Mindenkinek szüksége van Hősökre. Én Apámat képeltem mindenek urának. Róla hittem azt, hogy bármire képes lenne értem, hogy soha nem kell félnem, ha ő van nekem. Aztán megtörtént. Az amire egy hozzám korú lány sosem vágyna.
Nem vagyok ember. Egy fenevad vagyok. Szörnyeteg vagyok.
Egy szörnyeteg. Nem medve, gorilla vagy kutya.
Azt hiszed, ez egy tündérmese? Nincs olyan szerencsém. Bár az lenne.
Most már el kell fogadnom, nincs értelme úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Borzasztóan fogom érezni magamat egész nap, hullámokban jön majd, erősebben, aztán gyengébben, majd megint erősebben, az a görcsös gyomor-összerándulás, a keserves szégyenérzet, amitől ég az arcom, és szorosan behunyom a szemem, mintha ettől eltűnhetne az egész. És egész nap azt fogom mondogatni magamnak, hogy nem ez a legrosszabb, ugye? Hogy nem ez a legrosszabb dolog, amit műveltem életemben, hogy nem olyan ez, mint nyilvánosan felbukni vagy kiabálni egy idegennel az utcán. Nem olyan, mint amikor egy nyári kerti partin azzal aláztam meg a fickót, hogy durván kiabáltam az egyik barátja feleségével.
Nem olyan, mint amikor egy este verekedtünk, és golfütővel estem neki, kiszakítva egy darabot a folyosó vakolatából a hálószoba előtt.
Nem olyan...

2018 - ban történt a dolog.
Két hete kaptam meg a jogosítványomat és apám autójába pattanva akartam neki futni az iskolába. Lekéstem a buszomat, apa meg nekem dobta a kulcsot. És naná hogy igent mondtam. Kár volt. A tolatás eddig sosem ment, a vizsga nem volt lényeges, de ez alkalommal már vér kisérte és durranás. Kipattantam az autóból és hátra szaladtam… elütöttem őt. Letérdeltem hozzá…
Csak azután hangzott fel éles sikolyom, miután rájöttem, a mellettem lévő fekete víztócsa valójában vér, s ő már meghalt. A hangom elhaló nyöszörgés volt csupán, reszketeg, fájó nyüszítés a félelemben. A szívem vadul kalapált, zihálva, pánikolva vettem a levegőt. Égő szemeimmel a sötétségbe bámultam riadtan. Félelem járt át.
Apám hangja pedig mikor rám nézett, a szemembe, egészen lelkem mélyéig… a szavai a fejemben konganak.
Mi vagy te?
Undorodó hang formálódott a torkomban, de képtelen voltam kiadni magamból.
Egyszerűen benn rekedt, a lélegzetemmel együtt, ami riadtan verdesett, mint egy kismadár, a szívem azonban ezzel szemben vágtázó ménesként dübörgött a mellkasomban, a bordáim vastag íve alatt. Lehunytam a szemem, könnyáztatta arcom duzzadásain folyamként zúdultak le az áttetsző, sós, kétségbeesést és rettegést hordozó érzelemcseppek. De nem hozták meg azt, amit az ember várt volna tőlük. Nem hoztak enyhülést, nem hoztak megkönnyebbülést, csak hűtlenül elhagytak, csak a félelem maradt.
Még soha életemben nem éreztem magam ennyire egyedül, ennyire magányosnak. Soha nem rettegtem még ennyire. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Minden kusza és zavaros, a hangok, a fények, az érzések. Félelem. Sosem féltem igazán semmitől.

Most mégis rettegek.

Gondolataimba elmélyülve támasztottam a pultot. Hosszasan figyeltem azt a két, korombeli lányt, akik italukat szürcsölgetve nevettek mindenen. Egykor én is ilyen lány voltam. Akkoriban semmivel sem kellett törődnöm, maximum azzal, hogy visszaírjak-e a srácnak, aki üzengetett nekem vagy sem. Akkor nem kellett azon idegeskednem, hogy vajon miből fogok másnap megélni, hogy hogyan fogom túlélni az egyszerű, átlagos hétköznapokat. Ma? Nem akarok visszamenni anyámhoz, nem bírok vele meglenni egy fedél alatt.  
Közben pedig arról álmodozom, hogy egy nap lesz arra pénzem, hogy elmenjek innen jó messzire. S talán, de tényleg csak talán, ha nagyon nagy szerencsém lesz, egyszer még a szőke hercegem is rám talál. És megtalálom apámat. A Vérszerintit.
De mindez újra csak egy álom marad.
Furcsa dolog az elfogadás. A folyamat maga nem több a kényszernél, de a vele járó változás mindennél rosszabb. Elvesz mindent, ami valaha fontos volt. Ám ezeken túl talán a legrosszabb, a legelkeserítőbb reménytelenség, mi lesz, ha eljön az idő, s a választás nem adatik majd meg.
Pillanatok töredéke alatt változott meg számomra a világ, egyszerűen kiszakítottak sajátomból és egy másikba löktek ahol minden idegen.
Olyan vagyok, mint egy pillangó.  
Törékeny, rebbenő, megfoghatatlan, ahogy a lélek maga. A változékonyság szimbóluma. A fejlődés és az átalakulás útjait jelképezi. A teljes átalakulás szimbóluma. Megmutatja, hogyan lehet a legkönnyebben megvalósítani azt, amivé válni szeretnénk. A létezésével azt az üzenetet hordozza, hogy a változás örömteli és könnyed is lehet. A változás ugyanis elkerülhetetlen! Csak rajtunk áll, hogy továbbra is ragaszkodunk biztonságot nyújtó kapcsolatainkhoz és élethelyzeteinkhez, vagy inkább megtanuljuk a pillangótól ezt a finom, lágy tovalibbenést...