Szinte percekig bámultam. De az is lehet csak másodpercek suhantak el a fejem mellett az én kiélezett figyelmem csak a szemeit nézte. Megfejteni akartam. Talán magamat, talán csak a helyzetet, vagy egyszerűen elhinni, hogy tényleg ő az és én tényleg itt vagyok, nem csak egy újabb álomkép az egész. Aztán hirtelen...

- CIMBORÁM!!! - ugrottam már másodszor, de most úgy a nyakába, hogy csaknem ledöntöttem! Csak kapaszkodtam és szorítottam, összeszorított szemekkel, nem érdekelt senki és semmi, nem érdekelt a világ, az hogy nem kéne, az hogy úgy viselkedem mint egy megveszekedett őrült.. egy gyerek.. Csak szorítottam, mint egyetlen biztos pontot az életemben, az egyetlen jó emléket aki itt áll most előttem és.. és zokogni kezdtem...

- Ne haragudj..! Kérlek ne haragudj!! Én nem... én nem akartam...!!! – zokogtam egyenesen a vállába, és csak öleltem és kapaszkodtam bele, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni! Talán az elmúlt idő feszültsége.. Talán a megkönnyebbülés, hogy tényleg IGAZ! Itt van! És én itt vagyok! Végre itt vagyok! És ÉN... vagyok! Nem érdekelt hogy szétáztatja az arcomat a könnyem.. és most az sem érdekelt hogy férfiak vagyunk, erős, kitartó férfiak akik sohasem gyengék vagy törékenyek! Most csak annyira... jó volt! A menekülés ígérete.. az elmúlt időszak hosszú fájdalma és kínszenvedése egyszerre tört fel bennem. Nem érdekelt.. Képtelen voltam elengedni a nyakát, és csak zokotam.. zokogtam talán órákon át, egész míg nem éreztem hogy már nem jön több. Vége. Az egész dolog megfagyott. Megmenekültem... – tudatosult meg a fejemben és már képtelen voltam nem hinni benne… Vége! És görcsös ujjaim csak ekkor voltak képesek elengedni a nyakát. Elhúzódni.. teljesen.. arcomról letörölni a megtörtség bizonyítékát.. és végre emberként a szemébe nézni. Soha nem hittem volna hogy egyszer még eljön ez a pillanat...

- Bocsánat.. - nyeltem le az utolsó könnyeket, és próbálva megköszörülni a torkomat néztem fel a szemeibe - Ha lehet ezt ne mondd el Isobelnek... - nyeltem a következőt, de nem is tudtam mit beszélek. Egyszerűen csak.. egyszerűen.. ez tűnt evidensnek...

Akkorát ugrottam, hogy úgy éreztem, a hajam a mennyezetet veri. Hogy miért, talán magam sem tudtam. Annyi érzés volt bennem... Rick hirtelen elbődülése, ahogy teli torokból nekem kiabált, kissé váratlanul ért. Ezzel egyetemben a szívem akkorát dobbant, amekkorát már nagyon régen... mert ebben a kiáltásban volt valami. Vagyis, egészen pontosan VALAKI. A régi Alaric Saltzmann. A legjobb barátom.
- Rick? - ismételtem el újra, mint aki nem hisz a fülének... de aztán már nem maradt időm semmilyen más reakcióra. Mert magához rántott - ezúttal már nem a pólóm nyakánál - hanem úgy, ahogy a fuldokló kapaszkodik bele a mentőmellénybe, tized másodperccel elmerülés előtt. És attól, ami most következett, még szemem-szám is tátva maradt. Mert Rick elbőgte magát... és úgy bömbölt, mint egy taknyos gyerek.
Hihetetlenül zavarban voltam. Tudtam, mit érez. Mert ezek a könnyek megmutatták az igazságot. Hogy igen, tényleg ő az. Rick visszatért közénk! Valami csoda folytán, de igen, ő az. És elöntött a puszta gondolatra is a boldogság.
- Semmi gond, haver - motyogtam, és kissé bénán a vállait kezdtem el veregetni. Mást nem mertem tenni, hagytam, hogy szíve szerint kisírja magát. Hogy kisírja a lelkéből mindazt, amit Matthias okozott neki. Fájdalmát olyan hatalmasnak éreztem, hogy úgy éreztem, ha most megmozdulnék, valami óhatatlanul széttörne, így hát csak bátorító hátpaskolással igyekeztem a tudtára adni, hogy nem haragszom. RÁ nem haragszom. És Ricknek szerencséje van, hogy sírhat. Mert a könny feloldozhat, és könnyebbséget hozhat. Rá pedig ráfér.
- Ez az én igazi barátom - vigyorogtam rá, mikor végre a roham elmúltával kissé elengedett. - Még mindig be vagy szarva az asszonytól, mi haver? - vágtam magam a vele szemben lévő ágyra, ekkor már félelem nélkül, és kajánul fürkésztem az arcát.
- Remélem tudod, hogy én még mindig jóképűbb vagyok nálad - jegyeztem meg, az agyát húzva, majd észbe kaptam, és hátramutattam Meredtihre.
- Ő a doktornő... ő foglalkozott veled. Neki köszönheted, hogy még élsz - kacsintottam.

Éreztem hogy nevetnem kéne, de nem ment. Valami régi ott benn, emlékeket tépett elő, RÉGI.. emlékeket, amikor mi ketten imádtuk szívatni egymást a nőkkel, de most képtelen voltam szabadjára engedni az örömöt. Még.. nem. És reméltem, hogy egyszer majd képes leszek rá...

- Igen.. be vagyok szarva.. - használtam az ő szavait, de kívülről nézve nem volt öröm benne. Viszont a doktornőre néztem amikor Damon felé intett, és most ő volt az akit felmértem.

- Köszönöm.. - biccentettem hálával a szemeimben, aztán magam elé emelve a két kezem az ujjaim újabb behajlításával majd oldva ki a tenyeremet az orrom előtt még egyszer ellenőriztem a.. mit is? Fogalmam sincsen. Egyszerűen csak szoktam az érzést. Újra meg kell szokjak mindent...

- Isobel jól van!? - tört ki aztán a semmiből a szemeibe, nem kapkodva vagy erélyesen pusztán az első gondolatot szabadon engedve ami megtelepedett a fejemben. - És Adam..? Elena? A kicsik? És a kislányom... - váltott az egész lassúba hirtelen ahogy visszabámulva magam elé a hófehér takaróra a fejem újra kattogni kezdett. A lányom... Vajon mennyi idős lehet?

- Meddig voltam... - kellett nagyot nyelnem ahogy egy percre elakadtam a beszédben - távol?? - finomítottam a lehető legóvatosabbra a megfogalmazást, talán ez volt az amit még képes voltam most.. szóval képes hogy elviseljem. A többi még túl közelinek tűnt. Túl frissnek. Túl... gyomorforgató és kétségbeejtő emléknek...

Boldog voltam, mikor végre Alaric magához tért, teljes mértékben. S hallgattam őket, ahogyan viccelődnek egymással. No ez egy igazán remek társaság és barátság. Ilyenből kellene még pár...
- Örülök, hogy itt van közöttünk! Dr. Meredith Fell vagyok. Hogy érzi magát? - üdvözöltem őt, majd bemutatkoztam neki, hogy azért képben legyen, és egyet mosolyogtam rá és Damonra is. Még kicsit kába lehet a sok nyugtatóval és altatótól, de azt hiszem minden rendben lesz.
Közben odahozták nekem azt a zacskót, amiben benne voltak a személyes tárgyai Alaricnak, pedig mondtam, hogy ne most hozzák, majd kicsit később, de valahogy nem igazán hallgattak rám az ápolók.
- Most kicsit feljebb átállítom az ágyat, hogy ne fekvő állapotban legyen... Damon, segítenél a másik oldalán az ágynak, köszönöm - leraktam az ágy melletti asztalra a személyes tárgyakat tartalmazó táskát, és az ágyhoz lépve, már kerestem a mozgatható kart.

- Igen, hát persze - ugrottam fel, és Meredith útmutatásai alapján feljebb állítottuk Rick ágyát. Hogy nem teljesen laposan feküdt, kissé visszatért a szín az arcába. De lehet, hogy ez annak volt köszönhető, hogy meglátta a saját személyes tárgyait az asztalon.
Egy sóhajjal visszaültem a másik ágyra, és miközben Rickre néztem, vakargatni kezdtem a fejem.
- Hogy mennyi ideig voltál távol? - sóhajtottam, és úgy döntöttem, nem szépítgetem az igazságot. - Nagyon sokáig, cimbora. A lányod, JJ már csaknem két éves. Adam pedig már négy körül jár - mondtam, és néztem a reakcióit. - Delena is elmúlt már három, David pedig lassan a kettőt tölti. A Emma, a legkisebb pedig már négy hónapos. Róla még nem is tudtál - mosolyogtam el magam. - Mindenki jól van. Isobel most a szüleinél van Chesterfieldben a gyerekekkel. A ti házatok túl... nos, túl üres volt nélküled. Ott kissé elterelődnek a gondolatai. És Elena is nagyon jól van - biztattam. Úgy döntöttem, egyelőre még nem vázolom fel a tényt, hogy Isobelt a legutóbb milyen körülmények között láttam, ahogy arról sem, hogy Elena vámpírrá vált.
- Mikor jöhet ki innen a barátom? - fordultam Meredith felé.

Zavaros volt még minden. Kissé.. Amint a fehér köpenyes doktornő bemutatkozott azt hiszem én is felé biccentettem, de nem éreztem szükségét hogy én is elmormoljam a nevemet hisz én.. én.. egy kórházban vagyok! - tudatosult az egész újra, ahogy újabb bólintás követte a kérdező szavakat, pedig egy cseppet se voltam jól. Egy cseppet sem! Idebenn..
Aztán ők ketten kezdtek beszélni, mozgás.. emberek jöttek.. mentek.. útközben az egész fele kiesett, de már csak Damon hangjára kaptam fel legközelebb a fejemet, amikor ő kezdett újra beszélni. Valamiért csak ekkor tudtam teljesen koncentrálva figyelni, talán mert ez volt az ami igazán érdekelt. Talán..

- Kééét ééév... - szólt a számból elhűlve de egy percig sem volt hangos vagy lázongó. Sokkal inkább valami kétségbeesés vegyült bele, valamiféle önvád, hogy két éven át hagytam hogy ez a mocsok használjon, gyilkoljon, elnyomjon.. kizsigereljen, és amikor kezdtek a fejemben feltorlódni az egyre hangosabban zsongó szavak, egyetlen pillanat alatt vetettem az egésznek véget felemelve a tekintetem Damon szemeibe.

- Sajnálom... - sikerült csak suttogás, vagy még talán az se, de tisztában voltam vele hogy ő minden szavamat hallotta, és értette, még ha.. még ha.. DE IGEN! ÉÉÉN TEHETEK RÓLA! - nyeltem egy következőt, egy hatalmasat, de nem hagytam hogy a szám utat engedjen a szavaknak. Ezért inkább hallgattam. Egy további szót se szóltam. Csak csendbe burkolózva vártam, hogy mikor szabadulhatok innen. Hogy mikor kaphatom vissza a régi életem. Ha egyáltalán.. létezik még valami gyenge foszlány belőle...

Hallgattam, ahogy Damon elmesélte neki mindazt, amit tudni lehet a családjáról, ami nagyon szépen hangzott, kicsit én is elmosolyodtam, ahogyan ezeket mondogatta Alaricnak. Kicsit elmélyültem magamban, de aztán mikor Damon felém fordult, s megkérdezte, mikor mehet haza a barátja, a válaszom egyértelmű volt.
- Damon. Az a helyzet, hogy kell pár vizsgálat majd, meg most ébredt fel, nem hiszem, hogy a főorvos vagy bárki elhinné, hogy simán minden oké vele, percekkel azután, hogy felébredt - elmondtam nekik, hogy tényleg hihetetlen lenne ez az egész, ha már most hazaengedném őt, majd folytattam, de jobb hírrel, - ... viszont azt majd már el tudom intézni, hogy leghamarabb holnapután délután hazamehessen, addigra már hihetőbbé válik a többi orvos számára is ez az egész. Remélem megértitek - próbáltam úgy elmagyarázni, hogy tényleg ne nekem kelljen ezért megfizetnem, vagy bármi, és a többi orvost illetően nem igazán vennék be, hogy mi történt, miért ilyen hirtelen jobban, stb.
- Alaric, kéri a személyes a tárgyait? - majd a kezembe vettem, és felé nyújtottam, mert láttam, hogy érdeklődve figyelte.

- Szóval, két-három nap? - kérdeztem. - Azt hiszem, az úgy jó lesz - néztem vissza Meredithről Rickre. - A doktornőnek igaza van, Cimbora. Az orvosoknak nem állhatok elő a tényekkel, hogy már semmi bajod, mert a véremből kaptál - vontam vállat kissé bocsánatkérően. - És amúgy is. Azt hiszem, idő kell ahhoz, hogy felkészítsem Isobelt és Elenát is a hírre. Addig meg jobb, ha mégis itt vagy. Az üres lakásba nyilván te sem akarsz hazatérni. Pihengess öregem.... rád fér - paskoltam meg a vállát, majd kibukott belőlem a kíváncsi kérdés.
- Emlékszel mindenre, amit történt? - kíváncsiskodtam. - Úgy értem... hogy élted át ezt a két évet? Láttál mindent, amit Matthias tett a nevedben, vagy csak néha voltak tiszta pillanataid? Vagy egyáltalán nem emlékszel semmire?

Megint beszéltek, a fülem mellett, de az egészből annyi maradt meg, hogy még nem mehetek sehova. "Két-három nap.." csengett vissza a fülemben és nem mondom hogy tovább akartam volna itt időt tölteni, mint az elkövetkező két-három perc.

- Jól vagyok..! - erősködtem, de nem is igazán tudom Damonnak e vagy a doktornőnek, de egyetlen percig sem akartam hogy elmenjen, hogy itt hagyjon, idegenben, mert.. mert úgy éreztem ha nem mehetek vele, az egészet csak úgy... elengedem. És soha többé nem akartam elengedni azt aki vagyok. Aki mellettük, akire emlékeztetnek, akire bizonyítékul szolgálnak az elmúlt emlékek, én csak.. féltem. Ha egyedül maradok visszajönnek azok.. az emlékek.
Éleset nyeltem, de a szavaira mégiscsak meggyőződéssel kellett bólogatnom. Egyszerűen muszáj volt. Mert igaza volt. Elena és Isobel... - nyeltem a következőt felhangozva a szó a fejemben, "Isobel.." Vajon mi lehet vele? Vajon hogy viselte!? Két.. év.. - szaggatott még mindig a fejemben és egyszerűen képtelen voltam hogy elhiggyem. Két teljes év...

Aztán.. aztán valami ott landolt előttem. Egy kéz... benne a késem.. az ő kése, és még hallottam Damon kérdező szavait a fülemben de útközben valami zúgás egyre inkább megtöltötte a fejemet, egyre erősebb, a szeme, a nevetése.. az emléke, és aztán...

- Azt vigye innen!!! - köptem szinte olyan indulattal a doktornő kezét félrelökve, hogy minden egyes darab kisztóródott belőle hangosan csörömpölve meg a földre. NEM AKARTAM LÁTNI! Soha.. többé!

- Látom, hogy jól van... De muszáj bent maradnia még pár napig - mondogattam Alaricnak, hiába van jól, ha mások nem igazán értenék meg, hogy miért engedek el valakit csak így mindenféle bejelentés, vizsgálatok és egyebek nélkül. Szemet szúrna mindenkinek.
Aztán hirtelen ellökte a kezemet, benne minden, ami nála volt akkor, amikor rátaláltak... Én pedig kissé megijedtem, és szóhoz sem jutottam, majd ránéztem Damonra, mintha nem is tudom, mit vártam volna tőle, csak egyszerűen ő rá pillantottam ezután. Úgy néztem rá, hogy próbáljon meg valamit mondani, ami nem zaklatja fel Alaricot.
Nem szokásom megrettenni, de ez most valahogy így jött ki. Reméltem, hogy senki nem fog idejönni, és rákérdezni mi történt, mert akkor meg aztán fogalmam sincs, mit mondanék.

Egy kés... ez került Rick elé, a zacskóban, amit Meredith nyújtott felé. Aztán egy villanás, egy csörömpölés... és a kés a padlón hevert. Fürgén ugrottam érte, aztán a nadrágom derekába dugtam.
- Semmi gond - fordultam Meredith felé. - Tudja, ez nem a barátom kése. Ő pacifista - igyekeztem menteni a menthetőt. Oké, hogy a doki szemmel láthatóan tudta, én mi vagyok, de az nem hangzana túl jól, hogy a rém, aki a barátom testében lakott, ezzel akart engem kifilézni. Meg még ki tudja hány élőlénnyel meg is tette.
- Haver, higgadj már le, légy szíves - néztem Rick szemébe. - Tudom, most minden ijesztő, és zavaros... de ettől nem lesz jobb. Igyekezz normálisan viselkedni, különben hónapok múlva sem engednek ki, hanem bedugnak valami gumiszobába. Kétlem, hogy Isobel így akar majd viszontlátni - fintorogtam, és Meredithre néztem.
- Egy nyugi-injekció talán nem ártana. Valami, amitől végig fogja aludni az éjszakát. És jobb, ha nem ugrálsz - intettem aztán Rick felé. - A te érdeked.

- Sajnálom.. - mondogattam megint, mint egy beakadt lemez, de csak bámulva magam elé a fejem közben szaggatottan rázni kezdtem. - Csak azt.. azt.. vigyétek innen.. - beszéltem még mindig, de nem éreztem rá okot hogy mutogassak, reméltem hogy így is megértenek. Pedig miből..!?
Damon szavaira viszont már hirtelen kaptam oda a fejem és az egész átváltott most egy-két lassú bólintásba.

- Oké... - nyeltem a következőt, itt vagyok, jól vagyok, minden rendben. Nem jöhet már vissza. Többé már nem. - nyugtatgattam magam, de a következői szavai megint riadalommal töltöttek meg.

- Ne! - emeltem meg a kezem tiltakozón a doki felé - Nem kell narkó! Jól leszek! - hazudtam a lehető legőszintébben, nem akartam visszamenni oda! Az álmokba! Ahol minden olyan felfordult és véres! - Jól leszek! - fordultam most Damon felé igyekezve elővenni a régi meggyőzőkészségemet - valahonnan - nem vagyok én őrült, én nem.. nem.. Ugye? - nyeltem észrevétlenül és ha magamat nem is de őket muszáj hogy meggyőzzem.

- Minden rendben lesz! - biccentettem neki, és engedve az izmaimon kellemesen hátradőltem. - Nem kell nyugtató. - ismételtem újra ellazultan és igyekeztem kizárni a gondolatokat. - De Isobel.. - szóltam újra Damon felé - Neki még ne szólj! Kérlek! - vettem kérlelő hangot - Nem akarom hogy lásson.. így! - néztem magamra, a csövekre, a kórházra, az emlékre.. - Nem akarom hogy aggódjon! - nyeltem meg a szó végét, nem mintha az emúlt két év ne állna ott mögöttem. - Még többet.. - tettem aztán hozzá félhalkan.

- Majd ha én is felkészültem! - vetettem rá már határozott tekintetet, és biztos voltam benne hogy igenis fel fogok készülni. Egyszer...

- Áh, értem. Semmi probléma- válaszoltam arra, amit Damon mondott.
Kis idő múltán Damon mondta nekem, hogy kellene valami nyugtató neki, hogy aludjon csöppet Alaric, már épp kerestem volna valamit, amikor Aalaric hirtelen el kezdte, hogy nem kell..
- Elhiszem, hogy jól van, Alaric - kezdtem bele a mondandómba, amikor hirtelen álljt parancsolt nekem, és én pedig a tűvel a kezembe ott ácsorogtam - ettől kicsit meg tudna nyugodni, és pihenhetne pár órácskát - fejeztem be ezzel az egészet, és aztán mondtam magamba, ha nem hát nem. Viszont reméltem, hogy Damon ráveszi őt majd, hogy muszáj pihennie kicsit.

- Hé, hé, hé.... - nyomtam vissza Ricket a vállánál fogva a párnára. - Nyugi már, haver. Mitől félsz? Ő már nem jöhet vissza - mondtam az utolsó mondatot csendesen, aztán - némi gondolkodás után - intettem Meredithnek, hogy nem kell a tű.
- Jól van, legyen ahogy akarod. De ugye tudod, hogy ha vannak rossz emlékeid... elfeledtetthetem őket? - néztem Rick szemébe. - Egy szavadba kerül csak, és többé nincsenek rossz álmok, és nincs lidércnyomás. Rajtad áll, cimbora - ültem vissza a másik ágyra, de a szemeim közben elkerekedtek.
- Most komolyan azt akarod, hogy ne szóljak Isobelnek? - kérdeztem hüledezve. - Cimbora... de hiszen két éve várja, hogy visszatérj hozzá! Nem adta fel a reményt, ugyanúgy, ahogy mi sem, mikor Pearl elvitt titeket. Megérdemli, hogy tudja, hogy újra itt vagy... és Adam és JJ is megérdemlik, hogy lássák az apjukat. Talán neked is jobb lenne... Egy gyerekmosoly annyi sebet meg tud gyógyítani, amit el sem hiszel - mondtam biztatóan. - Elenának mindenesetre szólni fogok. Holnap eljövök újra hozzád... vagy eljövünk, mind. Mondd...- hajoltam közelebb - akarod, hogy rávegyem a főorvost, hogy már holnap leléphess innen?

Csak akkor nyugodtam meg végleg amikor Damon a nőre nézett és az elfogadva biccentett és letette azt a vacakot. Megkönnyebbültem. Azt hiszem. Egészen addig míg Damon szavai nem csengtek vissza a fülemben. Elfeledni? Mindent... - tapadhatott egy pillanatra a semmibe a szemem, játszadozva a gondolattal hogy milyen jó lenne.. milyen könnyebbség is lenne ezt az egészet.. csak egy émelyítő és gyomorforgató rémálomnak tekinteni.. valaminek ami meg sem.. történt. - tartották szemeim még mindig a szemben fekvő falat, a légzésem lelassult, szinte már nem is hallatszott ahogy beleéltem magam az eseménybe, de aztán..

- Nem lehet.. - pillantottam fel Damon szemeibe és most nekem volt igazam - Muszáj emlékeznem. - tartottam megreszkető szemekkel az övéit - Arra amit tett velem.. - nyeltem meg a következőt - Hogy soha többé még csak a közelembe se jöhessen és hogy megfizethessek! Minden.. áldott.. percért!!! - préseltem már a fogaim között vicsorogva, de az elmém jól tudta, szabadon nem engedhetem mert akkor megint jön a tűszúrás és vele minden más... Ezért lecsillapodtam. A szemem sarkából láttam én hogy Damon a fejét csóválja, de csak áttért Isobelre és én igyekeztem inkább Rá koncentrálni! És vele együtt a jövőre..

- Damon..! Damon... - próbákoztam csak csekély hangerővel, de mégis félbeszakítva. - Csak adj nekem.. - álltam meg - egy .. napot. Csak annyit.. rendben? - néztem kérőn a szemeibe - Elena, ő.. - sóhajtottam újra nagyot - vele tégy amit jónak látsz.. - ráztam meg tanácstalanul a fejem, hisz arra semmiképpen nem kérhetem hogy hazudjon a lányomnak. A nejének.. - Csak Isobel... - kérleltem újra amikor kóbor mosoly jelent meg az arcán, vagy talán csak én képzeltem oda a szemeibe, de amikor közelebb hajolt talán már én is elmosolyodtam. Talán..

- Semminek sem örülnék jobban.. - válaszoltam most már tényleg a szemeibe mikor elhúzódott, és tényleg! Mosolyogtam! Már el is felejtettem milyen érzés! És milyen érzés az, ha az embert barátok veszik körül...

Míg Damon és Alaric beszélgettek egymással, gyorsan felírtam pár dolgot a kórlapra, és hagytam őket beszélgetni kicsit... Nemcsak úgy tettem, hogy nem hallgattam őket, hanem tényleg úgy volt. Próbáltam nem félreírni valamit, mert akkor aztán jönnének csak a galibák jobbról és balról.
- Beszélgessetek csak - fogtam rövidre, aztán folytattam az írást tovább, majd láttam, hogy valaki be akart jönni, én pedig gyorsan odaszaladtam, és elhajtottam, hogy most inkább ne zavarjon senki. Bár mondjuk remélem az én jelenlétem nem zavarja sem Damont, sem Alaricot, ha szeretnének másról is beszélni, de bizonyára mindketten érzik, hogy én aztán nem fogok kifecsegni semmit sem. A titoktartás miatt sem, meg egyébként sem.

- Jól van cimbora - paskoltam meg Rick vállát. - Akkor kössünk alkut. Te most lefekszel, pihensz, és megnyugszol. Én hazamegyek, de előtte megkérem a kedves doktornőt, hogy vigyázzon rád - pislogtam Meretith felé. - Holnap pedig visszajövök. Vagy Elenával és a kicsikkel, vagy nélkülük, de mindenképpen visszajövök! Aztán megkeresem az orvost, és kiviszlek. Hozzánk... pár napig. Amíg úgy nem érzed, hogy Isobel elé tudsz állni. Vagy szívesebben mennél haza? - érdeklődtem, és arra gondoltam, a holnapi nap lesz a főpróba. Mert ha Matthias mégis ott lenne benne még... csak épp legyőzve, vagy elbújva, Delena meg fogja érezni. Azt viszont még nem tudtam, hogy akkor majd mitévő is legyek.

- Rendben. - bólogattam szakaszosan a szavaira ahogy veregetett aztán megnyugodva hátradőltem. Azt hiszem. De nem tudom lesz e még igazi nyugtom valaha.

- Azt hiszem.. azt hiszem jobb lenne otthon... - beszéltem még gyengén de talán már teljesen természetesen. Határozatlanul, mégis biztosnak benne. Ezt kell tennem... - Nem akarok nektek problémát jelenteni és nekem is.. talán nekem is jobb lesz.. khm.. - köszörültem meg a torkomat de nem is tudtam igazán, hogy most mi lenne a jobb. Talán a magány. Igen, a teljes magány.. Amíg sikerül kissé kitisztítani a fejemet. Igen, az lesz a legtökéletesebb.. Azt hiszem...

Olyan jó őket hallgatni, de nekem akadna még néhány elintézendő dolgom. Igazi barátság az ilyen. Megértik egymást, már amennyire lehet... Nekem nem igazán volt ilyen az életemben.
- Itt leszek a közelben, csak szólni kell - mondtam a két férfinak, és mosolyogtam egy jót, majd folytatni szerettem volna, de közben a csipogóm megszólalt, valami baj van máshol is - ... most elnézéseteket kérném, közbejött valami. Bármikor kereshettek engem - fejeztem be kissé szomorú arccal, mert jó volt velük tölteni egy kis időt, és minden titokban marad...

- Jól van haver, akkor otthon. Talán az ismerős környezet majd segít kicsit visszazökkenni - igazgattam meg a takaróját, mint egy gondos apuka. - És ha lesz kedved, átmegyek egyik este. Dumálunk, sörözünk. Ahogy régen is tettük - mondtam őszintén, hogy tudja, tényleg a legkevésbé sem neheztelek rá. Amiket tett, nem ő tette... az én barátom soha nem vetemedett volna ilyenekre.
- Pihenj cimbora. De ne fűzd a szép doktornőt, mert Isobel nem fog örülni, ha megtudja - kacsintottam rá. - Holnap pedig jövünk. Bírd ki addig, rendben? Én pedig megyek. Alig várom, hogy Elenának elújságoljam a hírt - vigyorogtam.

- Az jó lenne.. - mosolyogtam fel Damon szemeibe és már el is felejtettem milyen érzés. Mosolyogni.. 
Az újabb szavak viszont már nem hozták azt az érzést mint régen. Még... De bíztam benne hogy egyszer majd annak is eljön az ideje. Mást se tehettem.
- Rendben! Menj csak.. - emeltem fel csak úgy ösztönösen a takaróról a kezemet és ejtettem vissza. Nem, nem intettem, csupán.. nem is tudom. Olyan zavaros még minden. 

- Akkor holnap! - kiáltottam utána ahogy eltűnt az ajtóban, pont úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és tartottam is a mosolyom egész addig, mígnem biztos voltam benne, hogy se a korábban kilépett doktornő, se Damon nem ólálkodik már a közelben. Csak ekkor volt hogy visszafeküdtem az ágyba, az oldalamra helyezkedtem, és felhúzva a lábaimat, pont úgy mint amikor valaki retteg.. csak bámultam az orrom elé került fém szekrényszélet. Mert féltem. Nagyon is féltem. Csak éppen azt nem tudtam hogy mi az amitől pontosan rettegek.

(kórházi folyosók)

Nagy levegőt véve benyitottam a kórterembe, magam előtt terelve Delenát.
- Nézz csak oda kicsim... kihez is jöttünk - mondtam halkan, és vártam mi lesz Delena reakciója. Mert ha ő most megretten... akkor Rickben még mindig ott van Matthias.
Delena megtorpant, és rábámult a fekvő alakra. Úgy nézte, mint aki nem hisz a szemének, aztán szélesen elvigyorogta magát.
- PAPA! - kiabálta, és úgy vetette magát Rick felé, mint egy ágyúgolyó, hogy a nyakába kapaszkodjon.

Az éjszaka zavarosan telt. Főként ébren! Teljesen úgy éreztem magam mint régen a cserkészeten, amikor bejött a nevelő és én úgy tettem mint aki mélyen alszik. Most is így volt. Elég volt egy árnyék, egy beszédfoszlány a közelben és én azonnal megremegve már remekül játszottam is a szerepet. Nem tudom mi volt velem. Pontosabban.. tudni tudtam, csupán soha nem hittem hogy ez velem is megesik egyszer. Posztraumás stressz szindróma.. visszahangzott a fejemben, újra és újra sorolva a tüneteket, ellenkezni mégsem voltam képes. Hát egyet tettem amit egyáltalán és az utóbbi időkben is tehettem. Túléltem. Összeszorított fogakkal.. erővel.. és kitartóan. Mert tudtam hogy van kiért küzdenem. Van kikért. A családom! Akik várnak rám.. és miattuk muszáj megtennem...

A reggel.. semmivel sem volt másabb mint az éjszaka. Csendes. Csupán a nap világított be az ablakon, magasan hirdetve hogy egy új nap elérkezett, új nap, új lehetőségek, én mégsem tudtam hinni benne. Még.. nem. Talán azért mert még itt vagyok. És amíg itt vagyok, addig fogságban vagyok. A saját fejemben. És addig nincsen menekülés.
A reggelit elturkáltam a tányérban, még nem szoktam hozzá hogy ízeket érezzek, újra.. de aztán az ebéd.. ott már csak leerőltettem pár kanállal a torkomon. Újra nyelek! És ez félelmetes... Ahogy az egész világ az volt most a szememben, újra élni.. Megtanulni, tűrni.. szenvedni és viselni a következményeket. Mégis egy hang volt ami kibillentett a gondolataim közül, ahogy az idő valahogy észrevétlenül telt el a fejem felett. Újra megrezzentem. Mint mindig ha újra nyílt az ajtó, elsődleges reakció, de ahogy Damon hangja töltötte meg a csendet, azonnal odakaptam a fejem, és valami apró, felém rohanó tűnt fel mellette.

Először nem tudtam mihez kezdjek. Pontosabban... igazából nem készültem fel az egészre, de elég volt csak néhány pillanat hogy elteljen, a szemem önműködően, mintha csak tudná mi a dolga csukódott le, és a nyakam köré fonódó kis karok tulajdonosán keresztbe futva a két kezem, egyszerűen csak.. éreztem. Nem tudom mit, de éreztem. Valami magával ragadót és kellemeset.. szeretet.. azt hiszem ez az a dolog ami most átjárta az egész testemet. Pokolian elszoktam már tőle.

- De nagyot nőttél.. - járt a szám még mindig csukott szemekkel, de nem is voltam biztos benne hogy el akarom engedni, mégis.. el kell engedjem. Ebben viszont biztos voltam. Ő is elengedett, fülig érő mosollyal nézett csak a szemeimbe és én visszamosolyogtam. Azt hiszem. Ekkor tévedt csak a tekintetem a közelebb settenkedő barátomra.

- Hát itt vagytok... - fűztem bele a kezeimet az előttem játszadozó kis kezekbe és visszapillantottam a kislányra  - Csodaszép lányod van Cimbora! - tettem hozzá most már biztos mosollyal, most minden ami volt, elveszett. Erre az egyetlen pillanatra mindent ami mögöttem maradt, most befedett valami más. Szeretet... És most éreztem csak mennyire hiányzott ez az érzés...

- Te viszont még mindig pocsékul nézel ki - mondtam vigyorogva, miközben közelebb léptem, és leültem az ágy lábához, én onnan néztem a Delena-Rick kettőst.
- Látod, van még aki megismer, meg akinek hiányoztál - jegyeztem meg aztán, és kivettem a rajzot a zsebemből.
- Még mielőtt elfelejtem... ezt Delena maga csinálta neked - nyomtam a kezébe a gyerekrajzot, amin - némi erőlködéssel ugyan - de rajta volt mindhárom gyerekünk. Kiegészülve Freddel.
- Hogy vagy haver? Felkészültél, hogy hazamenj? Ritka nyúzottnak tűnsz.

Hallottam Damon szavait a fülemben, de én még mindig csak a kislányt néztem. Mennyit változott.. - tűnődtem el, csak most tudatosulva hogy az évek.. azok az évek tényleg elszaladtak a fejem mellett. Pokoli volt. A tudat.. De nem hagytam hogy bármit is meglásson rajtam, sem ez a tündéri kicsi lány, sem a barátom. Talán akkor.. talán akkor nem szeretne. Talán akkor nem fogadna ilyen szívélyesen és ezt most nem engedhetem meg. Akkor összeomlanék. Száz százalékig biztos voltam benne.

- Iiigen.. - húztam el még mindig a kislányt figyelve ahogy ő csendben és egy szó nélkül játszadozott, a kezemmel a kezében. De aztán elszakadt a tekintetem, Damon szavai, meg egy darab papírt figyeltem amit felém nyújtott. Egy darabig csak néztem. Nem volt sok, csak néhány pillanat, miután lassan nyúltam érte és széthajtottam a darabot.

- Szééép.. - tapogatta végig a szemem, bááár.. az egészből nem sokat értettem, három alak, meg egy... ööö.. macska? - erőltettem a szemem, de nem mondtam ki nyíltan hogy mennyire nem értek a gyerekrajzokhoz. Ahogy valahogy azt sem éreztem helyénvalónak hogy a kislány előtt meg is kérdezzem hogy ugyan mit is ábrázolnak a bőven színes jelek. 
Talán megmentett, talán csak a gondolataim közül húzott ki a cimborám, de az újabb szavaira kaptam fel a fejemet.

- Nem sokat aludtam.. - valltam be őszintén, lassan visszahajtva félbe a papírdarabot - De ne törődj vele! Biztos csak a véred! - legyintettem elhessegetve, de egy percig sem engedtem hogy gyanús legyek vagy kövessék további kérdések. - Jól vagyok! - biccentettem rá meggyőzve - És még jobban leszek ha végre kiszabadulok innen.. - sóhajtottam nagyot, csak gyorsban végigvezetve a szobán a szemem, amitől kifejezetten hányhatnékom volt. Csak mielőbb szabaduljak innen!