Hosszú volt az éjszaka. Nagyon hosszú. Ha őszinte akarok lenni, tettem is róla, hogy minél később érjen véget. Nem akartam Niket azzal a szégyentelen nővel itt találni. Egy életre elment volna az étvágyam, vagy nem is tudom, ha a bátyámat Milával kell látnom hemperegni. Odette-tel amúgy is jól éreztük magunkat, és addig húztam az estét, amíg lehetett, így végül a késő reggeli órákban keveredek vissza a motelhez. Magamban azon imádkozom, hogy Nik már egyedül legyen, és lehetőleg már békésen aludjon, így nekem sem kellene magyarázkodnom. De ami visszatérve fogad... azt semmi nem tudja leírni. Nem is a látványra utalok ezzel. Nem a rendetlenség, a betört ajtó, amit nyilván csak egy negyed órával korábban törtek be hatalmas erővel. Hanem az érzés, amit ez kivált belőlem. Csak egyetlen személy bír ekkora erővel, hogy a fal is kiszakadjon. Egyetlen vámpír, aki bennünket üldöz. És Niklausnak hűlt helyét találom, amitől azonnal elfog a legrémesebb rettegés, amit egy földi lény érezni képes. Remegve nézek körül. Bárcsak Milával kettesben találtam volna itt a bátyámat ehelyett. Hová vihette? Mert hogy elvitte, az biztos. Megölhette volna itt és most? Talán nem akart nyomokat. Talán ott akart véget vetni mindennek, ahol ez az egész elkezdődött. Ha még most visszatérek Mystic Fallsba, talán még megmenthetem. Tudom, hogy semmi esélyem Mikael ellen, de... valamit tennem kell. Muszáj. Nem menekülhetek, amíg van remény, hogy Nik életben van, és megmenthetem. Valamit tennem kell. Csak ez jár a fejemben. Ha most megfutamodnék a saját életemet mentve, örökké gyűlölném magam érte. Inkább meghalok, minthogy maró bűntudattal és rettegéssel bújdossak egész hátralevő életemben. Vissza kell térnem. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy összeszedjem a holminkat, csak a legfontosabbakat kapva magamhoz rohanok le a lépcsőn. Vérnyomok. Nik vére. Émelyegni kezdek, de nem állhatok meg. Futva teszem meg az utat Nik kocsijához, és csikorognak a gumik, ahogy kikanyarodva száguldani kezdek Falls felé.

|| Mystic Falls ||