Kalinyingrád – 1908. tavasza

A fiú játéka mindent betöltött, az emberek mégis úgy rohantak tovább, mintha meg se hallanák a dallamok táncát egymással és nem hallanák, éreznék a történetet, amit mesélne és ami a szíved köré tekeredik, mint egy inda. Napok óta újra és újra visszatévedtem erre a padra, hogy halljam az egyik házból kiszűrődő zongorajátékot. Érzelmek, dallamok és történetek egymásba karolva keltek életre, hogy egy soha véget nem érő táncot járjanak egymással, mint a tavaszi szellő az éledező természettel. A dallam egyre inkább komorabbá vált, amit mintha a természet erői is megéreztek volna, hiszen szép lassan eleredt az eső. A hangzavar még nagyobb lett a környező utcákon, ahogyan az emberek sietve próbáltak az eső elől elmenekülni, menedéket lelni. Pedig a valódi menedék ott keringett a levegőben, mert a játék nem maradt abba. Szememet lassan lehunytam, ahogyan a dallam keringőre hívott, arcomat az ég felé emeltem, mintha csak az esőcseppeket hívnám társul ebbe a fura kavalkádba. Zene, ami ezer történetet mesélhet el és tipegős korom óta életem része volt. Az utca szép lassan kihalt, minden elcsendesedett csak dallamok és az eső játéka maradt, miközben a múlt egyre inkább megelevenedett előttem.

(kisebb falu valahol Oroszországban)
- Megmondtam már, hogy ne vidd azoknak a zenészeknek nevezett haszontalan népség közelébe a gyereket! – förmedt rá apám, mire megbillentem forgásban, majd sietve kapaszkodtam édesanyám kezébe, aki pár pillanattal korábban még mosolyogva nézte, hogy milyen vidámanforgok a korábbi dallamokat felidézve, amit az utcán hallottunk. – Szerinted mégis mihez kezdünk majd vele? Haszontalan dolgokra neveled. Senkinek nincs szüksége egy úri hölgyre, akinek pénze sincs. Se arra, hogy mindenfelé illegesse magát. Kinek fog így kelleni, ha már most ennyire semmirekellőnek neveled és semmihez nem fog érteni? – apám szemében ott lobogott a tűz, de nem játszott se vörösben, se narancsárságában. Inkább tűnt olyannak, mintha csak az árnyak birodalmából született volna és feketén táncolt apám pillantásában. Ijedten rezdültem össze és még inkább édesanyám mögé próbáltam rejtőzni.
- Még csak 8 éves, gyerek. Nem várhatod el tőle, hogy mind azt meg tudja csinálni, amire kényszerítetted az elmúlt hónapok alatt! Eszes is és gyönyörű, hidd el, hogy sokra viheti. – megremegett a hangja, ahogyan próbálta csitítani a férjét a nő, de mintha ő is érezte volna, hogy az árnyak ellen nem tehet semmit se. Most nem.
- Hallgass! Mégis kinek kellene így? Nem ért semmihez se és soha nem is fog, ha a szoknyád mögé rejted őt! Egyébként is nézz már rá! – mind a ketten tudtuk, hogy a szememre gondol, ami kicsit aranyabban pompázott a legtöbbeknél, így olykor úgy tűnt, mintha nem is zöld lenne az íriszem, hanem inkább aranyba font. Mintha csak a napsugarak simogatnák a zölden pompázó füvet. Sikítottam, amikor apám elkapta a karomat. Féltem és rettegtem, mert tudtam, hogy büntetést fogok kapni, amiért elbuktam az általa támasztott próbákon, de hallani akartam az éneküket, nem pedig verekedni. Aprócska kezem kisiklott édesanyám keze közül, aki csak állt ott és sírt. Akkor se tett semmit se, amikor a fájdalomtól üvöltöttem, de azon az estén minden megváltozott.

Mosolyogva pillantottam le a kezemre, ahol aprócska lángok jelentek meg. Figyeltem a tűz játékát az esőben, miközben a hátamon lévő két heg mintha felizzott volna az emléknek köszönhetően. Azt hitte, hogy ezzel megtörhet örökre, de nem sikerült neki. Azon az estén a tűz költözött a szívembe, ahogyan megpecsételt örökre. Azon a napon határoztam el, hogy bármennyire is fog fájni, akkor is a tűzhöz köthető legtöbb varázslatot akarom megtanulni. Egy részem örökre odaveszett, de az üresség nem maradt sokáig velem, mert valami új született meg a helyére. Lassan pillantottam a kíváncsi szempár felé és elmosolyodtam, amikor találkozott a tekintetünk a kislányéval. Könnyedén illantak el az aprócska lángok, mintha soha nem is léteztek volna, mosolyom nem tűnt el, de ő annál inkább sietve rohant tovább.
Lassan álltam fel, hogy megtegyem azt, amiért jöttem. Vissza akartam kapni a szabadságomat és örökre eltemetni Viktoriya Ivanovna Sigaryov-t, mintha soha nem is létezett volna. Kivártam az utolsó akkordokat is, míg a fiatal és remek jövő előtt álló fiatal Artemij be nem fejezte a játékát. 1785-ben hallottam először valaki játékát a zongorán és azóta rabul ejtett. Nem siettem, egyébként is még egy utolsó és tökéletes játékot megérdemelt az ifjú. Aztán nem maradt semmi se. Csak a vér hangja, ahogyan az eső kopogásával karöltve keltették életre a halál dallamát, miután elvágtam a fiú torkát. Nem érdemelt szenvedést, ő nem volt más csak egy feláldozható paraszt a sakktáblán, hogy a királyt kicsaljam a rejtekéről. Ő volt az első élet, amit bántam, hogy el kellett vennem, de sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy lezárjam a múltamat és végre a saját magam ura lehessek.

két héttel később

- Mi lett belőled Viktoriya? Még emlékszem, amikor az utcán rád találtam. Emlékszem, miként védted magad és miként tanultad meg azt a magad kárán, hogy sokkal veszélyesebb magány, mint elsőre hitted.  – kérdőn nézett rám Arkadij, miközben a vér csorgott az arcán, mintha csak egy forrás lenne, ami soha nem apad el.
- Az lettem, amivé tettél. Tőled tanultam mindent Arkadij, hogy olykor fel kell áldozni másokat saját magunk védelmében. – feleltem könnyedén, miközben pillantásomat az övébe fúrtam. Lassan léptem közelebb hozzá, majd a késem a combjába fúródott, de senki se hallhatta a kiáltását. Egy elhagyatott pincébe hoztam őt. Pontosan úgy, ahogyan egykoron megtanította, és amibe egykoron engem is bezárt a kiképzéseim során.
- A fiam volt, te pedig megölted őt! – fájdalom csillant a pillantásában, de nem a rajta ejtett sebek miatt, hanem a veszteség miatt, amit okoztam.  
- Ő pedig az öcsém volt! Te mégis a hiénák elé dobtad, hogy újra előcsalj a rejtekemből. Mondhatnánk azt is, hogy kvittek vagyunk, csak míg te elbuktál, addig én sikerrel jártam. – ridegen csendült a hangom, mintha nem jelentett volna semmit se a kiontott élet, pedig ha tudná… a tűz újra ereimben tombolt, átéreztem a vesztéségét, hiszen majdnem engem is megfosztottak attól, ami még igazán fontos volt számomra. Az ifjú játékát pedig még mindig hallottam, pedig már régóta nem nyúlt senki se ahhoz a zongorához. Ahol egykoron élet volt, ott nem marad más, csak üresség és magára hagyott árnyak.
- Figyelmeztetést kaptál! Meg akartad szegni azt, amire az életedet tetted fel. Pedig mennyi mindent megtettem érted, gyermekem. Befogadtalak, a legjobb tanítókat fogadtam melléd, hogy a lehető legnagyobb tudásra tegyél szert a mágiában, de te akkor is dacoltál velem. Megtanítottalak minden apró fogásra, arra, hogy miként lehessen a tested is egy fajta fegyver, vagy éppen melyik fegyverrel miként is bánj és mellé még azt is hagytam, hogy a szenvedélyednek hódolj és te most még is olyan személyt öltél meg, aki örömet okozott neked. Tévednék? – hangja karcos volt, arcán már meglátszottak az évek. Emlékszem az elismerő pillantására, amikor rájött arra, hogy nem a mágiámat akarom elsődlegesen használni. Inkább az tartalék volt, vészterv számomra, amit ugyanúgy edzésben tartottam, mint a testemet és a különféle harcmódokat gyakoroltam. A pillantásomból még se olvashatott ki semmit se. „Soha ne hagyd, hogy lássák a valódi érzéseidet, mert az a vesztedet okozhatja.” Még ő tanított meg rá, de hiába volt a maszk biztos voltam abban, hogy ő könnyedén tud olvasni az arcomról, a rezdüléseimből.  Végül mosoly jelent meg arcán, ahogyan bőrét szelte a kés, hiszen még mindig nem felelt arról, hogy akad-e még olyan, aki annyira ismer, mint ő. De nem ordított, nem próbált meg küzdeni ellene.
- Mennünk kell Viktoriya! – erős férfihang szólalt meg mögülem, mire sietve pillantott arra és Arkadij mosolya még szélesebb lett.
- Hát itt van az úrfi, aki fiatalságot kért, de csak bajt hozott mindenki fejére. Pedig mennyire könyörgött a nővéred, hogy megadjam neked. – hangja egészen derűs volt, de egy pillanatra se nézett volna máshova, mintha csak a testvéremen kívül senki más nem lett volna ott. – Hogy tetszett a nővéred bemutatója? Igazán gyönyörű tud lenni olyankor, mintha csak a kedvenc színével akarná beszínezni az egész világot. Sokszor láttam már, hogy mire képes, de érted... – csak egy pillanatra remegett meg a kezem, ahogyan eszembe jutott a raktárépület, amiben fogságban tartották a testvéremet. Nem számított semmi és senki se, szép lassan az egész úgy festett, mintha egy vörös folyó kelt volna életre.– És még a mágiáját se használhat hozzá. Ügyes és félelmetes, nem gondolod? – Csak egy nő. Egy haszontalan nő. Sokan ezt mondták és megannyiszor bizonyítottam, hogy nem. Annál sokkal több vagyok és igen is volt helyem ilyen körökben. – Tedd meg! – nézett rám újra, ahogyan a kést kirántottam a lábából.
- Miért? – kérdeztem csak ennyit. Ő pedig újra elmosolyodott, majd megpróbált közelebb hajolni.
- Pontosan tudod, hogy miért Riya. – elnevette magát, ami hörgésbe torkollott a sérüléseinek köszönhetően, hiszen a lábán ejtett seb volt a legkisebb baja. A nevetése meg könnyedén elárulta nekem, hogy tudta, hogy tudom miért. Hiába szökött még levegő a tüdejébe akkor is halott volt már, máskülönben nem tudtam volna ennyire könnyedén elkapni őt. Az egyik meghalt, a másik pedig halottá vált számára, és nem maradt már semmi se neki. A kést beletöröltem a nadrágomba, majd eltettem a helyére miközben követtem az öcsémet, de aztán a lépcsőn megtorpantam. – Ez nem te vagy Riya. – hangjában volt valami fura gyengédség. Nem fordultam meg, de nem is kellett, hiszen folytatta ő anélkül is. – Mind a ketten tudjuk, hogy egy dolgot soha senki se vehetett el tőled, még pedig a szívedet. Sok kegyetlenséget tettél, sok szenvedést okoztál, de soha nem voltál szívtelen. – s ebben igaza volt. Túlzottan is igaza, csak megtanultam az érzéseket eltemetni, a fogamat összeszorítani, ha az kellett ahhoz, hogy életben maradjak. Megéltem mindazt, ami egykoron történelem lesz. Láttam miként változott meg az Orosz Birodalom neve, a határai. Cárok és császárok, akik valamelyest a feledés homályába merültek és megannyi titkot hallottam már életem során. Láttam a vérengzést, amit ez a nép is tett, le se tagadhatnám a szülőhazámat.
Egyetlen dörrenés törte meg a csendet, ami egy élét végét jelentette. Csak ennyi és megannyi szenvedés szakadt félbe, ahogyan a tőle kapott pisztolyom elsült.
- Te pedig! Nem érdekelnek a hülye kifogásaid, de befejezed a hisztit és megtanulod megvédeni magad! – förmedtem rá a kisöcsémre, miután kikerültem őt a lépcsőn és sietős léptekkel próbáltam szabadulni a fullasztó csendből, ami hirtelen rátelepedett a dohos pincére. Mintha még inkább össze akarna préselni az itteni levegő. Elég volt egyetlen pillantás, hogy a szavak a torkára forrjanak, mert nem állt szándékomban erről vitát nyitni. Nem támaszkodhat csak az erejére és ezt végre be kell látnia neki is.

Raleigh – 2019. április eleje

Csendesen állok az utca túloldalán, miközben mások elszörnyülködve nézik a lángokkal borított épületet, ami váratlanul kigyulladt. Senki se tudja, hogy mi történt, én is csak pár pillanattal korábban érkeztem meg. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy a jelen és a múlt összemosódjon. Csak álltam ott, mintha megállt volna az idő. Azt suttogják, hogy mindenki kijutott, de a képzeletem újra szórakozik velem, hiszen én mégis láttam egy árnyat a lángokban. Engem néz és nem ereszt. A pillantása ismerős, pedig már régen halott.  

Tűz szép lassan emészti fel a bútorokat, de még se mozdulok. Lassan hátrálok, ahogyan ő közelebb lép, mígnem szaladok már. Sietve távolodom a háztól, ami egykoron az otthonom volt. Csendesen állok, de mielőtt az árny kijuthatna a tűz felcsap és elzárja az útját. Morog és megannyi szitkot szór. Menekülne, de nem tud hova, mert a tűz körbe öleli őt, mint egy kör, amiből nem lehet kilépni. Egészen lassúnak tűnően mar belé a tűz, mint valami kígyó. Lassan tekereg, míg végül egészen be nem borítja. Nincs menekvés, nincs megváltás. A kiáltást elnyomja a tűzropogása, ahogyan mindent szép lassan felfal, mintha semmi se lenne elegendő számára. Többet és többet akarna. Erős és férfias kéz fogta meg a kezemet, mire sietve pillantottam a mellettem álló testvéremre, de ő is elkésett. Nem maradt más a házból csak por és hamu, aztán a tűz is eltűnt. Mintha csak képzeletszüleménye lett volna az egész pedig minden árulkodik róla, hogy létezett és elpusztított mindent, ami egykoron az otthonomat jelentette és magával vitte a magát apának nevező szörnyet is. – Hiányoztál. – ő csak ennyit mondott, mire haloványan elmosolyodtam, ahogyan a testvérem felé fordultam. Kerestem benne a régi vonásokat, amiket oly jól ismertem már, de mintha egy idegen arc köszönt volna vissza. 27 év telt el az utolsó találkozásunk óta és ő kész férfi lett, miközben felettem megállt az idő jó ideje már…

Mintha csak a múlt ismételné önmagát, ahogyan egy erős kéz gyengéden megszorította a kezemet, de ehhez a tűzhöz nem volt közöm. Ezt nem én hívtam életre, hogy mindent felfaljon és szabadon tomboljon, mint a belőlem életre kelt szörny. – Nincs itt, ne keresd őt a tűzben. Többé nem árthat neked és azt tetted, amit tenned kellett hajdanán. –könnyedén vont az ölelésébe az öcsém, hiszen azóta se beszéltünk soha arról, hogy mit tettem 27 évvel később, hogy megszöktem otthonról. Miként és miért öltem meg az apámat. Azóta meg sok évtized, de évszázad is eltelt már.
- El akart adni, azt mondta, hogy a nők még harcolni se tudnak, így mi haszna lenne belőlem? Még egy jó kérőt se fognék soha, így csak teher vagyok, hiszen kinek kéne olyan, akit hegek csúfítanak el? – hangom teljesen idegenül csendült és a bűntudat újult erővel mart belém amiért nem vettem észre korábban, hogy rá is veszély leselkedik abban a házban. A bosszú hajtott vissza annyi év után, de aztán a saját bosszúm eltörpült amellett, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy mit művelt az öcsémmel. Még inkább el akartam pusztítani és pontosan azzal az erővel, amivel egykoron örökre megbélyegzett.  
- Csak 13 éves voltál és azt tetted, amit tenned kellett. Elszöktél, életben maradtál, majd visszajöttél értem. – szerettem volna hinni abban, hogy nem követtem el azon az estén hibát, de ez örökre kísérteni fog, hogy nem mentem érte vissza hamarabb. Sietve nyomtam egy testvéri puszit az arcára, majd egy utolsó pillantást vetettem az árnyra, ami örökre eltűnt a tűzben, hiszen már régen halott volt.
- Sose értettem, hogy voltál képes a halála napjáig anya mellett maradni. Ne is gyere azzal, hogy megbocsájtotta azt, hogy megöltem a férjét, akitől soha nem védte meg egyik gyerekét se. – mert nem, anyánk soha nem tette meg. Farmerom zsebébe csúsztattam a kezemet és lassan indultam el, egyre távolabb a tűztől, miközben már a tűzoltóság is megérkezett.
- Szeretett téged, de… - nagyot sóhajtott, amikor meglátta a pillantásomat, hogy ne is próbáljon meg hazudni. – Szóval igazak a hírek, hogy elmész? – kérdőn nézett rám, mire csak bólintottam egyet. – Inkább ezt a békés és nyugodt várost lecseréled valami pöcegödörre, mert egy régi ismerősöd erre kért? Nem azt mondtad, hogy végeztél már azzal a pályával? – nehezen tudtam visszafojtani a nevetésemet hála az előadásmódjának, de a mosolyom így is árulkodó volt, hogy remekül szórakozom. Lehet színésznek kellett volna mennie.
- Ezt úgy mondod, mintha jártál volna már ott. S igen, elmegyek, így jobb lesz mindenkinek. Ne is próbáld meg kihúzni belőlem, mert továbbra se kötöm az orrodra ki ő. – erre csak egy horkantás volt válasz, hiszen soha nem meséltem neki Thaddeusról. Imádtam, hogy ezzel tudom őt húzni és képes akkor is pörögni ezen, ha semmi értelme nincs. Fő a testvériszeretet. Végül az arcomon lévő apró sérülésre tévedt a keze, amit tegnap szereztem az egyik bunyó közben. Kicsi ár volt az estéért, de legalább újra nyertem. Kellettek az edzések, hogy formában maradjak.
- Megint megsérültél és azt mondod, hogy ne aggódjak érted? Mikor lesz az erőd az első és utána a többi? Tudom, hogy erős vagy, hiszen láttalak gyakorolni és azt is, ahogyan másokat tanítottál. Velük mi lesz? – megrántottam a vállamat, majd szőke tincseimbe túrtam. Ideje lesz ettől is megválni és újra vörösre váltani.
- Ott vagy nekik te. Hidd el, téged szerintem jobban fognak kedvelni a fiatal boszik, mint engem. – persze, hogy a kinézetére utaltam és nem a tanításimódszereire. Ekkor már nem tudtam visszafojtani kuncogásomat se.
- Persze, de tudod igazán mesélhetnél arról az idegenről, akiért képes vagy még a tökéletes és felülmúlhatatlan testvéredet is itt hagyni, meg úgy mindent. Így honnan tudom, hogy kit kéne megleckéztetnem, ha nem vigyáz a formás hátsódra? – ő nevetett, én a szememet forgattam, majd egyszerűen beintettem neki.
- Majd egyszer elmesélem, de inkább senkinek se beszélj arról, hogy miért is megyek el pontosan. Ne aggódj már annyit, még a végén tényleg ősz leszel. Egyébként se a pokolba megyek, legalábbis egyelőre még nem. – mert soha nem volt kérdés, ha létezik tényleg a pokol, akkor bérelt helyem lesz ott a halálomat követően. De soha nem is aggódtam ilyen dolgok miatt. Van jobb dolgom is.
- Szeretlek. – húzott magához, majd homlokon puszilt, mire játékosan fújjogni kezdtem. Néha olyan érzésem volt, hogy nem is én vagyok a nagyobb, hanem ő az. Legalábbis ahogy néha viselkedni szokott. Igaz, csak 10 év volt közöttünk. Késői gyerek volt, de hálás voltam azért, hogy nem az a szörnyeteg a valódi apja. – Soha nem kértem ilyet, de hagyj fel azzal a munkával, amit csinálsz.- tudtam, hogy a tetoválásra gondol és nem ok nélkül. Én bólintottam, de mind a ketten tudtuk, hogy csak feleslegesen kér rá.
- Én is öcskös és ne hagyd, hogy szétrúgják a hátsód. Azt csak nekem szabad. – kacsintottam egyet, majd kibontakozva az öleléséből elindultam a lakásom felé, hogy összecsomagoljak és útra keljek. Fogalmam sem volt pontosan mibe is csöppennek, de a feladat eléggé egyértelmű volt, hogy kiket kellene megfigyelnem és rájönnöm arra, hogy mire is készülnek. Akkor itt az ideje újra előhúzni a régi énemet, és megismerkedni a várossal.
[…]
Lehet mások köszönéssel indítottak volna, ahogyan átlépték a városhatárt, de ehelyett inkább csak meghúztam magam pár napig különféle helyeken, míg nem találtam egy megfelelő lakást és szalont, amit egészen hamar birtokba vettem. Aztán nem volt más hátra, mint belevetni a munkába, hiszen minek fecséreljem az időmet bájcsevegésre. Talán kicsit érdekelt is, hogy mennyi idejébe fog kerülni, hogy ő keressen fel, vagy éppen most milyen fejmosást próbálna tartani arról, hogy a sorrendem megint nem megfelelő. Ki szerint?