Külsőm bemutatása sokkalta egyszerűbbnek bizonyul, mintha önmagamról kellene beszélnem. Kezdjük hát ezzel. Hajam jelenleg rövid, a lágy tincsek éppen a tarkómat fedik be, köszönhetően a korábbi gyógyszereknek, melyek kiváltották a hajhullást. Minden reményem szerint ez többet nem fordul elő. Bőröm sápatag, egészen falfehér, ami szintén nem tartozik kedvenceim közé ha tükörbe pislantok, azonban szemeim ragyogó kékek - őket nem törte meg sem a rák, sem a kezelések, a maguk pompájában ékesítik arcomat. Arcvonásaim igen lágyak, már-már kislányosnak mondhatóak, huszonegy éves létemre akár tizenhatnak is hazudhatnám magam, talán nem tűnne fel senkinek, ha jó pár évet letagadnék. Részben előny, részben hátrány, igazából rám nincs hatással, nem gyűlölöm, vagy szeretem magam tőle jobban. Alkatom valaha karcsú volt, most már sokat vesztettem domborulataimból, csípőm például lehelet vékonyan tartja a farmerokat és egyéb ruhadarabokat rajtam. Öltözködés terén nem vagyok valami válogatós, mióta beteg lettem, a legkevésbé a ruhák és egyéb kiegészítők érdekelnek, ámbár el nem hagytam magam, adok a külsőmre, csak épp nem esek túlzásokba. De soha. A sminkelésnek sem látom már sok értelmében, néhanapján élek különféle szépítő technikákkal, javarészt azonban úgy hagyom az arcom, ahogy azt apám és anyám megalkották, éljen a természetesség, és a többi, s a többi..
A jellemem már bonyolultabb fogalom, rengeteget változtam az évek során, a daganatnak köszönhetően a hangulatingadozás ír le a leginkább. Lehetek egyik percben vidám, a következőben melankolikus, vagy épp hisztérikus állapotban. Olykor egyik állapotból pottyanok a másikba, máskor nem törnek rám hasonló hangulatváltozások. Alapjáraton egy szerethető, barátságos, segítőkész lány voltam, egészen húsz éves koromig, habár mindig rettegésben éltem, borzasztóan féltem, hogy egyszer rajtam is kiütközik a betegség, és meghalok, ahogyan édesanyám, bárhogyan is küzdök. Amikor diagnosztizálták az agydaganatot, elhatároztam, hogy én sem adom fel, de nyolc hónap, az mégiscsak hosszú idő, ha az ember halálos beteg, a hitemen, az elveimen, még a küzdőszellememen is csorbát ejtett. Nem vagyok már a régi, a jó humorom szarkazmusra, az örökös csodálatom a világ felé pesszimizmusra cseréltem. Halovány tükörképévé váltam önmagamnak, s ez sajnálatos módon nem csak a küllememre igaz, sőt, a belső "értékeim" talán ezerszer jobban sújtotta a keserű valóság. Ha választanom kéne egyetlen jó dolgot, amit a rák hozott az életembe, a hallucinációkat nevezném meg. A hangokat, a látomásokat, a víziószerű álmokat. Különösképp anyám hangját, amely amellett, hogy szívbemarkoló élmény minden egyes alkalommal, boldogsággal, olykor még reménnyel is eltölt.

név: Drama Queen
kor: 20
És kicsivel több, mint 3 éve játszom (:

A kórház a második otthonom. Nem. Valójában a kórház az otthonom. Az utóbbi időben többször vetettek a nővérek ágyat nekem a kórteremben, mint én magamnak a hálószobámban. Hiányzott az otthont idéző öblítő illata, helyét átvette a fertőtlenítő csípős szaga, a világoskék takarók és függönyök felváltották a szobám meleg színeit, kényelmes pizsamáim hányingert keltő apró pöttyös hálóingre cseréltem. A hajam egyszeriben tincsekben hullott a padlóra, miután egy ollóval nekiestem, búcsút mondhattam hátközépig érő, szőke hajkoronámnak, s ez fájt a legkevésbé. Gyűlöltem az életem. Gyűlöltem az idős orvost a hatalmas táskákkal a szeme alatt, hiába próbált kedves lenni, akárhányszor hideg keze sápatag bőrömmel érintkezett a vizsgálatok során, háborogni kezdett a gyomrom. Lassú, tagolt szavaitól rókázni tudtam volna minden pillanatban, s mikor apám az ágyam szélére ült, Dr. Grayson pedig megveregette a vállát, és rámosolygott, mint egy kölyökre, akinek haldoklik a kutyája, minden telhetőt megtettem, hogy mosolyogjak, és nyugtatgassam az egyetlen embert, aki maradt nekem. A leginkább mégis a mondatot utáltam, amit oly sokszor kiejtettem már a számon, hogy többé már nem volt jelentősége. A szavak elvesztették az értelmüket, akár holmi természetműsorban hallott bennszülött nyelven is kiejthettem volna őket a számon. Jól vagyok. Külön-külön értelmesnek találtam a két szót, egymás mellé sorakoztatva azonban nem tudtam elképzelni ennél idiótább mondatot. Utáltam. Olyannyira, hogy néha elképzeltem, amint elmondom mindenkinek, milyen fájdalmakat élek át, elképzeltem, amint feladom a küzdelmet, és engedek a daganatnak. De ez sosem történik meg. Nem történhet meg, nem is fog.
- Megnézted egyáltalán a szobát? - Szól ki apám izgatottan a folyosóra. A falnak támaszkodom, várom az új orvosom, és már előre félek, kivel fogom szembe találni magam. Fintorogva Grayson doktorra gondolok, a lassú vénemberre, akinél nem remélhettem semmi jót. Akinek már a saját egészségi állapotával kellene foglalkoznia ahelyett, hogy daganatos betegeket igyekszik ellátni, mikor már rég nyugdíjban volna a helye. - Annyira más ez hely, Shel! - Áradozik továbbra is, én pedig nagy nehezen ráveszem magam, hogy közelebb menjek, és tényleg szemügyre vegyem a helyet. Ha minden igaz, nem kell itt töltenem sok időt, apám mégis szükségét érezte, hogy egy kis pénzzel ösztönözze a kórházat, és fenn tartsanak nekem a hatalmas, újszerű épületben egy szobát, szükség esetére. Bekukkantok az ajtón, csücsörítve szemügyre veszem a berendezést. Igen tetszetős, a megszokottól eltérően meleg színek uralják a helyiséget, a kórházi ágy kényelmesnek tűnik. Mégis elhúzom a számat, és fintorgok az orrommal, mikor megérzem a szokásos fertőtlenítő szagot. - Azért tűnik csodálatosnak, mert még az újdonság erejével csap le rád. Na de később...  - Ingatom a fejem, és pesszimistán felnevetek. Mr. optimistát azonban ez nem érdekli, továbbra is fülig ér a szája, szemeiben remény csillog, és olyan nagyon el akarja hinni, hogy New Orleansban más lesz, hogy őt nézve csaknem én is elhiszem. Csaknem. Az én nézeteim és hitem, jobban mondva hitetlenségem nehéz megingatni, lerombolni pedig szinte lehetetlen, csoda most sem történik. Míg apám az ablakból való kilátást szemléli, és magába szívja a friss levegőt, ami a félig nyitott ablakon szivárog be, addig én csak állok a szoba közepén, szemben az ággyal, és a fertőtlenítő érdes szagát szívom tüdőmbe. Szédülni kezdek, de nem mutatom jelét, vagy szólok apának, állom a sarat, és nem törődve azzal, hogy forog a szoba, és háborog a gyomrom, hosszú hetek óta először húzódik mosolyra a szám. Hogy miért? Azt magam sem tudom, talán ahhoz van köze, ami egyetlen megmaradt szerettemből sugárzik. Hosszú idő óta ő is most mosolyog először, fehér fogai kivillannak halvány ajkai mögül, tekintetével a nem messze elterülő belvárost szemléli. Mikor megpillantom a város képét, furcsa érzés kerít hatalmába, háborgó gyomrom összecsavarodik, ámbár fájdalom helyett ezúttal egy kellemes érzés bizsergeti meg a pihéket a tarkómon és végig a hátamon. Az újrakezdés lehetősége nagy erővel rohamoz meg, egy pillanatra már azt hiszem, el fogom veszíteni az eszméletemet. Megkapaszkodom az ágy végében, miközben a hang újra megszólal a fejemben. Kezdj új életet, Shelby! Anyám hangja ezúttal is letaglóz, pontosan úgy, mint mikor először hallottam, azon az éjjelen, mielőtt kiderült volna, mivel állok szemben. A mosoly lefagy az arcomról, ami grimaszba fordul, érzem, amint a barázdák elmélyednek a homlokomon és az orrom körül, ajkam pedig fintorba torzulva konyul lefelé. Egyik kezemet bukfencet vető gyomromra helyezem, másik kezem ujjait a halántékomra szorítom, s mikor rájövök, hogy eleresztettem a kapaszkodót, már késő. Mázsás zsákként borulok oldalra, a fejem zsong, s egyszerre két mély férfihangot hallok ijedten duruzsolni körülöttem. Nem tudok megszólalni, miközben meleg kezek tapogatják ki hevesen doboló pulzusom, s érzem apám ismerős, nagy kezét a fejem alá csúszni. Ijedtében elfelejti minden tapasztalatát és tudását a rosszulléteimről, és megpróbál felnyalábolni a földről, ellenben a másik mély hang tiltakozik. Lábdobogást hallok közvetlen a fejem mellett, aztán apám kezét felváltja egy tollpárna. Számolom a lélegzetvételeim, és csak tizenöt sóhajtással később nyílnak ki szemeim, mikor már eléggé jól érzem magam ahhoz, hogy képes legyek a sötétségen kívül mást is befogadni a látómezőmbe. Egy meglepően kellemes arccal találom magam szemközt, arcát borosta tarkítja, szemeiből nem tudom ugyan kiolvasni az érzelmeit, de unottságot nem látok bennük, sokkal inkább... Hirtelen felülök, hátamat az ágy végének vetem. Apám kellemes hangját hallom, de csak tompán. A férfi szemei pontosan olyanok, mint az enyémek. Az ismeretlen férfi (feltehetőleg az új orvosom) próbál meggyőzni arról, feküdjek vissza. A tekintetéből ugyanazt olvastam ki, mint amit mindennap látok a tükörben. Kellemes hőmérsékletű kezeivel próbálja maga felé fordítani az arcom, másik kezében egy aprócska lámpát látok. Elégedetlenség. A célirány hiánya. Kicsi kétségbeesés, egy kevés reményvesztettséggel megspékelve. Felé fordítom az arcom, hagyom, hogy megnézze a pupillareflexem, s miután jónak találja a látottakat, apámmal együtt felsegítenek a földről. Két kar nyúl a hónom alá, aztán az ágyhoz vezetnek, és óvatosan leültetnek rá. - Sokszor fordul elő ájulás, eszméletvesztés? - Hallom a kérdést tompán, visszhangozva, miközben anyám hangja újból és újból elmondja, milyen nagy lehetőség tárult elém azzal, hogy ideköltöztünk. A helyiséget betöltő két férfi-, s a lágy, női hang összekeveredik, színes masszává áll össze, mígnem ráébredek, milyen kínos találkozás ez az új doktorral. Nem kéne annak lennie, egy orvossal van dolgom, egy mindennapi hőssel, akinek nem én vagyok az egyetlen betege, de még csak az egyetlen daganatos betege sem. Mégis a hajamig elpirulok, ami kétszer annyira látszik sápatag bőrömön, mint kellene. Szégyenkezve lesütöm a pilláim, és próbálok úgy tenni, mintha az egész ájulás meg sem történt volna. Felszegem a fejem, és kezet nyújtok a férfinek, miközben igyekszem érthetően kiejteni a nevemet.
Két órával később a vécékagylót ölelem magamhoz, és kiadom gyomrom minden tartalmát, ami csupán egy almából, egy szendvicsből, és gyümölcsléből áll. Lehunyom a szemem, kézfejemmel megtörlöm a szám, és lassan, óvatosan tápászkodom fel a földről. Apám az ajtófélfának dől, és elkeseredetten nézi, ahogy a mosdóba kapaszkodom egyik kezemmel, míg a másikkal kiöblítem a szám, és fogat mosok. A lelkesedése máris alábbhagyott, ezért amint elkészültem, biztató mosolyt küldök felé. - Ne aggódj, apa! Itt minden más lesz. - Visszhangozom korábbi szavait, s most ő az, aki a fejét ingatja, és keserű mosolyra húzódik szája sarka. - Nem kell ezt mondanod, ha nem gondolod így. - Jelenti ki nagyot sóhajtva, és már épp ellöki magát az ajtókerettől, hogy hátat fordítson, amikor odacsoszogok hozzá, és vállára teszem a kezem. Azonnal ledermed, még levegőt sem vesz vagy két és fél másodpercig. - Jóra fordulnak a dolgok. Tényleg. Érzem! - Nevetek fel halkan, erőtlenül, és mikor vállai elernyednek, megnyugszom. Szembe fordul velem, magához ölel, kiszorítja belőlem a szuszt is, de nem szólok semmit, hagyom, hogy vastag karjaival körülöleljen, megkönnyebbülésünkben fürdőzöm, és nem akarom, hogy valaha is szomorúnak lássam. Soha többé.