+18

Hallottam egyre gyakrabban feltörő sóhajait, és kéjes nyögéseit, ekkor már én is lehunytam szemeimet, de mindezek között is nagyon elégedett voltam azzal, hogy ilyen szinten képes voltam elhúzni ezt az egészet, és könyörögni hallottam Őt.
Kiengedtem őt ajkaim közül, majd ahogyan szemeivel követelni kezdett, majd szavaival is, felálltam és egy pillanatig azt hihette, hogy azért dobom le a fehérneműmet, hogy az ölébe ülve magamba fogadhassam őt, de ehelyett pár pillanatig csak álltam a szemei előtt, teljesen csupaszul, majd hátat fordítottam neki és az ágyra ültem, kényelmesen hátradőlve, de még így is a szemeibe nézve.
- Ha akarod, vedd el - mondtam tüzesen, enyhén gonosz csillogással a szememben.

- Ó bazd meg.... - csikorgattam a fogam, ahogy Mila egy szál semmiben elnyúlt az ágyon, magát kelletve. És örültem neki jelenleg, hogy vámpír vagyok, mert ha ember lennék, már valószínűleg elhaláloztam volna színrohamban...
- Mila, ha ezeket eltépem, iszonyatosan meg leszel... - haraptam el a végét, csak a tekintetem árulkodott a befejezésről. - Erre jobb, ha már most felkészülsz... - ígértem meg, és rángatni kezdtem a kezem. A kötél - hevenyészett mivoltához képest - meglepően erős volt... de én magam is. Tudtam, hogy másodperceken belül szabad leszek.

- Hm... - gondolkodtam el, ahogy lassan újra felültem, és vigyorogva néztem, hogyan próbálja eltépni a köteleket, amik igazából... magában nem lettek volna olyan erősek, hiszen csak egy pólóból származtak, de jó szorosan kötöztem őt oda, kétszer is rákötve a karfára karjait.
- Hát... minél később szabadulsz, annál kevesebb az esélyed arra, hogy megint felpróbálhatsz - vontam meg a vállamat, és ugyan nagyon jó volt nézni a műsort és már én is nagyon vágytam arra, hogy valaki ne bánjon velem kesztyűs kézzel, mégis úgy döntöttem, tovább ösztönzöm.
A bugyimért nyúltam, hogy lassan felhúzzam magamra, ezzel érvényesítve a szavaimat.

Ez volt, ami megadta az utolsó lökést. Az, hogy öltözni kezdett. Abban biztos voltam, hogy vagy én szabadulok el, és megadom azt, amire mindketten vágyunk, vagy elsétál, de akkor nem fogja megköszönni, amikor rátalálok... bántam már én nővel nagyon csúnyán is, és jobb, ha ezt ő nem akarja kipróbálni.
Megfeszítettem az izmaimat a kezemben, hallottam, hogyan recsegnek-ropognak a hajdani póló rostjai, és nem érdekelt az sem, hogy a kötél mélyen a bőrömbe vágott, és kicsurrant egy-két csepp vérem, egy vad mozdulattal kiszabadítottam magam, majd vámpírgyorsasággal elkaptam Milát, hogy az ágyra zuhanjak vele.
Egy reccsenés, ahogy eltéptem a rajta lévő bugyit, és magam alá tepertem.
- Nem kellett volna szívózni egy hibriddel - néztem a szemébe komolyan. - Most olyat kapsz, amit eddig még sohasem...

Csak felsóhajtottam, ahogy a melltartómért nyúltam, de közben hallottam, hogy a pólócafatok lassan tényleg elszakadnak, majd már nem volt lehetőségem magamra venni a csipkés ruhadarabot, mert már ott feküdt rajtam és komoly fenyegetés áldozata lettem. Persze mondhatni, annyira megijedtem, hogy még el is röhögtem magamat. De tudhatta, hogy nem igazán tudta rám hozni a frászt.
- Szóval most te vagy a nagy hibrid... én pedig ijedjek meg ettől? - kérdeztem, szánt szándékkal összeszorítva a lábaimat, hogy még tovább hergeljem. Erős voltam... bár ő erősebb.

Hát ez komolyan nem igaz. Mások ilyenkor már ijedten pislognak rám, ő meg még kiröhög. Ezzel feljebb szította bennem nemcsak a vágyat, hanem a dühöt is. Azzal meg főképp, hogy összeszorította a lábait, hogy még véletlen se juthassak el a célomig.
- Mila... nem akarom eltörni a lábad - néztem a szemébe komolyan. - Jobb lesz, ha engedsz nekem - szorítottam be kezem a két térde közé, hogy megpróbáljak utat találni magamnak, közben másik kezemmel birtoklóan csuklómra tekertem a haját, és kissé hátraszorítottam a fejét.

+18

- Hm... tudod, nekem úgy rémlik, a parkolóban épp az volt a célod, hogy erőszakoskodj velem, és sajnálatos módon a végére élvezni is kezdtem a dolgot... - sóhajtottam fel, belekezdve egy kis mondókába. - Hát most... élvezettel fogok táncolni az idegeiden. És... élvezettel várom, hogy erőszakoskodj velem, mert most nem hagyom olyan könnyen magamat. Talán feladod? - vontam meg a vállamat, és halk kis sikkantás, majd szisszenés hallatszott az ajkaim körül, ahogy megrántotta a hajamat. Na jó, tudtam, hogy hergelem őt, de a véremben volt, hogy... ezt csináljam vele. Valamiért rendkívül jólesett ez a féle szórakozás.
Kezemmel kettőnk közé nyúltam, és megfogtam a karját hogy elrántsam térdeim közül, így gátolva meg, hogy még feljebb jusson.
- MI a következő lépésed? - kérdeztem tőle komoly tekintettel, de belül nevettem. Hm, hirtelen az jelent meg a szemeim előtt, hogy felpattan, mert feladja, és megunja, de ha ezt tenné, akkor... hol lenne a harcias hibrid?

- Tudnék veled olyat csinálni, ami még neked is fájna... - sziszegtem, és megfogtam a nyakát, nem durván, de kissé erőszakosan. - És valamit elfelejtesz, szépségem. Összezárt lábakkal is találok rajtad olyan helyet, ahol kiélhetem a vágyaimat... bár lehet, hogy az neked kissé kellemetlen lesz - fordítottam hasra olyan hirtelen, hogy még nyekkenni sem volt ideje.
- Szóval... - csikorogtam a fülébe. - A választás a tiéd... még mindig húzod az agyam? - rántottam egyet a haján.

+18

És megérkezett az az állat, akit megpróbáltam előcsalogatni. Tudtam, hogy amit a parkolóban mutatott, és amit eddig láttam, az nem az a kegyetlen ördög, aki volt az évszázadok alatt. De nem tudom, hogy miért, olyan kiváltságos érzés volt, hogy nekem sikerült ezt kihoznom belőle, még ha számomra ez innentől kezdve nem is lesz olyan élvezetes, mint ahogyan indult.
A hasamra fordított és belemarkolva hajamba, rántott a tincseken egyet, amire újabb szisszenés bukott elő belőlem, de még mindig nem volt bennem semmi megadás. - Tégy, amit akarsz - mondtam neki tovább sziszegve.

És még mindig dacolt velem, és még most sem engedett nekem. És ettől úgy borult el az agyam, hogy szinte nem is láttam semmi mást, csak a vágy vérvörös ködét.
Kezemmel továbbra is tartva Mila haját - és ezzel a fejét is - feljebb húztam kissé a csípőjét, és mire bármit is reagálhatott volna, a testébe nyomtam magam... olyan helyre, amihez jobban hozzáfértem, és amihez általában a nők engedélyét szoktam kérni... de most nem tettem. Neki kellett, ő akarta...
- Kell ez neked? - sziszegtem, egyre beljebb nyomva magam, hogy aztán vadul mozduljak egyet.

Tudtam, hogy ő nem dobálózik csak úgy szavakkal. Tudtam, hogy ha ő mond valamit, azt meg is fogja tenni... és tudtam, hogy nem fogok menekülni attól, hogy olyasmit tegyen velem, amit utoljára talán a múlt évtizedben tettem meg. Vagyis tettek meg nekem, de ez most olyan lényegtelen.
Hangos nyögés bukott ki belőlem, és összeszorított szemekkel reagáltam arra, hogy a testem egy olyan részébe hatolt, ahol egyelőre nem vártam, és közben próbáltam hajamat kiszabadítani szorításából.
- Vadállat vagy... - suttogtam, ezt már nem sziszegve, de egy újabb halk kiáltással "'jutalmaztam" egy durva mozdulatát. És ekkor bennem az, hogy nem fogom ezt engedni neki.
- Szállj le rólam... három másodperced van. Utána nem vállalok felelősséget azért, amit tenni fogok - sziszegtem.

Hallottam a fájdalmas kiáltását, de nem hatott meg a dolog. Ő akarta, ő harcolni ki ezt magának.
- Fenyegetsz? - kérdeztem nevetve, de a mozgást egy másodpercre sem hagytam abba. - Nem fogok megijedni tőled. Gyengébb vagy nálam... és amúgy is, jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is tégy - mondtam, és megjelent az arcomon némi kegyetlenség és felvillant rajta a farkas vadsága. - Ha feltűnt, te vagy alul, én pedig felül. Innen tégy bármit is - morogtam, teljes súlyommal a matracba préselve, és folyamatosan mozgattam a csípőmet.
- Most úgy fogjuk csinálni, és addig, ahogy én akarom. Köszönd magadnak.

Egy mondat maradt meg leginkább a szövegeléséből, miközben már nem volt benne cseppnyi kíméletesség sem. "Most úgy fogjuk csinálni, és addig, ahogy én akarom." Most mi van... jövő tavasszal is így fogunk itt feküdni, vagy mi? Áh, nem, nem ismer még engem eléggé, mindig elérem, amit akarok. Már csak azért is, mert nem vagyok olyan kis fiatal senki, ahogy ő engem beállít. Oké, én fele annyi vagyok, mint ő. Deeeee... ne becsüljön alá egy olyan nőt, aki egy olyan világból származik, akikről soha nem járja túl jó és fényes pletyka.
Beszívtam a levegőt, majd kifújtam, közben lehunytam a szemeimet, és kirántottam hajamat a tenyere alól, és vártam, hogy azt higgye, már belenyugodtam ebbe a helyzetbe. Hát igen, szeretek hátulról támadni.

- Na látod bébi - lihegtem Mila fülébe, ahogy kihúzta a haját a kezemből, és látszólag belenyugodott a helyzetbe. - Meglátod milyen jó lesz... milyen finom ez így - mozogtam egyre gyorsabban, és már kezdtem érezni, hogy egyre sűrűbben és sűrűbben érinti meg gerincemet a kéj. Hogy ő hol tart? Az most jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Most csak az számított, hogy nekem legyen jó, és mindent meg is tettem ezért.

Magam nem élveztem ezt túlzottan, de ezt tudta ő is. Csak éppen nem vett róla tudomást, de én sem tettem volna a helyében, ha férfi lennék, és olyan beképzelt, mint ő.
Kivártam, míg már kezd teste teljesen elgyengülni a közeledő érzéstől. Millió meg egyszer éreztem már, milyen egy férfinak, ha közelít felé a vég, és vele most pontosan ez történt. Főképp tudtam, hogy eljött az én időm, hiszen azt hitte, minden próbálkozásba belefáradtam. De nem, még csak most kezdek belelendülni.
Mozdult egyet, ugyanolyan vehemensen, mint eddig, vagy még talán durvábban, de a következő pillanatot kihasználva felemeltem könyökömet, és a gyomrát céloztam meg vele, hogy mikor következőleg mozdul, pont belelandoljon. Egy jó kis gyomros... biztosan jó érzés.

Már éreztem, hogy nemsokára ott leszek annál a bizonyos pontnál... már csak néhány lökés kell hozzá, és végem... de ekkor valami olyan történt, amire nem számítottam. Egy könyök, ami egyenesen a gyomromban landolt, és levegő után kapkodtam, eltorzult arccal. Ennek viszont ezúttal nem az élvezet volt az oka...
- Te kis ribanc - mormogtam dühösen, mikor már újra levegőhöz jutottam. - Tényleg azt hiszed, ezzel leszerelsz? - villantottam ki a fogaimat, és sárgán villant szememben a vérfarkas tekintete. - Még egy hirtelen mozdulat... és két nap múlva kínok között halsz meg, megértetted? - mozdítottam újra a csípőmön, és alig egy percen belül a testébe engedtem a gyönyöröm jelét.
- Tessék... - lihegtem. - Most már elengedlek... - tápászkodtam fel róla óvatosan.

Én magam is lihegtem, de csak egyetlen dolog miatt nem tettem meg újra azt, amit az imént. Nem akartam még meghalni. Talán jobb, ha hagyom, hogy ezúttal végezzen, aztán... fel is út, le is út, megy mindenki, amerre lát.
- Remélem, kiélvezkedted magad - mondtam neki, miután már kezdett magához térni a gyönyöre után és miután eltűntette magát belőlem, rögtön megfordultam és az ágyra dobált ruháimért nyúltam.

- Igen, kimondottan élvezetes volt - töröltem le a verejtéket magamról, aztán a keze után nyúltam. - Nem akarsz maradni egész éjszakára? - kérdeztem. - Csinálhatjuk másképp is. Úgy, hogy te is élvezd. Ezt most vedd úgy, mint egy büntetést azért, amit műveltél velem - jelentettem ki, aztán feltápászkodtam, és kinyitottam a kis italos szekrényt, hogy kivegyek egy üveg vodkát. - Kérsz egy italt? - néztem hátra a vállam felett.

Elkapta a kezemet, de eléggé gyorsan el is rántottam onnan, már csak azért is, mert a gondolatát sem tudtam elviselni, hogy az elkövetkezendő öt percben bárhogyan is hozzám érjen azok után, hogy engedély nélkül tett valami olyasmit, amit amúgy sem kedveltem.
- Szóval megbüntettél... nem vagyok az alárendelt ribancod, hogy büntetgess engem, és a szolgád sem. Bár szabad országban élünk - vontam meg a vállamat, és mellé lépve, szemrebbenés nélkül kivettem a kezéből azt a poharat, amit magának töltött és bele is ittam.

- Nem, nem vagy az. Viszont jobbnak láttam helyreállítani az erőviszonyokat, mielőtt nagyobbra tartanád magad, mint engem - válaszoltam mikor Mila kikapta a kezemből a poharat, és felhajtotta a tartalmát. - Egyébként te is tudod, hogy igazam van. Ha nem tudnád, már eltűntél volna innen - öntöttem neki újra, majd megfogtam az üveget, és poharazgatás nélkül inni kezdtem, amíg úgy nem éreztem, szétreped a gyomrom. A szex, a düh, és az éhség - az a lány a bárban vajmi kevés volt nekem - meg a vodka együtt szinte egy perc alatt meghozta a hatását. Megbillentem, és miután nagy üggyel-bajjal magamra rángattam a nadrágom, lehuppantam az ágyra.
- Most tényleg el akarsz majd menni? - kérdeztem Milát csendesen. - Nem akarok itt maradni egyedül.

Megforgattam a szemeimet a szavai hallatán, majd míg ő elkezdte literszámra vedelni a vodkáját, én letettem a félig teli poharat, és öltözködni kezdtem. Nem fogok meztelenül flangálni előtte, még mit nem! Majd ha elmegy az eszem... semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy újra megmutassa, mennyivel hatalmasabb, mint én. Bár ha egyszer ő kerülne alám... na, akkor talán rájönne, hogy mindig annak könnyebb, aki felül van. Onnan sem szabadulna egykönnyen. Bár az nem szexhelyzet lenne, ez is biztos.
- Mert most mit csináljak? - kérdeztem értetlenül, mikor csendesen szólt hozzám. - Maradjak itt és nézzem, hogy halálra iszod magad? Kösz, a látványtól inkább megkímélném magam - rántottam egyet a vállamon, és belebújtam a felsőmbe is.

- Ha itt maradsz, nem iszom többet - fogadkoztam, aztán bambán meredtem a saját, ölembe ejtett kezeimre. - Azért iszom, mert egyedül vagyok. És mert félek - bukott ki belőlem. Hát ja, az alkoholos befolyásoltság mindig az őszinteségnek kedvez, ahogy mondani szokás.
- Félek mi lesz, ha Mikael rám talál. És ha félek, nem mindig vagyok önmagam - dünnyögtem. - Magányos vagyok, Mila. Elhagyott mindenki. Az apám, az anyám... már akkor régen is. Most a testvéreim. Egyedül Bekah szeret engem... talán. Kol halott, Finnt és Elijaht pedig nem érdeklem. Anyám is meghalt újra... és Mikael... azt hiszem, inkább bele sem gondolok, mit eszel ki nekem, ha a kezei közé kaparint. Tatia... ő sem szeret. Egyedül maradtam a világban.

Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy csak ott ül az ágyon, már enyhén az alkohol hatása alatt, de mikor kimodnta azt a szót, amit egy vámpírtól ritkán hallani, hát még egy ősitől, azt hiszem, minden arcizmom ellazult, és átvette a helyét a ledöbbenés. Sosem számítottam arra, hogy pont ő fogja nekem azt mondani, hogy fél. De talán még soha nem volt rá példa, hogy nagyobb oka legyen rá, mint most. Most, hogy... Mikael talán tényleg üldözni fogja őket, úgy, ahogy eddig nem.
Felsóhajtottam, és egy afféle "hülye vagy, Mila, inkább lépj le" arckifejezéssel sétáltam oda mellé, hogy leüljek, és egyáltalán sejtésem sem volt, honnan jött a mozdulat, de megfogtam a kezét. - Nem vagy magányos. Te sosem leszel az. Amíg vannak érzéseid, addig nem - sóhajtottam. - Itt van a húgod... és Tatia szeret téged. Ahogyan szeret téged a lánya is, de a vámpírok világában élünk, ahol... nem mindig azt kapjuk, amit akarunk. Nézz rám, ugyanolyan magányos vagyok, mint te. Nem szeret senki, de nem zavar, hogy ilyen vagyok. Igaz, ezt talán csak az emberkori sérelmek okozzák... de te nem vagy magányosabb nálam - suttogtam.

- És szerinted mire jók az érzések? - kérdeztem hanyatt vetve magam, felbámulva a mennyezetre. - Igazuk volt azoknak akik azt mondták, hogy egy vámpírnak nincs szükség a lelkére. Egy vámpírnak egy valami kell. Vér, méghozzá korlátlan mennyiségben - fordítottam a fejem Mila felé. - A hugom és az anyám a két olyan lény, akiket valaha egész kárhozott életemben képes voltam szeretni. Tatia a harmadik, de... azt hiszem, az már veszett fejsze nyele - legyintettem. - Bármit teszek, sosem leszek jó neki. Azt hiszem, már felfogtam. Mióta leléptem a városból, arra sem vette a fáradtságot, hogy írjon nekem egy smst, hogy vajon hová tűntem - mosolyogtam el keserűen magam. - Tegnap éjjel, miközben idefelé vezettem, megfordult a fejemben, hogy talán át kellene változnom, és az erdőben kellene élnem, a farkasok közt. Az egyetlen ami ettől visszatart, hogy nem bírnám nő nélkül. A nőstény farkasokra meg még egyelőre nem bukom - morogtam.

- Neked legalább volt kit szeretned - suttogtam egészen halkan, mikor végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetre bámult. Nem akartam a saját élettörténetemről beszélni, azt eddig egyetlen emberrel tettem meg, és az Tatia volt. Ő tudta, miért vagyok ma olyan, amilyen. De persze, az életrajzom nagyban függ tőle is, hiszen ő változtatott át engem.
Elgondolkodtam kissé, ahogy Tatiáról beszélt. Mindig is a zsigereimben volt, hogy kiálljak mellette, hiszen ki teszi meg, ha nem én, és ezúttal is a számon volt az, hogy mentségeket soroljak mellette, de ebben a helyzetben valószínűleg az lett volna a legrosszabb. - Ha megnyugtat... nekem sem válaszolt egyetlen üzenetemre sem - sóhajtottam fel. Még szerencse, hogy tényleg nem voltam képes csalódottságot érezni.
Felálltam az ágyról, megfogtam az előbb lerakott félig üres poharamat, majd beleittam. - Nos, ahogy látom, már csak egy kicsi választ el attól, hogy ne aludj el. Ez azt jelenti, hogy talán elmehetnék innen? - kérdeztem tőle. Nem tűnt túl jó ötletnek itt hagyni, hiszen talán holnap reggel arra ébred a város, hogy ennek a motelnek rejtélyes körülmények között meghalt a fél vendégserege.