Amy

A Grillből egyenesen hazafelé vettem az irányt, Amyvel az oldalamon. Amiatt egyáltalán nem izgultam, hogy vajon mit szól, majd a lakáshoz, attól viszont féltem egy kicsit, hogy mi van ha lelepleződöm... Egyszerűen töröljem ki az emlékezetéből? Nem, én erre nem vagyok képes! A szeretteimmel, de tényleg senkivel nem tennék ilyet.... Gyorsan megérkeztünk a házamhoz, alig volt több mint tíz perc. A kulcsom után kutattam, majd mikor már sikeresen megtaláltam kinyitottam a nagy, fehér ajtót és előre engedtem a barátnőmet.
[colo=indianred]- Had mutassam be az új otthonod drága Amy![/color]- húzom nagy mosolyra az számat.
Belépek és rögtön le is kapom a cipőmet, majd egy papuccsal helyettesítem. Megvárom, hogy ő is elvégezze a folyamatot, majd elindulok a lakásban, keresve az egyik szobát, amibe majd Amy költözhet.
- Nos mint mondtam már két üres szobám is van, mivel te találtál előbb ide.- itt kicsit ismét elnevetem magam.
- Ezért te választhatsz szobát.- jutalmazom meg, mint ahogy egy kisgyereket szoktak. Tudom, hogy ebből úgysem lesz nagy vita, hisz Jess sem az a veszekedős típus, meg neki oly mindegy, hogy hol alszik...

Alig tíz perc alatt a házhoz értünk. Barátnőm kedvesen beinvitált, és én követtem őt a kedves kis házba. Szokványos Virginiai ház volt ez, kis verandával, fehérre festett ajtókkal. Ahogy beléptem világos, tágas tér fogadott. Még az előszobában gyorsan levettem a cipőmet, és a felajánlott puha házi papucsba léptem. Szinte símogatta a lábam, főleg a magassarkú után. Chelsea igazán jó ízléssel rendezte be otthonát. Nekem nagyon tetszett, főleg mivel még életemben nem laktam ilyen szép helyen. Félszegen léptem be.
-Én választhatok szobát?- kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Barátnőm két szobát is megmutatott. Mindkét szoba ugyan akkora volt, csak más berendezéssel. Az első közvetlenül a fürdőszoba mellett volt. Fehérre festett falain színes tájképek lógtak. Az ablaka bordó sötétítő függönnyel szegélyezett, ami alatt egy narancssárga szófa volt, vajszínű díszpárnákkal díszítve. A szoba legnagyobb részét egy hatalmas ágy foglalta el, vörös ágytakaróval leterítve. Az ajtó melleti falon egy beépített gardrób volt, elhúzható, tükörrel borított ajtókkal, ez a padlótól a plafonig ért. Az ággyal szemben barna tévéállvány foglalta el a helyet, rajta egy tévével.
A másik szoba falai barack színűre voltak festve, itt is lógott pár kép a falon. Az ablak alatt itt egy fésülködő asztalka volt látható, szép faragású lábakkal, íves asztallappal és 3 kihúzható fiókkal. A legtávolabbi fal mellett itt is egy ágy volt, fehér párnákkal és sötétbarna vastag, puha plüss ágytakaróval leterítve. Itt is beépített gardrób foglalta el az egyik falat padlótól a plafonig. Az ággyal szemben egy tv állvány volt, rajta egy tévével.
Chels eltűnt a szemem elől, és csak csörömpölést hallottam a konyhából.
- Teljesen mindegy, nekem megteszi egy pohár víz is!- kiáltottam a válaszomat a konyhából érkező kérdésre. "A legjobb lenne egy nagy bögre A+!"- - tettem hozzá gondolatban. De ahogy eszembe jutott a vér íze, a szemfogaim azonnal elkezdtek kijönni, úgyhogy inkább gyorsan mélyeket lélegeztem, nehogy lebukjak.
Épp időben, mielőtt barátnőm belépett volna a helységbe, sikerült visszanyernem a nyugalmamat.
- Köszönöm, nagyon drága vagy. - fogadtam el a felkínált italt -Azt hiszem a barack színű falú szobát választom, ha lehet.- mondtam neki. - Az olyan megnyugtató. - mosolyogtam. - Na de most te mesélj, mi történt veled mostanság?- fúrtam mélyen a szemébe a tekintetem. Tudtam hogy ennek úgysem tud majd ellenállni.

Megérkeztünk a szobák elé és megmutattam mind a kettőt. Két teljesen eltérő szobát hagytam üresen, azokat amik valahogy nem az én stílusom voltak.
- Remek választás!- adom oda neki a pohár vizet és közben belegondolok, hogy milyen jó lenne, ha nekem is az átlátszó folyadék lenne az igazi táplálékom a nyuszik és a bambik helyett. Ránéztem az enyhén narancs, inkább barackszínű szobára, amit a költöztetők remekül berendeztek és sóhajtottam egy nagyot. Örültem neki, hogy itt van Amy, az a lány aki folyton életvidám és nyitott. Leültem a puha ágyra és belenéztem a nagy, jéghideg szemeibe. Milyen könnyű is lenne most megigézni gondoltam erre, de teljesen más szavak jöttek ki a számon.
- Tudom miért jöttél!- mondtam majd belekortyoltam a saját vizembe.
- Megtaláljuk Jessicát! Ha itt van, akkor megtaláljuk!- mondom neki biztatóan, majd felállok és elindulok az ajtó felé.
- Na és ki kíváncsi a szobámra? És a konyhára? A külön fürdőre?- teszem fel a vicces kérdéseket, hogy eltereljem az előbbi komoly témáról a figyelmét.
Elindultam a szobámba... ahol az almazöld falak fogadtak, fekete szekrényekkel és polcokkal. Fehérből zöld színátmenetes függönyömet a szél táncoltatta, ami a nyitott ablakon szökött be. Főleg tájképek lógtak a falon és bár reneszánsz kori festmény, mivel az volt a kedvenc korom. Az éjjeliszekrényemen pedig ott csücsült egy kép rólam és Christopherről. Megpróbáltam nem arra nézni, hogy nehogy kiszúrja, hogy mit figyelek, de sajnos enyhén elérzékenyültem, ezért gyorsan ismét témát kellett váltanom.
- Szóval kölyök ez a hely tabu!- ironizáltam egy nagyobb testvért, viccelődés gyanánt, majd megfogtam Amy kezét és a fürdőszobához húztam el.
- Nos és ez lesz a te fürdőd. Remélem tetszik.- mutattam meg neki a szintén barackszínben pompázó fürdőszobát, két fehér csappal felszerelve és egy wc-vel aminek a színe szintén a falhoz illet.

Remélem igazad lesz, és megtaláljuk. - mondtam, majd a számhoz emeltem a poharam, megkísérelni a lehetetlent, hogy elmúlasszam egyre növekvő szomjamat. Tudtam, hogy még ma ennem kell, vagy nagyon legyengülök.
A szobájába érve, nem ért nagy meglepetés. Gyönyörű volt. A zöld falak nagyon jól harmonizáltak a fekete bútorokkal. Az éjjeli szekrényen megakadt a szemem egy fényképen. Kis ezüst keretben Chalsea volt látható egy jóképű férfi társaságában.
- Szóval tabu? Igenis, mami! - nevettem el magam.
Miközben kihúzott maga után a fürdő felé, nevetni kezdtem. Annyira édes volt a lelkesedése.
Ahogy beléptem utána a fürdőbe, nem tudtam leplezni csodálatomat. - Ez lesz a fürdőszobám? A saját fürdőszobám? - ámultam. - Még sosem volt saját fürdőszobám. Igazából volt olyan, hogy még közös fürdőszobám sem volt senkivel. - vallottam be. A falak gyönyörű, fényes barackszínű csempékkel voltak borítva, a közepén egy sor vékony, fehér csepmesor díszítette. A fehér csempéken gyönyörű, apró liliomok voltak láthatóak. A fürdőszoba tágas volt, a fürdőkád hófehéren csillogott.
Miközben elhagytuk a fürdőt, nem bírtam magamban tartani a kérdésem.
- A képen lévő férfiről beszéltél a parkolóban? - kérdeztem érdeklődve. De aztán meg is bántam, hogy rákérdeztem. Barátnőm arcán azelőtt sosem látott keserűség lett úrrá.
-Ne haragudj! - kérleltem mentegetőzve. - Csak annyira régen találkoztunk, nem tudom mi történt veled az utóbbi időben. Tudod mit? Ha gondolod, főzök vacsorát, és közben beszélgethetünk. Mit szólsz?
-kérdeztem barátnőmet. Reménykedve néztem a szemébe mélyen, és félszegen összefontam a kezeim a mellkasom előtt.

Nagy hiba volt megmutatni a szobámat, de túl lelkes voltam most. Több hiba viszont nem lesz, mert már megint a régi, öreg de hasznos hazudozáshoz fordulok.
- Nem! Ő csak egy nagy tévedés, akit nagyon megbántam...- próbálok érzelemmentes hangon beszélni, miközben folyton a kép jár a fejemben, és a reakcióm.... Már rég leszögeztem magamban, hogy nem hagyhatom, hogy így megviseljen ez a téma, mert az se nekem, se a környezetemnek nem tesz jót.
- Nos örülök ha tetszik!- támaszkodok neki a falnak összekulcsolt kézzel és én is szemügyre veszem a fürdőszobát. Tudtam én, éreztem, hogy van valami oka, amiért ezt is beakartam rendezni.
- Hát nem biztos hogy teljesen saját.- mondom neki kedvesen.
- Ha megtaláljuk a testvéredet akkor "sajnos" meg kell majd vele osztanod.- viccelődtem ismét egy kicsit, de számomra ez már borzalmas ízű térfa volt. Nem bírtam egyszerre nevetni és sírni...
- Ez remek ötlet, tegnap vásároltam be, tehát van választék, bőven.- örültem neki, hogy próbálja elterelni a témát. Kedves gesztus a főzés, kár, hogy én most mást kívánok...

Tudtam, hogy hazudik a srácról. Ismertem Cheealseat, és ismertem a reakcióit is. Viszont azt is megkellett értetnem vele, hogy én nem akarom megbántani, vagy bíráskodni felette. Csak azt akartam, hogy megbízzon bennem. Hogy tudja, ha beszélni akar valakivel, én itt vagyok. A konyha felé a nappalin keresztül vezetett az út. Akaratlanul is felmértem a terepet. A fehét puha kanapé, és a hozzá illő fotelek, a kis faragott dohányzóasztal, a padlóváza,és falon lógó nagy reneszánsz festmény mind nagyon szép összahatást kölcsönöztek. A nagy ablak előtt hatalmas fenyőfák álltak őrt, a fehér függönyöket vastag, bársonyból készült bordó sötétítő függönyök ölelték. A lábunk alatt puha vöröses színű szőnyeg terült el. Mielőtt átértünk volna a konyhába, megállítottam, és óvatosan megfogtam a karját. Ahogy felé fordultam, mélyen a szemébe néztem, és halkan beszélni kezdtem.
- Nézd, én nem akarok a magánéletedben vájkálni. Nem akarlak kihallgatni, és nem akarom, hogy olyan sebeket tépj fel, amik már gyógyulnak. Tudom, mennyire fájhat egy szerelem, én is épp ezzel küzdök. Ha nem akarsz róla beszélni, nem muszáj. -ráztam meg a fejem, és egy kicsit elsötétült tekintettel néztem rá. - De arra kérlek, légy velem őszinte. Nem kell elmondanod, ha nem akarod. De inkább mondd azt, hogy nem akarsz róla beszélni, mint hogy a szemebe hazudj. És ne érts félre, ezt nem szemrehányásként mondom, hanem mert ismerlek. Ne akarj egy barátságot elrontani ezzel, és ne akard egy hazugsággal terhelni a lelkiismereted. Bennem megbízhatsz, ezt tudod jól. Mert szeretlek. - mosolyogtam rá kedvesen. "Talán túl kemény voltam vele.- gondoltam." De nem hagyhatom, hogy még több hazugság álljon kettőnk között. Előbb-utóbb neki is meg kell tudnia a titkomat." -komorodtam el.
Ahogy némán a konyhába mentünk, kicsit elszégyelltem magam. Engesztelően néztem Chelseare, és apró mosolyra húztam a számat. - Ne haragudj, ha túl kemény voltam. Talán csak a fáradtság, talán csak a magány megszokott érzése miatt beszéltem így. Igazán nem akartalak bántani. Azzal kiengesztellek, ha te választhatod ki, mit főzzek neked? - kérdeztem tőle huncutkodva, hátha újra mosolyogni kezd.

Talán tényleg butaság volt hazudnom... de most meg akkor mi a fenét mondjak? Miközben áthaladtunk a nappalin bekövetkezett az amire számítottam. Tudtam, hogy Amy átlát a szitán, dehogy ilyen pontosan és gyorsan. Megdöbbentő!
- A saját érdeked, ha nem tudsz róla semmit!- sziszegtem neki oda ezt a pár szavacskát. Ám nem düh volt a hangomba, hanem figyelmeztetés. Hisz abban az időben, mikor Chrissel voltam, teljesen megváltoztam, nem érdekelt semmi csak a szerelem és a vér. Azért is volt olyan szörnyű megtudni, hogy a jellemünk a szerelmemmel ennyire eltér.
Egy nap csak azon kaptam magam, hogy el kell tűnnöm mielőtt még a szívembe döf egy karót, vagy mielőtt a búcsúzás ennél is fájdalmasabb lenne... Ez már 100 éve volt! Azóta folyamatosan Christopher nyomában vagyok. Hátulról figyelem, mert tudom, hogy akkor soha nem talál meg. Na jó, eddig nem talált meg!
De most, hogy találkoztunk az erdőbe az érzésem ismét felébredtek és ettől sokkal nyugtalanabb lettem és talán veszélyesebb is.
- Szerinted miért engedtem meg, hogy ide gyere Amy? Tudtam, hogy előbb, utóbb majd rákérdezel! Elfogom mondani, de nem mindent az első nap... Amúgy tényleg nem hazudtam. Már semmit nem jelent nekem.- mondom neki, majd magamban eldöntöm, hogy melyik lesz az a nap, mikor beavatom Amyt a vámpíriságomba.
Nagy nehezen megérkeztünk a konyhába és nekem hirtelen a maradék étvágyam is elment, mert csak a terven agyaltam, hogy vajon mégis mit szól majd a barátnőm ehhez... ahhoz, hogy a kedvenc, na jó egyetlen Chelseaje egy 750 éves vámpír...
- Hogy micsoda?- horkanok fel a gondolataimból. Hogy milyen kaja? Kaják, kaják... na most ne hagyjatok csereben... Istenem, vagy már 100 éve csak állatokból táplálkozok.
- Ja, hogy a kaja... Nos nem tudom Amy. Valami finom olaszos vacsit. Tudod, hogy én nem tudok főzni. Nem ismerem ezek annyira...- támaszkodok neki a hűtőfalának és ismét a gondolataimba merülök.

- Rendben. Nekem megfelel. - mondtam neki őszintén. Végül is az ő tudja, hogy kivel hogy áll. Ha beavat, beavat, ha nem hát nem. Nekem mindkettő jó.
-Na, de lássuk a kaját. Ha nem baj, elkezdem otthon érezni magam.- mondtam, és pár perc múlva edények és konyhai eszközök sokasága sorakozott a pulton. Bekukkantottam a szekrényekbe, és elővettem a tésztát, a bazsalikomot, és mindent, ami a vacsorához kell. Elléptem a pulttól és a hűtő felé vettem az irányt, és finoman arrább tessékeltem drága barátnőmet a hűtő elől, ahová lecövekelt. - Menj már arrébb, te bálna. - csiklandoztam meg, mire végre láthatóan feloldódott. Kinyitottam az ajtaját, és kicsit elkerekedett a szemem a teli hűtő láttán.- Hmmm....ühüm...aha...és ez is kell, meg ez is. - Hajoltam be derékig a hűtőbe.
Leforráztam a paradicsomot, és elkezdtem egy késsel meghámozni. Közben beszélni kezdtem.
- Annyira hiányzik Jessica. Régen mindig együtt főztünk. Mikor kicsik voltunk, sosem engedte, hogy kést vegyek a kezembe. Mindig azt mondta, hogy nem sok ember van, akinek nem szeretné a vérét látni, de én közte vagyok. - ábrándoztam el.
Fél óra múlva az asztalon illatozott az ízletes olasz tészta, és bár fantasztikusan nézett ki, egyáltalán nem volt étvágyam. Nem tudtam másra gondolni, mint a vérre. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy a fogaim elkezdenek előjönni, és tudtam, hogy a szemem elváltozik. Ilyenkor gyorsan elfordultam, és reménykedtem benne, hogy Chels nem vette észre.

Nem vagyok mérges, sem türelmetlen, csak ez a dolog nagyon felzavart. De most mindent lerendeztem, lebeszéltem! Kezdetnek ez is elég...
- Csak nyugodtan!- mondom majd még mindig a hűtőnek támaszkodva elmélkedek. Christopherről, Amyről, majd hirtelen Jessről is. Tudom, hogy a kislány nem buta, hisz ezt már Olaszországban is megfigyeltem és ha befogadom a házamba, akkor csak időkérdése, hogy mikor lep majd meg egy kis vasfűvel... Mindegy, a terv még mindig ugyan az! Amynek megígértem, hogy megtalálom a nővérét bármi áron, ha ehhez az kell, hogy egy kis ideig a vasfűvel éljek "barátságban" akkor meglesz. Úgysem árt ha edzek egy kicsit, mert mikor Christopher megtalál és elkap, biztos vagyok benne, hogy egy ideig kínozni fog.
- Igen is Miss Pálcika!- lépek arrébb egy mosoly keretében. Majd eszemben jut, amit a nappaliban mesélt a szerelemről, kioktatásom gyanánt. A körmeimet piszkálva teszem fel a kérdést, miközben valamilyen zöldséget aprított.
- És te milyen szerelemről beszéltél a nappaliban?- kérdezem halkan, de úgy hogy azért hallja is. Majd megint Jessica lett a téma, aminek én nagyon örültem. Már nemcsak baráti szempontból érdekelt a lány, hanem a "munkája" miatt is. Remélem azért nem végzi olyan jól a feladatát és nem tud egy ősinek ártani....
- Aranyos! Látszik, hogy ő volt anyukád, helyett az anyukád.- mondom neki is újra visszadőlök a hűtőnek.

Most erre mit mondhatnék? - gondoltam. Kissé fanyalogva soroltam végig magamban a lehetőségeket, végül a leghumánusabb megoldásra jutottam - a féligazságra.
- Igazság szerint - kezdtem bele, miközben a munkára figyeltem - elég gázos történet. Tudod, hogy én nem igazán vagyok egy barátkozós alkat. De Adam elérte nálam, hogy megbízzak benne. Aztán egy este összevesztünk aaa...ööö...családjaink miatt. Azt mondta, nem lehetünk együtt. Elég durva jelenetet rendezett. Hogy finoman fogalmazzak, véresen komolyan gondolta a szakítást. Elintézte, hogy halálomig ne felejtsem el. - élcelődtem. Míg nekem már kissé komikusnak hatott a dolog, és magamban nevettem a saját beteg kis szójátékomon,, Chelsea kissé furcsán tekintett rám. Mintha fürkészni kezdett volna. Gyorsan megpróbáltam elterelni a szót.
- Igen, Jess mindig vigyázott rám. Megvédett apánkól, és törődött velem. Mindig őszinte voltam hozzá. Nem tudok hazudni neki. - legalábbis nem sokáig-tettem hozzá gondolatban. Aztán némaságba burkolózva készítettem tovább az olasz ricottával készülő ételt. Nem hallatszott más, csak a turmixgép zúgása, az edények csörömpölése, és a kés munkája a vágódeszkán. Hamarosan ember számára ínycsiklandozó illatok töltötték meg a konyhát. Egy idő után feltűnt, hogy Chels annyira el volt merengve, hogy totál hidegen hagyták a felé szálló illatok. Kétségbeesve gondoltam arra, hogy talán nem is szereti az olaszok kedvelt túróját, a ricottát. De aztán arra gondoltam, ha nem szeretné, nyilván nem is vásárolt volna ilyesmit magának. Így megnyugodva, magamban elégedetten dudorászva, mosollyal az arcomon tettem tányérra a tésztát.
- Farfalle alla salsa di ricotta e pomodoro. - Tettem le az illatozó, gőzölgő tányért az asztalra. - Remélem ízleni fog. Jó étvágyat. - mondtam.
Nekem ugyan semmi kedvem nem volt efféle ételhez, de mivel tudtam, hogy csak nehezen tudnék itt feltűnés nélkül táplálékot szerezni, amíg ki nem ismertem a helyet, jobbnak láttam megelégedni a fogyókúrás étrenddel. Még elég nehezen kontrolláltam magam, lévén, hogy egyedül kellett megbírkóznom a vámpírság dolgaival. S bár vadászként tudtam a vámpírok szokásairól, a másik oldalról nézve, már kissé nehezebben ment az alkalmazkodás. Fogalmam sem volt, meddig tudom titkolni Chelsea előtt. Attól féltem, ha meglátja a valódi arcomat, halálra rémül tőlem. Esetleg fáklyákkal és vasvillával támad majd rám, vagy nem is tudom.
Elgondolkodva eszegettem a tányérról, és folyamatosan ezen kattogott az agyam. Pedig valahogy meg kell majd győznöm, hogy nem jelentek veszélyt rá nézve. Ugyan erősebb vagyok, és gyorsabb, és ölésre teremtettem, azért nem vagyok esztelen. És van szívem és lelkem is. Na, már csak be kellene valahogy adnom neki...

Megpróbáltam Amyre és az ételre figyelni, de valahogy nem ment. Még a választ hallottam a fiúval kapcsolatban, de utána már teljesen elmerültem a gondolataimban.
- Értem én, tudod valami ilyesmi volt velem és Crissel is a helyzet.- kivéve, hogy az már 100 éve történt. Tettem hozzá magamba, majd a konyhapulton doboltak az ujjaim. Amy eközben szinte rohant... olyan gyorsan és pontosan készítette az ételt, mintha az élete függne tőle. Vagy mintha a Pokolkonyhájában lenne és az idegesítő séf lekiabálná a fejét. Pár kés csattogás és turmixhang és már kész is volt a kaja. Szippantottam egy nagyon az illatfelhőkből, majd helyet foglaltam s neki is láttam.
- Grazie!- köszönöm meg olaszosan, és már a villámra púpozok egy nagy adag ételt. Igaz ez nem egy termetes zsacskónnyi vértasak, mégis az íze isteni és tápláló.
Félek! Viszont félek attól, hogy sokáig már nem bírom és kiszáradok...
- Figyelj, nekem holnap van egy kis elintézni valóm...- kezdek bele, majd egy újabb nagyadag ételt teszek a villámra.
Már szükségem van egy kis vérre, így az első dolgom az lesz, hogy elmegyek az erdőbe és keresek magamnak valami finom és szaftos állatot. Csak remélni tudom, hogy nem botlok majd bele egykori szerelmembe.
- De utána meg is kezdhetnénk a nyomozást. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk míg én elvagyok elhoznád a bőröndöd és utána beülnénk egy kávéra valahova?- teszem fel a kérdést miközben rágok és nyelek. Majd egy pohár vízért nyúlok.

- Nekem megfelel. - mondtam, miközben komótosan ettem a vacsorát. - Akkor majd hívj, hogy hová menjek és mikor. Még kora reggel elmegyek a kocsimért, és miután kipakoltam, mehet a nyomozás. Több szó nem is esett vacsi közben. -Hagyd, majd én rendet rakok. - mondtam utána Chelseanek.
Miközben elpakoltam az asztalról, és nekiláttam a mosogatásnak, megint Jessica jutott eszembe. Elképzeltem hogyan fogadja majd, hogy vámpír lettem. Még az is meglehet, hogy mielőtt elmondanám, vasfüvet szór az arcomba. Csak úgy tesztelés gyanánt. Nagyon régen nem beszéltem vele. Nem tudom mennyire hatalmasodott el rajta a gyűlölet.
Ahogy ezeken gondolkodtam, hirtelen rámtört a pánik. Kapkodva vettem a levegőt, és éreztem, hogy elfehéredik az arcom. Meg kellett kapaszkodnom a konyhapult szélébe, különben elájultam volna. Uram Atyám! Ezt mégis hogy a fenébe gondoltam? Odaállok az egyik legelvetemültebb, legkegyetlenebb, legképzettebb vámpírvadász elé, hogy vámpír vagyok? Ennyi erővel egy céltáblát is tehetnék a mellkasomra, hogy itt a szívem, vágj bele karót. Hogy képzeltem ezt? Most a világ másik végén kellene lennem, a lehető legtávolabb Jesstől. Erre én idióta idejövök, hogy szemtől-szembe az arcába mondjam, hogy azzá lettem, amit a világon mindennél jobban gyűlöl? Komolyan nem vagyok komplett.
Nagy nehezen sikerült visszanyernem az önuralmam és folytattam a konyha rendbetételét. Odakint már sötét volt, csak a tücskök ciripeltek a fűben. Miután végeztem, elmentem fürdeni. Teleengedtem a kádat forró vízzel, és miután elmerültem az illatos habokban, megpróbáltam megnyugodni. Tudtam, hogy a holnapi napfontos lesz, nagyon kell majd koncentrálnom, épp ezért muszáj lesz kora reggel ennem. Ha nem jutok hamar vérhez, félő, hogy a kávézóban támadnék neki egy embernek. Na, az aztán igazán jót tenne. Miután hajat mostam, és megfürödtem, megtörülköztem, és felvettem a Chelsea által kölcsönadott pólót és rövidnadrágot. Kicsit komfortosabban éreztem magam, úgyhogy visszamentem a földszintre, hátha ott találom Chelseat, hogy jó éjt kívánjak neki.

Örültem, hogy megfelelt neki a tervem. Igazából ha meggondolom jól tettem, hogy ezt a felhozatalt ajánlottam fel. Nagyon éhes vagyok és talán már egy kicsit nyűgös is.
És mivel Amy nagyon ravasz és ügyes lány, pont mint Jessica, ezért nem is csodálnám ha egyhamar kiszimatolná a vámpíriságomat.
- Örülök neki! Akkor megpróbállak reggel nem fel kelteni, bár semmit nem ajánlok. Kicsit rumlis és hangos a reggeli indulásom.- mondtam, majd a villámat és a késemet a tányérra helyeztem.
- Kész kincs vagy!- köszöntem meg neki a mosogatást, amit én mindig is utáltam és gondolom neki sem a kedvenc cselekvése.
Még egy ideig az asztalnál ültem és merengtem, míg Amy csak mosogatott. Majd mikor befejezte felálltam én is és elköszöntem tőle.
- Remélem jól alszol majd abban a meseszép szobában!- kacsintottam rá, majd elindultam az én szobám felé, ahol levetettem a ruháimat és fürdőmbe mentem. Jó meleg vizet engedtem, majd beleültem és hosszasan merengtem a gondolataimba. Körülbelül 11- kor már ki is másztam a kádból és a szobámba siettem. Felkaptam a lehető legkényelmesebb pizsamámat és lehunytam a szemeimet, de nem aludtam. Nem bírtam... a vér járt az eszembe.
Reggel sietősen néztem az órámra. A fenébe, elaludtam! Gyorsan másztam ki a zöld lepedő alól és el végzetem a mindennapi, reggeli szertartásomat. Arcmosás, fogmosás és némi smink, majd a konyha felé vettem az irányt. Épp a müzlis tálat akartam levenni, mikor a kis kerámia tálacskám, ami a müzlis felett volt, leesett a földre és ripityára tört.
- Basszus!- kiáltok fel, majd a cserepeket elkezdem összeszedni. Mikor már úgy vélem, hogy jó munkát végeztem, hirtelen egy hangra leszek figyelmes a hátam mögött.
- Amy annyira sajnálom! Tudod ritka béna vagyok... bocsi, hogy felkeltettelek!- mondom neki, majd meg is fordulok. Amy szintén mintha kialvatlan lenne és érthetetlen. Szegény, talán nem ez volt itt a legjobb reggele.

A szomjúság úgy éreztem, hogy kezd túllépni a tűréshatáromon. A torkomban mintha ezer apró penge forgott volna, a vérem égetett belülről. Bármit csináltam, bármerre fordultam a nagy ágyban, egyre nehezebben tartottam vissza magam, hogy átváltozzak, és örjöngve mészárlásba ne kezdjek. Dühösen ledobtam magamról a takarót. Az ablakhoz sétáltam, és kibámultam. A fejemet a függönnyel együtt a falhoz nyomtam, és keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt. A holdfény épp besütött az ablakon át, és megvilágította az arcomat. Kint enyhe szellő mozgatta a magas fák leveleit, hírül adva, hogy az élet nem állt meg, csak alszik. Gyönyörű éjszaka volt odakint. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elfordultam az ablaktól, és a szekrény felé vettem az irányt. Gyorsan átöltöztem, és óvatosan kiosontam a szobából. A folyosón megtorpantam egy pillanatra, de mozgást nem hallván Chelsea szobája felől, tovább lopakodtam a bejárat felé. Mikor leértem, nagyon halkan és óvatosan kiosontam a házból. Ahogy kiléptem a kis kovácsoltvas kapun, megfordultam, és alaposan szemügyre vettem a házat,és a házszámot. Tovább haladva az utca végén sikerült felfedeznem az utcanév táblát is. Jó tájékozódó képességgel áldott meg a sors, így kétségem sem volt affelől, hogy biztosan vissza fogok találni. Elindultam a belváros felé a kihalt utcákon. A lépteim szinte nem is hallatszottak a némaságban.
Nem telt el két óra, és már a ház előtt állítottam le a kocsimat. Halkan próbáltam becsukni az ajtót, már amennyire a rossz zár engedte. Rosszkedvűen kivettem a két nagy utazó táskát, és könnyed léptekkel indultam a kapu felé. Ez volt az egyik nagy előnye a vámpírságnak. Nem kellett többé nyögve cipelnem a nehéz terheket. Nem volt gond a takarítás sem, könnyedén felemeltem például a kanapét akár fél kézzel is. Belopóztam a házba, és nesztelen léptekkel, mint egy macska, besurrantam a szobám ajtaján. A két táskát csak letettem az ágyam lábához. Átöltöztem, és dühösen az ágyra vetettem magam. "Hogy gondolhattad, te elmeroggyant, hogy éjjel kettőkor valaki épp a belvárosban sétálgat arra várva, hogy kiszívd a vérét?!" - korholtam magam. Az órára pillantottam. Hajnali háromnegyed öt múlt pár perccel.
Nagy nehézségek árán sikerült elszenderednem. Egyszercsak óriási csörömpölés vert fel. Vámpírsebességgel kirohantam a szobából a kezembe hirtelenjében felkapott éjjeli lámpával. A konyha felől mozgást érzékeltem, így morcos állapotomnak és vérszegény diétámnak köszönhetően elég dühösen csúcsidő alatt ott teremtem. Még szerencse, hogy időben felfedeztem Amerikát, vagyis Chelseat, aki épp egy tálka hajdani maradványait igyekezett eltüntetni a padlóról. Kissé meglepődtem a korai találkozáson, így nehezen jutottak el a fülemig a bocsánat kérő szavai. Egy perc elteltével sikerült is felfognom a szavakat.
- Semmi gond. - mondtam rekedt hangon. - Bocsi, kissé paranoiás vagyok. Tudod, rossz környék, rossz előélet. Azt hittem egy betörő az. - próbáltam magyarázni a hirtelen indulatot az arcomon.
Zavartan vakartam meg a fejem, mikor Chelsea kérdőre vont a kezemben lógó lámpa miatt. - Ja, ez? Öööö.... hirtelen ez akadt a kezembe. Na, ne nevess ki, tényleg azt hittem, hogy valaki az életünkre tört! - mondtam neki. Innen nézve érthető volt barátnőm kedveskedő kuncogása. Végül is igaza volt. Komolyan azt gondoltam, hogy egy éjjeli lámpától egy betörő majd sikoltozva elrohant volna? Gyorsan letettem a konyhapultra, és miután elvettem egy bögrét, töltöttem a frissen főtt kávéból, és cukrot kanalaztam bele. Elkevertem, és elindultam az étkező felé.
- Kitaláltad már a napi menetrended? Mármint, mikor és hol találkozzunk ma? - kérdeztem, miközben leültem vele szemben az asztalhoz, és belekortyoltam a tűzforró italba, ami jól meg is égette a számat.

Tudtam, hogy meghallja majd a zajt. Most ott álltam és szégyelltem magam, hogy Amynek még azt az örömöt sem adtam meg, hogy csöndben indulnék vadászni. 
- Bocsánat Amy, persze, hogy megijedtél... én is megijedtem volna a helyedben.- mondom miközben a törött kerámiatállal szemezek. Pontosabban csak a darabjaival...
- Nem volt az olyan rossz Amy.- próbáltam kicsit felvidítani és a merengéséből kiléptetni.
- Hisz ott van/ volt neked Jessica, aki azért mindent megtett a te neveltetésed érdekében.- mondom neki, majd felszedem az utolsó cserepet is a földről.
- Kész is!- szusszanok egyet, majd ismét a barátnőmre nézek. A találkozót illetően gondolkodtam egy kicsit.
- Nos mit szólnál az étteremhez? Egy óra múlva?- teszem fel a kérdést. 

/Bocsánat a mennyiség miatt, de megcsípett egy darázs és úgy fáj az ujjam. Na meg várakoztatni sem akarlak./

Furcsa volt nekem Chels viselkedése. Mintha feszült lett volna valamiért. Nem értettem a dolgot, de mire észbekaptam, már el is viharzott otthonról. Egyedül maradtam a házban.
Leültem a kanapéra, és hallgattam a néma csendet. Baljós sejtelem fogott el. Ez a csend más volt. Mint mikor közeleg a nyári kánikulában a jégeső, a vad villámokat szóró vihar. Baljós, néma, rezzenéstelen csend uralkodott.
 Gyorsan felpattantam a kanapéról, és elmentem fürdeni, hogy megnyugtassam az idegeimet. A kellemes meleg víztől, és a finom méz illatú tusfürdőtől kicsit jobban éreztem magam. Összefogtam a hajam egy copfba, és felöltöztem. Sima farmert és egy fekete atlétát vettem fel, fölé pedig egy szürke, kötött pulcsit. Kis gondolkodás után előkotortam a táskát, amiben a zoknikat tartottam, és megígértem magamnak, hogy holnapig kipakolok a szekrénybe. Nem szerettem a rumlit.
Miután ezzel végeztem, visszamentem a fürdőbe, és egy kis sminkkel barátságosabbá tettem az ábrázatomat. Elégedetten néztem a tükörbe. Egy átlagos amerikai tinédzser tekintett vissza rám.
 Néhány perccel később a telefonom után nyúltam. Némi habozás után előkerestem a nevet és tárcsáztam a hozzá tartozó számot. Kicsengett. Feszülten vártam, majd öt csengés után egy kattanás hallatszott a vonal másik végéről, és bekapcsolt a hangposta. "Megint nem vette fel."- gondoltam csalódottan.
 Hirtelen nagyon mérges lettem. Mi a francért csinálja mindig ezt velem? Annyira mániákusan űzi azt a vámpírt, aki megölte anyánkat, hogy elfeledkezik azokról, akik az élők sorában várnak rá. Elfelejti szeretni ezeket az embereket.
 Dühösen összeszedtem a papírokat, és kirohantam a szobámból, futtában felkaptam a cipőmet, és a dzsekimet. Becsuktam az ajtót, és bekulcsoltam a Chelstől kapott kulccsal, és az autómba pattantam. Elindultam az új cél felé. Az iskolába.

/Iskola/

Viszonylag gyorsan elkészültem. Ittam egy kávét, gyorsan elmosogattam és már indultam is. A nagy sietségben észre sem vettem, hogy Amy merre van. Mikor az ajtóhoz értem, még kiabáltam egyet neki, majd lenyomtam a kilincset.
- 10-kor a Grillben! Itt hagyom neked a kulcsokat.... Szia!- mondom , majd kiléptem az ajtón. Egy nagyot sóhajtottam és felnéztem a tűzőnapra. Éreztem, hogy a pulzusom, vagy valami ott bent, elkezd hevesen verni és vérszagot keres.
De nem engedek ennek az ösztönnek. Sietve indulok el az erdő felé, hogy gyorsabban elintézhessem a dolgomat és újra találkozzak Amyvel. Viszont nem titkolhatom, hogy már muszáj volt kiszabadulnom innen. A jelenlegi helyzet kész pokol..... vigyáznom kell Amyre, de közben táplálkozom is kell! És mi van ha ma vacsoránál megvágja az ujját? Én rögtön letámadom majd? Hisz az ösztön sosem múlik el teljesen... Jajj olyan rossz belegondolni ezekbe... csak éljem túl ezt a vadászatot úgy, hogy nem futok össze Chrissel, vagy Jessel, már csak az hiányozna nekem, hogy karót döfjenek a szívembe...

/erdő/

Miután visszaértem a suliban való beiratkozásból, leültem a kanapéra. Annyira éhes voltam, hogy alig bírtam magammal. Elgondolkoztam azon, hogy elmegyek az erdőbe és levadászok egy nyulat vagy őzet. Igen ritkán folyamodtam ehhez a megoldáshoz, de "A szükség nagy úr!", és néha nem volt más lehetőség. Aztán mégis elvetettem az ötletet. Inkább felmentem a szobámba, hogy átöltözzek, és elinduljak az erdőbe, pusztán a futás kedvéért. Ha eléggé kihajtom magam, talán még meg tudom fékezni magam egy ideig.
Összekötöttem a hajam egy hajgumival, és komótosan leballagtam az előszobába. Ott belebújtam a futócipőmbe, és kisétáltam a ház elé. A hőmérséklet épp kellemes volt egy kis futáshoz, így szép egyenletesen az erdő felé vettem az irányt.

/erdő/

/Erdő/
Otthon idegesen tördeltem a kezem. Nem, ez nem lehet igaz! Ez a bájos kislány... Amy, mi lett vele? Kittet ezt vele? Megtudnám azt a mocskot ölni... Egy kis széken ültem, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Nem állam fel a helyemről, csak kikiáltottam.
- Amy?!- éreztem, hogy remeg a hangom...

/Erdő/

Remegő lábakkal léptem be az ajtón. Chelsea hangja kissé idegesnek tűnt, mikor a nevemen szólított. Nem válaszoltam, csak beléptem a nappaliba. Egy széken ült, és láthatóan eléggé zaklatott volt. Nem csodálkoztam rajta. Kisétáltam a konyhába, és behoztam egy széket magamnak, és letettem kb. másfél méter távolságba. Leültem vele szemben, és nagyon mélyen a szemébe néztem, mégcsak nem is pislogtam.
- H-hogy...mármint...most akkor mi a fene van? - kérdeztem. - Vámpír? Te tudsz róluk? - néztem rá. - Nem értem most ezt az egészet. Te olyan vagy mint én?

Döbbenetem kiült az arcomra, és úgy éreztem magam, mint aki álmodik!

Nem tudtam mit válaszoljak... Hát ennyire nem vette észre, hogy mit csináltam az előbb az erdőbe.
. Persze, hogy tudok róluk! Lassan már 750 éve..- húztam oldalra a számat.
- De mond csak, hogy lehetsz ilyen buta? Nem költözhetsz össze egy emberrel sem. Jó én nem vagyok az... de mi lenne ha az lennék? Figyelned kell a táplálkozásra.- oktattam ki, mint egy aggódó anya.
- ÉS vajon mi a fene lesz veled és Jessicával?- teszem fel a kérdést, hisz mind tudjuk, hogy Jess mennyire forrófejű...

Elgondolkodva hallgattam a szavait. Én is tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ha egy halandóval költözök össze. De hirtelen kellett döntenem. ÉS amúgy is, eddig nagyon jól boldogultam. Kezdtem kissé frusztrált és mérges lenni.
- Tudom, tudom. Igen, elcsesztem. Nem szabadott volna veled jönnöm, és a házadba költöznöm. De a fenébe is, Chels' hosszú évek óta az első ember vagy, akinek őszintén tudtam örülni. - Pattantam fel a székről. Fel alá kezdtem járkálni. - És különben is-fordítottam ellene amit mondott - méghogy én vagyok buta? Hisz te hívtál magadhoz!!! Basszus, egy VÁMPÍRVADÁSZT!
Itt már kissé kezdtem valóban felfogni a helyzet súlyosságát. Kissé megemeltem a hangom, amitől érthetően Chels kezdett még feszültebbé válni, de tartotta magát.
- Felfogod, Chelsea Isabella Taylor, hogy akár MEG IS ÖLHETTELEK VOLNA!!!! Hisz ellened képeztek ki! Ne becsülj alá, vagyok olyan jó vadász, mint Jessica! Mi lett volna ha....- itt elhallgattam. Nem akartam találgatni.
- A kérdésedre válaszolva - csendesedtem el, és újra úrrá lett rajtam a kétségbe esés - nem tudom mi lesz Jessel. Vagy megöl, vagy elfogadja ami vagyok, vagy én ölöm meg. Nem tudom. - Roggyantam vissza a székre. Könnybe lábadt szemmel néztem bartátnőm kifürkészhetetlen arcára.
- Annyira sajnálom, hogy kiabáltam. Ne haragudj. Csak összezavarodtam. Meg bűntudatom van, hogy akár veszélybe is sodorhattalak volna. Áruld el, hogy a francba csinálod, hogy nem buktál le előttem? Pedig átkozottul jó vagyok a vámpírok felismerésében, elhiheted. - kérdeztem.

Csak néztem, hogy reagál az egészre. Megremegtem és visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy elkezd velem kiabálni.
- Amy, Figyelj már! 750 éve vagyok vámpír! Egy olyan vámpír, akit a kis buta trükkjeid még meg sem kínoznának. Egy olyan, aki a kisujjával töri szét a nyakadat. Egy vagyok az elsők közti vámpírnemzedékből.- sírtam el magam. A kezeimbe temettem az arcom és nem tudtam mire vélni az egészet. Nem láttam már semmit és hallani sem akartam a dolgokat. Majd mikor észbe kaptam, már csak azt vettem észre, hogy Amanda ismét ül.
- Nem öl meg! Szeret téged, ha meg megpróbálja, akkor én ölöm meg őt.- mondtam dacosan, majd megtöröltem ez arcom. - Semmi baj, csak tudod nekem sem volt ez olyan könnyű. Bár alig mutattam ki, de én nagyon is szenvedtem a vér miatt...- mondtam és oldalra biggyesztettem a számat. - De te mióta vagy vámpír? És ki változtatott át? És vajon Jess tényleg itt van a városban?- alig hallhatóan leheltem a válaszokat.

A hír, hogy az egyetlen barátom egy 750 éves ősi vámpír, teljesen lesokkolt. Csak ültem döbbenten, és az agyam minden igyekezetével azon volt, hogy a hallott információt kilökje a memóriámból. Mintha képtelen lenne feldolgozni. Csak sokára fogtam fel a szavai legmélyebb értelmét, és a következményeit.
- Huh....ez...basszus. - nyögtem erőtlenül. - Chelsea, igazad van. Teljes mértékben. Nem hittem volna, hogy valaha életem során össze fogok futni egy ősi vámpírral. - hirtelen apám jutott eszembe, mikor gyerekkorunkban este arról mesélt, hogy egy az egymillióhoz az esélyünk, hogy valaha összefussunk egy ősi vámpírral. És ha megöljük, azzal az egész vérvonala kihal vele együtt. Mesélt a fehér fáról, és hogy elégették. Mesélte, hogy annyira rejtőzködve élnek, hogy szinte lehetetlen felfedni a kilétüket. Kicsit mintha tisztelte volna a kitartásukat, ebben a földi pokolban.
- Igazad van, valóban jobban oda kéne figyelnem, ha meg akarnálak ölni. De hidd el, nem áll szándékomban, hogy bántsalak. Annál sokkal jobban szeretlek téged. Őszintén szólva ez volt az oka, hogy idejöttem hozzád, mert hittem abban, hogy az irántad érzett szeretetem erősebb lesz, mint a véred utáni vágy. Azt hiszem, az erdőben bebizonyítottam neked. - mosolyogtam rá kicsit megkönnyebbülten.
Aztán elcsendesedtem, és gondolkodóba ejtettek a szavai. Néhány perc csend telepedett ránk, mindketten emésztettük a hallottakat.
Csendesen a nappali ablakához sétáltam, és félrehúztam egy kicsit a függönyt, majd kibámultam a tájra. - Az volt az utolsó infóm, hogy itt van, de őszintén szólva nem tudom. Előbb-utóbb kiderül. De Chels' egyet meg kell ígérned nekem. - Fordultam felé, és mélyen a szemébe néztem.- Ha megtaláljuk, és Jessica megtámad, megértem ha megölöd, hisz véded magad. - Elindultm az ajtó felé, és felvettem a cipőmet, és az ajtó felé indultam. Mielőtt kiléptem, egy pillanatra lehajtottam a fejem, és mélyet sóhajtottam. Visszanéztem rá, és láttam, hogy sejti a mondandóm befejezését. - De ha valóban megölöd a nővéremet, arra kérlek, utána ölj meg engem is. - mondtam.
Elindultam az ajtó felé, és szó nélkül elhagytam a házat. Elindultam az erdő felé, hogy vadásszak.