Annyira jól esett most ez a nevetés. Igaz, hogy nem tartott valami sokáig, de attól függetlenül jó érzés volt néhány rövidke másodperc erejéig megfeledkezni a körülményekről. De az ásítás sajnos visszarázott a korábbi kedélyállapotomba.. Főleg, hogy tudtam, hogy valószínüleg rémálmok fognak kísérteni, rögtön azután, hogy lehunyom a szemeimet. A lelkiismeretlem emlékeztetni fog a nap minden apró részletére.. legalábbis a rossz emlékekre, melyeket legszívesebben elfelejtenék.
- Rendben, menjünk - álltam fel én is a székről. - Nem, nem kérek több teát, köszönöm. Sőt, van egy sanda gyanúm, hogy ennek a teának volt egy titkos hozzávalója is, ami a-val kezdődik és ó-val végződik - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mivel kizárt, hogy a puszta teától álmosodtam volna el olyan hirtelen. Peche van, mivel orvos vagyok..
Időközben el is indultunk a hálószobája felé, aminek már a gondolatára is elárasztották az elmémet a szebbnél szebb emlékképek.

/Warren hálója/

Vele nevettem, ahogy Ő elkezdte. Azt hiszem... ez most tényleg jó volt, amolyan... általános feszültségkivezető... Jó volt kicsit felengedettebb állapotban, csak úgy nevetni egy jót. Arcom csak akkor komolyult el némiként, amikor megláttam ásításra álló ajkait.
- Na, gyere szépen, Csipkerózsika, ideje ágyba bújni - simítottam meg kézfejét, majd meg is fogtam a kezét, és felkeltem a székemről. - Azt megiszod még, vagy már nem kéred? Vagy magaddal hozod a szobába? - böktem állammal a bögréjében maradt teára utalva. Én magam nem ragaszkodom hozzá, ha nem szeretné, hisz már most is elálmosodott, de Rajta áll, ha kívánja, úgyis megissza, ha nem, az sem baj. Én őrzöm majd álmát.

Amikor megdícsértem a teát, ő mondott valamit ami felkeltette az érdeklődésemet. Különlegesféle tea? Miért mi van benne, ami ennyire különlegessé teszi? Valami gyógynövény? De mindegy is, a lényeg, hogy akármennyire is nehezen akarom beismerni, tényleg szükségem volt rá. Talán ezután már könnyebben fog menni az alvás is.. és remélhetőleg megúszom rémalakok nélkül. Nem hiányzik, hogy magamon kívül még szegény Warrenre is ráhozzam a frászt az éjszaka közepén.
A következő kérdésére kis híján felnevettem. Csak kis híján, mert végül csupán egy hálás mosoly jelent meg az arcomon.
- Ez jól hangzik! - mosolyogtam rá, majd szigorú megjegyzése hallatán csak égnek emeltem a szememet. - Rendben, Warren kapitány! - szalutáltam közben mégjobban kihúzva magamat, de nem bírtam sokáig komoly maradni, a nevetés idő előtt kikívánkozott belőlem. Ahogyan az ásítás is.. hm, tényleg álmos lennék? Pedig eddig hihetetlenül ébernek éreztem magamat. Vagy csak a tea..? Ez a Warren, hogy mire képes, hogy ágyba csaljon engem..-mosolyogtam el magamat, anélkül hogy előbbi gondolataimat szóvá is tenném.

Hihetetlen mércével tudtam volna csak felmérni, hogy mennyire is szeretem én ezt a lányt. Szeretem ölelni, szeretem csókolni, szeretem Őt, és... szeretném, ha meg tudnám védeni...
Talán ezért i örültem annyira, hogy mikor megcsókoltam, visszacsókolt, és azt mondta, hogy szeret, ÉS mikor kértem, akkor valóban elkezdte meginni a teát.
- Örülök hogy ízlik - mosolyogtam Rá, amikor a teát dicsérte. - Különlegesféle tea, megnyugtatja az idegeket. Elvileg. Nekem is jót szokott tenni egy-egy hosszú nap után, ha arról van szó. Reméltem, hogy neked is ízlik, és jót is tesz majd - simogattam meg a karját, jótékonyan hallgatva el, hogy a "különleges" alatt legfőként az altatót értem, amiről Ő ugye nem tud. Na meg rendszerint én is anélkül iszom, de... ezért is áldassék a tea, hiszen az elveszi a dolog ízét, s elfedi a titkot, hogy gyógyszert rejt. Meg hát, alapjáraton is jót tesz a szervezetnek, Katie-ének most különösen...
- És ha már majd végeztél - kukucskáltam a nagyjából félig lévő bögréjébe -, felajánlom magamat, mint párna, takaró, plüssállat, és "álom-őr" egy személyben. Reggel pedig szigorúan tilos korán felkelni, rendben? - kérdeztem, némiképp szigorúan, de nem úgy komolyan, inkább csak játszva, hisz kényszeríteni nem kényszeríteném pihenésre, de jó néven venném, ha minél tovább pihenne, és hát ebben talán én is segíthetek. Mellettem talán érzi majd magát annyira biztonságban, hogy ne akarjon "kiugrani az ágyból" reggel.

Hiába próbált győzködni arról, hogy mennyire megérdemlem a kedvességét, mert én tudtam, hogy ez nem így van. Szemeim ismét elkönnyesedtek, miközben Ő tovább ismételgette, hogy mennyire szeret. Jaj, Istenem, hogy én mennyire szerencsés vagyok, hogy rátaláltam! És, egyben mekkora hülye is, mikor elengedtem Őt, azért mert néha egy ártatlan kis kutyává változik.. Ha akkor tudtam volna, hogy ÉN meg farkassá fogok változni, soha nem hagytam volna, hogy elhagyjon!
- Jaj, Warren.. - csókoltam vissza teljes hévvel és szenvedéllyel, mikor végre ajkaimra hajolt. - Annyira szeretlek! - hangoztattam én is, ha már arról van szó, ki kit szeret jobban.
- Hát, legyen.. - sóhajtottam egyet megadóan, közben a kezeim közé véve a teás bögrét. - Tudom.. - motyogtam, mikor azt mondta, szükségem van a pihenésre. És annak a kényelmes, pihe puha ágyának, no meg az elengedhetetlen Warren macimnak a társaságára!! A bögrét az ajkamhoz emeltem, majd lassa kortyolgatni kezdtem a forró teát. - Ez finom! - engedtem el egy mosolyféleséget, miután már félig lehúztam a pohár tartalmát.

Figyeltem a szemeit, melyek engem fürkésztek.. és fájdalmasan láttam, miként könnyesednek el szépséges szemei... még ha nem is csordultak ki azok az átok cseppek... mégis elszomorított.
- Nálad jobban senki sem érdemli meg - ingattam fejemet, egyik kezemmel simogatva karját, míg a másikkal haján simítottam végig. - Ezt ne felejtsd el soha, és egy percig se kételkedj. Soha, senki nem szeretett még úgy senkit, mint ahogy én szeretlek Téged. Szeretlek, és ez sosem fog változni. Ne kételkedj, és ne hidd, hogy nem érdemled meg... - Hozzá hajoltam, és megcsókoltam arcát, aztán homlokát, végül száját, s arcához közel hajolva néztem újra szemeibe.
- Nah, idd meg szépen a teádat, jó? Utána pedig megyünk, és megpróbálunk aludni egy kicsit. Hosszú volt ez a nap, és az este még hosszabb, ideje pihenned, Szerelmem. Szükséged van a pihenésre - simogattam arcát újra lágyan. Bármit megadtam volna, hogy levehessem ezt a terhet a válláról... vagy... legalább az egyik felét... akár a gyilkosságot, akár az átkot... Ha bármilyen módon, megkönnyíthettem volna neki ezt... Ha segíthettem volna... Annyira szerettem volna... többet tenni Érte...

Mosolyogni próbáltam, de nem nagyon jött össze. Hiába, az az egy dolog, valahogy most nem akar összejönni.. legszívesebben inkább lefeküdnék és aludnék egy nagyot, persze az sem kizárt, hogy ott sem lesz majd nyugtam a rémálmoktól. De az semmiképpen sem tetszett, hogy Warren önmagát okolta a történtekért.. Azokat a szavait soha nem tudom kiverni a fejemben. Mindazok ellenére, amit tettem, Ő mégis önmagát okolta.. Pedig éppenhogy ez az én hibám volt!! Neki semmi köze.. Sőt, ha úgy vesszük meg is érdemeltem ezt az egészet.. Olyat tettem, ami megbocsájthatatlan.. Visszacsókoltam azt a tetűt.. És ezt a lépésemet soha nem fogom tudni megbocsájtani saját magamnak!
Csak néztem az egymáson pihenő kezeinket, közben azon töprengve, hogy mi lett volna, ha én nem vagyok akkor tapló?! Talán lett volna egy tökéletes esténk.. dehát én már csak ilyen vagyok.. Szomorúan néztem le az asztalra, az abrosz mintáit kémlelve.. és közben még mindig saját magamat okoltam az egész miatt!
Vallomása hallatán aztán felnéztem Rá. Éreztem, ahogy a könnycseppek ismét elárasszák a szemeimet, de igyekeztem néhányat pislogva meg nem történtté tenni, eltüntetni a terhelő bizonyítékokat. Nem akartam még az eddigieknél is jobban megsajnáltatni magamat Vele..
- Igen, tudom - mondtam végül, amint megtaláltam a hangomat. - Pedig nem is érdemlem meg.. - tettem hozzá kissé halkabban.

- Örülök neki - mosolyogtam Rá kis biztatásul. Tényleg örömmel láttam rajta, és hallottam hangjából, meg szavaiból is, hogy most már... tényleg kicsit jobban van. Ez az én szívemnek is némi gyógyírt jelentett, habár így is épp úgy bűntudatom volt, mint azelőtt... Vigyáznom kellett volna Rá, és nem tettem... és ezt már soha nem moshatom le magamról. égérvényesen megváltozott miattam az élete, és ezt már nem lehet kijavítani... Még nem tudom miként , hogyan fogok vezekelni ezért, hogyan fogom tudni jóvá tenni... de... de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni az ügy érdekében...
- Igaz is, ne haragudj... természetesen érthető hogy így érzed - bólogattam hevesen, s kezét lágyan cirógatva. De azért reméltem, hogy ha enni nem is fog, a teának legalább egy részét legyűri. Nem baj az ha nem mindet, de legalább igyon belőle, az elálmosodás is elég, ha arról van szó, azzal is megelégszem. - Ugye tudod, hogy mindattól függetlenül, ami ma történt, én nagyon szeretlek téged? - kérdeztem aztán, szemeit fürkészve. - Jobban mint az életemet. Ezerszer jobban! - mondtam eltökélten.

Warren arcáról szinte pillanatokon belül tünt el az aggodalom, feltehetőleg az arckifejezésem láttán, és vette át a helyét a megnyugvása. Mikor közel hajolt hozzám egy csók erejéig, én habozás nélkül viszonoztam azt neki.
- Igen, a fürdőben sikerült némileg rendeznem a gondolataimat.. - feleltem a kérdésére, remélve hogy ezek után már tényleg nem fog aggódni miattam. Megleszek én.. csak időbe telik amíg belenyugszom a ténybe, hogy hamarosan eljön az a nap is, amikor én farkas alakot fogok ölteni.
- Nem igazán.. A történtek után nem hiszem, hogy most bármi lemenne a torkomon - néztem Rá magyarázóan, hiszen ezt a teát is csak nagy megerőltetések árán fogom tudni legyűrni a nyelőcsövemen.. Nem voltam éhes, sőt! Csak néztem a teát és gondolkoztam.. hogy miről? Fogalmam sincs.

Nem figyeltem az időre, így nem tudom mennyi idő múlva hallottam meg a léptek zaját, miként Katie megérkezett a konyhába. De amikor meghallottam a lépteit, felkaptam a fejem, és... némi megnyugvással láttam, hogy jobb színben van, legalábbis nem is remeg, és... még egy kis mosolyfélét is kaptam, amint rám pillantott.
- Szia - köszöntem neki, s ahogy mellém sétálva leült a szomszédos székre, odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. - Jobban vagy kicsit? - kérdeztem, merő szeretettel a hangomban, s aggódva szemléltem arcvonásait. Látszatra úgy tűnt, így reméltem, hogy igaziból is így van, és kicsit sikerült megnyugodnia attól a fürdőtől. nem mellékesen, vadítóan nézett ki egy szál pólómban, de hát...arra még gondolni sem tudtam, hogy ma éjszaka bármi mást tegyen velem vagy én Ővele, hiába hogy ilyen hihetetlenül gyönyörű.. Nem, ma pihennie kell. Arra van szüksége. Pihenésre. Egy szép nagy alvásra, és arra hogy most már tényleg rendesen vigyázzak Rá.
- Nem vagy éhes? Ha gondolod, csinálok egy szendvicset a tea mellé - javasoltam, habár inkább volt csak elterelés a dolog, vagy időhúzás, ugyanis nem tudhattam, hogy a jelenlegi idegállapotában, az altatók amiket a teába kevertem, milyen gyorsan fogják kiütni. De talán van ideje a tea mellett enni kicsit, ha szeretne. Ha pedig mégsem... hát az sem baj, a vége úgyis az lesz, hogy elalszik.

/Fürdőszoba/

Mikor leértem a konyhba, Warren éppen az asztal előtt üldögélt. Eleresztettem egy mosolyféleséget, már amennyire képes voltam mosolyogni az adott pillanatban. Ezzel a lépésemmel azt igyekeztem sugallni feléje, hogy jó ötlet volt az a fürdő. Lassan közeledni kezdtem az asztalhoz, majd leültem a hozzá legközelebb levő székre, közben kezeim közé véve az előttem levő teás bögrét.

(Nappali)

Kiérve a konyhába, csigatempóban nyúltam a teáskancsó után, s gondolataimban mélyen elmerülve főztem meg azt a bizonyos teát, amit ígértem. Egy bögrébe töltöttem aztán belőle, és a szekrény felső polcáról elvéve a dobozt, kivettem két szem altatót is, és porrá törve azokat, kevertem bele a teába. Kettőtől biztosan elalszik, és... remélem, talán álmodni sem fog... ha van egy kis szerencsém... és akkor tud majd pihenni, s talán reggel nyugodtabb körülmények közt tudunk beszélni...
Mikor kész voltam, a bögrét az asztalra tettem, és leülve az egyik szomszédos székre, szépen csendben bambulva magam elé... bámultam a semmit, és vártam... hogy az én életem egyetlen értelme feltűnjön az ajtóban...

- Ohh, kérlek, ne kínozz, mert nem megyünk bálba... - nyögtem vágyakozva, amikor az ujjai kezdtek játékosan ide-oda simulni a mellkasomon. Ez a nő tényleg a végem akarja, itt fog elevenen megőrjíteni...
Mikor mindennel végeztünk és rend volt a konyhában, Katie felvetette hogy akkor Ő most megy és vesz magának egy ruhát.
- Rendben - bólintottam, habár már most hiányzott, így kissé habozva, pedig még el sem váltunk... - Akkor a Lockwood birtokon várlak, mondjuk... a bálterem bejáratánál. Ott biztosan megtaláljuk egymást. Ha te érkezel előbb, te várj ott, ha én, akkor én várlak ott - - mosolyogtam Rá, majd amint odalépett elém, és megcsókolt... nos, elég közel voltam, majdnem feladtam a türtőztetést, és majdnem visszatartottam Őt... de végül hagytam hogy kibontakozzon a karjaimból, és engedtem hogy távozzon.

Miután elment életem értelme, sajnos időszerű volt nekem is vedlenem valami kulturált kinézetbe, így előbb a fürdőt, majd a hálószobát is célba vettem, hogy rendezett külsővel, és öltönybe mázolva magam, indulhassak végül el, mikor az óra már úgy állt.

(folyt. köv. Lockwood birtok)

- Hogyhogy az én hibám? - kérdeztem megjátszott rémülettel az arcomon, de ez hamar átváltott ravasz mosolyba. - Igeen? - kérdeztem íncselkedően, majd finoman és vágykeltően érintettem meg izmos felsőtestét, majd ide-oda járattam rajta az ujjaimat.
Miközben Ő a mosatlant pakolta bele a mosogatógépbe, én muszáj volt besegítenem neki a maradék kaja elpakolásába.
Miután már minden a helyére került, picit elgondolkodtam, hogy talán ideje lenne már ellátogatnom egy bevásárlóközpontba, venni magamnak egy estélyi ruhát.
- Mit szólnál hozzá, ha én most lelépnék ruhák vásárolni? Azt hiszem ígyis bele fog telni egypár órába, míg kiválasztom a tökéletes estélyit - kuncogtam a markomba. - És este a bál helyszínén találkozunk? - folytattam kíváncsian méregetve, mivel ha nem indulok el most rögtön ruhák keresni magamnak, akkor akár fel is adhatom, mert úgy sem fogok semmi jót találni.
Láttam, hogy habozik, de végül mégis belement az ötletembe. Erre én egy szenvedélyes, búcsú csókot leheltem az ajkára, majd a nappali fele tartottam, ahol felkaptam a kabátomat és a cipőmet és meg sem álltam a bevásárlóközpontig.


/Bevásárlóközpont/

Egy darabig csendben ettünk, ami közben nekem tökéletesen megfelelt elfoglaltságnak, hogy Katie-t bámuljam. Bárminél tovább tudtam volna Őt nézni, soha meg nem unva a látványt.
- A te "hibád", Életem, túl jó vagy abban, hogy elcsavard a fejemet - válaszoltam kaján vigyorral, idézve fel magamban a tegnapot... ami kimagaslóan a legjobb napom volt, hát... nagyjából azóta, hogy anno egy pár voltunk még. Most újra, és innentől kezdve újra minden nap, a legjobb nap, amit Vele töltök el.
- Váljék egészségedre - mosolyogtam Rá, amikor kiürült a tányérja, és nagyjából az enyém is, de már elég volt. Felkeltem az asztaltól, és összeszedtem a mosatlant, majd bepakoltam a mosogatógépbe őket, majd később elintézem (gondoltam). A maradék vajat és felvágottat pedig visszaraktam a hűtőbe.

Amikor valahogyan eljutottunk a konyháig - megvallom akkora volt ez a ház, hogy kész csoda, hogy nem tévedtünk el benne -, én leülltem a konyhaasztal mellé és néztem, ahogy Szerelmem neki látott felszolgálni a reggelit. Segítettem volna, de mivel megígérte, hogy nem fog főzni, nem igazán volt miben kisegítenem. Mosolyogva figyeltem, ahogy tevékenykedik. Ahogy kenyereket 'dobált' a pirítóba, majd pakolta ki szépen a hűtő tartalmát.
- Köszi, Neked is - mosolyogtam Rá, majd enni kezdtünk. A lekváros kenyér mellé, muszáj volt egy csésze kávét is meginnom, mivel szükségszerűnek éreztem, ha nem akarok estéig lassacskán álomba szenderülni.
- Ha tegnap nem töltöttük volna el úgy az időt, most nem kellene kávét innom - kuncogtam fel, na nem mintha bántam volna.
- Hm, ez finom volt, köszönöm - mondtam, miután végeztem a reggelivel.

(Hálószoba)

Elvezettem ide kézen fogva kedvesemet, majd míg Ő leült a konyhaasztal mellé, és nekiláttam, egy nevezzük "könnyű és gyors" reggelinek az elkészítéséhez, ami a hűtőben való körbenézést követően gondoltam legyen pirítós, lekvárral, vajjal, felvágottal, és ízlés szerint kávéval vagy gyümölcslével.
Gyorsan dobáltam kenyeret a pirítóba, és közben kiraktam Katie elé szépen az asztalra a többit, vajasdoboz, lekvár, felvágott tányérra, pohár, egyebek. S mikor a kenyér is megpirult, azt is elé raktam.
- Jó étvágyat, kedvesem - mosolyodtam el, miközben én magam is leültem melléje, és magam elé húztam a tányéromat. Majd enni kezdtünk.

(Háló)

Kiérve a konyhába, felmértem magamnak a hűtő tartalmát, és végül a szendvics nyerte a sorsolást. Összedobáltam pár kenyeret némi felvágottal meg zöldséggel, és beküldtem. Jobb híján maradt hozzá az üdítő normál változata, ha már pia nem volt.
Mikor elfogyasztottam a tányéron lévő kaját, újabb dilemma állt elő. Nincs pia, mihez kezdjek? Volt 10 másodperc amikor beterveztem hogy bemegyek a melóba, jobb híján, de aztán gondoltam, ez az ábrázat nem a legnyerőbb lenne a "tisztes szervben" így lelőttem a lehetőséget, főleg ha arra gondoltam, épp ebben az idegállapotban lennék én az első aki lelő valakit... vagy akit lelőnek egy éles helyzetben. Szóval inkább nem. Szóval maradt a gondolat. A fekvés lehetősége momentán nem volt egy nagyon kecsegtető verzió, mostanában már épp eleget hevertem. Akkor mi legyen? Végül arra jutottam, akkor járok egyet. Nem is ártana meg az én fejemnek se egy kis szellőzés. Egy kis nyugi... mondjuk a park... az jó, elég nagy ahhoz hogy egy hülyével se fussak össze ha nem akarok, és csak ténfereghessek a csendes társadalom közepette... Az jó lesz - döntöttem el végül, és vettem a cipőm meg a kabátom, és nekiindultam kifelé.

(folyt. köv. Park)

(Háló)

mire kiértem a konyhába a düh valahol elhagyott félúton, és a helyében elkezdett a bánat emészteni. Mi a frászt tettem megint? Nem az a baja hogy alakváltó vagyok, azon már túl vagyunk, akkor Kol se kellett volna neki, hisz az a barom meg vámpír... föl alá való féreg... Akkor mi van?? Mi a baj velem megint?? A franc se érti a nőket... ha itt vagyunk az a baj, ha nem, akkor az, és mikor azt hisszük minden oké, egyszercsak a pofánkra vágják az ajtót... Hát én mi a bánatot tettem? Végig mellette voltam, vállaltam a zabigyerekét, szeretem, Őt is meg a gyereket is, és tessék... ezt kapom? Egy nyamvadt üzenetet se érdemlek meg hogy ennyi volt, csá? Egyszerűen hazajövök, és az üres lakás vár?? Hát ezért maradjak? Ezért legyek itt? Rohadtul megéri, mit ne mondjak...

Dühödten csaptam ki a hűtőajtót és kivettem az első kezem ügyébe kerülő üveget. Whisky. Tökéletes! Pont ezt kerestem! Pohárral nem is vesztegettem az időt, csak le a kupakkal, és meghúztam! Italba fojtom a bánatom! hátha nem úszik a mocsok! Ennyit a szerelemről! Lehet persze mondani, hogy semmi értelme sincs, de amíg nem leszek magamnál, amíg nem leszek józan, addig nem fáj annyira a nyilvánvaló tény, hogy már megint pofára estem... Egy újabb nő b*ssza rám az ajtót, mert szeretem... Értse akkor meg őket a hóhér! Részegen nem olyan szörnyű a valóság, az ital ad egy kis kábulatot és ad egy kis álomvilágot éberen is. Talán most erre van a legnagyobb szükségem! Egy jó erős kábulatra, hogy azt higgyem, nem ment el Ő is... megint... Talán épp most mászik Kol alá... talán épp most teszi az a f*szfej a gyerekem lakhelyére, Liz hasára a kezét... ki tudja... bármi lehet... Nekem meg nincs másom, csak... az a rohadt üveg... És még Liz háborgott hogy ne igyak mert elhagy... hát megérte nem inni... tökre megérte... Akkor inkább ittam volna halálba magam! Többre mennék vele...

Húztam még kettőt egymás után az üvegből, aztán bevágtam a hűtő ajtaját, és csattogó léptekkel indultam át a nappaliba.

(folyt. köv. ott)

-Rendben akkor hozz magaddal széket ha annyira ott akarsz ülni a küszöbön.- Vontam vállat enyhén, és kezemet a homlokomra raktam egy pillanatra. Ahogy megfogta kezemet, hátat fordítottam neki, és kihúzva kezemet a kezéből a hasamra tettem kezemet, és a vendégszoba felé indultam.

//Folyt. Vendégszoba//

Próbáltam mély lélegzeteket venni. Most nem kéne feladni... igen... de kiakasztani se most kéne... A végén engem visz el az infarktus, ha nem higgadok le. Próbáltam a lehető legnagyobb levegőt venni, és a legszelídebb arcom mutatni.
- Jó... - fújtam ki lassan a levegőt. - Egyelőre nem megyünk orvoshoz. De arról ne is álmodj hogy magadra hagylak. Ha a vendégszobát akarod, rendben, nem erőszakolok rád semmit, de ha kell a küszöbön ülve fogok vigyázni rád, az sem érdekel ha a fejemre sózol valamivel, de nem tántorítasz el - néztem a szemeibe szilárdan és eltántoríthatatlanul. Nem erőszakolok rá semmit, de hogy el nem mozdulok a közeléből míg rosszul van, hát az is biztos! Az se érdekel ha a bezárt ajtón túlról kell őriznem, negyed másodperc alatt betöröm ha kell, de maradok és pont. Ennek biztosításául is, a kezéért nyúltam, és megfogtam. Ha menni akar, kutya leszek, és követem, még ha ki is csuk.

-Nem lesz semmi baja, csak pihennem kell, és azzal ne érsz el semmit, hogy "belém vered" az ideget is!- Szóltam rá kicsit hangosabban a kelleténél. -Igen a vendégszoba!- Mondtam elcsukló hangon visszanézve rá. Odajött hozzám, és a vállaimra tette kezeit. -Csak hagyd, jól leszek! - Próbáltam meggyőző lenni habár aligha sikerült. -Kérlek!- Hátráltam egy lépést a kezemben a zsebkendőmet szorongatva.

Esküszöm közel álltam hozzá hogy a karomba kapjam és akár akarja akár nem, meginduljak vele a kórház felé. Hát felelős viselkedés ez?
- Elizabeth Hawkins, ezt most komolyan mondod? - néztem rá erélyesen, ahogy gyakorlatilag lekoppintott. - És ha baja lesz a gyereknek, akkor se tegyek semmit? - kérdeztem felháborodva ahogy felállt, de hát még mindig a hasán volt a keze. És akkor én most mit csináljak? Most ezt hagynom kéne? Az lehetetlen...!
- És most már a vendégszoba? - viszonoztam a pillantását, és utána léptem. Kezeim a vállaira tettem és próbáltam a legmegnyerőbb arckifejezésem előkotorni. - Liz, légy szíves, vagy adj egy megdönthetetlen okot miért kéne ezt ennyiben hagynom, vagy esküszöm a vállamra veszlek és megyünk az orvoshoz. Szépen kérlek... Nem viselném el ha bajotok lenne... - néztem őszintén a szemeibe, és óvatos csókot nyomtam a szájára.

-Csak rossz álmaim voltak a fene gondolta volna hogy ez lesz a vége..- Mondtam kissé már hangosan. -Nem megyek kórházba azt felejtsd el!- Mondtam hirtelen ahogy makacskodott. -Inkább ne csinálj semmit, jól leszek... majd.- Álltam fel nagy nehezen a székről továbbra is a hasamat fogdosva. Vettem egy mély levegőt. -Nem kell orvos..- Töröltem le könnyeimet, de azok újra előjöttek. -Lefekszek a vendégszobába rendben?- Kérdeztem megtéve pár lépést, de aztán szemeibe néztem.

És akkor ne üssön meg a guta, hát az ég szerelmére...!! - gondoltam magamban, ahogy levert a víz, amikor a hasát fájlalta.
- De Kicsikém, ezt mégis hogy gondoltad? Ha rosszul voltál, miért nem keltettél fel? És hogy gondolod hogy ne vigyelek kórházba? Az istenért, terhes vagy, és a hasad fájlalod, meg kell néznie egy orvosnak! - mondtam makacsul, az észvesztés határán. Nem is tudtam kiért aggódom jobban, érte vagy a kicsiért, de azt hiszem egyformán mindkettejükért, hisz ők ketten az én családom... és jobban szeretem őket mint bárkit a világon! - Akkor mit csináljak, hívjam az ügyeletet? Ha ide jön egy orvos, hagyod magad megvizsgálni? - kérdezgettem tovább, hisz ezt semmiképp se hagyhattam ennyiben. Ha valami bajuk lesz, én megölöm magam... Ez nem történhet meg. Végre megszabadulunk Kol-tól, meg Gabe-ék is lekopnak, és most lesz baj...?? Ez nem lehet!!