arra, hogyan bújtassa el a vámpír, a világ egyik legjobb vadásza elől. A nővére elöl.

Chelsea-n tisztán látszott a megkönnyebbülés, mikor meglátott. Legszívesebben megöleltem volna. De mégsem tettem, mert hirtelen hangulatot váltott, és a szemei elszántságot tükröztek. Mikor elmondta az ötletét, először megdöbbentem, aztán dühös lettem, aztán lenyugodtam, mindezt 30 másodperc alatt.
Kicsit nehezen emésztettem meg. Elrabolni Jessicát? Ez még nekem is meredek volt.
-Chelsea, te eszednél vagy? Meg akarod öletni magad? - kérdeztem tőle aggódva, és felé léptem. A homlokom ráncolva kissé lehalkítottam a hangom, nehogy a szomszédok meghalljanak. - Édesem, Jessica a világ talán legjobban képzett vadásza, és nincsenek érzései. Eltenne téged láb alól, aztán megenne a hullád felett 3 sajtburgert. Persze az enyémmel ugyanezt tenné. De nem ez a lényeg. - néztem félre elgondolkodva, és lelki szemeim előtt megelevenedtek a képek. Még a hideg is kirázott.
-Figyelj- folytattam, miközben elsétáltam a nappaliig, és leültem a kanapéra, - nem arról van szó, hogy nem akarnám ezt az egészet, és igazad van, nincs más választásunk. De annyira féltelek! Jessica a vérem, de te vagy a családom! A testvérem! A legjobb barátom! Soha nem bántanám Jesst, de ha egy ujjal is megpróbálna hozzád érni, esküszöm, hogy megölném. - mondtam komoran.
Kérlek - sóhajtottam erőtlenül - adj egy percet, hogy átgondoljam!- mondtam.
Egy kis szünet után, Chelsea-re emeltem a tekintetem.
-Ok! Csináljuk! - mondtam - de csak akkor, ha alaposan megtervezzük az egészet. Chels, nem viccelek, én láttam már Jessicát ölni, és hidd el, nem csak újszülött vámpírok voltak a terítékén. Nem egy ősvámpírt tett el láb alól, megvannak a fegyverei és a módszerei. Vadászni fog ránk, és előkerít a föld alól is. Szóval, lehet, hogy érdemes lenne külső segítséget kérnünk. Amúgy van már terved? -mondtam, és kíváncsian vártam, hogy mit válaszol.

Kikerekedett szemekkel vártam a reakcióját. Tudtam, hogy elsőre nem fog tetszeni ez a terv, de Jessica a testvére. Kell neki a nővére, és nekem is kell Jessica, hisz én is megszerettem! Lassan leültem az egyik konyhai székre, ami szembe lett fordítva a nappalink kanapéjával, ahova a barátnőm telepedett le.
Az ujjaim addig a percig doboltak lázasan, míg rá nem bólintott az ötletre. Persze még így sem tűnt száz százalékig biztosnak... de ezt is megérettem.
- Tudom, hogy Jessica milyen erős, de rólam nem tud még mindent.... Én egy ősi vámpír vagyok. Sokkal erősebb vagyok nálad, kevésbé van rám hatással a verbéna és az erőm is nagyobb a tiednél.- mondom nyugodtan és higgadtan. Eszem ágában sincs felvenni a rémült hangulatát, hisz ha én is bepánikolnék, akkor semmit nem értene meg a tervemből és ugyanott tartanánk, mint eddig. Vagyis sehol...
- Rendben. Arra gondoltam, hogy... rólam még nem tudja, hogy vámpír vagyok. Csak téged tart "szörnyetegnek". Mit szólnál hozzá ha idecsalnám? Majd valamivel elaltatjuk - mondjuk egy pohárba teába teszünk ilyen altatót - míg eldöntjük hova vigyük, amíg a szervezetéből kiürül a verbéna. Én megigézem és semmi baja nem lesz. Csak majd nagyon, de nagyon óvatosnak kell lenned, nehogy leleplezd magad előtte.- fejeztem be a gondolatmenetem lefuttatását és Amy szempárját kerestem. Egyenlőre még semmit nem látta benne. Sem  egyetértést, sem ellenzést... Tudnia kell, hogy a beleegyezése nélkül nem csinálok semmit.

Érdekes tervet eszelt ki drága barátnőm. S mivel az Ő fejéből pattant ki, sajnos kivitelezhető is volt. Hogy miért sajnos? Mert mindettől függetlenül megvolt a maga rizikója. De valamit akkor is tennünk kellett, így nem élhettünk a végtelenségig-vagy Jess késő öregkoráig.
Nem volt választásom, áldásom adtam a dologra, mivel láttam Chelsean, hogy nagyon elszánt. Miután átdumáltuk a dolgokat, a terve elég ésszerűnek tűnt. Kevés akció, alapos előkészület, jó kivitelezés. Már csak Jesst kell hozzá rávenni, és ha megvan, türelem kérdése az egész. Reménykedni kezdtem, nem is kicsit.
-Ok, szívem, én most felöltözöm, és tartunk egy csajos kis estét, jó?-hadartam hirtelen támadt vidámsággal, és felpattantam a kanapéról. -Ha akarsz, igyál addig egy kis....amit szeretnél, egy perc és jövök.
Elindultam a lépcsők felé, és megfontolt lépésekkel haladtam felfelé. A mozdulatok megszokottak voltak, automatikusak, de a gondolataim máshol jártak. A szekrényből kivettem a fehérneműket, egy feszes,fekete topot, rózsaszín párduccal az elején és egy fekete fitness nadrágot, aminek a derekán rózsaszín szegély futott végig. A csatot kivettem a hajamból, és átkeféltem egy kicsit. A gőztől kicsit göndör lett, de most nem érdekelt. A törülközőt felakasztottam száradni, és a kádból kihúztam a dugót. "Majd később kimosom".gondoltam.
Lementem vissza Chelshez, és egy újabb adag A Rh+ melegítése és pohárba töltése után visszaültem a kanapéra.
-Szerinted valaha lesz nyugodt, átlagos életünk?- szegeztem Chelsnek a kérdést.-Mármint úgy értem, hogy lehetünk valaha nyugodtan? Lesz valaha egy férfi is, aki randira hív majd minket? Akivel elmehetünk egyet vacsorázni, aki elfogad majd ilyennek?Aki megérti, hogy nekünk ez az életünk, mi csak békességet és szeretetet szeretnénk, semmi mást?Tudod, Adam ugyan áthajtott a szívemen, mint egy tank, de azért nem akarok egy örökkévalóságot egyedül tölteni. Nem keresem a nagy őt, csak most eszembe jutott...Jut eszembe, te hogy állsz a pasi kérdéssel? - kérdeztem tőle, majd beleittam a finom, meleg vérbe.

Amy minden egyes kis arc mozdulatát figyeltem. Nem tudom... mármint eddig bíztam magamban és a tervemben, de most már valahogy megingott a bizalmam. Mármint Jessicának ez lesz a legjobb, Amandának ez lesz a legjobb, és akkor innen nézvenekem is ez lesz a legjobb. Nem szabad itt rosszkedvet csinálnom a fanyar ábrázatommal.
Talán ezt a rosszkedvet Amy is meglátta, mivel a csajos estet nem mindennap szokta felemlegetni. Figyeltem, ahogy felmegy, majd lejön, és csak a kérdései hadán tudtam gondolkozni. Vajon tényleg Chris a nekem való? Mármint ő tényleg egy vadász... és én meg egy hús, vér vámpír vagyok. A lételemem az emberi vér, enélkül nem élek.
- Nem tudom, Amy. De az egyszer biztos, hogy nincs és nem is lesz könnyű életünk. Vámpírok vagyunk, így igazából sosem tudjuk, kit engedhetünk közel magunkhoz. Hidd el, én tapasztaltból mondom...- megpróbáltam kikerülni az utolsó kérdését... nem azért mert nem akartam erről vele beszélni, hanem csak azért mert eleve nem akartam erről beszélni. Magamban ezt már annyiszor átvettem. Rengetegszer... de nem tudom. Tényleg.

Érzékeltem a hangszínének a változását, így nem firtattam a nyilvánvalót. Érzékeny pontra tapintottam, nem akartam kedves barátnőmet elszomorítani.
-Á, ne is törődj a lükeségemmel! Már miért is jut ilyesmi az eszembe, hogy nekünk sosem lesz pasink...pfff...nevetséges! Hisz két dögös, életerős, kedves lány vagyunk, én még húsz sem vagyok, te pedig alig pár nappal múltál 700...jó, ne nézz ilyen csúnyán, alig nézel ki többnek 650-nél...-kacagtam el magam. Láthatóan Chels is megkönnyebbült, hogy témát váltottam, és nem próbáltam kierőszakolni a kis titkait.
Hirtelen csilingelni kezdett a telefonom. Felvettem, és a legnagyobb meglepetésemre az olasz étteremtől, volt munkahelyemről kerestek. Mario, az üzletvezető helyettes szomorú hírekkel keresett meg. Az üzlet tulajdonosa, Francesco Rossi elhunyt szívrohamban. Persze a hír nagyon elszomorított, mert nagyon szerettem az idős, bölcs tulajt. Viszont ami nagyon meglepett, hogy Rossi úr rám hagyta az üzlet tulajdonjogát, mivel nem voltak gyerekei-egy fia volt, de őt évekkel ez előtt elvitte a mája.
Mint kiderült, Mario már az első perctől kezdve tudta ezt, csak nem szóltak róla, hisz azt hitték ráérnek. Francesco viszont lányaként szeretett, és nem hagyta csak úgy a levegőben lógni a dolgokat. Mario azért keresett, hogy megtudja, mi a tervem most az étteremmel, és hogy menjek, és írjam alá a papírokat a közjegyző előtt még a jövő hét folyamán. Pár percnyi beszélgetés és sírás után letettem a telefont. Akkor esett le, hogy Chelsea-vel egy szót sem osztottam meg.
-Jaj, ne haragudj, téged meg hahálra rémítelek itt a bőgéssel. Képzeld, az étterem, ahol dolgoztam....a tulajdonos, Francesco....aki...-hüppögtem újra, és éreztem, hogy elerednek ismét a könnyeim, a sok felelevenedő emléktől-képzeld, elhunyt. És engem nevezett meg kizárólagos örököseként! -hadartam. Van egy jól menő olasz éttermem, és egy hatalmas házam- néztem rá könnyes szemmel, és nem tudtam felfogni a mondataim értelmét, mert csak az járt a fejemben, hogy az a drága ember, aki csupa szív volt, és átsegített hosszú hónapokon át a nehézségeken, aki nevetett, ha nevettem, és forró csokit hozott, ha sírtam, már nincs többé.Végtelenül szomorú lettem. De pár perc alatt összeszedtem magam, és megtörölve a szemeim, Chelsea felé fordultam, mint fuldokló a mentőcsónak felé, és hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni: -Most mi a frászt csináljak?

Kis vicce elhangozása után megengedtem magamnak egy gyenge kis kuncogást. Igen, a koromhoz képest igencsak jól tartom magamat, aminek nagyon örülök. De tényleg ő sem panaszkodhat. Mármint megvan mindenünk ami kell. Egy szép ház, egy jó barátnőm is egy izgalmas élet, amit Jessica-nak köszönhetünk. De tényleg.
A mosolyom olyan gyorsan tűnt el az arcomról, amilyen gyorsan fel is rajzolódott, mikor megcsörrent  a barátnőm telefonja. Pár szipogással és könnyel küszködve beszélt a kagylón át, amitől megrémisztett. Vajon a nővére az? Mit akarhat vajon tőle Jessica? Talán rájött arra, hogy Amanda mellett én is vámpír vagyok? Akkor lőttek a tervünknek... nem. Biztos valami más. Megpróbáltam az összes türelmemet összeszedni, ahhoz, hogy most azonnal ne álljak fel és csapjam le a kagylót Amy kezéből. Azt hiszem sikerült megfékezni magamat, hosszú percekkel később saját magam, egy búcsúzás után tette le a kagylót. Csöndben hallgattam amit mondott. Hogy micsoda? Hát ez hihetetlen! Komolyan...
- Amy ez hihetetlen!- néztem rá döbbenten. Ismertem a régi munkahelyét még a hazánkban... mikor ott dolgozott igencsak felkapott volt a hely. Biztos vagyok benne, hogy nem tett jót nekik sem az a veszteség, de azt tudom, hogy Amanda személyében remek "trónörökösre" találtak.
- El kell fogadnod. Vissza kell majd mennünk oda. De előbb el kell intéznünk a Jessicás ügyet. Ugye egyetértsz velem?- kérdeztem meg tőle komoly hangon.

Néhány perc sírás után ismét erőt vettem magamon, és higgadtan próbáltam végiggondolni a dolgokat. Tudtam, hogy igaza van Chelsnek, ha most nem lépünk, akkor később még nagyobb gondjaink adódhatnak Jessicával. Mivel Jessica pedig nem az a "hangtompítós-surranós-elillanós"fajta, elég hangos és látványos öldöklésre lehetett tőle számítani. Persze az sem volt nála gond, ha néhány ártatlan is áldozatul esik. "Járulékos veszteség"-nek nevezte őket. Ami elég elszomorító. Jess kedves, édes, vicces lány volt, de az emberségének már halvány árnyékát sem láttam benne.
Chelseare néztem, és bólintottam. Igaza volt, lépnünk kell, gyorsan. Chels van annyira erős, hogy törölje az emlékeit, és remélhetjük, hogy senki nem akarja majd előhozni ezt...mert akkor Mystic Falls egyenlővé válik a földdel, amire épült.
-Akkor talán kezdjünk el tervezni, csak előtte főzök valamit. Már napok óta nem volt semmi a konyhában,sem edénycsörömpölés, sem illatok, sem gőz, sőt a szemetet sem vittük ki már vagy egy hete.... a szomszédok még gyanút fognak.-mondtam, és a konyha felé indultam. Imádtam, hogy a sok évnyi vámpírvadász tapasztalatom most kamatoztatni tudom a védelmünkre.
Nagy erőkkel nekiálltam felkutatni a konyhában fellelhető élelmiszereket, de pár csomag tésztán, egy üveg paradicsompürén, és néhány zacskó chipsen kívül semmi nem volt itthon.
-Na, ezzel sokra nem megyünk. El kell mennünk vásárolni, mert még éhen halunk.-mosolyodtam el, majd egy szempillantás alatt az előszobában teremtem, és a futócipőmbe ugrottam. Már a melegítőfelsőmet vettem fel, mikor Chelsre néztem kérdőn. Te nem jössz?Tudod, vásárolni.-kérdeztem, majd mosolyogva hozzátettem:Én fizetek.

Megértettem, hogy megviselte ez az egész dolog, de el kell fogadnia, hogy most már vámpír. És egy vámpír mellett az emberek egy idő után meghalnak. Lassan csak mi maradunk majd egymásnak...mi örökélettel megajándékozott vámpírok! Ezért is kell neki most mindenben segítenem, hogy mielőbb feltudja dolgozni a veszteséget és a fájdalmat. Sok, sok év fájdalmát előre jósolva... mert nem ez lesz az első és az utolsó ilyen ’élmény e’ az életében.
- Ez igaz. Muszáj valami finomságot összeeszkábálnunk. - mosolyogtam barátnőmre kedvesen. Tényleg, mostanában elég gyanúsan méregetnek engem a szomszédok - mikor délutánonként hazaérkezek - , s talán a lakótársamat is... furcsa. De az egyszer biztos, hogy nem jöhettek rá a titkunkra. Mármint mi mind a ketten iszonyat óvatosak voltunk és vagyunk. Csak az erőben eszünk és akkor is csak állatvérrel táplálkozunk, nem lehet, nem foghattak gyanút. Az lehetetlen. Biztos minden a legnagyobb rendben van!!
Kedvesen Amyre mosolyogtam, mikor bejelentette a vásárlással kapcsolatos tervét, majd én is a gyorsaságomat kihasználva az előszobába termettem. Gyorsan felkaptam a csizmámat és a télikabátomat, valamint a sapkát és a kesztyűket, majd már kint is termettem az ajtónál.
- Már kész is vagyok. Akkor irány vásárolni.- remek kis stressz oldónak tartottam ezt a kis programot.