A holdfény vékony foszlányokban tudott csak utat törni magának a barlang gyér hézagjain keresztül, ezüstösen vibráló fénycsíkokat festve a szerényen lobogó tűz által felmázolt árnyékokra. A barlang falai a holdfény és a lángok narancsos kékségében derengtek, kihangsúlyozva az oszlopok törzsébe vésett cirádákat, elmélyítve az eggyé olvadt sziluett piszkos-foltos vonásait. Sacha válla kezdett beállni, a merev sajgás kisugárzott az egész hátába, mióta a nő feje rázuhant, hogy támasztékul használja az alváshoz, mégsem mozdult, hagyta, hogy a másik pihenjen, és csendben imádkozott, hogy a vállán növekedő, nedves folt könnyektől származzon. Maréknyi szotyit csipegetett, fogai közé csippentve felfejtette a héjat, majd a tűzbe hajította azt. Csupán ez, és a halkan ropogó lángok csaptak némi zajt az oszlopokkal körbebástyázott, barlangi menedékben.
A csend egyre hosszabbra nyúlt köztük, míg végül Sacha úgy nem érezte, ha most nem töri meg, hát soha. Aztán a nő megmozdult, felemelte a fejét a férfi válláról, aki néma együtt érzéssel, hetykén szotyizgatva figyelte, hogyan próbálja rendbe szedni magát.
- Kér belőle? - Az érintetlen, zsebből előbányászott magvakat a nő felé kínálja, ám annak arckifejezése láttán még egy kicsit bátorítja finnyáskodó partnerét. - Vegyen bátran! Egy cikkben olvastam, hogy sok benne az antioxidáns. Bármi is az. Jobb, mintha éhen halnánk.
Bár annyi szotyit nem hord magával, hogy ketten napokig is eléljenek belőle. Lassan ki kell mozdulniuk a barlangból, hogy tovább álljanak - vagy kénytelenek lesznek egymást megenni, és mivel kettejük közül a férfi az, aki képes bármilyen ragadozó alakját felvenni, máris előnyben érzi magát.
- Lehetne újra szőrösebb és foghatna valamit az erdőben, azzal többre mennénk. - érkezik a csípős válasz, mire Sacha ellenállhatatlan pillantással a nőre somolyog, annak riposztja azonban hamar lelohasztja a vadászösztönét - mindenféle értelemben.
- Így nem vagyok elég szőrös magácskának?
- Felőlem így is vadászhat odakinn, ha úgy tartja kedve...
Újabb csendszünet áll be közéjük, amit a férfi ezúttal nem próbál nagy igyekezettel megtörni. Inkább grimaszokat vágva a gondolataiba mélyed, az elmúlt néhány óra eseményeit emésztgetve. Fogalma sincs, hogyan élte túl, ahogyan arról sem, hogyan lesz képes átvészelni a következő néhány napot egy ilyen kellemetlenkedő nősténnyel a nyakán.
A nő végül megszólal, magára vonva Sacha fenyőszín szemének érdeklődését, hogy aztán nevetésben törjön ki a kérdés hallatán.
- Mi lenne, ha bevetné állatias ösztöneit és kiszagolná, hogy tiszta e a terep?
- Állatias ösztönök? Ezt a NatGeón hallotta? - Bár a legtöbben azt nézik ki belőle, hogy egész este sörrel a kezében focimeccset néz a kanapén (így is van), olykor-olykor művelődésre is adni szokta a fejét, és igényesebb inputokat választ magának. Például olvas. Igazi, kézzelfogható újságot. Meg NatGeót néz, bár az legtöbbször csak háttérzajként duruzsol a lakásában. De hát a szándék a lényeg, nem igaz? - Nem kell aggódnia, már körbevizeltem a barlangot. Nem merészkednek ide más állatok - kacsint végül a nőre, s igyekszik magába fojtani ismét feltörni kívánkozó nevetését annak elakadó szava láttán. Talán túllőtt a célon és sikerült valami istenkáromlót mondania? Pedig tud ő ennél barbárabban is viselkedni... Visszavágásra azonban nem számít, főleg olyan élesre, amit a vörös démon az egója közepébe állít bele.
- Nem nézek tévét. Az köztudottan butít, ha érti.
Nem elég, hogy hisztis, még okos is! Igazán csábító kombináció, és ha nem üldözné mindkettejüket két őrült, talán ki is használná az elszigetelt barlang kínálta lehetőséget. Így viszont - meg hát úriember lévén - csak vigyorog a beszóláson.
- Szőrös és buta? Nem is rossz... - Annyiban viszont igazat ad a nőnek, hogy körbe kell járnia a terepet. Elteszi hát a szotyit, visszaszórja a maradékot a zsebébe és feltápászkodik a tűz mellől, viseltes csizmájával taposva el a parázsló tűz maradékát. Összeszedi kevéske motyóját, indulásra készen, és a nő hangjára csak hümmög, de nem igazán figyel, míg fel nem fogja kérdésének valódi értelmét.
- Tényleg körbevizelte a barlangot? Mindenhol?
Hát hogyan lehet egy ilyen magas labdát veszni hagyni? A vigyor lassan visszakúszik az arcára, pillantása sokat sejtető, ahogy ártatlanul, ám annál jelentőségteljesen körbenéz a barlangban, míg tekintete végül a nő lábán nem állapodik meg, csupán néhány illetlenül röpke pillanatra.
- Bezony. M-i-n-d-e-n-h-o-l. - némán artikulálja csak a betűket, pontosan tudja, hogy a kellő hatást így is eléri. A nő arcán átfutó érzelmek minden pénzt megérnek, főleg az a finnyás, kapkodó reakciója, amit levág közben.
- Ez az én szerencsém. Egy ilyen erdőlakó vizelőbe kellett belebotlanom... Volna olyan kedves és megmondaná, hogy hova indul?
- Honnan veszi, hogy az erdőben lakom? - ismét csak a lényeget ragadja meg, hátára kanyarítva a táskáját, de a vörös nőstény arckifejezése, tanító nénis kiállása a csípőre vágott kezével arra készteti, hogy most az egyszer megpróbáljon rendesen is felelni, ne csak elkomolytalankodni a szituációt, ahogy mindig is szokta. - Kimegyek körbenézni, ahogy rám parancsolt. Bár hadd jegyezzem meg, sokkal jobban kedveltem, amikor még édesdeden szunyókált... Leszámítva a tócsát a vállamon.
Hát, legalább megpróbálta, újdonsült túlélőpartnere cukkolása azonban nem olyasmi, amiről könnyen képes lenne leszokni. Egész életében humorral palástolta el a fájdalmát, a komolytalanság és az élet laza felfogása, a könnyed vállseprés segítette át a legnehezebb helyzeteken. Olyan védelmi mechanizmus ez Sacha számára, melyről nehezen mond le, főleg idegenek előtt.
- Pardon?! Már elnézést, de nem én kértem, hogy tegye a vállát a közelembe! - Hogyne, teljesen véletlenül zuhant be a feje alá, amikor elaludt... A férfi türelme fogytán, ezt jelzi látványos szemforgatása és bosszús sóhaja is, s ezen a nő további szavai sem igazán segítenek. - Most tényleg itt akar hagyni azok után, ami történt?
Utálja beismerni, de igaza van, bár valószínűleg ezt Noémie sem tudja, hiszen nem ismeri Sachát, nem tudja, a férfi mennyire lelkiismeretes és kötelességtudó a nagy igyekezetében, hogy minél lezserebbnek és megbízhatatlanabbnak látszódjék. Minél inkább teper azért, hogy mások ne támaszkodjanak rá, annál jobban kitart mellettük, ha végül megteszik.
- Nézze, azon túl, hogy mindkettőnket holtan akarnak látni, nem sok közös van bennünk. Az a valami, ami köztünk történt... Nos, nem gyakran mondok ilyet, de nem hiszem, hogy megismétlődik. Maradjon itt, amíg megnézem, tiszta-e a terep, aztán visszajövök magáért és hazaviszem. - mondja, és szentül hiszi, hogy ebben pedig neki van igaza. Fogalma sincs, mi történt kettejük közt az erdőben... Mintha a nő, az a vad idegen fruska, akit akkor látott életében először, olvasott volna belőle. De szó szerint. Valahogy egymásra hangolódtak érzelmileg, pedig a nevét sem tudta, és épp hogy csak hozzáért. Azt persze már az első pillanatban sejtette, hogy boszorkány; nehéz megmagyarázni, de megérezte az illatán.
- Akkor már most távozhat, mert nincs többé otthonom.
A férfi megtorpan, pár szívdobbanásra tisztán kivehető az arcán átsuhanó, összes érzelem, mielőtt fásult mosolya mögé rejtené.
- Nos, talált még egy közös pontot bennünk. - Törzsével visszafordul a nő felé, az arcán játszó mosoly meglepően baráti, kedves, szelíd, ahogy állával az odú szája felé biccent. - Jön?
Egymás oldalán vágnak neki a sűrű erdőnek. A férfi kissé lemarad, arra ügyel, hogy hangtalanul lépkedjen, emberi vázában se csapjon semmiféle zajt. Tekintete azonban már egy állat éberségével lesi a bokrokat és lombokat, miközben a nő gondtalan csacsogását hallgatja.
- Maga jól tájékozódik az erdőben, felköltözhetne valamelyik fára. Én meg majd otthonossá teszem a barlangot…
Fogalma sincs, hol maradhatott le, hiszen azt sem tudta, hogy már barátok, de hogy a nő rögtön a letelepedésen gondolkodik...
- … és gyönyörű, ágyékkötőben rohangáló gyermekeink lesznek! - fejezi be a nő helyett a mondatot a pillanat hevében, ám Noémie arckifejezése arra utal, nem maradt le semmiről, még a barátság lépcsőfokát sem sikerült megugraniuk, így Sacha lelkesedése hamar lelohad.
- Ugyan, kérem. Maga meg én? ... van papírja róla, hogy nincs fertőző betegsége?
Na szép, ő kezdi az egészet, aztán még Sachát kéri számon!
- Maga akar lakberendezkedni, miközben üldözik! Még meg sem kérdeztem: dühös ex? - Óvatos kísérlet a téma terelésére... A férfi jobbnak látja, ha a családalapítás kérdését eltolják néhány hónappal. Évtizeddel. Reinkarnációval. Elcsípi a kelleténél hosszabb hatásszünetet a nő részéről, ám mielőtt szabadkozhatna, hogy kérdésén finomítson, a másik válaszol.
- Nem mintha magára tartozna, de a férfi kiléte… nos, nem tartozik magára.
Végtére is mindkettejüknek megvannak a maguk titkai. Sacha sem tervezi felfedni őket a nő előtt, így hát nem is faggatózik, beéri az elutasítással és inkább ismét komolytalanabb vizekre evez.
- Ó, szóval férfi?
Olyanok, mint két párhuzamos vonal, melyek tükröt tartanak egymásra, ám sosem érintkezhetnek. Már alig félnapnyi ismertség után látható, milyen sok közös dolog kapcsolja össze kettejüket, mégsem mutatnak szándékot rá, hogy megnyíljanak. Pedig egy részük már határozottan nyitott, tudtukon és akaratukon kívül...
- Igen, egy férfi. Mikor fog négy lábra ereszkedve szimatolni?
Mire azonban a nő befejezhetné az okoskodást, a férfi vállas, robosztus alakja elfoszlik mellőle. Rozsdabarna, puhán osonó farkas veti be magát a fák közé, fenyőzöld szeme néhány szívdobbanásig visszatalál a nőre, mielőtt elnyelné az aljnövényzet.