- Ki vagyok kapcsolva és pont ezért nagyon nem érdekel az, hogy kiknek okozok fájdalmat. És nem érdekel az, hogy nem kéne őket megölnöm. És pont ezért ne próbálj bűntudatot éreztetni velem, mert nem fog sikerülni! - mondom komoly hangszínen miközben a szemeibe nézek. Attól még, hogy Belle-t én teremtettem, és változtattam vámpírrá attól még nem esne nehezemre kinyírni őt! Ha felidegesít akkor egy laza mozdulattal tépem ki a szívét! Amikor felhozza a volt szerelmemet egy hirtelen mozdulattal suhanok oda hozzá majd a falhoz lököm és a nyakát szorítóm egy kézzel. - Ne hozd fel soha többé a volt szerelmemet!! Világosan beszéltem? - teszem fel neki elváltozott arccal és jobban szorítóm a nyakát.
- Hát nem érted? Ez engem csöppet sem hat meg! Nem érdekel, hogy ki vagy kapcsolva! Épp ez a lényeg.., azt akarom elérni, hogy végre ÉREZZ! - folytatom teljesen komolyan, nem érdekelvén, hogy miket hord össze nekem. Addig fogom ismételgetni magam, amíg végre érezni fog. Még ha ezzel nagyon sokáig itt kell tartanom, akkor is! Itt maradunk mindaddig, amíg meg nem törik. Amíg újra érezni nem kezd! Látva, hogy mekkora gyűlöletet váltottam ki belőle azzal, hogy felhoztam a fiatalkori szerelmét, hirtelen egy önelégült mosoly kúszott az arcomra. Még akkor is mosolyogtam, amikor a falnak lökött és a nyakamat kezdte szorítani. - Gyerünk... engedd ki.. a hara.. godat! - szótagolom, mert per pillanat többre nem fussa. Direkt nem állítottam meg, hagytam hogy érezze kicsit fölényben magát. - Hát nem lá...látod? Ez.. is.. érzelem! - nyögöm ki nagy nehezen, továbbra is mosolyogva. Azt hiszem, sikerrel járok.
Meglep, hogy Belle ennyire kitartó. Változott az idők múlásával, régen nem volt ennyire... Ennyire ilyen! Persze mindig is ragaszkodott ahhoz amit a fejébe vett, ezért kicsit irigykedtem is mindig rá. De ezt ő persze nem tudja, és nem is tervezem azt, hogy elmondom neki. Tudjon annyit, hogy életben hagytam őt aztán kész. Legyen megelégedve ennyivel. Kicsit meglepődők azon, hogy a volt szerelmem kellett ahhoz, hogy vissza kapcsoljak... Nem hittem volna ezt... Ezt, hogy Belle felemlegeti azt az embert akit talán most is szeretek - újra - és megint érzek. Érzek... Fájdalmat... Engedek a szorításon majd szép lassan elengedem őt. Most nem olyan vagyok, int eddig. Hirtelen zúdult rám mindaz amit 300 év alatt tettem és azokat a tetteket fel kell dolgoznom... Hátra lépek tőle és leülök az ágyra. Pont ezért nem akartam vissza kapcsolni, mert utána mindent érzek. Főleg a lelkiismeret-furdalást...
Bevallom, egy röpke pillanat erejéig azt hittem, hogy kitöri a nyakamat, majd elhúzza a csíkot, ezért is örültem annyira, amikor meggondolta magát és inkább engedett a szorításából. Ezzel a tettével nyílvánvalóvá vált a számomra, hogy ő is belátta, hogy igazam van. Végre, már épp ideje volt! Látva, hogy hátrál pár lépést, majd elfordul, hirtelen kétszer is meggondoltam, hogy mit is mondjak neki. Most nagyon érzékeny lehet, hiszen minden amit az elmúlt kitudja hány száz évben visszafolytott, hirtelen egyszerre zúdult a nyakába. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre inkább nem mondok semmi, helyette leültem melléje az ágyra. A szavaimmal lehet csak rontanák a helyzeten. Inkább megvárom, hogy ő tőrje meg csendet, mert biztos voltam benne, hogy meg fogja.
Mikor a lány leül mellém pár pillanatig ránézek majd újra a földre. Nem tudom mit mondhatnék, azt sem tudom, hogy mit tehetnék. Szörnyű elviselni ezt az egészet... Azt, hogy 300 évnyi ölés egyszerre zúdult a nyakamba és ezt valahogy fel is kéne dolgoznom, és elszámolni a lelkiismeretemmel. Illetve itt van Belle akit szimpla unalomból változtattam vámpírrá. Mikor úgy döntök, hogy tudok viszonylag normális mondatot is kiejteni a számból megszólalok. - Én... Nem tudom, hogy most mit tehetnék... Annyi mindent tettem amit most már nem tennék meg... Téged sem változtatnálak vámpírrá, és az emberek akiket bántottam... - itt elcsuklik a hangom, mert folytatni képtelen vagyok.
Egy darabig csendben ültünk egymás mellett, anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalt volna. Időközben felnézett rám, majd újra a földet tüntette ki a figyelmével. Ezt eljátszotta párszor, mielőtt megszólalt volna. Nem siettettem, hisz el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet most neki. - Bármennyire is szeretnénk, a múltunkon sajnos már képtelenek vagyunk változtatni - feleltem neki elgondolkodva. - Mindenki követ el hibákat. Mostantól inkább azon légy, hogy ne kövess el többet! - javaslom neki kedvesen, barátságos hangon. Azt hiszem, amit akartam azt elértem, mostantól kezdve már nem kell több ártatlan emberi lényt féltenem Chloe éles fogaitól. Viszont nem is ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy mostantól talán már nem is kell őt az ellenségemnek tartanom. Átváltoztatott, ez igaz, de ezen ha agyon ütnék sem tudna már változtatni.
Furcsa, és nehéz feldolgozni azokat a dolgokat amiket eddig tettem. A sok gyilkolás, az emberi életek amiket ok nélkül oltottam ki... Felemészt. - Nem bírom... Nem tudom feldolgozni ezt a sok dolgot amit 300 éven keresztül műveltem... - mondom magam elé nézve alig hallhatóan. Nem vagyok büszke azokra a dolgokra amiket műveltem. Egyik ember sem érdemelte meg a halált kiket megöltem. Élniük kellett volna, megannyi szülőt gyilkoltam meg kegyetlenül... És immár nem tudom sehogy sem jóvá tenni, egyszerűen lehetetlenség vissza pörgetni az időt és meg nem történté varázsolni. Eléggé magam alatt vagyok azt meg kell, de szerintem ilyenkor ez tök normális. Legalábbis szerintem, hisz egy pár pillanat alatt érzem át a sok ember fájdalmát. - Ez elfog múlni, ugye? - mondom úgy mintha kérdés lenne, pedig ez csak egy halvány remény, hogy egyszer jobban fogom magamat érezni...
Kezdőlap
