Mit meg nem teszünk a szeretteinkért. Feláldozzuk elveinket, önmagunkat. Oldalra nézünk csak, hogy ne lássunk valamit. Hazudunk, csalunk és átgázolunk másokon csak, hogy annak jó legyen aki hozzánk közel áll. Nekem olyan kevés ilyen ember volt az életemben. Marcel, Joshua az utóbbi időben Camille na és persze Kol. Camille volt az egyetlen akinek emberi mivolta tartott engem is a földön a sok vérfaló között akikkel körülvettem magamat. És miattuk annyiszor tettem meg olyan dolgokat amikre elsőre csak annyit mondtam, hogy ki van zárva. S bár tudtam, hogy Kol sem különb Marcelnél vagy Joshnál, nekem ő mégiscsak Kol volt. Az a Kol aki segített varázsigéket megtanulni, aki erősítette a varázserőmet aki támogatott aki sose bántott aki…noss aki nem a mostani Kol. Lehet most megint azt kéne tennem mint Josh első emberölésénél, vagy Marcel vérengzéseinél. Egyszerűen csak félre tekintenem. De nehezebb ellentmondani az elveknek mikor valakivel szemben elvárásaid vannak és ezt együtt rontottuk el. Én azért mert mindig túl sokat várok el másoktól ő pedig azért mert más arcát mutatta mint amilyennel most szembeállít. Őt bámulom, megrökönyödve és szüntelenül. Már-már frusztrálónak érzem azt ahogy próbálom kihámozni a fejéből a gondolatait -persze semmi sikerrel-. De ha nem nézném őt ilyen kitartóan akkor talán nem is látnám most a fejrázást ahogy automatikusan nemet mond kérésemre. Igaz mit is vártam? Azt, hogy egyszeriben mesélni kezd minden érzéséről és tettéről? Naiv, naiv Davina Claire. Csak hallgatom őt, nem válaszolok. Fülemben cseng mondatának minden szava. Mélyen belül tudom, hogy igaza van és még mindig jobb, hogy a vértasakokat találtam halomban mintha hullák állnának egymás hegyén hátán a szekrénybe górva. - Csak olyan… olyan… - harapom el a mondat végét, csupán csak azért mert tudom, hogy ha folytatom akkor lavinát indítok el amiből nincs visszaút. Így suttogva ejtem csak ki azt a két szót, de tudom, hogy úgy is hallja. - … más vagy. - Látom, hogy zavart, hogy fél. Óh ha tudná, hogy én is mennyire rettegek attól, hogy mit fog mondani és hogy annak milyen következményei lesznek rám, ránk nézve. Nem akartam őt elengedni. Olyan nyálas. És mégis. Az az érzés amit érzek iránta ilyen fiatalon, más talán azt mondaná ez valami tini szerelem. Én valahogy mégis érzem legbelül, hogy ez nem olyan dolog amin túl tud lépni az ember. Talán épp azért mert olyan kevesen vannak azok akik ismernek engem, igazán. Gondolataim elkalandozásából olyan erővel ránt vissza Kol szava, hogy szinte érzem ahogy a padlónak esek. „Neki bevált.” Visszhangzik a fülemben a szava és nem is merek belegondolni, hogy ez mit jelenthet. Lelki szemeimmel magam elé festek egy képet ahogy Kol abban a sötét sikátorban áll ahol engem is várt az első találkozásunkkor csak épp nem engem hanem ismeretlen áldozatokat rángat be magához és addig ízleli a vérüket még az összeset ki nem szipolyozza belőlük majd azok összerogyva zuhannak a hideg, nedves kőre, utolsó érzelmükkel mely a maró félelem. Libabőrös leszek és meg is remeg a gondolatra, hogy hány ember halála száradhat Kol lelkén. Az én erkölcseim ezeket már nehezen dolgozzák fel. Csöndben maradok, szólni sincs kedvem. Ízlelgetem a mondandóját és próbálom kiüríteni a fejemből a fekete képeket. Mély levegőt veszek és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy megszólaljak. - Ezek szerint nem csak a vértasakok jelentik az egyetlen ételforrásodat? – nem bírom tovább, a padlóra szegezem tekintetemet és olyan kitartóan nézem azt mintha a világ legizgalmasabb dolga lenne ott. Szükségem van a bizonyosságra. Talán azért mert ezzel könnyebben el tudom fogadni és nem lesznek bennem kérdőjelek, vagy talán azért mert így egyszerűbb lesz lezárnom. A következő monológjára azonban kinyílik a bicska a zsebemben és hatalmas elánnal kapom fel a fejemet az előbb olyan érdekesnek gondolt padlóról. - Óh, nekem ez édes kevés magyarázat lesz, hogy bocsika ez vagyok én vagy hozzászoksz vagy nem, én igazából nem tudok ezzel mit kezdeni. Te is tudod, hogy ez egy kicseszett hazugság. Neked ez így jó? Élvezed, hogy nem találkozunk, hogy bujkálsz mert nem tudod féken tartani a benned rejtő vámpírt? Mondd, hogy boldog vagy és békén hagylak. De ne haragudj Kol Mikaelson én ezt nem fogadom el magyarázatnak. – rántom fel a szemöldökömet és érzem ahogy az arcomba tódul az összes vér ami a testemben csordogál. Bele se gondolok, hogy milyen következményei lehetnek annak ha felhergelem ilyen állapotban. Eddig se volt túl beszámítható így meg, hogy egyenesen közölte velem, hogy nem is igazán tudja magát rávenni arra, hogy fékezze ösztöneit így most már biztos az amit eddig csak gondoltam, és reméltem, hogy becsapnak a megérzéseim.
Épp annyira vagyunk különbözőek, mint amennyire hasonlítunk egymásra, és a visszatértem óta ezek a különbségek csak még inkább kirajzolódtak. A túlvilágon még könnyű volt úgy beszélni, hogy van bármiféle jövőnk is együtt, hisz abban sem voltam biztos, hogy vissza tud hozni. Inkább csak egy álmot próbáltam dédelgetni, de amint valóra vált, a valóság is megtalált. Talán mindkettőnknek jobb lett volna, ha messze maradok, ha vissza se nézek New Orleans határát elhagyva. De nem tudtam, mert bármekkora is legyen a kontraszt közöttünk, képtelennek bizonyultam csak úgy elhagyni őt, aki végre felébresztett bennem valamit, ami a legtávolabb állt a gyűlölettől. Valamit, amit már réges rég elengedtem, azzal a meggyőződéssel, hogy sosem fog visszatérni hozzám semmilyen formában. És mégis. Mikor beléptem az ajtón, hagytam, hogy az érzelmeim egy pillanatra felülírjanak bennem mindent, és még az a több száz év létezés sem tudta megváltoztatni azt a tényt, hogy egy ősi ragadozóvá változtattak. És a harag – az a tiszta, gerincvelőig hatoló, idegtépő düh – hatalmas része volt egész életemnek. Nem tudok megválni tőle. Egy részem azt akarja, hogy ő is úgy utáljon engem, mint ahogy én magamat, egy másik részem viszont azt szeretné, hogy javítson meg valahogy, bárhogy. Az a lésújtóan magabiztos pillantása pedig, amivel megajándékoz elégnek bizonyul, hogy mentálisan visszább vegyek pár lépést. Érzem, ahogy arcom lassan ellágyul, elveszíti a feszességet, amit ráerőltettem, de szemeim továbbra is sötéten vizslatják az övéit. Próbálom kitalálni, hogy mi lesz a következő lépése, de pont annyira kiszámíthatatlan, mint én. Hangja épp olyan határozott, mint amilyen tudatossággal összefonta karjait a mellkasa előtt. Ez kibillent a saját magabiztosságomból. Pedig igazán tudhattam volna, hogy Davinára nem olyan könnyű ráijeszteni, mint az elsőre tűnik. Nemegyszer tapasztalhattam meg ezt első kézből. Ha nem épp egy ilyen lehetetlen helyzetben lennénk, még egy mosolyt is megengednék magamnak ostobaságomon. De pontosan ebbe a helyzetbe kevertem bele magam, szóval nem mosolygok. Nincs min, pedig, ha valaki, hát én képes vagyok bármiből viccet csinálni - védekezésből, természetesen. Csupán a fejemet rázom meg, lemondóan, a követelőzésére, miszerint értessem meg vele, mi történik. De nincs mit megérteni, végre újra a régi önmagam vagyok, és ennyi. Nincs semmiféle átok, vagy különleges ok arra, amiért direkt kerülöm néha. Egészen egyszerűen így próbálom megvédeni, magamtól – az erőszakos felemtől, amelyik épp most is azon gondolkozik, vajon milyen íze lehet a vérének. - Megérteni, mit, pontosan? Visszahoztál az eredeti testembe, vámpírként, ahogy annak lennie kellett. A dolog melyik részéhez kell magyarázatot adnom? Hirtelen megváltozott, lágy hangja betölti a bennem rejlő ürességet. A kérdésében nincs semmi hátsószándék, de a családommal töltött évek megtanítottak arra, hogy félig mindig pillantsak hátra a vállam felett. Egy lépést muszáj hátrálnom tőle, hogy áttudjam gondolni tiszta fejjel a dolgot. Szívének ütemes dobbanása kezdi elvonni a figyelmem, és nem a jó értelemben. Eljött az ideje annak, hogy beengedjem azokba a sötét részekbe is, amiket eddig rejtegetni próbáltam előle. Az már rajta áll, hogy mit fog kezdeni a szolgáltatott információval. Élesen szívom be a levegőt, mielőtt megszólalnék. Érzem, ahogy tüdőm megtelik az illatával, amit egy mély kilégzéssel próbálok kompenzálni. Nem nézek rá, inkább mellé. - Nagyon jól tudod, hogy mit láttál, Davina. Ha jól emlékszem, a kis barátod, Joshua is ilyeneket használ emberek helyett. A különbség kettőnk között csupán annyi, hogy neki bevált. - a méreg foszlányai még ott leledzenek szavaim mögött, de minden erőmmel próbálom visszafojtani. Feszült mozdulatot teszek kezemmel, félúton sikerül visszafognom, hogy ne üssek bele a makulátlanul lefestett fehér falba. Észrevétlenül próbálok elállni az útból, hogy ne legyek akadály Davina és a nyitott ajtó között, ha úgy döntene. - Sosem tudtam igazán rávenni magam, hogy megtanuljam féken tartani azt... ami vagyok. Nem gondoltam bele, hogy majd valamikor a jövőben viselnem kell ennek a következményeit, de most mégis itt vagyunk. - végre rátekintek, és érzem, ahogy vállaim kissé meggörnyednek tekintete láttán. - Attól tartok, hogy most már ez vagyok én.
Szerettem a kezemben tartani az irányítást. Szerettem tudni, hogy annak amit teszek milyen következményei lesznek, és hogy azokkal mit tudok kezdeni. Mérlegelni minden lehetséges utat, átrágni magamat rajtuk százszor is és a lehető legjobb megoldást választani. Szerettem én tenni az i-re a pontot, és én eldönteni azt, hogy mi a jó nekem. Szerettem ha enyém az utolsó szó és ha azzal nem vitatkozik senki. Szerettem tudni mindenről, hogy fel tudjak készülni az esetleges történésekre. Így tehát utáltam a meglepetéseket, a váratlan dolgokat, a bizonytalanságot, ha bizonygatnom kellet a saját igazamat és azt ha nem tudtam a lépéseim következményét. Persze az élet fintora, hogy legtöbbször az volt terítéken amit utáltam. Nehezen birkóztam meg ezekkel mert mindig váratlanul ért minden és nem tudtam felkészülni a következményekre és épp ezért zaklatott voltam folyamatosan és nem tudtam kezelni a helyzetet. Természetesen Kol sem könnyítette meg a helyzetemet. Nem tudtam, hogy mire hogy fog reagálni és ez pánikra adott okot. Nehezemre esett bevallani magamnak, hogy ezt a helyzetet nem tartottam a kezemben és képtelen voltam vele bármit is kezdeni. Ugyan sosem gondoltam úgy, hogy bántana engem mégis, hogy kiszámíthatatlan volt minden lépése, tette, érzelmei így volt bennem egy cseppnyi félsz. Így meg sem kéne lepődnöm mikor hangja felcsattan mögülem én mégis összerezzenek. Szemhéjamat lehunyva veszek egy mély levegőt mielőtt kiegyenesedek és szembe nézek vele. Kissé oldalra biccentem fejemet mintha így jobban láthatnám az arcának rezdüléseit. Látom, hogy feldúlt, hogy zaklatott, hogy a ráncok a szeme sarkában most nem felfelé kunkorodnak, hogy az ajkait összepréseli, hogy az állkapcsa megfeszül, a halántékán apró ér dudorodik ki és a szeme is sötétebb mint szokott. Elhatározom magamban, hogy márpedig most erős leszek és számon kérem mindazért amit az elmúlt időszakban művelt és azért is amit a szekrényben rejteget. De kissé elbizonytalanodok abban a pillanatban mikor vámpír gyorsaságát használva szeli át a közöttünk lévő üres teret és a bizonyítékom forrását egy másodperc alatt tünteti el a szemem elől. Hatalmasat nyelek és biztos vagyok benne, hogy ő még azt is hallja ahogy a nyálam a gyomromig eljut. Pár másodpercig fülsiketítő a csend ami kettőnk között van de Kol végül megtöri egy szúrós kérdéssel. Akaratlanul egy fintor fut át az arcomon és pont olyan éllel válaszolok kérdésére mint ahogyan ő azt feltette. - Végül is, segíthetnél megérteni ezt az egészet. – mellkasom előtt szorosan fonom össze kezeimet ezzel is jelezve, hogy nem fogadok el semmilyen tiltakozást, hazugságot vagy csak azt, hogy most itt hagy egyedül. Az elhatározásom tart is két másodpercig de hamar rájövök, hogy nem biztos, hogy az lesz a legjobb megoldás ha én is támadni kezdem őt. Nem lehetek vele olyan mint ő velem mert akkor egy véget nem érő harcot fogunk játszani egymás között. Én pedig megbeszélni jöttem ezt az egészet nem pedig vitatkozni, még ha ennek jelenleg semmi esélyét sem látom. Úgy érzem ez egy egyenlő meccs lesz hisz pont annyira lehet neki is igaza mint amennyire nekem. Biztos vagyok benne, hogy van oka annak amiért így viselkedik és a viselkedése miatt nekem is van okom arra, hogy ez nekem rosszul essen. - Mi van veled mostanában Kol? – lágyul meg egyszeriben a hangom és tekintetem egyaránt. Most már inkább kérlelően fúrom a szemébe saját íriszemet. Én annyiszor próbáltam megérteni őt, annyiszor gondoltam végig az ő helyzetét és lehet naiv vagyok de mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy biztos van erre ésszerű magyarázat még akkor is ha jelenleg nem értettem az egész helyzetet épp úgy ahogy azt sem, hogy ezzel most engem büntet vagy a külvilágot. - És mik ezek a szekrényedben? Kérlek magyarázd el, hogy megérthessem. – lépek egy lépéssel közelebb hozzá de még mindig megtartom a kellő távolságot. Fura azt mondani valakire akit szeretsz, hogy tartasz tőle. Én most mégsem tudtam hova tenni magamban ezt az egészet. Valaki akiben előtte teljesen megbíztál, most bizalmatlanságra ad okot. Nem mintha tudnék ellene védekezni ha hirtelen úgy döntene, hogy kitekeri a nyakamat merő adta szórakozásból.
Az időnek mindent be kéne gyógyítania. Ez egy olyan egyszerű felfogás a világról és annak működéséről, amit csakis halandók találhattak ki, hisz, aki csak a töredékét is megélte annak, amit én, tudja, hogy ilyesfajta dolog nem létezik. Vagy, ha mégis, akkor az olyanokat, mint én, elkerüli. Bármennyi évszázad is teljen el, a démonok mindig ott fognak lihegni a sarkunkban, kiéhezetten, várva arra, hogy belemélyesszék éles fogaikat a gyengepontokba. Az én esetemben pedig ezt nem is olyan nehéz megtalálni, csak egy kis odafigyelés kell arra az ezer éves ámokfutásra, amit sikeresen végig vezettem vámpír létem alatt. Egy részem mai napig büszke a merényletekre, és a vérre, ami a kezemhez tapad miatta, egy másik részem viszont – hogy a nagyobbik-e, vagy sem, még nem tudom - már beláttatta velem, hogy az egész teljesen szükségtelen volt. Pillanatnyi mámor, hogy képes legyek érezni valamit a folyamatos dühön kívül, mely mondhatni egész létemet beterítette. És jó volt, nagyon jó volt... amíg végül már nem volt az. Én bolond pedig azt gondoltam, könnyű lesz visszaszokni az eredeti testembe, abban, amibe beleszülettem és felnőttem, de a drága anyatermészet ezt természetesen máshogy gondolta. Úgy éreztem magam, mint a kezdeti években, mikor tényleg csak mi voltunk az első vámpírok, akik léteztek, és mi magunk sem tudtuk, hogy mi történik velünk. A vér utáni kívánkozás gyötrő küzdelem volt, melyből sosem léphettünk ki győztesen. Az életben maradás volt a tét, és mikor az én vagy más élete között kellett választanom, mindig saját magamét tettem előbbre – még ha a testvéreimről is legyen szó. Sok idő kellett, amíg megtanultuk a vér utáni sóvárgást csillapítani, erőt venni felette, hogy ne tudjon minket irányítani. És miután ez megtörtént, minden könnyebb lett. Utána már csak a szórakozás maradt. És én rettenetesen sok módon tudtam magam szórakoztatni a halandókkal.
Biztos voltam benne, hogy csupán egy kis időre lesz szükségem, amíg megoldom a helyzetet, amíg újra átveszem az éhség feletti kontrollt, viszont nem kockáztathattam, hogy Davina legyen a következő fogás, így elmentem. Azt mondogattam magamnak, hogy csupán egy kis idő az egész, amíg helyrerakom magam, de a felfokozott érzelmek rosszabbak voltak, mint amire emlékeztem. És kivételesen nem kapcsolhattam ki, most nem, mikor végre találtam valakit, aki... képes elfogadni. Azok a semmitérő vértasakok pedig semmit sem tettek az ellen, hogy ne érezzem a folyamatos éhséget, bármennyire is próbálkoztam. Pedig, oh, hogy én mennyire próbálkoztam velük! New Orleans kórházainak vérkészleteit, ahogy tudtam, kifosztottam, amit a szobámban heverő üres tasakok jól jeleznek. Visszatértem ugyan, de a problémát nem voltam képes megoldani, amitől csak még mérgesebb lettem magamra. Az egyik legidősebb vámpír vagyok a földön, és nem vagyok képes irányítani a vérszomjam. Mégis miféle képet fest ez rólam? Davina hangja épphogy csak elér hozzám az alagsor szintjére - hiába, jobban szigetelnek ezek az régi vágású kőfalak, mint az első pillantásra látszik - és a pillanatnyi örömöt, amit a hangja okoz, rögtön felváltja valami más. Azt hittem elég gyors leszek, hogy felérjek, hogy megállítsam, mielőtt a kíváncsisága olyan helyre vonzza, amire nem kéne - túlságosan hasonlítunk egymásra, én is ezt tettem volna a helyében, de mikor az ajtón belépve megpillantom, a mosoly egyszeriben lehervad arcomról. - Davina, mit keresel itt? - hangom vádakózóbb és erősebb, mint az szerettem volna. Már akkor megbántam a hangszínt, amit felvettem, mikor a nevét kiejtettem a számon, de már nem volt mit tenni, és a kérdés félig jogosnak is bizonyult. Davina is tisztában van vele, hogy a testvéreimmel egy fedél alatt vagyok, és igen, ebbe Nik is beletartozik, akinek erős érzései vannak a boszorkányokkal kapcsolatban, akik keresztbe tesznek neki. Nos, sosem egyezett az ízlésünk. Bűntudat és egy cseppnyi szégyen tölt el, ahogy az arcára pillantok. Nem tudom pontosan leolvasni arcáról, hogy mit érez (undor? félelem? a kettő keveréke?), de az egészen biztos, hogy nem pozitív. Pár lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, kezemmel pedig erőteljesen becsapom előtte a szekrényajtót, ami megrezzen négy lábán. Egy pillanatig félő volt, hogy eldől, de valami csoda folytán a helyén maradt. Bárcsak ezt el tudnám mondani arról, ami köztünk van Davinával, bármi is legyen az, ingadozik. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy meg fog tudni állni a lábain. – Megtaláltad, amit kerestél, vagy segíthetek valamiben? – állkapcsom megfeszül, ahogy rákérdezek a nyilvánvalóra. Már csak pillanatok kérdése, hogy robbanjon a bomba.
Amióta helyre állt a világ rendje és Kol ismét mellettem van, azóta semmi sincs rendben. Furcsa ez igaz? Azt gondolná az ember, hogy amiért hónapokon keresztül esdekel, hajlong és kérleli a jó Istent, hogy tegyen a kedvére annak tiszta szívből tud örülni ha megkapja. Hátén furcsa mód nem tudtam. Kol olyan volt, mintha az arcával őt magát is kicserélték volna. Ingerült volt, kedvetlen és nem tudtam napirendre térni a hirtelen érzelmi ingadozásai között. Szó mi szó az utóbbi időben én sem kerestem az Ő társaságát pont emiatt. Nekem is idő kellett ahhoz, hogy végig gondoljam, hogy most mi ez az egész ami kettőnk között van, és nehéz volt elfogadni ezt az új, vagy valódi énjét. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy az új arc volt a fő problémám, egyáltalán nem. Nyilván hazudnék ha azt mondanám, hogy nem furcsa, hiszen akibe én beleszerettem az teljesen máshogy nézett ki mint a mostani, igazi énje. De attól függetlenül ez volt a kisebbik problémám, megszokni valamit ami ugyanolyan jó mint a másik ezerszer könnyebb mint megszokni valami olyat ami rosszabb. Az idő egyszerre volt kedvező és kedvezőtlen hatással a lelkemre, a gondolataimra és az érzéseimre egyaránt. Jó volt mert senkinek nem kívánom azt a pár hónapot amíg azt hittem, hogy kudarcot vallottam és az én erőtlenségem miatt nem tudtam visszahozni az élők közé a szerelmemet. És most itt volt, teljes hús, vér valójában. Rossz volt, mert az új archoz új jellem is párosult. Így eldöntöttem magamban, hogy végre Kol elé állok és elmondom az én álláspontomat, és próbálom megérteni a jelenlegi helyzetét.
A Mikaelson rezidencia számomra mindig is olyan komor és rideg volt. Nem volt benne semmi családias vagy személyes, de hát persze az ősi vámpíroktól nem várható el, hogy közös karácsonyi családi képekkel legyen tele aggatva a fal, vagy saját kézzel készített kopogtató lógjon a bejárati ajtón, összeegyeztethetetlen az ő jellemükkel. Ettől függetlenül az olajfestmények, a dohos selyemkanapék vagy kézzel fonott szőnyegek tökéletesen tükrözte az ő régiségüket is. - Kol? - nyitok be a szobája ajtaján mely mögül többszöri kopogtatás után se jön válasz. Lehet, hogy nem fog örülni neki ha itt talál, de jelenleg nincs kedvem bárki mással a családból összetalálkozni, így gondoltam megvárom itt érkezését. A hatalmas franciaágy szélére ülve nézek körbe a szobába. Mélyen magamba szívtam az ismerős illatot és próbálom realizálni a bútorok elhelyezkedését. A szemem végigsiklik pár kanapén elhelyezkedő ruhadarabon, pár gazdátlan könyvön és végül a szekrényén pihenek meg. Kissé oldalra döntött fejjel méregetem a félig nyitott ajtót és belső jobbik énem a falat kapartja még a gondolattól is, a rosszabbik azonban csak azt kántálja a fülembe, hogy engedjek kíváncsiságomnak és menjek közelebb. A gonoszabbik nyert. Óvatos lépésekkel indulok meg a szekrény felé, csöndben, hogy a padló se recsegjen alattam. Tudom, hogy rosszban sántikálok mégis valami ismeretlen dolog vonz oda. S milyen jól teszi. Ujjaim erőszakosan markolnak a kilincsre és nyitom ki az ajtót, hogy beláthassak a titkok mélyére. - Óh Istenem! – suttogom magam elé. Erőtlenül guggolok le a szekrény elé és meredten nézek magam elé. Biztos van rá valamilyen magyarázat, ez lehet nem is az övé, egy pár darab még nem is a világ vége. Cikáznak bennem a gondolatok de belső hangom egyszerre próbáltja kimenteni Kolt a helyzetből és nyugtatni magam de a vészcsengőm eszeveszettül sípol. Halomban álló kiürített vértasakok, felcímkézve, bármennyire is akartam erre valami magyarázatot előállítani, csak rosszra tudok gondolni. De hisz mit is vártam? Nem maradt boszorkány, pontosan tudtam, hogy ha visszatér akkor az eredeti testébe lesz ami vámpír… vámpír, a legősibb, legvérengzőbb fajtából.
Kezdőlap
|| 
|| 
// 
