Vigyorogva hallgattam kifakadását, és nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak fel. Igen, vannak ilyen nők, de nem kell általánosítani, nem is tette, ezért piros pont jár. Nem kell mindenkit egy kalap alá gyűrni, a tetteink határoznak meg, nem igaz?! - Hmm. Azt hiszem, ezt bóknak veszem.. - bólogatok szavaimat alátámasztva. Akkor is, ha nem annak szánta. Igazából annyira nem vág földhöz, ha tévedek. - Hát.. - vágok egy fintort. Nem azért, mert irritál, amint mond, sokkal inkább meglepő, de nem tudom palástolni, hogy mennyire nem a legjobb témába kezd belemászni. - Majd dicsérd meg a szüleimet, ha találkozol velük.. - nyújtottam poharamat koccintásra, aztán nagyot kortyoltam belőle. Próbáltam nemtörődöm hangot megütni, remélem nem kezdi boncolgatni a témát, mert akkor lőttek a hangulatnak. Nem mintha egy idegennel vitatnám meg az életem apró dolgait, de azért mégis.. - Végigjárod az országot? - kaptam azonnal a témán. A keleti part. Sosem jártam arra. Ami azt illeti világot sem sűrűn láttam, míg meg nem elégeltem az életemet. - Szóval kalandvágyó vagy, semmi kötelezettség, csak a szórakozás.. - ismét kortyoltam egyet az italomból, közben felemeltem a mutatóujjam, hogy még nem fejeztem be. - Ez tetszik. Szabad lélek vagy - ez amolyan megállapítás volt a részemről, amit nem szokásom hangosan kimondani, néha viszont kikívánkozik. - Chicago, Chicago - fakadtam néhány másodperc erejéig dalra, csak a hatás kedvéért. - Egy kicsit talán hamis volt.. - ráncoltam a homlokom a végén. - De a lényegen nem változtat, ott nőttem fel.
- Veheted bóknak. Annak szántam - biccentek. Amikor említi a szüleit, látom a tekintetén, hogy rossz témára tapintottam. Inkább nem is feszegetem ezt tovább. Bár ami azt illeti, ő sem a legjobb témát találta meg. - Hát, szabad lélek vagyok - bólogattam egyetértőn. - Bár nem épp jókedvemből lettem az. Régi családi történet - legyintek. - Élvezem ezt az életet, de néha elfog a vágy, hogy végleg megálljak egy városban - nevetek fel aztán, ahogy énekelni kezd. - Nem volt olyan hamis... na jó, az volt - ismerem be jókedvűen. - És hogy keveredtél ide Chicago-ból? Persze ha publikus a dolog. Viszont ha elmeséled, igyál velem még egyet. A vendégem vagy ma este.
Mázlim van ma este, társaságom is akadt, sikeresen magamra vontam a figyelmét és még a lapot is veszi, ha ingoványos vizek felé halad a beszélgetés. Mi a franc?! Minden esetre én nem vagyok olyan idegesítő nőcske, aki nem ért a néma jelzésekből. A testbeszéd olykor többet árul el, mint amennyit szeretnénk. Ezt a saját példámból tökéletesen tudom. De másokon is észreveszem a jeleket. Muszáj volt trükkhöz folyamodnom, ez tűnt a legjobb módszernek régebben. - Én nem vagyok ilyen világjáró.. Talán most vagyok először Chicago határain kívül. Azt hiszem első nekifutásra nem is rossz, ugye? - kérdeztem tőle lelkesen. Bár az én utam sem olyan, mint bárki gondolná, de nem is szándékozom senki orrára kötni a mocskos részleteket. - Azt hiszem nem fogok énekesi babérokra törni.. - rántok vállat hozzá hasonló jókedvvel. Nem bízom benne különösebben, de élvezem a társaságát, eléggé ahhoz, hogy ezt-azt elmeséljek neki. Egyszer már meglógtam a maffia elől, szükség esetén megy másodszor is. De bajom nem lehet abból, ha féligazságokkal tartom fenn a figyelmét. Különben pedig, ideje lenne megbarátkozni a vámpír énemmel és kihasználni az előnyeit. Azt mondok el neki, amit csak akarok, utána pedig megigézhetem, hogy egy árva szóra se emlékezzen. - Ha a maffiavezér nője van, sok jót ne remélj, nem igaz? - hangom kicsit keserű volt, de nem azért, mert hősszerelmes vagyok, hanem mert a rossz döntésem végigkíséri az életemet. - Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? - még megadom neki a lehetőséget, hogy visszakozzon. Ha viszont nem teszi, azt hiszem egynél több ital fog elfogyni.
- Okos vagy - mondom. - Ha valaki kimozdul a városból, ahol élt, New Orleans a legjobb választás. Ez a város maga a zene, a történelem, a lüktetés...- fejezem aztán be. Még a végén azt hiszi, valami szentimentális pasassal akadt össze. Nem vagyok annak mondható. Legalábbis úgy hiszem. Beleköhögök a whiskybe, mikor kimondja, ki is ő. Hát, eddig azt hittem, nekem nem lehet meglepetést okozni. Tévedtem. - Ejha - mondom elismerően. - Csodálkozom, amiért nem liheg a nyomodban a pasid, vagy a komplett maffia. Elengedett, vagy szöktél? Miből lett eleged? A zűrös életből, vagy magából a barátodból? - érdeklődöm. - Várj. Én szívesen meghallgatlak, de ahhoz inni kell. Még egy kör? - kérdezem, és kissé közelebb araszolok hozzá, a bárszékkel egyetemben.
- Nem én választottam a várost. De az egy másik történet.. - rázom meg a fejem. Azt nem mondanám, hogy rossz döntést hoztam, mikor ide jöttem, kétlem, hogy azt várnák tőlem, hogy egyik hangyabolyból a másikba vándorlok. Jót mosolygok meglepettségén. Természetesen nincs rám írva, hogy ki volt az exem. Némi fogalmam van arról, hogy mégis mennyire veheti komolyan azokat, amiket mondok. Eddig semmi oka kételkedni a szavaimban, így hitelt ad nekik. Gondolom. Vagy csak úgy tesz, mint akit érdekel, de ez legyen a legnagyobb probléma. A tény, hogy Lucason kívül más sosem tudott a nem is olyan titkos életemről épp eléggé bátorít arra, hogy most beszéljek. - Én a helyedben nem vennék rá mérget.. - forgatom a szemeimet, majd bólintok, és megvárom, míg megrendeli a következő kört. Ami azt illeti, ha nem akarom részegen végezni, talán nem ártana visszavennem egy kicsit, már így is kissé spicces lehetek. - A gyomrom nem volt elég erős a módszereihez.. - kezdem el végül megválaszolni a kérdéseit. - Egy kicsit talán keresztbe tettem neki, és egy kicsit talán dühös lett.. - fogalmazok szándékosan így, feltételes módban, annak ellenére, hogy végülis ez az igazság. - Aztán elváltak útjaink.. - zárom rövidre, de tisztában vagyok azzal, hogy ha már egyszer belekezdtem és nem kötöttem ki tabut, itt még nincs vége a mesének.
- Kedves ember lehetett - húzom el kissé a számat. - De legalább le tudtál lépni tőle. Végezhetted volna másképp is. Én egy ilyen szép lányt biztos nem hagynék csak úgy elmenni - jegyzem meg. - Ahogy látom, te is a nyugodt, csendes életet kedveled - vigyorodom el aztán kissé ironikusan. - Akárcsak én. Erre inni kell - koccintok vele újra, majd lenyelek egy korty whiskyt. - És mik a terveid? Itt maradsz a városban? Hol laksz egyáltalán? Igyekszem szóval tartani. Jólesik a társasága, és nem akarom, hogy túl hamar faképnél hagyjon. - Szóval? - kérdezem újra. - Szólj, ha nagyon kíváncsi lennék. Csak egyszerűen érdekel.
Ha tudná, mennyi a fején találta a szöget. Ami igaz, az igaz, én elismerem. Bár könnyen fajulhat odáig a dolog, hogy egy kicsit nagyot mondok, vagy kiszínezem a történeteket, most erre nincs szükségem. Épp elég érdekfeszítő anélkül a kis plusz nélkül, hogy hozzátegyem, hogy a chicagói maffiavezér tulajdonképpen egyben vérfarkas is, aki a birodalma védelme érdekében semmitől sem riad vissza. Vannak itt egy páran, nem tudom, hogy reagálna, ha épp kicsúszna a számon. - Nem egyszerűen hagyott elmenni - sóhajtok nagyot, hisz előre tudom, milyen hülyén fog hangzani, amit mondani fogok. - Hajtóvadászatot indított utánam... - olyan könnyedén mondom, hogy ezt akár meg is kérdőjelezheti, hiszen ez azért elég abszurd. De elmebeteg emberek mindig akadnak. - Valóban.. És a csendes élet is kedvel engem.. - kezdtem bólogatni. Természetesen éreztem az iróniát a hangjában, és vígan iszogattam az újonnan elém pakolt italt. - Egyelőre maradok a városban. Egy hotelban szálltam meg - rántok vállat. Igazából a neve nem foglalt le annyira, az odáig vezető utat, meg nem volt nehéz megjegyezni. Mosolyogtat a kérdésözön, úgy tűnik tényleg érdekli a téma és nem csak csinálja. - Nem tűnsz bátortalannak, én pedig edzett vagyok, tehát kérdezz nyugodtan.. - Igazából teljesen mindegy meddig fajul a dolog, meg tudom oldani.
- Hajtóvadászatot? - visszhangoztam, magasra emelt szemöldökkel. - Ez azért meredek. Remélem már nincs a nyomodban - teszem hozzá, majd elmosolyodom. - Eddig azt hittem szép vagy, és okos. Azt hiszem, most már hozzátehetem a bátrat is - emelem meg felé a poharamat gesztusként. - Én egy lakókocsiban élek a mocsár szélén - mondom aztán. - Ez, meg a motorom...ennyim van a világon. De nem is vágyom többre. A pompa meg a gazdagság mindig is hidegen hagyott - vallom be a teljes igazságot. - És mint te is mondtad, szabad madár vagyok. Ha valami nem tetszik, tovább állok. Legalábbis eddig így volt. De ez a város tetszik nekem. Hangulatos a bár, és remek a társaság - kacsintok. - Talán hosszabb ideig maradok, vagy talán le is telepedek. Majd idővel elválik - teszem le az üres poharamat. - Van kedved enni valamit?
Számítottam arra, hogy megerősítést fog kérni, valóban jól hallotta-e, amit mondtam, bár végül csak bólintottam rá. Kétlem, hogy úgy, ahogy ő gondolná, de valóban űzött vad lettem. - Olyasmi.. - hümmögök csupán. - Ha rám talált volna, azt hiszem, arról mindketten tudnánk.. - vigyorodom el. Nem a jól szervezettségéről híres, inkább a módszereiről, amik elég brutálisak. Én már csak tudom, annak ellenére is megszabadult tőlem, hogy jól mutattam az oldalán. - Már látom, te a szavak embere vagy.. - kortyolok én is az italból, de inkább már csak nyalogatom az alkoholt. - Inkább kapzsi voltam, mint bátor.. - hagyom egy pillanat erejéig, hogy elragadjanak az emlékek, aztán vissza is zökkenek. - Mégsem tűnsz boldogtalannak.. - mérem végig újra. Be kell vallanom, hogy egyrészt élvezem a társaságát, másrészt csodálom a felfogását. - Én világ életemben az ellentéted voltam. Elcsábított a siker, a pénz és a csillogás. Még véletlenül sem a férfi.. - nevetek saját magamon. Egy hozzám hasonló nincstelen lelencet igenis motivál, ha vagyonnal kecsegtetik. Ideig-óráig. Későn kapcsoltam. - A jó társaság és a jó whisky párosítása... Ha más nem, annyi hasznom van az egészből, hogy kikupálódott az ízlésem - pillantok rá jelentőségteljesen, aztán somolyogva felhajtom a maradék italomat. Egyelőre nem érzem, hogy sok lett volna, de nem ismerem az új énem határait. - Nem rossz ötlet, ha ismersz jó helyet. Jól esne valami, ami kevésbé alkohol.. - forgatom szórakozottan az ujjaim között a poharat.
- Ha rád talál, szívesen leszek páncélos lovag - jegyzem meg kissé pimasz vigyorral a képemen, mert már kezdem sejteni, hogy nemcsak nekem tetszik a lány, hanem kölcsönös a dolog. A következő szavain azonban kissé eltűnődöm. - Boldogtalan? - kérdezem, szinte magamtól, vagy a levegőtől. - Hm. Sosem gondoltam még arra, az vagyok-e vagy sem. Talán mert olyan magától értetődő az életem. Úgy neveltek, hogy ez legyen elég, és ne vágyjak olyanra, amit nem tudok elérni. Persze, egy nő nyilván más. Szeret öltözni, szórakozni járni... nem rovom fel senkinek, ha többre vágyik annál, mint amit egy magamfajta srác adni tud - vonok vállat, majd leteszem én is az üres poharat. - Nos, nem ismerem még túlzottan a várost, de azt hiszem, találunk jó kajáldát. Előre szólok, nem vagyok vagyonos. Nem tudlak menő étterembe vinni, de talán egy gyorsétterem is megteszi. Ha igen, remélem nem bánod, ha mögém kell ülnöd a járgányomon.
Felvont szemöldökkel fogadtam ajánlatát, magamban viszont egyértelműen elkönyveltem újabb tréfának. Igazán jókedvű fickót fogtam ki, még a humora is a helyén van. - Nem akarsz te ott lenni, ha ez bekövetkezik.. - mosolyodom el, bár most minden öröm nélkül. Nem lebeszélni akarom, de tudom, amit tudok. Az önzőségből sosem fogok kigyógyulni, mindig én leszek az első, de ha tehetem, igyekszem minél kevesebb embert belekeverni az én ügyeimbe. Elégedetten látom, hogy okoztam neki egy kis fejtörést, pedig olyan egyszerű kijelentés volt a részemről, nem hittem volna, hogy ez ragadja majd meg a figyelmét. - Itt van a kutya elásva.. - kapom fel a fejem és közbekotyogok. - Ezek szerint te kaptál neveltetést. Rám meg mindenki tett nagy ívből.. - nevetek, egyáltalán nem neheztelek emiatt, mindig én hoztam meg a döntéseket, nagyon is önálló életet élek, már egészen fiatal korom óta. - De abban férfi és nő között sincs nagy különbség, hogy ha a semmiből hirtelen minden az ölébe hullik, tényleg minden, bizony rendesen megváltoztatja a személyiséget is.. - tapasztalatból beszélek, ezt láttam, ezzel éltem. Velem is ez történt. Nem csak a ruhákról volt szó, estélyekről, kaszinóról, mindenről. - Nem tudom feltűnt-e, hogy épp magam mögött hagyom a régi életemet. Ha letettem arról, hogy a Four Seasons-ben szálljak meg, azt hiszem egy hamburgerrel is megbirkózom.. - hangom élesebben csengett, mint egyébként, főként azért, mert bármennyire igaz rám, belőle most nem a vagyonát akartam kicsikarni. - Még nem ültem motoron, de egyszer mindent el kell kezdeni, nem? - szusszanok egyet izgatottan, de azt már nem teszem hozzá, hogy azért, mert eddig javarészt sofőrrel közlekedtem. Az valahogy nem venné ki jól magát.
- Veszélyesebb vagyok, mint látszik - reagálok röviden az első megállapítására, majd kissé gúnyosan elmosolyodom. - Neveltetés? Hát, ha annak nevezed, mikor a nagybátyáddal járod a világot, és néha kukákban turkálsz élelem után, akkor igen, nevelve voltam - dünnyögöm. Kissé elfordulok a széken, és látom, hogy egy jókora darab fickó szemét meresztgetve nézi Gwent. Így veszem a bátorságot, és fél karommal átfogom a derekát. - Csak óvintézkedés tolakodó alakok ellen - bökök fejemmel a pasas irányába. - Ha túl pimasznak gondolsz, csak szólj. Bár talán a legegyszerűbb az lenne, ha mennénk. Éhes vagyok, és azt hiszem, itt az ideje annak, hogy megejtsd az első motoros túrádat, mielőtt meggondolnád magad.
- Bizonyára.. - értek egyet vele. Nem áll szándékomban kétségbe vonni a szavát, és igazság szerint a témát sem akarom tovább feszegetni. Ha rajtam múlik, nem fog belekeveredni. - Áucs... - szisszenek fel hallva, hogy neki sem volt idilli családja. Kicsit mellélőttem, de ennyit elnézhet nekem, annak ellenére is, hogy nem kezdek szabadkozni. Nem volt ellenvetésem, mikor átkarolta a derekam, valószínűleg akkor sem lett volna, ha nem magyarázza miért teszi, de így csak értően bólintottam. - Tudok vigyázni magamra.. - teszem hozzá azért halkan suttogva felé, ahogy elindulok kifelé. A modorommal bármikor bárkit el tudok kergetni, ha épp az a cél. És eléggé veszélyes is vagyok, ami azt illeti. - Határozottan ritkán gondolom meg magam.. - biztosítom róla, hogy nem áll szándékomban megfutamodni. Különben sem lehet bajom, ami azért biztató. - Te magad mondtad, hogy bátor vagyok.. - idéztem őt kifelé menet.
- Bátor, vagy merész? - kérdezek vissza, mikor kilépünk a bár ajtaján, magunk mögött hagyva a megnyúlt képű pasast. - Nagyon vékony ám a határ - pattanok fel a motoromra, majd kinyújtom a kezem, hogy Gwen belém kapaszkodhasson. - Karolj át. Erősen - szólítom fel kedvesen. - Nem akarlak útközben elhagyni - teszem hozzá, és mikor megérzem kezeit a derekamon, leheletfinoman végigsimítok az ujjain. - Indulhatunk?
Arra ébredtem, hogy a nap az arcomba világít, s apró porszemcsék röpködnek felém a fényben. Elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Apám valakivel épp telefonált, érdes hangja beszűrődött az ajtómon, ha jól vettem ki, épp a következő látogatást beszélte meg a kórházba a recepcióssal. Komoly hangjára régebben görcsösen szorult volna össze a gyomrom, de most már hidegen hagy. Megszoktam már, hogy ő nem fog vállat vonni, és kamu-mosollyal annyit mondani, majd lesz valahogy. Nem, ez én voltam, és valójában értettem őt, tudtam hogy neki nehezebb elfogadnia a tényt, talán egy napon meghalok. Végtére is neki kellett itt maradnia, és élnie tovább nélkülem, egyedül. Teljes mértékben megértettem, de ez csak még inkább arra ösztönzött, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a napjaimból, és minél többet mosolyogjak. Hogy minél többször mondjam, jól vagyok, apa - még ha épp hasogatott is a fejem a nyomástól, és legszívesebben fintorogva fájdalomra panaszkodtam volna. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót, sietős mozdulatokkal előkotortam egy ruha összeállítást a szekrényemből, amit aztán a tükör elé lépve magamra ráncigáltam. A bőröm sápadt volt, ahogy újabban mindig. A sminket ezúttal is elhagytam.
***
Imádtam a várost, lenyűgözött ez alatt az egy hét alatt is. Könnyedén elvegyültem az emberek között, sodródtam a tömeggel, egészen addig, míg hirtelen megtorpanásra nem késztetett egy különös érzés. Valahogy vonzott magához, mintha valaki kötéllel húzott volna maga felé. Torkom összeszorult a döbbenettől, de követtem az ösztöneim, és betértem egy bárba. Istenem, de rég voltam már ilyen helyen! Látásom eltompult a gyér fényben, a vonzást viszont egyre inkább éreztem. Boszorkány voltam, tudtam, hogy ehhez van köze a dolognak, de mivel erőm nem volt valami hatalmas, ilyet még sosem tapasztaltam. Kezdtem aggódni, de nem mutattam a félelmet, talán csak torkomon látszódott, hogy nagyokat nyelek aggodalmasan. A pulthoz léptem, innom kellett valamit, viszont kitűnni sem akartam a tömegből. Amíg sétáltam, végig éreztem a hátam mögött a mágneses szerű érzést. Jeges teát rendeltem csinos kis pohárban, s míg sétáltam az ülőhelyek irányában, nagyot kortyoltam belőle. Elképzeltem, amint whiskyt kortyolgatok, és csaknem elnevettem magam, amikor megéreztem a bárpultnál ácsorgó férfi pillantását a hátamon. Tudtam, hogy úgy néz rám, ahogy a férfiak szoktak az őrült nőkre, de nem érdekelt, ha tudná, mennyire szórakoztatott! Egy másik férfi elismerő pillantást küldött felém, nyilvánvalóan azt hitte, az alkoholt úgy iszom, akár a vizet, s meg se kottyan. Ő is tévedett, amitől még inkább jó kedvem lett. Az egyik asztal mellett elhaladva felerősödött a vonzás, olyannyira, hogy megtorpantam, és sarkon fordultam, tettem néhány lépést visszafelé, és megálltam közvetlen az asztal mellett, ahol egy fiatal, csinos lány ült. Nagyot sóhajtottam, és kényszeredett mosolyt küldtem felé. - Ne haragudj, találkoztunk már? - Kérdeztem rá, és még egyet kortyoltam a poharamból, mintha alkoholra lenne szükségem a megnyugváshoz. És tényleg azt kívántam, bárcsak megkaphatnám az ital mámorító érzését. Ennyire még sosem vágytam valamire, amit nemrégiben még megkaphattam, de már nem élhettem vele. Belém hasított a tudat, hogy haldoklom, pedig néhány percre már sikerült elfelejtenem. Akaratlanul is fintorba torzult az arcom, így meredtem a lányra. Nem igazán tudtam, mi a fene történik, és válaszokat vártam.
Előbb érkezem, ez alapvető, hiszen akkor tudom elég jól elmérni a terepet és egyelőre még nem tudom, hogy kivel is fogok találkozni, vagy hogy egyáltalán eljön-e. Egyáltalán nem biztos, mert rendkívül zavaros üzenetet hagyott csak valamikor éjjel hangpostán. Segítség kellene neki, nekem pedig igazából mostanában nincs dolgom azon kívül, mint hogy borsot törjek Oliver orra alá, de azt gyakran és megállás nélkül természetesen. Maximum néha fér bele egy kis szünet, az is csak azért, hogy esetleg kicsit időnként lankadjon a figyelme és azt higgye minden rendben van, hogy... idővel feladom. A jó fenéket fogom feladni! Évszázadok alatt nem tettem ezt, innentől sincs semmi esély rá. Azok után pedig, amit a hídon mondott csak még inkább biztos vagyok benne, hogy minden okom meg van rá. Igazából könyörülnöm sem kellene rajta, ezzel is tisztában vagyok, az talán mindent megoldana, de... az a baj, hogy sajnos a megölése nem opció. Talán még pár évtized és az is menni fog, de egyelőre még nem tudom rávenni magam. Maradt egy kevés a lelkiismeretemből és ez... felettébb szomorú, de idővel remélhetőleg végképp elveszítem majd a maradékot is és akkor már biztos, hogy nem állíthat meg semmi sem. Persze itt van Chad is, vele is foglalkoznom kell, de a fickó egészen kezelhető, nem kell vele annyit törődni, mint ahogyan először tartottam tőle. Persze azért szemmel tartom, nem akarom, hogy valakinek véletlenül is nekiessen, mert nem tudja kezelni azt, ami időközben lett. - Egy pohár kellemesen hűvös száraz vörös bort kérek. - pillantok fel a pincérre, aki megérkezik közben és nekem sikerül végre kiszakadnom a gondolataim közül. Ideje már, hiszen most nem ezzel kell foglalkoznom és főleg nem Oliveren kell, hogy járjon az eszem, ennél sokkal fontosabb dolgaim is vannak jelenleg. Ha nem tennék néha másokért, ha nem foglalkoznék időnként mások ügyeivel... azt hiszem semmi értelme sem lenne ennek az egésznek, bár... most
sincs, de így legalább valami van, amivel még le tudom foglalni magam. A ujjam finoman jár körbe-körbe a pohár peremén, miközben a bejáratot fürkészem. Pontosan még nem tudom, hogy a fiatalember mit is szeretne, és még csak azt sem tudom, hogy vajon micsoda... de arra majd hamar rájövök, jó eséllyel az első kézfogásnál. Meglátjuk, hogy akarok-e segíteni neki, hogy van-e egyáltalán indokom rá, majd... meglátjuk, no meg azt is, hogy egyáltalán megérkezik-e, mert most tartunk tíz percnél, ami a késését illeti és én soha sem várok sokat, nem igazán látom értelmét. Az ajtóról viszont a felém közeledő lányra siklik a tekintetem, főleg ahogy megérzem azt a furcsa... talán bizsergetőnek mondható érzést, talán igen, nevezhetem így. Megáll az asztalomnál, én pedig még a kérdése után is pillanatokig csak némán tekintek rá, mintha csak a gondolatai közül akarnék kiolvasni valamit, pedig az nem megy, ennyire azért nem működik ez a boszorkányság könnyen. - Nem... nem hiszem, hogy találkoztunk volna már, de mégis ismerős vagyok. - és a furcsa és szokatlan érzés is itt van, miközben figyelem őt. Valami megmagyarázhatatlan érzés, amivel még nem tudok mit kezdeni egyelőre. Végül mégis elveszem a kezemet a poharamtól és felállok. Talán megijedhet, de egészen hirtelen kapom el a kezét, a tenyerével felfelé. Nem sok esélye van ellenkezni, maximum pillanatok múlva visszarántani, de ennyi nekem elég. Az érzés, ahogy a tenyerébe pillantok és ahogyan a tapintás miatt belém hasít a felismerés és a tény, hogy mennyire hasonlít a szemünk, a hajunk... mintha csak testvérek lennénk. - Van egy olyan erős gyanúm, hogy rokonok lehetünk, bármennyire is elképzelhetetlen lehet ez számodra, bár fogalmam sincs, hogy mit tudsz a családodról. - talán árva, talán azt sem tudja, hogy boszorkány, talán már rég kihalt az águnkból a mágia, erre is van esély. Sejtelmem sincs, jó néhány évtizede nem követem már figyelemmel a leszármazottak útját. Minek? Úgyis meghalnak végül, úgyis szépen eltűnnek a színről, akkor hát miért érezzek irántuk szeretetet, kötődést feléjük? Fájdalmat hagy csak maga után mindegyikük és űrt a lelkemben, emésztő és már túlságosan tág űrt.
Teljesen biztos voltam benne, hogy még soha éltemben nem láttam az előttem ülő lányt, mégis ismerősnek tűnt. Nem a külseje, habár felfedeztem néhány apróságot, amit olykor a tükörben is látok. Hajunk színe például ugyanolyan árnyalatú volt, és azt hiszem íriszeink árnyalata is hasonló színben pompázott. Az érzést nem tudtam volna elmagyarázni senkinek, de úgy tűnt, a lány is ugyanazt érzi, arcán ülő enyhe zavartság erről árulkodott. Amint rájöttem, hogy egymást bámuljuk, legszívesebben fejem tetejére tolt napszemüvegemet a szemem elé húztam volna, hogy elfedjem a tekintetem és arcom egy részét. Zavarba jöttem a kölcsönös bámulástól, és mikor végre, végre valahára megszólalt az ismerős idegen, egy kis megkönnyebbülést éreztem. Nem nézett teljesen idiótának, és én sem vélekedtem magamról így, ámbár választ nem kaptam tőle. Mintha ugyanaz a zavarodottság tombolt volna az ő fejében is, mint az enyémben, és ő valószínűleg ő sem tudta, mi folyik itt, amitől az egész helyzet még inkább hülyébb lett. Kezdtem ideges lenni, szorosan megmarkoltam izzadt tenyeremmel táskám fülét, és egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom. Kelletlen mosolyba húzódtak ajkaim, és megköszörültem a torkom, mielőtt kipréseltem volna magamból valamiféle választ. - Szuper, akkor nem vagyok egyedül. Hülyén fog hangzani, de... - Gyorsan elhallgattam, mielőtt még bármi ostobaságot kinyökögtem volna, és kutakodni kezdtem a gondolataim között, hogy ne mondjak olyasmit, mint nem vagy ember, vagy ugye te is boszorkány vagy? Elfojtottam egy ideges nevetést, és igyekeztem, hogy ne kapjam el a tekintetem róla, hogy bárhová nézzek, csak rá nem. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen tanácstalan, és zavart egyszerre, de egyáltalán nem voltam oda a szituációért. Ez annyira nem én voltam.. - Nem Richmondból jöttél, ugye? - Tettem fel a kérdést, amiben nem voltam biztos, sőt, kicsit hülyeségnek is tartottam, mert egész biztos voltam benne, hogy még nem láttam őt, de felrémlett egy nap, mikor néhány évvel ezelőtt anyu hasonló zavarodottsággal tért haza, és tisztán emlékeztem a nagyival folytatott telefonbeszélgetésére. Hasonlóan tudtam volna leírni ezt a találkozást, mint amiről ők beszéltek érdekfeszítően. Boszorkánynak kellett lennie a lánynak, de valahogy túl erős volt a vonzás, és a különös érzés a bensőmben. Erősebb lehetett nálam, ennyit leszűrtem, miután a pár éves emlék beférkőzött a tudatomba. Az izgatottság és a feszültség nem tett valami jót az egészségemnek, éreztem, amint a daganat feszíti a koponyám, és a szédelgés a nyomomban volt, mondhatni a nyakamba lihegett a rosszullét. A tenyerem az asztalnak támasztottam, és lehuppantam a lánnyal szemben lévő ülésre, közben igyekeztem elrejteni, hogy bármi bajom is lenne, de szinte láttam magam előtt az arcom. Sápatag, sápadtabb, mint mikor beléptem azon az ajtón, és verejték gyöngyözik a homlokomon. Megtöröltem a kézfejem hátuljával, és csakugyan nedvességet éreztem. Kedvesen elmosolyodtam, és nem törődtem semmivel néhány pillanatig, csak lehunyt szemmel próbáltam befogadni a szavait, míg jobban nem éreztem magam, és biztos voltam benne, nem fogok elájulni. Egy eszméletvesztés nem épp a legjobb, mikor egy ideges közelében vagy, aki fura módon ismerős érzéseket ébreszt benned. Még csukott szemmel is észleltem, hogy az ismeretlen feláll az asztaltól, és odalép mellém, s ezúttal ő magasodott fölém. Szemeim lassan nyitottam ki, és hagytam, hogy megragadja a kezem. Egyből tudtam, mit csinál, mit próbál ezzel elérni, és ez egyszerre nyugtat meg, és rémít halálra, amit nem mutatok, csupán szemeim szűkülnek össze. - Ó, szóval te sem vagy normális, igaz? - kérdeztem rá kicsit sem tapintatosan, és kaptam el hirtelen a pillantását, miközben mindkét kezem az asztal fölé emeltem, és ujjaimmal varázslást imitáltam. Ha igaz, érteni fogja, mire akarok kilyukadni, ha pedig nem, legfeljebb idiótának néz, gondoltam magamban, és kicsit sem érdekelt, mi lesz a válasz. Aki haldoklik, pont nem azon fog aggódni, ki gondolja bolondnak és vesztesnek, elég, ha én magam tudom az igazat. Hangokat hallok, fura álmaim vannak, nem is ép az elmém, ha az agyamat megtámadó daganatot vesszük alapul, de a józan ész még velem van, többé kevésbé. Legrosszabb esetben felállok, kisétálok a bárból, és soha többé nem látom a lányt.
A hozzászólást Shelby Corrin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 28, 2015 11:36 pm-kor.
Én jó eséllyel sokkal inkább sejtem, hogy ő ki lehet, de neki már sokkal nehezebb dolga van, mint nekem. Ha tényleg arról van szó, amit sejtek, ha e miatt van a hasonlóság... Már pedig nem szinte egy az egyben az édesanyám szeme tükröződne vissza, ha tévednék, és mégis csak erről van szó, így látom. Túlságosan hasonlít ahhoz, hogy ne rokon legyen. Távoli, de attól még az, és nem ritka, hogy generációnként egészen hasonló külsejű gyerekek születnek egy családban, mint a felettük lévők, ő is ezért hasonlíthat annyira. A szőke haj, a szemei... elég egyértelmű, hogy a sejtésem jó, már csak az a kérdés, hogy vajon ő is sejti, hogy így van, vagy ő még csak azt hiszi, hogy egy ismerőst lát, akiről még nem tudja, hogy kicsoda? Jó eséllyel ez utóbbi lehet, mert a tekintete egyértelműen azt mutatja, hogy nem igazán tud hová tenni engem. Igazság szerint már várom azt, hogy vajon fel meri-e tenni azt a kérdést, amit akar, de őszintén szólva nem lep meg, hogy esze ágában sincs bevállalni. Én se tenném a helyében, főleg hogy látom én is elég jól azt, hogy elég sokan figyelnek fel rá így is a megjelenése a külseje miatt. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a kérdést akartad feltenni, de... nem, nem Richmondból jöttem. - rázom meg a fejemet, még egy mosolyt is sikerül mellékelni, talán igyekszem egy fokkal bátorítóbb lenni, mint általában, hiszen már tényleg erős a gyanúm, hogy én sejtem, hogy ő ki lehet, csak még sem mondhatom azt neki nyíltan, hogy jó eséllyel az ük-ük... a fene tudja, hogy hányadik fokozaton, de a nagyanyja vagyok. Igazság szerint régen nem követem figyelemmel a családunkat, nem volt rá különösebb okom, nem akartam látni, hogy legalább viszonylag boldog életet élhetnek. Az átkunk miatt szerelem nélkül, de... legalább viszonylagos családdal, gyerekkel, végül is ez is valami, sokkal több, mint ami nekem jutott az utóbbi évszázadok alatt hála Olivernek. Közben figyelem, ahogy változik, a homloka gyöngyözni kezd. Nincs jól ez már első pillanatban is látszott, de ezek szerint nagyon nincs. Végül leül, én pedig talán még kevéske aggodalmat is érzek irányába, ami meglep, és nem tudom hirtelen hová tenni. Nem szabadna aggódnom,
hiszen még csak nem is ismerem, de ha a rokonom... valami miatt mégis csak rossz nézni, hogy láthatóan szenved. Várok, amíg legalább kinyitja a szemét, hogy most már tényleg megbizonyosodjam arról, hogy jól sejtem-e. Tényleg rokonról van szó. A kérdésére újra csak mosoly szökik az arcomra, miután visszaültem vele szemben, de még sem válaszolok azonnal. Érdeklődve döntöm oldalra a fejemet, ahogyan előrenyúlok, hogy immár mindkét kezét megfogjam. Lehunyom a szememet, jó eséllyel számára ismeretlen, vagy maximum távolról ismerősen csengő szavak hagyják el csendesen ajkaimat. Nem tudom, hogy pontosan mi a baja, de egy fokkal jobban érezheti magát, a verejtékezés elmúlik, mintha csak valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót és kellemesen pihentető, hűs szellő szaladt volna végig a helyiségen. - Igen mondhatni én sem vagyok normális. Boszorkány vagyok, ahogyan te is és... szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a rokonom vagy. Pontosabban mondva a leszármazottam. - igen ez a tökéletes szó, mert nem egy unokatestvér vagyok, vagy nagynéni, akiről még soha sem hallott. Nem erről szó sincs, ennél ez sokkal-sokkal bonyolultabb, de legalább tudja, hogy micsoda, vajon azt is tudja, hogy ilyesmi létezhet, hogy alaki olyan hosszú ideig él, mint én? - Serah vagyok, te pedig nagyon beteg igaz? - ezt más is érezné rajta, nem csak én, de azzal, hogy megfogtam a kezét teljesen egyértelművé vált a külső jelekkel együtt. Komoly baja lehet, de miért nem segítettek neki? A mágia sok mindenre képes, bár... nem mindenre.
Önirónia. Egy a sok közül, amit megtanulsz, ha haldokolsz. Emlékszem az elejére, mikor még lesújtott a hír, igazán meg tudott érinteni, és nem úgy gondoltam rá, mintha a részem lenne. Idővel ráébredtem, hogy ez nem olyan dolog, ami könnyen gyógyítható, és arra is, hogy meg fog ölni. A koponyámat feszítő érzés mindig emlékeztet rá, nem vagyok egészséges. Közömbös érzés fog el ilyenkor, ürességet érzek magamban, vagy talán... nem érzek semmit. Többé már nem tud megérinteni a haldokló fiatal lány téma. Nem fogadtam el a halált, és néha a szart is kiijeszti belőlem, de ha egyszerűen nincs mit tenni, akkor bizony nincs mit tenni. Apám bezzeg hitt a gyógyulásomban az elejétől fogva. A remény tartja benne a lelket, és borzasztóan rettegtem, mikor nem voltam vele. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz vele nélkülem, hogy mi van, ha meghalok, és többé nem térek haza. Ha el sem tudok búcsúzni tőle, és nem tudom elmondani, hogy szeretném, ha találna valakit maga mellé, aki összekaparja a földről, ha én már nem leszek vele. De egy idő után már ez is elmúlt, elhatároztam, hogy nem élhetek burokban, mert haldoklom. Nem élhetek úgy, hogy csak arra gondolok, a halál a sarkamban van, és bármikor elkaphat. Olykor-olykor pillanatokra még el is feledem, mi van velem, akkor nem gondolok rá, hogy talán ezek az utolsó perceim. Olyankor csak... élek a pillanatnak, élvezem a hátralévő időm. És azt kívánom, bárcsak részleges amnéziában szenvednék, és nem tudnék róla, hogy beteg vagyok. De még a rák ellenére is tudok nevetni magamon, a hibáimon. Ha nem ilyen lennék, abban a helyzetben talán elmegyek, hogy ne kelljen szembenéznem a lánnyal, magával a szituációval, és a kérdésekkel. Mégis ott voltam, egy ismeretlen társaságában, aki mégis ismerős volt, kísérteties módon. Minden egyes szőrszálam égnek állt, még pihék is égnek meredtek a hátamon és a tarkómon. Hideg futott végig bőrömön, míg vérem száguldozott ereimben. - Á, látom máris átlátsz rajtam. Igaz, most nem nehéz. - jegyeztem meg grimaszolva, és kicsit haragudtam magamra, amiért pont akkor nem tudtam elzárni az érzelmeim a külvilág elől, mikor a legnagyobb szükség lett volna a szarkasztikus kis maszkra, ami nem csak az arckifejezésem rejtette maga alá. Teljesen bevont, és olyankor a beszédem is megváltozott, felvéve a megfelelő stílust. Ezúttal viszont minden érzésem, félelmem, aggodalmam és kíváncsiságom a felszínre bukkant, mintha eddig fuldokoltam volna a víz mélyén, és végre a felszínre jöhetek. De még a fulladónak is ég a tüdeje, miután levegőhöz jut. Nekem sem volt kellemes. Az elnyomott érzelmeim úgy törtek elő belőlem, mint egy vulkán. A sok feszültség pedig még egy egészséges embernek sem tesz jót. Nekem? Kész öngyilkosság volt ennyi érzelemnek kitenni magam. Szerencsémre egy kis rosszulléten kívül nem lett bajom, de lehetett volna rosszabb is. Tudtam, hogy a lány nem Richmondból jött, persze, hogy tudtam, de ez még mindig jobb volt, mintha azt kérdeztem volna tőle, ami először a számra állt. Valójában féltem feltenni a kérdést, és ezt hangosan soha a büdös életben be nem vallottam volna. Ahogy azt sem, hogy mi bajom van, ezért örültem, hogy legalább az első mondata nem egy kérdés volt az egészségi állapotomról. Mert amennyire én tudtam, nem volt szó semmiféle egészségről, legfeljebb állapotról, és még az is halálos volt, nagy mákomra. A szavak kissé lassan jutottak el az elmémig az előbbi rosszullét miatt, de végül összeraktam őket, és az állam majd' leesett, mikor megértettem, mit is mondott. Váó! A szám nem maradt tátva, de éreztem, hogy arcom megnyúlik, szemeim pedig elkerekednek. - Sejtettem, hogy boszorkány vagy, na de... a rokonom? Hé, várj, akkor te... pontosan hány éves is vagy? A leszármazottad... hűűha, jól tartod magad! - motyogtam félhangosan, teljesen elképedve. Mégis hogy lehet ez? Anyu sosem mesélt róla, így valószínűleg ő sem tudott róla, ahogyan nagyi sem. Nem tartotta a kapcsolatot a rokonokkal, ez egyértelművé vált előttem, de a hideg még mindig rajtam futkosott. Olyan volt, mintha egy filmbéli jelenetet néznék. Jelen voltam ugyan, de néha úgy éreztem, csak külső szemlélőként, vagy hogy azok a pillanatok meg sem történtek velem, amiket éppen átéltem. Mint egy álom, ahol egy barátoddal töltöd az idődet, s mikor magadhoz térsz, rájössz, hogy nem is ismerted az illetőt, és hogy az arcát nem tudod hová tenni, mert talán csak az utcán láttad fél pillanatra, az agyad pedig elraktározta az arcát a tudtodon kívül. Mintha ez a lány, jobban mondva nő is egy ilyen személy lenne, egy részem majdnem el is hiszi, hogy biztos nem a rokonom, csak egy bolond, aki azt hiszi tudja mit beszél, holott gőze sincs a természetfeletti világról. Persze rögtön emlékeztetem magam, hogy sosem láttam még, mégis milyen ismerős nekem. És az érzés, a különös vonzás, ami hozzá vezetett? Más magyarázattal nem szolgálhattam. Igaza kellett, hogy legyen. Hittem neki, még ha nem is tudtam hirtelen befogadni a hírt. A kérdése zökkent ki az elmerengésből, és mintha pofon vágtak volna. Hát feltette a kérdést, amitől mindig gombóc nő a torkomban. Felé fordultam hirtelen, ráébredtem, hogy egészen eddig a fényesre lakkozott asztalt bámultam. A tükörképem még mindig sápadt volt, de némi pír húzódott orcámon, ami a heves érzéseknek, és annak volt köszönhető, hogy Serah segített rajtam, csak azt nem tudtam, hogyan. Határozottan jobban éreztem magam. - Shelby. Agydaganat. - feleltem egykedvűen, lassan vállat vonva, mintha egy ostoba csoportfoglalkozáson lettem volna, ahol kötelező a bemutatkozás, és a betegséged ismertetése. Mintha a haldokló, beteg ember arra vágyna, hogy szabadidejében is a haldoklásról és a betegségekről társalogjon. - Mégis hogyan csináltad? Az előbb... - mutattam először őrá, majd saját magamra, és tényleg meg voltam lepve. Habár ezúttal nem mutattam. Úgy csináltam, mintha nem érdekelne semmi. Úgy tűnt, újra a régi önmagam vagyok, jobban mondva az új, selejtes, szarkasztikus Shelby. Az viszont annál inkább érdekelt, hogyan segített rajtam, mivel enyhítette a rám törő szédelgést és hányingert. Megköszönhettem volna, de néhány mosolyt kivéve ő sem tűnt annak a típusnak, aki ujjongva a nyakadba ugrik, így én sem tettem semmit.
A haldoklás... fogalmam sincs, hogy milyen lehet, bár nem mondom, hogy nem próbálnám ki szívesen az érzést. Én jelenleg csupán várom azt, hogy végre az életem véget érjen valahogy, helyette életben vagyok, miközben mások meghalnak, akiknek nem szabadna, akik megérdemelnék az életet. Nem tudom, hogy miért én vagyok az, akinek ez a sors jutott és nem tudom, hogy valaha változik-e ez. Egyre távolabbinak tűnik a békés elmúlás, egyre távolabbinak tűnik a megoldás, és talán tényleg örökre ebben a rémes állapotban maradok, hiszen Olivernek esze ágában sincs tenni azért, hogy nekem jobb legyen. A hála cseppnyi szikrája sincs meg benne, ha könyörögnék neki csak élvezné és akkor se tenne semmit sem, hogy bármi jobb legyen. Nem gondol bele még most sem, hogy talán tényleg eljön az idő, hogy elveszítem végleg a józan beszámíthatóságomat és akkor... már nem fogom vissza majd magamat. Akkor majd nem csak annyit teszek, hogy megszorongatom a szívét, vagy az elméjét. Elpattanhat bennem is végleg valami, bár talán még meg is történt, csak még nem fogtam fel, vagy még nem olyan mértékben, amire ki tudja mikor van meg az esély. - Sokakon könnyedén átlátok, főként a sok éves tapasztalat miatt, ne vedd magadra. - még egy halovány mosolyt is megejtek, pedig az ilyesmi többnyire távol áll tőlem. De az ő állapota még bennem is ébreszt együttérzést, főleg mert mégis csak úgy fest, hogy a rokonomról van szó, még ha távoli rokonról van is szó, nagyon távoli, már talán alig egyezik a génállományunk, bár ettől még egészen hasonít rám. Kivéve persze azt az apróságot, hogy én meghalni vágyom, ő pedig ha jól sejtem rajta, akkor pont hogy az életre, amit nem kaphat meg, legalábbis nem olyan formában és nem olyan hosszan, ahogyan vágyna rá. Ilyen az ember... még a boszorkány is,
mindig mást akar, mint ami megadatott neki, bár azért esetében ez sokkal inkább érthető. A kétkedésére csak megértően elmosolyodom. Teljesen jogos kérdések, tényleg azok, de még sem adhatok egyenes választ mindenre, talán nem is tudna mit kezdeni vele. - Idősebb vagyok, mint aminek kinézek. Mondjuk úgy, hogy... megéltem néhány századfordulót. - nem is keveset. sok idő van már mögöttem és attól rettegek, hogy még mögöttem is van nem is kevés. Nem tudom még, hogy ezt hogyan leszek képes majd kezelni, de valahogyan muszáj, mert különben végleg elveszítem az eszemet és az senkinek sem tenne igazán jót. - Agydaganat... az nem pont a legegyszerűbb betegség. Édesanyás nem tud segíteni? - ha boszorkány, akkor az anyja is az, és a nagyanyja. Ez már csak így megy a családunkban, akkor miért nem tettek érte valamit? Nem azt mondom, hogy minden helyre hozható, de azért vannak dolgok, amiken lehet segíteni, enyhíteni. Ha egy boszorkány képes többszörös időt leélni, mint az normális lenne, akkor egy betegséget is helyre lehet hozni, csak épp mindennek meg van az ára, és nem minden olyan egyszerű. Talán a családja már nem gyakorolja olyan mértékben a mágiát, ahogyan azt mi régen tettük? Hirtelen nem tudom, hogy vajon akad-e erre más válasz, csak erre tudok gondolni. A kérdésére finoman elmosolyodom. Azt hiszem tényleg nem sokat tudhat arról, hogy mégis kicsoda, no meg hogy milyen erővel áldotta meg a sors, vagy inkább a felmenői. - Varázslattal, de... te nem ismered az erődet, vagy a családod többi tagja? - furcsállom, komolyan meglepő a dolog számomra. Azt hittem volna, hogy tisztában van vele, hogy hogyan segíthet magán, hogyan teheti jobbá a saját életét. Most pedig mégis úgy fest, hogy halvány sejtése sincs róla. Tudja, hogy boszorkány, de nem gyakorolja a mágiát, ami talán megmenthetné az életét?
A külvilág felé nem mutattam ki az érzéseim, sikerült fenn tartanom a maszkot. De büszkeség mégsem öntött el ennek tudatára, egy kellemetlen érzés viszont hatalmába kerített. Torkom összeszorult, szemeim szúrtak, amit nem tudtam hova tenni, mivel nem éreztem úgy, hogy sírnom kellene. Két lassú pislantás után pedig már nem kellett attól tartanom, hogy könnyek szöknek a szemembe, és végigcsorognak az arcomon, ami még egy ok lett volna a büszkeségre. A torkom viszont még mindig össze volt szorulva, mellkasom pedig furcsán bizsergett, mintha a fájdalom emléke próbált volna előtörni, hogy valódi, jelenbéli fájdalmat éljek át. De képtelen voltam rá, így maradtak a furcsa érzések, és az álarc, ami mögé még a Serah nevű nőt sem engedtem be. Akinek viszont igaza volt, igazán nem kellett volna magamra venni, miszerint átlát rajtam, de én mégis magamra vettem. Gyengének éreztem magam, alkalmatlannak mindenre, és utáltam az agyam, a benne lévő daganattal együtt. Ámbár sikerült elrejtenem az érzelmeim, és reméltem, így már kicsit nehezebb lesz kiigazodnia rajtam, még ha idővel így is sikerrel jár. Én sosem az a lány voltam, akin könnyen kiigazodtak az emberek, még abban az időben sem, mikor a kedvesebb kiadás voltam. Kicsit fájt, hogy neki könnyen megy, de nem lepett meg, miután megtudtam hogy jóval idősebb nálam, s azt, hogy boszorkány. - Igyekszem lenyelni az egómon ejtett sérülést. - Jegyeztem meg teljesen komolyan, de ha olyan jól átlátott rajtam, tudnia kellett, hogy ez csupán egy félkomoly mondat, aminek bár volt igazságalapja, valójában túlléptem rajta majdhogynem gond nélkül. A keserű félmosoly is ezt mutatta, és már egész biztos voltam benne, hogy visszataláltam önmagamhoz, a határozottabb énemhez. Ami még akkor sem ingott meg, mikor felfedeztem a nő mosolyában a sajnálattal kevert együttérzést. Egyetlen normális ember sem akarja ezt észrevenni a másikon, én meg aztán pláne nem voltam kivétel. - Ne. Ezt ne csináld, kérlek. Nem kell sajnálnod. Az együttérzésed pedig igazán kedves tőled, de arra sincs szükségem. Nem mintha segítene rajtam. - A mosolyom még az előző volt, és a hangom sem változott, ahogy arckifejezésem se, egyedül a tekintetemből olvashatott ki némi megtörtséget, ami sérült lelkem tükörképe volt. Talán ez mindvégig ott volt, megbújva kék íriszeim mögött, talán azóta ott bujkál, mióta kiderült, hogy haldoklom. Nem tudtam volna megmondani, de különösebben nem is érdekelt. A figyelmem hamar eltereltem, mert kíváncsibb voltam, mintsem leragadjak minden egyes apró szónál. A korát pontosan nem tudtam meg, arra pedig, hogy jó idős lehet már, magamtól is rájöttem. Csak néhány száz... Ugyan, mi is az! Elismerő fintorba torzultak ajkaim, de nem fűztem hozzá semmit, nem is tudtam volna, végtére is én borzasztóan fiatal voltam hozzá képest, amitől zavarba is jöttem volna, ha nem változom meg gyökerestől. Amitől viszont majdhogynem sikerült, az a következő kérdése volt. Ezek szerint képesnek kellene lennem segíteni magamon? Tény, hogy varázslattal kapcsolatos könyv, úgynevezett grimoire maradt rám az anyámról és a nagymamámról, de sosem éreztem szükségét, hogy mélyebben beleássam magam. Tudtam, hogy a mágia nem játék, és tudomásul is vettem, csupán alapvarázslatokat használtam, kapcsolódva a földhöz, a természethez. Nem akartam jobban részese lenni a boszorkányságnak, és apám volt az a személy, aki ennek mindenkinél jobban örült. - Nem épp a legegyszerűbb, jól mondod. És ezt ráadásul még műteni sem lehet. - Kocogtattam meg a halántékom a mutatóujjammal. Az arckifejezésem még mindig nem változott: egy majdnem-mosoly az ajkakon, szemöldök enyhén felvonva, mintha viccelődni készülnék, a szemekben semmi érzelem, csupán a megtörtség, amit nem lehet eltörölni onnan. - Anyám pedig hét évvel ezelőtt meghalt. Nem igen van más, akitől tanulhattam volna, hiszen te vagy az első varázslásra képes rokon, akivel találkoztam azóta. - Erre már enyhén megrándult az arcom, de még az is egy pillanat leforgása alatt történt. Ura voltam önmagamnak, kimért és egyszerre laza, a magam morbid módján. Azt pedig nem tudtam hova lenni, miért lepődött meg ennyire. Kétlem, hogy minden boszorkány gyakorol mágiát, vagy ha mégis, magas fokozaton. Én nem éreztem ennek szükségét, nem akartam soha anyu halála után. Nélküle nem lett volna ugyanaz, így hát abbahagytam, megmaradva tizennégy éves szinten. - Úgy tűnik nem eléggé. - Szűkszavúan letudnám ennyivel, a szavakat szinte érdektelenül, hanyagul mondtam ki, de aztán meggondolom magam. Nem várhatom el Serah-tól, hogy megossza velem, amire kíváncsi vagyok, ha én kicsit sem vagyok nyitott felé. - Az egyszerű, alapvarázslatokat ismerem. Amiket az ember a kertben csinál a növényekkel, kisebb tárgyak lebegtetése... csak semmi komoly. Az utolsó varázslatokat tizennégy éves koromban tanultam. Anyu halála óta nem akartam többet tudni. Pedig úgy tűnik van pár hasznos, mi? - Keserű nevetés, apró fejrázás kíséri a szavakat, mintha bizony bánnám, hogy csak ennyit tudok. S talán így is van, csakugyan bánom, hogy félbehagytam a varázslással kapcsolatos tanulmányaim. De honnan a fenéből tudhattam volna, hogy ilyesmire is képes lehetek? Kicsit tudatlannak éreztem magam, minek következtében a maszk egy része lehullott arcomról, és zavarom elárulta a két szemöldököm közti ránc, valamint ajkaim szélének apró rándulása.
Rezzenéstelen az arcom szinte végig egy-egy apró mosolytól, együtt érző tekintettől eltekintve. Azért lássuk be rossz lehet neki, de... én nem vagyok az a típus, aki könnyeket hullajt másokért. Segítek, amikor tudok, vagy ha tudok egyáltalán, de annyi. Rokonról van szó, ettől még megpróbálhatom átérezni a helyzetét, de még sem megy valami könnyen a dolog. Sok rossz van a világban, az én életem se kimondottan könnyű, sőt... talán jobban jártam volna vele, ha daganat lenne a fejemben és gyorsabban elvitt volna a halál, mint hogy évszázadokig szenvedjek az életem miatt, aminek képtelen vagyok véget vetni, pedig már csak erre vágyom, semmi másra. Addig, amíg nem sikerül próbál elvonni mással a figyelmemet, amivel egyáltalán lehetséges, mint most ezzel a rokoni szállal. Ha segíteni tudok neki, hát legalább az ő élete jobban alakulhat, ha már az enyémre esély sincs, hogy változzon pozitív irányba. - Rendben van. - csak lassan bólintok egyet. Ha nem hát nem. Igaza van és még tetszik is, hogy reálisan látja a világot. Mégis mi értelme van az együtt érzésnek, meg a sajnálatnak? Ha nem tudsz valamin változtatni, ha nem tudsz valakin segíteni, akkor ne hullajts teljesen feleslegesen könnyeket miatta, ne sajnáld, mert nincs semmi értelme az ég világon. Tegyél, ha tudsz, ennyi, ennek van egyedül értelme. Én sem értékelem túlzottan, amikor valaki netán a tudtomra adja, hogy sajnálja, hogy ilyen rossz nekem. Hát mi értelme van ennek egyáltalán? Ettől még nekem nem lesz jobb egy pillanatra sem nem igaz? Az életem nem változik meg tőle hirtelen, ugyanaz a kiúttalan rémség marad, mint ami most is. - De már elfogadtad... vagy legalábbis ha jól sejtem akkor nem sok választásod volt. - fiatalon meghalni, vagy idősen élni, amikor már nem akarsz tovább... hát egyik se könnyű, nem tudnám eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Inkább talán úgy mondanám, hogy mindenkinek a maga feje fáj és mindenkinek a saját rossz helyzete az,
ami igazán rossz. Pont e miatt könnyebb nekem néha mások gondjaival foglalkozni, legalább addig sem kell a sajátomon törni a fejemet, amit egyelőre úgy fest, hogy úgy sem tudok megoldani. - Nincs senki más? Régen... egész más volt a családunk. - halk sóhaj csupán, amit az emlékek fakasztanak belőlem. Együtt éltünk, testvérek, unokatestvérek, hiszen férfi soha sem volt a háznál, ezért is mi nők egymásra támaszkodtunk amennyire csak lehetett. Most viszont még csak egy boszorkány rokon sincs, akitől tanulhatott volna. - Akkor kivel élsz, ha nincsenek boszorkány rokonaid és édesanyád meghalt? - na ez itt a nagy kérdés, hiszen a mi águnkon minden leány boszorkánnyá cseperedett, de régen ez egészen másképp volt, azóta már nem követem figyelemmel annyira, hogyan alakult a családunk sorsa. Ha látsz pár generációt meghalni, akkor már egy idő után nem érdekel annyira, hogy a többiekkel mi lesz, nem akarod mások szenvedéseit is végignézni, ha ott van a sajátod is. - Akad, ami hasznos igen, bár kérdés, hogy saját magadnak tudnál-e vele segíteni, vagy... - elharapom a mondatot, lehetne rajta segíteni talán... ki tudja, de mint ahogy az minden esetben lenni szokott mindennel ára van és a legtöbben nem szeretik vállalni az efféle árakat. Nekem még nem okozna gondot, sok mindent tettem már meg, amire nem vagyok büszke, plusz egy a listán már nem számít. Nem gondolkodom olyasmin, hogy elkárhozhat a lelkem... én már csak azt akarom, hogy vége legyen, semmi más nem érdekel igazság szerint. - Ha lenne rá lehetőség, de ára lenne... változtatnál az életeden? - pár pillanat és néhány korty után szegezem neki a kérdést felpillantva a poharam mögül. A legtöbben szeretik hallani, hogy változhat az életük és tesznek is érte, ha lehet, de... még mindig benne van a pakliban, hogy az árat nem vállalná. Még én sem tudom pontosan, ez is olyasmi, aminek utána kell nézni, főleg mert nem tudom, hogy pontosan milyen erősségű is a betegsége.
Nem tudtam hová tenni a találkozást. Abban biztos voltam, hogy nem véletlen botlottunk egymásba, hiszen... tudom, mit éreztem. Fogalmam sem volt róla, hová megyek, vagy arról, hogy itt lesz a nő, de egy belső érzés mégis megsúgta, és ennek csak a varázsláshoz lehetett köze, a boszorkány mivoltunkhoz. Mégsem értettem semmit, s míg egyik pillanatban úgy éreztem, maradni akarok, még többet megtudni a családomról, a képességeimről, hogy mit tudhatnék, ha időt fordítanék rá... míg a következő pillanatban csak el akartam menni, magam mögött hagyva Serah-t. A kétes érzéseket sosem kezeltem jól, ez az egész szituáció pedig olyan volt, mint a rák. Volt, mikor ki akartam élni a még nekem kijáró időt, s volt, hogy véget akartam vetni az életemnek, csak mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Ez nem tesz erőssé, sokkal inkább kételkedsz önmagadban, a világban, mindenben és mindenkiben. Vannak jobb napok, mikor nem is gondolok rá, percekre megfeledkezem minden bajomról, és úgy élek, mint még soha, kiélvezve mindent, de lássuk be, ez a ritkább esett. Legtöbbször csak azért veszem fel a már megszokott stílust, hogy hárítsak, felejteni tudjak, és ne gondoljak állandóan erre, ne cselekedjek úgy, mintha a következő pillanatban meghalhatnék. A baj csak az, hogy oly sokszor csináltam már ezt, hogy egykori énem valahol mélyen elveszett bennem, és ez a furcsa, iróniával teli, vastag fallal védett lány maradt a helyén, akire olykor még én magam sem ismerek rá. A változás jó dolog, azt mondják, na de ebben az esetben is? Kétlem. - Köszönöm. - Mondtam halkan, szinte már csak magamnak, és egy kicsi megkönnyebbülést éreztem, hogy annyiban hagyja, és nem próbál meg nyugtatgatni, vagy győzködni, hogy ez mennyire borzasztó hozzáállás, ahogy talán más tenné. Tetszett, hogy benne sincs annyi együttérzés, hogy nem viszi túlzásba z érzelmeket, de közben felidéztem, hogy engem mi tört meg, s mi oltotta ki belőlem a fényt, s arra jutottam, bizonyára vele is történt valami, ami ezt kiváltotta. Az emberek nem lesznek ok nélkül ilyen nyomorultak, mint amilyet látszólag a mi párosunk is tanúsított. Ő tudta az én problémám, én az övét nem.. De ez így volt rendjén, az ő gondja nem volt ennyire nyilvánvaló, s különben is az ő dolga. Nem firtattam, aztán annyiban hagytam a tépelődést. - A költözés jót tett, ha fizikailag nem is, lelkileg mindenképp. Nem mintha apám ezzel tisztában lenne, vagy egyáltalán tudnia kellene róla. Miatta még muszáj tartanom magam, ha más miatt nem is. Bár őt sem egyszerű boldoggá tenni. Az egy szem gyermeke haldoklik, és ráadásul még nem is vagyok egy minta gyerek... - Mindössze egy keserű kacaj hagyta el a számat, egy meglehetősen rekedt, mélyről fakadó kacaj, ami ennek ellenére felszínes, és mű lett. Jobbra nem futotta, de legalább Serah előtt nem kellett megjátszanom magam. Azt hiszem ez volt az, amiatt nem hagytam itt már percekkel ezelőtt. Meg aztán tudni akartam, ő milyennek ismerte a családunkat az ő idejében. Szavaiból annyit sikerült kiszűrnöm, hogy egészen más volt akkoriban, valószínűleg egy összetartó boszorkányközösség voltunk. Manapság persze ez kiről mondható el? A világszemléletem azt hiszem egészen tág lett a betegségem után, már megláttam a rosszat is a világban, képes voltam átértékelni mindent, már nem vakon vigyorogtam a világ arcába, mint egy eszetlen kislány. - Csak apám, aki mit sem ért az egészből. Jó lett volna nekem is megtapasztalnom, milyen boszorkány családban felcseperedni. De azzal kell élni, amink van, nem igaz? És nyilván nem véletlen, hogy éppen rád találtam. Másnak nem merném bevallani, de te bizonyára érteni fogod... Éreztem, hogy itt vagy, s tudatlan lévén ez újdonság számomra. A boszorkányok érzik egymás jelenlétét, igaz? Vagy ez csupán a rokoni szál miatt volt? - Az utóbbi időben nem beszéltem ennyit, még a kijelölt és kötelező pszichológusommal sem, akivel szerencsére megszakadt a kapcsolat, miután elköltöztünk. Csak reménykedtem benne, hogy apám nem keres itt is egyet, ugyanis nagyon kár volna fizetni valakinek azért, hogy a kényelmes foteljében ücsörögjek egy óra hosszat csaknem síri csöndben. A nő előtt viszont képes voltam a maga módján megnyílni, bár ezt sem teljes hátsó szándék nélkül. Válaszokat akartam, amiket csak tőle kaphattam meg, na nem mintha úgy tűnt volna, hogy bánja, és a lelkébe gázolnék, ha rájön. Bizonyára tudta, hogy nem a kedvességemről vagyok híres, de ugyanez rajta is látszott. Kvittek voltunk, nem rossz társaság egymás számára. - Vagy...? - Egy pillanatra fent akadtak szemöldökeim, és kíváncsisággal vegyült gyanakvással néztem rá. Mire akar kilyukadni? Néhány pillanatig átgondoltam, mit feleljek, aztán vettem egy apró lélegzetet, és egymásba font ujjaim az asztalra tettem, mint egy testtartás felvéve egy komolyabb beszélgetéshez. - Nézd, tényleg nincs senki, akihez fordulhatnék. Bármilyen érzelgősen is hangzik, te vagy az egyetlen, és ha az kell, hogy a segítségedet kérjem, ám legyen, a segítséged kérem! - Kissé kétségbeesetten rohamozhattam meg, de nem számított, jelenleg ez volt az egyetlen érzelem, amit produkálni tudtam, hiszen hosszú idő óta először éreztem némi reményt. Nem a túlélésre, nem vártam, hogy csoda folytán meggyógyulok, és élhetem tovább az életem, de ha egy rövid ideig jobban lennék, már azzal tökéletesen meg lennék elégedve. Másoknak ennyi se jár. Hirtelen izgatott lettem, a nő következő kérdését csak úgy ittam magamba, mint valamiféle gyógyírt, és heves bólogatásba kezdtem, miközben megmarkoltam az asztal szélét, és közelebb hajoltam hozzá. A közös titkok összehozzák az embereket. A boszikat pedig a varázslás... - És mi volna az ár? Tudnom kell. Nem vághatom csak úgy rá, hogy vállalom, ha nem tudom, pontosan miről is van szó, de... gyanítom nem sok minden rettent vissza egy haldoklót. Bár ezt így előre igen bátor dolog volt kijelenteni. - A nevetésem ezúttal izgatott volt, ámbár rövid, és gonoszkás. Ha az ember életéről van szó, csaknem bármit megtenne, hogy mentse a bőrét. Vajon ez rám is igaz volt?
932 szó . zene . öltözék . bocs a késésért, és az esetleges hibákért
Foglalkozni másokkal, átérezni a helyzetüket... néha megy, néha pedig annál nehezebbnek tűnik, még ha rokonról van is szó. Egy ideig próbáltam egyengetni a családom útját, aztán szépen lassan rájöttem, hogy semmi értelme. Így is úgyis végig kell néznem, ahogyan meghalnak, maximum az a kérdés, hogy mikor. Rossz hozzáállás, ha egy idő után már nem érdekel? Az a legnagyobb baj, hogy ha foglalkozni kezdesz valakivel óhatatlanul is kötődni kezdesz hozzá. Szép fokozatosan, szépen lassan megkedveled, aztán már nem tudsz úgy nézni rá, mint egy feladatra. Pont ez volt Aleckel is, és persze akkor régen Oliver. És pont ez adott neki is lehetőséget arra, hogy megsebezzen. Minden veszteség sebeket okoz a lelkeden, a szíveden és nem tudod őket csak úgy begyógyítani. Minél tovább élsz, annál több sebet kapsz és egy idő után már nem tudod őket kezelni, nem tudod őket elviselni, mert egyre jobban fájnak, kínoznak, és már nem érzed, hogy van rajtad szabad felület, ami ne zsibongana a sérülések miatt. Ezért nem jó ez, ezért nem kéne már életben lennem. Nem vagyok vámpír, nem tudom kikapcsolni az érzéseimet és nem is akarnám, mert akkor tényleg nem maradna más belőlem, csak egy burok, akik képtelen bármit is rendesen átgondolni. Nem akarnám, de ezt sem akarom. Olyan, mintha nem lenne kiút, ezért kapaszkodom néha egy-egy fogódzkodóba, mint egy új rokon. Csak kötődnöm nem szabad hozzá. - Nem hiszem, hogy jelen pillanatban azt várná, hogy minta gyerek légy. - láttam már gyermeküket elveszítő szülőket, akár még egy rosszcsontot is szívesen kapnának vissza, mindegy, hogy milyen volt, de azt hiszem ezzel ő is tisztában van. Az apja el fogja veszíteni, legalábbis a jelenlegi felállás szerint, csak még azt nem tudom, hogyan lehetséges ez. Mármint nem a betegsége, az elvesztés, hanem az, hogy van apja, hogy életben van az apja. Talán nem kötődött hozzá az anyja érdemben, talán erről lehet szó. Nem volt szerelem, így a halál is elkerült a férfit? Egyszerű megoldás, bár nem értem a logikáját. Az is lehet, hogy az anyja csak gyermeket akart és mindegy volt neki, hogy kitől, és végül mégis meghalt? - De mi történt pontosan anyáddal? - hét éve halt meg, az még nem olyan régen volt, legalábbis az én léptékemmel számolva, de ettől még kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett vele. Persze ez olyasmi, amiről nem
könnyű beszélni senkinek sem, tudom, de ettől még a kérdés gond nélkül csúszik ki a számon. Nem mindig sikerül belegondolnom abba, hogy mit okozok valakinek egy-egy érdeklődő megnyilvánulással. - Nem kedvesem, nem érezzük csak úgy meg egymást, főleg nem távolról, inkább a rokoni szál miatt lehet, vagy a mágia jelenlétét érzékelted, és talán a kettő együtt csalogatott ide. Vannak dolgok a világban, amiket még mi sem értünk pontosan, amik nem megmagyarázhatóak. - a testvéri kötelék, vagy ami az ikrek között van, ezek olyasmik, amiket nem lehet csak úgy felfogni. Megpróbálhatjuk őket megmagyarázni, vehetjük titkos hatodik érzéknek is, úgy is, mint ami adottság és jár nekünk, azt hiszem teljesen mindegy, hogy miképp nézünk rájuk. Néha elég elfogadni azt, hogy valami van, hogy így alakult, hogy nem számít a miért és a hogyan. - Soha semmi sem jön magától. Előbb még tudnom kell néhány részletet, az is csak akkor derül ki, hogy mi lehet az ár. - gondolkodom, látszik is rajtam. Valami miatt a családunk megváltozott, és mintha ő is más lenne, de ez nem lehet magától. Persze vannak betegségek, de a boszorkányok sok mindent képesek elérni. Aki képes meghosszabbítani az életfonalát, elvonni magát az öregedéstől, az sok minden mást is megtehet, elűzhet betegséget, fájdalmat, vagy épp okozhatja azt. Csak épp mindennek ár van és érthető, hogy ő erre az árra kíváncsi elsősorban. - A családom... a családunk soha sem volt túlságosan egyszerű. Nem voltak az életünkben férfiak, nem volt jelen a szerelem... de ha nálatok igen, ha édesanyád szerette az apádat, és az apád még él, akkor valami történt, valami megváltozott. A változás pedig minden esetben következményekkel jár Shelby. Minden varázslatnak következményei vannak. - jó persze talán kissé túlzok, talán van ebben egy nagy adag drámai hatás is, ha nem is szándékosan. Ha csak reptetünk pár tollpihét, ha felélesztünk egy haldokló rózsát az nem sok mindenen változtat, bár sosem tudhatjuk... talán a világ másik felében e miatt egy másik rózsa pusztul el. De a komoly varázslatok ellenben mindig valamit szülnek, valamit okoznak és talán ez esetben igen komoly ára volt annak, hogy Shelby-nek van apja és talán az, aki ezt tette nem számolt a következményekkel, de hogy erre rájöjjek tudnom kell a részleteket is, a nélkül én sem tudom, hogy mit tehetnék.
Kezdőlap
