- Nem, szó sincs róla, dehogy ... - kuncogtam fel bólogatással jelezve, hogy nem, semmi ilyenről nincs szó. - Csak... azért ne mondd, hogy az ilyen dolgok számodra hétköznapiak,de csst - ujjamat ajkaira biggyesztettem - majd úgy teszek. Úgy teszünk- helyesbítettem.
- Nem? Neee csináld velem! Estig ... - számolgatni kezdtem és hitetlenkedve széttártam a karom - az rengeteg idő - felháborodva húztam ki kezem kezéből, és karba téve indultam a konyhába.
Folyt.: Konyha

- Hékás, ennyire ne becsülj alá, oké? - kértem Őt, játékosan rosszalló arckifejezéssel, de nem lehetett túl hiteles, mert haamr visszakúszott arcomra a vigyor. Főleg ahogy láttam, hogy szemei csillognak, arca felderül, és látszott hogy örül a gondolatnak. Sokkalra kellemesebb volt így látni az arcát... a szemeit, és érezni a kisugárzását.
Aztán nemes egyszerűséggel felnevettem, mikor kérlelni és faggatni kezdett, hogy hátha megtudhatja, hogy mi is az a meglepetés, amit szánok neki. De én most eltökéltem magam, hogy makacs leszek, és nem török meg, hiába néz így rám.
- Sajnálom, Kicsim, de nem mondok semmit - ráztam meg a fejem lassan, és teljesen nyugodt, titokzatos mosollyal néztem Rá. - Meglepetés, és nincs semmiféle módszer amivel szóra bírhatnál. Bírd ki estig, hidd el nekem, megéri várni - simogattam meg a karját, majd kezem nyújtottam a kezéért. - És most menjünk, kíváncsi vagyok már arra a palacsintára, és utána kitalálunk valami jó kis programot estig, hogy ne unatkozz, és ne törd a kicsi buksidat, mi is lehet a meglepetés - koppintottam játékosan az orrára, s várakozón néztem szemeit.

- Igen,vagyis nem... csak - keresve a szavakat tördeltem ujjaim,de arcomról az áhítat nem tűnt. Gyomromat milliónyi lepke szárnycsapkodása nyüstölte, én pedig...igen, 20 évesen,terhesen, "felnőtt fejjel" úgy éreztem magam, mint aki felé titkos szerelme intéz egy mosolyt. Toporogni, sikítani és.. igen, elájulni lett volna kedvem. De nem viselkedhetek úgy, mint egy...gyerek? Úgyhogy kárpótoltam magam egy hatalmas öleléssel. Mondtam már, hogy mennyire szeretem?
- Hova megyünk? Mi? Neeeee- nyafogtam - Mondd el! Kérlek!Kérlek!Kérlek! Nagyon szépen kérlek! - kérleltem és igyekeztem beleadni mindent. Meglepetés? Én azt nem bírom kivárni... Nem, biztos,hogy nem.

Elnevettem magam, ahogy a randi szóra azonnal csillogni kezdtek a szemei.
- Ilyen hihetetlen, hogy én randizni akarok Veled? - kérdeztem, morcosságot színlelve, de aztán hozzá hajolva csókoltam meg homlokát, és simultak kezeim az arcára. - Igen, tényleg az, randi. És a biztonság kedvéért itthon is hagyjuk a telefonjainkat, hogy még véletlenül se találhasson meg minket egyetlen probléma se, jó lesz? - kérdeztem, elnevetve magam, és megsimogattam Clarissa arcát.
- Szeretnélek meglepni, és szeretném ha kikapcsolódnál, és... lesz egy meglepetésem is a számodra - néztem gonoszkásan az ég felé, mintha csak egy véletlen elszólás lett volna a dolog. De nem, teljesen határozottan azért mondtam, hogy felkeltsem az érdeklődését. Hiába, gonosz vagyok, élvezem ha gyötri a kíváncsiság estig.

- Megegyeztünk - biccentettem felé. Tényleg pontot akartam tenni ennek az egésznek a végére, és ha ehhez az kell,hogy rábólintsak egy felesleges bocsánatkérésre,akkor minden nemű problémázás nélkül megteszem. Felesleges, hiszen ha érdemben nézzük, akkor csak akkor van igazán jelentősége, ha a másik félben negatív érzelmeket váltunk ki ...bárhogyan is,de bennem ez elmaradt. Nem tett semmi olyat, amihez szükséges lenne akár egy "sajnálom" szócska. De..hozzáteszem,ha Ő úgy érzi,hogy szükség van rá, akkor úgy is van.
- Telitalálat - mosolyogtam ismételten és már az ajtó felé kezdtem volna húzni, mikor ismét megszólalt. Magához vont, és apró csókkal illette ajkaim.Hmmm...
- Egy randi? - csillant fel a szemem és hirtelen azt sem tudtam,hogy fiú vagyok,vagy lány,esetleg egyéb... - Tényleg?-kérdeztem vissza, hangom hitetlenségről árulkodott. Ez hihetetlen..tényleg..vagyis..te jó ég! Egy randi!

- Jól van... de csak akkor bocsátok meg ha Te is megbocsátasz - válaszoltam, miközben kezemnél fogva húzott magával, én pedig készséggel ültem is fel Vele együtt. Én nem akartam hogy bocsánatot kérjen, de ha ennyire akarja... akkor legyen viszonozva, mert én is hibás vagyok. Meg egy barom is, de hát... ez részletkérdés...
- Én pedig szeretem a palacsintát - bólogattam helyeslőn, és visszamosolyogtam Rá. Örömmel láttam hogy már sokkal jobbnak tűnik a hangulata, mosolyog, és én határozottan jobban szeretem, ha az én imádott kismamám mosolyog és nem sír. - De akkor most óvatosan, oké? Nem úgy mint az előbb - intettem óva, mert a fejem ütleglése közben is érzékeltem azért, hogy mit is művelt ott a gáz mellett azzal a tésztával... Közben megfogtam kezét, és magam is felálltam, habár nem, nem nehezedtem Rá természetesen, hisz nehogy már Ő húzzon fel engem a földről, se öreg nem vagyok, se sérült, se béna, Ő pedig terhes. Jut is eszembe, ezentúl figyelnem kell arra is, hogy ne emelgessen. Vámpír, az igaz, de nő is, és gyereket vár, ráadásul az enyémet, szóval ezen biztosan nem fogok vele vitázni, így lesz és kész, én emelgetek nem Ő. Elég neki engem elviselni, nem kell még a terheket is.
- Figyelj csak - húztam kezénél fogva aztán kicsit közelebb magamhoz, s megcsókoltam röviden -, mit szólnál, ha megpróbálnánk este újra azt a randi-dolgot vacsi után? Elvinnélek valahova. Egy szép helyre. Mondanám én hogy vacsizzunk is ott, de... ahova megyünk, ott nincs világítás, szóval még jó hogy vámpírok vagyunk. De ígérem hogy ott nem lesz sem pánikoló telefon, sem varázslat, se semmi zavaró, csak Te, én, és a baba. Mit szólsz? - kérdeztem mosolyogva.

- Neem. Én ragaszkodok ahhoz,hogy most én kérjek bocsánatot, rendben? Szóval, elnézést - zártam rövidre, majd felültem, és felhúztam magamhoz.
- Ami pedig a jóvátételt illeti, esetleg kiegyezhetünk valamiben - mosolyogtam boldogon, az előző gyors nyári zápornak búcsút intve. - Hmm... tényleg tudok húsos palacsintát csinálni...- magyaráztam,mintha kérdésre feleltem volna. Feltápászkodtam és kezemet felé nyújtva segítettem fel. Bármennyire is bevetettem volna az előző témát, tudtam,hogy még mindig fél. Én pedig annyi időt adok neki, amennyire szüksége van. Előttünk áll egy örökkévalóság. Nem sietek sehova.

- De igenis kell, mert egy barom vagyok - simogattam bűnbánóan Kedvesem hátát, mikor a vállamnak dőlt, és hozzám bújt. Pedig én arra számítottam, hogy inkább majd hozzám vág valamit, vagy legalábbis kiabál, de nem... ölelésre. Bár a következő hitem sem vált be, amikor azt hittem, csók lesz a mozdulat vége, helyette azonban a hátam a padlón végezte, és akarva-akaratlanul is felnevettem a dolgon. Esküszöm, mutogatni kéne minket a tévében, olyan hihetetlenek vagyunk...
De ezután már végre a csók következett, amit már nagyon is hiányoltam, mert nekem nem is kell semmi más, csak... ez a kis széltoló boszorkány itt rajtam..!
- Szeretlek, és én akkor is szeretnék bocsánatot kérni, mert újra elrontottam. Megbocsátasz nekem? - kérdeztem, ahogy a mellkasomra bújt, én pedig átöleltem Őt, és hajára adtam csókot. - Ígérem, hogy soha többé nem fordul elő, innentől fogva hű szolgád vagyok, és a lábaid előtt heverek, szó szerint - mosolyodtam el, utalva rá hogy ugyebár a padlón fekszem, Ő meg rajtam. - Mond csak, mivel tehetném jóvá amik lenn történtek? - kezdtem el simogatni az arcát.

- Ne! - emeltem fel a kezem védekezően - Ne kérj bocsánatot.. Én csináltam... és bocsánat a.. .mindenért - helyesbítettem bűnbánóan és lágyan vállára hajtottam fejem, majd karjaim is dereka köré csúsztak. -Szeretlek - sóhajtottam és felnyújtóztam ajkaihoz, de meginogtam és azzal a lendülettel borultam John-nal a padlóra. Hangosan felnevettünk és valahol a lelkem mélyén nyugalom áradt szét bennem. Felé küzdöttem magam és megcsókoltam. - Szeretlek - csókoltam ahol értem arcát, majd lejjebb kúsztam és mellkasához bújtam.

Először azt hittem, hogy nem fog hozzám szólni... hogy majd lehetek itt, míg Ő odabent sír... Bár akkor istenbizony rátörném az ajtót... De aztán az sem bizonyult jobbnak amikor megszólalt... ott indult a baj, hogy még mindig majdnem dupla annyi idős vagyok, mint Ő, és még mindig egy alávaló tetű vagyok, akinek túl sokat jár az a hatalmas szája... és ezzel állandóan megbántja azt az egyetlen, csodálatos lényt, aki képes olyannak szeretni, amilyen vagyok...
- Kicsim... - kezdtem keservesen, ahogy beoldalaztam az ajtón, miután hallottam hogy kattant a zár. Először csak megálltam az ajtóban, és onnét néztem Őt, de... így egyszerűen a szívemet tördelte a látványa, így odaguggoltam elé, és megfogtam a kezeit. - Ne haragudj rám... egy érzéketlen tuskó vagyok. Egy reggel alatt másodszor borítalak ki, fejezz le, kérlek... - húztam kezét az arcomhoz, hogy tenyerébe csókolhassak, s hozzá hajthassam az arcomat. - Kérlek bocsáss meg nekem. Vigyáznom kéne rátok, nem panaszkodnom és idegesítenem téged. Hogyan tehetném jóvá? - kérdeztem, könyörgőn nézve a könnyes szemeibe.

Tudtam,hogy utánam fog jönni,nem ért meglepetésként, mégis összerezzentem, mikor hangját hallottam az ajtó mögül. Elzártam a csapot, de nem nyitottam ajtót. Beszéljük meg.. ja, beszéljük. Pár percig rendezgettem légzésemet, elnyeltem könnyeimet, hogy szavak is helyükön lehessenek, majd belekezdtem.
- 20 éves vagyok és terhes... és vámpír...terhes vagyok. Nem gondoltam ezt, nem hittem el, most sem hiszem el.. Szerelmes lettem..Pedig sosem reméltem volna. Egy vadászba,akiről sosem gondoltam volna...Aki vámpír lett, amit sosem hittem volna... És nem tudok semmi olyat tenni, amivel segíthetnék neki. Egyáltalán semmi helyeset nem tudok tenni. Majdnem megöltelek! - kiáltottam dühösen, magamban forgatva a karót. - És ki akad ki? Ki fut el bőgve? Én..Mindig én. És..- és ez volt az a pillanat, amikor el akartam mondani az egész sztoryt az iránytűről,apámról, átalakítómról...de nem. Ennek nem kellene most rólam szólnia... Nem lehetek önző. Kicsit megemelve csípőmet nyitottam ki az ajtót, de nem moccantam helyemről.

(Konyha)

Már a lépcsőn felfelé jövet is hallottam a vízcsobogást, így nem volt túl nehéz kitalálnom, hol is van Clarissa... Megálltam hát az ajtó előtt, és mivel... benyitni nem tudtam, tekintve hogy zárva volt... így bekopogtam. Hallottam hogy sír odabent...
- Kicsim... kérlek gyere ki, és beszéljük meg! - kiabáltam túl a vízcsobogást.

Konyha
Először a hálóba indultam, de inkább letértem és berohantam a fürdőbe. Bezártam az ajtót és megengedtem a csapot, majd leereszkedtem a kád mellé és sírtam...sírtam, ahogy tudtam.

Vigyorogva hajtottam fejem az Övéhez, ahogy a vállamhoz bújt.
- Majd használhatod, amikor nem vagyok itthon - válaszoltam egyszerűen, de bőven átitatva szerelemmel a hangomat. Nekem kifejezetten kedvemre van, amikor a karomban tarthatom, ilyen közel lenni hozzá, a lehető legjobb érzés, amit csak érezhetek. - De ha te nem szeretnél a karomban lenni, legközelebb majd hagylak a lábadon menni - javasoltam, bár vigyorom nem csappant meg, meggyőződésem volt, hogy neki sem lehet kellemetlen a karjaim között. - De most már akkor sem tennélek le ha akarnád, mert sokkal jobban szeretlek érezni a karjaimban - mondtam határozott mosollyal, majd fejemmel a vízcsap felé böktem. - Na de most zárd el nekem a vizet kérlek, mert az én kezeim foglaltak, aztán pedig irány az ágy - kacsintottam Rá cinkosan, bár tény ami tény, ma már tényleg csak alvásra gondoltam abban az ágyban, nem tervezünk mára már mást oda. Hosszú nap, hosszú este, és ma végre biztos nem szalad el, itt fog aludni velem, és engem már a gondolat is boldogított, nem még maga a tény.
Mikor kedvesem megtette a kérésem, és elzárta a vizet, kiléptem vele a zuhanyfülkéből, és elindultam át a szobánkba.

(folyt. köv. ott)

Kis idő elteltével,mikor már agyam a Paradicsomból újból a valóságba kattant, s légzészavaraimat is sikeresen leküzdöttem, arcát kezdtem fürkészen. Ajkai lassan közeledtek felém, de nem ajkaimhoz, csupán arcomhoz simultak. Csukott szemmel élveztem ki a pillanatot,így is esett meg, hogy egy röpke váratlan mozdulattal a karjaiba emelt, melyre igencsak nem számítottam. Engedély? Jaaa, hogy azt nem adtam rá, de valahogy mindig ráérez, mikor is kell levenni egy nőt a lábáról. Ma már sikerült neki... Nem is egyszer.
- Ugye tudod, hogy néha ezeket is kellene használnom, hmm? - mosolyogva döntöttem fejemet vállára, miközben meglóbáltam lábaimat.

Mikor az emésztő tűz felperzselt maga körül már mindent, és minden létező fokot megmászott szenvedélyünk, éreztem hogyan reszket meg Szerelmem teste karjaim közt, és miként rándulnak össze izmai, s mély, elnyújtott sóhajtása közepette, én magam is nyögve engedtem magam testébe, amint lényem elért a Mennyekig, és vele, Őt ölelve tért vissza... hosszú pillanatok múltán a valóságos létbe. Még mindig szaggatottan lélegezve, ölelve finom, gyönyörű testét, mely ernyedten ölelt engem.
Lehajoltam szép arcához, és csókot leheltem nedves homlokára, arcára, majd szájára is.
- Én is téged - nyeltem nagyokat, és kezeim finoman ölelték magamhoz, erősen tartva, és élvezve, miként éreztem szinte tisztán, mellkasomon át, hogyan dübörög szerelmes szíve. Nem tudom hány percig, vagy tán csak pillanatokig.... álltunk is ott, összeölelkezve a vízsugár alatt állva, de végül... finoman kezdtem cirógatni Szerelmem karját.
- Ideje lesz pihennünk, Kedvesem - mosolyogtam Rá, és még egyszer megcsókoltam arcát. - Engedelmeddel, elszállíthatlak az ágyunkba? - kérdeztem egy kaján vigyorral, és a karomba emeltem Őt egy fürge mozdulattal.

A hatalmasra felcsapó hullámok egyre közelebb sodortak a mámor kapujához, s testem már ízig-vérig vágyott is a lehorgonyozáshoz. A sóhajok mókusokat megszégyenítő sikításba nőttek, testem bizsergései szabályos rezdülésekké nőttek. Lélegzetem szabályozottsága leragadt az első szónál.
Nem kellett sok idő, a hullámok felcsaptak egészen a sziklákig, melyek hálás pillantással néztek le a habzó tengervízre, melynek köszönhetően a tűző nap által szikkadt követ kevéske nedvesség hűsítette alább. Testem megfeszült, ajkaim pedig hatalmas sóhaj-t halattak. Ez... isteni volt.
- Imádlak - lihegtem, a mámor beköszöntésének köszönhetően ködös tekintettel, majd elernyedve dőltem mellkasának, kezeimet dereka köré fontam.

Gyönyörű? Nem... Felemelő? Nem... Elképesztő? Nem... Nem voltak jó szók, nem volt egyszerűen gyönyörű, vagy egyszerűen felemelő, vagy elképesztő, se nem szép, sem jó, sem kiváló! Ez több volt annál! Sokkal több! Ez egyszerűen tökéletes volt, és kész! Kívánhattam volna, hogy sose érjen véget, de nem... akartam hogy elérjen minket a vége, mert a vég... ha csak fele olyan eszményi lesz mint a folyamat maga, akkor abba akarok belehalni!
- Szeretlek.. - lihegtem szerelmem ajkaira, ahogy élveztem nyögéseit hallgatni, melyek az enyémekkel adtak duettet, a vízcsobogás ütemére, és testünk táncára aláfestésül. Úgy éreztem elemésztő tűz már nem is létezik, mert inkább lehet ilyen a vulkán közepe, forró folyam öntötte el lényemet, és szívemet körbeölelve taszított a létből az égbe, hullámvasút módjára cikázva végig, akár az őrület, ereimen, mint a méreg, és nem tűrt megállást, míg a vég el nem ér! A vég, mely közelebb járhatott mint hinnénk, mégis Szerelmem hangját hallva nem lehetett kétség, ugyanott járunk, mind a ketten, a gyönyörök mezsgyéjén, az úton, mely a célba vezet, ahol kezem már nem elégszik meg gyönyörű testével, ajkaim édes szájával, és testem testével... mert lényünk... a Paradicsomba tart! Együtt a végtelenbe! Együtt akarnak szállni, szállni a légbe, az égbe, a végbe...!

Kívánságomnak eleget téve húzott magához, és már nem függve semmitől, tette úgy, ahogy ő is vágyott rá. Intenzívebb mozgása szaporább oxigénkapkodásra késztetett,testem pedig a minőségi munkát bizsergető, égető érzettel hálálta meg. A hevesebb mozdulatok egyre keményebb pofonokkal löktek közelebb az elkárhozáshoz, a teljes beteljesüléshez, mely nyögdécselésem hangtónusának fokozásából igencsak észrevehető volt. Életem legjobb szeretkezése,őszintén.

- Egye-fene... - morogtam nagyot nyögve, és kívánsága szerint cselekedtem. Ha azt akarja hogy ne fogjam magam vissza, akkor nem is fogom visszafogni. Talán egyetlen fél percnyi idő volt csak, de lehet még annyi sem, amíg a szemeibe meredtem, de nem volt visszakozás, nem volt kétely. Csak vágy. Az Övé és az enyém! Hát úgy is lett. Nem állítottam vérem elé akadályokat, hagytam, hogy átjárja lényem a tűz... a forró, égető láng, mely taszít, és von, és húz, és lök... és nem akar mást, csak ŐT! Őt, aki az enyém! Ő az enyém! Clarissa az enyém, és senki másé nem lehet soha! Mert nélküle az élet kopár, és pokoli!
Egyik kezem arcára csúszott, a másik a derekára fonódott és magamhoz rántottam, szorosan fogva magamhoz Őt, szenvedéllyel, szeretőn, vágytól fűtve, dübörgő szívvel. A számat a szájára tapasztottam, s csókoltam, éhesen, vadul, szenvedélytől fűtve, szinte fullasztón! Ebbe a csókba áramoltatva bele minden hű érzelmemet iránta, minden igazat, szépet, és vadat is. Ugyanazokat, melyet a bálon is megtettem. A vágyam, hogy az ENYÉM legyen, és az is maradjon, csak az enyém, senki másé, mindörökre! A szerelmet, hogy tudja, nekem az EGÉSZ szívem csak Őérte dobog... minden porcikám érte mozdul, érte él, érte létezik! Ő a világ, és minden, mi a világban él, és éltet engem. A lét egyetlen feltétele!
Mozgásom erősebbé vált benne. Nem fájdalmat okozón, de erősebbé, ha ezt kívánja, megadom neki. A víz, mely ránk zúdult, mely testünket áztatta, már korántsem tűnt olyan melegnek, mint pillanatokkal korábban. Ahogy testünk felforrósodott, a világ, s a víz, mely a külvilághoz tartozott, már meg sem tudta közelíteni azt a tüzet, ami bennünk égett. Akarom Őt! Akarom örökre!

Mintha a véremet szipolyozná, így hatott rám kérdése. Hogy elszaladok-e...Most agyam rendesen azt diktálta, hogy tegyem meg. Megérdemelné. De... de nem. A mágneses mező feje tetejére állt, a kis részecskék elvesztve fejüket szaladtak egymás elől,majd egymásnak,miszerint John magához vonz, és nem ereszt.
-Az Istenért...csak tedd meg! - lihegtem erőteljesen, dühvel fűszerezett hangommal . Ez az apró kis düh újra elemembe hozott,talán még jót is tett velem. Egyik kezem feldúltan túrt hajába, másik a csempét támasztva kapaszkodott a falba. Néhol kilépve a biztonsági szférájából, tűrte fülem mögé a víztől elnehezedő, arcomra tapadó kusza hajszálakat.

Clarissa hangja az enyémmel együtt töltötte meg a fülkét, és együtt zárt körül minket a vízcsobogás, mely megadta nekünk a tökéletes egyedüllétet. Csak mi voltunk, ketten a világon, Ő és én. És köztünk, s körülöttünk az az eszelős vágy, a vágy, hogy akarom, az élvezet, hogy az enyém, és a tűz, mely perzsel, s mely szívünkben ég a leghevesebben.
De arra még a kéj hevén át is felemeltem fejem, s kérdő pillantásom szegeztem Szerelmemre, mikor meghallottam szavait. Szavait, melyek kétséget, és emlékeke ébresztettek bennem... Persze akarom, hogy ne akarnám, teljes valóm kívánja, beleérve azt a tomboló orkánt is, mely kitörni vágyott, és minden erejének kiadására. Mely erős akart lenni, birtokló, követelő, vad! De amelyet én visszafogtam, mert láttam már mi lehet abból ha kiszabadul... De most Ő kéri... Clarissa kéri...
- Nem... fogsz elszaladni? Tényleg azt akarod? - néztem mélyen a szemeibe, hogy a legcsekélyebb megingásra is azonnal ellenállhassak, hogy akkor nem, és kész. Akarom! De nem mindenáron! Ő az első, és nekem az is tökéletesen kielégítő, ha azt tehetem, amit eddig. Érinthetem, csókolhatom, csak szerelemmel. Nem teszek többet, ha nem vagyok biztos benne hogy nem pont azzal fogom elüldözni ismét. Ma (főleg most) nem bírnám ki még egyszer ha itthagyna.

Nyakamba hajolt. Pezsdítette vére, ahogy bőröm összetalálkozott ajkaival, s lágy, szinte észrevétlen csókokkal tarkította, majd fogait összezárva csipegette azt. Ccc...John...John...John, remélem tisztában van vele, hogy egy vámpírt nem villanyoz fel semmi annyira, mint a harapás. Örüljön, hogy ezt a tigrist már sikerült betörni.
Kellemes bizsergés futott végig testem minden porcikaBÉBIJÉN, és gyengéd mozdulatait ajkaim sem hagyták szótlanul. Vékonyka nyögésekkel töltöttem be a teret, amit a zuhanyrózsából áradó, és az aljzatot verdeső víz tompított.
Arctekintetén rögtön leolvasható, hogy visszafogja magát, mintha.. miattam kicsit megmaradna a maga józanságában, s a kontrollt szorosan feszengve ölelné magához.
- Ne fogd vissza magad - nyögtem ajkaira. Próbáltam nem annyira szájbarágósan beadni neki, de ... Ez végül is az volt, nem?

Élvezettel teli vigyor kúszott ajkaimra, ahogy sikolyát hallottam, nem félelem vagy fájdalom sikolya volt, hanem élvezeté. Ahogy az azt követő nyögés is, melyek csak olajat juttattak a tűzre, melyet annyira visszafogni igyekeztem. De nehéz volt, kezeim így is éhesen marva futották bőrét, és simítva vadul, csókoltam Szerelmemet. Nyakára hajolva csókokkal hintettem végig, fülétől a válláig, és vissza, néha ingerlőn harapva meg bőrét. Na nem mint vámpír, csak hogy érezze, fel akartam piszkálni, amennyire csak lehet. Nyögve mozogtam benne, nem vadul, de erősen, édes teste forrósága körülölelt, akár erős marok szorítása, és keményen izgató lénye az állati ösztönök ősi táncára toborozta véremet, egyre, és egyre tovább.

Alig bírtam már a véremmel, míg ő kíméletlenül kínzott minden egyes mozdulatával, érintésével. Az idegeimen táncolt, és élvezte.Élvezte, ahogy érintése nyomán bőröm perzselődött, én pedig ebben a forróságban élem vesztemet.
Aztán végre beért az, aminek már ideje volt beérnie. Óvatosan, gyengéden hatolt testembe, mely már ennek hatására is elég erőteljesen összerezdült. Hangom pedig nem félt egy rövid sikoltást megengedni magának, melyet hangos nyögés követett. Mennyire szeretem én ezt a férfit... És mennyire érti a dolgát...