A múlt keserédes illúziókban gyötör az álmaimon keresztül. Néha gyermekként látom magam, s koromon keseregve dacosan nézem végig míg anyám elhagyja az otthont. Máskor egy leány kerül a központba. Arca az idő homályába sosem veszhet, mégis ha az Úr engedi, és az álmok hozzá húznak, akkor kellemes melegséggel a mellkasomban ébredek. Két év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Az éjszakánként kísérő emléktöredékeim szerint utamon egy nő kísért. Egy ifjú, fiatalabb, mint én.  

Füst. Csupán ezt látom. Levegő helyett ez tölti meg az orromat. Ömlik be köhögésre nyitott számon. Tekintetem még most is a másik után tekint, ám biztosra veszem, hogy ilyen körülmények között nem találhatom meg. Fel kell kelnem. Ki kell jutnom innen. Minden elfecsérelt pillanat egyre közelebb hozza a véget és az azzal együtt járó kudarcot. Csak akkor halhatok meg, ha már ő sem él. Nem véthetek több ostoba hibát. Nem játszhatom el a saját esélyeimet! Ez... ennek nem így kellett volna történnie! Túlságosan is könnyelmű voltam. Sokkal több tervezést igényelt volna ez a művelet, de persze fontos volt elsietnem. Igazán el sem jut a tudatomig, hogy hirtelen már nem rá, hanem önmagamra haragszom. A következő alkalommal nem szabad majd fejjel rohannom a falnak. A tekintetem tovább halad a füst áztatta szobában, keresem az áldozatom, ám hirtelen jéggé dermedek. Belém vág ugyanis annak valószínűsége, hogy talán nem lesz tovább. Megrázom a fejem és hagyom a fenébe a kutatást. Helyette nagy nehezen lábra küzdöm magam és újra körülnézek. Ez utóbbi teljességgel felesleges tevékenységnek bizonyul, hiszen a jobbra pont úgy néz ki, mint a balra. Mindenhol csak az a rohadt füst. Mondták már páran, hogy hajlamos vagyok magam alatt vágni a fát, de most először érzek némi hajlandóságot arra, hogy ezt be is lássam. Mivel azonban ez nem a legjobb hely és időpont az ilyesféle eszmefuttatásra, a gondolatokat megpróbálom elmém legeldugottabb szegletébe űzni. Más se hiányzik, mint hogy még ezek is lassítsanak. Gúnyos, öniróniával telt mosoly jelenik meg arcomon. Nem bírtam magammal, hát a végére csak sikerült megcsinálnom! Bravó nekem! Van az öngyilkosságnak egyszerűbb és gyorsabban véghezvihető módja is. Nekem persze ez kellett. Túlságosan is belemelegedek önmagam szidalmazásába. Ez megint nem a legjobb ötlet, mert kurvára nem szeretnék bennégni.

Valamiért hihetetlenül élesen villan be egy régen volt nap emléke. Meleg volt. Nyár. Virágillat szállt a levegőben. Tömény volt. Émelyítően édes. Apa ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el kirándulni az erdőbe. Értelmetlennek találtam a tevékenységet, de nem akartam csalódást okozni neki, így végül rábólintottam a dologra. A végén egészen jól szórakoztunk. Addig a napig sosem csináltunk olyat és a változatosság, az újdonság igen kellemes volt. Akkor még tudtam nevetni. Akkor még képes voltam rá, hogy mást is érezzek a dühön kívül. A tragédia előtti napon történt. Egy teljesen hétköznapi srác voltam. Na jó, volt néhány meglehetősen furcsa hobbim és érdeklődési köröm sem számított átlagosnak, de ez minden. Meg persze apám meséi a farkasokról… Emlékszem voltak álmaim és igazán élni akartam. Miért foglalkoztam volna mumusokkal? Akkoriban még szentül hittem, hogy semmi sem teheti majd tönkre ennyire az életem. Túlságosan is naiv voltam. És vak. Igazság szerint nem is foglalkoztam a jövő problémáival. A jelennek éltem. Szórakoztam és kiélveztem minden lehetőséget.
Annie …  
Ő volt az egyetlen nő, aki érdekelt is, ám ezt magamnak se vallanám be, neki meg végképp nem. Vonzott az édes kis arca, a barna hajhuzataga, s a szemei. Mélyen titkolom ezeket az érzéseket, még a végén gyenge lennék, azt meg nem hagyhatom. Minden különbözőség, minden hibás lépés ellenére mi mindig ott voltunk egymásnak. Szétszakíthatatlannak véltem ezt a köteléket. Tévedtem. Én téptem szét. Megöltem az apját, hogy teljes értékű fenevaddá válljak. Tanulni akartam, mindent megakartam tudni, s természetesen ismerősöket is kellett szereznem, hogy a hatalmamat tudjam gyakorolni, mert máshogy nem nagyon lehet..

Reszketve álltam az ajtóban és igyekeztem meggyőzni magamat, hogy amit látok, az nem a valóság. Nem lehet. Ilyesmi egyszerűen nem történhetett meg! Életemben sosem éreztem még magam annyira gyengének. Minden erő elhagyta a testemet, tehetetlenül csúsztam le a földre a fal mellett. Álom, mondogattam, ez csak egy bizarr, beteges rémálom. De nem az volt. Véget ért az életem. Ott és akkor. Tudtam, hogy többé semmi sem lesz már ugyanaz. Nem kaptam levegőt. Forgott velem a világ és könyörögtem a mindenséghez, bárkihez, hogy tegye semmissé mindezt. Jelentéktelen fogalommá satnyult az idő. Többé nem volt jelentése. Mintha kitéptek volna a világból, ahol addig oly boldog, békés napokat tölthettem. Szó szerint megbénított a látvány. Az a sok vér váratlan hirtelensége leterített. Nem voltam biztos benne, hogy valaha képes leszek még lábra állni. Többé semmi sem volt biztos. Mindent átírtak. Szétszaggatták a forgatókönyvemet a maradványokat pedig tűzre vetették. Ez volt az életem. Tényleg csak volt. Annie apja a kezem által halt meg… csupán azért, hogy én hatalomhoz jussak. A düh, a kétségbeesés és egyben a csalódottság egyszerre tört belőlem a felszínre. Minden tökéletes volt eddig a percig. Az életem ebben a pillanatban omlott össze, mint egy kártyavár, melyet a szél elsöpör.
A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt a félelemtől, amely egyre inkább kezdett elhatalmasodni rajtam. Olyan érzés volt, mintha lángnyelvek simítottak volna végig a bőrömön, és mindenem ripityára tört volna. Nem maradt abba és nem is csillapodott egy kicsit sem.
Azon a napon láttak utoljára Seattle-be. Leléptem a városból.