Kamasznak lenni nem egyszerű – mondják ezt az okosok, a tapasztalt, idősebb emberek, meg a brit tudósok. Tombolnak a hormonok. Az ember lánya lázad mindennel-, és mindenkivel szemben. Hihetetlenül makacsok vagyunk, és olyan kemény a fejünk, mint a kocsma mellett a vaskorlát. Már nem fogócskázunk, és bújócskázunk, a hintában is csak azért ülünk a haverjainkkal, hogy sört igyunk egy kellemes, nyári éjszakán. Régen szekrényeket pakoltunk ki, csak úgy, heccből, de azért senki sem haragudott igazán, mert vicces volt és cuki; ma sminket, szexi fehérneműt, meg pénzt keresünk a fiókban. Rosszat teszünk – cigizünk, vagy füvezünk az egyik parti híd alatt -, és ugyanúgy bujkálunk, mint régen, és reménykedünk benne, hogy soha nem fognak megtalálni, és soha nem fog kiderülni.
És kamasznak lenni főleg akkor nem egyszerű, ha afféle gyilkos vagy – és szörnyeteg.
A mesék valósággá válnak, de ezek nem azok a tündérmesék, amiket lefekvés előtt olvastak nekünk a szüleink – ezek azok a mesék, amikkel riogatják a gyerekeket: a rémségek az ágy alatt, a mumusok a szekrényben, meg a rémek a pincékben.

- Önvédelemből elkövetett emberölés volt. Jó, nézze, tény, hogy nem engem támadtak meg, hanem a barátnőmet. Ha nem teszem azt, amit tettem, most lehet, hogy itt sem lenne, vagy, ami még rosszabb: ki tudja, milyen állapotban lenne itt – nem meggyőzni akarom a kék ruhás, jelvényes fazont az igazamról, mert mindketten tudjuk, hogy mi történt: (...)

Az igazat megvallva nem is volt kedvem eljönni ide. Nem is vagyok végzős. De Alice-t, a fent említett barátnőmet, meghívta egy idősebb srác - Mike. Nem értem igazán, hogy miért tetszik neki annyira ez a fiú. Tekintsünk el attól, hogy hogy néz ki Mike, mert az nem lényeges, annak ellenére sem, hogy olyan szűk farmereket hord, hogy abban sem vagyok egészen biztos, hogy van ott bármi rejtegetni valója – vagy csak az van, egy aprócska hiányosság, valami, amit szégyellni kell (szerinte). Nem tetszik a haja, kétoldalt fel van nyírva, és mindig olyan tökéletesen be van lőve, hogy komolyan kedvem lenne összeborzolni. És persze iszonyatosan menő arc. Na, meg kőgazdag. A legfőbb hiányossága – klisés módon – mégis az embersége meg az intelligenciája. Úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne: ő meg Alice elől ülnek az autóban, az egyik haverja – Dave, vagy Derek, már nem emlékszem -, meg én hátul. És csak a rádió szól, valami szörnyűséges pop-sláger, tudja, az a fajta, amit mindenki ismer, amit mindenki énekel, és, amire mindenki táncol a fancy partikon.
Csak én nem élvezem úgy ezt az egészet, mint kellene. Pedig elvileg csak és kizárólag a menő, fiatalabb, alsóbb éves lányokat hívják meg a végzősök.
Az elitnek fémjelzett buli, természetesen, egy egészen kicsit sem elit. Szól a zene, és játszadoznak a színes neon fények az arcokon, és a testeken. Az egész olyan, mint egy korallzátony, színpompás, de buta és unott halakkal. A diákok keringenek, páran táncolnak, néhányan a svédasztalnál időznek, és zakók-, vagy nagyobb, habos-babos tüllruhák mögé rejtve töltik a poharakba a suttyomban becsempészett, olcsó szeszt. A focipályán füveznek és ekiznek, a mosdókban meg a szertárakban kefélnek.
Klisék, klisék, klisék.
Pár óra múlva, amikor Dave, vagy Derek – nem derült ki, mert egy rohadt szót sem beszéltem vele – le akarta dugni a nyelvét a torkomon, és én már gyomorszájon ütöttem, Alice keresésére indulok, aki nem veszi fel a szájba baszott telefonját, amit amúgy megállás nélkül nyomkod, és posztolja az újabb és újabb képeket – többnyire saját magáról, vagy a fancy kajáldákról és kajákról, vagy a pomerániai törpespiccéről. Még egy kicsit reménykedem is benne, hogy majd a következő, csukott ajtó mögött megtalálom, a lábai között Mike-kal, tulajdonképpen az sem érdekelne.
Megmagyarázhatatlan módon aggódok – újabb klisé, a női megérzés intézményéről.
(...)
Aztán, amikor a suli hátsó ajtaján kilépek, hogy a pálya felé vegyem az irányt, nehézkes, elfúló nyögéseket, meg dulakodás tompa hangjait hallom a lépcső aljából; a korláton áthajolva pillantok meg egy régről ismerős, rézvörös hajat. Meg egy ismeretlen tagot.
Nem sikítok.
Nem futok segítségért.
E helyett leveszem az élesen koppanó magas sarkút a lábamról, és úgy iramodok meg lefelé.
Valahogy annyira elképzelhetetlen számomra, hogy éppen Alice-szel történik ez, és, hogy én miért akarok nekiugrani egy nálam vagy két-három fejjel magasabb férfinek, aki a barátnőm fölé magasodik, és aki láthatóan és hallhatóan örömét leli abban, hogy Alice akarata ellen cselekedjen, és magáévá tegye egy kibaszott suli buliban.
(...)
Tulajdonképpen nem tudom, hogy hogy éltük túl – Alice meg én -, és, hogy az a férfi hogy nem. Már nem is emlékszem tisztán, hogy mivel zúztam be a koponyáját; talán egy nagyobb, éles kővel, vagy egy félbetört téglával.
Egy a lényeg: Alice túlélte, a férfi pedig meghalt és én öltem meg. Jól kellene éreznem magamat, mert a majd’ egy hónapig tartó hercehurca során kiderült, hogy a férfit már több államban is körözték, mert fiatal nőket erőszakolt meg – némelyiküket súlyosan meg is sebesítette; egyszerűen szétverte őket. Mégsem érzem magamat hősnek. Alice persze hálás azért, amit tettem érte, de ettől az én világom nem változott meg.
Sőt. Minden csak sokkal rosszabbra fordult.

Kezdjük például azzal, hogy valami történt velem. A testemmel, a testemben. Fogalmam sincs, hogy mi, és egy ideig kontroll sem volt fölötte. Csak úgy a hatalmába kerített, én pedig átlényegültem valami... mássá. Először idegennek tűnt – aztán olyan volt, mint egy mindig árnyékban bujkáló, mindig is kitörésre vágyó lélekszilánk.
Aztán, ha ez nem volna elég, le kellett lépnem LA-ből, mert nem tudtam kifizetni a lakbért, amit amúgy a drágalátos édesanyámnak kellene, de ő baszik rá, meg baszik a bátyámra, és még nagyobb ívben baszik rám is. Nem sokkal a történtek előtt lépett le. Néha felhívott, még az elején. Végül ezek is megszűntek, ahogy minden más is megszűnt körülöttem, amit valaha ismertem és szerettem.
Hagytam neki egy üzenetet: írtam neki a szociális média egyik platformján, de még egy SMS-t is, sőt, még egy kézzel írt levelet is a konyhaasztalon hagytam; Seattle-ben megtalálsz.
Mert, hát, nem volt más választásom, semmint meglepni a bátyámat a Smaragd városban, és felkészítenem rá, hogy még legalább egy-, de az is lehet, hogy két évig itt fogok élni vele, ha tetszik, ha nem. Így már neki sem lett más választása.

Utolsóként csatlakozni egy végzős osztályba nem nagy kaland. Nem számít, hogy ki utál, meg mennyire, milyen okkal – vagy a nélkül -, és, hogy milyen beceneveket aggatnak rád. Nem számít, hogy röhögnek rajtad azok a lányok, és nem számít, hogy mennyi fiú hiszi azt, hogy megvoltál neki, miközben ő volt meg neked. A túlélés számít. A várakozás. A kitartás.
A jövő számít, az ígéretek egy halom, egyetemi felvételi lapban, meg az elrugaszkodás, a kitörés lehetősége, amit az élet kínál, és neked csak annyi a dolgod, hogy kitarts, hogy küzdj – ha kell, minden nap -, mert ezek a lányok, és ezek a fiúk pár év múlva már egy kicsit sem fognak számítani, és ezek a napok, ezek a hónapok a múlté lesznek.
És te...
Te szabad leszel.