Belegondolva, annyira nincs is mitől aggódnom, elvégre mindenféle bűnbánat nélkül szeletelném fel a vőlegényét, hacsak egy ujjal is hozzám érne. Eszem ágában sincs a nőjére rátenni a kezeimet! .. vagy mégis? Nem tagadom, Forsy egy nagyon dögös lány, akárhányszor ránézek egyszerűen összefut a számban a nyál; de lássuk be, az érzelmek csak gyengítenek. Én meg persze nem vagyok képes érzelmeket produkálni és jelenleg szórakozni sincs kedvem. Legalábbis, nem az  olyan jellegű szórakozásra vágyom, aminek egy nő az alapja. Persze, ha saját fajtámnál sincs pálya a részemről, egyszerűen csak nem vágyom senkire sem. A börtönvilágban sem éreztem magamat teljesen magányosnak, sokkal inkább az volt a bajom, hogy az az istenverte sissy elárult és megszólalt bennem a vészjelző, hogy talán mégsem lehet enyém a koven. Először megfordult a fejemben, hogy milyen lehet főnökösdit játszani. De aztán rájöttem, hogy a bosszú sokkal kielégítőbbnek bizonyul. Habár ennek az idegeskedős korszaknak vége, most valamiért céltalannak találom magamat. Mármint, lenne még bőven mit tennem, de még is úgy érzem magam, mint Tom az ő Jerry-je nélkül. Vagy épp fordítva. Még saját magamnak is csak egy hálátlan dög vagyok: alighanem hálásnak kéne lennem magamnak, hogy megszabadítottam az én kis szerény lényemet attól a sok szeméttől, akik megkeserítették az életemet.
- Egyelőre? Hm... - A lehető legkíváncsibb szemekkel nézem őt. - Biztos nem lehet egyszerű együtt élni a kötöttségekkel, nem igaz? - Hallhatóan, mosolyogva szívom magamba a levegőt, talán még a kelleténél kegyetlenül. Ha ismerne, akkor tudná, hogy veszélyesebb leszek az idő múlásával, de most csak egy hangulatingadozó fiút lát maga előtt. Azért hangulatingadozó, mert nem mindig megy a megjátszás. Persze, a skizofrén szerepétől távol állok. Killian egy ilyen személy; van, amikor nyersen őszinte, meg van olyan lénye is, amikor teljességgel megértő és látszólag egy nagyon megbízható társ. Olyannyira hiteles és valósághű az álarcom, hogy az már túlságosan zseniálissá tesz engem. Habár teljesen nem adom önmagamat, hisz ha szívemből cselekednék, akkor képen röhögtem volna azért, mert képes volt belemenni még egy eljegyzésbe is. Mi értelme van hűséget fogadni és kötődni a másikhoz? Igazán csak magunkat szerethetjük és csakis magunkban számíthatunk, senki másban.
- Ó, valóban? - Kérdőn felvonom a szemöldökeim és úgy teszek, mint aki elhiszi a hazugságot. Komolyan, engem mikor lehetett átverni? Ja igen, amikor Sissy azt hazudta, hogy átadja az erejét és helyette egy kicseszett börtönvilágba küldött az apám által. Mikor is volt ez? Ó, igen, huszonkét éve. Lássuk be, régen ejtettek már át a palánkon. Komolyan! Elég csak körbenézni és lássuk be, hogy amennyi pénze van, nem lenne olyan romhalmaz az a pince és biztos vagyok abban, hogy igenis járható a háznak azon része. De előadom az idiótát, aki nem képes paraszti ésszel gondolkozni. Bár alighanem ezt ő sem gondolhatta komolyan. Nem szeretem, ha hazudnak nekem. - Akárhogy is legyen, talán jobb, ha akkor te is kerülöd az épület azon felét. - Hátradőlök sejtelmesen a széken és arra gondolok, hogy vajon hányszor fogja arra venni az irányt? Egyébként nem érdekelne a dolog, de az már feldobja az érdeklődésemet, hogy képes nekem hazudni és hülyének nézni. Igazán megsért vele.
- Ami a munkát illeti, nos.. - Előre dőlök újra, és felkönyökölök az asztalra.- Nem tudom, mindenképpen valami olyasmit, ami csak ideiglenes munka. De nem vagyok életképtelen, mindenképpen találni fogok. - Kacsintok rá biztatóan. Mégis iratok nélkül hogyan dolgozhatnék, huh? A világ számára Kai halottnak van nyilvánítva, míg Killian abszolút nem létezik.
- Habár, kicsit tartok a környéktől. Nem tudom, hogy mennyire lenne szerencsés itt dolgoznom. Az itteni újságokban túl sűrűn vannak a címlapon a gyilkosságok. Ki tudja, nem szeretném, ha az én letépett fejem is plakátokon feszítene. Hallottam, hogy eléggé különös dolgok történnek meg én is láttam-hallottam egyet s mást. - Aggodalmasan harapok az alsó ajkamba, mint aki valóban tartana a kinti világtól. Nem vagyok hülye, mindössze csak leplezetten utaltam a természetfeletti világra. Azt is gyanítom, hogy talán a csaj is érzi rólam, hogy mi is vagyok valójában de az is megfordulhat a fejében, hogy talán becsapja őt a képessége és én csak egy kis ártatlan, tudatlan ember vagyok mindenféle defekt nélkül. Vámpír és boszorkány egyben, hogy ne venné észre? De amíg tagadom és nem mutatom jelét a kilétemnek, addig kételkedhet a megérzéseiben.

Elmosolyodom a mondatára, szóval ő sem mindig olyan kis kedves és aranyos, mint látszik. Ez elgondolkodtató, de inkább megnyugtató, hogy mégsem olyan tökéletes, mint azt hittem volna elsőre. És be kell látnom valamennyire igaza is van, Theodore elég nyálas az esetek nagy részében, már amikor itthon van, mondjuk két havonta háromszor. Ez a hónap ki fog maradni, hiszen nem tud hazajönni, azt még nem döntöttem el, hogy sajnos nem tud eljönni vagy éppen szerencsémre. Szerintem ő is érzi, hogy eléggé kifelé áll a rúdja és  lassan elfogom őt küldeni. Az meg kezd sérteni, hogy egyre több ajándékot küld nekem, mintha valami megvásárolható kurva lennék. Nem is értem, hogy miért nem szakítottunk már, mindenki sokkal jobban járt volna, hiszen mindegyikünk megcsalja a másikat.
- Egyelőre még az. - mondom egy sokatmondó mosollyal majd legyintek csak egyet, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekintem ezt a témát és nem igazán akarom firtatni. Aztán meglep, mikor azt mondja, hogy eltörne a keze és betörne az orra, csak felvonom a szemöldökömet és úgy pillantok rá. - Ez egyáltalán nem fog megtörténni. - közlöm vele egyszerűen és halványan mosolygok mellé. Theodore egyáltalán nem is lenne rá képes, hiába egy kigyúrt félisten, szar az ágyban és elég nyugodt, semmivel sem lehet felbosszantani őt. Unalmas egy alak, nem is tudom, hogy mit kedvelek benne, de talán nem éppen most kéne ezen elmerengenem. - Theodore, így hívják. Nem gyakran jár haza a sok üzleti út miatt, most legalábbis egy két hónapot nem jön majd. - adok magyarázatot, se a hangomból, se az arcomból nem sugárzik a bánat és szomorúság, pont azért, mert nem bánom. Nekem ez így tökéletes, hogy nem jön haza.
Majd elindulunk a konyha felé, mutatom neki az irányt, így én haladok elől. Be kell valljam, hogy sokkal jobban néz ki szemüveg nélkül, mint szemüveggel, egészen másmilyen az arca, valahol, mintha... ismerős lenne. Lényegtelen, inkább előre figyelek és elmondom neki a szabályokat. Bár szerintem valamilyen szinten felfogta azokat, de... nem is tudom. - Büdös, dohos, penészes és veszélyes. Oszlopokkal meg lett erősítve a szerkezet, mivel öreg már, így hely sincs lent. - magyarázok neki, persze hazudok, mindössze nincs ott semmi keresnivalója. Az az én privát helyem, na nem mintha be tudna oda jutni valaha is.
- Segítsek munkát keresni? Miféle munkát szeretnél? - érdeklődöm, hiszen tényleg tudnék neki segíteni, megvannak a kapcsolataim hozzá.

Furcsa ez a világ. Bejött a mobiltelefon, a papírnál is vékonyabb hangosdoboz és igazán most tudatosul bennem, hogy ennyi év után mennyit fejlődött minden az élők között. Érdekes, habár annyira nem kedvemre való. Az már előbb tetszik, hogy a lányok is mennyivel szebbek lettek, de persze... nem igazán érzek késztetést arra, hogy bevessem magam közéjük. Engem jobban hajt a bosszú, na meg persze az, hogy kiirtsak mindenkit, akiknek valaha közük volt a Gemini kovenhez. A nagyját már sikeresen elvégeztem: Nincs Jo, se Sissy, sem pedig az a nyálgép Luke, sem az apám, mi kell ennél több ami szebb és jobb? Egy percig sem akarok panaszkodni, de még nem végeztem alapos és tiszta munkát egészen.Új célokat is szeretnék keresni, például bepótolni azt, amit ennyi év után nem tudtam. Persze, álmodozni sem volt szokásom sohasem, így tehát vakon álltam magam előtt, amikor a koven összedőlt mint valami kártyavár. De még mindig nem vagyok magammal megelégedve, és ez nagyon bosszant. Ugyanakkor az is, hogy számomra még nagyon szoknom kell ezt a világot.Huszonkét év az eléggé kemény. Sehol sincs egy darab hippi sem.
Meglepődve felvonom a szemöldökeimet, amikor úgy beszél a házáról, mintha csak egy semmiségről volna szó. Hidd el bébi, szerintem te egy nyamvadt viskóért is hálát adtál volna, ha huszonkét év után kiszabadulsz a magányból. Nem mintha a magány az olyan szörnyű lenne, de valljuk be, néha szüksége van az embernek másra is, hogy kiélje a vágyait. Odaát rengetegszer megkínoztam magamat csak azért, hogy vért lássak és szenvedést. Többször kinyírtam magam: lefejeztem magam, felvágtam az ereimet, fellógattam magam, átment felettem a fűnyíró és még sorolhatnám. Nagyon sokszor okoztam magamnak fájdalmat, habár mégnagyobb fájdalom az volt, hogy nem haltam meg. Most viszont eszem ágában sincs ilyesmikhez fajulni: Itt ez a csinos kislány, aki valószínű valamilyen módon kötődik az én kis Geminimhez. Milyen kár lenne érte. De nincs más választás.
- Odáig lehet érted a vőlegényed. Ez eléggé nyálas. - Vágok egy halvány fintort, de aztán hamar magamhoz térek és továbbra is magamra öltöm a kedves ábrázatomat. - Mármint.. - Megrázom a fejemet. - Vőlegény? - Kérdezem megemelkedett hangnemben, hisz igazán most esett le a tantusz. Ez azért is felkeltette az érdeklődésemet, mert nem vagyok hajlandó monoklikkal távozni. - Hm. Nem szeretném a begipszelt karommal törölgetni a véres orromat. - Fintorgok, miközben gyanakvóan figyelek rá mint aki nyugtatásra várna; nyugi Kai, nem fognak agyon verni.
Bár jobban beleszimatolva a környezetbe, egyáltalán nem érzem azt, hogy az a vőlegény jelenleg itt tartózkodik, vagy, hogy egyáltalán sűrűn lenne itt. Vagy csak nem használ kölnit, passz.
Amikor javasolja, hogy menjünk be a konyhába, engedelmesen bólintok, viszont most már leveszem a szemüvegemet. Nem mindig látok vele jól, ráadásul iszonyatosan megfájdítja a fejemet. Szemüveg nélkül egy nagyon más személy lennék, avagy a valódi énem: De Killian is megszabadulhat néha pár percre a pápaszemektől.
Mindenféle kérdés nélkül foglalok helyet az asztalnál, habár nem azért, mert a számba várom a sült csirkét. Egyszerűen csak leültem, és kedvesen figyelem Forsy arcát felkönyökölve karjaimmal.  Közben az is kiderül, hogy a pince az egyetlen dolog, ami itt tabunak számít.
- Nem gerjedek a pincékre, nyugi. - Megrázom a fejemet határozottan. Persze, nem abból a fajtából tartozom, aki engedelmes. Ezzel csak jobban felkeltette a kíváncsiságomat, így hát nem leszek rest feltenni némi ártatlan kérdéskét. - Miért, mi a baj a pincével? - Kérdezem csak úgy kérdés gyanánt, miközben pótcselekvésként elkezdem a szemüvegem lencséit törölgetni a pólóm szélébe.

Valami nincs rendben vele és én sajnos megérzem az ilyesmit akarva vagy éppen akaratlanul. Na nem mintha ellenemre lenne egy kis társaság, mégis megakarom tudni, hogy mi ez a furcsa érzés, ami akkor fog el, amikor körülöttem van. Killian, még a neve is különös és valami van vele is, mintha kissé máshogyan viselkedne, mintha nem is szokott volna hozzá a mai rohanó világhoz. Tanultam csekély pszichológiát, elég fogékony is voltam rá, mégis inkább a szívsebészetet választottam. Bár lássuk be, egy szívsebész sokkal könnyebb jut hozzá holttestekhez, mint egy pszichológus és mások megölése nem kihívás, főleg nem egy ember megölése. Messzire elkerülöm a vámpírokat és a vérfarkasokat, cseppet sem érdekel, hogy miért és miről vitatkoznak, az legyen csak az ő harcuk. Engem jelenleg egy dolog érdekel, visszaakarom hozni a nővéremet és sikerülni is fog. Bár okoz némi gondot az, hogy már nem egyedül élek itt, de hát...
Szerintem megtettem minden tőlem telhetőt és méltóképp üdvözöltem őt, én sem akarok félreértéseket, elég könnyen félreértik mások az emberek jó szándékát. - Pedig annyira nem is szép hely és hidd el, elég nehéz felfűteni. - jegyzem meg kuncogva, na nem mintha anyagi gondjaim lennének, elég jól kijövök, sőt. A vőlegényem pedig egy üzletember, bár az már éppen más kérdés, hogy sosincs időnk egymásra, nem mintha ez annyira zavarna engem, pont ellenkezőleg. - Egyáltalán nem baj. - mondom neki mosolyogva, majd a konyha fel fordulok, már éppen kiabálnék a cselédnek, de inkább nem teszek így, majd ha bemegyünk a konyhába, akkor biztosan felfogja a helyzetet és megy majd tovább. Ha nem, majd elküldöm akkor.
Kérdésére csak sóhajtok egyet, még hogy családi örökség, sose adnának nekem egy palotát, főleg miután sokkal inkább fordultam a nővérem felé, mint feléjük. Arról meg már nem is akarok beszélni, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy miben mesterkedem, az biztos, hogy nem fognak örülni. - A vőlegényem vette nekem. - vonom meg a vállamat, csekély hazugság, én vettem, mivel mindentől távol van, senki se jár erre és itt magam lehetek... És van valami ebben a helyben, ami idevonzott, de nem tudom megmondani, hogy mi az.
- Egyáltalán nem zavarsz senkit sem, addig maradsz, ameddig csak szeretnél. - mondom neki, majd végül felállok a fotelból és lepillantok a szemeibe. Vajon hogyan nézhet ki szemüveg nélkül? És hogyan nézhet ki, ha nincs rajta... - Menjünk a konyhába. - mosolygok halványan, majd intek a fejemmel a konyha irányába. Talán ez lenne a legalkalmasabb pillanat, hogy megosszam vele az egyetlen szabályt, amit jobb, ha észben tart. - Egyetlen egy tabu hely van a házban, az pedig a pince. Nem szeretnék ezzel kapcsolatosan kérdéseket hallani. Szeretném, ha elfogadnád. - mondom komolyan és hallatszik a hangomból, hogy ellenkezést nem tűrök el, nem szeretnék bugyuta kérdéseket hallani, amúgy nincs hozzá semmi köze. Végül ha felállt, ha nem, én elindulok a konyha felé.

Jó alaposan belerúgok párat az ajtó aljába és igazán megfeledkezem arról még a mai napig is, hogy hé, haver! Ez még mindig nem a börtönvilág. Na igen, ott mondjuk nyugodtan rugdalhattam az ajtót, azt a kutya se nyitotta ki nekem. Elszoktam e csodás társadalom normáitól és különösebben szarok rá, hogy egyébként hányszor is illik kézzel kopogtatni az ajtón. Kai vagyok, nem pedig Killian. Habár az utóbbit kénytelen vagyok magamra ölteni, nos, igazából piszok nehezen megy nekem a megjátszás. Na jó, egy idő után hozzá lehet szokni de igazán a valós lényem túl menő ahhoz, hogy rejtve maradjon. Ki tudja, idővel majd kikotyogom talán a valódi nevemet is. Egyébként sem szeretem titkolni, hisz ez a név pont nekem lett kitalálva. De Killian nélkül valószínű máglyát raknának alattam jó néhányan. Alighanem ezelőtt a halál megváltás lett volna számomra de rájöttem, hogy itt az élők között királyul pezseg az élet. A börtönvilág, nos, ahogy a nevében is benne rejlik: csak egy kalitka volt a számomra. De pánikra semmi ok, hisz az élet kereke továbbra is végezte a dolgát: Szabad lábon vagyok és bármikor készen állok arra, hogy pokollá tegyek életeket. És persze nem is teszek mást, hisz a Gemini kovennek lőttek de még akadtak néhányan, akiket nem árt még fellógatnom. Mindent elpusztítok, ami valaha kötődött ahhoz a nyomorult kovenhez. Lássuk csak, akadt még egy ilyen gyülekezet: Daemonium koven? Ki tudja, talán ez a kis boszorka majd kikotyog idővel néhány információt. Alighanem az ő érdekében is fontos lenne, mert jelenleg élete legnagyobb hibáját követte el. Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám a helyzetet... mintha egy csótányt engedne a házába és lerakná a küszöbre: Szaporodj csak, ez itt neked való hely! A csótány egy eléggé idegesítő és kiirthatatlan kis rohadék. Mint én? Á, ne sértegessük szegény állatot.
Épp majdnem leszakadnak a karjaim a doboz súlyától, amint végül nyílik az ajtó de teljesen más arc fogad a vártnál. Nem akarok én panaszkodni és igazán nem kéne meglepnie, hogy ennek a sufnibirodalomnak még saját fizetett rabszolgája is van. Én nem igazán vagyok hozzászokva a luxushoz és rühelleném, ha valaki állandóan pattogna mellettem és lesné minden kívánságomat. Nem, engem nem a fizetett becsicskítás boldogít.
- K... -  megakad a hangom, amint majdnem a saját nevemet ejtem ki ösztönszerűen. - Killian. - Bólintok aztán határozottan, mielőtt még pöszének nézne ez a liba. Mondanom sem kell, hogy egy nagyon dögös bige nyitott ajtót de az a helyzet, hogy én nem az ilyesmikre gerjedek. Viccet félretéve, még én magam sem tudom, hogy mire, vagy épp kire gerjedek. Belegondolva, huszonkét év magány elég kemény. A helyemben már más a kanapét is megdugta volna. Tudni illik az ember egy ösztönlény, bár úgy néz ki, hogy én nagyon el lettem kódolva még ezen téren is. De azt biztosan állíthatom, hogy nem vagyok homokos.
Amint belépek az ajtón, le is dobom magam elé a dobozt és a szemüvegemet lekapom magamról. Jól látok vele ugyan, de egy idő után akkor is csak irritálja a szemgolyóimat.
- Meglepetés? Wow.. - elvigyorodom a dolgon. - Pedig szóltam, hogy jövök. Sőt, a taxis még győzködött, hogy rossz helyet mondtam biztosan. Én sem hittem el persze, hogy ez az a cím. - Mondom meglepődötten, bár a java inkább csak kifestés. A taxist megfojtottam félúton a fülhallgatómmal. Pénz nélkül hogyan fizettem volna ki a fuvart? Ugyan már! Az már viszont igaz, hogy nehezen hittem el, hogy valóban ez a házszám.
- Ha nem baj, én inkább magamnak csinálnék kaját. Az a biztos. - Úgy csinálok, mint egy jó gyerek aki annyira illedelmes, hogy még egy fizetett szolgának sem hagyja, hogy kiszolgálják. Igazából tényleg jobban szeretem csinálni magam a dolgokat, főleg, hogy huszonkét évig nem tudtam mást, mint csak malmozni.  
- Nem tudom, talán családi örökség ez a palota? - Kérdezem csak úgy érdeklődve. Nem panaszkodom, bár én még a disznók között is jól érezném magamat. Nekem egyébként teljesen mindegy a körülmény, bár ez még engem is meglepett.
- Nem mellesleg köszönöm a befogadást. Nem fogok sokáig maradni. Talán.. - Elgondolkozom, aztán leülök vele szemben a kanapéra. - Egy hónapot?  -  Találomra megrántom a vállamat.- Amint találok valami jól fizető munkát, ígérem nem fogom itt rontani a levegőt. - Bólintok kedvesen. Nem fogok én munkát keresni. A munka nekem túl büdös. Körülbelül egy hónapra lesz szükségem, mire jó alaposan megismerem Forsy-t. Bár alighanem neki is annyi fog kelleni, hogy engem megismerjen. Annak viszont nem lesz szép vége.

Megint csak fájni kezd a fejem és ez mostanában sosem végződött még jól, nem akarok újabb látomást, nem akarok villanások befogadni az elmémbe. Mindig is tudtam, hogy elég erősek voltak a médiumi képességeim, de nem ennyire és sosem voltak ilyen sűrűek a látomásaim. Talán kéne szereznem valamit, amitől megszűnnének, mégis az lenne a legkézenfekvőbb, ha magam készíteném el. Akkor biztosan nem rontanak el semmit sem és nem lesz semmilyen következmény, de míg mások, úgy én is szenvedek a lustaságnak nevezett betegségben. Lehunyom a szememet és veszek egy mély lélegzetet. Próbálok még pár percet pihenni, de a takarítónő bekapcsolja a porszívót. - Consuela! Muszáj ezt most?! - kiabálok ki, de szerintem nem hallja, így nem erőltetem a dolgot, sóhajtok egyet. Megtehetném, hogy felgyújtom és eltüntetem vagy éppen tönkreteszem a gépet.
Negyed órával később pedig már a kádban ülök és élvezem a meleg vizet. Sokan mondják, hogy nem egészséges, mégis én a mennyekben érzem magam, mikor a kádban ülök és egy pohár jó minőségű bort szürcsölve. Kiroppantom a nyakamat és a plafont kezdek el bámulni. Az erőmmel gyertyákat lebegtetek át a szobából a fürdőbe és meggyújtom őket, majd a lángjukat nézem. Mindig is szerettem a tüzet, imádtam a tábortűz ropogására elaludni, mikor a nővéremmel mentünk el táborozni. Ajkaimhoz emelem a poharat és felhajtom a poharam tartalmát. - Consuela! Hozz még egy kis bort! - kiálltok ki a takarítónak, bár úgy bánok vele, mint egy cseléddel, de eddig még nem panaszkodott, elég sok pénzt kap azért, hogy mindezt elviselje. De nem jön, hát nem hiszem el... Kifogom vágni, ha továbbra is ilyen haszontalan és életképtelen lesz...
Végül pedig kiszállok, megtörölközöm és próbálom kiválasztani, hogy ma melyik ruhámat vegyem fel. Végül pedig leemelek egy egyszerű fehér darabot és magamra húzom, belelépek egy fekete magassarkúba, miközben elindulok a konyhába. Remélem csinált valami kis reggelit és nem magamnak kell csinálnom. Már éppen kérdeznék, amikor valaki kopog vagy éppen dörömböl az ajtón, de a cseléd végre hasznosítva magát ajtót nyit. - Üdvözlöm. Consuela vagyok, ha szüksége van valamire, akkor csak szóljon. Jöjjön csak beljebb. - ez mindenkivel ilyen kedves? És mi van, ha én nem akarok kedves lenni az idegennel? Jó, hogy nem térdelt le elé és szopta le az illetőt vagy másik esetben nyalta volna ki... Tényleg kifogom rúgni. Végül pedig elindulok az ajtó felé. - Killian, micsoda meglepetés. - mondom halvány mosollyal az ajkaimon... Teljesen elfelejtettem, hogy mit mondtam neki, pedig nem is volt az olyan régen.
- Gyere csak beljebb, remélem nem volt nehéz idetalálni. - mosolyodom el és közben kezemmel mutatok a dohányzóasztalra, oda le tudja tenni a dobozát és a kanapén pedig helyet foglalhat. Én közben a cseléd felé fordultam. - Főzz teát és csinálj pár szendvicset, futólépés. - érzékelhető a hangnem különbség. Végül pedig csak leülök az egyik fotelba és keresztbe dobom a lábaimat.

- Az a .... - elszívom a csúnya szót még időben.  - .. Lépcső! - Morgom aztán a mondat végét, ahogy a kartondobozomból végül minden benne létező tárgy kiesik. Azt hiszem, hogy azt a kurva lépcső-t akartam volna mondani, hm? De mindegy is, mert a lépcső aljára lehempereg a naplóm, a szemüvegtörlőm, a ruháim pedig egyenest a cipőm orrára hullik. Ha már itt tartunk, hisztériásan vágom a kiesett cuccaim után a kartondobozt is, oly mindegy már, nem?
Szembe fordulok a lépcsővel a tetején és leballagok a cuccaimért: felszedem a szemüvegtörlőm és a naplómat is. Visszafutok a tetejére még a ruháimért is, és hiába voltak tökéletesen összehajtva, nos, úgy gyűröm vissza azokat bele a dobozba, mint a szemetet a kukába. Akárki is látta kint a ház bejáratánál ezt a műsort, szerintem láthatta, hogy egy pillanatra elszállt az agyamból a türelem.  
Alaposan megrázom a dobozt, mert annyira belegyűrtem minden, hogy képtelen voltam saját erőmből a tetejét rácsukni, szóval helyére rázva a dolgokat a dobozban nagyjából sikerül a tetejét ráhajtanom. Visszatolom az orromra lecsusszanó szemüveget a helyére és a nehézkes dobozt magam előtt fogva  elindulok a ház bejáratához és megállok az ajtó előtt szépen, egyenes tartással. Forsy igazán kedves lánynak tűnik, bár már előre sajnálom, hogy a vállamon ücsörgő kisördög ezt teszi vele. A szemüveg a fejemen nem azért van, mert hulladék a látásom - bár hiába is, sokkal jobban látok vele, mint a nélkül -, hanem nemes egyszerűséggel csak leplezem magamat mindenki előtt. Hogy is hívnak engem most? Ó, igen, Killian Hawthorne! Még kóstolgatnom kell ezt az új nevemet, de nyilván Killian nem erősebb Kai-nál. Kai él és virul, remekül használja fel szerencsétlen Killian-t, a szemüveges kis szerencsétlent.
A lábammal megkocogtatóm az ajtó alját, mert a kezeim tele vannak és igazán nincs kedvem még egyszer visszafutni a cuccaimért a lépcső aljáig, ha újra leejteném.
Elvileg időben jöttem, vagy legalábbis akkor, amikor nem zavarom őt a szerény jelenlétemmel. Pár napja találkoztunk, de szerencsére megkegyelmezett rajtam és felajánlott egy szobát a házában. Bár ezt a sufnit inkább kastélynak nevezném, nem is tudom. Takaros kis otthon, bár nem szoktam hozzá a luxushoz. A börtönvilágban egy boltban éltem kb és chipset zabáltam szüntelenül, kihasználva az elhízás hiányát.
Élvezem az esti szellő érintését az arcomon, körülbelül éjjeli tizenegy órát írhatunk, nem is tudom. A taxi sietett , szóval nem jöttem sem előbb, sem pedig később. Viszont nagyon várom, hogy kinyissa az ajtót és újra megossza velem a társaságát: igazán szórakoztató csaj, ő az első olyan, akivel mondhatni, hogy normálisan kijövök. Bár alighanem ezt Killian-nek köszönhetem.