we all have stories we won't ever tell

Majdnem 500 éve létezem a világban, megannyi dolgot átéltem már, de soha nem tapasztaltam még akkora fájdalmat, mint azon az estén éreztem, amikor a varázslat meghozta a kellő hatást, hogy tudjam baj van. Nem is kicsit. Gyorsan kellett cselekednem, nem tehettem mást. Esélyesen nem csak az ígéret miatt, vagy a fájdalom miatt, amit éreztem; egyszerűen csak nem akartam hagyni azt se, hogy újabb ártatlant vegyen el akár ez a világ. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy volt-e köze hozzá természetfelettinek, vagy nem, de aztán kiderült, hogy szerencsére nem, vagyis azt hiszem. Biztosra nem állítanám, hiszen sokan értenek remekül eltüntetni a nyomukat. Emiatt pedig muszáj ébernek maradnom. Az pedig, hogy most itt voltam és nem csak a kórházban látogattam meg. Sokan azt mondanák, hogy csak kötelességből teszem, vagy a bűntudatom hozott ide. Mind a kettőnek köze volt hozzá, de volt még valami. Volt valami számomra is ismeretlen és megfoghatatlan, hiszen régóta nem éreztem azt, hogy bárkinek a társaságára is vágynék a tiszteletbeli körön túl, de az ő hogy léte tényleg érdekelt. Tudni szerettem volna, hogy hol van.
Halkan kuncogok a mutatványának köszönhetően, majd ahogyan közeledem felé egy-két papírt fel is kapok a földről, mielőtt még a szél szeretné őket messzebbre vinni. Lehet mégse volt annyira jó ötlet csak így betoppanni, vagy már túlzásnak érzi ezt az egészet? Kórházban is jártam párszor nála, ültem az ágya mellett és vártam, hogy valami biztatót mondjanak és ő se adja fel. Én megtettem, amit megtehettem, teljesen én se gyógyíthattam meg. Azzal többet ártottam volna, mint segítek. Mint volt az a sorozat, a Szellemekkel suttogó. Ott is miként kételkedtek az emberek a nőben, ez pedig talán még rosszabb lenne. Elég csak arra gondolni, hogy minket máglyára is küldtek.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Nem tűnt fel, hogy ennyire elmélyültél a papírjaid között. – nyújtottam felé az elejtettek egy részét, amolyan békeként. Reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak a jelenlétem, de csak egy szavába kerülne és már itt se lennék. Vagy legalábbis nem úgy, hogy ő arról tudna.
- Ezt örömmel hallom, akkor jobb lenne, ha többé nem okoznék szívrohamot neked, mert a végén én leszek a ludas a halálodért. – próbáltam én is kicsit játékosabbra venni a figurát, mintha azt remélném így kicsit ő is fel tud engedni és nem fog aggódni dolgok miatt, vagy nem fogja feszélyezni a jelenlétem. Ugyanakkor mindezek ellenére azért a pillantásomból könnyedén kiolvasható volt az őszinte aggódás.
- Hála nekem? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet, miközben mélyen legbelül kihordtam egy szívrohamot, mert elsőre nem úgy értettem, ahogyan ő. Aztán leesett, hogy mire is gondolhat. – Inkább az orvosoknak kéne köszönöd. Én csak annyit tettem, hogy hívtam őket, ez nem olyan nagy dolog. – legyintettem is egyet a szavaim mellé, mert azt nem kell tudnia, hogy ennél több volt. S a varázslat mennyi energiámat is emésztett fel. Mágia hatalom és átok is, hiszen minden varázslatnak ára van. Minél idősebb vagy, annál jobb lehetsz és annál jobban el tudsz igazodni a világban, de valójában annál nagyobb eséllyel lesz olyan korszaka az életednek, amit elfelejtenél, mert a sötét mágiának hódoltál a jó helyett.
Próbáltam elfojtani a mosolyomat, inkább még sietve pillantottam az épületre, az emberekre, mert nem akartam azt, hogy félreértse, de egészen mulattatott ez a bemutatkozás, amit előadott.
- Ez aztán bemutatkozás. Nos, az biztos, hogy ehhez foghatót még soha nem hallottam. Egészen egyedi lett, de nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne a helyzet. Mindenkivel történik rossz. Kár lenne ezért hibáztatnod magad. Maximum akkor tedd meg, ha nem tanulnál a hibáidból. S egyébként is a veszélynek köszönhetően igazán izgalmas élet, nem? Így legalább tudjuk, hogy minden perc kincs. – rántottam meg a vállaimat,  a táskám pántját kezdtem el babrálni a kezeimmel. Lehet bölcsebb lenne hallgatnom is, mert esélyesen pont arra van szüksége, hogy valaki lerohanja őt kéretlenül a véleményével.
- Netán ismersz olyan balféket, aki elfogadna őrangyalának? – ugrattam őt mosolyogva, kósza tincset a fülem mögé simítottam. – Erre jártam és gondoltam beugrom, hogy megnézzem miként is vagy. Kórházban mondták, hogy már kiengedtek. – avatom be, hogy miként is leltem meg itt. Rendben van, mágiával is megtaláltam volna, de azt mégse kérdezhetem meg, hogy ismerte például a Bűbájos boszorkányokat? Csak azért, mert én is valami olyasmi lennék! Még ötletnek is borzalmas. – Sajnálom, én nem akartam tolakodó lenni. Biztosan furának gondolsz, vagy őrültnek, amiért a kórházban is annyit jártam nálad, most meg itt vagyok. – szinte koppant is az a bizonyos kő, ahogyan leesett mennyire is őrültnek gondolhatna bárki is. Lehet mégse vagyok olyan jó őrangyal, mert már inkább zaklatásnak minősülne amit csinálok. - Csak aggódtam érted! Lehet jobban járok, ha inkább hallgatok, mert a végén teljesen őrültnek fogsz hinni. - zavaromban elnevettem magam és a kezemet is a farmerom zsebébe csúsztattam, mielőtt még több hülyeséget csinálhatnék.

we all have stories we won't ever tell

Soha nem szerettem senkinek se tartozni, de pár évtizede már adóssá váltam egy farkasokból álló családnak. Hiába ennyi évszázad a hátam a mögött, hiszen olykor még engem is érthetnek meglepetések, s ha ők nem lettek volna, akkor már rég nem élnék. Egy dolgot kértek, hogy óvjak meg valakit a családban. Nem csak a rá leselkedő veszélyektől, hanem attól is, hogy netán kiváltsa az átkát. Egyszerre tudtam érteni, hogy miért akarják távol tartani ettől a világtól, amiben én is rekedtem, ugyanakkor teljesen mégse. Emlékszem, hogy régebben mennyiszer éreztem úgy, hogy nem vagyok teljes. Hiányzik az egyik felem, aztán megjelent az erőm és szép lassan kiteljesedtem. Nem mondom, hogy nem részegített meg olykor az ezzel járó „hatalom”, megannyi rosszat tettem már ennyi évszázad alatt, míg a fájdalom elvakított, de visszataláltam ahhoz, aki hajdanán voltam. Megleltem újra a békémet, miközben a múltamat szép lassan részben elengedtem, hogy ne mérgezhessen tovább.
Nem tudnám megmondani, hogy miért, de félelmet éreztem a pillantásukban, mintha el lenne átkozva az, aki a családjukban kiváltja az átkot; biztosra viszont ezt soha nem vettem volna. Én nem kérdeztem, ők nem mondták. Megmentették az életüket, így részben az életemmel tartoztam egy másik életért. Vannak veszélyes varázslatok, de láthatatlanná még én se tudtam volna, így máshoz kellett folyamodnom, hogy biztonságban tudjam, míg szép lassan kicsit el is feledkeztem róla, a kötelességemről az élet áradatában, miközben a mostani kor magába szippantott engem is. Eleinte híres színésznőként, most meg színházakban játszom. Sokkal jobban imádom az utóbbit, mintha a színpadon részben hazatalálnék és közben újra, meg újra másnak a bőrébe bújhatok, újra élhetek akár általam ismert korokat is.
Emlékszem arra a pokoli fájdalomra, ami egyszer csak átjárt és ráébresztett arra, hogy valami nagy baj történt. Meg kellett találnom őt és még éppen idejében érkeztem. Sokan nem tartanák helyesnek, hogy egy embert gyógyít mágia, de nem hagyhattam azt, hogy meghaljon. A többit meg az orvosok is el tudták végezni. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem emlékszik semmire se. Ő csak annyit tudott, hogy én voltam az, aki rá talált és nekem köszönheti az életét. Ostoba voltam, hogy azt hittem nem lehet baj.
Kíváncsian fürkészem a diákokat, tanárok, akik  az épületbe, vagy éppen abból siettek ki, hogy egy másikba betérjenek, vagy másabb irányba haladjanak a dolgukat intézve. Aztán megpillantottam őt is. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy jól tettem-e azt, hogy kimerészkedtem az árnyékból, de letagadni se tudtam a létezésemet. Még ha ő a pontos okokat nem is ismerte. S talán mindig is így marad. Miután egyedül maradt sietve álltam fel a padról és indultam el felé.
- Helló idegen! - mosolyodtam el, miközben egyre közelebb értem hozzá. Ha hagyta, akkor nyomtam még egy puszit is az arcára, amolyan baráti üdvözlésképpen. – Azt hittem, hogy már nem is szabadulsz. Hogy érzed magad? – pillantottam rá kérdőn, hiszen lehet hozzájárultam a gyógyulásához, attól még nem voltam biztos abban, hogy annyira jól van, mint mutatja. – Emlékszel valamire a balesetből, vagy már a rendőrök is feladták a dolgot? – próbáltam burkoltan feltenni az egyik legfontosabb kérdést. Egy részem még mindig aggódott amiatt, hogy netán rájön arra, hogy mit tettem, vagy inkább mi is lehetek. Az emberek pedig ritkán képesek ezt elfogadni, de emiatt nem lehet őket elítélni. Esélyesen én se hinném el se elsőre, se másodikra, ha valaki azt mondaná, hogy boszorkányok, vámpírok és farkasok, meg a többi könyvekből, filmekből ismert lény létezik és pontosan úgy néz ki, mint én vagy bárki más az utcán. Arról fogalmam sem volt, hogy ő mennyit is tud erről a világról. S minden egyes újabb találkozáskor ráébredtem, hogy túlzottan is keveset tudok róla, emiatt pedig még óvatosabbnak kell lennem.