♫♫♫Up on a spike
They perched his head
Cursed his name
Burned his stead Csuklóm törve löktek a padlóra egy mocskos, sötét helyen, melynek egyetlen fénye a szűkös terem közepén himbálózó, sárgás fényű lámpa volt. Alatta pedig egy meggyötört férfi székhez kötöz… nem. Nem volt kötél. Egyszerűen üldögélt ott. Csontom reccsenésével – és ebből adódóan egy halk, ám annál mélyebbről jövő morgással – támaszkodtam fel a rögös betonpadlón. Ahogy ködös tekintetem tizenkét óra felé vándorolt, ismerős arc rajzolódott ki a félhomályban. A széken ülve. Az arc ismerős volt, a tekintetében mégsem leltem felfedezni a barátomat, aki napokkal ezelőtt tűnt el. Aki belerángatott ebbe az egészbe. Mégis – vagy épp ezért – rögvest fél térdre rántottam magam. Szemeim szinte felfénylettek, ahogy részben magamévá tettem az éjjel látó állatok képességét azért, hogy jobban láthassam őt.
-
Nem akartam... Nem akartalak… - Elhörgött mondatai, könyörgő tónusa arra engedett következtetni, hogy miatta voltam itt. Az állapota csak megerősítette ezt. Düh öntötte el kék tekintetemet. A barátom elárult, miután belerángatott. Bele valami olyanba, ami sokkal nagyobb nálam, és aminek nem akartam a részese lenni.
Vagy hazug volnék? Valóban nem akartam a részese lenni? Hisz miért jöttem volna New Orleans városába, a tűzfészekbe, ha távol akartam volna maradni a veszélytől? Az eltemetett vágyakozásom vonzott ide, a boszorkányok közé? A boszorkányok, a boszorkányom… De nincs itt semmi.
Senki.-
Kényszerítettek. Azt mondták, ha köpök, érezhetek. Muszáj volt. Muszáj. Azt mondták, visszaadják. Ne nézz így rám. Ne nézz. Örülök, hogy megtettem, Samuel! Mert a mély, gerinctelen szégyen érzete is felszabadulás a sötét ürességhez képest! Csak lebegtem. A semmi óceánjában. Azon gondolkodva, hogy vajon ilyen a halál? Ez vár mindannyiunkra? Csak sötétség. És egyedüllét. És a semmi. A semmi! AZT MONDTÁK! VISSZAADJÁK! Samuel, meg kell értened… - Még a rossz látási viszonyok között is kivehető volt, hogy tekintetét téboly járta át, hogy mindent elengedett, amit ismert, csak a megváltásra várt. Néhány felületi sérülésen kívül nem láttam rajta vallatás nyomát. Vagyis mágiát használtak, kikanalaztak belőle mindent, amit adni tudott. Ám mielőtt bármit reagálhattam volna, már nyílt is mögöttünk rozsdás sikollyal a pince ajtaja és hamar vámpírok lepték el a helyiséget. Továbbra is a földön voltam féltérdre ereszkedve, de ujjaimmal önkénytelenül már a combomon doboltam. Négy dobszó. Négy kopogás.
Pam,pam, pam, pam.
Pam, pam, pam, pam.
Ez történik, amikor befeszülök, amikor dühös vagyok és kezdem elveszíteni az uralmat az indulataim felett. Ami ebben az esetben egyenlő lett volna az öngyilkossággal, így minden erőm arra fordítottam, hogy a felszíni, szembetűnő orkán ellenére belül higgadt maradjak. Legalább addig, amíg megtudom, mit akarnak.
-
Mi az, alakváltó? – Egy sötét bőrű férfi lépett oda hozzám, tenyérbemászó mosollyal, azzal együtt pedig pofon-szerűen lökte el az arcomat. –
Nézzétek, hogy dobol. – Elnevette magát és a műsor még ment egy ideig. Kérdéseket tett fel, gúnyolódott. Nyilvánvalóan provokált. Minden erőmet felemésztette, hogy ne vegyem fel egy kaukázusi medveölő alakját és harapjam át a torkát. Valamint a fegyverét, ami egy vadászkés volt és a vámpírokra aligha halálos túl feltűnő helyen tartotta, ahogy a provokálás alatt folyamatosan odahajolgatott hozzám. –
Nem muszáj úgy végezned, mint a barátodnak. Bizonyítd, hogy hasznos vagy és életben hagyunk. Innen csak egyikőtök fog kisétálni. - Gyors az észjárásom, tudtam, hogy azt akarja, én támadjak előbb. Olyan fegyvert kínált tálcán, ami számukra nem jelentett halálos veszélyt. Egyikünket sem akartak életben hagyni. A barátomat végképp nem. Megtettem hát, támadtam.
De nem őket.
A törött csontok okozta fájdalmon felül kerekedtem, hirtelen rántottam ki a fekete bőrű vámpír övére erősített vadászkést. Azonban nem rontottam nekik. Ő felkészült a védekezésre és hárításra, mindhiába. Azzal a lendülettel, ahogy megszereztem a pengét, a barátom vettem célba, aki mellett térdepeltem és felhasítottam a szívét. A halálát okozva. Döbbent némaság telepedett a pinceszobára. Én pedig vérben ázott kezekkel álltam fel végre, a majd’ két méteremmel a vámpírok fölé emelkedve. A kék tekintetemről dominancia tükröződött. Külső szemlélő nem tudta volna megállapítani ránézésre, hogy azok egyébként élve felzabáltak volna. Hisz csak egy alakváltó vagyok.
-
Életben hagysz? Azt hiszed ennyivel le lehet kenyerezni? Mi vagyok én? Egy háború utáni berlini kurva, aki egy pár zokniért és csokoládéért mindent a szájába vesz? Ha azt akarod, hogy neked dolgozzak, az sokkal többe fog kerülni. – Mindent feltettem egy lapra. A férfi természetfeletti erejét a szívem kitépésétől pusztán egy fekete ing választotta el a mellkasomat fedve. A másodpercek csak teltek én pedig kezdtem úgy érezni, hogy megállt az idő és megfagytak a vámpírok, mire a vezérük végre feleszmélt a döbbenetből és undorítóan elmosolyodott.
-
Tudod mit? Kedvellek. – Eközben a többi felé fordult és egy laza kézmozdulattal intett. –
Takarítsátok el a másikat. – Egyetlen – összetett, de egyetlen – megnyilvánulással meggyőztem New Orleans legbefolyásosabb személyét arról, hogy akar engem. Tudtam, hogy innen már csak feljebb kerülhetek.
Hush-a-bye, dont be afright
Mama will sing through all the night
Many an hour before morning sun
Don't dream of horror yet to come
Hiába minden ellenszenvem, azt el kell ismernem, hogy az apám néhány vitális dologra megtanított. Az egyik ezek közül az, hogy légy mindig az ellenségeid előtt két lépéssel. A barátaid előtt pedig hárommal. Megöltem a barátom, mert láttam a szemeiben, hogy nem maradt belőle semmi, csak egy üres váz. Felhasználtam őt a saját érdekemben? Igen. Nehéz volt? Rohadtul, igen. Bánom? Nem. Elvettem az életét ahelyett, hogy hagytam volna, hogy utolsó hónapjait tébolyultan, nyomorban töltse. Szenvedve. Láttál már háborús filmet, amikor a még élő katona levetkőzteti a halott társát a túlélés érdekében, miközben azt emlegeti, hogy sajnálom testvér, sajnálom, de neked erre már úgysincs szükséged? Pontosan ilyen helyzet volt a miénk. A vámpírok nem tervezték őt életben hagyni. Tulajdonképpen engem sem.
De tudod akkor vagy halott, ha behódolsz, ha feladod. Akkor
halott vagy. Ha valamit megtanultam relatív rövid életem során, hát az ez. Már pedig én nem fogok behódolni. Amikor a tükörbe nézek egy embert látok, aki a mocsok és vér tengere felett, egy vékony kötélen egyensúlyoz. A víz emelkedik, a kötél pedig hamarosan elfogy. De az a hamarosan nem
most.
***
A canon leírás
ITT található.