- Látom, hogy nem sokat aludtál. Nyúzott vagy - vizslattam. És nekem ne mondja, hogy a vérem az oka. Valami belső nyugtalanság, tusakodás ordított belőle. Még mindig félt, vagy.... túlságosan a lelkére vette a történteket. És itt nem arról volt szó, hogy ő - vagyis a benne élő lény - mennyit ártott másoknak. Hanem hogy mennyit ártott NEKI. - Jól van haver, szerintem egy óra múlva már mehetünk is. Elleszel Delenával, míg én előkerítem az orvosodat, és kimosom az agyát? - álltam talpra. - Oh, és talán nem ártana hazafelé beugrani a plázába. Nem maradhatsz otthon kaja nélkül. Vagy rendelsz majd inkább valamit?
Csak biccentettem a szavaira, nem kellett tükör hogy tisztában legyek vele hogyan is festhetek. De lesz ennél jobb! Legalábbis bíztam benne.
- Persze hogy el! - vágtam aztán rá mégis lelkesen ahogy kérdezett, másik kezemmel is belekapaszkodva a kislány kezébe, csak hogy biztosan le ne essen. - Jól megleszünk itt mi ketten.. ugye? - kérdeztem fülig érő mosollyal a szemeibe, és végre nem láttam benne azt ami minden más szemben megjelent. Az aggódást.. és hogy valami nincs rendben, mindazt amit az én szemem is tükrözhetett. Damon következő szavaira mégis csak fölkaptam a fejemet, némileg ijedten is hogy.. NE! - Majd rendelek! - vágtam rá kissé erősebben is mint kellett volna.. - valamit.. - engedtem aztán le - Tudod.. khm.. - köszörültem meg a torkomat hogy valamiféle igazságot mondjak - Nem mennék még emberek közé.. Ha megérted.. - bólintottam mellé, mindvégig a szemeibe, továbbra is forgatva a kezemben Delena kezét.
- Persze haver.... semmi gond - veregettem meg Rick vállát. - Majd bevásárolunk mi, és átviszem neked. Igaz is... - nyúltam a zsebembe a tárcámért. - Nyilván nem vet fel a pénz. Se munka, semmi... valamiből meg élni kell. Ez elég lesz egy időre, a lakás költségeire meg kajára. Nem, ne is próbálj vitatkozni! - intettem. - Fordított helyzetben te is ezt tennéd - mondtam, aztán kifelé néztem. - Kicsim, ha leengeded papát az ágyról, hogy felöltözzön, akkor nemsokára mehetünk is. Én pedig megyek, előkerítem a dokit, méghozzá gyorsan. Utálatos ezt a kórházszag... - dünnyögtem.
Jól esett hogy nem kapott bele a részletekbe és egy újabb biccentéssel intéztem is az egészet.
- Köszönöm! - fűztem hozzá,a következő megnyilvánulás viszont meglepett. - Neeee.. ne,ne,ne, Damon, nem kell ez! - próbáltam kézzel lábbal tiltakozni, de igaza volt. Semmim nem volt. Még a fejem se volt a helyén, hát még az életem! És én is pont ugyanezt tenném az ő helyében. Megadva magam bólintottam, és leraktam a kapott összeget az oldalsó szekrényre. Majd.. majd lesz valahogy. Azután viszont átvette tőlem Delena kezét, a kislány meg hallgatva az apja szavára egyetlen pillanat alatt engedelmeskedett és ült is le a velem szemben fekvő ágy szélére. Remek.. - sóhajtottam nagyot, furcsa volt ez a hirtelen.. mozgás.. pörgés vagy akárminek is nevezzem, ez a rengeteg impulzus.
- De Damon! Valami ruha se ártana, mert amiben behoztak.. - apadt itt el a dolog vége, mert bár most is mint alig pár éve csupasz a seggem, és pont ugyanúgy.. állunk ruha kérdésben, mégis valami más volt. Sokminden más... - Oké! - biccentettem a kézlegyintésére, ami valószínűleg azt jelentette hogy hallotta a dolgot. Remélem. Hát.. akkor várunk. Legalábbis újabb mosollyal néztem Delena szemeibe.
- A doki hamarosan bejön. Akkor majd kisúrolom az agyát, és ha meghozzák a papírjaidat, indulhatunk is - léptem vissza a terembe, és felvontam csodálkozva a szemöldökömet. - Haver... miért nem öltöztél még fel? - kérdeztem, és kinyitva a szekrényét, kissé leesett az állam. Hát, nem voltak valami jó állapotban lévő cuccok. Szakadtak, foltosak... néhol vérfoltosak is. - Hát, nincs időm elmenni ruhát venni, lopni meg nem fogok. Vedd magadra ezeket. Kis ideig kibírod bennük, nem? - vontam vállat, és lekaptam a dzsekimet. - Húzd ezt a tetejére... legalább látni nem látják. De könyörgöm, öltözz már. A lányom ugyanis kukkol - röhögtem el magam, ahogy Delena kuncogott a Rick hátsóján szét-szétlebbenő kórházi köntöst nézve.
Újra nyílt az ajtó, és én megint összerezzentem. A fenébe is mikor fog ez végre elmúlni valaha!?? - mérgelődött a következő gondolatom, de Damon újabb szavaira csak feltoltam magam.
- Mint mondtam.. nincs ruhám.. - tártam szét a kezeimet, nem is foglalkozva azzal, hogy újra a lábaimon állok. De ő mint a szélvész! Látom sietett, ezért nem is álltam le tovább kötözködni, a nyakamba dobott ruhák után kaptam, és egy újabb sóhajt megtéve besétáltam a szoba túlsó részében ácsorgó paraván mögé. Magamra rángattam őket. Furcsa volt. Ééén nem szoktam az ilyenekhez, de ez van, ezt kell szeretni.. - fintorogtam el, fejemben azzal az érzéssel hogy végre mindjárt otthon vagyok, az igazi otthon, és talán majd az emlékek.. És azonnal lerángatom ezeket a göncöket.. - léptem ki már nagyjából megtörölgetve a nadrágszárán a kezemet, de ez inkább valami zavart reakció.
- Kösz! - löktem még oda a dzsekit felemelve az ágyról, és belebújva tettre készen vártam az orvost. Csak minél hamarabb jussak ki innen...
- Mindjárt más. Nekem nem volt nagy kedvem a hátsódat nézegetni - mondtam, mikor előmászott a paraván mögül, bár kb olyan formát öltött, mint egy hajléktalan. - Tessék, tegye el... vegyen belőle ételt. De ne piára költse! - nyomtam Rick kezébe vigyorogva az éjjeliszekrényre lerakott pénzt, de ekkor belépett az orvos, és eléggé meghökkent a cimborám látványán. - Hohohó... - álltam az ajtóba, mikor a doki sarkon fordult, nyilván, hogy segítséget hívjon. - Ne kiabálj - néztem a szemeibe. - A cimborám most hazamegy. Utál itt lenni, amit megértek. Te pedig szépen elsétálsz a szobádba, kiállítod a papírjait, egy mukkanás, vagy ellenvetés nélkül. Ugye értve vagyok? - veregettem meg a vállát. - Ja, és sietsz, ahogy lehet - tettem hozzá, és a bamba tekintetűvé vált dokit kitereltem az ajtón. - Nos, akkor egy fél óra, és gyaníthatóan mehetünk is - ültem le Delena mellé, az ölembe véve őt. - Amúgy Elena üdvözöl. Nem tudott eljönni - motyogtam.
Semmit nem értettem. Illetveee.. Csak odakaptam amikor Damon a kezembe nyomta a pénzt, és azt hiszem sűrű bólogatások közepette hajtogattam össze és tettem el a zsebembe. Jól tudtam hogy humorizál, de én most nem tudtam nevetni rajta. Csak mielőbb tűnjünk el innen! Aztán újra nyílt az ajtó az én szemem újra ott, de csak valami fehér köpenyes újabb orvos akit Damon egy pillanat alatt kapott el. Ekkor nyugodtam csak meg. Már egyre közelebb éreztem a szabadság szagát a véremben...
Amikor az orvos kiment, én nagyot sóhajtottam de nem ültem le. Egy darabig csak álltam ott mint egy faszent, a rajta lógó ruhákkal körbevéve, de aztán mégis leengedtem. Ha maradni kell még hát akkor várunk.
- Értem. - vezettem le magam elé a szemeimet. - És..? Jól van? - kérdeztem aztán visszavezetve az övébe a tekintetem. - Úgy értem.. - köszörültem meg a torkomat - emlékszem... - vett a hangom egészen halk ütemet - mindenre.. - préseltem össze a számat, és nem tudom éreztem e már valaha ennél rosszabbul magam. Kötve hiszem..
- Igen, jól van - bólintottam. Némi hezitálás után úgy gondoltam, még mindig korai megosztani vele azt az információt, hogy Elena már nem emberi lény. - Tudja, hogy nem te voltál... tudja, hogy nem akartad. De kicsit felkavarta és megrázta a dolog. Ezt értsd meg kérlek - túrtam a hajamba komolyan, miközben Delena kényelmesen végigfeküdt az ágyon. - Fel fogja dolgozni, csak idő kell neki. Ahogy az kell neked is. Ne aggódj, most már nem lesz semmi baj - mondtam biztatóan, és oldalra kaptam a fejem, ahogy az orvos - mint valami robot - bejött, kezembe nyomta a zárójelentést, aztán távozott. - Ha jól sejtem haver, ez azt jelenti, hogy mehetünk - húzódott széles vigyorra a szám. - Van még valami cuccod, amit vinni kell? - álltam fel, Rick kezébe nyomtam a papírt, és indulásra készen megfogtam Delena kis kezét.
Nagyot sóhajtottam. Már hogy a fenébe ne érteném meg? Már hogy a fenébe ne érezném één magam is benne az ellentétet, az ami itt van a fejemben és az ami én magam vagyok. Még mindig emlékeztem azokra az érzésekre. Undorított, de képtelen voltam elfelejteni a pillanatot, és muszáj volt néhányszor összezárni és megnyitni az ölemben pihenő öklömet, különben megbolondulok.
- Sajnálom.. - suttogtam talán már sokadszor az unalomig ismételt szavakat, de így volt. Sajnáltam. Nem tehettem mást. Az ég világon semmit sem tehettem...
A benyitó ajtó rántott vissza újra a jelenbe, és meg se mukkanva vártam hogy Damon rendezze a helyzetet. Nem volt most kedvem nekem ehhez, hát még ahhoz hogy örömködjek vagy össze-vissza találjak ki történeteket ezért inkább csendben voltam. Még akkor is amikor a kislány szemeibe néztem és belőle valamit éreztem. Valami olyat amit másból nem. Valami affélét, hogy.. őt nem tudom átverni. Mintha.. őt nem tudom megtéveszteni... Mégis valahogy tartottam tőle. Az újabb szavak rángattak megint vissza, felálltam, mintha mi se történt volna és csak a megszokásból körülnéztem.
- Nem.. semmim sincsen. Azt hiszem.. - tettem hozzá már kevesebb hangerővel, de bármi is volt velem abban biztos voltam, hogy NEM KELL! Semmi ami emlék lehet... - Inkább menjünk.. - léptem előre megelőzve őket, és a kapott papírt összeszorítva a kezemben kilöktem az ajtót és kiléptem. Csak minél hamarabb tűnjünk el innen..
Nem volt kedvem a vadászathoz. Egyrészt baromira elegem volt az esküvőn történtek után, másrészt meg nem is lett volna időm vadászgatni. Az a rengeteg becserkészés, meg a gyilkosság, és a hullaeltüntetés. Nincs hozzá különösebben sok kedvem. Maradt tehát a másik kedvenc elfoglaltságom, azon haldokló betegek átsegítése a túloldalra, akik valami baleset, vagy olyan dolog következtében lebegnek élet és halál között, ami nem keserítette meg a vérüket. A rákosok meg a fertőző betegek vérét annyira nem szeretem, mert romlott ízük van. Igaz, a többiek sem éppen finomak, de a célnak megteszik, és nem érzem magamat gyengének tőlük. Határozott léptekkel sétálgattam a sok haldokló, vagy épp egyszerűen szerencsétlen között, hosszasan kutatva a megfelelő áldozat után. Volt itt minden... van aki még így is bűzlött a káros szenvedélyének nyomától, vagy egyszerűen csak feküdt, mert nem tudott mást. Aztán megtaláltam a tökéletes áldozatot, aki felett korábban egyszer már elsiklottam. Nem mozdult, de tudtam, hogy miért nem... valami balesete lehetett, legalábbis ezt sejtette, hogy a takaró alatt nem volt semmi... láb, vagy akármi. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg akar halni, meg kevesebb vért is ad így, de tudtam, ő a tökéletes áldozat. Az ágyához léptem, mire kinyitotta a szemeit. Nem tudom, mire vágyott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, már le is csaptam a nyakára.
Az orvosi szobában pihentem, mert én is megérdemlem a hosszabb ügyeletek során, hogy kihasználjam eme kicsi szoba ágyát, hiszen nem árt azért az, ha pihentebben kezdek neki újra a munkának. Egy kisebb ásítozás után elindultam a kórtermek felé, de személy szerint most inkább lennék otthon, mert valahogy azt érzem, hogy valami nincs itt rendjén, furcsa érzés kerülget engem. S ahogy ezt a várost ismerem, itt ma is történni fog valami, ami nem túl jó dolog. Sétáltam, amikor valami kisebb és apró zajra figyeltem fel, amit nem tudtam megállapítani merről is jöhet, így hát benyitottam néhány szobába, majd végül az egyik szobába benyitottam, és amit láttam... Nem hittem a szememnek. - Ho... hogyan jutottál be ide? - kérdeztem tőle kissé dadogva, mert nem vártam, hogy ilyet fogok látni újra.
Váratlanul egy hangra lettem figyelmes, ami kiszakított a vérivás amúgy kellemes mámorából. Hiába, vér, vér, ugyanúgy megőrjít, még ha egy betegét szívom is magamba. - Besétáltam - emelkedtem fel, véres számat a kézfejembe törölve, majd megfordultam, hogy lássam, kivel is állok szemben. Barna hajú, barna szemű, normális testalkatú doktornéni meredt rám döbbenten, noha nem olyan riadtan, mint kellett volna. - Meglátogattam a haldoklókat, akik nyilván az isteni igazságszolgáltatásra várnak - forgattam meg a szememet. Rendben, ez benne volt a pakliban, mert lebukásveszélyes a helyzet, de tulajdonképpen pontosan ezért is élveztem annyira a dolgot. Ha lebukhatsz, hát bukj le, de ha nem szeretnél, akkor úgy tegyél. És most le akartam bukni. Azt hiszem. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak cserbenhagytak az ösztöneim a lányommal való sokkoló hatású találkozó után.
Óh, hát, persze... Még, hogy nyugalom lesz az egész ügyeleti idő alatt. Hol is járt az eszed, Meredith?! Mert, hogy nem a valóságban, az tuti. - Értem... - az még valahogy oké, hogy besétált ide, de hogy-hogy beengedték ide az őrök, és úgy mindenki? Bizonyára megigézett pár személyt, hogy bejuthasson ide. - Szóval, ha jól értelmezem, azért vagy itt, hogy segíts nekik az utolsó perceikben? - nos, nem igazán kedvelem a vámpírokat, s azt hiszem ezt anőt se fogom szeretni sosem... Ki tudja, merre fajul ez a beszélgetés...
Szavaira nem mondok semmit, de nem is tudtam volna. A fájdalomtól egyből a földre térdeltem és a halántékomat fogva próbáltam nem felkiáltani, ezért szinte a nyelvemet is leharaptam. És ha ez nem lenne elég ez a hülye csaj még verbénát is juttatott a szervezetembe. Éreztem, hogy kezdek elkábulni, de még láttam a dolgokat. Aztán a következő pillanatban már minden elhomályosodott, és a földön feküdtem. Lassan kezdtem ébredezni, pislogtam párat majd mikor felfogtam, hogy már nem a főtéren vagyok egyből felülök és körülnézek. A kórházban vagyunk, fantasztikus. Pár pillanat múlva Belle felé fordulok dühösen. - Még is mi a francot képzelsz magadról hm? Hogy merted ezt tenni? - utalok arra, hogy leszúrt legalább háromszor verbénás injekcióval. Aztán pár percig elhallgatok, majd az ágyon ülve felé fordulok. Hogy tudott fejfájást okozni nekem...? - Hogy a...? Hogy csináltad a fejfájós dolgot? - mondom mikor leesett a dolog, hogy mi történt. Hallottam már arról, hogy léteznek vámpír-boszorkányok, akik vámpírok, de megmarad a boszorkányképességük is, de azt hittem, hogy az csak egy mese...
music:Kesha - Timber|notes: Dehogy baj, és imádtam a reagod *-* ∞
Beletelt egy kis időbe, míg magához tért, talán 10 perc körül lehetett, mindenesetre amint feltünt neki, hogy már nem a filagóriában van, szinte felkuncogtam az arckifejezése láttán, amit vágott. Csupán egy kicsike tartotta és fel is nevetek, de végül a kuncogást is visszaszívtam, meghagyva későbbre. Kiakadása kicsit sem ért váratlanul, hisz minimum egy ordításra számítottam is tőle, nem is gondolva a rosszabbik verzióra.. De nem érdekelt, hisz úgysem tudna komolyabb sérülést okozni rajtam. - Mondanám, hogy sajnálom, de nem igazán szeretek hazudni - húztam el az alsó ajkamat, majd egy önelégült mosoly terült el az arcomon. Makacs vagyok, akár az öszvér, s emiatt van az is, hogy semmi esetre sem vagyok hajlandó engedni az akaratomból. De ő sem, s emiatt muszáj volt kicsit bekeményítenem.(A saját módszereimmel.) - Hogy hogy mertem? Fogtam egy tűt és megtettem.. - vontam vállat egyszerüen, mintha kétségbe vonnám az épelméjűségét. Beletellett némi időbe, mire feltette a nagy kérdést: Hogy tudtam én neki fejfájást okozni? Kész felüdülés volt a letaglózott tekintetében gyönyörködni. Annyira élveztem, hogy beletellett pár másodpercbe, míg egyáltalán meg tudtam szólalni. - Egyszerüen - foglaltam össze dióhéjban a kérdésére a feleletemet. - És van még egy pár trükk a tarsolyomban, ha arról van szó - tettem hozzá jóval komolyabban, némi éllel a hangomban. Utáltam fenyegetőzni. Az valahogy soha nem passzolt a valódi személyiségemhez, dehát mióta átváltoztam, elég sok olyan dologra voltam rákényszerülve, ami távol állt az egykori énemtől.
- Egy hajszál választ el attól, hogy lenyomjam a torkodon a saját beleidet. - sziszegem dühösen a lánynak. Nagyon felidegesített, viszont még nem teszek semmit, először fel akarom mérni a terepet, hisz nem akarok akadályokba ütközni. Még dühösebb leszek az utolsó két mondatára, de inkább csak ülök tovább az ágyon, kezemet ökölbe szorítva. Ha nem fejezi be holtan fog innen távozni, esküszöm!!!! - Mit akarsz tőlem, Belle? - teszem fel neki a kérdést mikor kicsit lehiggadtam. Miért teszi ezt velem? Illetve miért pont most jutott eszébe megleckéztetni engem? Kérdések áradata kavarog a fejembe, de eddig egyikre sem kaptam választ.
- Óh, valóban? - feleseltem vissza gondolkodás nélkül a beleimmel kapcsolatos megjegyzése hallatán. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy egyelőre csak fenyegetőzik. Mindenesetre résen kell lennem, hisz kitudja mikor telik meg nála az a bizonyos jelképes pohár és esik nekem minden szó nélkül. Még hozzátettem volna egyet s mást az előző szavaira, de végül megembereltem magam s inkább visszatartottam őket. Helyette, inkább azt próbáltam gondolatban összefoglalni, amit ezek után mondani fogok neki. Jól meg kell válogatnom a szavaimat. Ezek után meg pláne. Mert téved, ha azt hiszi, hogy bántani akarom.. akkor már rég halott lenne. Nem ölök én meg senkit, se okkal, se anélkül. - Hogy mit akarok? - ismételem el a kérdését, közben komoly gondolkodóba esve. - Ez nagyon egyszerű. Mindössze segíteni szeretnék neked - jelentettem ki egyértelműen, barátságos hangnemben. - Mivel a Filagóriánál nem voltál hajlandó végighallgatni, hát el kellett hoznom téged onnan, egy nyugodtabb helyre.. mint ez - mutattam körbe, ahol nem volt más, csak néhány haldokló ember. Jobb esetben. Hisz volt itt rajtuk kívül néhány olyan is, aki már évek óta kómában van. - Itt nem árthatsz senkinek. Számukra már megváltás lehet a halál.. - tettem hozzá szomorúan, hisz ember, vagyis boszorkánykoromban mindig elérzékenyültem, valahányszor valaki meghalt a városomban.
Meglepődök mikor azt mondja, hogy segíteni akar nekem. Már miért is szorulnék én segítségre? Több száz éve sikerül boldogulnom egyedül, és soha sem volt szükségem senki segítségére, és szerintem ez most sem fog változni! - Még is miben szeretnél te nekem segíteni?! - teszem fel neki gúnyosan a kérdést, mert azért tényleg érdekel az, hogy mit forral a fejecskéjében. Miközben a válaszára várok, felállok és oda megyek az egyik beteghez. Fiatal nő, lehet vagy 30 éves, évek óta kómában van, fel sem ébredt. Hm... Nekik tényleg csak megváltás lenne a halál, én pedig ma szeretetszigetet játszok. Egy könnyed kis mozdulattal kitöröm a nyakát. - Remélem nem volt családja. - mondom és gúnyosan elnevetem magamat, majd vissza ülök az ágyamra. Ezzel a tettemmel enyhén jeleztem Belle-nek, hogy jobb ha igyekszik a válasz adással, mert nem csak az itteni betegeknek fogok kárt okozni, hanem a többinek is, akárkinek!
Épp válaszolni akartam a kérdésére, amikor megint megelőzött. Felállt, s mint gondoltam, kitörte az egyik haldokló nő nyakát. Ebből már nagyon kezd elegem lenni.. Az öldökléseiből. Kizárt, hogy csak úgy lehessen őt visszatéríteni az úgynevezett helyes útra, ha véget vetek az életének. Kell lennie rá egy másik módnak is. - A csudába is, mondd mit élvezel benne ennyira? - tört fel belőlem a kérdés, ahelyett, hogy a kérdésére válaszolnék. - Mitől lesz neked jobb attól, ha kinyírsz minden náladnál gyengébbet? Most komolyan, áruld már el, hogy mit ártott az a nő neked?? - fakadtam ki, nagyon közel járva ahhoz, hogy ismét belé injekciózzak valamit. És ezuttal az nem verbéna lesz, hanem valami erősebb. Majd vettem egy mély lélegzetvételt és egyet gondolva, válaszoltam a korábbi kérdésére. - Akármit is teszel vagy mondasz, én akkor is segíteni fogok neked, hogy megtaláld az utadat, azt a bizonyos középutat, mert borzalmas lehet érzelmek nélkül leélni az életedet. Pláne, ha az az élet egy örökkévalóságnyi ideig is eltarthat. Mondd, nincsen már senki olyan, aki iránt kicsit is éreznél valamit? Egy régi szerelem? Egy fontos személy elveszítése? Mi.. mi késztetett téged arra, hogy kikapcsold az egyetlen olyan dolgot, ami még emberkorodra emlékeztethetett volna? - bukott ki belőlem az összes kérdés, ami évek óta fúrta már az oldalamat.
ღ zene: Roar | megjegyzés: Ez most nem lett a legjobb :/
Veszek egy mély levegőt, majd sóhajtok egyet és szemet forgatva ránézek. - Tudod, ez egy eléggé bonyolult történet. - kezdek bele a mondandómba mikor kicsikét lenyugodtam. Eddig senkinek sem beszéltem a múltamról, mert nem szeretek mások előtt megnyílni. De eljutottam oda, hogy tényleg kell valakinek beszélnem róla. Attól még, hogy nincsenek érzéseim nem jelenti azt, hogy tilos beszélnem róluk. A másik ok pedig, hogy úgy döntöttem elmondom neki az az, hogy ismerem őt egy ideje és amíg nem éri el a céljait amit a fejébe vett addig nem áll le. Eléggé makacs, lehet azért lett ilyen, mert túl sok időt töltött velem, kitudja. - Még jó pár száz évvel ezelőtt, mikor ember voltam... Volt egy fiú akit halálosan szerettem. Mindent megtettem volna érte, de ő csak kihasznált. De szerettük egymást, csak az élő vérbankja voltam. De még is, még így is elérte azt, hogy belé szeressek. Aztán... - itt kicsit megállok, mert tudtam, hogy egy olyan rész jön amit lelkileg sosem tudtam feldolgozni, pont ezért kapcsoltam ki az érzéseimet. Illetve... Nah, mindegy. - Akkor este adott nekem a véréből, átakart változtatni, hogy örökre együtt lehessünk. Mikor apám megtudta, hogy ő vámpír még akkor este megölte. És engem is, habár azt nem tudta, hogy ittam szerelmem véréből. És mivel megölt én átváltoztam. Ittam emberi vért, és amint lett napvédő gyűrűm kikapcsoltam az érzéseimet, mert sosem tudtam feldolgozni azokat a dolgokat amik engem értek. - fejezem be a történetemet. Ha Belle arra számított, hogy elmesélek egy sztorit és vissza kapcsolom az érzéseimet akkor nagyon téved.
Kis híján tátva felejtettem a számat a döbbenettől, amikor úgy döntött, hogy elmeséli az okot, ami arra késztette, hogy kapcsolja ki az érzelmeit. Érdeklődve halgattam a történetét.. Oh, a szerelme miatt.. mostmár értem. Nem tudta feldolgozni a hiányát, a fájdalmat amit érzett napról napra, valahányszor csak lehunyta a szemeit. Hiányzott neki ő, a férfi, aki becsapta őt, hiszen elcsábította és úgy tett, mintha szeretné. - Sajnálom. Szörnyű lehetett mindezt átélni - szólaltam meg együttérzően, miközben gondolatban azon töprengtem, hogy miként is tudnák segíteni rajta. Hát, átölelni nem fogom, azt az érzései hiányában nem igen értékelné. Vettem egy mély lélegzetet, majd megpróbáltam kissé rendszerezni kesze-kusza agyszüleményeimet, vagy legalábbis azon voltam, hogy mondattá formáljam őket. - El tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett neked mindezt átélni, de ami megtörtént, azon már sajnos nem változtathatunk. Muszáj elfogadnod, illetve túltenned magad az akkor történteken! Az a fiú nem érdemli meg, hogy így érezz miatta! Illetve így ne érezz miatta.. - javítottam ki magamat, hiszen ha úgy vesszük Chloe per pillanat nem is érez, csak cselekszik. - Elhiszem, hogy szeretted s emiatt is bocsi azért, amit most mondani fogok, de.. egy szemétláda volt - fejeztem ki az őszinte véleményemet, lehet most pont ellenkezőleg inkább szépítenem kellene az igazságot, de minek? Az mire lenne jó?
ღ zene: Roar | megjegyzés: Ez most nem lett a legjobb :/
Nem nagyon szoktam a múltamról beszélni, ahogy arról sem szokásom fecsegni, hogy mit miért, milyen célból tettem és csinálok. Nem szoktam senkinek sem magyarázkodni, hisz minek?! Senki sem ért meg engem csak elítélnek, pedig nem tudják, hogy miket éltem meg, miken mentem keresztül. Mégpedig amíg ezt nem tudják addig nem avatkozhatnak bele az életembe, olyan szinten sem, hogy megmondják a véleményüket anélkül, hogy kértem volna. Gondolataimból Belle szavai ébresztenek fel. - Lehet sajnálni, de attól még semmi sem fog változni. Ami volt elmúlt, el kell fogadni a dolgokat. Én megtettem, úgy hogy nem tudom, hogy miért kel fel bolygatni a múltamat. - mondom higgadt hangnemben végig a szemeibe nézve. nagyon nem érdekel, hogy mit mond. Bárki sajnálhatja azokat a dolgokat, hogy mik történtek velem, de ez engem különösebben nem érdekel. Mindenki azt csinál amit csak akar, hidegen hagy. - Inkább mond el, hogy miért pocsékolod ilyen hülye beszélgetésekre az időmet. Mit akarsz tőlem? - mondom halkan, de még is erőteljesen. Utalok arra, hogy jobb ha elmondja a dolgokat mielőtt lemészárolom az egész kórházat. Jól tudja, hogy meg merem tenni, úgy hogy ha számára fontosak a kis emberkék életei ajánlom neki, hogy gyorsan adjon választ a kérdésemre.
Vettem egy mély lélegzetet annak érdekében, hogy a továbbiakban is ilyen nyugodt tudjak maradni. Most komolyan.. miért kell ennyire makacsnak lennie? Illetve miért kell ennyire ragaszkodnia ahhoz a beteges ötlethez, hogy minden szembejövő emberi lényt szárazra szívjon? Mi a jó abban? Oké, megértem, nem érez bűntudatot miattuk, se semmi mást, de akkoris! - Én csak.. arra próbálok rájönni, hogy miért kell szárazra szívnod az embereket? - feleltem végül némi gondolkodás után, közben egyszerüen vállat vonva. Nem kíméltem, minden egyes szót kimondtam, ami hirtelen az eszembe jutott. - Nem értelek. Idővel pontosan olyanná váltál, mint a fiatalkori szerelmed.. Nem, helyesbítek, rosszabb lettél, mert ő életben hagyott téged.. míg Te egy szempillantás alatt szívod szárazra azt, aki éppen az utadba kerül... - folytattam tudomására hozva a szomorú valóságot. Lehet mindez csak nekem tűnik brutálisnak, aki egy légynek sem tudna ártani, nem hogy hideg vérrel elvegye egy emberi lény életét. - Mit szólnál a korházi tartalékokhoz? Vagy.. ha azok nem elég jók neked, legalább hagyd életben Őket! - próbáltam észhez téríteni, remélvén, hogy majd átgondolja.
Kezdőlap
