- Hát nem érted? - méltatlankodtam. - Nem akarom, hogy elmenj, és te is itt hagyj - dünnyögtem már csendesebben, aztán olyan szaladt ki a számon, amiért legszívesebben felképeltem volna saját magam.
- Csak szeretném, ha valaki megölelne. Nem akarok egyedül ébredni - mondtam őszintén. Nesze neked, ennyit a hatalmas, rettenthetetlen hibridről kialakított képnek. Most meg úgy nyafogok, mint egy gyerek.
- Itt maradsz velem? - kérdeztem. - Nem vagyok részeg. Annyira. Sok mindenre képes vagyok még... - emeltem meg a csípőmet jelzés szerű mozdulattal. - Bármire, amit csak szeretnél...

Azt hiszem, egész életemben nem ért még akkora sokkhatás, mint amit Klaus most elért nálam. Mert... hogy mondta? Azt akarja, hogy valaki átölelje? Már nem azért, de éppen az a felsőm van rajtam, amire az van írva, hogy gyerekdajka vagyok? Nem volt szokásom ölelgetni senkit, és hogy valaki más mellett ébredjek... az méginkább furcsa volt.
- Rendben. Rendben - tettem magam elé a kezeimet védekező állásban, majd nyeltem egyet, és odasétáltam mellé, végigfeküdtem az ágyon, és úgy bámultam a mennyezetre, mint az előbb ő. - De ha a húgod hazaér, magyarázkodásba kezdhetsz.

Nem tudom melyikünknek volt a helyzet megdöbbentőbb, neki vagy nekem. Neki azért, amit mondtam, nekem azért, mert ahelyett hogy röhögve a képemre vágja az ajtót tényleg odajött, és mellém feküdt.
- Bekah úgysem mert kérdezni semmit. Tudja hogy jobb, ha nem piszkálja a dolgaimat - vontam vállat, majd közelebb araszoltam Milához, aztán oldalra fordultam, és felkönyököltem.
- Nagyon fájt? - kérdeztem halkan. - Amit az előbb csináltam veled.

Csak elhúztam a számat. Rebekah nem tartozott a kedvenceim közé, már csak azért sem, mert múltkor eléggé szépen összebalhéztunk az utcán, és én kerültem ki vesztesként, bár ezen nem vagyok meglepve. De jólesett az a tudat, hogy nekem mindenkit sikerül felhergelnem.
A szemeibe néztem, ahogy közelebb jött hozzám, majd megvontam a vállamat. - Nem mondanám, hogy olyan nagyon fájt. Értek már nagyobb fájdalmak is az életben, de azokat szerencsétlenségemre nem szex közben kaptam - rántottam egy újabbat a vállamon. Na igen, ha szex közben történtek volna, akkor az enyhe utalás lenne, hogy gyenge vámpír vagyok, mert sosem kezdtem nálam idősebbel. Egyedül Klausszal. - De túlélem - mondtam ezt már egy mosollyal. - Viszont ami biztos, hogy részeg vagy. És ilyenkor semmi kedvem pofára esni - sóhajtottam.

- Akkor jó. Nem akartalak túlzottan bántani - dünnyögtem, majd végighúztam az ujjam Mila felsőjének kivágásában. - Amúgy, az tény, hogy bepiáltam. Viszont ez nálam nem jár semmiféle lelombozó eredménnyel. Épp ellenkezőleg. És ha ilyen izgató nő fekszik mellettem, mint te, akkor végképp nincs mitől félned - súgtam, és rátapadtam Mila ajkaira.
- Finom vagy - motyogtam aztán halkan. - De most úgy akarom, hogy te is élvezd.

Szemeimmel követtem az ujjait, ahogyan a felsőm kivágásában kalandozott, majd elmosolyodtam, mint aki éppen megnyerte a nyereményt a lottón. - Hm, akkor te más vagy, mint a többi férfi. Bár ez eddig is nyilvánvaló volt - mondtam halkan, majd viszonoztam a csókját. Éreztem az alkohol ízét ajkain, a szájában, de ez engem soha nem zavart, majd ahogy elszakadt tőlem, hanyattfordultam és magamra húztam, így csókolva őt még szenvedélyesebben, és tüzesebben, de aztán eleresztettem a száját, és állát, majd nyakát csókoltam végig, közben már kettőnk közé nyúlva, hogy eltűntessem róla a nadrágot is, amit az előbb visszahúzott magára.
- Mire vágysz...? - kérdeztem halkan, már felgyorsult légzéssel, belenézve a szemeibe. Remélem tudta, hogy nem arra gondolok, hogy rám vágyik-e, hanem hogy most... mit akar...? Olyan vadságot, mint az előbb, vagy ezúttal mást.

- Persze, hogy más vagyok - mondtam büszkén. - Én nem vagyok egyszerű pasas. Sőt, egyszerű vámpír sem - dugtam be ujjaimat Mila felsője alá egyre merészebben, mígnem hirtelen újra én kerültem felülre, ő pedig alám, de ezt ezúttal ő maga akarta így.
- Nos... most csinálhatnánk kicsit másképpen, nem? - suttogtam lázas szenvedéllyel. Igaz, imádtam a vadságot, de azok után, hogy negyed órával ezelőtt formálisan megerőszakoltam, talán mégsem lenne helyes, és lehetnék kicsit gyengédebb is vele. Megcsókoltam a nyakát, és kissé lejjebb gördültem róla, hogy utat találjak két lába közé, és finoman simogatni kezdjem.

- Ahogy én sem vagyok egyszerű nő - fűztem még kissé tovább a gondolatokat, de ezek után már nem voltam hajlandó ezen rágódni, hiszen jelen helyzetben azt sem érdekelt volna, ha maga a Dalai láma lenne itt velem. Na jó, az már egy kicsit gusztustalan lenne, tekintve, hogy talán már megvan száz éves is. Oké, annyi nincs, de... khm...
A szemeit figyeltem, miközben újra megszólalt, és egy apró mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Hm... hát... felőlem csinálhatjuk másképpen is. Ezúttal ne is próbálkozz azzal, amivel az előbb - figyelmeztettem incselkedve, miközben már kellemes sóhajt hallattam, ahogyan simogatni kezdett, és fél lábamat felemelve, letoltam róla a nadrágját.

- Nem próbálkozom újra vele. A beleegyezésed nélkül legalábbis nem - lihegtem már teljesen felajzva, ahogy Mila letolta rólam a nadrágot, és ezen felbuzdulva, óvatosan belenyomtam ujjamat a testébe.
- Imádom a tüzes nőket - suttogtam, és megfogtam a kezét, hogy a merevségemre húzzam, jelezvén, hogy én sem utasítok el némi simogatást.
- Lásd kivel van dolgod... lehetsz ezúttal te felül - csókolgattam végig szenvedélyesen Mila nyaka bőrének minden milliméterét.

- Vigyázz... nehogy megégesselek... - suttogtam neki, már érezve néhány verejtékcseppet az arcomon, ahogy ujjaival tovább kényeztetett, majd ahogy magára húzta a kezemet, egy kis ravasz fény gyúlt a szememben, de nem olyan, mint az előbb. Nem, olyat inkább már nem akartam játszani, mert megint rossz vége lenne.
- Hm, de kegyes kedvedben vagy - mondtam neki, de vártam pár másodpercet, csak ezek után gyűrtem magam alá, a vámpírgyorsaságomat használva ki, majd felkuncogtam, de ujjaim már egy pillanatra sem álltak meg, simogattam a férfiasságát, közben ajkaimmal a mellkasát cirógatva, várva a megfelelő pillanatot.

- Nem vagyok ijedős - mormoltam, és élvezettel néztem ahogy most én kerültem alulra, ő pedig fölém, és hosszú haja simogatta a mellkasomat és arcomat.
Lehunytam a szemem, így élveztem ahogy folyamatosan simogatta a merevségemet, majd kéjesen belemarkoltam a fenekébe.
- Mit szólnál, ha belevágnánk a közepébe? - lihegtem felajzva, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Mila egy mozdulattal magába fogadhasson.

Azt hiszem, összerezzentem, ahogy belemarkolt a hátsómba, hiszen váratlanul ért, de elég gyorsan megszoktam a dolgot, és egy pajzán mosollyal jutalmaztam ezt. Valamiért ő mindenhez, amihez hozzáért, csodát tudott művelni vele. Na igen, a tapasztalat mennyit tud művelni az emberrel...
Szélesebb terpeszbe helyezkedtem fölötte, és a következő pillanatban testembe fogadtam, ahogyan lassan visszaereszkedtem csípőjére, és rögtön felnyögtem, hiszen nem álltam meg másodpercek múltán, nem... teljesen érezni akartam Őt, és mikor végül megálltam, alsó ajkamba harapva szorítottam össze szemeimet a jó érzéstől.

Felvigyorogtam rá, ahogy érezhetően összerezzent, mikor a fenekébe markoltam, de a vigyor gyorsan lehervadt a képemről, hogy egy kéjes fintornak adja át a helyét, mikor a testébe fogadott. És nem állt meg addig, míg egészen tövig meg nem merültem benne.
- Mila... - doromboltam kéjesen, és felnyújtottam a kezem, hogy markomba fogjam melleit, így izgatva őt egyre jobban, aztán belemarkoltam kétoldalt a csípőjében, és így kezdtem őt mozgatni magamon.
- Oh igen... - nyögtem fel, és hátravetettem a fejem. Fantasztikus volt vele. Hiába, az évek tapasztalata nála is meglátszott.

Még mindig apró mosoly játszadozott az arcomon, miközben éreztem, hogyan feszül meg az ő teste is, és hangja minden érzésről árulkodott, ami elöntötte a testét.
Felnyúlt, hogy először a melleimet simogassa meg, és fogja a markába, majd rögtön le is siklott a csípőmre, és ő mozdított meg, hogy erre ösztönözzön, de nem kellett erre kérvényt írnia, amint ez megtörtént, mozgásom üteme lassúan ugyan, de elkezdődött.
Elkaptam kezeit, és miközben légzésem egyre gyorsabbá vált, és magam is egyre gyorsabban mozdultam a csípőjén, olyan mélyen engedve őt, ahogyan csak képes voltam rá, a kezeit a feje fölé szorítottam, így hajolva rá. Szenvedélyesen kezdtem tépni a száját, melleim a mellkasát súrolták, és csípőm már egy gyorsabb ütemet kezdett diktálni.

Nem sokáig foghattam Mila csípőjét, mert megfogta a két csuklómat, és fejem fölé szorította. Nem vadul, de mégis jelzésszerűen, hogy eszembe se jusson kiszabadítani magam. Mintha próbálkoztam volna bármi ilyesmivel is. Még csak a gondolataimban sem fordult meg. Imádtam, ahogy uralkodni tud rajtam ez a kis vadmacska...
Rám hajolt, tépni kezdte a számat, és a mellkasomat igyekeztem felemelni, hogy minél jobban érezhessem kemény, kerek melleit magamon, a csípője pedig már egyre és egyre gyorsabban mozdult.
- Igen... - lihegtem, és körkörösen mozdítottam néhányat a csípőmön, ami már Milából is kicsalt egy élveteg nyögést.

Nem próbált meg kiszabadulni a leszorításom alól, amit nagyon is jól tett, mert... akkor már eléggé lelombozódtam volna. Szerintem ez mindig is olyan... izgalmasnak számított. Kiszolgáltatottnak lenni néha egészen ilyen érzés.
Egy hangos nyögést produkáltam, ahogyan már ő is mozogni kezdett alattam, és jólesően bizsergett a testem. Nemhiába, az előbb már eléggé felhúzott engem is, de végül nem kaptam meg, amit akartam. Most viszont újra feltámadt az az izgalom, és éreztem, hogyan közeledek én magam is a beteljesülés irányába, főleg ezekkel az őrjítő mozdulatokkal, amikkel ő mozgott alattam.
- Kla... Klaus... - suttogtam, még mindig nem eresztve csuklóját, és arcommal a nyakába buktam, gyengéden harapdálva, hogy mikor elérjen a kéj, egy elfojtott sikollyal adjam tudtára, hová sikerült engem eljuttatnia, de testem szorításán éreznie kellett, hogy nálam már beköszöntött a mámor.

Hát ez nem tartott sokáig... Milánál legalábbis. Persze, azok után hogy felizgattam, és az előbb hoppon maradt, ez elég érthető. Én viszont még messze vagyok, nagyon messze... legalábbis így éreztem. De abban a pillanatban, mikor megéreztem izgalmamon Mila testének szorítását, a másodperc töredéke alatt elszálltam én is, és míg Mila kimerülten rám bukott, hogy a mellkasomon pihenjen meg, beletúrtam a hajába.
- Hívj.... Niknek... - pihegtem, és Mila szemébe néztem. - Jobban szeretem, mint a Klaust.

A mellkasára hajtottam a fejemet, mikor úgy éreztem, hogy muszáj megpihennem, hiszen ha azt nézzük, eléggé tartalmas este volt a mai. Egy kör a parkolóban... aztán egy félkör itt, ami csak Klausnak volt élvezetes. És most ez is. Ha lehet így mondani, tökéletes befejezés. Legalábbis úgy tűnik, hogy az.
- Nik? - kérdeztem vissza, ahogy megszólalt, és halkan felnevettem. - Azt hittem, csak azok hívnak így, akikkel bensőséges viszonyt ápolsz. Velem csak lefekszel - suttogtam, miközben mellé feküdtem az ágyban.

- Nem engedem bárkinek, hogy így hívjon - tornáztam magam feljebb az ágyban. Az emberek általában ilyenkor cigire gyújtanak. Nekem marad a vodka. Meghúztam az üveget, majd odakínáltam Milának is.
- Én Első vagyok, te pedig egy elég régi vámpír. Mondhatjuk úgy is, összeköt minket valami. Minden jogod megvan ahhoz, hogy Niknek hívj - vontam vállat. - Csak a családom, és Tatia hívhatott így eddig - vettem vissza a vodkát, hogy leküldjek egy újabb kortyot.
- Apropó, Tatia... nem félsz, hogy ha megtudja mi történt itt, hát gyorsan oda lesz a barátság?

Csak megvontam a vállamat. Eléggé furcsa, hogy pont nekem ajánl fel ilyesmit, tekintve, hogy a viszonyunk eléggé ingadozó, egyszer utáljuk egymást, másszor meg rámászunk a másikra.
Elvettem tőle az üveget, és én is belekortyoltam, majd visszanyújtottam neki, de ezek után csak újra a vállamat tudtam megrántani.
- Ha engem kérdezel... - sóhajtottam fel. - Nem rettegek attól, hogy Tatia a hajamat fogja tépkedni. Nem ez az első alkalom, hogy ugyanazzal a férfival mindkettőnknek dolga van. Vagy volt - billentettem félre a fejemet.

- Hm - lepődtem meg kicsit. - Bár nem is tudom, miért csodálkozom. Tatia életét ismerve, rámászott mindenkire. És te sem vagy az az önmegtartóztató típus - jegyeztem meg, és visszavettem az üveget.
- Na és mi lesz most? Itt maradsz velem? - kérdeztem. - Bár nyilván nem vagy az a fajta, aki huzamosabb ideig van egy férfi mellett. Pedig nem lenne rossz, meglátod - futtattam végig az ujjaimat Mila combjain.

- Én sem tudom, miért lepődsz meg. Bár ez a dolog talán kissé nagyobb mértékű... Tatia azokat a férfiakat nem szerette. Ellenben veled - suttogtam, bár még mindig nem volt túl sok érdeklődés a hangomban. Én nem voltam túl érzelgős fajta, ebből kifolyólag az ő kettejük ügye is csak azért érdekelt, mert Tatia a legjobb barátom, és szeretek felkészült lenni, ha éppen kiborulva kinyír egy fél várost.
Végigsimított a lábamon, és erre csak felsóhajtottam, egy mosollyal az arcomon. - Áh, még mindig a monogámia híve vagyok, köszönöm. Reggel készülök visszamenni a városba. Talán végre Tatia is összekaparta magát valahonnan... - sóhajtottam fel, mert nem szoktam meg, hogy csak úgy eltűnik onnan, ahol éppen van. - Szóval a ma estét még hajlandó vagyok veled tölteni. Azt viszont nem garantálom, hogy mikor felébredsz, még itt leszek. - vontam meg a vállamat, bár tudtam, hogy ez aztán se őt, sem engem nem hatja meg.

Hátravetettem a fejem, és harsány nevetésben törtem ki.
- Mila, te nem tudod mit beszélsz - mondtam. - Tatia nem szeret engem. Már bizonyította ki tudja hányszor. Ha szeretne, nem így viselkedne velem. Tudod, az egyesek szerint nem létező lelkem is kitettem volna érte, de hiába. Úgy érzem, csak játszik velem. A régi Niket talán szereti... de Klaust nem - vontam aztán vállat, mint akit nem érdekel az egész.
- Na és mesélj magadról egy kicsit - dőltem hátra kényelmesen. - Milyen életed volt? Hol találkoztál Tatiával?

Már én is csak a vállamat tudtam megvonni. Leginkább azért, mert ha eddig más nem tudta meggyőzni, akkor miért én fogom? Amúgy sem érdekel, hogy mit gondol, meg mit érez. Pont erről szól az egy éjszakás kaland. Semmi érzelem, és nem érdekel a másik jövője, vagy éppen lelki állapota.
- Rólam nincs mit tudni. Soha senkinek nem meséltem magamról, nem tervezem ezt most elkezdeni. Elég csupán annyi, hogy nem volt könnyű életem, és okkal vagyok mára ilyen - rántottam meg a vállamat. - Tatiával... az 1400-as évek közepén találkoztam először. Emberként sem voltam jobb, mint vámpírként, talán ezért figyelt fel rám... és miután barátságot kötöttünk... átváltoztatott. Azóta majdnem minden évben összefutunk. Minden gonosz ribancnak kell egy legjobb barát - vontam meg a vállamat.

- Engem tényleg érdekel, milyen voltál - mondtam tűnődve. - Mert Tatia... ő teljesen más. Kifordult az emberi önmagából. Emberként kedves volt... gyengéd, szerelmes. Olyan, mint egy kis színes madár, amelyik repked az erdő fái között, ágról ágra, és noha néha megtépázza a zord idő, mégis boldogan dalol. Most pedig egy rossz rib.... hagyjuk - legyintettem keserűen. - Nyilván te is tudod. Inkább nem mondom el a véleményemet - legeltettem a szemem Mila mellein. - Nos, mivel szeretnék újra rád mászni, de nem vagyok biztos abban, hogy három menet után még menne, mit mondanál egy rövid kis pihenésre? Aztán tűnés... mielőtt még feleségül veszlek - nevettem fel kontroll nélkül.